A VÁLTOZÁSOK SZELE (Általános áttekintés)
A II. világháború befejezése után a közgazdasághoz valamennyire is konyító politikusok, katonák, újságírók, közigazgatási szakemberek semmiféle különös reményt nem táplál-tak a délkelet-ázsiai gazdasági fejlődés perspektíváit illetően. Akik gyors fejlődésről beszéltek, mint a függetlenné válás természetes velejárójáról és a gyarmati ura lom meg-szűnésének következményéről, azok általában a felszabadító mozgalmakkal szoros kap-csolatban álló nacionalisták vagy kommunisták voltak. A valóságban elkeserítő volt a kép 1945-ben, a japán uralom megszűnése és a háború bejezése után. A gyarmati idő-szak eleve torz, egyoldalú gazdasági szerkezetet hozott létre, és egy növekedésorientált gazdaság körvonalai sehol sem bontakoztak ki. Délkelet-Ázsia valamennyi országa, az egyetlen Thaiföld kivételével, formálisan is gyarmati uralom alatt állt, gazdaságuk teljes egészében kapcsolódott az anyaország és annak délkelet-ázsiai reprezentánsai közvetlen anyagi és politikai megfontolásaihoz. A há ború előtti évtizedekben a gazdasági teljesít-mények ugyan jelentősen emelkedtek, de ez kifejezetten különböző ültetvényes termé-kek, bányakincsek és kis mértékben az energiahordozók iránti világpiaci igények növeke-désével magyarázható.
A kilátástalan gazdasági és társadalmi helyzeten a háború nem segített, ellenkezőleg, olyan pusztításokat okozott, amelyekből a kilábalást belátható időn belül elképzelhetet-lennek tekintették a gazdaság szereplői. A Fülöp-szigetek szabadult fel legkorábban a japán uralom alól, itt az ország termelőkapacitásának jelentős része a harcok során meg-semmisült. Manila, ahol a Fülöp-szigeteki ipar és a modern szolgáltatások koncentrálód-tak, szinte teljesen megsemmisült. A hosszan elhúzódó mian mari harcok Mianmar teljes út- és vasúthálózatát tönkretették. A japán uralom időszakában az alávetett országok fő funkciója az volt, hogy a japán háborús igényeket kielégítsék, közben a hagyományos kereskedelmi kapcsolatok megszűntek. Több or szágban az élelmiszertermelés vissza-esett. Ahol élelmiszerfelesleg volt, mint Vietnamban, az teljes egészében a japán hadigé-pezetet szolgálta. 1944–1945 folyamán olyan éhínség söpört végig az országon, ami mintegy kétmillió ember halálához vezetett. A megszállt országok lakossága kényszer-munkára lett kötelezve, és azok az emberek, az úgynevezett romusák, akik részt vettek a japán háborús gépezet kiszolgálásában, nagy számban elpusztultak. Különösen sokat szenvedett a szingapúri és malájföldi kínai lakosság. A hagyományos pénzügyi rendszer összeomlott. A külső piacok megszűnése a gyarmati gazdaságokat, amelyekben az export dominált, súlyosan érintette, hiszen a cukor-, tea-, kávé-, borstermelés, de még a szénbá-nyászat jelentős része is, amelyre a japánok nem tartottak igényt, lényegében megszűnt.
A szörnyű anyagi és emberi veszteségeket némileg ellensúlyozta az, hogy több ország-ban a függetlenségi törekvések képviselői a japánokkal rövidebb vagy hosszabb ideig együttműködtek. Ez azt jelentette, hogy a háború idején, főleg Indonéziában, a háború elején Mianmarban és bizonyos mértékig a Fülöp-szigeteken olyan politikai fejlődés indult el, ami a függetlenné válás útját egyengette, de a gazdaság területén semmiféle új modell nem alakult ki. Bármennyire is katasztrofális viszonyok alakultak ki a háború éveiben, bármennyire is megsemmisült a termelőkapacitások túlnyomó része, Délkelet-Ázsiában soha nem látott egyértelmű és világos törekvések mutatkoztak a gyarmati uralom teljes felszámolására, vagyis nem egyszerűen a japán uralom megszüntetésére, hanem a hagyományos gyarmati uralom visszaállításának az elkerülésére is.
A háborút követően valamennyi gyarmattartó hatalom a háború előtti állapotok visz-szaállítására törekedett. Ezeket a törekvéseket jól kifejezte az, hogy Hollandia a mai Indonézia területén, a franciák Vietnamban, az angolok a Maláj-félszigeten véres és hosszú háborúba kezdtek tradicionális uralmuk helyreállítása érdekében.
Nagy-Britannia fontos területeket birtokolt Délkelet-Ázsiában, Mianmart, valamint a Maláj-félszigetet és Észak-Borneót. Mianmarban a britek eredeti szándékaiktól elté-rően csak egy erőtlen kísérletet tettek a függetlenségi erők szétverésére. A szomszédos India feladása, valamint a rendkívül erős és szervezett mianmari nacionalista mozgalom, Aung San tábornok vezetésével, aki a háború utolsó évében együtt harcolt a japánok ellen az angolokkal, nagyon gyorsan az angolokat teljes visszavonulásra kényszerítette.
A Maláj-félszigetről, Észak-Borneóból és Szingapúrból viszont az angolok nem szándé-koztak távozni. Hosszú éveken keresztül fegyveres erőket állomásoztattak az előbb felso-rolt területeken, háborút viseltek Malájföldön a kommunista ge rillák ellen és igyekeztek meghatározni ennek az egész térségnek a későbbi fejlődését. Az Egyesült Államok pozí-ciója volt a legerősebb és a legvilágosabb is. Az amerikaiak a japánok ellen harcoló Fülöp-szigeteki kommunista és nacionalista mozgalmakat térdre kényszerítették, de tartották magukat ahhoz az ígéretükhöz, hogy a Fülöp-szigeteknek széleskörű autonómiát, majd függetlenséget adnak az előre megállapított időben, és jelentős pénzügyi forrásokat sza-badítottak fel a velük együttműködő Fülöp-szigeteki kormányok részére. Ilyen politika vitele a franciák, a hollandok, de még az angolok esetében is elképzelhetetlen volt.
Így következett be az a sajátos helyzet, hogy a japán megszállás után Délkelet-Ázsia nagy részén újabb háborúk törtek ki, fegyveres ellenállási mozgalmak jelentek meg. For-radalmi helyzet alakult ki, főleg Vietnamban, valamint Indonéziában és Mianmarban.
Gazdasági területen a térség teljes összeomlását az akadályozta meg, hogy a háború befe-jezése után a világpiacon nagy kereslet mutatkozott az ültetvényes termékek iránt.
Rekordokat döntött a gumiexport, ami segítette azt, hogy a Maláj-félszigeten hosszú távú és jó együttműködés jöjjön létre a hagyományos maláj feudális elemek, az angolok-kal mindig kitűnő kapcsolatokat ápoló kínaiak és a brit hatalom között, így itt olyan forradalmi helyzet nem alakult ki, mint amilyen jellemző volt a térség más államaira.
Ennek ellenére a brit hatóságok annyira súlyosnak ítélték meg a helyzetet nemcsak
a Maláj-félszigeten, hanem Szingapúrban is, hogy rendkívüli állapotot vezettek be mind-két helyen, amelyet több mint 10 éven keresztül fenn is tartottak.
A háború rombolásai, majd a súlyos áldozatokat követelő függetlenségi háborúk Viet-namban, Indonéziában és az igen súlyos társadalmi feszültségek Mianmarban akadá-lyozták a kibontakozást. Az újonnan függetlenné vált országokban semmiféle világos gazdaságpolitika nem alakult ki, miután sem az antikolonista erők, sem a ha gyományos gyarmattartó hatalmak, sem a nemzetközi szervezetek egyértelmű fejlődési utat nem tudtak felvázolni. A különféle vágyálmok határozták meg a gazdaság- és a társadalompo-litika fő irányait. Azzal mindenki egyetértett ezekben az országokban, hogy a poa társadalompo-litikai függetlenség megszerzése után gazdasági függetlenséget is kell szerezni. Ezt a gondolatot olyan axiómának tekintették, amelytől évtizedeken keresztül nem szakadtak el és sok tekintetben máig irányadónak tekintik. A függetlenné válást követően a hatalmat meg-szerzők, akik különböző irányultságú nemzeti forradalmárok voltak, abban egyetértet-tek, hogy a külföldi befolyást csökkenteni kell és tudták, hogy hiába vonták fel a nemzeti lobogókat a középületekre, hiába szidalmazták az ünnepi beszédekben a gyarmattartó-kat, hiába vezették be szinte kivétel nélkül a nemzeti nyelveket az addig hivatalos európai nyelvek helyébe, hiába teremtettek meg gyorsan nemzeti hadseregeket, a gazdasági hely-zet semmit nem javult, sőt a függetlenné válás után egy-két évvel már mindegyik függet-len állam nagy lakossági elégedetfügget-lenséggel és kiábrándultsággal találkozott. Ez a függet-lenségi erőket is megosztotta. Az elmaradottság felszámolását, az önerőre támaszkodás eszméjének valóra váltását várták. A függetlenség megszilárdulása érdekében arra töre-kedtek, hogy kiszorítsák a külföldi tőkét és ezzel együtt csökkentsék a transznacionális vállalatok szerepét, visszafogják beruházásaikat. Ezt a célt nem volt nehéz elérni, annál is inkább, mert a külföldi tőke az új, rendkívül labilis független államokból menekült, főleg miután világossá vált, hogy sem a franciák, sem a hollandok nem tudnak vissza-térni, Indokína hosszú háborúba süppedt és a Sukarno vezetette Indonézia szinte meg-oldhatatlan belső problémákkal birkózott.
Az új, független államokban széleskörű egyetértés alakult ki abban, hogy fellépjenek azon nemzeti és etnikai kisebbségek ellen, amelyek számarányuknál lényegesen nagyobb befolyásra tettek szert a gazdaságban és meghatározó volt a szerepük a tár sadalom külön-böző intézményeinek működtetésében is. Ez az országok többségében a kínaiak elleni határozott intézkedéseket jelentette. Egymást követték a pogromok Indonéziában, intenzívvé váltak a gazdaság kulcspozícióit birtokló indiaiak elleni atrocitások Mian-marban és elkerülhetetlenné vált a Maláj-félszigeten a malájok és a kínaiak közötti viszony szabályozása a maláj gazdasági és politikai szerep lényeges növelésével.
Egész Délkelet-Ázsiában uralkodóvá vált az az eszme, hogy a társadalom legfon tosabb anyagi szükségleteit kielégíteni csak hosszabb távon és világos tervek mentén ha ladva lehet. Ám sem megvalósítható tervekkel, sem tőkével ezek az országok nem rendelkez-tek. Az általános elvek hangsúlyozták „az alapvető emberi szükségletek” kielégítését, vagyis azt, hogy minimális szinten a létfenntartást biztosítsák mindenki számára és
csökkentsék a gazdasági és társadalmi különbségeket. Ezzel mindenki egyetértett, bele-értve a hirtelen szocialistává vedlett kambodzsai királyt, magától értetődően támogat-ták a majdnem mindenütt igen erős kommunistámogat-ták, sőt a külföldi tőkével szorosan összefonódó, ekkor már komprádornak nevezett rétegek sem bírálták. Ez utóbbiak úgy fogalmaztak, hogy nem teljes egyenlőséget akarnak megvaló sítani, hanem az esélyek egyenlőségét. A társadalmak többsége úgy vélte, hogy ez a vagyonosabb csoportok érde-kében hangoztatott megtévesztő jelszó, hiszen az adott kö rülmények között egyenlő esé-lyeket éppúgy nem lehet teremteni, mint egyenlő séget.
Az újonnan függetlenné vált államok többsége határozottan baloldali irányba kezdett tájékozódni, úgy is fogalmazhatnánk, hogy domináns áramlattá a baloldali na -cionalizmus vált a térség minden országában. Kivételt képezett a Fülöp-szigetek, ahol időtlen idők óta néhány száz család kezében volt minden kulcspozíció, valamint Thai-föld, ahol 1947-től három évtizeden át, kisebb megszakításokkal, Amerika-barát katonai diktatúrák ragadták magukhoz a hatalmat.
Az önerőre támaszkodás, a külföldi tőke kiszorítása, vagy legalábbis erős ellenőrzés alatt tartása, a különféle egyenlőségi törekvések felkarolása, a szabadkereskedelmi kon-cepciók elutasítása az állam különleges szerepének és az állami szektor fontosságának elismerésével járt együtt. A hosszú távú fejlesztésekben az oktatáshoz és a lakhatáshoz való jogokat állították középpontba.
Figyelemre méltó, hogy szinte politikai irányultságtól függetlenül a térség majdnem minden számottevő politikai csoportja, a vietnami kommunisták, a thaiföldi mo -narchisták, a mianmari vallásos nacionalisták tervgazdálkodásban gondolkodott végig az 50-es, 60-as és 70-es években. A központi gazdasági tervek, amelyek gondolatát egyéb-ként ebben az időben a nyugati világban sem tekintették „ördögtől valónak”, mindenütt szerepet kaptak. Az indonézeknél ötéves terveket fogadtak el, a 60-as évektől a brit emlőkön nevelkedett malajziaiak is tervgazdálkodást előirányzó „új gazdaságpolitikát”
vezettek be 1970-től, a mianmariak húszéves tervet dolgoztak ki, a thaiföldiek akkori-ban már a harmadik ötéves tervüket fogalmazták meg, a vietnamiak szinte magától érte-tődően a szovjet tapasztalatok átvételével nemzeti gazdasági terveket fogadtak el.
Az állami vállalatok ösztönzése a konzervatív katonai diktátornak, Phibul Songh-ramnak éppúgy kedvenc gyermeke volt Thaiföldön, mint ahogyan a gazdasági szakembe-rek és politikusok többségének. Mianmarban 1962-től kezdve, csakúgy, mint egész Indokínában, az állam a gazdasági tevékenységet monopolizálta, és ami ma már elkép-zelhetetlen, Szingapúr is a leghatározottabban az állami tervek mellett foglalt állást.
A neokonzervatív-neoliberális iskolák követőinek némileg meglepő, hogy közvetlenül a háborús rombolás alól kikerülve Délkelet-Ázsia országai igen gyors gazdasági désbe kezdtek, és ahol a belpolitikai viszonyok szerencsésen alakultak, a magas növeke-dési ráta máig megmaradt.
Délkelet-Ázsiában a függetlenné válás után 15–20 éven keresztül olyanok irányítot-ták a kormányok többségét, akik eltérő hátterüktől függetlenül magukat szocia listának
nevezték. Indonéziában Sukarno a nacionalistákkal és a kommunistákkal létesített hosszú távú együttműködést (ez a későbbiekben súlyos kudarchoz és véres események-hez vezetett), ugyanúgy szocialistának tekintették magukat a vallásos mianmari veze-tők, Kambodzsában a király lett a szocializmus fő zászlóvivője és Szingapúrban az elkö-telezetten Nyugat-barát és antikommunista Lee Kuan Yew, akihez a városállam egyedülálló sikertörténete fűződik, magát szociáldemokratának vallotta. A kommunista vezetők, nem meglepően, az állami tulajdon és a tervgazdálkodás hívei voltak, függetle-nül attól, hogy kormányra kerültek vagy gerillaként működtek. Ezek voltak tehát a dél-kelet-ázsiaiak első lépései.
A délkelet-ázsiai gazdasági fejlődést a közgazdasági irodalom úgy szakaszolja, hogy az első periódusban a gyarmati modell továbbvitele történt, vagyis elsősorban mezőgazda-sági termékek és bányakincsek exportjának a növelésére koncentráltak, a másodikban került előtérbe az importot helyettesítő iparosítás, ez volt az az időszak, amikor nyílt gaz-dasági nacionalizmus jellemezte a különböző kormányok tevékenységét, és a harmadik-ban következett az export vezényelte iparosítás. Nem mindenki ment végig az összes szakaszon, az azonban kétségtelen, hogy ennek a három szakasznak az egymásra épülése megfigyelhető sok ország fejlődésében.
Nem lenne teljes a kép, ha nem szólnánk arról, hogy mindezek a különböző gazdasági és társadalmi fejlesztési tervek a hidegháború körülményei között születtek és valósultak meg. A hidegháború Délkelet-Ázsiába ugyanakkor érkezett meg mint Európába, sőt bizo-nyos megnyilvánulásai erőteljesebben és brutálisabban érvényesültek, mint Európa köze-pén, ahol 1947 elejéig a két szuperhatalom közötti együttműködés számtalan formája még továbbélt. Délkelet-Ázsiában kíméletlen harc folyt, és ez azt is jelentette, hogy a térségben egyre inkább kizárólagos hatalomra szert tevő Egyesült Államok semmiféle kommunista típusú kísérlettel nem értett és nem érthetett egyet. Ebből az is következett, hogy a gazda-ságpolitikákban a kezdeti időszak ambivalenciája után egyértelműen egy piacorientált, magántulajdonra épülő, liberális gazdaság képét vázolták fel a Washingtonhoz közelálló szakértők, ugyanakkor a térség hagyományai, a társadalmak elvárásai miatt ennek gyakor-latilag sehol nem lehetett teljesen eleget tenni.
Ilyen körülmények között erőteljes törekvések mutatkoztak valamiféle harmadik út megtalálására. Ez nagyon jól látható volt Mianmarban 1962 előtt, Indonéziában az 1965-ös katonai puccs előtt és Kambodzsában 1970 előtt, ahol megpróbálkoztak mind a magántulajdon alapú piacgazdaságnak, mind az állami tulajdonra és tervgazdálko-dásra épülő szocialista gazdálkodásnak a „jó oldalait” egyesíteni. Ezek a törekvések jelen-tős politikai visszhangot váltottak ki és egy időben népszerűek voltak. Az 1970-es évektől kezdődően azonban ezek megbuktak, és egyre határozottabban egy, a délkelet-ázsiai realitások által befolyásolt és erősen módosított kapitalista gazdaság lett az egyik modell, a másik pedig, elsősorban Vietnam, Kambodzsa és Laosz révén, a kelet-európai, illetve a kínai kommunista modellre emlékeztető útválasztás.
Az bizonyos, hogy elátkozott szó volt évtizedeken keresztül a privatizáció, kizárólag a hagyományos gyarmati hatalmakkal közvetlen kapcsolatban állókat jellemezte az 1960-as évekig a privatizáció melletti nyílt kiállás. A délkelet-ázsiaiak alapvetően valami-féle javított piacgazdaságot szerettek volna kialakítani, olyat, amelyben meg lehet valósí-tani a földreformot, amelyben az állam jelentős szerepet vállal a leszakadt rétegek felzár-kóztatásában, amelyben a költségvetés jelentős tételeit fordítják oktatásra és egészségügyre.
Ezek után indokolt feltenni azt a kérdést, hogy ezek a kezdeti, erősen szocialisztikus lépések milyen eredményre vezettek? Tagadhatatlanul a GDP növekedése kimutatható a legelmaradottabb és legszegényebb országokban is ebben az időszakban. Az 1950-es, 1960-as években a Délkelet-Ázsiát tanulmányozó legjelentősebb közgazdászok lényegé-ben nem láttak különbséget Délkelet-Ázsia és a többi volt gyarmati ország problémái között. A nyugati közvélemény jót mulatott a volt gyarmati országok által használt hiva-talos kifejezésen, „a fejlődő országok” fogalmán, és általában az volt a némileg szellemes-kedő domináns vélemény, hogy fejlődő országoknak azokat nevezik, amelyeknek a növe-kedési üteme lényegesen elmarad a világátlagtól és általában semmiféle gazdasági fejlődés nem mutatható ki. Ez kétségkívül egyoldalú és egyben cinikus nézet, de annyi-ból helytálló, hogy az 1960-as évek közepéig, vagyis a II. világháború befejezését követő másfél évtizedben a felzárkózásnak semmiféle kézzelfogható jele nem mutatkozott.
Mindazonáltal a függetlenség kikiáltását követő másfél évtizedes általános gazdasági stagnálás és visszaesés körülményei között is igen jelentős előremutató folyamatok bon-takoztak ki. A lakosság megszabadult az idegen uralomtól, a faji megkülönböztetéstől, a külföldieknek végzett kényszermunkától, és a fiatalok nagy tömegeire kiterjedő okta-tási rendszer alakult ki.
A korabeli közgazdászok nagy része úgy értékelte a helyzetet, hogy hosszú generációk időszaka szükséges a felzárkózáshoz, és a fejlődő országokat úgy jellemezték, mint ame-lyekben dominál az úgynevezett duális struktúra a gazdaságban és a tár sadalomban is, vagyis létezik egy modern szektor, amely közvetlen kapcsolatban áll a világpiaccal, amely kitermelte azokat a társadalmi csoportokat, amelyeket modernnek lehet tekinteni, ez a modern szektor teljesen új igényeket alakított ki, létrejött egy ennek megfelelő infra-struktúra és oktatási rendszer, az e szektorhoz tartozók tovább is a volt gyarmatosítók nyelvét használják. Ezzel szemben áll viszont a tradicionális szektor, amelyben csak annyi változott, hogy ezt a gyarmati hatalom alárendelte a saját céljainak, de alapvetően nem tudta széttörni, és belátható időn belül a független államok sem hoznak változást, és a két idegen, egymással kapcsolatban nem álló szektor egymás mellettisége marad a fő jellemző sajátossága a gazdasági és társadalmi struktúrának. Ez a gondolat jól látható Gunnar Myrdalnál, aki híres „Asian Drama: An Inquiry Into the Poverty of Nations”
című művében megadta a hangot, és a könyv megjelenése után másfél-két évtizedig senki mást nem mondhatott, ha az akadémiai, később a politikai körök megbecsülését ki akarta vívni, mint ami Myrdalnál olvasható volt. Érdekes módon az a nézet, ami a duális
struktúráról szóló fejtegetésekben is megnyilvánul, a konzervatív és a baloldali gondol-kodókat egyaránt befolyásolta. Amikor erejük teljében voltak az úgynevezett új balolda-liak, akik rendkívüli szellemi teljesítményt nyújtottak és a Szovjetunió gazdaság- és társa-dalompolitikája miatt megcsontosodott marxizmusba új életet leheltek, mint Immannel Wallerstein, André Gunnar Frank, Samir Amin, akikhez kitűnő magyar közgazdá-szok csatlakoztak, mint Szentes Tamás, Csáki György és mások, ők is kezdetben a myrdali világképet fogadták el. Tapasztalták, hogy a politikai függetlenné válás után két évtizeddel a szakadék megmaradt, sőt növekedett a világ fejlettebb és elmaradottabb országai között, és úgy gondolták, ennek leküzdésére már csak a demográfiai robbanás miatt sincs lehetőség. Akik ennél továbbmentek a radikalizmusban, azok az egész világ-kapitalizmus forradalmi felszámolásában látták a kiutat.
Délkelet-Ázsia esetében az általános kérdésekkel foglalkozó elemzőknek sokszor elke-rülte a figyelmét az, hogy néhány évvel a háború után a világpiacon nagy kereslet alakult ki olyan elsődleges termékek iránt, mint a gumi, az ón, a növényi olaj, a nyersolaj, és ez az export növekedéséhez vezetett Délkelet-Ázsia egyes országaiban. Ráadásul majdnem az egész térségben jó irányú változások is bekövetkeztek. A legtöbb fertőző betegséget leküzdötték, jelentősen visszaszorult a malária és sokat tettek az egészséges ivóvíz bizto-sításáért. A halálozási ráta a legtöbb országban csökkent.
Mindezek eredményeképpen azonban példátlan demográfiai robbanás kezdődött.
A demográfiai robbanás is hozzájárult a hatalmas városi konglomerátumok létrejöttéhez.
A legtöbb elemző az 1950-es években úgy látta, hogy a lakosság élelmezése lehetetlenné válik néhány éven belül, hogyha ezek a trendek nem változnak, márpedig megítélésük szerint semmiféle esély nincs a változásra. A későbbiekben kiderült, hogy – szerencsére
A legtöbb elemző az 1950-es években úgy látta, hogy a lakosság élelmezése lehetetlenné válik néhány éven belül, hogyha ezek a trendek nem változnak, márpedig megítélésük szerint semmiféle esély nincs a változásra. A későbbiekben kiderült, hogy – szerencsére