Csomós Lajos és Paczuk Gabi a Lüzisztratéban
Reiter Zoltán, Bicskei István, Hodu József a Disznójátékban
A zárlatban a szülés értelméről korábban cinikusan beszélő Emese – látva, hogy mind a három malactársa a hentesek kampóin végzi – az életet választja: lekap-ja a babaruhákat a horgokról, eltökélten immár, hogy szülni fog.
Több remek történés közt kiemelendő, hogy a Jókai idén Stúdiószínházat avatott, melyet nem lehet eléggé üdvözölni, hiszen alkalmat teremt a kísérle-ti jellegű műhelymunkák létrehozására – ami egy-szersmind a színészek fejlődésének is az egyik biz-tosítéka lehet. A játszóhelyet Egressy Zoltán Sóska, sültkrumplijával nyitották meg. A végig egy játékveze-tői öltözőben, mérkőzés előtt, szünetben és a lefújás után játszódó darab jó választás volt, nagy sikert ara-tott. Az igényesen szórakoztató, nyelvi leleményekben bővelkedő, bár kissé kiszámítható szerkezetű Sóska a melankólia, a derű, a humor és az irónia keveréke, mindannyiunk számára ismerős, szerethető vagy ép-pen nagyon is gyűlölhető karakterekkel. Bartus Gyula érkezik először a színpadra – olyan elegáns öltönyben (jelmez: Junion), hogy elsőre nem is feltételeznénk róla semmi rosszat. Persze Lacikám (Gulyás Attila) túltesz rajta eleganciában: az órája, a szemüvege, de még az övcsatja is csillog-villog, mindegyik új, trendi és drága darabnak tűnik. Ők még láthatóan el szeretnének érni valamit az életben, nem úgy, mint a Művész (Csomós Lajos), aki nem is akarja eljátszani, hogy különösebb céljai lennének – fekete sáljában, csálé, gyűrött part-zászlójával, felálló hajával igazi lúzer, félnótás költőcs-kének néz ki. Nem költő, nem értelmiségi, legfeljebb az szeretne lenni; már ha egyáltalán lenne még bármi célja e földön. Koleszár Bazil Péter nem erőltet saját koncepciót a Sóskára, feszes tempójú, szövegközpon-tú előadást állított színpadra. Bartus Gyula Szappan-ja pitiáner, alSzappan-jas, olyannyira mószerolós, gyűlölködő, hogy nemigen kelt részvétet. A legnehezebb helyzet-ben a Művészt alakító Csomós Lajos van: Egressynek ez a leggyengébben kidolgozott karaktere, túlhangsú-lyozza, már-már az unalomig ismétli figurája másna-posságát. Csomósnak sem sikerült a Művész-sablon-ból kiszabadulnia, minden pillanatban érezzük, hogy
ő most rosszul van (teljesen felesleges ezt ennyire sűrűn hangoztatni), de pozitív hozadékai is vannak ala-kításának: téblábolásával, hirtelen nekilódulásaival és begubózásaival gyakorta megnevetteti a közönséget.
Gulyás Attila Lacikámjá-nak alig nyílt ki a csipája, máris törtető, karrierista.
Ezt a gátlástalan alakot na-gyon lehet utálni. A végén, álmai szertefoszlásával ép-pen olyan, mint egy gyerek, aki dühös, mert elvették a játékát. A végére, más-más ok-ból, mindhárom spori csalódottá, kiábrándulttá válik.
A csabai verzió legnagyobb – sőt, az egyetlen igazi – áldozata a Művész.
Egy operett is szerepelt a műsorban: Farkas Fe-renc zeneszerző közismert, ám az utóbbi években, évtizedekben egyáltalán nem játszott daljátéka, a Csí-nom Palkó. A kuruc–labanc harcokról és – operettről lévén szó – természetesen nagy szerelmekről szóló darabot erősen meghúzta Greifenstein János rende-ző, aki nem akarja többnek, másnak mutatni a Csí-nom Palkót, mint amit az képvisel; ám kihoz belőle mindent, amit csak lehetséges. A daljáték történelem-szemlélete fekete-fehér, a labancokat megmosolyogni-való bohócoknak, úriaskodó ripacsoknak, a kurucokat érző szívű hősöknek láttatja; a históriai hitelességgel mit sem törődik Farkas. De nem illik ezt számon kérni, hiszen operettről van szó. Greifenstein remek húzása, hogy a díszlettel és jelmezzel jelzi is: ne vár-jon itt senki a valóságról szóló előadást. Csupa fehér minden a színpadon, mintha egy mesében lennénk.
Az Olga Gonobolin megálmodta, papírból készült [!] jelmezek is, melyek közt nincs két egyforma (a bál-jelenetben például a táncosok a legkülönbözőbb égövi jegyeket viselik maszkjukon). Hatvany Csaba szemet gyönyörködtető papírszobrai és a többi dísz-letelem (Greifenstein munkája) szintén hófehérek.
Gonobolin, Hatvany és Greifenstein olykor egészen különleges képekből álló, lenyűgöző látványvilágot teremtett. Persze egy operetthez mindenekelőtt egy jó zenekar és hasonlóan jó(l éneklő) színészek szüksé-geltetnek. Nos, egyikben sem volt hiány. A zenei kí-séretet a Békés Megyei Szimfonikus Zenekar biztosí-totta (zenei vezető, karmester: Somogyi-Tóth Dániel) úgy, hogy a nagyzenekari hangzást népzenével bolon-dították meg: Szokolay Dongó Balázs a színpadon is megjelenve játszott többek között dudán. (És akkor még nem beszéltem a Balassi Táncegyüttesről, amely szintén részt vett a produkcióban, Mlinár Pál koreog-ráfiáját követve.) Külön öröm, hogy a színház rutinos színészei mellett a Színitanház növendékei közül
darVasi ferenc
Színház
darVasi ferencSzínház
ten (ismét) fontos sze-repet kaptak, amivel élni is tudtak: re-mek Vígh Zsuzsanna talpra esett, érzelmes Éduskája, s Antal hetyke Tyukodi pajtása, Szőke Pál ka-rakán Förgetege, Sza-bó Lajos szerethetően Lajos Rosta Mártonjá-ról: Rosta ziccerszerep (épp ezért jó nagyot is lehetne vele bukni),
Csomós Lajos parádésan hozza, elég neki egyetlen kis gesztus, és mosolyt csal a néző ajkára.
Az idei kínálatból két darabot is Zalán Tibor, a színház dramaturgja jegyzett. Mindkettő történelmi dráma volt. Előbb a Midőn halni készült című ősbemu-tatót láthattuk, egy életrajzi művet, mely Janus Panno-nius sorsát, pályafutását beszélte el. Az alkotás fikci-ója szerint a költő már nagybeteg, Medvevárban tar-tózkodik (ide menekült Mátyás király elől), s a halál torkából tekint vissza életének fontosabb állomásaira, illetve nem is annyira visszatekint, mint inkább vizio-nál: ágya mellé képzeli az uralkodót, itáliai mesterét, édesanyját, szerelmeit, Vitéz Jánost. Zalán darabja afféle számvetés, a reneszánsz költő önvizsgálata.
A műfajmegjelölés (monodráma) találó, hiszen ugyan több szereplő is felbukkan a műben, Janus valójában egyedül van, maga köré vizionálja a többieket. Ahogy arról a rendező, Merő Béla elemzése is vall (Bárka, 2008/6), három szintet különíthetünk el: a reálisat (a Medvevárban történteket), az ún. fél-víziókét (ami-kor valóban létező szereplőket másnak képzel a költő) és a víziókét. A jelenetek felrúgják a linearitást, de ez nem jelent gondot, a mozaikokból és a művész már a középiskolások számára is közismert élettörténeté-ből könnyedén összerakható a sztori. A Midőn halni készült felgöngyölíti Janus életének fő konfliktusait: a politika, a hatalom természetéről is szól, és arról, mily
nehéz volt a költőnek a civilizált, humanista Itáliából hazatérve al-kalmazkodni a barbár néhány – az életrajzzal összefüggésbe hozott
Így nem idegenkedik a vulgaritástól s a natu-rális részletektől sem.
Merő Béla rendezése sem az eszményit ke-resi, hanem az embe-rit. A végeredmény egy igazi kamaradarab lett, visszafogott eszköz-használattal. Az előadás még az írott verzióhoz képest is redukáltabb, s a díszlet is csak alapvető tárgyakra (ágy, asztal, szék) korlátozódik. A darab a Janus Pan-noniust alakító Bartus Gyula jutalomjátéka. Figurája érdekes, mert sokszínű tud lenni: érzelmes, ellágyuló, máskor meg hirtelen haragú, indulatos; egyszer las-sú, megfáradt, másszor – utolsó energiáit mozgósítva – életerős. Hiányérzet inkább a darab miatt van ben-nem, melyet túl statikusnak, kiszámíthatónak, helyen-ként közhelyesnek („Aki ír, az nem él. Aki él, az nem ír.”) és ismeretterjesztő jellegűnek érzek.
Zalán Tibor még egy regényadaptációval jelent-kezett: A rab ember fiait írta színpadra – meglehetősen részletekbe menően, aprólékosan. Az utóbbi egy-két évtizedben ahhoz szokhattunk hozzá, hogy a színhá-zak rendkívül szabadon kezelik az adaptációk során a bemutatott munka alapanyagát, gyakran egészen elru-gaszkodnak attól. Zalán viszont igyekezett minél in-kább szöveghű, az eredeti mű világához ragaszkodó, a mai nyelvhasználat csábításának nem engedelmes-kedő, s így hagyományosabbnak nevezhető színházi verzióval előrukkolni. Hagyományosnak, de nem (le) egyszerű(sített)nek, mert bár a meseszerű elemekben gazdag regény kiváló fundamentuma lehetne egy gyerek- vagy ifjúsági előadásnak, Seregi Zoltán ren-dező és az író a felnőtteket is meg kívánta szólítani a produkcióval. Gulyás Levente hatásos, érzelmekben
Gulyás Attila és Bartus Gyula a Sóska, sültkrumpliban
Jelenet a Csínom Palkóból
gazdag, igazi nagyszínpadra való zenét írt a darabhoz.
A díszletek és a jelmezek érdekes oppozíciói egymás-nak. Míg Vesztergomi Anikó teljesen korhűnek tűnő jelmezekbe öltöztette a színészeket, addig Lenkefi Réka meg sem kísérli a valóság illúzióját kelteni jócs-kán stilizált díszletével. Dobó Kata után egy újabb sztár mutatkozott be Békéscsabán: Apafi Mihályt Vikidál Gyula játszotta; de ő is, akár a Lüzisztraté címszereplője, alulmúlta a várakozásokat. Gyakran belebotlott a szövegbe, s beszéde hol a rossz intonáció, hol pedig a hadarás miatt olykor nehezen érthető volt, ritkán tudta a fejedelem érzelmeit hitelesen megjele-níteni. Egyébként viszont bővelkedik az emlékezetes alakításokban a premier. Kiemelném az Apafi fiát ját-szó Illés Adriánt, aki életkorát meghazudtoló érettség-gel mozog a színpadon. Csomós Lajos – ismét – igazi ziccerszerepet kapott, és nem is okozott neki gondot a fondorlatos Piszliczár megformálása, zsigerből hozza a figurát, sokszor nevetésre ingerelve a nézőket. Szin-tén hálás szerep Ács Tiboré, aki az ügyefogyott Buzáth uramat alakítja, nagy közönségsikerrel. De kiváló Jan-csik Ferenc hűséges, bölcs Pipitére is.
Két előadásnak is különleges helyszín adott ott-hont. A Bartus Gyula által írt és a 2007/2008-as évad-ban felolvasószínház keretében már bemutatott Sör és cigi a Hunyadi téri Ro(o)m Színházban, egy félig-meddig elbontott épületben került megrendezésre.
Mivel a produkció hajléktalanokról szól, mondani sem kell, mennyire ideális terepet sikerült találni az előadáshoz. A leginkább Gorkij Éjjeli menedékhely-ének világát megidéző Sör és cigi egy szanálásra ítélt házba beköltöző otthontalan csapat életébe, s főként küzdelmeibe (megélhetésért vívott harc, élelemszer-zés, veszekedések, árulások stb.) nyújt betekintést. A reménytelen, mindenféle illúziók nélküli, többszörös tragédiába forduló darabban a fent és a lent, a gazda-gok és a szerencsétlenek világa egyaránt kiábrándító, esély sincs valamifajta pozitív végkifejletre. Merő Béla rendezése realista eszközökből építkezik, egyáltalán nem akarja letompítani a darab felvetette társada-lombírálat élét. Hús-vér alakokat, nagyon is valóságos figurákat állít „színpadra”, totálisan elkerülve az ala-kokon való ironizálást. Bár Merő döntésének jogos-ságához, az ilyesfajta interpretáció érvényességéhez nem fér kétség, annyit azért megjegyeznék, hogy talán éppen azért nem tud nagy hatást elérni az előadás, mert túlságosan is visszatükrözi a valóságot, módfe-lett mimetikus. Hiányzik belőle egy olyan dimenzió, amely révén többről is lehetne szó, mint kordokumen-tumról – ahogy magából Bartus alapszövegéből is hi-ányzik ez a perspektíva. A Sör és cigi három társulat koprodukciójában jött létre. A békéscsabaiak mellett Temesvárról (Mátyás Zsolt, Mátray Edit) és Újvidék-ről (Németh Attila, Varga Tamás) érkeztek színészek.
Az Aidának is rendhagyó, bár természetesen egészen más jellegű helyszínt talált a színház: egy 30
méter átmérőjű, 8 méter belmagasságú és csaknem 100 négyzetméteres színpaddal rendelkező sátrat. A Porondszínház névre elkeresztelt játéktér utaztatha-tó, így a békéscsabaiak más városokban is meg tudják mutatni magukat itt készült előadásukkal. Ezért sem csoda, hogy úgy döntöttek: évadonként legalább egy bemutatót a jövőben is ezen a helyszínen óhajtanak létrehozni. A Verdi operából készült musical zenéjét Elton John, szövegét Tim Rice írta. A Jókai Színház-ban Szomor György rendezte a darabot, aki egyszer-smind az egyiptomi hadvezér, Radames szerepét is eljátszotta. Az előadás létrehozói mindent bevetettek, hogy a musicalkedvelő közönséget maradéktalanul kiszolgálják. A végeredmény: egy látványos, hatásos előadás. Az eredeti helyszínek s az ősi történet elkép-zelését elősegítendő, két oldalt kivetítőt helyeztek el, ahol egyrészt Egyiptom világa elevenedik meg, más-részt néha az előadás egy-egy korábbi jelenete, apró pillanata. A West End Színház Zenekarának – play back elemekkel kevert – élő zenei kísérete is sokat dob a produkción. A vetítés és az élő zene mellett legalább olyan fontos a tánc, a Szakál Attila koreografálta jele-neteket a Színitanház diákjai és a West End tánckara adják elő, megbízhatóan, látványosan. Kicsit zavaró viszont, hogy bár a színpad három oldalról látható, legtöbb alkalommal csak szembe, előre játszanak a színészek. Eredetileg az volt a terv, hogy az interakti-vitásra alapozzák az előadást – ez nem valósult meg, csupán külsődleges ötletekben (pl. még az előadás kezdete előtt beöltöztették egyiptomi jelmezbe az önként jelentkezőket, akiknek azonban nem adatott semmi különösebb szerep a produkcióban), amelye-ket talán szerencsésebb is lett volna elhagyni. Aidát leginkább harciasnak, csökönyösnek mutatja Gubik Petra. Amneris Fésűs Nelly megformálásában először csupán unalmas, ellenszenves, tunya úrnőnek tűnik, idővel azonban színesebbé válik, (ön)ironikus voná-sokkal gazdagodik. Szomor György Radames-e této-va hadvezér és nyíltszívű férfi. Mellettük még kitűnik Gulyás Attila kedves, jószándékú, de gyáva Merebje.
A slusszpoén a szezon végére maradt: a Stúdió-színházban bemutatott Edith és Marlene méltán aratott nagy sikert a nézők körében. Pataki Éva finoman pszi-chologizáló műve a két címszereplő, a legendás san-zonénekesnő és a szintúgy kivételes tehetségű film-színésznő életének, pályafutásának, kettejük kapcso-latának fő pillanataira koncentrál, végeredményében azért Edith Piafot állítva a középpontba. Dalok (élő zene: Gulyás Levente) és prózaszövegek váltják egy-mást. Edith életét végigköveti az előadás. Ott vagyunk
„mellette” a bordélyban töltött éveknél, látjuk, mint kezdő énekesnőt, majd sztárként is – olyan emberként, akit igazából mindvégig a gyerek- és serdülőkorában összeszedett sérelmek tartanak sakkban. Marlene Dietrich csupán mögüle tűnik fel, mint aki segíteni igyekszik a szerencsétlen lányon, de aki egyszersmind
a vetélytársa is a ziccerszerepet is ma-gában rejt. A békéscsa-baiak élnek is a lehető-séggel, mindannyian
finom megoldásokkal fűszerezve alakítását: akár egy-egy testmozdulattal is könnyedén érzékelteti a lány elesettségét, s a kiváló jelmezeknek hála (Kiss Kata-lin, Tege Antal) néha már a szedett-vedett ruhája is mindent elmond róla. Kara Tünde titokzatosnak, méltóságtelinek, kemény, erős, szakmájában rendkí-vül profi személynek mutatja a filmszínésznőt. Kara Tünde Marlene-alakítása és a Disznójátékban nyúj-tott teljesítménye alapján kapta meg – teljes joggal – a Gálfy-gyűrűt, mely a társulat adott évadban legjob-ban teljesítő színészének jár (első alkalommal, tavaly Bartus Gyulaé lett a díj). De Csomós Lajosról is meg kell emlékeznünk, aki egészen különböző karaktere-ket kellett alakítson, és sikerrel birkózott meg a feladat-tal, bizonyítván, hogy több ő, mint egy egyszerű komi-kus színész. Ha kell, kemény (Rendőrfelügyelő), ér-zelmes (Marcel), balek (Theo), racionális (Raymond), ezer arca van ebben az előadásban. Kétség nem férhet hozzá: az Edith és Marlene a 2008/2009-es békéscsabai évad legjobb előadása, amelyet a színház akár évekig is műsoron tarthat még.
Összességében mindenképp izgalmas, változa-tos, tipikusan útkereső szezont zárt a színház. Termé-szetesen vannak még előrelépési lehetőségek. Kiderült a szezon folyamán, hogy érdemes lenne nevesebb ren-dezőket is hívni egy-egy munkára, a színészeknek és a nézőknek is a hasznára válhat a másfajta gondol-kodásmódok megismerése. De erre a következő,
nem-zetközi évadban bőven halni készült, valamint a Sör és cigi esetében nem tartottam elég izgalmasnak az elő-adások alapanyagát. nyújtottak, bár nyil-vánvalóan sok nézőt be lehetett csábítani a nevükkel a teátrum-ba. (Bicskei Istvánra viszont nem lehetett panasz a Disznójáték-ban.) Ennél azonban sokkal több pozitív hozadéka volt az eltelt szezonnak. Eleve bátor kez-deményezés magyar évadot hirdetni, hát még, ha azt vesszük, hogy majdnem az összes előadás kortárs da-rabból készült, és köztük több ősbemutató is volt. Egy ilyesfajta koncepcióba még egy belvárosi, széles értel-miségi közönséggel rendelkező színház is könnyen belebukhatna. Hogy nem így alakult, és sikeres évadot zárt a Jókai, az annak köszönhető, hogy a program ki-alakítói odafigyeltek rá, hogy minden közönségréteg megtalálja a neki megfelelő műsort – hiszen rendkí-vül változatos volt a kínálat műfaji tekintetben. Min-denképpen pezsgés érzékelhető Békéscsabán. Fekete Péter innovatív, invenciózus igazgatónak tűnik, olyan szakembernek, aki ráadásul a marketinghez is kiváló-an ért. Külön öröm, hogy létrejött a Stúdió-, illetve a Porondszínház (és a hírek szerint a Ro[o]mszínházba is terveznek még előadást). De remek kezdeményezés a vendégelőadások meghívása is. További pozitívum, hogy a Színitanház fiataljai is bemutatkozhattak a társulatban, sőt, némelyikük rögtön emlékezetes ala-kítással tette le a névjegyét. A legsikerültebb előadá-soknak a Lüzisztratét, a Sóska, sültkrumplit, a Csínom Palkót, valamint – elsősorban – az Edith és Marlenét éreztem. A 2008/2009-es évad a jövőre nézve ígéretes szezon volt a Békés Megyei Jókai Színház életében. Az pedig borítékolható, hogy a következő sem lesz unal-mas, hiszen közép-európai darabok és rendezők be-mutatóit láthatja majd a közönség a Jókai színpadán.
darVasi ferenc darVasi ferenc
Színház Színház
Kara Tünde és Tarsoly Krisztina mint Marlene és Edith
Néhány évvel ezelőtt (hihetetlen, de csaknem tíz az a néhány) volt már egy komoly beszélgetésünk itt a Bárka hasábjain, ami a technika ördöge révén (de talán nemcsak ezért) igazán rendhagyó és emlékezetes formát öltött (lásd Bárka, 2000/2. 9–19.!). A mostani létrejöttének a hosszú időtartama és a helyszínei rendhagyóak: 2008 szeptembe-rétől 2009 júniusáig készül, hol a Békés Megyei Jókai Szín-ház színészklubjában nyilvános irodalmi est keretében, hol a Kettős-Körös partján horgászás közben, hol a neten leve-lezgetve. Abban a régi beszélgetésünkben a drámaírói tevé-kenységedet csak megemlítettem, nem foglalkoztunk vele (igaz, még csak utána jelentek meg a köteteid: Hal, vér, festék, 2000, Azután megdöglünk, 2004), legyen most ez a témánk. Például az, hogy miért olyan furcsák, a dráma
hagyományos műnemi-műfaji határait feszegetők, a drá-mai konvenciók jó részét negligálók a te darabjaid?
Legtöbb drámát író kollégámmal szemben en-gem, íróként, a dráma gyakorlatilag – nem érdekel.
(Persze, ezt a kijelentést ne keverjük össze a drama-turg érdeklődésével!) Elsősorban költő vagyok, erre mindinkább rá kell jönnöm, prózát is csak úgy és ak-kor tudok írni, ha megengedem magamnak, ne olyan szövegeket írjak, mint amilyeneket szokás írni, avagy, amilyeneket mások szoktak. A színpadon is leginkább az érdekel, hogy mi nem olyan, hogyan lehet nem olyat csinálni, mint amit csinálnak mások, ami vár-hatóan sikerdarab lesz, népszerű, sokszor fogják ját-szani és sokat beszélnek róla. Ehhez, persze, kapom az inspirációkat is. Fodor Tamás, a Stúdió K vezetője egyszer azzal állított be hozzám, hogy írjak neki egy olyan drámát, ami nem szól semmiről. Olyan drámát nem lehet írni, ami nem szól semmiről, mert amint egyetlen szó is van egy darabban, máris szól valamiről.
De azért hónapokig veszettül küszködtünk ezzel a problémával, amíg végül a Veszteglés című szürrealista darabot megírtam, ami nyilván úgy szólt valamiről, hogy gyakorlatilag nem szólt semmiről. Illetve, semmi konkrétra visszafordíthatóról.
Engem az érdekel, hogyan tud megszólalni egy olyan drámai szöveg a színpadon, amelyik nem el-sősorban drámai konfliktusra épül, sokkal inkább a drámai megszólalási formákat ragozza. Nem szeret-nék elémenni sem a közönség elvárásainak, sem a rendezők elvárásainak. Ezt azért engedhetem meg magamnak, mert ha elbukom egy darabbal, akkor azt mondom, buktam, mert nem értek hozzá, mert más-hoz kell értenem. Ha sikerem van, akkor nyugodtan hátradőlök, és kijelentem, jó drámaíró vagyok. El tu-dom játszani magamban azt, nem is olyan nagy baj az, ha rossz drámát ír az ember. Ennek ellenére, nem szeretnék kimondottan rossz drámákat írni. Mivel azonban tanítom is a drámát, foglalkozom is vele már több mint húsz éve, folyamatosan olyan konfliktusok elé kerülök, mint például az a festő, aki Malevics fe-hér alapon fefe-hér négyzetét nézi. Egy ilyen pillanatban
Engem az érdekel, hogyan tud megszólalni egy olyan drámai szöveg a színpadon, amelyik nem el-sősorban drámai konfliktusra épül, sokkal inkább a drámai megszólalási formákat ragozza. Nem szeret-nék elémenni sem a közönség elvárásainak, sem a rendezők elvárásainak. Ezt azért engedhetem meg magamnak, mert ha elbukom egy darabbal, akkor azt mondom, buktam, mert nem értek hozzá, mert más-hoz kell értenem. Ha sikerem van, akkor nyugodtan hátradőlök, és kijelentem, jó drámaíró vagyok. El tu-dom játszani magamban azt, nem is olyan nagy baj az, ha rossz drámát ír az ember. Ennek ellenére, nem szeretnék kimondottan rossz drámákat írni. Mivel azonban tanítom is a drámát, foglalkozom is vele már több mint húsz éve, folyamatosan olyan konfliktusok elé kerülök, mint például az a festő, aki Malevics fe-hér alapon fefe-hér négyzetét nézi. Egy ilyen pillanatban