A gazdaságfejlesztés szocialista modellje

A (volt) szocialista országok mindegyikében megalakulásuktól egészen összeomlásukig folyamatosan a gazdaság és a társadalmi élet bürokratikus koordinációja volt túlsúlyban. A gazdaság bürokratikus koordinálásának egyik – a szocialista országok nagy többségében mindvégig a középpontban álló – eszköze, illetve intézménye az ún. tervgazdálkodás volt. A tervgazdálkodás e rendszerével felhagyó szocialista rendszereket megreformált szocialista rendszernek nevezzük, amilyen az 1968 utáni magyar gazdaságszabályozás is volt.

1.3.1. A népgazdasági terv, mint a gazdaságkoordináció alapintézménye

Az államhatalom minden gazdasági cselekvést központilag szabályoz egyetlen "terv", a központi terv szerint. Ebben meghatározza, hogy a társadalom erőforrásait miképpen allokálják konkrét célok elérésére. Az ilyen értelemben felfogott, illetve létrehozott tervezés, mint látni fogjuk, logikailag kizárja a gazdasági szereplők autonómiáját, vagyis feltételezi mind a fogyasztói szuverenitás, mind a vállalkozói szabadság korlátozását.

A központi terv a termelés és a szükségletek összhangját minden elemében előzetesen és akaratlagosan alakítja ki. A termelés és a szükségletek előzetes rögzítése kizárja a piaci szereplők önfejlődését, a változások igényei csak állami rendelkezéssé formálódva válhatnak tényleges változások kiindulópontjaivá.

A tervezési rendszerben csak több áttételen keresztül lehet a tervet elkészíteni, illetve érvényesíteni. Ez lelassítja a termelésnek a szükségletek változásaihoz történő alkalmazkodását, és - az összhangteremtés szakaszossága folytán - rontja az összhang pontosságát. Az összhang ugyanis mindig egy megvalósuláshoz képest korábbi időpontra, az ismeretek összegyűjtésének időpontjára érvényes. A valamely időpontra vonatkozóan összegyűjtött és feldolgozott ismeretek alapján készített terv ugyanakkor egy hosszabb időszakra vonatkozik, s érzéketlen az időközben bekövetkező változásokra. Minél nagyobb változások mennek végbe tehát a termelés és a szükségletek szerkezetében, annál jelentősebb mértékben tér el az utasítások és a tényleges cselekvések szerkezete.

A tervek utasítások révén történő érvényesítése következtében e rendszert gyakran tervutasításos rendszernek szokták nevezni. E megnevezések – szemléletességük mellett – jól érzékeltetik, hogy a fő hatásirány vertikális, felülről lefelé irányuló (tervlebontás). Ezekkel a felülről lefelé áramló kötelező utasításokkal szemben létezett egy kétségtelenül gyengébb hatásfokú, alulról felfelé irányuló hatás (tervfelösszesítés). A tervlebontás-tervfelösszesítés kettőssége azt jelenti, hogy a magasabb szintű tervek minden mutatójukat tekintve az alacsonyabb szintűek aggregálásával képződnek, és viszont. Tehát változtatásuk is kölcsönösen feltételezi egymást.

A tervutasításos rendszerben kialakított terv nem alkotja meg a termelés minden részletre kiterjedően pontos előképét, nem határozza meg minden egyes termelőhely számára, hogy mikor, honnan, milyen mennyiségű és összetételű inputot kell kapnia. Ugyancsak nem kap a vállalat egyértelmű utasításokat arra, hogy milyen időbeli ütemezésben, mennyi és milyen összetételű saját erőforrás felhasználásával, milyen átalakítási, feldolgozási műveleteket kell végrehajtania. Arra nézve sincsenek utasítások, hogy ennek eredményeként mely időpontokra, milyen mennyiségű és összetételű termékeket kell elkészítenie, s ezeket hová kell továbbszállítania. Egy valóságosan létező gazdaságban pusztán a számítási feladat nagysága miatt sem vállalkozhat a terv ilyen részletességű feladat-meghatározásra. A valóságos gazdaság ugyanis többszázezer termelőhellyel rendelkezik, amelyek a technológiai átalakítások igen széles skálájára lehetnek képesek. Ezért a tervezésnek többféle, a feladat megoldását lényegesen leegyszerűsítő

"segédeszköz" igénybevételére van szüksége.

 Ahelyett, hogy a központi tervező hatóság (Országos Tervhivatal) közvetlenül határozná meg az egyes termelőhelyek terveit, növelik a szintek számát. Így a

15

központnak csak a közvetlenül alatta lévő ágazati minisztériumok szerinti bontású tervét kell elkészítenie.

 A lehatárolás szempontja a tervgazdaságokban az ágazati elv, az ágazatok és alágazatok megkülönböztetése. Egy-egy ágazatban már csak a termékek egy leszűkített körével kell számolni. Az ágazatokat, illetve alágazatokat intézményesen egy-egy minisztérium képviselte, a minisztériumok pedig saját terveiket szintén felbonthatják igazgatóságaik (vagy főosztályaik) között, majd ez utóbbiak a hozzájuk tartozó vállalatok között.

 További tervezést könnyítő segédeszköz a termékféleségek számának csökkentése, illetőleg az egymáshoz jellegében közelálló termékfajták azonos csoportba sorolása, azaz a standardtermékek kialakítása.

 Hasonló nagyságrendekkel egyszerűsíti a tervezési feladatot, hogy az egy-egy időszakra vonatkozó tervek nem foglalkoznak az időszakon belüli ütemezéssel.

 Különösen nagy könnyebbséget biztosít a tervezés számára a pénz és az árak használata. Ezáltal egyrészt lehetővé válik bizonyos termékkibocsátások pénzértékben történő meghatározása, másrészt így lehetséges a "gazdasági elszámolás" vagyis a vállalat költségeinek, eredményeinek, valamint mérlegének nyilvántartása.

A tervutasításos rendszerben tehát – a terv kialakulását, jóváhagyását és lebontását követően – a döntések jelentős része a gazdaság alsóbb szintjein: a minisztériumoknál, iparigazgatóságoknál, illetve a vállalatok kezében marad. A vállalati szintű döntések jelentős része az időbeli ütemezésre, illetve a konkrét gyártásszervezésre vonatkozik, de az egyes esetekben a termékösszetételre és -mennyiségre, valamint az inputbeszerzésre és az output-értékesítésre, vagyis a vállalatok közötti tevékenységcserére is vonatkozik.

1.3.2. A tervgazdálkodás hatása a gazdaságfejlesztésre

Magyarországon a területi egyenlőtlenségek mérséklésére, az elmaradott területek felzárkóztatására irányuló tudatos regionális politikáról a '60-as évekig nem beszélhetünk. Addig a közvetlen gazdasági érdekeknek megfelelően a fejlesztési források többségében a közlekedési (vasúti) központokba, illetve a nyersanyagkitermelő helyekre irányultak. A magyar regionális fejlődés 1945 utáni szocialista időszakát ENYEDI GYÖRGY négy szakaszra osztotta fel.

Első szakasz: az '50-es évek. Állami tulajdonú, az állam által vezérelt gazdaság megteremtése, az erőltetett iparosítás időszaka. A korszak jellemzője, hogy a gazdaság földrajzi elhelyezkedését a központi tervezés irányítja. Nincs elkülönült területfejlesztési politika, de az ágazati tervek tartalmaznak területi kiegyenlítő célokat (pl. néhány alföldi város iparosítása).

Az ’50-es éveknek a nyersanyagokra, szállítási vonalakra, energiatermelésre irányuló iparosítása a hagyományos nehézipar- és energiagazdálkodás fejlesztésével megerősítette a 19.

század végén kialakult gazdasági térszerkezetet. A főváros korábbi gazdasági szerepe enyhült, egyidejűleg kialakult egy bányászati-energetikai nehézipari tengely az Északi- és a Dunántúli-középhegység vonalában. A városnövekedés kizárólag az iparosítással függött össze, a korábbi szolgáltató (kereskedelmi, kulturális) szerepek visszaszorultak. Az iparosított és a továbbra is agrárjellegű régiók között a gazdasági és életszínvonal-különbség növekedett. Részben ennek hatására jelentős népességvándorlás indult meg az Alföldről és a Dunántúl agrártájairól Budapest és az ipari tengely felé.

Második szakasz: az 1960-as évek. Az ipari szerkezetben előre tör a feldolgozóipar. A vegyipar többnyire a már kialakult nehézipari központokba települt, a feldolgozóipar azonban dekoncentráltan fejlődött. Az ipari dekoncentráció tette lehetővé, hogy a mezőgazdaság kollektivizálódása után a falusi elvándorlók ne jelenjenek meg tömegesen a fővárosban vagy a régi iparvidékeken, így azok sok esetben a falusi lakóhelyük megtartásával válhattak ipari munkássá vagy napi ingázóvá.

1959-ben fogalmazódott meg először a gazdaságpolitikában kifejezetten területfejlesztési cél, amelynek fő programját a vidéki ipartelepítés képezte. A regionális fejlesztés és a

16

településhálózat fejlesztése összekapcsolódott, a dekoncentrált ipartelepítés elsősorban a vidéki nagyvárosokat, megyeszékhelyeket vette célba. Megtörtént az öt vidéki nagyváros (ún. megyei jogú városok – Pécs, Győr, Szeged, Debrecen, Miskolc) vidéki ellenpólusként történő kijelölése.

Az 1960-as évek végére mind az ipari foglalkoztatás, mind pedig a lakossági jövedelmek területi különbségei mérséklődtek, főleg ha az ország nagyobb területi egységeit vagy a megyéket vetjük egybe. Nem mérséklődtek azonban a különbségek a településhálózaton belül, mivel az egyoldalú ipari fejlesztés és az infrastruktúra-fejlesztés nagyfokú elhanyagolása az egyes településtípusokban lakók életkörülményeiben nagy különbségeket konzervált.

Harmadik szakasz: az 1970-es évek. Az alapiparosítás befejezése után megnövekedett az igény a szolgáltatások, a szolgáltató szektor fejlesztése iránt. Határkőnek tekinthető az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmus, amelynek egyik politikai jelszava az életkörülmények területi közelítése volt.

Ez azt a felismerést tükrözi, hogy a területi kiegyenlítődés eszköze nem lehet kizárólag az ipartelepítéssel a termelés növelése, ahhoz a társadalmi igények kielégítésére átfogóbb, komplexebb térségi fejlesztésre van szükség. A gazdasági fejlődés fenntartásához, annak a posztindusztriális szakaszába történő átlépéshez szükségessé vált a gazdasági szerkezetváltás végrehajtása, a feldolgozóipar, szolgáltatások és az infrastruktúra fejlesztése. Ehhez azonban sem a kellő akarat, sem pedig a szükséges fejlesztési források nem álltak rendelkezésre. Így a felvett hitelekkel elkezdődő eladósodás a létező gazdasági szerkezet fenntartását szolgálta. A területi kiegyenlítődést nem segítette az 1971-ben elfogadott, a települések funkcionális hierarchiáját erősítő településhálózat-fejlesztési koncepció sem. Ezért az évtized második felében már ismét erősödtek az infrastruktúra színvonalával, a közszolgáltatások elérhetőségével mért területi különbségek.

Negyedik szakasz: az 1980-as évek. A posztszocialista korszak kezdeti szakaszának tekinthető. Az erőforrásokat az erős ipari nagyvállalati vezetés hatására az ipari szerkezet fenntartására fordították. Ugyanakkor a korszerűtlen vidéki ipar versenyképessége romlott.

A kutatásfejlesztés, valamint az 1982-től meginduló magánvállalkozások erős budapesti koncentrációja jelezte a főváros ismételt kiemelkedését, a területi különbségek növekedését.

Annál is inkább, mert a mezőgazdasági jövedelmek elvonása, a vidéki lakosság jövedelmének a csökkenése korlátozta a vidék fejlődését. A regionális politika az ipari munkahelyek számának növelését, a halmozottan hátrányos térségek felzárkóztatását szorgalmazta, ami nem lehetett hatékony.

A szocialista korszak zárásaként elmondható, hogy a korszak maradandó teljesítményét a közép- és nagyvárosokból álló (főleg megyeszékhelyek) városhálózatának kialakítása, korszerűsítése jelentette, de a térségi különbségeket, a falu és város közötti ellentmondásokat csak átmenetileg tudta mérsékelni, az elmaradottság felszámolásának tartós alapjait nem tudta megteremteni.

A tervgazdálkodás gazdaságfejlesztésre gyakorolt hatásai a következő megállapításokkal foglalhatók rendszerbe.

1. Meghosszabbította a falu és a város közötti szakadékot.

Ennek legfőbb okai:

 az infrastrukturális fejlesztés folyamatos elhanyagolása,

 a szűkös településfejlesztési források lakosságszám alapú központi költségvetési elosztása, amelyben a falvak nyilvánvalóan hátrányt szenvedtek az ipari városokkal szemben.

2. Újratermelődött a régiók urbanizációs elmaradottsága.

 A nyersanyagbázisú ipari rendszer elterjesztése átmenetileg mérsékelte az urbanizációs szakasz megkésettségét, az 1960-as és 1970-es évek felzárkózást jelentettek, de az urbanizáció fejlődése megtorpant.

 Az olajválságok időszakában nem tették lehetővé, hogy a korábbi ipari rendszerről a térség gazdaságai áttérjenek a kevésbé nyersanyag- és energiaigényes technológiák és szolgáltatások alkalmazására.

17

3. Az ipari termelési rendszer általánossá válása kétfajta választ váltott ki. A hivatalos terület- és településfejlesztési politika különböző fázisokon mentek keresztül a szocialista időszakban.

 Az 1950-es években nem volt kifejezett településpolitika, az ágazati tervezés uralkodott. Az urbanizáció elveit csak néhány kirakatnak szánt szocialista iparváros létesítésével hasznosították.

 Az 1960-as évek elején vezették be az első átfogó regionális és településfejlesztési stratégiákat. Ezek kulcseleme az ipari decentralizáció volt, amelynek segítségével kívánták kiegyenlíteni a regionális foglalkoztatási lehetőségeket és mérsékelni az interregionális vándorlásokat.

 Az 1970-es évek közepétől jelentős területi kiegyenlítődést célzó állami pénzügyi beavatkozás történt. A városokat már nemcsak ipari termelőhelyekként fogták fel, hanem a szolgáltatásfunkciók jelentőségét is aláhúzták. A pragmatikussá vált tervezés hozzájárult ahhoz, hogy folytatódjanak az európai urbanizációs folyamatok. Nyugat-európai példákat próbáltak követni a városrendezők a városi közlekedés, a szolgáltatási alközpontok, a városok infrastrukturális fejlesztésében.

4. A hivatalos urbanizáció - fő eszközeként az állami lakásépítéssel és a költségvetésből finanszírozott infrastruktúra-fejlesztéssel - soha nem terjedt ki a településhálózat egészére, hanem csak a nagyobb városi központokban érvényesült erőteljesen. Az egyéni urbanizáció nem fogadta el azokat az értékeket, amelyeket a szocialista urbanizáció diktált, és megpróbálta folytatni a hagyományos városi-polgári értékeket. A magán-urbanizáció nem kis részben a második gazdaságra támaszkodott. A házépítés erőforrásait is onnan merítették, és maga az építés is a második gazdaságon belül folyt. A második vagy fekete gazdaság Kelet-Közép-Európában nemcsak jövedelemforrás volt, de olyan társadalmi szféra, amelyben léteztek piaci viszonyok, létezett a fogyasztó választási szabadsága, léteztek autonóm gazdasági döntések.

Látható tehát, hogy amíg a piacgazdaságban az állam és az egyéni kezdeményezés egymást segítette, a tervgazdaság időszakában egymás mellett élt a két kezdeményező erő.

Már a rendszerváltozást megelőzően megszűnt a területfejlesztés szinte minden addig biztosnak tekintett támasza: megszűnt a népgazdasági, a hosszú távú tervezés, megroggyant az újraelosztás egész rendszere, eltűntek a központi, koncentrált ipar- és városfejlesztés forrásai, össztűzbe került a központosító fejlesztéspolitika egésze.

Az Országgyűlés a Terület- és településfejlesztés Hosszútávú Irányelveiről szóló 1985.

évi határozatával szakított az 1971. évi Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció központosító törekvéseivel, az új szemléletmódú fejlesztéspolitika megvalósítására azonban sem elegendő forrás, sem megfelelő érdekviszonyok, sem alkalmas intézményrendszer nem állt rendelkezésre.

1.3.3. A tervutasításos rendszer zavarai

 A vállalatoknak kiadott tervutasítások, tervmutatók gyakran ellentmondanak egymásnak. (A tervlebontás túlzottan decentralizált.)

 A különböző vállalatok, illetve ágazatok egymással összefüggő, egymásra épülő tervei között szintén ellentmondások lehetnek. A vállalatok akkor termelnek megfelelően, ha tervüket pontosan 100 százalékra teljesítik. Mind az alacsonyabb, mind a magasabb teljesítés problematikus, mert zavart okoz a rendszer összekapcsolódó elemeinek működésében.

 A valóságos folyamatok gyakran elszakadnak a tervektől, késedelmesen követik a valóságban lezajló eseményeket. Mindez lassúvá, nehézkessé teszi az irányítást.

18

 Tekintve, hogy az utasítások nem fedik le a gazdasági tevékenységek egészét, s a tevékenységek jelentős része felett a vállalatok döntenek, miközben nem rendelkeznek megfelelő döntési kritériumokkal. Ennek következtében az utasítások által indukált vállalati részdöntések torzak.

Közkeletű példa: a háztartási eszközöket gyártó vállalat csak nehéz és nagyméretű lábasokat volt hajlandó gyártani; az irracionális vállalati döntés visszavezethető a súlyban megadott tervfeladatokra. A darabszámban megállapított terv pedig értelemszerűen a kismérető edények gyártására ösztönöz.

 A vállalatok érdeke, hogy könnyen teljesíthető terveket kapjanak, azaz tervfeladataik lazítása. Érdekük, hogy minél több input álljon rendelkezésükre, és ebből minél kevesebb outputot kelljen előállítaniuk. Ezen érdekeiket a tartalékok elrejtésével, a valóságos képességek, kapacitások alábecslésével tudják érvényesíteni. A lehetőséget a felsőbb szervek félrevezetésére a saját körülményeinek ismeretével összefüggő - minden egyes vállalat számára adott - információs monopólium adja.

 A felsőbb tervező szerveknek érdekük a tervek feszítése, nagyobb teljesítmények kikényszerítése a vállalatokból. A túlfeszítettség azonban már számukra is kedvezőtlen következményekkel jár. Ezáltal ugyanis teljesíthetetlen lesz a terv, ami rontja az egész rendszer összehangoltságát, ronthatja a minőséget.

 A tervkészítésben a hierarchia felsőbb szintjei és a vállalatok között állandó tapogatódzás zajlik. E folyamatot a közgazdasági szakirodalom tervalku néven tartja számon. A tervalku eredményeként egyes vállalatok sikeresebbek, mások sikertelenebbek, így egyesek tervfeladatai lazábbak, másoké feszítettebbek.

 A tervlazítási törekvésekkel a tervező hatóság a "báziselvet", a korábbi időszakban már elért eredmény alapul vételét, illetve az eredmények állandó javulásának elvárását állítja szembe. Ez viszont a vállalatokat a teljesítmények kifejezett visszatartására készteti, hiszen érdekük, hogy a következő periódusban is könnyen teljesíthető tervet kapjanak, ami rontja a vállalat kockázatvállalási hajlandóságát, vállalkozókészségét, általában gyengíti a változtatásra irányuló törekvéseit.