Az orientációs metaforákról győjtött tapasztalatokat az alábbiakban összeg- zem. A természeti képekben megnyilvánuló orientációs viszonyok metaforikus jelentései nagyban párhuzamot mutatnak a kognitív metaforákkal. Érdekes csoportot alkotnak viszont az olyan metaforák, amelyeknél valószínősíthetıen szociológiai hatások módosították, illetve specializálták a jelentést: így lett többek között a fo- lyón túli terület az öntudatos, érett legény sajátos életterévé. Általánosan jellemzı, hogy az egyes térindikációk nem feleltethetık meg egyértelmően egy értelmezés- nek; a forrástartományokhoz több céltartomány is párosulhat, és ugyanígy viszont.
Elıbbire példa lehet szituációtól függıen a HAJLÁS számos pozitív és negatív értel-mő metaforája; utóbbi szemléltethetı a szerelmi bánat számtalan kifejezési esz-közével (LENT, TÁVOL, LEFELÉ IRÁNYULÓ MOZGÁSOK stb.).
Mindez a népdalokban szereplı metaforák különösképp flexibilis voltára utal, amely összhangban áll a népköltészet sajátos jellegével: a népköltészetet a mőköl- tészettıl megkülönböztetı közösségi jelleg jellemzıje az, hogy „erısen differenciált, egyéni gondolatokat és érzelmeket nem fejez ki”, továbbá, „a népdal közvetlenül, elementárisan hat, azáltal, hogy az érzelmeket primitív, mindenki által érthetı absztrakció segítségével fogalmazza meg” (Stoll 1957: 173). Szükségszerő tehát, hogy a metaforák könnyen befogadhatóak, hétköznapiak, azaz konvencionálisak legyenek az adott nyelvi közösségben; ez természetszerőleg a felhasznált metaforák korlátozott számát feltételezi (szemben a mőköltészet végtelen lehetıségeivel).
Fontos vizsgálati irány lehet e képek konvencionalizáltsága vagy újszerősége, vala- mint általános-specifikus jellegének együttese.
A konkrét körülmények közötti specifikálódásban, egyéni helyzetre való al- kalmazásban szerepe van a mőköltészet passzív közönségével szemben a folklór aktív közönségének is. A pragmatikai körülmények („konszituáció”) szerepét hang- súlyozza Péter Mihály is, aki szerint egy kép motiváltsága, érzelmi telítettsége fordítottan arányos annak szemantikai specifikusságával, kötöttségével: „Voltakép- pen a verbálisan kifejezett komponens és a konszituáció viszonya az, ami a rejtett propozíciós tartalmat több-kevesebb egyértelmőséggel meghatározza, és szőkebb vagy tágabb teret enged a beszélı és/vagy hallgató asszociációinak. Minél kevésbé egyértelmő a propozíció rejtett része, minél lazább és »lebegıbb« a nominális komponensek egymás közötti, valamint a szövegkörnyezethez főzıdı szemantikai kapcsolata, annál erısebb a szöveg emocionális tartalma” (Péter 1991: 213) Vagyis a konvencionális a konszituációban válik specifikussá, és az általános kifejezésmód éppenséggel erısíti a szöveg érzelmi telítettségét. Az alábbi népdal-variációk pél- dája szemlélteti, hogy az azonos természeti kezdıkép kontextustól függıen mikép- pen nyer más és más értelmet:
Arra alá vörös az ég alja.
A babámnak deszka a feje alja.
Nem is lehet mindenkinek vetett ágya, Én sem fekszem a régi libatollas ágyba.
Arra alá vörös az ég alja.
Honvéd bakának szalma a feje alja.
Nem is lehet mindenkinek vetett ágya, Én sem fekszem a régi ruganyos diványra.
Mindenfelé kerek az ég alja.
Szegin juhász, szür a feje alja.
Nem is lehet mindenkinek párna,
Én sem fekszek a paplanos ágyba. (Mona 1959: 10)
A konvencionalitás kérdéséhez kapcsolódóan lényeges az asszociáció kog- nitív folyamatban betöltött szerepe. A folklórszimbólumok és az asszociáció vonat- kozásában Erdélyi a színek jelentésérıl írt értekezésében a következıt mondja:
„A természeti jelenségek nyomán létrejött vizuális élmények minden nép képze- letét megtermékenyítik. A színeknek az emberre való erıs pszichikai és élmény- hatása, majd azonnali képzettársítást keltı funkciója egyetemes érvényő szimbolikus jelek létrejöttét eredményezte” (Erdélyi 1961: 174, 175). Az említett asszociáció alapjaként az ember elementáris tapasztalatait jelöli ki: „a nappal világossága, az éjszaka sötétje, a vér pirosa, a tőz veressége, az ég kékje, a fő, a levél zöldje, álla- taik szürkés-barnás színe, majd saját testük színei s ezek változásai, melyek érzel- mek, betegség következtében vagy halál esetén álltak be […] elsı, de mélyreható színélményei voltak” (Erdélyi 1961: 175). Erdélyi tehát a szimbólumok keletke- zésérıl, mőködésérıl hasonló képet ad, mint amit a kognitív metaforákról tudunk.
A népdalokban szereplı metaforák szimbolizálódásának folyamatában azok egy- felıl a közösség által általánosan elfogadottá válnak, asszociációjuk, azaz a két tartomány összekapcsolása megerısödik, automatizálódik: „a vizuális élmények költıi képpé, majd jelképpé alakulnak, és e folyamat egyidejőleg játszódik le a nép lelkében” (Erdélyi 1961: 422). Az „azonnali képzettársítás”-nak nem mond ellent az a tény, hogy a szimbólumok is rendelkezhetnek több jelentéssel: „Van olyan jelenség, melynek egyazon vizuális élménye ellentétes módon hat a lélekre. A tőz például lehet jó és rossz képzető. Lehet pusztító, emésztı, de lehet védı, tisztító jellegő is” (Erdélyi 1961: 177). Egy jelkép tehát több dologra is utalhat, ám jellem- zıen nem túl sokra, hiszen ez az asszociációt késleltetné. Anélkül, hogy a szimbólu- mok és a kognitív metaforák eddig tisztázatlan viszonyát próbálnám megfejteni, annyi bizonyos, hogy a kognitív metaforák a szimbólumoknál tágabb körében az asszociáció többirányú, ezáltal aktívabb, habár, mint azt tapasztaltuk, a képi sémák jelentısége itt is nagy, ezáltal a képzettársítás erısen behatárolt. Ezenkívül úgy tőnik, hogy az alakzatok összefüggésrendszerének (és az intertextualitásnak) még nagyobb súlya van, mint a szimbólumoknál.
Végül feltárást igényel még a metaforák költıi képpé formálódásának mecha- nizmusa. A kognitív metaforák nemcsak vizuális tapasztalaton alapulhatnak, ám a természeti kezdıképekben a tudat mélyén rejlı alakzatok (kognitív metafora vagy metonímia) felszínre kerülnek, és képi síkon kiteljesednek. Szemléltessük ezt egy, az eddig tárgyalt metaforáktól különbözı példával, egy kognitív metonímiával.
A hétköznapi nyelvhasználatban a bánat, aggodalom kifejezésére gyakran haszná-
latos a „felırli a bánat”, „bánatában ırlıdik”, vagyis a bánatnak a malom ırléséhez kapcsolódó (ok-okozati alapú, metonímikus) képzettársítása. Az említett alakzat a népdalokban a következıképpen jelenik meg:
Itt ě Klézsei patakon Van egy bánat ırlı malom.
Bár bánatom megırlené
Hogy bu szüvem ne gyötrené. (CSN: 701–4)
Azt figyelhetjük meg, hogy az ırlés metonimikus fogalmi képe teljes, vizuális képpé terebélyesedik, vagyis az ırlés töredékes motívumából egy komplex költıi kép lesz, amelynek elemei a malom, az ırlés mozzanata, a bánat-búza párhuzama, valamint a malom speciális térbeli elhelyezkedése, a folyó- vagy patakpart, amely – mint a periféria kapcsán szemléltettük – szintén metaforikus tartalommal bír. A kép így már nem metonimikus, hanem metaforikus.
Dolgozatomban a magyar népdalok egy csoportjára jellemzı szövegszerke- zeti jelenséget, a természeti kezdıképet vizsgáltam sajátos szempontok alapján.
Elemzésem az orientációs metaforák csoportjára, ezen belül a térmetaforákra irá- nyult. Módszerem a hangsúlyosabban elıforduló alakzatok elsısorban bináris op- pozíciók alapján való szemléltetése volt, és annak kimutatása, hogy a népdalaink- ban kifejezett térmetaforák fogalmi metaforáinkból eredeztethetık. Elemzésemben az irányzott jelenséget csupán néhány konkrét szempont alapján tanulmányoztam.
Az egyéb metaforák feltérképezése, összefüggésrendszerük, a velük kapcsolatos kognitív folyamatok részletes vizsgálata népdalainkban még kidolgozásra vár; kö- vetkeztetéseim így nem adhatnak átfogó képet népdalaink kezdıformuláiról, csu- pán adalékul szolgálhatnak a további szövegnyelvészeti és folklorisztikai kutatá- sokhoz.
SZAKIRODALOM
Bańczerowski Janus 2005. A pozitív érzelmek konceptualizációjáról. Magyar Nyelvır 129: 202–8.
Beaugrande, Robert-Alain de 1994. Text Linguistics. In: R. E. Asher (ed.): The Encyclopedia of Language and Linguistics. Vol. 9. Pergamon Press, Oxford–New York–Tokyo.
Beaugrande, Robert-Alain de–Dressler, Wolfang 1981/2000. Bevezetés a szövegnyelvészetbe. Cor-vina Kiadó, Budapest.
Bühler, Karl 1934. Sprachtheorie. Die Darstellungsfunktion der Sprache. Fischer, Jena.
Cocchiara, Giuseppe 1962. Az európai folklór története. Gondolat Kiadó, Budapest.
CSN = Domokos Pál Péter–Rajeczky Benjamin (szerk.) 1956. Csángó népzene I–II. Zenemőkiadó Vállalat, Budapest.
Erdélyi Zsuzsánna 1961. Adatok a magyar népköltészet színszimbolikájához (I–III.). Ethnographia LXXII: 173–99; 405–29; 583–96.
Fehér Erzsébet 1999. A magyar nyelvészeti szövegkutatás irányai, tárgykörei. Magyar Nyelvır 123:
464–78.
Katona Imre 1979. Líra. In: Ortutay Gyula (szerk.): A magyar folklór. Tankönyvkiadó Vállalat, Budapest.
Katona Imre 2002. Szépen szóló madárka. Népdalaink szöveges üzenete. Masszi Kiadó, Budapest.
Kocsány Piroska 1989. Szövegnyelvészet vagy szövegtípusok nyelvészete? Filológiai Közlöny, 26–43.
Kocsány Piroska 2002. Szöveg, szövegtípus, jelentés: A mondás, mint szövegtípus. Nyelvtudomá-nyi Értekezések 151. Akadémiai Kiadó, Budapest.
KV = Kodály Zoltán–Vargyas Lajos 1991. A magyar népzene. A példatárt szerkesztette Vargyas Lajos (12. kiadás). Editio Musica, Budapest.
Kövecses Zoltán 1998. A metafora a kognitív nyelvészetben. In: Pléh Csaba–Gyıri Miklós (szerk.) A kognitív szemlélet és a nyelv kutatása. Pólya Kiadó. Budapest. 50–82.
Kövecses Zoltán 2003. Metaphor and Emotion. Language, Culture, and Body in Human Feeling.
Oxford University Press, Oxford.
Kövecses Zoltán 2005. A metafora. Gyakorlati bevezetés a kognitív metaforaelméletbe. Typotex, Budapest.
Lakoff, George–Johnson, Mark 1980. Metaphors We Live By. University of Chicago Press, Chicago.
Levinson, Stephen C. 1983. Pragmatics. Cambridge University Press, London.
Lükı Gábor 1957. A magyar népdalszövegek régi stílusa. Néprajzi Értesítı XXXIX: 5–48.
Lükı Gábor 2001. A magyar lélek formái (3. kiadás). Táton, Budapest.
MNL = Ortutay Gyula (fıszerk.) 1982. Magyar néprajzi lexikon V. Népköltészet. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Mona Ilona 1959. Népdalszöveg rendszerezés és népdalszöveg tipológia. Ethnographia LXX: 563–78.
Péter Mihály 1991. A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai. Tankönyvkiadó Vállalat, Budapest.
Pócs Éva 1983. Tér és idı a néphitben. Ethnographia XCIV: 177–206.
Stoll Béla 1957. Közösségi költészet – népköltészet. Megjegyzések a XVII. Századi kéziratos sze-relmi lírához. ItK LXII: 170–76.
Szikszainé Nagy Irma 1999. Leíró magyar szövegtan. Osiris, Budapest.
TD = Borsy István–Rossa Jenı (szerk.) 1953: Tiszán innen, Dunán túl. 150 magyar népdal. Editio Musica, Budapest.
Tolcsvai Nagy Gábor 2001. A magyar nyelv szövegtana. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.
Vargyas Lajos 1988. Lírai népköltészet. In: Vargyas Lajos (fıszerk.): Magyar néprajz V. Népköl-tészet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 427–565.
Vater, Heinz 1991. Einführung in die Raum-Linguistik. Gabel Verlag, Hürth-Efferen. (KLAGE 24.)
Baranyiné Kóczy Judit
SUMMARY
Baranyiné Kóczy, Judit
Orientation metaphors in the imagery of Hungarian folk songs
This paper deals with a characteristic structural feature of a group of Hungarian folk songs:
their initial image or point of departure (known as ‘sill’) involving some phenomenon of nature. In the framework of the theory of cognitive metaphors and taking principles of linguistic pragmatics into consideration, the author intends to support the claim that the metaphoric expressions of those initial images can be traced back to certain cognitive metaphors. She discusses the most frequent forms of spatial metaphors (a subtype of orientation metaphors that are in turn a type of cognitive metaphors), as well as their ranges of meanings, primarily in terms of binary oppositions like NEAR
vs. FAR, UP vs. DOWN, UPWARD MOVEMENT vs. DOWNWARD MOVEMENT, CENTRE vs. PERIPHERY,
TELICITY vs. ATELICITY, as well as conceptual domains like WIDE vs. NARROW PERSPECTIVE and
DEGREE OF SPATIAL SATURATION. The paper concludes with raising a number of issues for future research in both text linguistics and folklore studies.