A DISSZONANCIA EMANCIPÁCIÓJA

S szidom magam. Micsoda meddő ötlet, összevetni művészt és történettudóst? Szekfű Gyulát és az osztrák Gustav Klimtet. Oskar Kokoschkát, a robbanékony prágai fiatalt és Takáts Sándort, a negyvenes, szelíd, komáromi piaristát?

A Monarchiában élték át valamennyien a századfordulót.

Valahol közösek voltak az érzések, félelmek, felismerések, a struktúrák, a késztetések, s egyformák a pályaudvarok. Ha más természetű is az érzékenység, s más dimenziókban fogalmaztak is, más válaszokat adtak, azonos kihívások érték őket. A kortársak az idő azonos végességében élnek. S az idő alapkategóriáit, a bevégződés, elkezdődés és

folyamatosság tudatát mindig felerősítik az évszázadok stafétaváltásának pillanatai.

A századfordulón Bécsben élő magyar történészekről mint szellemi közösségről keveset tudunk. Együttesüket mint virtuális tudományos műhelyt még nem is vizsgálták meg. Sémákkal intéztük el: aulikus, Habsburg-barát vagy Habsburg-ellenes, esetleg apolitikus. Ezek nem ismeretelméleti fogalmak. Ahhoz sem visznek közelebb, hogy megértsük a századfordulós Bécs szellemi forrongását.

Már Hans Makart, a szecessziót előkészítő késői historizmus bécsi festőfejedelme sem a Habsburgok dinasztikus barokk hagyományait elevenítette fel, hanem az antikvitás és a reneszánsz képeit, Erzsébet királyné Hermesz-villájának hálószobájába a Szentivánéji álom jelenetét festette meg (1882).

Nézem az Adele Bloch-Bauer II.-t. Alakja természetellenesen hosszú, nincs kezdete, mintha gyűrűző tó vizéből emelkedne ki, háttérben a virágos zöld tér, és nagy karimájú kalapja mögött a kárpiton japán lovasok. Klimt stílusváltását kötik ehhez a szép képhez. 1912-ben festette. A vízből kiemelkedő polgárnő mögött nekem Botticelli Venus születése sejlik elő.

magam –, mert a Marssal társolkodó Murányi Venus (1664) megfejtésével bajlódva nagyon is eszembe véstem, hogy Aby Warburg akkoriban, mielőtt elment volna Berlinbe, hogy az orvosi egyetemen pszichológiát tanuljon a századfordulón, pontosan 1891-ben írta meg híres disszertációját Botticelli festményéről. Eszerint Poliziano, a Lorenzo Medici köréhez tartozó humanista tudós az Uranus tengerbe vetett falloszával megtermékenyített, tengerből kiemelkedő Venus születését úgy magyarázta, hogy az isteni szellem a termékenység princípiumát a lélekbe és az anyagba önti, s Venus nemcsak a szerelem, hanem a humánum szimbóluma.

A szecesszió visszanyúlt a neoplatonisták szimbolikus világmagyarázatához, sőt Ernst H. Gombrich, a Bécsben 1909-ben született angol művészettörténész azt is hangsúlyozza, hogy Freud felismerte a hagyományban rejlő lehetőségeket, számára a szimbólumok a kimondatlan világ revelációi. Követem a ruha nyugtalan hullámvonalait, a lefutó selyemstólát, a hosszú hajat, háttérben a virágokat és a vágtázó japánokat, és úgy vélem, ez a polgári Venus azt üzeni, hogy valamit kinőtt. Talán a 19. századot? Talán a Monarchiát? Vagy az akkori, titokban már ádázul fegyverkező Európát?

De miért is vélem, hogy a bécsi magyar történészek írásaiban ráakadhatok a századfordulói császárváros művészi és kulturális törekvéseinek indítékaira, az érzések, műveltség-eszmények, értékrendek közös alaprétegére?

Elég sok levelük ment át a kezemen, nyomát sem találtam, hogy említették volna, amit itt látok. Fiatalabb historiográfus kollégáim talán majd frissebb szemmel nézik át Bécsből hazaküldött postáikat, a baráti, szakmai levelezéseket, s felfedeznek bennük utalásokat a művészet világhíres eseményeire is. Egyelőre ma még nem tudjuk, melyikük látta a tárlatokat, kik forgatták a Ver Sacrum (a Megszentelt Tavasz) és a többi folyóirat lapjait. Fogalmunk sincs, hogy rendszeres baráti találkozásaikon a Közös Pénzügyi Levéltár igazgatójának, Thallóczy Lajosnak (1857–

1916) szárnyai alatt, ahogy a házigazda nevezte, a

„Büzértanyán” mit beszélgettek egymás között a város mindennapi újdonságairól. Foglalkoztatták-e őket egyáltalán az új stílus és a művészet körüli viták?

Megérintette-e őket az izgató légkör, ami a Bécs 1900-ban talán csak innen, századvégi fővárosunk szennyes Keletijét szenvedve érzékelhető?

Szekfű Bécsből keltezett soraiból árad a nyugtalanság.

Leveleit önbizalom és kétség, nyomott hangulat és tettvágy hatja át, függetlenül attól, hogy régi Eötvös-kollégiumi barátainak, vagy atyai pártfogójának, Takátsnak ír, aki ekkor már csak nyaranta járhat kutatni Bécsbe. Az ott megforduló fiatalok újat akarnak: „Németh Gyula, s a kis Eckhart... öröm nézni őket, hogyan dolgoznak és lelkesednek egész nap a tudományért... és utálják a hazai történettudomány patriárcháit.” Témáik viszont: Tisza István politikája, a magyar nagyközönség műveletlensége, az Akadémia, a levéltári munka, szűk szakmai kérdések. Úgy, ahogy otthon is. Bécsben laktak, de élni otthon éltek. Magukkal hozták Magyarországot.

Takáts Sándor tanár úgy tölthetett öt évet Bécsben mint az Udvari Kamarai Levéltár munkatársa, hogy kikérték rendjétől. Nem ő az egyetlen heves kritikusa a romantikus történetírásnak. A bécsi magyar historikusok valamennyien elvetették az avítt fekete-fehér kliséket. Takáts egyike volt a kör tagjainak, aki világosan kifejtette, a romantikus történetírás elrugaszkodott a valóságtól, mert csak a hadi események története és csak a politika érdekli. Hiányzik belőle az élet közvetlensége. A magyar történetírás –

állapítja meg – „a szorosan vett társadalmi fejlődéssel, a köznapi élet jelenségeivel alig foglalkozik”. Takáts határozott történetírói programmal dolgozik: „Ha a magyar nép igazi múltját ismerni akarja, akkor könyveinket politikával és háborúk leírásával ne tömjük meg. Ne csak a pusztításnak, de az építésnek is adjunk helyet!” Meglepő, amit koráról, a históriai kosztümökbe öltözött, polgárosodó Magyarország történeti tudatáról mond: hogy valójában nem érdekli a múlt. „Nagyjaink emlékével alig törődünk... A hanyatló nemzeteknek a szokása ez! Az igazi nagy nemzeteknél éppen az ellenkezőjét látjuk annak, amit nálunk. És ez természetes. A múltban fekvő csodás erőt, a múltnak tanulságait csak a nemzetiségükkel keveset törődő népek szokták semmibe venni.” 1910-ben! A millenniumra megjelent A magyar nemzet története kötetei, piros-arany kötésben, díszőrséget állnak a polgári otthonok könyvszekrényeinek csiszolt üvegajtajai mögött. Miért kérik mégis számon a nemzet történetét? Mert nem a régit, az elzárkózót, a kisajátítottat, hanem azt a múltat keresik, amelyben a polgári társadalom elődeire ismerhet, amelyet vállalhatónak, otthonosnak érez, az egyetemes értékeket

hordó nemzetét. Létezik ilyen magyar történelem? Nagy kérdés a századfordulón!

Otthon is mintha mindenki, minden tudományos és művészeti irányzat ezzel foglalkozna. A Herbert Spencer köszöntő levelével induló Huszadik Század, a hat évvel később megjelenő Nyugat, Ady. A Kisfaludy Társasághoz a fiatal Bartók és Kodály Új Egyetemes Népdalgyűjtemény címmel adja be tervezetét. És Rippl-Rónai József már hazatért Kaposvárra Párizsból, ahol mindent megtanult,

„amit ott modern művészetnek neveznek”, hogy otthon, újabb fejlődésének kiindulópontja legyen mindaz, „amit egész életében szeretett, amivel együtt élt, ami hozzánőtt a lelkéhez, itt igazán az övé lett – írja 1906-ban Fülep Lajos –, az otthon, a magány, a nyugalom... ahol nem rabol el tőlünk semmit az idő, mert magunkéi vagyunk...” Hollósy Simon akkor már több mint egy évtizede papírra vetette a hazai művészet megújítását célzó tervezetét, mert „a piros-fehér-zöld németségek... mélyen mételyező bűnt, demoralizációt terjeszt(enek) a művészetekbe és a publikumba”, s programját így határozza meg: „a szabad természet és ebben nézni, hogy él az ember, jobb minden régi, új és legújabb iskolánál. A még legrégibbnél is régibb igazságot – és a

legújabbnál is újabbat mutat nap nap után”, s már Nagybányán fest. A Rákóczi induló első változatát ugyanabban az évben vázolta fel, amikor a Secession bemutatkozott a Gartenbau Gesellschaft helyiségeiben.

Ebben az évben, 1898-ban készült el Rippl-Rónai híres kárpitja, a Rózsát tartó nő. Havas estéken akkoriban a kandalló fölött, talán valóban a változásban is a maradandót, a kertet idézhette fel formáival és harsogó színeivel, azt, ahogy rendben követik egymást az évszakok. Ahogy áttűntek a 17. századi török végeken, a kastélytermek falát

„felöltöztető” francia és belga kárpitokon, és Blaeu Európát ábrázoló „beszélő atlaszá”-nak szegélyképei között a tél és a tavasz, a nyár és az ősz. Zádor Annánál a kertben mindig nagy társaság ült a századfordulós székeken, hírek röpködtek és virítottak a rózsák, s amikor a társaság beszorult a szobába, a kandalló köré, amit már nem lehetett begyújtani, mert valamikor az ostrom idején szellőzőjét elfalazták, épült tovább félelmek között is a szellemi világ.

Rippl-Rónai kárpitján ma már a disszonancia riasztó ereje üt át a formák és a színek széttartó dimenzióinak megszerkesztett egyensúlyán.

1898 tavaszán nemcsak a bécsi nagypolgárság, a gyárosok, az értelmiség tolongott Klimt és társai képei előtt.

Megtisztelte a kiállítást jelenlétével a Monarchiát képviselő történelmi elit, az egész Burg és az öreg császár. Láthatták a Pallas Athénét. Megértették egyáltalán? A bölcsesség és tudomány istenasszonyát a barokk császárvárosban már úgyszólván honleányként ismerték, mindenütt ott volt, ahol a török háború hőseit ünnepelték, operákban és metszeteken bonyolult szimbólum-koktélokkal: adorálta a Hit, Remény és Szeretet társaságában a hidrán taposó Hercules-császárt, és koszorúzta Savoyai Jenő (1663–1736) herceget. Ez a Pallas Athéné más, sisak alól sugárzó szem, kibomló hosszú haj, pikkelyes vértjén a hagyományos Medúza-fej, de kancsal, és nyelvet ölt. Modern a színkompozíció és az ornamentika. Az istennő kezében kristálygömbön mezítelen alak, a Nuda Veritas, a szecesszió divatos hajviseletével és széttárt karokkal, mint a Keresztre feszített. Nagyívű harmóniába szerkesztett disszonancia.

Innen, a mindent széttört századunk végéről visszatekintve nekem úgy tűnik, ez az egybeszerkesztett múlt és jelen kihívás volt az akkor még nem is sejtett jövőnek.