Éjszakai vonattal Szófiába

Két debreceni egyetemista álldogál a tikkasztó nyárvégi alkonyatban Bucureşti-Nord pályaudvarának peronján. Zsebükben az Egyetemisták Nemzet-közi Szövetségének Prágában kiállított, s Jiři Pelikán fıtitkár aláírásával hitele-sített diákigazolványa, szívükben a kétéves bolgár nyelvtanulás során megked-velt testvérnép hazája megismerésének vágya. 1962-t írunk. A pályaudvar szomszédságában épült, magasházakból álló lakótelep égre rajzolódó sziluettjét most eltakarja a 3. vágányra behúzó szerelvény. Oldalán a felirat: Bucureşti-Szofija.

Az egyik kocsiban hangosan éneklı, húsz-huszonöt ifjúból álló társaság.

Szők farmernadrág, színes, nagykockás ing, zokni nélkül viselt szandál az öltö-zékük. Hozzájuk szállunk be. A szófiai Mővészeti Akadémia hallgatói, akik most érkeznek haza az NDK-ban és Csehszlovákiában tett tanulmányútjukról.

Egy sasorrú, akaratos állú, bozontos fekete hajú izmos fiatalember az akadé-misták hangadója. Cigarettával kínál, vállunk megragadva magához ölel mind-kettınket, mikor nehezen megmagyarázzuk, kik vagyunk. Aztán társai hívására az ablakhoz rohan. A hatalmasan felharsanó kacagásra mi is ablakhoz ágasko-dunk. Kövérkés, középtermető, göndör fekete hajú, bajuszos fiatal férfi rohanna a szerelvényhez. Rohanna, ha tudna, mert annyi s olyan terjedelmes csomagja van, hogy minduntalan elejt valamit, s mire felszedi, már megint elperget

va-lami mást. Szıke, molett asszonyka segít neki, most épp egy fürgén guruló mő-anyag vödröt csíp nyakon. Nagynehezen felkászálódnak ık is, és a vonat elin-dul Rusze felé.

A sasorrú akadémista helyet szorít magával szemben, közelebb int magá-hoz, ö is közelebb hajlik, s váratlanul árvíz-sodrással áradni kezd belıle a szó.

Élénk gesztusokkal – megfeledkezve szegényes nyelvtudásunkról – mesél, me-sél hazájáról, történelmükrıl, tájaik szépségérıl, honfitársai nemes tulajdonsá-gairól, bolgár italokról, ételekrıl. Egy negyedóra múlva abbahagyja. Hátradıl a forró levegıjő fülkében, kitekint az aszály-szikkasztotta román mezıkre. Né-hány perc múltán térdünkre teszi kezét, kicsit szégyenkezı mosollyal sze-münkbe néz, és bocsánatot kér, amiért úgy elragadta a hév… De értsük meg, ı, s a társai és minden bolgár nagyon szereti gyönyörő ifjú hazáját, s minden pok-lokat megjárt, minden próbát kiállt ısi népét; s errıl, különösen így, a két hóna-pos távollét után hazatérıben, másképp nem tudott beszélni. Feláll, s aztán töb-bet nem szól hozzánk.

Nagyon sokan vagyunk a fülkében, többen állnak a bolgár fiatalok közül.

Elbúcsúzunk, visszaadjuk a helyet, benyitunk egy másik fülkébe, ahol mindösz-sze négyen vannak. A sarokban a verejtékét törölgetı, zsebkendıjével arcát le-gyezgetı férfi ismerısnek tőnik. Igen, ı az, akinek a csetlı-botló igyekezetét az elıbb megnevettük. A mőanyag veder most is ugrándozik, de már csak a vonat ütemére a csomagtartóban. A férfi Ivan Ivanov szófiai fogorvos. Mi is bemutat-kozunk. Hevesen, csak úgy ülve, kezet rázunk. Erre már felébred fejét vállára hajtó felesége is. Az NDK-ból jönnek, üdülni voltak. De ugye, elmegyünk Szó-fiában hozzájuk? Jaj, nagyon vágynak már a nagymamánál maradt kisfiuk után!

Meg aztán biztosan tőkön ülnek a Blagojev bulvár környékének fájós fogú be-tegei is. Igen, a kisfia! Még csak öt éves, de máris hogy szeret meccsre járni!

Gyönyörő így nyáron az esti fényben fürdı Vaszil Levszki stadion. Tudja ı, mennyire szeretik a magyarok a futballt. Ugye, elvihet minket esti mérkızé-sekre? Lelkesen bólogatunk. Erre élénken csillogó szeme egy pillanatra elko-morodik. Aztán nagyot kacag, hát persze, tudhatná már, a németek is így csi-nálják: fordítva, mint a bolgárok. Mi is tudtuk, hogy a magyar igen-bólogatás a bolgároknál nemet jelent, s élénk, nálunk tagadó értelmő fejrázással jelzik a he-lyeslést. Tudni a szokásról és helyesen alkalmazni: bizony, ez két különbözı dolog! Ivan Ivanov barátunk, hogy elkerüljünk sok nevetséges és félreérhetı helyzetet, edzésbe fog bennünket. Tíz perc múlva úgy megy a dolog, mint a ka-rikacsapás. Ha nagyon helyesel a bolgár ember, nemcsak a fejét rázza, hanem vele együtt törzsét is jobbra-balra döntögeti. Erre már inni kell. Elıkerül a bol-gár rakija s a magyar barackpálinka, és bár az idıjárás ellene szól, mégis iszunk egy-egy kortyot a barátságra.

Giurgiu román határállomás után feldübörög alattunk a Barátság hídja. A hatalmas folyammá szélesedett Duna túlsó partján már a bulgáriai Rusze

váro-sának fényei csillognak. A pályaudvar betonján vad kergetızés, örömtáncot já-ró, csókolózó fiatalok. Akadémista ismerıseink s elébük utazó rokonaik üdvöz-lik ily viharosan egymást. Az egyik fiú egy marék földet kapar a virágágyból, magasra dobja, s mintha frissítı zápor hullna, nevetve a visszahulló hazai föld alá áll. Igen, ık itthon vannak Minket kis szorongás fog el. Vajon mi otthon le-szünk-e bolgár földön? Magyarul beszélgetünk az ablakban könyökölve. Kos-suthot szívunk. Egy vasutas kopogtatja hosszú nyelő kalapácsával a kocsik ke-rekeit. Hozzánk érve felegyenesedik, s megszólal: magyarul. Szülei – milyen kicsi a világ! – sokáig Miskolcon éltek, ı is csak azért jött haza, hogy bolgár is-kolába is járhasson. Kezet fogunk, cigarettát cserélünk. Hátunk mögött a fogor-vos mosolyog. Itthon vagyunk.

Egymás vállának dılve alszanak útitársaim. A hővösödı éjszakában Szófia felé robog a vonat. A lámpát eloltottuk, a hold fénye csillog a csendesen szu-szogó alvók még mindig verejtékezı homlokán. Nem tudok aludni, gondolko-dom. A bolgárok nemzeti énekükben így szólítják hazájukat: „Bâlgario, mila”,

„Bulgáriám, kedves”… Hogy is mondta Balassi: „édes hazám”… A szláv írás itt született, 1100 éve, 863-ban. Az elsı bolgár könyveket Budán nyomták, a XIX. század elején. Budán, ahol másfélszáz évig lengett török zászló. Annak a népnek a nyelvén nyomták, amely ötszáz évig sínylıdött a félhold s a pasák korbácsainak árnyékában. És megmaradt Kirill és Method hitén, betőin, s ami ezzel együtt járt, csodálatra méltó akarással megmaradt kultúrát teremtı szláv nemzetnek.

Az „apostol”, Vaszil Levszki, a Rózsák Völgyébıl jött oroszlánszívő XIX.

századi bolgár szabadsághıs szavai ötlenek fel bennem: „Nem a török nép, nem is hite ellen küzdünk, hanem a császár és az ı törvényei ellen, amelyek barbár módon uralkodnak nemcsak fölöttünk, hanem a törökök fölött is.” Nem jut-e eszünkbe okvetlenül Petıfi neve, s hite, ha Levszki következı mondatait halljuk a XIX. századról? „Ez a század a szabadság és az egyenlıség százada minden nemzetiség számára. Ma mindenki, akit szorongatnak és elnyomnak, mindenki, akit gyötör a rabbilincs, aki a rabság siralmas és szégyenletes bélyegét viseli, megfeszíti minden erejét, erkölcsi erejét éppen úgy, mint fizikai erejét, hogy al-kalomadtán lerázza magáról, bármi módon is, a rabság terhét, hogy széttördelje rabbilincseit, letörülje homlokáról a rabság bélyegét.” Vaszil Levszkit Bulgária ottomán kényurai 1873. február 18-án Szófiában felakasztották. De az általa szervezett nemzeti felszabadító harc 1878-ban gyızedelmeskedett: a testvéri orosz seregek az ıket támogató bolgár önkéntesekkel együtt felszabadították az országot, s a legelsı bolgár állam megalakulása után csaknem ezerkétszáz év-vel, ahogy Georgi Dimitrov az 1933-as lipcsei perben mondotta: „Egy nép, amely 500 évig élt idegen iga alatt, anélkül, hogy nyelvét, nemzetiségét elvesz-tette volna…”, elindult a modern Bulgária megteremtésének a régi századoké-nál nem kevésbé viharos történelmi útján.

Az éjszakai vonat elhalad egy város mellett, melyet a hıs iránti kegyelet-bıl Levszkinek neveznek, s keresztezi a hajdanvolt orosz és bolgár hısök dél felé, a Sipka-szorosba tartó hadiútját. Majd hajnaltájt eljut az Iszkâr folyó völ-gyébe, ahol az égnek meredı sziklafalak s a szédítı mélységben sustorgó, hab-zó víz közötti, Istent kísértı hegyi pályán gyorsuló tempóban eléri a fıvárost. A török uralom idején a pasák és a francia mérnökök azt mondták, lehetetlen az Iszkâr-szorosban vasutat építeni, hasztalan költenék rá a milliókat. Aztán, né-hány évre rá, hogy eltakarodtak a pasák, az újjáéledt Bulgária mérnökei és pa-rasztból lett munkásai felépítették a maguk tehetségébıl, a maguk pénzén.