NÉMETH LASZLÚ DRÁMÁJÁNAK SZEGEDI ŐSBEMUTATÓJÁRÓL Amikor felmegy a függöny a most bemutatott Németh László-dráma figyelő nézője előtt, érdekes „eszmei" keretben jelenik meg szeme előtt a cselekmény.
A díszlet — Németh László történelmi drámáinak címei, hőseinek s az írott szöveg-nek stilizált képe — eleve azt szuggerálja, hogy a többi történelmi drámahős kere-sése, harca, vívódása és bukása is belejátszik valamilyen módon az ú j dráma konf-liktusába. De tovább lehet menni, s az egész írói életművet is fel lehet fogni a Semmelweis-dráma értelmezésének szélesebb kontextusaként. S ilyen szélesebb oeuvre-összefüggésben azonnal feltűnnek az ismétlődő motívumok: olyan magyar és
nem magyar Messiások sorsa; kik vélt vagy tényleges igazságokra életet szentelnek s a kor vagy környezet meg nem értésénl elbuknak. Az igazság vagy a maga igaza
— ez mozgatja a Németh László-i eszmehősöket, többé-kevésbé bevonja őket az író saját vallomáslírájának szférájába, így történelmi drámái túlnyomórészt aj franciás-schilleri eszme- és eszménydráma típusába tartoznak. De hősei nemcsak egyszerűen szolgái és kifejezői egy történelmi vagy tudományos igazságnak: ritka az olyan tra-gédiái konfliktusa, melyben hős és ügye zavartalanul egyesül, s az ügy tiszta, mel-lékszempontoktól és mellékvágánytól mentes szolgálata sietteti a hőst a pusztulás-ba: ember és szerep nem pirandellói, de Németh László-i kettőssége, a „rugódozás az ösztöke ellen" legtöbb hősében benne van. A szerep gyanútlan elvállalásától a veszélyes szituációban önmentő célzatú kicsinyes ravaszkodáson át az „eklézsia-megkövetés"-ig mehet vállalt szerep és magánember összeütközéseinek skálája (pl.
a Go-IiZei-ben). De a szerep nemcsak a nagyobb és kisebb társadalmi környezettel (többnyire a szűkebb családdal is) hozza összeütközésbe a1 drámahőst, ül. általában az alkotás és az igazság nemes, de kegyetlen kényszerének kitett embert, hanem vissza is hat rá, gyakran torzítólag is (az Ember és szerep-tői a Széchenyi-drámáig).
A felismert és vállalt hivatás kitépi az embert élete hagyományos és megszokott köreiből, Lukács esztétikájának kifejezésével a partikularitásból az ember nembeli lényegének szintjére emeli, csakhogy az egyszer objektivált igazság lehetetlenné teszi a megszokott emberi kapcsolatok és közeg helyreállítását, megmérgezi körü-lötte a levegőt, s olyan üldözött vaddá teszi a hőst, aki már az „eklézsia-megkove-tés" árán sem állíthatja helyre korábbi „paradicsomi" viszonylatait. Az ősi tragi-kum-elméletek hübriszéhez hasonló az a vétek, melyet Németh hősei épp az igazság vállalásával magukra vesznek s mely görög sorstragédiaként pergeti le életük to-vábbi fonalát. Nem véletlen, hogy utóbbi évtizedének néhány brechtiesen epikus drámáján kívül legtöbb történelmi tárgyú drámájában ahhoz a drámaépítkezési módhoz nyúlt, mellyel az arisztotelészi dramaturgia epikus jellegű életanyagokon szokott úrrá válni, a Szophoklész Oidipusz királyához hasonló analitikus drámához.
Ilyen Galilei-je is, aki rég megírta azt a művét, melynek következményei a néző előtt bontakoznak ki, s mely következményektől az eleinte gyanútlan, később két-ségbeesetten ravaszkodó öreg tudós nem menekülhet. S ilyen, legtöbbször a végső kifejlet stádiumát megmutató a legtöbb történelmi drámája.
Semmelweisnek, a gyermekágyi láz kórokozója felfedezőjének és megfékezőjé-nek sorsát ábrázolva Németh László szintén visszatért az epikus színháztól a ka-maradarabhoz. S az egész életművön végighúzódó „ember és szerep"-problematikia is újra felmerül, mindén eddigi ábrázolásánál nagyobb nyomatékkal. Mégis van a műnek néhány olyan vonása, mely a korábbiakon túlmutat. Már csak abban a vo-natkozásban is, hogy itt nem oidiposzi típusú sorstragédiáról van szó. Vitatkozni lehetne az olyan értelmezéssel, mely szerint már a dráma kezdete előtt minden1 el-dőlt, Semmelweis nem tehetett mást, mint hogy váüalja felfedezésének következmé-nyeit. ö ugyanis egyebet se tett egy évtizeden át, mint menekült e következmények elől, Bécsből kiszorulva pesti professzurájában alkalmazza, orvos- és bábanöven-dékeinek tanítja a klórmész igazságát, de behunyja szemét a haldokló szülő nők hekatombája láttán, nem lép föl támadó igazságösztöne a monarchia, sőt egész Európa szülészeti klinikáinak bűnösen" hagyományos gyakorlata láttán.' Sőt fiatal feleségét berzsenyisen felvilágosítatlanul hagyja, legközvetlenebb élettársának sincs fogalma férje felfedezéséről, arról nem is beszélve, hogy nők ezreinek életét befo-lyásoló horderejéről végképp sejtelme sincs. Markusovszkynak, az Orvosi Hetilap szerkesztőjének és barátjának kell a szülő nők ezreinek haláltusáját hallucínáció-ként beültetni Semmelweis lelkébe, hogy a lelkiismereti kényszer hatására vállalja a harcot ezrek életéért. S itt, az I. képben, az igazság ördögének ügyvédjeként fel-lépő Markusovszky érveivel szemben védekezésül Semmelweis még olyan sejtelme-ket mond el az írás ördögének az életet kiforgató hatalmáról, melyesejtelme-ket túl prófé-tikusaknak, itt még az ő szájából eléggé nem valószínűsíthetőnek kell tekintenünk.
8 T i s z a t á j 385
Itt a védekező Semmelweis még túl közvetlenül lesz írója szócsövévé. Lényeg azon-ban, hogy a tragikus végkifejlethez vezető döntés és annak teljes motivációja előttünk, a színen történik, ezért a tíz évvel korábbi felfedezés ellenére sem lehet a n a -litikus típusú sorstragédiának tekinteni a művet.
Ha az első képben még az írói mondanivaló és hőse nem is egyesült zavartala-nul, bámulatos az egybeolvadás a második képben és a II. felvonás első képében.
Az ösztökélő igazság mellé sorsalakító erőként társul Semmelweis vérmérséklete, a döntő szerephez mégis az írás ördöge jut, az a kegyetlen szerep, mely hősét is el-torzítja, emberi kapcsolatait megsemmisíti, őt futóbolonddá teszi az emberek, de még a család szemében is. Az igazságát vállaló barát, Markusovszky, m á r az ügy-érdekében fékezné barátját, mert látja, hogy nyüt leveleinek rágalmazó-mocskolódó stílusa csak görcsöket s a csak azért sem dacát növeli nagyra a gyilkosnak titulált nöorvosokban. De az ügyében m á r nemcsak igazságát, hanem hiúságát is nagyra növesztő Semmelweis ezt a fékező szándékot árulásnak bélyegzi, s most ő gyakorol barátjára nem éppen fair eszközökkel pressziót kézirata elfogadtatásáért. De a vég-sőkig feszített húr elpattan, Semmelweis rádöbben őt magát is eltorzító módszer-beli tévedésére, mély ügyét is visszavetette, őt az emberek ordasává tette, s ezért visszatér a megbízható, ténymegfigyelő és -közlő, száraz stílusú tudományos publi-kációkhoz, kegyetlen, önmaga ellen forduló viviszekcióval tépi ki magából a sze-repnek a szív felé burjánzó rákját, kiirtja magából az írás ördögét, a „stílusembert", a „fogalmazót". Nem külső alkalmazkodás, nem „eklézsia-megkövetés" lesz ez, ha-nem egy nagy tudósnak a saját életműve felett kimondott, szinte öngyilkos! szen-vedélyű ítélete.
De a semmelweisi „önkritika" mögött más, objektív és szubjektív indítékokat is meg lehet sejteni. Hogy az igazság nem feltétlenül győz, hogy a történelem moz-gását a magasabb rendű, az ember lehetőségeit jobban kifejtő felé nem lehet me-chanikusnak, de gyakran még félfelé-spirálisnak) sem tekinteni, azt Illyés albigens-drámája nemrég juttatta kifejezésre. Hogy az igazság, hozzá nem méltó eszközök-kel, saját igazság voltának árthat, az Illyés Kegyenc-ében is megfogalmazódott, akárcsak Németh László II. József-jében. S hogy az igazság érvényesülése ennyire ellentmondásos folyamatban bontakozik ki, azt a Semmelweis-dráma esetén is be-folyásolhatta az elmúlt évtizedek, elsősorban a „személyi kultusz" időszakának né-hány történelmi tapasztalata.
Másrészt azonban belejátszhat egy nem is annyira rezignált, hanem nagyon is fájó és marcangoló pályaképsumma, az alkotó művész „érdemes volt-e" kérdésfel-tevésű számadása. Úgy tűnik, hogy az író hősével végigjárja az utolsó kép kálvá-riáját is, önmagát is megmeríti az írás ördöge által végigvezéréit pokoli út minden dantei bugyrában. S az arisztotelészi tragikumbefogadást kísérő érzelmek is sajátos színezetet nyernék a néző lelkében; végigjárja a hőssel az igazság félemeltetését és kegyetlen intéUéktualitású megtagadását, végigrettegi az írás ördögének őt is fenye-gető, embert és emberi kapcsolatokat torzító hatalmát. De amikor Semmelweis el-hagyja a színt s Markusovszky utolsó szavaival immár a vesztes hős fölé emelkedve, s a történelem ítéletét mondva ki róla, mégis igazat ad barátjának s útja1 fenséges szépségét hangsúlyozza, a tragikai érzésektől való megtisztulás katartikus folyama-tában az íróval együtt mi is elválunk végletesen kétségbeesett hősétől, s vele együtt valljuk Markusovszky fortinbrasi tanulságát: mégis érdemes volt.
*
Az előadás kettős értelemben is ünnepi eseménye volt a szegedi színjátszásnak:
ősbemutató voltában is, de színvonalában is. A rendezés, Lendvay Ferenc igazgató munkája koncepciózusán egyesítette a modern1 intellektuális színjátszás s a gondo-lat szenvedélyességével a színpadi illúziót kiváltani akaró, magávalragadó és katar-zist keltő dráma követelményeit Nagy szerencséje az előadásnak, hogy a két férfi
főszereplőre épített duodráma két pillére remekül tartotta az egész épületét. Nagy Attila Semmelweise hősiesen megküzdött saját csodálatos orgánumának s a szerep retorikai felhangjainak csábításával, s tudatosan félbetört — megszegett gesztusai is a megjelenített élet szenvedélyességének uralkodóan intellektuális — gondolati meg-alapozottságát szolgálták. Bicskey Károlynak láthatólag még ilyen küzdelemre sem volt szüksége: teljesen együtt élt Markusovszky alakjával'. A mellékszereplőknek nem volt sok lehetőségük tehetségük bizonyítására: a két, de lényegében egy sze-mélyre koncentrált dráma kísérő bolygói voltak. Ezért hálátlanság volna bármelyi-kük kiemelése is: az adott keretek között általában megfeleltek szerepük követel-ményeinek, egyetlen kritikai megjegyzésként megemlíthető: a két főhős és Miklós Klára kivételével a többiek szövegmondása lehetne artikuláltabb, mert a nézőtér zaja néha a szöveg érthetőségének rovására ment. Bartha László díszlete nagysze-rűen allegorizálta a m ű alapvetően eszme-dráma voltát.
Egészében megállapítható, hogy a színház új! vezetése jól megtervezett taktikai élőcsatározások után ezzel az ősbemutatóval nyert döntő csatát az igényes szegedi színházlátogató közönség visszahódításában.
CSETRI LAJOS