A költészet eredetével – nemcsak az irodalomtörténészek – sokszor és sokfelé foglalkoztak. Általában isteni adománynak tartják (mint Apollón lantját), és szorosabb értelemben a versekkel azonosították. Az élő személynek tartott „költő” maga alkotja és maga adja elő ezeket (rendszerint énekelve és hangszeres kísérettel). Az Orfeusz-történetekből tudjuk, hogy ez a verses zene még az állatokat is megbabonázza.
A költészet legrégibb formái ugyanakkor az elbeszéléshez, epikához is tartoznak.
Amit ma lírának tekintünk, mint az ókori görög verseket, eredetüket gyakorlatilag a szokásokban, az ott elhangzó szertartás-szövegekben kereshetjük. A legrégibbnek tekintett római versformát, a versus saturniust a legrégibb („Szaturnuszi”) korszak termékének tartották, és ma már nem is tudjuk pontosan: hangsúlyos vagy időmértékes metrum volt-e? A Saturnus istenhez (és így az emberiség „aranykorához”) is kapcsolt kultikus szövegekben, sírfeliratokban fordul elő, és a legrégibb latin eposz-szerzők is ezt a formát használták. A költőknek külön és meghatározott szerepe volt a régi társadalmakban, gyakran költő-iskolákban tanulják mesterségüket. Ugyanakkor több irodalomban is elbeszélik, hogy egy egyszerű, tanulatlan embert, legtöbbször pásztort a felsőbb hatalmak „elhívják” a fontos témák költőjévé: mint a görög Hésziodoszt, vagy a legelső óangol költőt, Caedmont (meghalt i.sz. 680 körül): aki pásztor volt, és természetfeletti erők hívták el a világ teremtése keresztény történetének megverselésére (ahogy ezt a történetet a későbbi óangol tudós, Beda Venerabilis életrajzi művéből megtudjuk).
Ezekhez képest az óskandináv/óizlandi költészet eredete szerényebb, ám szintén érdekes és természetesen archaikus.
A pozitivista filológia előszeretettel foglalkozott az igen egyszerű szövegformákkal:
rögtönzésekkel, rigmusokkal, rövid szövegekkel – egyszóval: protoműfajokkal – amelyeknek már sajátos szerkezete volt. Rendszerint azt is hangsúlyozták, hogy a legrégibb ránk maradt írásos szövegek előtt hosszú időben megvolt a szóbeli hagyományozás. A 20. században leírt kongói vagy új-kaledóniai epikus énekek esetében 1-2 évszázadra visszatekintő és bizonyos mértékben történetileg pontos epizódokat ismerünk. Az ősöknek olyan felsorolásai, amelyeket a Biblia elején is megtalálunk, szintén igen sok generációra tekintenek vissza, noha azt is érezzük, minél régebbi időkre vonatkoznak, annál bizonytalanabb konstrukciók. Az eredetileg egyiptológus Jan Assmann ma világszerte igen nevezetes könyve (A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban - Budapest, 1999, az eredeti mű 1992-ben jelent meg) két fontos tanulságot hangoztat: egyrészt a
„kulturális emlékezet” sajátosságait mutatja be, utal arra, hogy a „kollektív emlékezés”
egy-egy eseményről csak generációkkal később alakul ki, amikor már nem élnek
„szemtanúk” – másrészt az ókori írásos emlékezés ideológiai formákat hoz létre („Egyiptom és az állam feltalálása” – „Izrael és a vallás feltalálása” – „a történelem születése a jog szelleméből” – „Görögország és a gondolkodás intézménnyé válása”
– ezek művének egyes fejezetei). Ebben a perspektívában világirodalmi szempontból is igen tanulságos az ún. „izlandi saga” (íslendinga sögur), más néven „család-saga”
vagy „nemzetség-saga”. Az ezekben megemlített események körülbelül a 10-11.
században játszódnak, és egy-egy család és rokonsága történetét mondják el; éppen a legismertebbek közül nem is egy (az Egils saga, Laxdæla saga) vagy több (a Vatnsdœla saga esetében: egyenesen öt) generáció történetét adja elő. Az elbeszélt eseményekhez képest a ránk maradt kéziratok akár évszázaddal is későbbiek, és valószínűleg csak a legkésőbbi időszakra vonatkozó család-sagák szövege készülhetett nem sokkal az események után – a többi akár huzamos időn át a szóbeliségben hagyományozódott. Minthogy sem az események fő hősei, sem „írói” nem hivatásos költők vagy történetírók, ezekben a sagákban maga az izlandi „nép” jelenik meg. Erre a korabeli európai irodalomban társtalan műfajra és egyedülálló voltára a kutatók már régen felhívták a figyelmet. A norvég Knut Liestøl monográfiája (Norske ættesogor.
Kristiania, 1922. angol fordításban The Origin of the Icelandic Family Sagas. Oslo, 1930) a helyszínek és az elbeszélt események pontosságát emelte ki. Az amerikai összehasonlító irodalomkutató, Theodore M. Anderson (The Icelandic Family Saga.
An Analytic Reading. Cambridge, Mass., 1967) a műfaj szerkezetét, retorikáját, hős-képét foglalta össze és ennek megfelelően úgy kéttucat saga elemzését adta. Anderson és mások egyébként is sokrétű képet adtak e sagákról. Az izlandi folklorisztika és irodalomtudomány egyik klasszikusa Einar Ól. Sveinsson: Dating the Icelandic sagas.
An Essay in Method. (London, 1958) rendkívül alaposan foglalkozik azzal, hogyan is datálhatjuk ezeket a szövegeket: a témák, események, stílusuk, nyelvük, a kéziratok, sőt a kéziratok paleográfiája alapján? Tanulságos az is, hogy egyazon sagák különböző kéziratai miben térnek el egymástól? Gyakorlatilag minden ilyen saga tartalmaz genealógiákat – ám ezek az egyes kéziratokban különbözhetnek is: rövidebbek, az akkori jelenkorig visznek, vagy arra gyanakodhatunk, egy másik történetből másolták bizonyos személyek genealógiáját.
Amikor a sagák csoportjairól beszélünk, először ezek szövegszerkesztési azonosságát vesszük észre. Ezután tűnik fel a témák és források szerinti különbség: pl. a királysagák
„hitelesnek” látszanak, a „fornaldarsaga” eseményeit azonban nem akarjuk a valósággal konfrontálni. A szereplők bemutatása is különbözik: van, ahol egy-egy szóval jellemzik még a fontos szereplőket is, másutt hosszú monológot adnak a hős szájába. Ez a különbség egyazon saga esetében is előfordulhat.
Mindmáig közismert vélemény, hogy a sagák „realisztikusak”, és pontosan írják le az utazásokat, csatákat, törvénykező gyűléseket. Ez igaz is. Ám ha ugyanazon jelenetek leírásait hasonlítjuk össze, feltűnik, hogy lakonikus és részletes, személyes és szenvtelen leírások különböztethetők meg, megint csak akár egyetlen sagán belül. A kiváló kompozíciójáról és stílusáról nevezetes Njál-saga elején (az 5. fejezetben) egy hajók között vívott csatáról olvashatunk. A leírás egy rövid részletét mutatjuk be.
Elkezdődött a csata. Hrút hajóján senki nem tudta megvetni a lábát. Úlf derekasan harcolt legelöl, szúrt és vágott egyre-másra. Volt Atlinak35 egy élharcosa a hajóorrban, Ásolfnak hívták. Ez felkúszott Hrút hajójára, és mire Hrút egyáltalán észrevette, már négy embert megölt, és odaszökkent Hrút elé. Ahogy összecsaptak, előbb Ásolf sújtott Hrút felé, de kardja
35 Csak névrokona a hun királynak.
csak a pajzsot hasította be, Hrút viszont egyetlen suhintással levágta Ásolfot. Látta ezt Mosdatlan Úlf és odakiáltott.
– Kettőt mondok Hrút. Az egyik, hogy jó nagyokat sújtasz, a másik meg, hogy köszönd Gunhildnek az erőd.
– Attól tartok, hogy utolszor szóltál – mondta Hrút.
(Bernáth István fordítása) Nyilvánvaló, hogy aki részt is vett a csatában, nem láthatta vagy hallhatta mindezt.
A leírás csakúgy realista, mint a csataleírás vagy párbeszéd Homérosznál, az Egri Csillagokban, legkivált pedig a Zrínyiászban – egyszóval szépirodalmi fikció – még ha a megnevezett személyek csakugyan ott harcoltak, az említett halottak pedig ott haltak meg.
Az ilyen közvetlennek látszó prózaelbeszélés „szépirodalmi technikája” is nyilván sok évszázad során alakulhat csak ki. Így, fejlődésében is kell bemutatni.
Az ilyen szövegfilológiai felismeréseken túl irodalomelméletileg is fontos ez az óizlandi műfaj. A német morfológiai irodalomtudomány egyik úttörő klasszikusa (a különben holland) André Jolles (Einfache Formen. Leipzig, 1929, későbbi kiadásokban is) „egyszerű formák” című. műfajelméleti művében a „monda”
keretén belül külön foglakozik az izlandi sagákkal, és ezeket is „maguktól létrejövő”
(Sichtvonselbstmachen) „egyszerű formának” nevezi. (Egyébként ő többek között ilyennek tartja a mitosz, a találóskérdés, a mondás, a valamire emlékező szöveg, a vicc műfajait is). Elgondolásait egyébként többször említik, mint használják – ám így is tanulságos, hogy Jolles műfajteoretikus könyvében az izlandi saga az egyetlen példa, amely csak egyetlen irodalomban jelenik meg.
Ehhez a rendszerhez hozzámérve az óizlandi költészet kezdeteit, igen tanulságos összefüggésekre bukkanhatunk.
Jan de Vries Altnordische Literaturgeschichte kézikönyvében (2., átdolgozott kiadás:
1964) megkülönbözteti a „pogány” korszakot, majd a „keresztény hitre térítés” utáni korszakot. Már az előbbibe kapcsol Edda-dalokat és a skáldika egyes alkotásait. A másodikba sorolja a skáldika nagyobb részét, a próza kezdeteit, ám itt is tárgyal több („kései”) Edda-költeményt. És mindezen korszakok bemutatása előtt a „költészet korai és rövid formáit” veszi sorra.
Történetileg ezek a korai alkotások is két korszakból származhatnak: a „történelem előtti” korból, majd a „pogány” korból”. Az elsőre csak közvetett adataink vonatkoznak, ami annál nehezebbé teszi az összehasonlítást, mivel igen gyakran éppen az óizlandi forrásszövegek a régebbiek és egyszerűbbek, mint az összehasonlítható más korabeli irodalmaiból (pl. angol, német, dán, svéd stb.) ismert szövegek: vagyis a sejthető művek és témák jelölhetnék ki a maguk „mintáit” – ami azért circulus vitiosus.
Noha fel sem merült az az ötlet, hogy az óizlandi költészet valahogyan máshonnan jövő külső inspirációra jött volna létre, ilyen lehetőség nem is volt. Noha – szintén indoeurópai népeket említve – az óind vagy óperzsa irodalmak ránk maradt alkotásai régebbiek, ám kizárt, hogy ezeket bárki ismerte volna a régi Skandináviában. A
komparatív indoeurópai metrika egyébként olykor igen merész képviselői sem állították, hogy bármilyen izlandi metrika ilyen régi „indoeurópai” megoldást követő lett volna.36 (Viszont a skáldika idején vannak olyan metrikai megoldások, amelyek összevethetők egyes korabeli kelta versformákkal.) Még azt sem fedezzük fel, amit például a latin irodalomból ismerünk: hogy a saját metrikájuk használata után egy idő múlva más mintákat követtek: ők jelesen a görög irodalmat utánozták, amelyről azt is jól tudjuk, hogy a rómaiak olvasták az ilyen alkotásokat. A középkori óizlandi irodalomban ugyan megvannak az antik irodalom egyes nyomai, ám ezek nem közvetlenek, hanem a középkori európai irodalmak gyakorlatának felelnek meg. E korban a legrangosabb a „szabályos” antik metrum, ám minden középkori irodalomban (akár a magyarban is!) megfigyelhető a saját beszélt nyelven kialakított metrika továbbfejlesztése is.
A szavak sajátos fonetikai összekapcsolása először névsorokban maradt ránk. A kheruszk vezetők nevei (a forrásokban mint Sigimerus, Sigimundus, Segestes formában leírva), valamint a Meroving-korból ehhez hasonlóan: Childerich, Chlodvig, Clothilde, Chlodomir, Childebert, Charibert, Chilperich. A rúnafeliratokon is megtalálható e forma, mint a 7. századra datálható svédországi Istaby-kövön: Harivulf, Haðuvulf, Heruvulf, amely névsor mindkét eleme (hað- és -vulf) ilyen mintát követ. Még a 8.
századi nem skandináv, hanem ónémet (régi) Hildebrandslied két hőse, apa és fia nevei is gondosan vannak egybeszerkesztve: Hildebrand és Hadubrand. Hogy ez
„költészet-előtti” gyakorlat is volt, a Tacitus által említett germán törzsfelsorolás (Germania II. fejezet) szerint a régi költeményekben (carmina) említik, hogy Tuisto isten (deus) fia volt Mannus, a nemzetségek őse, akinek három fia után az Óceánhoz legközelebbiek Ingaevones, a középen lakók Herminones és a többiek Istaevones néven ismertek. Ma nem etnikai szempontból vett törzsekként, inkább
36 Azért a dolog mégsem ilyen egyszerű. Ha ugyanis igazán régóta léteznek az „indo-európai” nyelvek, ezek felépítése ugyancsak régóta lehetővé teszi egyre jellemzőbb metrikai megoldások kialakulását.
A legkiválóbb, igazán széleskörű ismeretekkel rendelkező nyelvészek, mint Antoine Meillet vagy Roman Jakobson meg is kísérelték, hogy a szanszkrít epikus metrumoktól az óorosz bilinák verseléséig igazán tág horizontban értelmezzék az egyes (olykor hasonló, máskor igazán eltérő) verselési formákat. Legújabban is kétféle módja van az ilyen sokévezredre és egész kontinensekre kiterjedő összehasonlító metrikának. A lengyel nyelvész Jerzy Kuryłowicz: Metrik und Sprachgeschichte (Wrocław, stb., 1975) művében az óind „metrikus sandhi” szószerkezetből vezeti le a régi indoeurópai
„időmértékes” metrika létrejöttét. (A sandhi fogalom arra vonatkozik, hogy az egymás mellé kerülő szavak szóhatárai fonetikai változáson mennek át.) Az ógermán (ám ez nála csak az óangol) „hosszú sorról” írván kiemeli, hogy szavak határait fonetikailag megváltoztató összekapcsolása (ez a sandhi) egy-egy soron belül szemantikai jelenség, ám ezt fonetikai szabályoknak megfelelően válogatják össze. A „nyomaték” (Hebung) itt a szóhangsúlyra, és nem valamilyen „kvantitatív” metrikára épül. Részletesen és tüzetesen mutatja be, hogyan illesztik a különféle szószerkezeteket ebbe a metrikai rendszerbe. A másik szemlélet legnevezetesebb képviselője Vjacs. Vszev. Ivanov, aki T. V.
Gamkrelidzével együtt írott áttekintésükben (Индoевропейскuй язык и индoевропейцы – Tbiliszi, 1984. 2:11.2.2 rész – bővítve: Indo-European and the Indo-Europeans. Berlin – New York, 1995. 10.
fejezet, 10. 2. 2. fejezet) az óhettita és szanszkrit szövegekből indultak ki, főként a nyolcszótagos sorok ritmikai megosztását mutatva be. Noha mindkét munkában van óangol és óizlandi hivatkozás, végül is nem foglalnak állást éppen az óizlandi metrika kifejlődéséről, ám a nyelvi alapokat évezredek és tucatnyi régi nyelv távlatában bemutatják. A párhuzamokból úgy látszik, hogy a nyomaték (Hebung) az alapja a metrumnak, ám a szótagok számlálása nem fontos az óizlandi verselés kezdetén, és a
„kvantitatív” metrumok felé sem fejlődött.
„kultuszközösségekként” értelmezzük e neveket, amelyek az i.sz. 1. században voltak használatban.
Ilyen fonetikai összekapcsolás található meg a „rövid sorokban”, immár a metrikai Stabreim (tőrím) szabályai szerint. A legrégibb ilyen szövegek tárgyakon maradtak ránk. Az ú.n. Gallehus-kürt felirata ek HlewagastiR HoltijaR horna tawiðo egy sornyi (lásd 3. fejezet)– a Strand-kőé két sornyi: Haðulaikaz ek hagustaldaz /hlaaiwiðō magu minimo, a Tune-kőé három sornyi: Ek Wiwar after Wōðurīðe / witaðahalaiban / worahtō r(ūnōz). Ez a szép növekvő szótagászúmú elrendezés ugyan a véletlen műve, ám jól jelzi, milyen régen megvolt a lehetőség az ilyen költői fonotaktika kialakítására.
Más példákból meg az is már megfigyelhető, hogy a különböző magánhangzók a tőrímeknél egyenértékűek és ennek megfelelően váltakozhatnak.
Már a 19. században felfigyelt a germán filológia az ú.n. Rechtsaltertümer-hagyományban bizonyos jogi esetek rövid, strófikus megfogalmazására. Ez a gyakorlat német földön még e században is megtalálható volt. Az óizlandi költészet gnómikus részeiben sok példát találunk erre. A Hávamál életbölcsességet tartalmazó részei (lásd az 59. versszakot) jó példát adnak erre:
(A tőrímekben egyeztetett szókezdetek : á / y, ve / vi, ma / mo, ha / hvö.)
Ár skal rísa sás erá yrkjendr fáa Korán kelj ha kevés szolgád van és két kézzel ok ganga síns verka á vit; Markold meg a munkát,
marg of dvelr þann er um morgin sefr, Későn kelő kárt lát, amíg fél gazdagság hálfr er auðr und hvötum. Felkészülni frissen.
(Szász Béla fordítása)
(Egyébként már az előző versszak is a korareggeli felkelés előnyeit hangoztatja, például azzal, hogy a heverésző farkas nem fog zsákmányt ejteni, az álmos férfi pedig győzni a csatában.) A ljóðaháttr- metrum is mutatja, mennyire általános lehet az ilyen formulázó megállapítások sora: jogi esettől erkölcsi normákig és népnevelő versikéig:
Te álomszuszék ébredj, hasadra süt a nap … stb..
Nyilvánvaló, hogy a mágikus formulák (és átkok) hasonlóan egyszerű felépítésűek. A legnevesebb skáldok is gyakorolják, mint például az Egill-sagában (56. fejezet).
Felsorolások és jegyzékek minden korai költészetben megtalálhatók, és memorizáltak.
A Verses Eddában számos helyen megtaláljuk a nyomukat. A legnevezetesebb közöttük a Völuspá úgynevezett törpe-katalógusa, amelyben felsorolják, mely törpéket teremtették az istenek Brimir véréből és Bláin csontjaiból (9-16. versszakok):
Móðsognir, Durinn, Nýi, Niði, Norðri, Suðri, Austri, Vestri, Alþjófr, Dvalinn és még további több tucat név. Ezek közül van ami jól érthető, van ami költői név: telehold, fogyóhold, észak, dél, kelet, nyugat, mindent ellopó, halogató. Nem csoda, hogy a különböző nyelvű fordítások gyakran meg sem kísérlik értelmezésüket.
A német filológia Merkversnek nevezi az olyan felsorolásokat, amelyek emlékezetre méltó, fontos információkat tartalmaznak Az ú.n. Hunnenschlachtslied (töredékes szövegét a Hervararsagából ismerjük) 6. versszakában felsorolják, mit adnak Heiðrekr tulajdonába: al ok af oddi, einum skatti kú ok af kálfi, kvern þjótandi, þý ok
af þræli ok þeira barni (földet és nyilat, saját jövedelmet, tehenet és borjat, csikorgó malmot, szolgálólányt és szolgát, azok gyermekeit ). A gondosan megválasztott szavak pontos fornyrðislag-versszakot adnak (a példában a tőrímeket aláhúzva).
Az ősök és birtokok felsorolásán kívül a csatában résztvevő hősök felsorolása a legelterjedtebb (egészen Homérosz óta). A viking kori (jócskán kiszínezett) svéd–
dán csatáról szólt az ún. Bravalla-ének, amelynek szövege azonban elveszett, csak utalásokból ismerjük. Saxo a Gesta Danorum VIII. könyvében beszámol a csatáról, oly módon is hogy az általa kiválasztott hős, Starkaðr37 név szerint felsorol több mint 160 (!) itt küzdő harcost. (Ehhez képest az ófrancia Roland-ének kevesebb hőst említ – igaz, ott ezek küzdelmeiről is beszámolnak). Megnevezések, körülírások is sorozatban követhetik egymást.
A különben is kedvelt tudáspróbák/okosságpróbák szintén sorozatokat alkothatnak.
Minthogy a szóbeli rejtvények „találós kérdések” a világ legrégibb műfajaihoz sorolhatók és minden kultúrában megtalálhatók, nem meglepő, hogy ezek (gáta megnevezéssel) felbukkannak az óizlandi költészetben is. Külön felsorolásuk azonban ritka, csak a Heiðrekssaga szövegében találunk egy ilyen részt. 36 versszakban azt a tudáspróbákból ismert mitológikus keretet használják fel, hogy Odin ad fel rejtvényeket, és utoljára egy megválaszolhatatlant, amivel felfedi kilétét. Hasonló megoldást több Edda-költeményből is ismerünk. A sagában Heiðrekr király azt vállalja, hogy minden neki feladott rejtvényt meg tud oldani. Egy Gestumblindi („vendég + vak”) nevű idegen áll ki, akinek másaként (!) Odin lép fel. Az egyes kérdések és válaszok sztereotípak, a verses részekben még végrímekkel is. Bizonyos együgyűség azonban jellemzi ezeket a felsorolásokat. Pl. a 16. versszakban: horni haðara hrafni svartara, skialli hvítara, skapti réttara – þat er hrafntinna, ok skein á hána sólar geisli (csőr nem keményebb, holló nem feketébb, hártya nem fehérebb, nyárs nem hegyesebb – amikor a nap süt a hollóra). A kutatók ebből arra következtetnek, hogy a rejtvények szövegét már a sagánál korábban valamilyen versben fogalmazták meg, és ezeket illesztették a tudáspróba-keretbe. Áttekintésüket már Andreas Heusler megadta. Modern folkloristák kutatásaiból (lásd: Laurits Bødker és mások: The Nordic Riddle. Terminology and Bibliography. Copenhagen, 1964) tudjuk, hogy a közelmúlt skandináv találóskérdései közül több is megtalálható már az óizlandiban. (Köztudott, hogy az óangol irodalomban külön művekbe foglalták a szóbeli rejtvényeket, mégpedig nemcsak óangol nyelven, hanem latinul is. Első nyomaikat már a 7-8. századból ismerjük. Az európai koraközépkor legjelentősebb népnyelvi rejtvénygyűjteménye az óangol Exeter-codex (i. sz. 960-990), amelyben két csoportban mintegy 100 hosszú szöveg található, önálló és kifejtett műfajként, és ezek közül néhánynak óizlandi megfelelőjét is ismerjük.
37 A Helgakviða Hundingsbana II-ben szerepel „Starkaðr konungr”, de ezen kívül nem tudunk meg róla mást.
Igen érdekes, hogy a régi rejtvényirodalomban gyakran fordul elő, hogy a sikeres megfejtő elnyeri pl. a királyleányt (mint a Turandot-ban)38 a veszteseknek szó szerint a fejét veszik Az ilyen rejtvények megnevezés ezért: „fejváltság”. Ezt a höfuðlausn szót jól ismerjük az óizlandiból. Három költemény címében is használják.
a legnevezetesebb Egill Skállagrímsson költeménye, amellyel Véresbárdú Eirík királytól remél kegyelmet nyerni – korábbi tetteiért és a királyi párt támadó verseiért.
Minthogy ez tartalmilag és formailag is a skáld-költészet csúcspontja, sok újítással–, sok középkori szövegben említik vagy idézik, olykor hosszú strófasorait. A másik ilyen
„fejváltság”- költemény szerzője Óttarr svarti, aki Szent Ólafhoz fordul kegyelemért, mivel a skáld korábban Astríðr svéd hercegnőhöz, Olaf feleségéhez szerelmi költeményt készített. Az izlandi skáld, Þórarinn loftunga (’Dicsőítő nyelvű Þórarinn’) Nagy Kanut dán királyhoz címezi versét, egy dicsőítő drápa formájában, talán azért, mivel korábban csak egy köznapibb és egyszerűbb műfajt (flokkr) készített.
A varázsszövegek (nem csak a szó szoros értelmében vett ráolvasások vagy átkok) szintúgy igen régiek minden irodalomban. Másokhoz kapcsolva idéznek ilyen szövegeket, ám maga a ’varázsló’ nem szívesen mondja ki ezeket közönség előtt. Jól ismert, hogy a Skírnismálban Skírnir több versszakban is elátkozza Gerdet, ha nem akar feleségül menni Freyrhez. Az átkokban az óriáslányt az embertelen világba, szörnyek közé, Hélbe és a pusztulásba küldi. Mindez a ráolvasás-irodalomban mindenütt közismert formula – itt „költői” kiszínezéssel. Tandori Dezső ihletett – ám groteszknek, sőt komikusnak ható – fordításában (35. versszak): „Fagyvicsor óriás lehet csak a férjed – lenn Hél homályán; a kapunál koldusok kínálnak fagyökérből kecske vizeletével”. Bizonyos esetekben egyes nagyhatalmú lények felsorolása önmagában kultikus szövegre utal. A Fáfnismálban Sigurd titkos tudásáról kérdezi ki Fáfnirt. Itt, a 12-13. versszakban a nornák iránt érdeklődik. Fáfnir szűkszavú válasza: egyesek az ászoktól, mások az álfoktól származnak, mások Dvalinn leányai (sumar alfkunngar, sumar dætr Dvalins). Hasonló névről idézést a rúnák ismeretével kapcsolatban is találunk. A Hávamálban (143. versszak) „ragna Hróptr” (Odin nevének körülírása) elmondja, kik közvetítik a rúnákat a különböző csoportok számára:
A varázsszövegek (nem csak a szó szoros értelmében vett ráolvasások vagy átkok) szintúgy igen régiek minden irodalomban. Másokhoz kapcsolva idéznek ilyen szövegeket, ám maga a ’varázsló’ nem szívesen mondja ki ezeket közönség előtt. Jól ismert, hogy a Skírnismálban Skírnir több versszakban is elátkozza Gerdet, ha nem akar feleségül menni Freyrhez. Az átkokban az óriáslányt az embertelen világba, szörnyek közé, Hélbe és a pusztulásba küldi. Mindez a ráolvasás-irodalomban mindenütt közismert formula – itt „költői” kiszínezéssel. Tandori Dezső ihletett – ám groteszknek, sőt komikusnak ható – fordításában (35. versszak): „Fagyvicsor óriás lehet csak a férjed – lenn Hél homályán; a kapunál koldusok kínálnak fagyökérből kecske vizeletével”. Bizonyos esetekben egyes nagyhatalmú lények felsorolása önmagában kultikus szövegre utal. A Fáfnismálban Sigurd titkos tudásáról kérdezi ki Fáfnirt. Itt, a 12-13. versszakban a nornák iránt érdeklődik. Fáfnir szűkszavú válasza: egyesek az ászoktól, mások az álfoktól származnak, mások Dvalinn leányai (sumar alfkunngar, sumar dætr Dvalins). Hasonló névről idézést a rúnák ismeretével kapcsolatban is találunk. A Hávamálban (143. versszak) „ragna Hróptr” (Odin nevének körülírása) elmondja, kik közvetítik a rúnákat a különböző csoportok számára: