XXIV.
(2050. április 7. – Kanada, Globális Védelmi Hivatal)
Emilia Wirdengren sosem szeretett a könnyed sétánál gyorsabban haladni, de most mégis sietnie kellett a harmincadik szint laborjába. Megint elegánsan öltözött, és magassarkú cipőt viselt, ezért csak óvatosan lépkedett a lift felé néhány kollégájával.
Mióta Bécs elpuszult, a geroldium ára komoly hullámzást mutatott. Rögtön a
szerencsétlenség után felugrott, majd lecsökkent, aztán kissé stabizilizálódott. Ez annak volt köszönhető, hogy egy olyan várost ért súlyos katasztrófa, amely nincs tenger vagy tektonikus lemez közelében. Eddig ilyen szinte még nem történt.
Az utóbbi években a globális felmelegedés is egyre erősödött, több ezren haltak meg az UV-sugárzás miatt az egyenlítő-menti országokban, mert nem kenték be magukat megfelelő faktorú krémmel. Emiatt sokan próbáltak geroldiumot venni, ugyanis azt hitték, hogy ha bekenik velük a lakások tetejét, vagy a saját testüket, az majd megvédi őket a káros
sugaraktól. Csakhogy valójában geroldium gyár sosem létezett, és csak a kormányok voltak képesek arra, hogy legális úton vásárolhassanak az anyagból „kutatási célokra”. A nép csak a feketepiacon keresztül vette az új anyagot, mivel ott olcsó is volt, és kapni is lehetett. De persze a törvénytelen árusok azt nem mondták a mit sem sejtő vevőnek, hogy az anyag egyáltalán nem geroldium. Olyan volt ez, mint a liszt és a kokain. Ugyanis az történt, hogy sokszor geroldium helyett színezék nélküli hajzselét adtak el, vagy folyékony ragasztóval kevert elegyet, így a köznép lassan átvette a kevésbé hivatalos „ragacs” elnevezést. A geroldiumból tehát szép lassan ragacs lett. A GVH persze mindig is kerülte ezt a titulust.
Amint a lift becsukódott, majd ismét kinyílt, és Emilia leért a harmincadik szintre, a kutatók már körülállták Fang Sen asztalát, és a kutatási eredményeket szemlélték tisztes távolságból.
Emilia sietve odalépett a tudósok közé, és Fang arcát kereste.
Már látta, hol áll a kínai tudós. Egy lépésre az asztalától. Egy lépésra a nagy
felfedezésétől. Kissé öntelt volt az arca, ami talán nem meglepő, ha az ember valami egészen új dolgot talál fel. Fehér köpenye és szokásos pulóvere sem takarta el boldogságát. Lassan Emiliara nézett, sóhajtott egyett, és csak annyit mondott örömteli mosollyal az arcán:
– Végre sikerült, Mrs. Wirdengen. Megcsináltuk.
Emilia tudta, mit jelent ez. A várakozások szerint csak nyárra sikerült volna elkészíteni a megfelelő geroldiumot ahhoz, hogy azt az űrben is kipróbálhassák, de Fangnak sokkal
81
hamarabb sikerült. A világ reménységét végre kipróbálhatják az űrben, és ha ott is beválik, alig két hét alatt fel lehet tölteni a teljes védőpajzsot geroldiummal, megmentve sok ezer ember életét. Eddig az volt a gond, hogy a geroldium minél magasabban volt a tengerszint felett, annál inkább sűrűsödött, és mikor először vittek ki az űrbe egy kis adagot a ragacsból, teljesen megkeményedett.
De Fangnak sikerült megoldani a problémát.
– Gratulálok, Fang Sen – mondta Emilia, és már nyújtotta is a kezét. – Hogy sikerült?
A kínai sóhajtott egyett, ránézett az új sikerére, majd vissza Emiliara.
– Csak kicseréltem egy-két alkotóelemet egy másikra – suttogta szerényen.
Persze ő maga tudta, hogy nagy segítsége volt ebben Williamnek. Az ő nyomtatott mappáját megtalálta a menzán, az 5543 kombináció stimmelt, és azzal mostanra letesztelte az adatokat, és kiküszöbölt minden hibát.
Az anyag végre tökéletessé vált.
Természetesen azt nem mondhatta meg, hogy William gondolta ki az eljárás lényegét, hiszen ő nem volt a hivatalban, és a GVH emberei már körözték. Fang Sen semmiképp sem szerette volna veszélybe sodorni mindazt, amit eddig elért.
– Nem fog ez gondot okozni? Vagy elváltozást az anyagban? – aggódott Emilia, mintegy fogást találva az elképesztő sikeren.
– Nem kell aggódnia, asszonyom – nyugtatgatta főnökét Fang. – Már minden ellenőrzést elvégeztem.
Fang úgy vélte, itt az idő, hogy egy közeli hűtőszekrénybe tegye az új anyagot. A többi tudós lassan visszatért a munkáihoz, miután agyondicsérték tudóstársukat a hihetetlen felfedezéséért.
Ám Emilia Wirdengrennek még volt pár szava Senhez.
– Örülnék, ha mások is elvégeznék az ellenőrzéseket, mielőtt megkezdjük a tömeggyártást.
– Ez csak természetes! – helyeselt Fang, miközben elhelyezte az anyagot.
Ezután egy könnyed sétát kezdett a szint belseje felé Mrs. Wirdengrennel.
– Szóval csak úgy, magától rájött a dolgokra?
– Úgy tűnik, mintha nem hinné el, hogy ez lehetséges.
Fang sejtelmes mondata igaz volt. Mrs. Wirdengren valóban nem hitt Sennek.
– Nos, akárhogy is, a lényeg, hogy végre van egy várhatóan száz százalékig működőképes anyag a kezünkben – zárta le a vitát a titkárnő. – Ennek Mr. Dawson is örül, és megkért, hogy adjam át gratulációját.
– Ez igazán megtisztelő, asszonyom.
Fang váratlanul elegánsabb modort vett fel, és elfojtotta örömteli mámorát.
Emilia megtorpant a séta közben, és komoly arccal tekintett beszélgetőtársára.
– Nézze, Fang. Önbe most nagy bizalmat fektetünk azzal, ha jóváhagyjuk ezt a változatot.
Egyetlen kis hiba, és egy vagyont dobunk ki. Ezért, és mert fogytán az időnk, kell tudnunk mindent a felfedezéséről.
– Mindent elmondtam – hazudta szemrebbenés nélkül Fang.
– Maga komoly barátságot ápolt William Lesterrel, azzal a kutatóval, aki addig a bizonyos incidensig a robotokkal a legkomolyabb munkálatokat folytatta a geroldiummal.
– Ez igaz.
Mrs. Wirdengren ismét szúrósabb szemmel nézett.
– William Lester nem adott át önnek semmit, ami esetleg a hasznára vált a tanulmányozások és a kísérletezések alatt?
82
Fang ismét egy mélyet lélegzett, mielőtt enyhe mosollyal válaszolt volna.
– William Lesterrel jóban voltunk, és nem akartam neki rosszat, ahogy ő sem nekem.
Igaz, hogy sokmindenről beszélgettünk egymással, de a teljes kutatási anyagát azért nem bízta rám.
– Csakmert a személyes számítógépén nem találtunk meg mindent, amit kerestünk.
– Bizonyára kitörölte, mielőtt elmenekült.
Emilia mímelten tágra nyitotta a szemeit, és sejtelmesen csak annyit válaszolt:
- Bizonyára.
Tovább folytatták a sétájukat, lassan elérve a kutatási terem ajtaját.
– Nos, akárhogy is történt, hamarosan minden kiderül.
Ez a még sejtelmesebb mondat csak tovább gyötörte Fang félelmét arra vonatkozólag, hogy a GVH leállítja a változata gyártását az ügy kiderítéséig. Ez komolyan elrohasztaná munkája gyümölcsét.
Érzelmeit ugyanakkor szilárd eltökéltséggel leplezte.
– Parancsba adtam – folytatta Mrs. Wirdengren -, hogy keressék meg Mr. Lestert, és kérdezzék ki a kutatásokkal kapcsolatban, továbbá félkérjük, hogy álljon újra a GVH szolgálatába. A nemrégiben történt félreértéseket mindenféleképpen tisztáznunk kell, nemdebár, Mr. Sen?
Fang borzalmasan megrettent a hírtől. Legfőbbképp – a sejtelmességen kívül – azt csodálta, hogy mindezen bizalmas információkat pont az ő orrára kötötte Emilia Wirdengren.
A GVH legbefolyásosabb titkárnője ezzel befejezettnek tekintette a diskurzust. Elköszönt Fangtól, majd megfordulva visszaindult a liftekhez. Fang Sen pedig azon töprengett, vajon mit is jelenthet pontosan az, hogy „a GVH szolgálatában”.
XXV.
(2050. április 11. – Kanada, Toronto)
Óriási válság volt Európa szerte 2050 Áprilisának elején. Az osztrák konfliktus tetőzni látszott, és bár az APF erői lassan kiszorították a szélsőségeseket a városokból, azok továbbra is folytatták gerillaharcaikat vidéken. Bécs helyreállítása még mindig váratott magára, az összes légifolyosót lezárták. William Lester már négy napja vesztegelt a reptéren.
Az iratait bár megszerezte, vízumkérelmére vonatkozó, heteken át tartó várakozása és fáradozása végül eredménytelen lett, az USA törvényei szerint William Lester brit
állampolgár nem tartózkodhatott az Államokban.
Európába akart utazni. Elsődlegesen Angliába, a rokonaihoz, hogy ott új életet
kezdhessen, de az iratai nem voltak meg, az USA sem engedte be, így Torontóba ment abból a pénzből, amit alkalmi munkákkal keresett. Torontó volt az a város, ahonnan a
legvalószínűbb volt, hogy indul repülőjárat Európába. Mivel az EU szétesett, és a hatóságok képtelenek voltak az intézkedésekre, így csak néhány ország fogadott civil légijáratokat.
Az utóbbi napokban Williamnek sikerült annyi készpént összegyűjtenie, hogy az
egyébként lényegesen olcsó repülőjegyét megvehesse. Gondolt arra is, hogy vízi úton megy, de épp a Veronika nevű hurrikán tombolt az USA partjaihoz közel, így a legtöbb hajót nem engedték útnak.
– Még két óra – mondta magának Will a „B” épület várótermében.
83
Ennyi kellett ahhoz, hogy végre elindulhasson haza, a York-hoz közeli kis faluba, és végre kipihenhesse az elmúlt évek fáradalmait. Mióta a GVH-ban dolgozott, semmit sem csinált, csak a geroldiumot vizsgálta. Nem űzött hobbikat, nem olvasott újságot, csak híradót nézett.
A lehetősége megvolt ezekre, de egyszerűen nem élt velük. A divat és a személyes stílus ugyanakkor hiányzott neki. Nem volt más ruhája, csak a fehér köpenye, és az alatta lévő pulóver, meg néhány egyszerű ruhadarab, amiket nem ő választott ki. Azokban menekült ki márciusban a hivatalból. Most sötét farmer nadrágban, kék ingben, bőrcipőben, a
szemüvegét viselve ücsörgött. Kevesen voltak körülötte, de ez nem is volt meglepő hajnali négy órakkor. Mindenesetre a Toronto-London járat menetrendszerűen indult, és a jegyeket hamar elkapkodták. Ahogy Will a kivetítőt nézte, azon kapta magát, hogy pár perc múlva egy másik gép is indul az öreg kontinensre.
„München?” Gondolta magában. „Érdekes. A polgárháborús Ausztriához ily közel is landolna polgári gép?”
Nem igazán volt sok ideje a válaszon töprengeni, mert pár pillanat múlva megszólalt a hangosbemondó:
– A Londonba induló menetrend szerinti járat várhatóan tíz perccel később száll fel időjárási okok miatt.
„Időjárási okok miatt? Hiszen odakint süt a nap! A Veronikát pedig nagyban elkerüljük.”
William úgy döntött, kideríti, hogy pontosan mi is lehet az oka a késésnek. Már alig várta, hogy elhagyhassa a számára átkozottnak titulált kontinenst, és most még az idegeit is újbóli próbára teszik.
Az információs pult közel volt, így odament, és a csinos, fiatal nőtől várt magyarázatot.
– Elnézést –mondta, és várta, mikor figyelnek fel rá.
Az éppen a körmeit reszelő nő zavartan kapta fel a fejét, és dadogva válaszolt.
– Te-tessék?
– Érdeklődni szeretnék – kezdte Will –, hogy a Londonba tartó gépnek miért kell tíz perccel később felszállnia?
A hölgy még inkább zavarodottnak látszott, és értetlenkedő tekintettel meredt egy másodpercig Willre. Aztán rájött, hogy mint az információs pultnál ülő személy, valamit mondania kellene.
– Az előbb mondták be. Időjárási okok miatt.
Will elmosolyodott a nagyképű és egyben lerázós duma hallatán.
– Nézze – magázódott továbbra is a közös kor ellenére –, mindketten tudjuk, hogy az nem lehet. Odakint süt a nap, a Veronika pedig messze elkerüli az új menetirányokat. Az ok egész biztos, hogy valami más. Lenne oly kedves, és megmondaná nekem?
A hölgy viszont ekkor a váróterem bejáratát fürkészte. Will is gyorsan odafordult, és két fekete öltönyös férfit látott meg, akik egyszerű üzletemberként próbálnak szabad utat kapni a biztonsági ellenőrző pontnál. Pár pillanattal később az őrt álló személyzet tagjai átengedték a két egyenruhás férfit, akik William felé közelítettek meglepő gyorsasággal.
– Egy perc, és választ kap. Addig kérem, foglaljon helyet – ajánlotta a nő Williamnek, mintha mi sem történne.
De William számára ekkora már minden összeállt. A fekete öltönyös fickók, akik szemmel láthatóan pisztolyt viselnek a derekukon, a GVH emberei, és a gép azért késik tíz perccel, mert le akarják tartóztatni, hogy börtönbe csukhassák csak azért, mert véletlenül belepillantott egy szupertitkos dokumentumba. Persze teljes inkognitóban,
feltűnésmentesen.
84
Will nem értette, miért teszik ezt, és miért pont akkor. Hiszen ő semmire sem emlékszik azokból az adatokból, amiket Mr. Dawson irodájában meglátott. De még ha emlékezne is, akkor sem használná fel gonosz célokra az adatokat, sőt, megpróbálná az egészet elfelejteni.
Mindez úgy sem számít. A két férfi lassan közeledett az információs pulthoz. Egyikük nagydarab, izmos alkatú, negyvenes éveiben járó ember volt, a másikuk fiatal, alig harminc éves.
– Mit gondolsz, ellen fog állni? – kérdezte a fiatalabb az idősebbtől, úgy, hogy csak az hallhassa.
De a másik fickó csak megvonta a vállát.
– Remélem – mondta a fiatalabb –, nem kell majd megint fél mérföldet futnom, míg elkapom.
– Csak rajtad múlik – válaszolta az ifjabb.
Will mindeközben gyorsan túltette magát a meglepetés okozta sokkból, és elhatározta, megmenti magát a haláltól, vagy a GVH-ba való erőszakos bebörtönzéstől. Őt bizony nem fogják letartóztatni, és egy labornak kinéző tömlöcbe vetni! Igaz, hogy a szerződése még nem járt le, de a geroldium már működőképes kell, hogy legyen. A feladata ezzel véget ért.
Azonban most mással kell törődnie, mint a geroldium és a Föld jövőjével. Ki kell találnia, hogy szökjön meg. Akármiért is késik tíz percet a gép, az túl sok idő ahhoz, hogy itt maradjon.
Nem rohangálhat fel-alá a teremben, hiszen előbb-utóbb úgyis elkapják. Valami mást kell kitalálnia…
„Megvan!” – gondolta magában.
Mivel az információs pultnál dolgozó lány elég lassú felfogású volt, William inkább a legközelebbi automatikus jegykiadóhoz sétált, és pillanatok alatt vett egy jegyet a leghamarabb induló járatra. Will bankkártyája épp hogy nem ürült ki teljesen, és csak
„turistaosztályon” kapott helyet, de most ez is megtette. Mivel sietett, Will csak annyit tudott elolvasni az adatokból, hogy egy olyan gépre vett jegyet, amely csakis EU-s állampolgárokat szállít. Szerencsére ő annak számított.
A két GVH-s fickó közben már csak úgy tizenöt méterre lehetett Williamtől. A kövérebb a zakója zsebébe nyúlt, és óvatosan elkezdett kiemelni valamit, továbbra sem fedve fel, hogy kicsodák.
Mire már csak tíz lépés választotta el őket Willtől, egyikük megszólalt.
– William Lester, az Interpol nevében velünk kell jönnie!
De Will mit sem törődött a felszólítással. A gép pont kiadta a jegyét. Ő sietve elvette azt, és gyors léptekkel a közeli mozgólépcsők felé indult, amelyeken keresztül még épp időben elérhette a repülőgép beszállókapuját.
Ahogy léptei egyre gyorsabbá váltak, úgy távolodott egyre inkább a két öltönyös férfitól, akik e fejlemény ellensúlyozására futni kezdtek, mégsem érték el őt.
William is hamar átváltott futásra, és az emeletre felérve rohamtempóban sitetett ahhoz a géphez, amiről még azt sem tudta, hová tart. Mivel a többi várakozó utas azt hitte, hogy Will csak egy átlagos személy, aki azért fut, mert hamarosan indul a repülőgépe, nem állították meg. A biztonsági személyzet szintén ezt hitte, ugyanis a GVH emberei nem szóltak nekik, mert nem akarták a valódi hatóságokat is bevonni az akcióba, hiszen Interpol
jelvényeik hamisak voltak. De a reptéri ellenőrző pontokon így is sikerült átjutniuk.
Amikor William a beszállókapu közelébe ért, csak akkor vette észre a feliratot, miszerint a gép egy német városba tart.
„München? – gondolta magában. – Elég közel van az osztrák káoszhoz.”
85
Több mindenre nem volt idő gondolnia. Akárhová is tart a gép, és hiába veszítheti el azt a kevés poggyászát is, ami van, ez még mindig jobb annál, minthogy megöljék.
Az ügynökök gyorsabban futottak Willnél, így várható volt, hogy pár méterrel a beszállókapu előtt utolérik a fiatal tudóst.
– Interpol! – kiabálta egyikük – Állítsák meg azt a férfit!
De már késő volt. A William körül álló turisták nagy része indiai volt, mivel ők is egy repülőgépre várakoztak, amely Új-Delhibe tartott, így legtöbbjük értetlenül meredt a két GVH-s férfira. Páran elektronikus angol szótáraikban az „Interpool” szót keresték: hiába.
A hajsza a végéhez közeledett, Will elérte a beszállókaput, átnyújtotta a jegyét, és az útlevelét, majd miután mindkettőt visszakapta, elindult a repülőgép felé.
A két GVH-s ügynök lihegve állt a jegyszedő előtt, és tehetetlenül nézték, ahogy néhány perccel később felszáll a Münchenbe tartó járat, fedélzetén William Lesterrel.
– Nos, ez sikerült – jegyezte meg egyikük, és összecsapták jobb tenyereiket.
XXVI.
(2050. április 12. – Olaszország, Róma)
Csaknem egy teljes hónap telt el az EP utolsó ülése óta Azóta több próbálkozás is volt az Európai Unió életben tartására - sikertelenül. Sok ország még válaszra sem méltatta az EU-t.
Mások a saját gondjaikkal voltak elfoglalva. Az egységes Európa meghalt. Utolsó emlékként a közös valuta maradt, az euró, melynek értéke azonban drasztikusan zuhant.
Andrew Dawson azonban nem adta fel a reményt. Azt a nehezen megmagyarázható, ködös jelenséget, mely akkor, azokban a napokban oly kevés emberben maradt meg, s melyben sokan már nem is hittek. De Andrew hitt benne. Mióta kudarcot vallott a parlamentben, ideje nagyrészét a Védőpajzs-project háttértámogatásának szentelte. A kiesett összegeket gyorsan pótolni kellett, William Lestert úgyszintén. Az európai válságra pedig választ kellett találni. Pontosan emiatt volt ismét az öreg kontinensen.
Andrew bízott abban, hogy a gazdag államok, Európai Unió ide vagy oda, segítenek a titkos Védőpajzs-project befejezésében. Remélte, hogy nem adja fel az emberiség. Azonban attól tartott, hogy a szövetségek túl korán felbomlanak, a válságok elmélyülnek, és az embereknek eszük ágában sem lesz segíteni a GVH legfontosabb projectében. Pedig a védőpajzs már készen állt a geroldium befogadására.
Az emberiség legdrágább, és egyben talán legimpozánsabb építménye több ezer kilóméterre lebegett a Földtől, és három napja bejelentették, hogy szerkezetileg elkészült.
Persze a bejelentés időpontje nem teljesen volt azonos a valós elkészülési idővel. Ez a gigantikus űrállomás - mely talán legjobban szemléltette az emberiség összefogásának lehetőségét és eredményét – csak arra várt, hogy szolgálatba állítsák.
Több milliárd euróba került, de még a legszegényebb országok is vagyonokat fizettek, hogy megépüljön.
Ez volt az emberiség közös érdeke. Az egyetlen jövő.
És most lehet, hogy mindez hiába. Az emberek már abban hittek, hogy nem hisznek semmiben. Nem akartak hinni istenekben, csodákban, vagy a geroldium mindent megmentő erejében. Elegük volt, és inkább vásároltak olcsó „ragacsot”, amivel bekenték a házukat, vagy tetőt építettek belőle, azt remélve, hogy az valóban megvédi őket a káros sugárzásoktól.
86
Andrew persze tudta, hogy az „egyszerű” embereknek fogalmuk sem volt az űrállomás valódi méreteiről. Habár széles volt, mint egy esernő, azonban vastag is.
Andrew okkal érkezett Rómába, nagyon is fontos indoka volt.
Az örök város az utóbbi években komoly változásokon ment keresztül. A belvárosra rá sem lehetett ismerni. Új felhőkarcolókat építettek, melyek teljesen elnyomták a város ókori értékeit. Sőt, azokra épültek, porba tiporva őket. A szűk utcák jellegzetessége már nem mindenhol maradt meg. Sugárutak épültek, hogy az emberek könnyebben eljuthassanak a belvárosba. Róma megannyi templomából többet lebontottak vagy átépítettek. Néhányból kocsma lett, párat szállodává alakítítottak át. Azonban a Pantheon, az Angyalvár, és a Vatikán továbbra is megtartota régi értékeit, és nem hagyta annyiban a multikulturalizmus
terjeszkedését.
Sok régi épület maradt még fenn, mint a Colosseum, és megannyi viadukt, a Szenátus épülete és a parlament is muzeálisnak számított.
A város csak nehezen tudta eldönteni, hogy megmaradjon a régi, ókori értékeinél, vagy haladjon a korral, és egy új, modern várost hozzon létre. Végül itt is a globális felmelegedés döntött, és persze a pénz.
A kulturális értékeket eltaposták és elfeledték.
– Negyed egy van – mondta magának Andrew Dawson, miközben a Vatikán közepében várta, hogy fogadja Őszentsége, a pápa.
A „váróterem” mesés volt. Még egy ilyen szoba a világon talán már nem is létezett.
Gyönyörű kárpitok, vörös szőnyeg, freskók, reneszánsz stílusú bútorok. Több ezer eurónyi érték hevert csak abban a teremben. „A következő viszont még értékesebb lehet” – gondolta Andrew. Abban ugyanis maga őszentsége, I. Lukács pápa várta vendégeit.
A pápa most is abban a szobában tartózkodott, Andrew pedig már nagyon szeretett volna talákozni a haladó szellemű egyházi vezetővel. A legtöbbször az egyház feje nem fogadott csak úgy valakit, de Mr. Dawson kivétel volt. Lukács pápa senkire sem akarta hagyni a lényeges megbeszélést.
Rövidesen egy kövér, fekete reverendába öltözött, középkorú férfi nyitotta ki az ajtót, és
Rövidesen egy kövér, fekete reverendába öltözött, középkorú férfi nyitotta ki az ajtót, és