I .
Fél kilencz lehetett, mikor Gejza a legélénkebb beszélgetés közt hirtelen csak megragadta hű ba
rátjának, a műfordítónak karját, s elsápadva susogta :
— Te, valami történt velem ebben a pilla
natban. . . .
— Valami történt veled ?
— Visióm volt. Egy mosolygó halottat lát
tam . . . . Jer, gyerünk haza, kérlek kisérj el.
— Eh, gyerekség, csak nem hiszesz a telepa- thiában ?
De Gejzát kínozta nyugtalansága. Egy félóra múlva útnak is eredt. A műfordító elkísérte. Út
közben kissé lecsillapult, s fütyörészve mentek végig az élénk Andrássy-úton. Az emberek kisebb- nagyobb csomagokkal jártak-keltek, mint kará
csony hetében szokás. Víg, jókedvű volt a nép, s a kávéházak telten-teli, különösen hol a zene szólt.
Hogy kiértek a nagy oktogonra, elmaradt mö
göttük a tömeg, mindinkább néptelenedett az út, s hogy közeledtek a Bajza-utczához, már szinte kihalt, csöndes lett körülöttük minden. Gejzát elfogta a kínzó sejtelem érzése.
Befordultak az utczába, hát a lakás előtt nagy néptömeg állott. Gejza megragadta barátja karját:
— Látod . . . . ugy-e . . . . valami történt!
— s futni kezdett.
A tömeg csöndben utat nyitott neki. Gejza berohant a kapun, a nyitott előszobán át, a fél
homályos szalonba, s onnét a hálószobába lépett.
Az ajtóban dermedve m eg állóit...
Barátja lépett hozzá, s átölelte.
— Légy férfi . . . . suttogá.
Homály fogta el a szemét s nem látott. Meg
dörzsölte, gépiesen, aztán egy lépést tett a pam- lag felé. Myria mosolygó arcza feléje ragyogott.
Úgy feküdt ott, fehér pongyolájában, mint egy angyal.
— Beteg vagy édesem ? — kérdezte beczézgető hangon.
Nem kapott választ.
— Alszik . . . . örökre . . . . suttogá a barát.
Gejza megfogta a halott kezét, de az visz-szahullott, érzéketlenül. E pillanatban végig czi- kázott agyán egy gondolat.
111
— Nem, nem, csak nem halt meg? Miért . . ? Mi okból ? . . . .
Barátja feléje nyujtá az íróasztalon fekvő papi
rost. E pillanatban lépett be a rendőrtiszt, kivel a műfordító bement a könyvtárszobába.
Gejza olvasta a levelet. Elolvasta egyszer, aztán másodszor, harmadszor, lassan érté csak meg. Ekkor lerogyott a halott mellé s könny nél
kül, de iszonyú fájdalom közt suttogá:
— Édes szerelmem . . . . csalódtál bennem ...
Oh, hogy én vagyok oka a halálodnak . . . . ábrándjaimmal, vad, képzelgő ábrándjaimmal! . . . . Hisz én tehetetlen, nyomorult, nem érdemiem meg a te megváltásodat . . . . Nem . . . . Nem . . . .
Ott maradt a halott mellett. A barátja magá
hoz akarta venni, de nem ment. Itt fog maradni, átszenvedi a poklok poklát, ez lesz a büntetése, életben fog maradni, nyugodt lesz, erős lesz, de, érzi, — nagy, soha. Ez az érzés lesz a hóhéra. És ő hóhért keresett, ki kínozza, gyötörje, testét ele
venen szaggassa széjjel, mert ő a gyilkos, vad, képzelgő ábrándjaival . . . .
— Gyilkos . . . gyilkos . . . . nevezte önma
gát, vádolva, megvetve, utálva önmagát.
De szó nem jött ki az ajkán, csak ott feküdt a szőnyegen, Myriára meredt tekintettel, kínzó tépelődésébe merülve. Barátja mellette maradt, erősítve, gyámolítva ő t :
— Légy férfi . . . gondolj Myria szavaira . . . légy e rő s ! Megcsúfolod az emlékét, ha gyenge lész . . . .
II.
Hogy a temetőből visszajött, érezte meg leg
előbb az egyedülvalóságot.
Felnyitotta az előszoba ajtaját s belépett. A nagy szoba asztalán egy halotti álcza mosolygott elébe. Nem emlékezett: hogy került ide ez a ha
lotti álcza, a felesége képe ? Myria . . . . Myria . . . . Myria . . . . szólott hangosan, s várva a választ.
Végig dőlt a dolgozó szobája pamlagán, s fülébe csengtek e szavak, erősen, papos hangsúlyozással:
„Az örök irgalmasság szent nevében ! . . . . Áldo
zata voltál a magad lelkének . . . . A lelki harcz feldúlta az elméd harmóniáját, s megzavarodva ön
magad ellen fordultál . . . . Vájjon lesz-e eny
hülés a számodra ott, hová kívánkoztál, ír a se
bedre ott hová kerültél ? . . . . ítélkezni akartál, e jog pedig bitorlóit volt, csak a Mindenhatóé . . . . “
Megdöbbenve értette meg, hogy hasztalan várja az asszonyt, mert az immár kiszenvedett miatta.
. . . . S elméjében felébredt az a misztikusan libegő gyertyaláng, az a fehérbe öltözött halott, az a boldogan mosolygó nalavány ajak, s tudja már a levele szavait, a végrendelkezése igéit: Csak
113
most ne légy hát édes Gejzám gyenge, légy erősr nyugodt, nagy . . . .
Egy könny ült ki a pilláin, az első könny.
Végig pergett az arczán, barázdát vonva, aztán lepattant az arczárói a pamlagra. Ez a könny a megváltás könnye volt. Zokogott, zokogott nagyon, megnyugtató, álomba ringató könnyeket sírván . . . . Aztán elaludt.
Beletemetkezett a fájdalmába, az emlékei, sajgó szíve keservei közé. Minden, minden Myriára emlékeztető. S ő e fájdalomban kéjelegve, folyton remélte, hogy eljön a feltámadás. Most már erősen bízott ismét, a martireum bizalmat öntött beléje, s erős, nagy akart lenni, s nyugodt maradt. Hát most már csak legyen is ő az a választott, kiért önkénytes halálba ment a legkedvesebbje, a leg- drágábbja, s szenvedéséből — mint a gyöngy
kagyló — hadd teremtsen gyöngyöt. . . . --- Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tekenősbéka, a kinek meg egy nagyon hiú, nagyravágyó felesége volt, de azért szerette az urát. Egy este bekopogtatott náluk egy vándor béka s nagyszerű mesét mondott, szinte hihetet
lennek is tetszett, egy kagylóról, egészen olyan volt, mint ő vagy az ura, de ha beteg lett, gyön
gyöt izzadott. Szép, csillogó, ezer színbe játszó gyöngyöt. Fejébe vette ezt az asszony. Nagyon
8
szeretett volna egy olyan gyöngyöt. S bár sze
rette az urát, de a hiúsága erősebb volt s folyton gyötörte az urát, de az bár szenvedett, szenvedett, mert nem volt gyöngykagyló, csak tekenősbeka, nem termett gyöngyöt . . . . nem termett gyön
gyön . . . .
---A barátainak megesett a szívük Gejzán, meg a nagy szenvedésén, s addig-addig beszélték rá, mig csakugyan útnak indult.
Magával vitte a halotti álczát, a levelet s a fájdalmát s neki indult a világnak, nagy Olasz
országnak, gyalogszert, csakhogy egészen egyedül élhessen, egyedül lehessen, a tépő fájdalmával, s kínzó gondolataival. Egyedül, egyedül az úton.
S vándorolt.
III.
Pádua, márczius 3.
„Kedves barátom!
Ma vettem észre, hogy tulajdonkép igen mu
latságos alak vagyok. Több annál, komikus alak.
Ez a tudat magamhoz térített, s most már tu
dok Írni.
Egy kápolna-romban, melyet múzeumnak használnak, ébredtem fel. Mit keresek én ebben a régi templomban ? Képzeld, immár negyven napja, egész napokat töltöttem benne, s egy csomó halavány, kopott, színehagyott, régi mázolást
néz-115
tem mély indulatok s érzések között, a megha
tottság viharában. Nevetséges!
Mind máig lusta voltam felcsapni a Baedeckert, megnézni a festőjük nevét. Csak néztem ezeket a bibliai alakokat, a meséjüket találgattam, az elmo
sódott, kopott cselekvényt színeztem ki s azt hittem, hogy köztük élek, a mézzel-vajjal bővel
kedő napsugaras tartományban . . . . Nevetsé
ges ! Itt ültem ezen a rozoga fapadon s csak a szívem fájt. . . .
Most már tudom, Giotto-nak hívták a festőjét, s nagy ideje, hogy élt, még Rafael előtt. Látszik is, fogalma sem volt az aktrajzról, még csak szíve volt. És én zokogtam és gyűlöltem ezt az embert és bámultam a színehagyott képeit és ültem a rozoga fapadon. O mily badarság. Bele kell törőd
nöm, ez a sorsom. A szívem majd megszakad, de hang nem jön ki a torkomon, belé szakad. És minek is ? Ez az ember nem tudott semmi techni
kát, de azért hogy kitudta fejezni a szivét. Hát- lehet-e azt tanulni ? Nem lehet! . . . . És én zokogtam ezen a rozoga fapadon.
Nem, kedves barátom, most már nem zokogok.
Úgy élek, mint egy érzéketlen lélek. Eddig féltem Velenczétől. Egyszer nagyon boldog voltam ott véle. Látod, leirom e szót, s az ég még sem sza
kad reám. Hát mi az én fájdalmam a nagy min- denségben ? Oh, érzem, komikus alak vagyok!
8*
Fáj . . . . de miért? meddig? A fájdalom létezik.
Ami létezik, el fog pusztulni. Hát pusztuljon l Nyomtalanul, pusztuljon, pusztuljon! . . . .
Kedves barátom, van egy szó, mely eddig kín
zott, s ime, most már mosolygok rajta.
Holnap megyek Velenczébe.
Tudod mi volt az a szó? Nyomtalanul. Igen,, az egész kísérlet, a megváltás színjátéka czéltalan.
Gyalázat, milyen tehetetlen vagyok . . . . Mindegy, holnap már megyek Velenczébe !
Híved
Gejsa*
Velenczc, márczius 28.
„Kedves barátom!
Milyen langyos a levegő itt ez erkélyen, mely a canal grande-ra nyílik. Közeledik felém a sere- nade. Oh jövel, jövel szép muzsika, dallam, altasd el a szívem háborgását. Jövel, jövel!
Ezek a közeledő dallamok! . . . . Akkor is ezt énekelték, akkor is. Kart a karban, hozzám simulva állott itt, vállamra hajtotta a fejét, s a lelkemben édes dallamok zsongtak. Hogy sebez, vág, hasít most e melódia. De a lelkem üres.
Végigjártam emlékeinket, hasztalan, nem fo
gant ének, a lelkem üres.
Fáradt sem vagyok. Bátran megyek le a
vapo-117
réval a Lidora, végigjárok a homokban, szedek egy pár kagylót, s eldobom. Oh barátom, a lelkem üres.
Azt hittem, meg fog itt őrjíteni a fájdalom. És
•elviselem ezt is. Kérdem, kutatom, keresem az okát?
Nem találok reá. De a lelkem üres.
Itt vannak a zenészek. Elandalít a zenéjük.
Bűbájos hangok . . . . Csak a lelkem üres.
Mi lesz a sorsa hívednek ?
Gejza.“
K openhága, május 5.
„Kedves barátom!
Puszta kíváncsiság hozott ide. Jerünk fel az éjszakra, — gondolám — a dél egyhangúsága megöl. Ott mind csak teltek a napok, érzés nél
kül. Keressünk uj benyomásokat! De nem ta
láltam.
Ép olyan az élet itt is, mint másutt. Felkelek, lefekszem. Ez az élet. Oh barátom, a lelkem üres.
Az Östergadén sétálok, a Thorvvaldsen mú
zeumot lakom, a tó partján merengek, de mindez egyre csak a magam sivárságától kong.
Bámulom a mester Ámor - reliefjeit, a naivitá
sát, a báját, a gyermekded lelkét, siratom a ma
gam lelkének immár elveszett békéjét, de nem fog áz ének, a lelkem üres.
Megdöbbenve szemlélem önmagam. Mi ez?
Egy hang sem jön ajkamra. Egy hang sem.
Barátom, ez a sötétség kétségbeejt. Az idő rohan, de gyógyulást nem érzek. Minden kihalt. Még a boldogság is.
Édes megváltóm te, te szegény áldozat! ! . . . . Isten veled barátom.
Gejza. “
P aris, október 8.
„Kedves barátom !
Sokszor gondoltam rád, de nem volt érkezé
sem, hogy tudassalak. Bizonyára olvastad irka
firkáimat. Mily nyomor, ugy-e ? Képzeld csak barátom, most már blague-ban dolgozom. Ka- czagni való 1
De sebaj, élni kell!
Itt meghal a szív, kiöli ez a levegő az érzést, csak élünk, gyorsan, a napnak.
A Maison-rouge kitűnő mulatság. Mikor jösz- Párisba ?
Híved
Gejza.11
P a ris , deczember 18
„Kedvesem, kérlek, keddre jöjj, mert már csü
törtökön elkésel, meglátod, hogy mi az élet!
Gejza.u
1 1 9
L ondon, február 8.
„Kedves barátom !
Remélem, hogy már kipihented a párisi napo
kat. Ugy-e igazam volt ? Gondolsz-e a Cafe D’Ar- court-ra ?
Most itt maradok az ángliusok közt, a lapo
mat érdekli az angol kormányválság. Minthogy itt vart Théa is, sorsom elviselhető.
Ugy-e isteni ez a Théa ?!
Tegnap az amerikai nagykövetség estélyén voltam, ott találkoztam véle. Odamenet elfogott régi naiv borúm, képzeld, még egyre üldöznek a régi démonok . . . . Elfogom-e őket valaha egé
szen feledni ?
írj bőven, mi újság a hazai literaturában ? A korrektúrákat pontosan csinálom s az uj köny
vem három hét múlva megjelenhet. A kiadóm azt írja, hogy nagy az érdeklődés iránta. Igaz ?
Híved
Gejza.“
P a ris, junius 3.
,,Kedves barátom!
Tehát végleg el van határozva, hogy Ostende-be jöttök ? Én már holnap utazom, s ha sürgöny
választ küldtök, veszek fel a számotokra lakást.
Feleséged kezeit csókolja, híved
Gejza. “
B rüsszel, julius 8.
„Kedves barátom !
Rémunalmas ez a várakozás! Itt ülök a Hotel Metropole terraszán, Théa csak két óra múlva jön meg. A férje itt van, most felment a szobá
jába átöltözni. Unalmamban irok, mit csinálhatok egyebet ?
Persze, a tenger pompás volt, be sajnálom, hogy el kellett mulasztanom, de Théa igy kí
vánta. Pajti, ez a sok igazgatás már u n ta t...
De csitt, ez még titok! A viszontlátásra holnap reggel, a digue-n !
Híved
Gejza.“
P a ris, november 8.
„Kedves barátom!
Mindenről röviden. Hogy oly régóta nem írtam, ime az o k : holnap reggel megyek haza.
Végre sikerült a dolgot botrány nélkül befe
jezni, de én utazom. Théa férje oly gyáván vi
selte magát, pfuj!
Most már rendben van minden. Tudtam, csak te láttad a dolgot olyan bonyolultnak. Ketté kell vágni, gondoltam magamban :
— Asszonyom, haza utazom . . . .
Tudtam is, hogy elájul, sir, s végre is
beletörő-dik a sorába. Még fiatal, gondolja magában, s jöj
jön a minek jönni kell. Kár, hogy a maiter ép aznap sejtett meg valamit. De párbaj nélkül is elhitt mindent.
Most olyan tökéletesen nyugodt vagyok. Kér
lek, tudasd a tanácsossal, hogy ajánlatát köszö
nettel elfogadom. Elvégre egyetemi tanárságból meg lehet élni! S most már csak élni tudok. Tehát a viszontlátásra! Majd sürgönyözni fogok!
Híved
Gejza.
NB. Pardon, kérlek, ha utadba esik, végy fel lakást, talán még kapsz."
IV.
— Igen, Uraim, ezek voltak azok a mélyebb jelentőségű külső hatások, melyek Rafael művé
szetét abba az irányba terelték, melyben aztán később legszebb babérait arathatta. De szellemé
nek sajátos vonásait sem lehet figyelmen kívül hagynunk . . . . Erről azonban a jövő alkalommal.
A csöngetés megszakította Sávor Gejza elő
adását, összeszedte jegyzeteit, bedobta viaszkos- vászon mappájába s a hallgatók tiszteletteljes kö
szöntése közt, eltávozott.
A hosszú folyosón még egyre Rafaelen gon
dolkozott.
1 2 1
— Bah, — mondotta aztán a lépcsőházban,
— gyerünk a kávéházba!
Az asztalnál még nem ült senki. Kezébe vette az esti lapot, de nem olvasta. Kinézett az abla
kon, tanítványai ott haladtak el az ablak előtt s köszöntötték. Felösmerte őket. Az egyiket melegeb
ben üdvözölte : „Szegény, — gondolta — mennyi ábránd kínozza." Akár csak engem egykor — akarta gondolni, de még csirájába elfojtotta. Minek is ? A régi bohó ábrándnak immár vége. Már évek óta a művészet történetét adja elő, ez az élete.
Jobb igy.
Persze, hogy jobb. Czél, ideál, vágy és remény nélkül él, de boldogan. Az élet problémáját meg
oldotta. Előad, érzi, hogy csak előadni tud. De.
nem teremteni. Ez is tehetség, s csak az a tragi
kum, ha az érzést, az együttérzést összetéveszt
jük a teremtéssel. Úgy gondol szerencsétlen meg
váltójára, mint egy szűz ártatlanra. Félreösmerte őt. A sors igy kívánta. íme most, hogy nem akar teremteni (mert nem tud teremteni), belejutott ele- mentumába.
Műfordító barátja megjött. Némán kezet fogtak.
— Théa irt.
— Théa? kérdi Gejza meglepetve.
— Igen. Azt hiszi, hogy haragszol rá, ő pedig nem haragszik, szeretne veled találkozni. Enge
délyt kér, hogy ide jöhessen. Férje meghalt.
123
— Meghalt ? . . . . Nem haragszom rá, csak meguntam. Ezt — kérlek — ird meg neki. Théa?
Hát mi közöm van hozzá? Médium volt. Akkor lekötött — ezért hálát érzek iránta. Szinte gyógy
szer volt. Felösmertem magamat, a lelkem fene
kéig láttam. Ha ő leköthetett, — pedig lekötött — akkor — abban a lelki állapotban, — úgy, — mondottam magamban — az egész életem csupa komédia volt. Most már nem hiszek a roman
tikus szerelemben. Nem hiszek. Barátom, az em
ber egészen, egészen, csupán csak állat, csakhogy finomabb idegrendszerrel . . . . T h éa! Istenem, mennyire untam már azt a viszonyt. Most már fáradt is vagyok, megviselte ez a lázas életmód az idegrendszeremet. Este kilenczkor, ha áz ágyba megyek, úgy elalszom, akárcsak a marmota, reg
gelig egyhuzamban. Nem vágyom e találkozásra.
Egyáltalán, most már vén vagyok mindenre, még az előadásokra is. Fásultan beszélek, érdek, lelke
sedés nélkül. Barátom, a lelkem immár egészen üres. Meglehet, mindig is az volt.
— Ezt a litániát persze reggelig tudnád foly
tatni. Pedig aki az útleírásodat olvassa, az affek- tálásnak gondolja.
— Hogyan, affektálásnak ?
— Úgy van. Könyved csupa szín, érzés s tudás, főkép az utóbbi. Az igaz, nem az alakalkotásban, sem az érzéselemzésben van az erőd, hanem a
megfigyelésben, a csoportosításban, a leírásban.
Szóval, költői kedélyű tudós vagy. A hogy a pá
lyád, melyen most haladsz, tökéletesen meg is felel az egyéniségednek. Hogy fáradt vagy — azt sajnos, kedvesem — értem. Myriát sohasem fogod elfeledni . . . . Én sem feledném el.
— Szóval, tekenősbéka vagyok, a minek a fájdalma nem gyöngy. . . . Szegény Myria, ő gyöngykagylónak nézett. Ez a tehetetlenség megöl...
— Miért ölne meg? A fatumon nem változ
tathatsz !
— Igaz, a fatumon . . . . a fatumon . . . .
— Tehát Théának azt ir o m ...
— írd, hogy jöjjön el, hadd lássam, mit akar ? . . . .
V.
És Sávor Gejza a fátumán nem változtatott.
A NY A .
A fekete Sarah immár türelmes, békességes, szerető anya. A fekete Sarah jó. A fekete Sarah boldogtalanságában is boldog.
I.
Sebbel - lobbal, nagyokat ugorva a lépcsőn, rohant fel. Tudta, hogy vendéget várnak Rizáék.
Kiváncsi volt a vőlegényjelöltre. De meg az egész jelenetre. Ah, hiszen ezen roppant sokat lehet
majd kaczagni.
— Gyerekek, sietek haza, Rizáéknál lánynéző
ben van egy doktor. Egy pesti doktor, a ki sze
reti az angyalos banknótákat . . . Gyula drágám, engedj el az utolsó felvonásról!
Egész utón ujjongott magában : milyen mulat
ság várakozik most reá. Valóságos leánynéző. Na, ez remek.
Kitárta az ajtót, gyorsan, aztán ledobta a ka
lapját, s bement a szalonba. Végigcsókolta az asszonyokat, s kezet fogott a férfiakkal. Minden
kit ösmert, csak azt a fekete körszakálú fiatal embert nem, azokkal a nagy, ragyogó szemekkel, melyek kivillognak olaj barna arczából.
— Dr. Neuhaus Sándor.
Futó, de erős pillantást dobott feléje, aztán felkaczagott:
— Ah, ön az ? Nos, hogy tetszik Riza ? Kínos csend. Az asszonyok összenéztek. A doktor elpirult, mint egy tetten ért gyermek. Csak ő kaczagott.
— Persze, persze, üzleti érdek titkolni a kár
tyákat .
— Asszonyom, rendkívül kegyetlen . . .
— Bocsánat uram, minhogy a szinlap kisasz- szony-t irt, kérem, maradjunk e mellett..
— Oh kisasszony, nem tudtam, hogy a neve a szinlapon szokott megfordulni, egyáltalában . . . .
— Hogyan, a fekete Sarah-t nem ösmeri ?
— Nem, mert nem igen volt még érkezésem a fővárosban színházba járni. Külföldön tanultam, s a mióta itthon vagyok, egészen a kórháznak éltem. De legközelebb nem fogom elmulasztani . ..
olyan nagy a szive, bizonyára nagy művésznő.
— Nagy a szivem ?
— Nagy . . . Igaza van, ha kigúnyolt. Most már őszintén beszélhetünk. Látja, nekem is az a meggyőződésem, a mi az öné. De hát a nagyné- ném addig kínzott, mig — egyébként egy kis szórakozás nem árthat, gondolám, de higyje el, teljesen igazat adok önnek. Még a természetes fellépését is szeretem.
— Uram, ön lefegyverez ha igy beszél, s
129
bedob a chablonok közé. Ezt meg csak nem akarja ?
Egy ékesebb nő közbe szólott:
— Nem, én nem adok önnek igazat, doktor ur. Azok az úgynevezett érdekházasságok a leg
több esetben kitünően sikerülnek. A szerelmi há
zasság legnagyobb részét megemészti az idő.
— Nem hiszem, vágott közbe a fekete Sarab,
— nem é n ! A dolog úgy áll, hogy a szerelmi házasságokat mind ösmerik, mert karjaiba kapa- ritotta a pletyka. S ha azok közül a kisebb rész nem sikerül, azt mindet ösmerik, s felhányják.
Látod, itt vannak X-ék, Z-ék, K-ék, L-ék, igen, igen, mindet ösmerik. Viszont az érdekházasság
nál csak azt az egypár — többnyire látszólag sikerültet veszik számba. Látod ezt is, azt is, milyen boldog, megszokták egymást, van ebédjük, lakásuk, fülbevalójuk, fürdőznek, kocsiznak, ah, mily boldogok! De hát a szerelmi házasság nagy tömegéről, mely igazán boldog, s az érdekházas
ságok nagy tömegéről, mely igazán boldogtalan, miért nem szól a nóta ?
Exczentrikus nézet . . . Engedjen meg drága nagysám, de ön tudja . . . ön olyan kü
lönös . , .
— Igen, igen, én komédiás vagyok, nem való a szolid polgári felfogás keretébe . . . persze nekem a brilliant csak úgy nő . . .
9
— De drága Sarah, csak ne érzékenykedjél. . .
— Én ? H ahaha! Dehogy, csak mulatok. Igaza van nagysádnak, igaza van. Én, persze hogy haj
szolom az exczentrikust, persze. Már szinte bele
vénülök. Igen, igen, nekem az Azrák vére kell, vér, hallja Nagysád, vér kell, szerelem, tűz, szen
vedély, ez, ez kell. Ha rátalálok, legyen kocsis, inas vagy herczeg — a felesége leszek. Nem a szeretője. Egyszerűen csak azért, mert butának tartom a szeretkezést. A felesége leszek. Legyen bárki, csak rátaláljak . . .
Az olajbarna arczu doktor ott ült a spanyol fal előtt, a hintaszékben. De meg sem mozdult.
Rászegezte tekintetét. Sötét tüzü, mély, csillogó tekintetét.
A fekete Sarah feléje nézett, mosolyogva. Fehér fogsora villogott, s vörös foghúsa is kilátszott, mig nevetett. Közben felgyürte selyem blúza ujját s végigsimitotta karját, a finom, puha, bársony húsát. Ha izgatott volt, azt gépiesen tévé. A férfi végigremegett láttán.
Csönd. A teremben ismét az a kínos, bour- geois-zavar állott be, mely a kisvárosi embereket oly gyakran, s hirtelen, egy-egy pillanatra, elfogja.
A fekete Sarah körülnézett, s iszonyú jókedve
A fekete Sarah körülnézett, s iszonyú jókedve