A differenciált megközelítés szükségessége

A II. Vatikáni Zsinat szerint „Isten maga, az ő örökkévalóságában, a kinyilatkoztatás elsődleges tartalma avagy tárgya”.⁶²⁹ A zsinati atyák az üdvtörténetben megjelenő kinyilatkoztatást Krisztussal a középpontban mutatták be, amely középpont körül rajzolódik ki Isten üdvözítő művének átfogó terve, ökonómiája. Ezzel az üdvökonómiával áll megfelelésben a doktrína összetett egészének a keresztény hit középpontja körül kikristályosodó koherens szerkezete (vö.

UR 11). Dulles a zsinati tanításhoz kapcsolódva alakította ki a maga történeti szituácionalista doktrínaelméletét, amely a „természetfölötti ismerettárgy” oldalán az igazságok hierarchiájának (hierarchia veritatum) elvére, a kinyilatkoztatást befogadó egyház oldalán pedig az episztemológiai természetű bizonyossági hierarchia elvére (qualificatio theologica) épül.

Dulles doktrínaelméletét az alábbi öt szempont alapján helyezhetjük megfelelő kontextusba, mielőtt e két elv kapcsolatáról szólnánk.

Először is Dulles az említett isteni önközlés mint „elsődleges tartalom” mellett ragaszkodik a kinyilatkoztatás „másodlagos” tanbeli tartalmához.⁶³⁰ Szerinte az isteni önközléshez konkrét doktrinális tartalom is kapcsolódik, amely viszont mindig meghatározott történelmi feltételek között ölt formát az egyház életében megvalósuló hagyományozási folyamat összefüggésben. Ez a hagyományozás Dulles szerint „a hit és az isteni jelenlétről közösségben szerzett tapasztalatok folyamatos artikulációjaként és kifejezéseként” értendő.⁶³¹

629 A.DULLES, Revelation as the Basis for Scripture and Tradition, 107.

630 Dulles például kritikusan viszonyul Roger Haight eksztatikus kinyilatkoztatás felfogásához, amelyben a doktrinális tartalom semmilyen szerepet nem kap. Lásd A.DULLES, Catholic Doctrine. Between Revelation and Theology, in Proceedings of the Catholic Society of America 54 (1999), 83–84. Dulles a következő műre tesz konkrét, kritikus utalást: R.HAIGHT, Dynamics of Theology, Paulist Press, New York 1990.

631 R. A. SHECTERLE,The Theology of Revelation of Avery Dulles, 1980–1994, 158.

Másodszor, Dulles megkülönbözteti az ún. „konstitutív kinyilatkoztatást” (constitutive revelation) a „folyamatos kinyilatkoztatástól” (ongoing revelation). Míg az első véget ért az Újszövetség lezárásával (az apostolok halálával), a második az apostolok utáni kor hagyományában is folytatódik.⁶³²

Harmadszor, Dulles felfogása szerint a dogmatikus állítások egyetemes érvénye összefér a helyesen értelmezett doktrinális pluralizmussal.⁶³³ A pluralizmus itt a jezsuita teológus szerint az egyetlen misztérium felé tartó tanbeli konvergencia, illetve a hitigazságok hierarchiájának érvényesítése jegyében értendő. Dulles ilyen alapon fontolgatja bizonyos korábbi egyházi elítélések ökumenikus szempontból újragondolandó „meglazításának” a lehetőségét is.⁶³⁴

Negyedszer, Dulles doktrínaelmélete keresi a középutat a „fogalmi agnoszticizmus”

(conceptual agnosticism) és a naiv realizmus szélsőségei között. Az amerikai teológus szerint az első álláspont, amely csupán pragmatikusan közelít a „fogalmi eszköztárhoz”, ellehetetleníti az egyházi tanítóhivatal katolikus teológiáját és a tévedhetetlenségi karizma értelmezését.⁶³⁵ A második állásponttal szemben Dulles megjegyzi, hogy az „nem vesz tudomást a fogalmak, gondolati reprezentációk, beszédformák belső kapcsolatrendszeréről; valamint nem számol – úgymond – a fogalmak történelmiségével”.⁶³⁶ Dulles szimbolikus közvetítésre hivatkozó középutas megoldása úgy ragaszkodik az átfogó érvényű doktrinális tartalomhoz, hogy közben nem tagadja a kinyilatkoztatás és a tanítóhivatal történelmi meghatározottságait, a nyelvezet, a társadalmi és kulturális körülmények, kommunikációs feltételek vonatkozásában.⁶³⁷

Végül ötödször, Dulles hangsúlyozza, hogy a kinyilatkoztatás igazságának a befogadása és teljességre törekvő kifejtése meghaladja a véges emberi lény lehetőségeit.⁶³⁸ A dogmák történetiségének szempontját komolyan véve, az amerikai teológus szerint a következő

632 Vö. A.DULLES, Revelation as the Basis for Scripture and Tradition, 111.

633 Vö. A.DULLES, The Survival of Dogma, 162–164.

634 Vö. A.DULLES, A Church to Believe In, 147–148; továbbá id., A Proposal to Lift Two Anathemas, 420.

Álláspontjának alátámasztására Dulles utal a következő helyekre: Summa Theologica, 1. 32. 4c; 2–2.1.6 ad 1;

2–2.2.5c; 2–2. 11.2c.

635 Dulles itt a következő szerzővel és művekkel szemben fejti ki az álláspontját: L. DEWART,The Foundations of Belief, Herder and Herder, New York 1969; L. DEWART, The Future of Belief, Herder and Herder, New York 1966.

636 A.DULLES, The Survival of Dogma, 191.

637 Dullesnek ez a doktrínaelméleti irányvétele megerősítést nyert a Hittani Kongregáció 1973-ban kiadott Mysterium Ecclesiae dokumentumában, ahogy azt a jezsuita szerző maga örömmel állapította meg. Vö. A.

DULLES, Infallibility Revised, in America 129 (1973), 57; vö. CONGREGATION FOR THE DOCTRINE OF THE FAITH,Mysterium Ecclesiae. Declaration in Defense of the Catholic Doctrine of the Church Against Certain Errors of the Present Day,in Origins3(July 19,1973),97,99−100,110−112.

638 A.DULLES, The Survival of Dogma, 156–157. Martin Heideggerre hivatkozva Dulles itt a kinyilatkoztatás szó elsődleges értelmének elemzéséből indul ki, az igazság fátylának fellebbentéseként tematizálva a Lét titkát.

„hermeneutikai alapelvekre” kell tekintettel lennünk a dogmatörténeti vizsgálódások során: a műfaji keretekben rejlő kifejezési lehetőségek belső korlátai és különbözőségei, eltérő világképek hatásai, különböző filozófiai rendszerek hatásai, a szavak és fogalmak jelentésváltozásai, az adott kort foglalkoztató meghatározó problémák hatása, végül a társadalmi–politikai erőtér figyelembe vétele.⁶³⁹

Amikor a Magisteriumban Dulles röviden visszatér a tanfejlődés (és különösen a dogmafejlődés) fundamentális teológiájának elemzésére, „a tévedhetetlenség másodlagos tárgyának” problematikája mellett különösen a tanítóhivatal tanfejlődésben játszott szerepével kapcsolatban gondolja tovább a korábban általa írottakat.⁶⁴⁰ A Dei Verbum dogmatikus konstitúció 8. pontjával összhangban a jezsuita teológus megállapítja, hogy a hívők hitérzéke és a teológusok kutatómunkája mellett az utóbbi két évszázadban a tanítóhivatal is aktív tényezője lett a fejlődésnek:

„A római magisztérium eltökélten ösztönzője kívánt lenni a dogmafejlődésnek. A Szeplőtelen Fogantatás és Mária Mennybevételének IX. Piusz és XII. Piusz pápák által definiált dogmái a hívek hitét és jámborságát voltak hivatottak pozitívan előmozdítani, így hozzájárulván Isten tiszteletének és dicsőségének növeléséhez, ám nem a hitet veszélyeztető konkrét támadásokat vertek vissza. Ez a »felfokozott« dogmafejlődési időszak minden jel szerint elérte csúcsát és alábbhagyott, bár jelenleg is vannak katolikusok, akik új máriás címek és privilégiumok definiálását kérik.”⁶⁴¹

Korábban utaltunk rá, hogy a pápai autoritás ilyen értelmű „felfokozott” gyakorlása Dulles előző írásaiban kimért teológiai kritikát kapott, amely kritika ebben a kései összefoglalóban már alig-alig jelenik meg. A szerző csupán az egyházi tanítóhivatal működésének teológiai megértéséhez szükséges legalapvetőbb ismereteket kívánja átadni olvasóinak, szinte kizárólag pozitív megközelítésre szorítkozva.

A hitigazságok hierarchiáját elemző egyik tanulmányában írja a jezsuita teológus:

„Úgy gondolom, hogy a kinyilatkoztatás szíve közepe, hitünk alapvető misztériuma egyszerre szentháromságos, krisztológiai és egyháztani jellegű. E középpontban a szentháromságos Isten önközlése található Jézus Krisztusban, amely a Szentlélek működése által valósul meg, valamint az élet és kegyelem kommuniójaként szemlélt egyházban talál befogadásra”.⁶⁴²

Dulles szerint a hitigazságok hierarchiájának elve helyesen közvetít az elsődleges isteni autoritás és a másodlagos egyházi tekintélyek között, mert kifejezésre juttatja, hogy az elv nem

639 Lásd A.DULLES, The Survival of Dogma, 175–182.

640 Vö. A.DULLES, Magisterium, 74–76.

641 Uo. 76.

642 A.DULLES, The Hierarchy of Truths in the Catechism, in The Thomist 58 (1994), 376; vö. id., The Resilient Church, 56.

a kinyilatkozató Isten tekintélyét differenciálja, hanem inkább a kinyilatkoztatott igazság megismerésének az útját jelöli ki. Ez azonban azt is magában foglalhatja, hogy a hit engedelmességi aktusának is – amely szükségképpen üdvtörténeti folyamat – igazodnia kell valamilyen módon a kinyilatkoztatás ilyen értelmű belső tagoltságához. Dulles szerint mind az ökumenizmus, mind a tanfejlődés szempontjából fontos hangsúlyozni, hogy a teológiának nem lenne szabad olyan dolgot a középpontba állítania, amely másodlagos jelentőségű az önközlés misztériumához képest. Az amerikai teológus egyetért William Henn OFMCap megállapításával: „Az igazságok hierarchiájának elve, a II. Vatikáni Zsinat kinyilatkoztatásteológiája miatt, különösen jelentős a fundamentális teológia számára”.⁶⁴³ A kinyilatkoztatás strukturált természetének tudatosítása Dulles szerint a szituácionalista tanfejlődési modell helyes megértésének alapvető feltétele.

Amint már említettük, a hitigazságok hierarchiájának elve a kinyilatkoztatást befogadó egyház oldalán közvetve az episztemológiai természetű bizonyossági hierarchia elvével találkozik. Ezt az elvet a neoskolasztikus kézikönyvekben sokszor egyoldalúan az egyes tanításelemekért külsődleges garanciát vállaló tanítóhivatali szerv „rangfokozata”

szempontjából értelmezték, amely egyoldalúan autoriter megközelítés tehető felelőssé a

„teológiai jelzetek” korábbi rendszerének a zsinat utáni összeomlásáért. Szintén William Henn OFMCap állapítja meg, immár az utóbbi elvvel összefüggésben: „A teológiai jelzetek keresztény igazság leírására szolgáló rendszere – legalábbis a régi formájában – a II. Vatikáni Zsinat utáni teológiában kegyvesztett lett. E jelzetek a különböző teológiai propozíciók tekintélyét hangsúlyozták, azt a benyomást keltve ezáltal, hogy a teológia nem más, mint a propozíciók rendszerezése és a belőlük levont következtetések hozzáadása a rendszerhez. Ez a látásmód valóban éles kontrasztban áll a II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum konstitúciójában kifejtett kinyilatkoztatásteológiával.”⁶⁴⁴ Henn azonban rögtön hozzáfűzi, hogy a „jelzetek”

hagyományának a megfelelő megújítása hasznos lehet a zsinat utáni teológia számára is, mert hermeneutikai támpontokat nyújt az egyházi tanítás összetett valóságának kezelésében, utalva az egyes tanításelemek kötelező erejére is a hívek válasza szempontjából. Továbbá a jelzetek használatának a barokk teológiában elterjedő gyakorlata megfelelő formában ma is kifejezésre juttathatja azt, hogy a kinyilatkoztatás igazságtartalmának benső, lényegi összetevője bizonyos

643 W.HENN, A hitletétemény szerkezete: az „igazságok hierarchiája, in A hitvallástól a teológiai megalapozásig (Sensus Fidei Fidelium 3.), ed. BAGYINSZKI Á., L’Harmattan – Sapientia Hittudományi Főiskola, Budapest 2014, 53.

644 W.HENN, art. Theological Notes, in The New Dictionary of Theology, eds. J.A.KOMONCHAK –M.COLLINS – D.A.LANNE, 1010.

autoritás-mozzanat (an element of authority). Henn továbbá rövid áttekintést ad a „jelzetek”

(notae/censurae theologiae) történetéről, Melchior Cano rendszerének az ilyen vonatkozású hatástörténetéről, valamint a zsinat előtti időszak legelterjedtebb, egymással versengő minősítési sémáiról, de ezekre itt nem szükséges kitérnünk, mivel azt Dulles maga sem teszi.⁶⁴⁵

Az amerikai teológus a Magisterium hetedik fejezetében, a tanfejlődést tárgyaló fejezet után, a tanításelemek differenciálásának mai gyakorlatát bemutató rész bevezetéseként tesz utalásokat a „jelzetek” hagyományára, amely hagyomány zsinat utáni visszaszorulása szerinte episztemológiai űrt hagyott maga után.⁶⁴⁶ Dulles – Francis A. Sullivanhez csatlakozva – már korábban is utalt arra, hogy a teológiai minősítések használatának korábbi gyakorlata remekül megjelenítette egy-egy doktrinális elem esetében a teológusoknak azt a konszenzusát (consensus theologorum), amelynek episztemológiai jelentősége van, és amelyet más módon nehéz megállapítani.⁶⁴⁷ A korábbi rendszer továbbá szerinte alkalmas volt arra is, hogy különbséget tegyen a „definiálható” és a „nem definiálható” – sokszor összefonódva jelentkező – tanításelemek között, amely megkülönböztetéseknek a tanfejlődés távlatában és folyamatában nagy jelentősége van. Ide tartozik Dulles azon észrevétele is, hogy bár a „rendkívüli tanítóhivatal” (magisterium extraordinarium) megnyilatkozási formái a teológiai reflexióban számottevő figyelmet kaptak, ezzel párhuzamosan a „rendes tanítóhivatal” (magisterium ordinarium) megnyilatkozási formái, és az azokon belül nyilvánvalóan meglévő fokozatok eddig nem kaptak méltó tárgyalást sem a zsinat előtt, sem a zsinat után. A tanítói tekintély használatának ez a differenciáltabb megközelítése pedig Dulles szerint ma különösen fontos lenne, amikor a legkülönbözőbb tanítóhivatali szervek hivatalos megnyilatkozásai szinte követhetetlen mértékben felszaporodtak. Ez a helyzet kellő értelmezés nélkül visszahat magának a tanítói autoritásnak a megítélésére is.⁶⁴⁸

A tanításelemek között tehát különbségek vannak abból a szempontból, hogy milyen biztonsággal ismerhető fel azok isteni kinyilatkoztatásban való megalapozottsága. A bizonyossági hierarchia áttekintéséhez Dulles szükségesnek tartja valamilyen minősítési rendszer használatát, bár ma az ilyen teológiai minősítések használatának szerinte már kisebb

645 Lásd W.HENN, art. Theological Notes, in The New Dictionary of Theology, eds. J.A.KOMONCHAK – M.

COLLINS –D.A.LANNE, 1009−1011; Dulles rövid utalásaihoz lásd még A.DULLES, Magisterium, 83–85.

646 Vö. uo. 83–85; klasszikusként a következő két szerzőt és művet említi: I. SALAVERRI, De Ecclesia Christi, in Sacrae Theologiae Summa vol. 1., eds. M.NICOLAU et al., Biblioteca de Autores Cristianos, Madrid 1955³, 497−988; S.CARTECHINI, Dall’Opinione al Domma: Valore delle Note teologiche, Civilta Cattolica, Rome 1953.

647 Vö. F.A.SULLIVAN, Creative Fidelity, 44–45.

648 Dullesnek egy, ezt a kérdést részletesen taglaló, Staubenville-i egyetemen elhangzott beszédét közli: J.BOEHM, Theologian Suggests Fewer Church Teaching documents, in Catholic News Service (March 7, 1991), 12–13.

a jelentősége, mint a neoskolasztikában volt. Az ilyen minősítések végső célja a hittartalom védelme, valamint annak megelőzése, hogy össze ne keverjék az isteni kinyilatkoztatást az egyéb doktrinális elemekkel. Dulles ennek szellemében üdvözölte azt a Szentszék által hivatalosan előterjesztett régi-új minősítési sémát, amely a zsinat utáni időszakban jelentkező doktrinális viták tanulságai nyomán a legszükségesebb megkülönböztetésekre szorítkozott. A Magisterium hetedik fejezetének elején a jezsuita teológus először felsorolás szerűen bemutatja a séma előterjesztéséig vezető fontosabb lépéseket,⁶⁴⁹ majd megnevezi azokat a dokumentumokat, amelyek a doktrinális elemek általa is alkalmazott négyrétű osztályozásának a rendszerét standardizálták az egyház életében.⁶⁵⁰ A fejezet további részében Dulles hosszabb-rövidebb magyarázatokkal ellátva bemutatja a dogmák, definitív tanítások, tekintéllyel kimondott tanítások, valamint egyházi útmutatások és eseti intézkedések négyes rendszerét. A disszertáció jelen fejezetének további része ezt a tagolást követi, de nem csupán a Magisterium vonatkozó részei alapján, hanem – ahol a rendelkezésre álló források alapján lehetséges – a tárgyalást Dulles egész életművének az összefüggésébe állítva.