A békefolyamatot Észak-Írországban a katolikus politikai erık indították el, amiben számos tényezı játszott szerepet. A kisebbséget védı törvények, munkaügyi intézkedések eredményeképpen csökkent a katolikusok elleni diszkrimináció. Az ír közösség egyre több teret kapott az államigazgatásban, életszínvonala kezdte elérni a protestánsokét, az érdeksérelmek olyan területen, mint például a lakáshoz jutás, jelentısen csökkentek. Ezek a tényezık minden bizonnyal növelték a katolikus kompromisszumkészséget, és ez elıbb-utóbb a politika terén is lecsapódott. A legfontosabb elem azonban valószínőleg az egyéni kezdeményezés volt. Az elızı fejezetben látott, Gerry Adams által elindított tapogatózó lépések sokáig rejtve maradtak a külvilág számára, a felszínen a fordulópontnak számító 1988-as év sem hozott jelentısebb változást Észak-Írország helyzetében. Októberben a UUP, a DUP, az APNI és az SDLP Duisburgban találkozott, de, bár a Sinn Féin áttételesen jelezte szándékát a politikai folyamatba való bekapcsolódásba, az unionista ellenállás miatt áttörést nem értek el. Az ugyancsak ebben az évben megindult Hume-Adams tárgyalások, és az IRA/Sinn Féin titkos 1987-es kapcsolatfelvétele a Haughey kormánnyal viszont olyan irányba vitték el az eseményeket, amelyek végül az Adams által 1984-ben felvázolt pánnacionalista szövetség létrejöttéhez vezettek.
XIII/1. A pánnacionalista stratégia alapjai
A pánnacionalista stratégiát alapvetıen az tette lehetıvé, hogy északon, és részben délen is alapvetı egyetértés alakult ki a nemzeti célokat illetıen. Délen a békefolyamatot elısegítette, hogy a Conor Cruise O’Brien-féle, a republikánusokat persona non grata-nak tartó liberális vonal visszaszorult, és olyan befolyásos liberális-baloldali politikusok, mint Mary Robinson, akiket Észak-Írországban a kisebbség nem kedvelt, unionista-pártinak tartott, jelentıs gesztusokat tettek. Robinson 1970-ben még kezdı politikusként azzal
keltett feltőnést, hogy az ír alkotmány 2. és 3. cikkelyét támadta,750 1985-ben pedig, mint láttuk azon kevesek közé tartozott, akik az unionisták kihagyása miatt ellenezték az Angol-Ír Egyezményt. Angol-Írország köztársasági elnökeként viszont 1990-1997 között 18-szor látogatott északra. Ez több volt, mint összes elıdje látogatásainak száma összeadva, és Robinson a protokolláris elemek helyett (mint például Armagh, az egyházi központ meglátogatása) az emberekre helyezte a hangsúlyt. Legfontosabb lépése az volt az ír liberalizmus és a kisebbség közötti jeges viszony enyhítésében, hogy 1993 júniusában az elsı magas pozíciót betöltı politikus volt, aki az ír ellenzék és a brit kormány rosszallásával nem törıdve találkozott és kezet rázott Gerry Adamsszel.751 Bár a Fianna Fáil és a republikánus gyökerő Charles Haughey vagy éppen Bertie Ahern ragaszkodott bizonyos szimbólumokhoz, míg a Fine Gaelt és a Labourt ez kevésbé érdekelte, és továbbra is rendkívül gyanakvóan néztek a Sinn Féin/IRA-ra, viszonylagos egyetértés alakult ki a nemzeti kérdésben, a Nagy-Britanniához főzıdı kapcsolatban. FiztGerald visszavonulásával a Fine Gael élérıl eltőnt az IRA Conor Cruise O’Brien után a legeltökéltebb, és mindenképpen legbefolyásosabb ellensége. Utóda, John Bruton ugyan a
„John az Unionista” becenévre hallgatott republikánus körökben, de FitzGerald-dal ellentétben nem utasította el teljesen az IRA/Sinn Féin-el való kapcsolatokat, támogatta a Hume-Adams folyamatot.752 A kilencvenes években tehát kisebbek voltak azok a történelmi terhek, és pártközi ellentétek, amelyek 1973-1974-ben megnehezítették az ír kormány dolgát az unionisták mérsékelt szárnyának gesztusokkal történı támogatásában, vagy éppen a Fine Gael kormányzatok alatt 1973-1987 között lehetetlenné tették az IRA/Sinn Féin-el való tárgyalást.
Északon a két fı politikai erıt közelítı folyamatok jóval erısebbek voltak. A nyolcvanas évek végére 70. évéhez közeledett az ír republikánusok és alkotmányos nacionalisták küzdelme Észak-Írország státuszának megváltoztatásáért. A végcél tekintetében a Sinn Féin és az SDLP álláspontja nem változott. Hume úgy vélte, a fegyveres ellenállás stratégiája értelmetlen, politikai úton sokkal többet elérhet a kisebbség.
A megoldást a területi szemléleten való túllépésben látta: „az embereknek vannak jogai, nem területeknek, nem „Írország a megosztott, hanem az emberek.” A szociáldemokrata politikus szerint:
750 Horgan (1998): 31. p.
751 Lorna Siggins: Mary Robinson. Mainstream Publishing, London, 1997. 167. p.
752 Drower: 135. p.
Az unionista világkép (…) bizonyos értelemben az Afrikaner világkép.
Az önvédelmet úgy képzelik el, hogy az összes hatalmat a kezükben összpontosítják, mindenki mást kizárva. Ez széleskörő diszkriminációhoz vezet, végül pedig konfliktushoz.(…) A nacionalista világkép territoriális – ez a mi földünk ahol ti, unionisták kisebbség vagytok és nem tudjátok megakadályozni az egyesülést.753
A két csoport közötti megosztottságon az unionisták félelmeinek csökkentésével próbált átlépni, nem annyira egy egységes Írországban, mint egy „kiegyezésen alapuló Írországban” hitt. 1992-ben azt javasolta, hogy Észak-Írországot egy hat fıs kormány vezesse, három fıt a lakosság válasszon meg, 1-1 fıt Írország és Nagy-Britannia delegáljon, 1 tagot pedig az Európai Közösség. Az unionisták azonban határozottan elutasították az ötletet, akárcsak Dublin és London.754
Ezek a radikális gondolatok azonban nem feltétlenül álltak gyökeresen szemben a Sinn Féin/IRA vezetıinek véleményével. Hume már a kezdetektıl fogva hajlamosabb volt a pánnacionalista stratégiára, az IRA/Sinn Féin-el való együttmőködésre, mint az SDLP korai vezetıinek többsége, a hetvenes évek elején többször vállalt közvetítést az IRA és a britek között.755 Gerry Fitt kilépésével, Austin Currie Írországba távozásával ı maradt a párt domináns személyisége, így a nyolcvanas évek második felében, amikor Gerry Adams nyitni akart, gyorsan partnerre találhatott. A pragmatikus republikánus vezetés egy 32 megyébıl álló egyesült szocialista Írországot akart, de ennek elérési módozataiban nagy rugalmasságot mutatott. Adams személyében a republikanizmus elismerte, hogy az unionisták voltaképpen nem írek, hanem egy „nemzeti kisebbség”, ezzel utolsóként szakított az ír nemzeti ideológia egykori alaptételével.756
A Sinn Féin mérséklıdésével, és az SDLP nyitottabbá válásával a republikánusok felé lehetıvé vált tehát a kiegyezés a két északi tradíció között a cél érdekében, ami nagyon hasonló volt. Bár gyakran Adamshez kötik, aki mint láttuk Haughey inspirációi alapján az egész folyamatot elindította, a pánnacionalista stratégia megfogalmazója legalább annyira John Hume volt. Sıt, Hume víziója ennél tovább ment, a megoldásban ott látta a fıbb ír politikai erıkön túl a briteket, az Egyesült Államokat, és az európai integrációt is (ld. IX.
753 Drower: 37. p.
754 Jackson: 407. p.
755 MacStiofáin: 264. p.
756 Hennessey: 300. p.