Szopori Nagy Lajos
A címben jelzett kérdéskör meglehetősen szerteágazó és összetett – az én időm viszont rövid.
Engedjék meg tehát, hogy gondolatindítóul most csupán egyetlen, ám jellegzetes szeletére koncentráljak. Amikor a 80-as évek végén Yrjö Varpio professzorral együtt a két ország irodalmának kölcsönös fogadtatását vizsgáltuk, a forrásanyag ismeretében egyértelművé vált előttem, hogy a finnek hazai megítélésnek van egy történetinek, diakrónnak, és egy korszakokon belüli, esetleg visszatérően is megjelenő, szinkrónnak mondható hullámzása.
Magyar–finn viszonyról csak a 18. század végétől, a nyelvrokonság felfedezésétől kezdve beszélhetünk: a „periférián” elhelyezkedő, ismeretlen svéd keleti tartomány ekkor került Magyarország látókörébe. A diakrón hullámzás ezzel az ismert, közel egy évszázadon át tartó mélyponttal kezdődik, amikor az uralkodó álláspont a lebecsülés és a dehonesztáló rokonítás elhárítási törekvése. A fokozatosan történő ismerkedés – és persze a felgyorsult finn fejlődés – meghozza az elmozdulást, majd politikai és történelmi változások és különféle eszmeáramlatok eredményképpen elérkezik a 30-as évek második felében a finn-divat eddigi
„csúcsidőszaka”, a legmagasabb hullámhegy. Ezt a háború után a kapcsolatokat megbélyegző és befagyasztó, abszurd módon szigorú kommunista tilalom hullámvölgye követi, amely természetesen Finnország megítélésében is elbizonytalanodást, tudati zavarokat okoz. Az újabb emelkedés – persze hivatalos kontrollal – az 50–60-as évek fordulóján ugyancsak politikai okokból indulhat meg. A lassan újra felbátorodó civil érdeklődés erősödésével a 70-es évek közepétől kezdve a kapcsolatok megközelítik a 30-as évekbeli intenzitást – de az akkori finn-láz, finn-divat nélkül.
Szinkrón hullámzásnak tulajdonképpen egy érdekes, jellemző és újra-újraélendő ellentmondást nevezek. Ez – kissé sarkosan fogalmazva – abban áll, hogy miközben Finnország (és népe) politikai, gazdasági, társadalmi, civilizációs stb. szempontból kivívja a hazai elismerést, sőt egyszer-egyszer a követendő példa, minta szintjére emelkedik, az irodalom és némely művészeti ágak magyarországi recepciójában, megítélésében olyan érdektelenség, oda nem figyelés vagy éppen elnéző udvariasság figyelhető meg szakmai (irodalmi) és egyes társadalmi körökben, amely azt az érzést is keltheti, hogy a 18–19. századi lebecsülő attitűd itt él tovább. Nos, én most e szinkrón hullámzást, ezt az ellentmondást szeretném megmutatni néhány példával két olyan időszakban, amikor a legnyilvánvalóbban mutatkozik meg: a két világháború között, illetve a Kádár-korszakban.
Az eléggé ismert tény, hogy Kodolányi János két útirajza (1937: Suomi, a csend országa, 1939: Suomi titka) nyomán hazánkban meglehetősen széles körben vált követendő mintaországgá Finnország. Anélkül, hogy Kodolányi érdemeit csökkenteni kívánnám, emlékeztetnem kell arra, hogy ez a „nagy ugrás” egy sok összetevőjű folyamat eredménye volt. Az 1917-ben függetlenné vált Finnország és a trianoni sokkot elszenvedő Magyarország egymásra találása, a nyelvrokonság tényéből kifejlesztett néprokonság gondolat és mozgalom, a különféle civil kapcsolatok kibővülése (kultúrkongresszusok, evangélikus egyházi és diákösztöndíjak, sportoló-találkozások stb.) vagy a Kalevala végleges „magyarrá fogadása”
az 1935-ös évfordulóhoz kapcsolódva mind-mind a tudati ráhangolódást segítette a pozitív megítéléshez. Kodolányi két nagy nóvuma a következő volt: 1) a Finnországról kialakuló ismereteket kiteljesítette, egységbe és átélhető-szuggesztív rendbe foglalta; valamint 2) a finn viszonyokat és bizonyos finn emberi alaptulajdonságokat követésre méltónak állította be.
(Némelyeket az ő mintáiból már hatvanhat évvel korábban Hunfalvy Pál is a figyelmünkbe ajánlott.) Kodolányi előtt a turanisták és a finnugristák körén kívül elsősorban az úgynevezett úri középosztály és annak értelmiségi fiataljai alkották a fennofil bázist. A könyveiben megrajzolt Finnország-képpel ezeket sem idegenítette el: az ő értékrendjükbe is beillő számos vonást tartalmaz ez a kép. Azzal viszont, hogy bemutatja a „megbízható, szolid demokráciát”
(Erdős Jenő újságíró recenziójának szavai), a népi (paraszti) alapú politizálást, a társadalmi egyenrangúság példáit, a vidék civilizáltságát stb., új társadalmi csoportokat: a népi írók köré szerveződő értelmiségieket, parasztfiatalokat, sőt némely szocialista-szociáldemokrata vonzalmakkal rendelkezőket is megnyer a „rokon-ország” számára. Az említett Erdős Jenő is ilyen, de idézhetek Nagy Lajosnak a Nyugatban megjelent kritikájából is: „Hatásában propaganda ez a könyv, de nemcsak Finnország propagandája, hanem szüntelen összehasonlítás a mi állapotainkkal is, tehát egyúttal bátor harc a mi félszegségeink ellen.” És a recenzió vége: „az én ízlésem szerint irígylésre méltó egy ország Suomi, mégpedig nem elsősorban a tavai, fenyvesei, virágai, szigetei miatt.”
Mármost e „finn-lázat” kibontakoztató évtizedekben a figyelő szem rá-rábukkan az irodalom vagy egy-egy művészeti terület recepcióját követve az elzárkózásnak, az érdektelenségnek vagy éppen a leminősítésnek az érdekesen rejtett nyomaira. Az említett udvariasság – vagy inkább furcsa tapintat – jele, hogy leginkább olyan szituációkban nyilatkozik meg – árulja el magát – amikor a recenzens a valamely okból mégis a szeme elé kerülő finn produktum nem várt jó minőségén meglepődik, és éppen dicsérni készül. Csak két, sokat mondó példát idézek: mindkettő 1939-ben, Sillanpää Silja című regényének második kiadásáról íródott a Nobel-díj odaítélése után.
Németh László a Kelet Népében ezt írja: „Ha a Nobel-díj fémjelzése nélkül jelenik meg, aligha tűnik fel. Pedig remekmű.” (Pontos látlelet: a regény első kiadása 1938-ban már megjelent, a legjelentősebb irodalmi folyóiratok azonban nem reflektáltak rá.) A továbbiakban megállapítja: „Sillanpää kitüntetése nemcsak a finn testvériség híveinek öröm, de a műízlés barátainak is.”
Nagypál István (Schöpflin Gyula álneve!) a Nyugatban – amelynek egész fennállása alatt ez az egyetlen, finn szépirodalmi műről közölt recenziója – így kezdi írását: „A finn irodalom eddig szórványosan jelent meg magyar nyelven. Sillanpää regénye sem jelent különösebb meglepetést, legföljebb annyit, hogy az ember jólesően állapítja meg: ez a regény több provinciális irodalmiságnál, beletartozik az európai irodalom egységébe.”
Első hallásra még örömmel is konstatálhatnánk, hogy észrevették és elismerik a minőséget.
Csakhogy az író három évvel később magyarul kiadott regényéről, az Egy férfi útjáról már egyik fenti kritikus – és a folyóiratuk sem – ír. (Megjegyzés: némely finn irodalomtörténész szerint ez feszes kompozíciója és drámai szerkesztése, szűkszavúsága okán művészi szempontból felülmúlja a Silját.)
A lebecsülés nyílt megfogalmazásával mindössze egyszer találkoztam a korszakban, ezért ez különösen figyelmet érdemel. A már említett Erdős Jenő 1937-ben, az első Kodolányi-útikönyv Finnország-képét pozitívan értékelve ezt a kritikus megjegyzést szúrja be: „Az irodalmukat azután, azt hisszük, alaposan túlbecsüli. Mert ez a jószándékú Talviok és a Larin-Kyjöstik (sic!) arcél nélkül hemzsegő rajával megáldott irodalom igazán olyan lapos, tankönyvbe illő pedagógia propedeütika jellegű s túlságosan is libegő, dilettáns átszellemültsége, kiapadt és terméketlen amatőrködése méltó megtestesülést talált a tiszteletetkövetelően előrehaladt korú Talvio asszonyban.”
A szerző indulatától a mondat ugyan kissé megbicsaklik, ám ez az indulat – és az utalása – egy fontos problematikus tényezőre is felhívja a figyelmet. Arra, hogy a finn kultúra propagátorai az 1910–1920-as évektől kezdve mintegy rokoni kötelességként szorgalmazták a
finn (és észt) kultúra és művészet megismerését; másrészt pedig úgy igyekeztek gyorsítani és növelni az idehaza ismeretlen finn írók, művészek elismerését, hogy aránytévesztő szuper-latívuszokkal, hasonlításokkal éltek. A „fényes, ragyogó, kiváló” típusú jelzők inflációja vagy az olyan típusú túlzó szlogenek, mint hogy „Aksen Gallela (sic!) korunk Rubense” vagy
„Saarinen ma az USA legnagyobb építésze” az adott szakma előtt hiteltelenné tették a minősítést, és csak az érdektelenség növekedéséhez járultak hozzá. Nyilván innen is ered, hogy nemcsak az úgynevezett urbánus vonalnál, hanem például Németh Lászlónál is érzékeljük a tartózkodás nyomait. Az Erdős fenti kirohanásában említett Maila Talvio 1937-ben megjelent regénye elé maga Kodolányi írt eléggé magasztaló előszót, a mű fordítója, Faragó József pedig – aki sajnos egyébként is a legmegszállottabb túlértékelő volt – azt találta leírni az írónőről a Napkeletben: „Neve már egy emberöltőnél hosszabb idő óta fémjelzett és klasszikus csengésű név az Ezer Tó országában.” Nyilvánvalóan ezt a labdát üti le Erdős kissé ízetlenül. Fölényes vagdalkozásának azonban van két nagyon sebezhető pontja is: 1) a kritika évében elébe került két finn mű alapján általánosít; 2) nemcsak azt nem veszi észre, hogy Talvio regényének minőségét tulajdonképpen lehetetlen megítélni a teljes ízlésficamot tükröző, minősíthetetlen fordítás miatt, de még a saját folyóiratát sem olvassa, amelynek előző számában Keszi Imre ezt már világosan kifejtette.
Ugorjunk át ezek után a Kádár-korszakba.
Itt mindenek előtt azt az abszurd szituációt kell regisztrálnunk, hogy a finn kapcsolatokat megbélyegző és betiltó kommunista hatalom 1956 utáni reinkarnációja hirtelen fordulattal kezdte átértelmezni és óvatosan újjáéleszteni ezeket. (Érdekes: ismét egy elzártsági helyzetben, akárcsak Trianon után!) Ez a fordulat és a vele járó ideológiai váltás, valamint a régi értékek visszacsempészésének kísérletei egy jó évtizeden át „bájos” fordulatokkal is meglepik a kutatót.
Témánk szempontjából azonban a következő ambivalens állapot kialakulása az érdekes: a hatalom szempontjából – ideológiailag és pragmatikusan egyaránt – Finnország fokozatos finlandizálódása bizonyult a kapcsolattartás alapjának. A Szovjetunióval jó viszonyban levő, „pozitív semlegességet” megvalósító baráti ország rokoni státusa sem volt többé zavaró. Ugyanakkor a kapcsolat révén, amelyet a békés egymás mellett élés példájaként is tálaltak, a nyugati világ felé is nyílhattak csatornák.
A finlandizációnak a másik oldala viszont a lakosság körében, bizonyos értelmiségi csoportokban vált bizonyos mértékig példává, elérendő céllá – vagy álommá? Elsősorban a hazainál jóval lazább szovjet függés volt a vágy tárgya, és persze az ennek következtében működtethető demokrácia és gazdaság. Természetesen ennek nyílt, írásos kifejezése nem volt lehetséges. Bújtatott nyomait viszont érdekesen mutatják már akár a 70-es évek eleji barátsági hetek alkalmával megjelent kötelező, protokolláris riportsorozatak is országos és megyei lapokban egyaránt. A rituáléhez tartozó interjúk mellett (kommunista munkanélküli, „farmernadrágos békeharcosok” stb.) ugyanis megjelennek a Kodolányitól már ismert pozitív vonások új példái is. Másrészt finn példákat használnak a riporterek az ésszerű (tulajdonképpen kapitalista) gazdálkodás propagálására: például
„A drága az olcsóbb” alcímmel hozza példának egyikük, hogy a jó anyagból, távlati igényeket figyelembe vevően épített ház, üzlet stb. végső soron mennyi megtakarítást jelent a testvérvárosnak. Később azután egy-egy esetben a például állítás már nyíltabban is megfogalmazódik: Koltai Tamás az új lahti színház épületéről az Élet és Irodalomban megjelent nagy cikkének már a címébe is becsempészi a szót: Például Lahti. Szakmai – történészi – körökben a 70-es évek végén válhatott ismertté a Századok című folyóiratból Ránki György alapos és terjedelmes tanulmánya, amelyben 1913-tól a megírás időpontjáig veti össze a magyar és a finn gazdaság fejlődésének szakaszait, pontosan megvilágítva a finn gazdaság példaértékű alkalmazkodó és helyzetkihasználó képességét és ennek összetevőit.
A teljesen nyílt példaállítás egy figyelemre méltó és sajátos esetével már kevéssel a rendszerváltozás előtt találkozhatunk. Ez Papp Zsoltnak az Élet és Irodalom 1987. nov. 6.-i
számában megjelent bő, egészoldalas írása. A különös finnek című. Ha Kodolányi könyvét annak idején a finn példa hazai követésének reménye szülte, akkor Papp Zsolt írását a példakövetés elmulasztásának dühe. Az iróniát és a rájátszott meglepetés eszközét is alkalmazó cikk főként a finn „gazdasági csoda” eredményeit és összetevőit számlálja elő: a gazdasági és politikai racionalitást, az adottságokhoz alkalmazkodó profilváltásokat, a tőkeerőssé vált ország világgazdasági hódításait, azt, hogy a politikai pártok az ideológiáktól elszakadva „elmentek a valóság után”. És azt a lutheránus alapú, munkás, befelé élő, szerény polgár-mentalitást, amellyel indulatos-gúnyosan állítja szembe a hazai áljóléti pazarlást. A címben szereplő „különös” jelző is utal a szerzőnek arra a háttér-üzenetére, hogy lám, még ez a furcsa, valaha nagyon lenézett kis erdei nép is messze elibénk vágott.
Mármost ebben a más módon megismétlődött „országelismerő” közegben az irodalmi-művészeti területekkel kapcsolatos korábbi szakmai attitűd lényegileg nem változik, annak ellenére, hogy néhány akkori háttértényező pozitív irányban módosul. Ha bizonyos kampányszerűségtől és protokoll-jellegtől nem is mindig mentesen, de filmhetekre, színházi cserékre, képzőművészeti kiállításokra kerül sor. Megnő a kiadott szépirodalmi művek száma, elég jónak mondható a válogatás minősége is, és a vezető irodalmi lapok – főleg a Nagyvilág, de az „ÉS” is – viszonylag gyakran közölnek róluk kritikát, ismertetést. Szerencsés fordulat az is, hogy a fordítók és a propagátorok új nemzedéke láthatóan tudatosan óvakodik az aránytévesztő, túlértékelő megállapításoktól. Ezek után meglepő lehet, hogy most a megjelent művek recenzióit jóval nagyobb arányban írják a finnesek és finnugristák, mint a két háború között: azaz úgy tűnik, a szakma meghagyja az ő „belügyüknek” az egész kérdést. (Kétségtelen, hogy ehhez maguk a finnugristák is szolgáltattak némi alapot a 70-es években, amikor néhány folyóiratban „finnugor blokkot”, esetleg finnugor számot állítottak össze, és a vogul medveénekek, mari siratók társaságában közölték modern észt és finn költők verseit is, ami nyilvánvalóan ugyanolyan tévedés mint ma finnugor irodalom létezéséről vitázni. Az észtek és a finnek irodalma – mint a miénk is – az európai irodalom része!) Tiszteletemet és köszönetemet kifejezve a kivételeknek mondom:
ebből is következik, hogy ha egyszer-egyszer mégis megszólalnak a kívülállók, nemegyszer ismétlődnek a korábbi meglepődési, érdektelenségi és tájékozatlansági szindrómák. A Magyar Nemzet -aa- névjelű recenzense 1972-ben, Juhani Peltonen regényről írja, hogy „olvasása közben hamarosan megfeledkeztünk arról, hogy a testvérnép alkotóit protokolláris udvariassággal illik fogadni.” 1972-ben, 1973-ban és 1976-ban is találunk olyan recenzió-indítást, hogy „mit tudunk irodalmukról? Egy mű címét ismerjük, a Kalevalát”. (Csak a háború utántól 1976-ig 35 finn szépirodalmi mű jelent meg magyarul!) S a legfrissebb személyes példa ez év áprilisából: a rádió Irodalmi Figyelő című műsora Haavikko nemrég megjelent drámájáról készített velem interjút. A műsor munkatársa így vezette be első kérdését: „A Kalevalát jól ismerjük, de a modern finn irodalom nem nagyon jelenik meg nálunk.” Mondhatjuk persze, hogy ez egyszerű szakmai hiba, felkészületlenség, ilyen van. Néha a tájékozatlanság „bátor” vállalásával is. Egy jeles kritikus 1984-ben így kezdi a 20. századi klasszikus költő, Aaro Hellaakoski válogatott verseiről írt recenziót: „a recenzens kezébe néha olyan könyv kerül, amelynek szerzőjéről eddig egyáltalán nem is hallott.” Természetesen ilyen is lehetséges, mondhatnám természetes. Csakhogy egy magára adó profi recenzens számos más irodalom esetében utánanéz: nem volna-e mégis illendő valamit tudnia róla. S kézbe veszi például a legegyszerűbb forrást, Kai Laitinen három évvel korábban megjelent finn irodalomtörténetét, amelyben négy és fél oldal foglalkozik a költővel. Arra már nincs is szükség ezek után, hogy a két antológiát is fellapozza, amelyekben több verse is megjelent. (Képes Géza: Finn versek és dalok, 1959, valamint a Finn költők antológiája, 1973.)
A korszak jellemzését lezáró példának most is találtam egy különösen érdekeset. Ez az Új Tükör 1986. augusztus 10-i számában jelent meg, szintén egy újságíró, Bolgár György tollából, aki akkor a 168 óra című műsor szerkesztője volt. A cikk kiinduló szituációja, hogy a szerzőt helsinki vendéglátói elviszik az Operaházba Aarre Merikanto Juha című operájának előadására.
Kedvetlenül ül be, miután sem a zeneszerzőről, sem az operáról nem hallott még. S hozzáfűz egy
számunkra nagyon lényeges, jellemző mondatot is: „Kit érdekel, hogy Helsinkiben milyen operát játszanak, ha egyszer még számunkra ismeretlen is.” Ezután aztán természetesen jön a már jól ismert meglepetés-szindróma: „a zenekar olyan összhangban játszik, ahogy csak a legjobb zenekarok képesek”; a számára teljesen ismeretlen énekesek közül „Jorma Hynninen a Metropolitan-ben is fellép, Eeva-Liisa Saarinen meg egyszerűen lenyűgöző énekes.”
Végkövetkeztetése és panasza: hiányolja az információkat Finnországról. És miközben egyfelől teljesen egyetértünk vele, másfelől eszünkbe jut, hogy az általa említett „kit érdekel” attitűd miatt ott is láttunk problémákat, ahol az információ éppenséggel rendelkezésre állt.
Most, hogy a summázáshoz érkeztünk, megismétlem: nem a finnek hazai megítélésének teljes képét, csak annak egyik jellegzetes ellentmondását próbáltam megvilágítani. Ennek az ellentmondásnak egy-két részokára utaltam már közben is. A mélyebb okokat keresve először nézzük a kézenfekvőbbeket vagy annak látszókat:
1. Természetszerű, hogy egy ország gazdasági, politikai, civilizációs eredményeinek egzakt számbavétele és megítélése jóval könnyebb, mint irodalmi, művészeti produkcióié, amelyek esetében eleve több a szubjektivitás, az affinitás szerepe. Vagyis önmagában abban, hogy Finnország általános állapota gyorsabban és egyértelműbben győzte meg a hazai közvéleményt, mint kulturális-művészi teljesítményei, valójában nincs semmi meglepő.
2. Nem vitatható, hogy a finn irodalom és művészetek befogadását nehezíthette és nehezítheti az a körülmény, hogy a finn kultúra részben más hagyományokon alapul, más európai kultúrkörben bontakozott ki. Ahogy Ignotus kissé tréfásan utalt erre 1908-ban, a Nyugat első számában: „A mi ugorból sarjadt osztrák maiságunk más kultúrvilág, mint ez a skandinávvá fejlett lapp-szamojéd.”
A kevésbé kézenfekvő okokat inkább kérdések formájában fogalmazom meg:
1. Vajon nem ugyanazzal a szituációval és gyakorlattal állunk-e szemben, amely általában is jellemzője a kisnépi kultúrák, művészetek szemmel tartásának és befogadásának? Nagyon valószínű, hogy ez is igaz. Példáinkban azonban szinte minden mozzanat esetében – a lekezeléstől az udvariaskodásig és a példaképpé emelésig – jól érzékelhető volt az az érzelmi, indulati többlet, amelynek forrása a nyelvrokonság (vagy általánosabban a rokonság) ténye, illetve a hozzá való viszony. Ez biztosan hozzájárul ahhoz, hogy nem tudjuk „a dolgot őt magát nézni”.
2. Szerepet játszik-e, s ha igen, mennyiben a szóban forgó művészeti ágak (irodalom, zene, előadóművészet, s talán a festészet és a szobrászat is) színvonala az érdektelenségben? Nem a miénkhez viszonyított nívójukra gondolok, csak arra, hogy megérdemlik-e az egyenrangú kezelést, – vagy mint Erdős írta volt – „dilettáns amatőrködésről” volna szó?
3. Az irodalommal kapcsolatban indokolt az a kérdés is: nem gátolja-e az iránta való érdeklődést, a befogadást a fordítások minősége. Erre – fordítóként – csak annyit mondhatok a kevéske fordításkritikára támaszkodva, hogy a mintegy kétszáz eddig megjelent szépirodalmi kiadványból körülbelül féltucatnyi azoknak a száma, amelyeknél a fordítási fiaskó alapvetően befolyásolhatja a mű megítélését.
És itt meg is állok, és várom véleményeiket, gondolataikat, a kívülálló szemével észlelt sajátosságokat. Mert én azért – bármennyire is kerülni igyekeztem a szubjektív ítéleteket – belülről nézve, érdekeltként vizsgálódtam. És ahogy Illyés írja egyik epigrammájában: „földgömb-nehéz minden ökör, ha lábodra hág”. Igazítsanak ki, ha a súlyérzékelésem becsapott volna.