módszerek további fejlesztési irányai
6. A fenntartásra fordítandó energiafelhasználás maximalizálása
A szennyvíz szerves anyagainak oxidációját és immobilizálását végző baktériumok bonyolult metabolizmussal működnek. A katabolizmus csökkenti a szerves szennyezőanyagok (tápanyag) molekulaméretét, összetettségét, lehetővé téve, hogy a sejtmembránon keresztül a sejt belsejébe juthassanak (tápanyagtranszport). Az sejtbe így bejutó szerves anyag egy része ott széndioxiddá alakul, miközben az energia egy része adenozin-trifoszfát – ATP- formájában tárolódik. Az energiaátvitelt az elektrondonor szerves szén és az elektronakceptor oxigén (O2) közötti elektrontranszport generálja. Ennek az energiának egy része a sejtanyag megújítására, fenntartására, a tápanyag sejtmembránon történő bejuttatására, belső anyagmozgatására, valamint a tápanyag megszerzésre is irányuló mozgására fordítódik. Ez az energiarész az úgynevezett fenntartás energiaigénye. Más részével az anabolikus folyamatok során új sejtanyagot építenek fel, biztosítva a természetes sejtelhalás mellett a sejtek növekedését, szaporodását. Az energiaátvivő a két folyamat között a már említett ATP (9.6. ábra).
9.6. ábra - Energiaátvitel a szerves anyag oxidációja és az asszimilációja között
A szerves anyagok lebomlása és egyidejű felépülése a sebesség meghatározó oxigénfogyasztással (respirációval) kapcsolódik össze (Grady at al., 1999). Ez az oxidáció, mint már említésre került, lehet a kívülről érkező tápanyag, valamint az elhalt sejtek (szerves anyagának) többi, élő mikroorganizmus által történő biológiai oxidációja is széndioxiddá és vízzé. A fenntartásra fordított energia (eloxidált szerves anyag mennyiség) az asszimiláció, vagy szerves anyag termelés tekintetében anyagveszteség, ami az iszaphozam csökkenését eredményezi, de elengedhetetlen a fenntartás és asszimiláció energiaigényének a biztosításához (Grady at al., 1999).
Abban az esetben, ha a két egymással egyensúlyban levő folyamat valamiképpen megsérül, tehát a keletkező energia nem az anabolizmusra használódik fel, a sejtszaporodás akkor is lecsökken, az iszapprodukció
Az eleveniszapos tisztítás oxigénigénye, iszaphozam
csökkentése
mérséklődik. Ez a két folyamat egyensúlyának megbomlása (uncoupling) A két folyamat ilyen elválása, s a keletkező energia disszipációja figyelhető meg bizonyos toxikus szerves anyagok, toxikus nehézfémek, túlzott mennyiségű energiaforrás jelenléte (túlzott tápanyagellátás), kedvezőtlen hőmérséklet, illetőleg nitrogén- és foszfortápanyag limitáció esetén (Liu–Tay, 2001; Roxburgh et al., 2006). Ez ugyanakkor nem befolyásolja lényegesen a szerves anyag vizes fázisból történő eltávolításának a mértékét.
6.1. Sejtanyag asszimiláció csökkentése toxikus vegyszerekkel
Ilyen jelenséget tapasztaltak számos protonofor hatású szerves anyagnál, melyek az energiaátvitelt biztosító protonokat a sejt citoplazmájának a membránján átvive energiadisszipációt eredményeznek. Napjainkig sok anyag ilyen hatását bizonyították. Ilyenek a 2,4 dinitro-fenol, a para-nitrofenol, a pentaklór-fenol, s a 3,3’,4’,5 tetraklór-szalicilanilid (Wei et al, 2003, Perez-Elvira et al, 2006). Közülük először a 2,4 dinitro-fenolnál tapasztalták ezt a hatást mintegy fél évszázada. A tapasztalatok alapján ilyen vegyszerekkel jelentős iszaphozam csökkenés érhető el az aerob tisztításnál, de esetenként csak meglehetősen hosszú adaptáció után. A para-nitrofenol azonban az iszap ülepedését rontotta, feltehetően az iszap predátor szervezeteinek a lemérgezésével.
A szappanok, öblítőszerek, shampook formulázásánál is felhasznált tetraklór-szalicilanilidet már egy évtizede a gyakorlatban is szóba jöhető sejtasszimiláció-gátló hatóanyagnak találták. Az újabb vizsgálatok szerint is ennek van legkisebb dózisnál a legerősebb hatása (Ye – Li, 2005). Mind szakaszos, mind folyamatos betáplálású eleveniszapos rendszerekben is használható. Már 0,8 - 1,0 mg/l koncentrációban is 40 % iszaphozam csökkenést eredményez, miközben a „KOI eltávolítást” egyáltalán nem befolyásolja. Sajnos a fenti vegyszerek iszaphozam csökkentő hatásán túl kevéssé pontosított azok eseteleges negatív hatása, például a nitrogén és foszfor eltávolításra. Nem kellően tisztázott az iszapban történő lebomlásuk, s a közben okozható környezetre káros rövid és hosszú távú hatásaikra. Még az iszap ülepíthetőségére, vízteleníthetőségére gyakorolt hatás vonatozásában is igaz ez, a döntően kis térfogatokban végzett laboratóriumi vizsgálatok miatt. Gyakorlati felhasználásuk éppen a fentiek miatt jelenleg még meglehetősen távolinak tűnik.
6.2. Nagy relatív tápanyag-ellátottság biztosítása
Régi megfigyelés, hogy az eleveniszapos szennyvíztisztításnál talán a legfontosabb tényező az iszap relatív tápanyag-ellátottsága. Bőséges tápanyagkínálatnál, az aerob tisztításnál a fajlagos iszaphozam jelentősen csökken (Chudoba et al., 1992). Valamiképpen tehát ilyenkor is jelentkezik a szerves anyag lebontás és sejtanyag felépítés egyensúlyának a megbomlása. Erre kétféle magyarázat is született. Egyik a kálium-ion vesztesége által okozott energia disszipáció a citoplazma membránon keresztül, másik egy alternatív metabolizmus választása a mikroorganizmusok részéről (metil-glioxálon keresztüli átalakulási út), amely hasonlóképpen energiaveszteséget eredményez. Nagy tápanyag-ellátottság (>5 g KOI/g MLSSd) esetén alakulhat ki az eleveniszapnál az ilyen energia-disszipáció, amely jelentős asszimiláció-csökkenést eredményez.
A lakossági szennyvizek tisztításánál a szennyvíziszap relatív tápanyagellátása ennek rendszerint a huszadát sem éri el, mert csak akkor biztosítható a megkívánt mértékig a szerves anyag eltávolítással szimultán a nitrogén és foszfor eltávolítása is az ilyen rendszerekben. Ennek megfelelően a gyakorlatban az ilyen iszaphozam csökkentés csak a koncentrált ipari szennyvizek többlépcsős tisztításának az első lépcsőjében alkalmazható.
6.3. Kis relatív tápanyag ellátottság
A fajlagos iszaptermelés csökkentése legegyszerűbben kis tápanyag ellátással biztosítható, hiszen ekkor a fokozott sejtlízis és tápanyaghiány törvényszerűen kis iszaphozamot kell eredményezzen (teljes oxidáció). A kis tápanyag ellátottság azonban az eleveniszapos rendszerekben nem egyértelmű előny. Iszapduzzadást eredményezhet. Ugyanakkor ott az iszapkoncentrációt ugyanis az utóülepítés lehetőségei határozzák meg. A fajlagos beruházási költségek tehát jelentősen nőnek a nagy fajlagos reaktortérfogat igény miatt. Az iszapkor egyszerűbb növelésére elvileg az iszap membrán szeparációja ad lehetőséget. Ez mintegy 4-5-szörösére növelheti az iszapkoncentrációt, s annak megfelelően az iszapkort is. Ez speciális lebegőanyag és részben oldott anyag visszatartást eredményez, amiért hatása nagyon összetett. Ráadásul lehetőséget ad más módszerek, mint az ultrahangos kezelés, ózonozás, stb. közvetlen alkalmazására is, ezért ez a megoldás már korábban is említésre került, de később is vissza kell még térni arra.
Érdekes lehetőségéről adott hírt az iszapkoncentráció növelése, s vele az iszapterhelés csökkentése vonatkozásában egy olasz kutatócsoport. Az aerob iszapgranulációt, mint lehetőséget felhasználva speciális biofilm hordózót, mint szűrőanyagot kombinálva azzal SBR elven működtetett aerob rendszerben (Iaconi et al., 2010) mintegy 120 napos iszapkort értek el 2,5 kg KOI/m3d térfogati terhelés mellett. Ehhez a reaktorukban 25-40 gVSS/m3–re tudták az iszapkoncentrációt növelni. Mindezek eredményeként félüzemi berendezésükben a
Az eleveniszapos tisztítás oxigénigénye, iszaphozam
csökkentése
fajlagos iszaphozam a lakossági szennyvíz tisztításakor 0,12-0,14 kg TSS/kg eltávolított KOI értékre csökkent.
Eközben a tisztító 80 %-os KOI és nitrogéntartalom csökkentést biztosított. A foszfor eltávolítás hatásfoka nyilván jelentősen romlott az iszaphozam csökkenése miatt, erről azonban a közlemény nem tett említést.
Az iszap egyéb lízist eredményező kezelése ugyanakkor a granulált iszappal nem jöhet szóba, ezért a megoldás nehezen kombinálható egyéb módszerekkel. A jelentős beruházási költség, s az üzemeltetés fokozott szabályozás igénye is igencsak gátolja a gyakorlati elterjedését, hiszen maga az aerob granulált iszapos technológiai is ugyanezen okokból alig terjed a gyakorlatban.
6.4. Oxikus és anaerob környezet váltogatása (OSA és Cannibal eljárás)
Az aerob és anaerob környezet váltogatása a kizárólagosan aerob mikroorganizmusoknál erőteljesebb, a fakultatív aeroboknál valamivel kisebb mértékű sejtlízist eredményez (Yu et al., 2006). Végtelen hosszú ciklusidővel ez a megoldás csaknem az aerob szennyvíztisztítás, majd anaerob iszaprothasztás kombinációja.
Rövidebb ciklusidők esetén meghatározó lehet a különböző környezetben eltöltött idő, a részáramban, vagy teljes áramban történő ciklizálás, valamint az anaerob kezelést megelőző iszapülepítés, vagy annak az elhagyása. Először a múlt század kilencvenes éveinek elején vizsgálták az anaerob hidrolízis beiktatásának lehetőségét és iszaphozam csökkentő hatását (Chudoba et al., 1992). Az iszapülepítést követő anaerob kezelés beiktatása nélkül ekkor 0,28 - 0,47 g SS/ g KOI , míg annak a beiktatásakor 0,13 - 0,29 g SS/ g KOI fajlagos iszaphozamot mértek. A technológiát a kezelés műveletsora (oxikus/ülepítés/anaerob) angol megfelelőjének a kezdőbetűiről nevezték el (OSA) (9.7. ábra)
9.7. ábra - Az anaerob iszapkezelő medencés OSA rendszer kialakítása (Chudoba et al., 1992)
Ezzel csaknem azonosnak tekinthető a Cannibal eljárás is, azzal az apró változtatással, hogy az ülepített iszapot előbb szűrik, majd megosztják az anaerob és oxikus medencetér között (Goel – Noguera, 2006). Az anaerob medence itt nem is igazán anaerob, mert abban gondosan szabályozott levegőztetés történik igen kis oxigénkoncentráció tartásával. Ebből a térrészből adott tartózkodási idő után a „kiéheztetett” szennyvíziszap visszakerül az eleveniszapos tisztítás főágára, ahova a nyersvíz bevezetése is történik (9.8. ábra)
9.8. ábra - Cannibal eljárás folyamatábrája (Goel – Noguera, 2006)
Az eleveniszapos tisztítás oxigénigénye, iszaphozam
csökkentése
A főág egyébként akár folyamatos betáplálású A/O, vagy A2/O kialakítású, vagy SBR megoldású is lehet minkét megoldásnál. Az iszap szeparációja az OSA esetében gyakran ultraszűrővel történik. Ekkor az SBR üzemmódot nem alkalmazzák. A Cannibál megoldásnál nincs ultraszűrés, helyette az ülepített iszap recirkulációs ágában van mechanikus szűrés, amelynek a részletei a közleményekben azonban nem pontosítottak.
Fontosnak bizonyult az OSA megoldásnál az anaerob medencében kialakuló, vagy fenntartott oxidációs-redukciós potenciál (ORP). Ha az ORP csak +100mV körüli volt az iszaphidrolizáló egységben, az iszaphozam csökkenés csak 36 % lett, míg -250 mV esetén 58 %. Az OSA megoldásnál egyidejűleg a KOI eltávolítás és az iszap ülepedése is javult a tisztításnál. Az iszapcsökkenést egyébként itt is a szerves anyag anaerob környezetben történő lebontásának az energia (ATP) vesztésével magyarázták, melyet azután az iszapnak a levegőztető medencében előbb fel kell tölteni a szerves anyag asszimilációjához és szaporodáshoz, miközben potenciális tápanyagot, energiaforrást veszít az ahhoz elvileg rendelkezésre álló készletből (friss és endogén tápanyag).
A vizsgálatok alapján a sejtelhalás anaerob környezetben bekövetkező felgyorsulása az iszaphozam csökkenésének meghatározója (Girardo et al., 2007), amit természetesen egy ultrahangos előkezeléssel még tovább gyorsíthatnak. Az OSA esetében is meghatározó az iszap tartózkodási ideje az anaerob reaktorban (térfogatáramban a nyersvíznek mintegy huszada, iszapkorban azonban az oxikussal megegyező). Ugyanígy van ez a Cannibal eljárásnál is. Mindegyik esetében 15-20 nap körüli iszapkor bizonyult az optimálisnak. Ez az ilyen eljárásoknál így jelentős többlet anaerob, vagy szabályozottan levegőztetett iszapoxidációs teret jelent.
A korábban említett ATEV üzemi A/O típusú szennyvíztisztító rendszere is elvileg szinte azonosítható az OSA, vagy akár a Cannibal eljárással is, annyi eltéréssel, hogy abban hiányzik az ülepítéssel, vagy membránnal történő iszapsűrítés, s az iszapkor is valamivel rövidebb az anoxikus térben, mint az OSA anaerob terében. Itt viszont a tápanyag igen jó bonthatósága eredményeként az anoxikus térrészben az ORP folyamatosan az OSA esetére javasolt érték alatt van (-300 mV körüli). A levegőztetett iszapos térben az oxigénkoncentráció 3-4 mg/l között szabályozott, míg az iszapkoncentrációt a teljes rendszerben 7-8 mg/l között tartják. A fajlagos iszaphozam itt a már említett 0,1-0,13 g MLSS/g BOI5, vagy 0,06-0,08 g MLSS/g KOI. Ez a minimális iszaphozam a már említett hatásokon túl azzal is magyarázható, hogy a szennyvíziszap döntően élő mikroorganizmusokból és elhalt változataik sejtfalanyagából áll, így az iszap alig tartalmaz rostos részeket, cellulózt, hemicellulózt. Lebomlása és újrahasznosulása tehát sokkal nagyobb mértékű, mint a lakossági szennyvizek ilyen anyagokat nagyobb részarányban tartalmazó iszapjáé.
6.5. Anaerob előkezelés szeparált iszappal
Ez a megoldás jól ismert olyan koncentrált és jól bontható szennyvizek esetében, amelyeknél a szeparált anaerob előkezelés a szennyezőanyag energetikai hasznosítását, illetőleg az anaerob előkezelés révén a tisztítás energiaköltségének a minimalizálását szolgálja. Ezek elterjedéséhez az anaerob folyamatoknál keletkező iszap
Az eleveniszapos tisztítás oxigénigénye, iszaphozam
csökkentése
tömörítésének a kidolgozása adta meg az indító lökést. Előbb a lebegő iszapréteges, majd a granulált iszapos előrothasztás terjedt el erre széles körben. Az így előtisztított szennyvizet azonban eleveniszapos utótisztítással kell nitrogén és foszformentesíteni, illetőleg az anaerob úton nem bontható szerves anyagaitól megszabadítani.
Az ilyen megoldások ezért szükségszerűen két iszapkörösök. Az iszaphozam csökkenését nem az oxikus, hanem az anaerob előtisztítás eredményezi, ezért ezek meghatározóan anaerob tisztításoknak tekinthetők.
A kisebb lakossági szennyvíztisztítók részére olasz kutatók megpróbálták adaptálni ugyanezt a technológiai kombinációt kevésbé költséges kiépítésű anaerob előtisztító résszel és egyszerűnek tűnő aerob utótisztítással (Garuti et al., 1992). Természetesen ugyanolyan két iszapkörös rendszerként kiépítve, mint amilyenek az intenzív anaerob szennyvíztisztítók is. Nem granulált anaerob iszapot használtak, hanem két egymást követő medencében történő lebegő iszapfüggönyös iszapvisszatartást (9.9. ábra).
9.9. ábra - Anaerob / anoxikus /oxikus tisztítás két iszapkörrel (ANANOX) (Garuti et al., 1992)
Az anaerob medencesorról kimosódó kevés iszap az őket követő hasonló kialakítású anoxikus medencébe jut, majd onnan kerül vissza az első anaerob medencetérbe. Ez az iszapkör tehát részben anoxikus is. A második iszapkör ezzel szemben teljesen oxikus, s gyakorlatilag ennek a fölösiszap hozama jelentetti a tisztítás iszaptermelését, ami értelemszerűen minimális kell legyen. Az első iszapkör anoxikus terében a második iszapkör ülepített elfolyó vize biztosítja a nitrát-ellátást, amiért is igen nagy tisztított víz visszaforgatás szükséges a jó nitrogéneltávolításhoz. Ehhez az aerob iszapkör ülepítőjét is sokszorosan túl kellene méretezni, ami a beruházási költségeket jelentősen megnövelné.
A félüzemi méretben kiépített ilyen üzem 89 %-os KOI és lebegőanyag eltávolítást biztosított, míg a nitrogéneltávolítása 81 %-osnak bizonyult. Ez a kisebb kapacitású (<10000 LE) szennyvíztisztítóknál ki is elégítheti az igényeket, hacsak nem különösen védett, vagy időszakos vízfolyás a befogadó. Az ilyen technológiai kombinációval 0,2 kg TS/kg eltávolított KOI fajlagos iszaphozam adódott, miközben 0,103 m3/kg eltávolított KOI metántermelés is jelentkezett a gyakorlatilag döntően anaerobnak tekinthető előtisztításnál.
Ilyen üzemek építéséről azonban az utóbbi évtizedben nem történt említés a közleményekben.
Hasonló elvű tisztítást valósít meg az ISAM technológia is, melyet a 9.10. ábra mutat be (Janssen at al., 2002).
Elvileg itt is szeparált az anaerob és az anoxikus-aerob iszapkör, de az utóbbi fölösiszapja visszakerül az anaerob első lépcsőre az iszap anaerob rothasztása céljából. Ezt a megoldást is kisebb üzemek részére ajánlották, de kevés ipari megvalósításáról érhetők el adatszerűségek, így az elterjedtsége is nehezen ítélhető meg. Ez a levegőztetést (jet-aeration) és a belső iszaprecirkulációt, valamint az anoxikus tér keverését is elég sajátságosan oldja meg, de elvileg attól még az anoxikus tere hagyományosnak tekinthető. Az anaerob iszapköre egyáltalán nem szabályozott, a nyersvíz szerves anyag egy részének és a fölösiszapnak a hidrolízisére, kismértékű fermentációjára szolgál. Iszaphozama a tapasztalatok alapján fajlagosan igen kicsinek bizonyult a nagy anaerob iszap tartózkodási idő eredményeként.
Az eleveniszapos tisztítás oxigénigénye, iszaphozam
csökkentése
9.10. ábra - Az ISAM technológiai kiépítése (Janssen et al., 2002)
Ez a megoldás nagyon hasonlít az igazán kis méretű házi szennyvíztisztítók esetén is gyakran alkalmazott előrothasztáshoz. Az anaerob iszaphidrolízis révén igen hatásos a keletkező fölösiszap előrothasztásával az iszaphozam minimalizálására. A kis szennyvíztisztítók esetében az anaerob térnek a vízhozam kiegyenlítő szerepe is jelentős, abban a nyersvíz HRT-je egy-három napos is lehet.
6.6. Ultraszűrős iszapvisszatartással üzemelő reaktorok
Az ilyen iszapvisszatartás, lehetővé teszi a nagyobb iszapkoncentráció és iszapkor tartását az eleveniszapos rendszerben, miközben maga a levegőztetés is lehet időben, vagy térben ciklizált. Ez hosszabb anaerob iszaphidrolízist is biztosíthat, amikor a rendszerkialakítás annak megfelelő oxikus és anaerob környezetet biztosít akár az OSA megoldás elveinek megfelelően (9.11. ábra). Az iszap ultraszűréssel történő szeparációja esetén azonban a biomassza mikrobiális összetétele is jelentős módosul. A keletkező iszap széteső, látszólag szerkezet nélküli, igen sok elhalt sejtfalanyagot tartalmaz, iszapindexe viszkozitása nagy, ülepedése gyenge, vízteleníthetősége rossz, így a membrános fázisszétválasztás szinte szükségszerű is. Ekkor az oldottnak tekinthető finom kolloid szerves anyag egy része, s a szabadon úszó baktériumok is eltávolításra kerülnek a vízből, ami a KOI 10-20 mg/l közé történő csökkentését eredményezi.
Az ultraszűrős eleveniszapos megoldásoknál az iszapkorral egyértelműen csökken a tisztítás iszaphozama, de nem változik a szűrt víz tisztasága. A nitrifikáció sem romlik az iszapkorral. Egyértelműen bizonyítást nyert, hogy a predációnak az ilyen tisztításnál nem volt lényeges hatása. Protozoák és metazoák gyakorlatilag hiányoztak az iszapból, amit viszont nem lehetett megmagyarázni. Megfelelően kis relatív iszapterhelésnél gyakorlatilag fölösiszap termelése nélkül lehetett üzemelni az MBR tisztítással (Rosenberger et al., 2002).
9.11. ábra - MBR rendszer OSA kiépítésben (Young, et al., 2007)
Az eleveniszapos tisztítás oxigénigénye, iszaphozam
csökkentése
Bár a Membrános biológiai reaktoroknak (MBR) az iszaptermelés nélküli üzemeltetése ígéretesnek tűnt, azok levegőztetése költségesebb, mint a hagyományos eleveniszapos medencéké, s a már említett rossz iszapvízteleníthetőség és a szűrőmembrán gyakori eltömítése is olyan költségtöbblet, ami lehetetlenné velük a teljes iszapmegsemmisítést. Mérséklet iszapterhelés mellett, optimális iszapkoncentráció (15-20 g/l) tartásával az iszaphozam azonban jelentősen csökkenthető esetükben. A legutóbbi japán tapasztalatok szerint 30-50 mg/g iszap szárazanyag ózondózis esetén ilyen kiépítésben az iszaptermelés teljesen megszüntethető, miközben az ózon és a membránmodul-cserék költsége megegyező az iszapfeldolgozás költségével (Chu et al., 2009).
6.7. A szaporodó baktériumok felemésztése protozoákkal metazoákkal, gilisztákkal
Az eleveniszapos szennyvíztisztításnál szükségszerűen mesterséges ökoszisztéma alakul ki, miközben a rendszer ideális környezet számos, a baktériumoknál nagyobb, magasabb rendű szervezet életterének. Az iszaptermelés ennek megfelelően az eleveniszapos tisztításnál protozoák és metazoák elszaporításával is csökkenthető, melyek a baktériumokkal táplálkoznak, miközben a bakteriális lebontást, szerves anyag eltávolítást nem zavarják számottevően. A táplálkozási láncban a magasabb szintre történő anyagátvitel a felsőbb szintek gyengébb tápanyag konverziója miatt energiaveszteség, s vele iszaphozam csökkenés. Az eleveniszapban a baktériumokat „legelésző” fauna elsősorban a fenti két csoport tagjaiból áll. Az eleveniszap 1
%-nál kisebb hányadát teszik azonban csak ki szárazanyagban a protozoák, s azoknak mintegy 70 %-át a sziliátok. A protozoák négy fő csoportba tartoznak: sziliátok (szabadon úszók), flagellátok, amőbák és heliozoák. A metazoák általában rotiferák és nematodák (Eikelboom, 2000).
Köztudott, hogy a protozoák és a metazoák a szabadon úszó baktériumok fogyasztásával a víz zavarosságát csökkentik, tisztaságát javítják. Régebben jelenlétüket a tisztítás jóságának indikációjaként is értelmezték.
Napjainkban számos kutató fontosabbnak ítéli ezeknek a szervezeteknek az iszapcsökkentő szerepét. Ugyan az iszaphozamot akár 20-40 %-al is csökkenthetik, hatásos elszaporításuk csak két iszapkörös (kétlépcsős) eleveniszapos, illetőleg ultraszűrő membrános eleveniszapos rendszerekben látszik realizálhatónak (Eikelboom, 2000). Az ilyen szervezetek ugyanis igen kis szájmérettel és emésztőcsővel rendelkeznek, s az iszappelyhek ezért alig képezhetik tápanyagukat. Jobbak azonban részükre a táplálkozási lehetőségek az MBR rendszerek szerkezet nélküli, flokkulációra gyengébben hajlamos iszapjánál, különösen akkor, ha azt ultrahanggal is tovább aprítják. A metazoák elszaporodása esetén a szűrőmembrán eltömődése is kevésbé jelentkezett (Luxmy et al., 2001). Elvileg a két iszapos rendszerek is kedvezőek lehetnének, azonban a nagy iszapkor, s ezzel a beruházásigényük növekedése alkalmazásukat eddig kizárta.
Az eleveniszapos tisztítás oxigénigénye, iszaphozam
csökkentése
A giliszták a legnagyobb szervezetek, melyek tevékenysége az eleveniszapban számottevő lehet. Ezeknek talán nagyobb jelentőségük is lehet az iszapemésztés gyakorlatában, mint a protozoáknak és metazoáknak. A leggyakrabban jelentkező giliszták az eleveniszapban a Naididae, Aerosomatidae, és Tubificadea. Az első kettő a szabadon úszó giliszták csoportjába tartozik. A Tubificiade szuszpenzióban kevéssé szaporodik, a medencefenék iszapjában azonban előszeretettel. Ezek a giliszták a kis, vagy közepes terhelésű szűrőágyakat kedvelik (<0,2 kg BOI5/m3d). Eleveniszapban még ennek is csak a fele terhelésig érzik jól magukat (Eikelboom, 2000). Jelentős elszaporodásuk az eleveniszapban kisebb iszapindexet, kisebb levegőztetés igényt, kisebb iszaphozamot (25-50 %) eredményezett. A membrán és membrán nélküli eleveniszapos rendszerekben hatásuk ellentmondásos, ami környezetigényük ismeretének a hiányát bizonyítja. Feltehetően az aktuális domináns fajok
A giliszták a legnagyobb szervezetek, melyek tevékenysége az eleveniszapban számottevő lehet. Ezeknek talán nagyobb jelentőségük is lehet az iszapemésztés gyakorlatában, mint a protozoáknak és metazoáknak. A leggyakrabban jelentkező giliszták az eleveniszapban a Naididae, Aerosomatidae, és Tubificadea. Az első kettő a szabadon úszó giliszták csoportjába tartozik. A Tubificiade szuszpenzióban kevéssé szaporodik, a medencefenék iszapjában azonban előszeretettel. Ezek a giliszták a kis, vagy közepes terhelésű szűrőágyakat kedvelik (<0,2 kg BOI5/m3d). Eleveniszapban még ennek is csak a fele terhelésig érzik jól magukat (Eikelboom, 2000). Jelentős elszaporodásuk az eleveniszapban kisebb iszapindexet, kisebb levegőztetés igényt, kisebb iszaphozamot (25-50 %) eredményezett. A membrán és membrán nélküli eleveniszapos rendszerekben hatásuk ellentmondásos, ami környezetigényük ismeretének a hiányát bizonyítja. Feltehetően az aktuális domináns fajok