Az „k” és a „mi” elhatárolódása már megfi gyelhet volt az eddigiekben is, ám új minséget kap azáltal, ahogy az interjúalany leírja szüleinek és rokonainak találkozását a magyarokkal. Az „Ezek voltak a svábok és a magyarok” jelz ös-szemossa a telepesek viselkedését a többi magyarral, és ezáltal a vélemények általánosításba hajlanak át. A hosszabb távú cserekereskedelemrl többen beszámoltak ebben az idszakban, ezeknek az utaknak a célja a hiányélelmi-szerek pótlása volt, hiszen a hiperinfl áció nem tette lehetvé a pénzeszközök használatát. Az egyik f „termék”, amelyre a fvárosiaknak szüksége volt, a tzifa. A háború utáni hónapokban a Solymárt övez hegyek nagy részérl
30 30
kivágták az összes fát, és Buda-pestre szállították.
„Jártunk be a városba eladni, de voltak, mint például az én bátyám, akik cserélni mentek, Tolnába vitték a sváb ruhát, és hoztak lisztet, cukrot. Anyám is ment, az összes ruháját elcserél-te.” (1929:N:16)
„Hát, amikor elmentek az oroszok, akkor senkinek nem volt semmije. Hol itt volt egy kis árpa, hol ott volt egy kis kukori-ca. Adtak egymásnak valamit, és mindenki újból kezdett. A búza
és az szi árpa már a földben volt, ez még megvolt. De csirke már nem volt, csak ha valaki át tudott adni. Máshova kellett elmenni lisztet venni, mert nálunk minden üres volt.” (1925:N:20)
A cserekereskedelemre az adott lehetséget, hogy a határban összeszedték a kóborló lovakat, és többen összeálltak, hogy útnak induljanak. A cél az volt, hogy a ruháért vagy egyéb értéktárgyakért malacot, vetmagot és élelmiszert szerezzenek. Vélheten ezeken az utakon is hallották az els kirekeszt szóla-mokat és svábellenes propagandákat.
A közélet is beindult 1945 tavaszán. Március 15-én Solymáron alakult meg a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Kisgazda Párt. Az új szervezetek országos mködése alapveten meghatározta a magyarországi németekkel kapcsolatos politikát. A legnépszerbb párt a Kisgazda Párt volt.
Ekkor még nem jelentek meg a svábellenes iratok, kiszólások. A november 4-én megrendezett választásokon Solymáron is 60%-ot értek el a Kisgazdák, míg a Szociáldemokrata Párt 20%-ot, a Magyar Kommunista Párt 18%-ot, a Nemzeti Parasztpárt és a Polgári Demokrata Párt egyaránt 1-1%-ot ért el.
„Hát volt egy, a Taller János, volt a Kisgazda Párté.” (1925:N:21)
„Az Urányinak volt egy helye, ahol Kopp bácsi szervezte ezt a dolgot. k voltak minden. Mondták, hogy szenvedtek eddig és most uralkodni akartak, és jöttek velük ilyen írnokok, nyolc-kilenc ember. Egészen Nagy Imréig nem volt jó.” (1925:N:20)
A politikai szervezetek nem az élet minségbeli javulásában, hanem bos-szúállóként jelentek meg ebben az idszakban. Különös, hogy sem a politikai szervezetek mködésére, sem pedig a községben lezajlott internálásokra nem emlékeztek az interjúalanyok. A pártok nemzetiségi politikájának hevülete nagyban hozzájárult a németek kitelepítéséhez. Ezek közül a német nemze-tiség ellen ugyan a Nemzeti Parasztpárt fejtette ki a legnagyobb propagandát – országosan is –, mégis inkább a hosszabb élet Magyar Kommunista Párt ténykedésérl születtek beszámolók. Többen semlegesen válaszoltak a nem-zetiségi politikával kapcsolatban.
„Tulajdonképpen én semmifajta kapcsolatot nem ápoltam… nekem más-nap rögtön [amikor hazaértem a katonaságból] az iskolába kellett mennem.
Kitelepítési kép: a leadott házkulcsok Tolnában
31 31
Voltak ilyen sejtek. Kis politikai megmozdulásokra sor került, de az jobbára akkor volt markánsabb, amikor a kitelepítés utáni állapot volt, akkor volt élet-terük, de eltte gyakorlatig nem volt semmi.” (1925:F:20)
A kitelepítés tragédiasorozatának leírása meghatározó a kérdezettek iden-titásában. Általában a traumákat elbeszél egyéneknél megfi gyelhet a foszlá-nyos, töredékes fogalmazás. Az élmények felidézésekor kétféle magatartás volt jellemz. Az egyik az újraélés jelensége, amelyben az elbeszél az érzelmeit eleveníti fel. A másikat az elzárkózás jellemezte, amikor az átélt események kronologikus és gyors elbeszélésére hagyatkozott a személy, minél gyorsabban átlépve ezeket a kérdéseket. Sokan lefordították az aktuális élethelyzetekre a kitelepítés eseményének traumáját.
„December 29-én hirdették ki,12 hogy áprilisban telepítik ki a svábokat. Új-ságban volt. […] Hát akkor, hogy is hívták azt, akinek kellett volna a mentesítést átadni? Draszkovics volt a miniszter, és az késn adta át a mentesítést, addigra Solymárt kitelepítették már. Meg Hidegkutat, Nagykovácsit és Borosjent. Gyer-melyen meg Zsámbékon, meg mit tudom én, hol kezdett elször a bizottság, és mire idejöttek, addigra már el voltak vive, ez a három falu.” (1925:N:21)
A végrehajtó bizottságok Zsámbékon mködtek 1946 áprilisáig, és innen költöztek Solymárra, ahonnan késbb lebonyolították a környez falvak kitele-pítéseit is.
„Elször bizonytalan volt, hogy mi lesz az alapja a kitelepítésnek, kiket fog-nak kitelepíteni. A jogszabályok elég homályosak voltak. Összevissza mende-monda volt. A potsdami határozat se foglalt világosan állást. Csak azt mondta, hogy a bnösöket joguk van kitelepíteni, de hogy kik tartoznak ebbe bele, mi számít bnös tevékenységnek, azt k nem szabályozták. Na most, a minisz-tertanácsi rendeletek ezt világossá tették, hogy kik lesznek. A községházán megnéztem a névjegyzéket, én azt tudtam, hogy nem szerepelünk rajta, mert mi eltte megszereztük a Tix Nusitól, aki korban közel volt hozzánk, és a Sta-tisztikai Hivatalban dolgozott, és megszerezte a papírt, és egyértelm volt, hogy magyar anyanyelvek és nemzetiségek vagyunk. Nem volt ez így a nagy-bátyáméknál, akiknél német anyanyelv és magyar nemzetiség volt beírva. Aki még szimpatizált is a Volksbunddal, a másik rokonunk, azok teljesen egyszer emberek voltak, és azok azt se tudták, mit mondtak a ’41-es népszámlálásnál.
Kiderült, hogy német anyanyelveknek vallották magukat, így ket is kitelepí-tették. Az utcánkban a közvetlen szomszédunk és az utca végén lév ház ma-radt meg, a többieket mind kitelepítették.” (1925:F:20)
Mások arról számoltak be, hogy szinte csak a telepítés eltti pár héttel vagy hónappal hallottak elször arról, hogy kollektív retorzió érheti ket. A solymári sváboknak legkésbb márciusban kellett hallaniuk a kitelepítésrl. A csobán-kai, pomázi németek transzportjai március 15-én és 19-én a pomázi vasútál-lomásról, a piliscsabai transzport pedig március 29-én indult el 36 vagonnal.
Ezekrl az eseményekrl bizonyosan hallottak a solymáriak.
„Hát 1946 tavaszán emlegették, hogy lesz, és hamarosan ki is lett írva. Nem mondták, hogy miért, csak azt, hogy el kell menni. Voltak sokan, akik tudtak
12 A Magyar Közlönyben 1945. december 29-én jelent meg a 12.330/1945. M.E. számú rendelet a magyarországi német lakosságnak Németországba történ áttelepítésérl.
32 32
segítséget kérni. Mert utána kiderült, hogy lett volna ismersünk, aki mente-sít. Édesapámnak és édesanyámnak lett volna ismerse, aki segített volna, ott, ahol dolgoztak, de apám nem volt itthon [fogságban volt], anyám meg itt volt a három gyerekkel egyedül, neki nem sikerült elintéznie. Én a tanácsházán let-tem kihirdetve, én onnan tudtam meg, ki volt írva.” (1929:N:16)
„Hát ki voltunk írva a tanácsházára, és hogy 50 kilós csomaggal mehetünk.
Féltek az emberek, mert volt ez a zsidóüldözés, és azt hitték, hogy ez lesz ve-lünk is. Ki volt téve a tanácsházára, de nem sokáig, csak nyolc napig, hogy ki-nek kell elmennie.” (1930:N:15)
„Én mindig úgy tudtam, hogy ez egy zsidó retorzió volt. Hogy azért volt kitelepítés, merthogy velük is hogy bántak, és ezzel akartak megtorolni.”
(1921:F:24)
„Hát én a kitelepítésrl tudtam a háború eltt, hogy meg fog történni. Va-lami ismers mondta az apámnak, hogy ez lesz majd a vége, és utána meg-csinálták. Mert ezt Potsdamban mondták, hogy ki fogják telepíteni a svábokat.
Nem tudom, miért, pedig a svábok törekv emberek voltak. Nagyon nyüzsgött az egész a háború után. Lehetett emitt-amott hallani. Azt tudtuk Budaörsrl, hogy az nagy volksbundista község volt. Ottan nagyon sok gazdag ember is be-lement ebbe, de Szentiványon is sok volksbundos volt, de k nem lettek meg-érintve, csak azok mentek ki, akik úgy érezték, hogy menniük kell.” (1924:N:22)
„Már januárban a budaörsiektl hallottuk, aztán a tanácson küldték még telefonon, azokat még behívták [a hivatalnokokat], nekünk csak kirakták a ta-nácsra.” (1925:N:20)
A kitelepítés okára már az elzekben is refl ektáltak az elbeszélk. A rep-rezentáció és az önigazoló, esetleg magát áldozatnak bemutató önkép re-konstrukciójában nem az egyéni, hanem a közösségi szinten kísérelték meg értelmezni a kérdést. Mindegyik válaszban önmagukat idegenként értelmezték.
Egyesek nemzetiségi rendezéssel, mások pedig a népszámlálás eredményével indokoltak; a „magyart eszünk, magyarul beszéljünk” toposz ismétlése is szin-tén a magyarokhoz képest a kívülállóságot határozza meg okként.
„Hogy állítólag rendezik a népséget, hogy a magyarokat idehozzák a Fel-vidékrl meg Romániából. És a svábokat meg kiviszik Németországba. Hogy rendezik Európa népségét. De hogy miért? Hát nem emlékszem rá. Én már nem politizáltam.” (1928:F:17)
„Igen, hát akkor. Vannak, akik azt mondták, magyarok vagyunk és magyar kenyeret eszünk. Hát azt írjuk. Van, aki azt mondta, magyarok vagyunk, de az anyanyelvünket nem tagadjuk meg. Hát ezeket kitelepítették.” (1927:N:18)
„Hát csak azt lett volna szabad kitelepíteni, aki nemzetiséget írt, az anya-nyelvet nem. Hát a hely kellett azoknak, akik idejöttek.” (1924:N:22)
A jogfosztás
A kérdés, hogy érte-e a kitelepítés eltt valamilyen retorzió beszélgetpart-nereimet, nem tnt relevánsnak. Egyrészt azért, mert az egész korszak az emlékezés homályába veszett, másrészrl, ha volt is ilyen megnyilatkozás, az általában már összeolvadt az 1946. áprilisi eseményekkel, amikor az
ál-33 33
lamrendrség körbezárta a falut. Megjelentek az általánosító, halálfélelmet sejtet megnyilatkozások is, hogy mindenkit nácinak hisznek és esetleg lel-nek. Ha megtorló akciókról nem is, de félelemrl beszámoltak az elbeszélk.
1945. június 23-án rendrök jelentek meg a községben, és 37 személyt, fleg Volksbund-tagokat és az SS-be kényszerrel besorozott személyeket vittek el, akiket internálótáborokba zártak. Sokuk innen került – már a budaörsi kite-lepítéskor is – vagonokba. A hazatér hadifoglyok egy részével is hasonlóan bántak.
„Képzelheted, mindenki félt, s nekünk még örülnünk kellett, hogy mehe-tünk, és hogy nem kell félni, hogy agyonlnek minket, mert úgy voltunk el-könyvelve, mint SS-ek, mert a bátyám is ott volt katona, mivel a volksbundisták elmenekültek. Voltak, akik ránk mondták a dolgokat.” (1925:N:20)
„Hát, a kitelepítés eltt már mindenki begubózott. Akkor mindenki sírt, mindenki félt. Retorzió, olyan nem volt, olyat senki sem csinált, hogy megszö-kött volna vagy elbújt volna, mert hiszen nem lehetett. Az állatokat, az egész gazdaságot gondozni kellett, onnan nem lehetett csak úgy eltnni. Nem lehe-tett senkinek fölemelni a hangját.” (1939:F:06)
1946. április 6-án érkeztek meg Solymárra az államrendrség tagjai, akik körbezárták a falut. A háromszáz hivatali személyt szintén házakban szállásol-ták el. Két személy számolt be arról, hogy emlékszik az ideérkezkre. Sajnos az els elbeszélés hitelességét nem tudtam ellenrizni, de az biztos, hogy az elbeszélésben szerepl Münnich Ferenc 1946 májusától lett budapesti rendr fkapitány, addig Pécs városának fispánja volt. Az elmúlt két évben a német és orosz katonák után – ugyan kisebb számban – az államrendrség tagjai a harmadik beköltözk voltak a solymári családoknál.
„A családunk ki lett telepítve. Na, én megmondom szintén, hogy én talál-koztam személyesen a Münnich Ferenccel. volt a rendrök fnöke. Késbb miniszterelnök lett. A D. Marisnak a házában volt egy kis textilüzlet, az utcára nyílott egy ajtó. És a nagybátyám, aki ki lett telepítve, az azt mondta, hogy Mar-ci, te jártál polgáriba, te írjál gyorsan egy kérvényt, hogy a nagybátyám, aki süketnémán született, rajta van a kitelepítési listán, hogy vegyék le, és mivel-hogy csak mi tudunk vele foglalkozni, kommunikálni, akkor minket is felmen-tenek. Hát én valóban írtam és elmentem Münnichhez, eladtam neki, hogy ez a 63-64 éves Gyuri bácsi, a süketnéma… és azt mondta, hogy minden további nélkül, az itt maradhat, az nem lesz kitelepítve. Hát süketnéma, az nem írhatja, hogy magyar vagy német, az nem is tud beszélni, de mondom, a nagybátyá-mék tudnak csak vele kommunikálni, nekik is maradniuk kéne. És azt mondta, neeem, hát azt nem. Az négy f lett volna. Azok menjenek csak ki szépen. És az egyedül itt maradhat. Egy év múlva az az életers ember meghalt bánatában.
Nem tudta elviselni, hogy egyedül maradt. A Münnich Ferenc magas úriember volt. Állítólag is sváb származású, Gyr környéki volt.” (1928:F:17)
„Az egyik ilyennek emlékeztem a nevére is. Igen, voltak nálunk, még kellett fzni is nekik, ameddig itt voltak, addig kellett nekik ebédet csinálni. Az egyik vörösvári volt, Balogh úr, és késbb találkoztam vele. Egy ócska kabátban jött, és megismertük egymást, és megmondtam neki, hogy maga hogy leadta?!
Mekkora úr volt maga akkor, és most milyen ócska kabátja van. Volt még a Szabó is, akit ismertünk, az apám tle kért mentesítést, még pénzt is adott
ne-34 34
ki, az meg elrakta, és az apámnak mégis el kellett menni. Apám mondta: Jó’
kifejtétek a tehenet, és hagytátok elmenni.” (1925:N:20)
1946 januárjában a község Nemzeti Bizottsága, valamint a pártok veze-ti kérelemmel fordultak Pest megye fispánjához, hogy vegyék fi gyelembe Solymár lakosságának nemzeth magatartását, s csak a bnösöket sújtsák.
A beadványra azonban nem érkezett válasz . Az összeírócsoport április 6-án érkezett a községbe, és másnap a Központi Statisztikai Hivatal által rendelke-zésükre bocsátott, 1941-es népszámláláson alapuló jegyzék nyomán elkezdték a kitelepítendk névsorának összeállítását. A kész jegyzék április 11-én került ötnapi közszemlére a községháza folyosóján. A kifüggesztés tényét kidoboltat-ták. Ugyanezen a napon érkezett a községbe az öttagú, mentesítési kérelme-ket elbíráló bizottság, amely a munkáját azonnal megkezdte. Az összeírással párhuzamosan folyt a kitelepítési jegyzékre kerülk teljes vagyonának részletes leltározása és zárolása. A rendrség ekkorra körülzárta a községet, s így azt csak az itt mköd kormánybiztos engedélyével lehetett elhagyni. Ekkor érke-zett meg a mentesítési lehetséget biztosító 25.168/V./1946-os rendelet a bá-nyászok felmentésérl. Az els szerelvény indulása április 18-án, a másodiké 23-án volt. 100 kg-os csomagokat vihettek magukkal. A mentesítési jegyzék április 18-án reggel, az els szerelvény indulásának napján került kifüggesztés-re. Voltak, akik leszálltak a vonatról, de sokan családtagjaikkal együtt a szerel-vényen maradtak. A végrehajtó hatalommal szemben nagy volt az ellenszenv, sokan viszont a beletördést szavakkal is kifejezték. Különösen fájó volt, ha a szurkáló megjegyzéseket egy falubelitl hallották.
„Hát […] láttuk, hogy nem vagyunk rajta a listán. Jah, volt egy solymári is a bizottságban, a Kovács, a kútfúró. […] ismerte a solymáriakat, mindenkit ismert. Mert magyar ember volt. És azt mondta: Na, ha kitelepítünk téged, mit fogsz csinálni Németországban? Hát mondom: Nézze, Tóni bácsi, ha ne-kem eddig, negyvenéves koromig [édesapjára érti] jó magyarnak kellett lenni, mert itt kerestem a kenyeremet… ott kint kénytelen leszek egy jó német len-ni. Hát mit tudok csinálni? Mert ha kitelepítenek, akkor ott már nem lehetek magyar, ott már németnek kell lennem. Hogy ott is el tudjam tartani a csa-ládomat. És akkor kiküldték a folyósóra, engem meg be sem engedtek, mert nem voltam 18 éves. És utána azt mondták, hogy marad.” (1928:F:17)
„Én nem voltam rajta a listán, de a férjem igen, mert a katonaságnál német anyanyelvet írt, és ezért nekem a négyes bizottság elé kellett men-nem. Faggattak mindenfélérl, de nem tudtam semmit mondani. Aláírásunkat akarták kikényszeríteni, hogy menjünk ki. Kellett volna a vagyon.” (1924:N:22)
Sokuk, mivel kiskorúak voltak, édesapjuk segítségével tudták megszerezni a felmentést. Az errl a pár napról szóló szikár, rövid mondatok is sok minden-re engednek következtetni.
„Azt az apukám intézte. És a bátyja, az volt a kisbíró. Akiket fölmentettek.
Azt összeírták.” (1927: N:18)
„Kaptunk egy papírt, hogy kell csomagolni, mert jönnek értünk.” (1930:
N:15)
„Semmi mást nem csináltak a szervek, mint hogy a listát kitették, azt mondták, hogy aki a listán szerepel, azt kitelepítik. Mert csomót módosítani kellett, mert voltak olyanok, akik meghaltak már, vagy elköltöztek, és a végén
35 35
jóval kevesebben voltak. Aztán megmondták, hogy ettl eddig 23-án, a má-sik 25-én kell hogy elmenjen. Az egyik csoport a Schwäbisch Hallba ment, a másik csoport Kalrsruhe környékére került. A rokonok az az els transzporttal lettek kitelepítve. Sok közeli és távoli rokonomat érintette a kitelepítés. Maga az esemény az úgy volt, hogy jött a kisbíró és hangosan mondta: Maga ki van telepítve, készüljön, rakja össze a dolgait, mert jönnek a kocsival és viszik a holmijukat.” (1925: N:20)