L ÁTNI ÉS LÁTSZÓDNI : SZÍNTEREK

293 A témával részletesen foglalkozott Fábri Anna. Többek között a XX. század elején megjelent A Magyar család aranykönyve című többkötetes kiadványra hívja fel a figyelmet, amely a társasági életet és reprezentációt munkának tartja.

294 AMF, II, 325-333.

295 A művelt és udvarias ember…,, i.m.,116.

A társasági ember életének egy részét a (szűkebb vagy tágabb) nyilvánosság előtt tölti, a magán- és közszféra határán mozog: lát és látszódik. A társasélet színterei – részben nyilvánosak ugyan, de – a nagyközönség (a közönséges ember, a kívülálló) számára elérhetetlenek. A társaság tagja a szigorúan vett nyilvános tereken kocsiban vagy lóháton közlekedve nem érintkezik közvetlenül az utca emberével (csak ha akar), és a többi nyilvános térben is elhatárolódik: színházban, operában külön páholyban ül (sőt, az sem mindegy, hogy a hét melyik napján jár az előadásokra), a Boulevard-okon pedig a kávéházak és (exkluzív) klubok különtermei és szeparéi tartják távol tőle az illetékteleneket.

A séta, a kikocsizás és a lóverseny, ritkábban egy-egy főváros környéki kirándulás tartozik a társasági élet eseményei közé, este pedig mindenekelőtt az estélyek, bálok, a színházi és operaelőadások.

A társasélet legjellemzőbb színterére: a magántér és köztér határán lévő szalonba személyes ismerősök bemutatásával vagy a háziak ismerősei által írt ajánlólevéllel lehet bekerülni. (Justh kap és később ír is számos ilyen ajánlólevelet.)²⁹⁶ A szalonélet arisztokratikus gyökereit mutatja, hogy a szalon fizikai valójában a lakáson belüli

„haszontalan tér”: a folyamatos reprezentáció helyszíne. Mesterséges (és színházi) környezet, amelyben az ember kivonhatja magát az anyagi világ és a szükségletek valóságából: az a funkciója, hogy „haszon nélküli”, „felesleges” legyen, hiszen a szalonban csak az idejét vesztegeti az ember egy olyan társadalomban, amelynek mozgatórugója a haszonelvűség és a profit. A szalon tehát bizonyos szempontból a szabadság tere.²⁹⁷ Másrészt viszonylagos zártsága, a vezető rétegek befolyása miatt – mint az arisztokrata (udvari) előkép szerves folytatása és örököse – felsőbb minta és referencia is egyben.

A társasélet meghatározott szabályok között zajlik. Külön ideje és rendje van a látogatásoknak, a különböző találkozásoknak. A családdal, barátokkal, ismerősökkel való kapcsolattartás elsősorban a nők feladata (meghívások, látogatások teljesítése és lebonyolítása beleértve a menük összeállítását, az ültetés eltervezését). A társasági életben elvárt számtalan látogatásról kézikönyvek adnak felvilágosítást. Kötelező az újévi, köszönő-, gratuláló- és kondoleáló, az utazás előtti és utáni (búcsú-), valamint az udvariassági látogatás (ez utóbbi azoknál az ismerősöknél, akikkel felszínesebb a kapcsolat). Nem csoda, ha az egy főre jutó évi látogatások száma többszázra tehető. A társasági hölgyek emellett állandó fogadónapot jelölnek ki (jour fixe), amikor minden hét egy (vagy több) adott napján otthonukban – külön

296 „Édes Pistám! Íme a levelek. Antokolszkijt ½ 7 felé, Ctesse Diane-t a hét első 4 napján 4-7 között, Haraucourt-t a rue de Varennes-i minisztériumban 3-6 között találod honn. Schärffenberg grfnét mindig.” – Írta Apáthy Istvánnak, de tudjuk, hogy rajta kívül még számos barátjának küldött ajánlólevelet párizsi ismerőseihez.

Justh Zsigmond Apáthy Istvánnak, Szenttornya, 1889. júl. 14., közli KS, 503.

297 Többek között AMF II, 340.

meghívás nélkül – fogadják látogatóikat.²⁹⁸ A jour fixe-ket Párizsban az 1888-tól minden évben megjelenő Livre d’or des salons, adresses à Paris tájékoztatásaiból, egyes újságokból vagy névjegykártyákról lehet tudni.²⁹⁹ A társaság hölgytagjai közül többen este, vacsora után, tíztől éjfélig, sőt, néhányan színház után, éjfélkor is megnyitják szalonjukat.

A látogatások mellett a közös étkezések már egyfajta intimitást feltételeznek, s meghíváshoz vannak kötve. Justh (naplóbejegyzései tanúsága szerint) gyakran költi el barátaival villásreggelijét, jár délutáni teákra és este hét óra körül kezdődő ebédekre. Ezek a ma már inkább vacsorának nevezendő étkezések lehettek családi (ez egyben szűk baráti kört is jelentett) vagy széles körben, estélyeken, bálokon felszolgált több száz fős ebédek. A szűk kör sem zárta ki az úgynevezett grande genre³⁰⁰ ebédet, amely nem annyira a vendégek számától, mint a terítés és az étkek különlegességétől volt rendkívüli.

A társasélet egyik legjellemzőbb tere azonban a szalon.

III. 3. SZALONÉLET

A szalon általában egy több éve működő, bensőséges kör, amelynek tagjai régről ismerik egymást és keresik egymás társaságát. Minden társasági hölgy arra törekszik, hogy legyen fogadónapja, amikor – a hét meghatározott napján – összegyűlnek nála vendégei. A szalont elsősorban habitüék, azaz rendszeresen visszatérő, bennfentes vendégek, a szalon „oszlopai”

látogatják, de a háziasszony célja az is, hogy minél több – híres – vendége (is) legyen.³⁰¹ Lelke a szellemes háziasszony, aki egyszerre központ és kapocs a vendégek között. Mlle Juliette Lamber (a későbbi Mme Adam) általános szalon-szabályokat és tanácsokat kap szellemi nevelőjétől, Marie d’Agoult-tól.³⁰² amelyek között szerepel, hogy a vendéglátónak mindig boldognak, derűsnek kell tűnnie, a vendégei ne vegyék észre, ha valami bántja.

Teremtsen személytelen és nyugodt légkört, kerülje a túl nagy intimitást teremtő vallomásokat, legyen szerény, elegánsan egyszerű, toleráns és rendíthetetlen: ha kimondta véleményét, az tűnjön szilárdnak. Mielőtt szalonjába új vendégeket hív, kérje ki a régiek

298 A később divatba jött teameghívásokat csak a hölgyek öltözete különböztette meg a fogadónapi látogatásoktól.

299 Justh Párisi Naplója elején több bejegyzésben is említi, hogy – nem tudván még a látogatásra megjelölt időpontokat – olyankor ment, amikor a vendéglátó nem fogadott, de névjegyét meglátva végül mégis kivételt tett vele, sőt, egyszer azt is feljegyzi, hogy többek bosszúságára Baronne de Karmel de St. Martin két hét alatt négyszer is megváltoztatta a napját, megzavarva így a társaságot.

300 grand genre: nagystílű (fr.)

301 Justh maga is kiemeli ezt a jellegzetességet az egyik neves irodalmi szalon háziasszonyáról, Comtesse Diane-ról szóló tanulmányában: „Mert minden párisi salonnak van nehány bálványa…” JUSTH Zsigmond, Egy párisi irodalmi salon. Comtesse Diane és köre, Magyar Salon, 1888, 9. k., 478.

302 Marie d’Agoult, egy időben Liszt Ferenc élettársa, aki szalonjában többször felolvassa külföldi forradalmárok levelét, így Mazziniét és Kossuthét. Később összevész Juliette Lamberrel, akit azzal vádol, hogy elcsábítja tőle vendégeit. AMF II, 29-34. Madame Adam egyébként Comte Paul Vasili néven többször is ír a párizsi társaságról.

tanácsát (vagy azokét, akik annak hiszik magukat), tartsa fenn a szellemi kíváncsiságot, és hitesse el a vendégeivel, hogy többet foglalkozik velük, mint saját magával.³⁰³

Többféle szalon létezik (van, amely kizárólag társadalmi rang szerint formálódik és olyan, ahová különböző körökből gyűlnek össze a vendégek), de a társaság lelke mindig a szellemes asszony. Az igazi szalon-háziasszony úgy tudja egymásnak bemutatni látogatóit, hogy pár szóval már lehetséges közös érdeklődési kört, beszédtémát is felvet; képes egy-egy kínosabb, hevesebb vitát békésebb mederbe terelni; képes a hallgatagokat megszólaltatni és a tárgytól elkalandozókat visszairányítani a megkezdett témához.³⁰⁴

A szalon „komplikált valóság”, amelyet nem lehet azonnal megfejteni: számtalan titkos, rejtett (politikai, pénzügyi, irodalmi, társasági) kötelék, viszonyrendszer szövi át. Ez nemcsak azt jelenti, hogy csak fokozatosan lehet megismerni, hanem azt is sejteti, hogy egy-egy szalon komoly jelentőségre tehet szert a politikai, irodalmi és művészi (sőt, a tudományos és köz-)életben is, befolyásolhatja események és karrierek alakulását, formálhatja a közvéleményt (és divatot).³⁰⁵ A hivatalos terektől elkülönülve átmenetet jelent a magán- és közszféra között, más minőségű találkozási és ismerkedési lehetőséget nyújtva tagjainak.

A társasági élet az „unalom megelevenítésének” lehetőségét is kínálja tagjainak. A szalon mindenekelőtt találkozásra és folyamatos véleménycserére, társalgásra nyújt lehetőséget. A XIX. századi társasági ember különösen érdeklődik a pszichológia, az „emberi lélek” iránt, s a művészetben is elsősorban azokat a műalkotásokat értékeli, amelyek érzelmi hatást váltanak ki belőle. Kifinomult érzékenysége, művészi igénye különleges érzékelési szükséget feltételez. A szalonban – a társalgás mellett – zenélnek, táncolnak, szavalnak, felolvasásokat és (amatőr) színielőadásokat tartanak.³⁰⁶ A hivatásos előadók részben fellépnek, részben a társasági amatőröknek tanítanak be egy-egy darabot. Az előadások

303 Még egy személyesebb tanácsot is ad neveltjének: egy szalon megalapításához 20 barátra és 5 barátnőre van szükség. AMF II, 32-33.

304 Justh szerint is a szellemes asszony a (francia) társaság lelke (és ezt a tulajdonságot emeli ki a Wohl-nővérek pesti szalonjának leírásakor is, a két nővért dícsérendő). „A francia asszony szellemesebb minden más asszonynál, szellemével dominálja, összetartja körét, kiegyenlíti a különböző társaságok egyénei között levő differenciákat, vezeti a társalgást, megszelídíti a sokszor felingerült kedélyeket azáltal, hogy mindenkinek tud valami kellemeset mondani. Röviden, szellemével (mely talán nem elég mély arra, hogy mindent megértsen és így rendesen csak a felületen marad) kiegyenlíti, harmonizálja az ellentéteket azáltal, hogy simul mindenkihez.

Persze ez a fényes tulajdona sokszor sok lényeges dolog hiányát leplezi: néha leplezi a szívet, a kedélyt, amelyből egy francia asszonynak rendesen kevesebb van, mint egy német, angol vagy magyar asszonynak, gyakran pedig még a valódi értelem hiányát is födi. Dehát e két dolog nem okvetlenül szükséges ahhoz, hogy egy asszony tündököljön és szellemes legyen.” JUSTH Zsigmond, Parisi jegyzetek, Szemle, 1885, szept. 25., 21 sz., 9.

305 Anne Martin-Fugier a szalonokról írt könyvében az 1885. március 29-i Figarót idézi: „Párizsban vagy száz vezető szalon működik, amely irányítja a közvéleményt s törvény erejű ítéletet nyilvánít.” AMF II, 7. Ugyanott utal Mme Daudet-ra is, aki szerint Tout Paris épp ellenkezőleg: inkább szűk kör. (ford. tőlem)

306 Olykor színdarabokat is felolvastak (ami általában unalmas volt). Kedvelt összejövetel a korban a matiné:

„mely[…] 3-tól 7-ig tart[…] és nagy amateur és művészi zeneelőadásokkal vagy tánccal van[…] összekötve.

150-300 ember fordul meg ilyenkor a szalonban. Egy ilyen elegáns háznál, rendesen hetenként van ily matiné, melynél a zeneelőadások és szavalatok 6 ½-ig tartanak s utána fél nyolcig táncolnak.” N.n. Társasdalmi hírek, Salon és Sport, 1892. jan. 17., 3. sz., 7.

tanulási és ismerkedési lehetőséget jelentenek (elsősorban a fiataloknak): a próbák során a szereplők többször találkoznak, a sikeres bemutatót pedig társasági meghívások is követhetik.

A korban kedvelik az élőképekben előadott szó- és szótagrejtvényeket, a színházban visszadobott vagy épp adott alkalomra (akár nevelő célzattal) írt jelenetek felolvasását vagy előadását. Hangversenyeket elsősorban azoknál a házaknál tartanak (szűkebb családi vagy társasági körben), ahol a háziasszony maga is zenél vagy épp mecénás. A műélvezetet azonban erősen korlátozza, hogy az előadások alatt sokszor beszélgetnek, járkálnak. Irodalmi közhely a felületes szalonélet és a komoly szellemi élet ellentéte; a társasági élet megítélése mégis kettős: ha tagjai nem is tartoznak az alkotók közé, lehetnek értékek hordozói vagy közvetítői.

III. 4. MŰVÉSZEKASZALONBAN

„Egy irodalmi salon nagy hatással lehet a művészet s irodalomra, miután fejleszti az egyén általános műveltségét, emeli színvonalát, s észrevétlenül eljuttatja arra a szellemi magaslatra, honnan keresztül lát a többi emberek feje felett; s így játszva megadja azt az általános műveltséget, amely a művész egyéniségét meglágyítja, amely engedékennyé teszi az ellentétes véleménnyel szemben, s amely érdekelteti a más ember eszméi és érdekköre iránt.”³⁰⁷

A nagyvilági ember és az alkotók közötti viszony azonban több – kényes – kérdést is felvet. Mindenekelőtt mindkét fél érzékeny: a művészek saját identitásukat és (különleges) értéküket akarják elismertetni s a társaság esetleges lenézése, bizalmatlansága sérti őket.³⁰⁸ Emellett nem egyszer úgy gondolják (legalábbis a nagyvilági emberek ítélete szerint), hogy erőfeszítések nélkül társasági emberré válhatnak. Ezzel szemben a társaság egy része szerint egy író csak akkor fogadható el, ha társasági emberként viselkedik, és nem akarja szakmai hozzáértését és hovatartozását fitogtatni. Sokszor tartanak attól is, hogy az alkotók esetleg

„beleírják őket” a műveikbe.

Az elkülönülés és a bennfentesség vágya mindkét félben ott rejlik. Vannak írók, akik nem járnak társaságba (Joris-Karl Huysmans), s vannak, akik görcsösen vágynak a társasági sikerekre (Paul Bourget). A társaság tagjai között is vannak, akik teljesen elzárkóznak a művészek társaságától és olyanok is, akik – a többiek szerint túlságosan is – kötődnek a művészetekhez és támogatják az alkotókat. Abban azonban mindkét részről sokan egyetértenek, hogy a comme il faut emberek számára a színház, az irodalom csak szórakozás lehet: a társaság tagjai pedig legfeljebb dilettánsok.

307 J^USTH, Egy párisi irodalmi salon…, i.m., 471.

308 Például meghívják őket szerepelni, de azután vacsorára külön teremben terítenek számukra.

A művészek társasági élete mellett vagy ellen – egymásnak sokszor éppen ellentmondó – érveket és ellenérveket sorakoztatnak fel. Egyesek (így például Zola) szerint az alkotóknak már nincs szükségük a „felsőbb körök” közvetlen támogatására (a történelem során gyakran tapasztalt pártfogói, mecénási szerepére), hiszen a könyv, az újság, a színház fogyasztói termékké válásával anyagi függetlenséget és méltóságot szereztek.³⁰⁹ A közvéleményt már nem szűk, zárt körök formálják, hanem a nagyközönségnek valamilyen preferenciái. Nem egyszer felvetik, hogy a társasági élet a művész számára nem ihletadó forrás, hanem – épp ellenkezőleg – bénítólag hat rá: elveszi az idejét, enegriáját és teremtőképességét a komoly munkától. Tehetségét felszínes társalgásokban forgácsolja el, aprópénzre váltja a felületes szalonéletben.

Mások véleménye szerint a művészekre termékenyítőleg hathat a társaséleti szereplés.

Eltekintve a hiúság és elfogadásvágy (sznobizmus) vonzásától, magára az alkotásra – az érvényesülésre – is nagy hatással lehet a társaság. Számos ismerettel gazdagíthatja (tanú, kritikus, kommentátor lehet). A társaság nagy szerepet játszhat egy író (társasági és írói) karrierjének egyengetésében, és befolyásolhatja (irodalmi) intézmények működését (például a Francia Akadémia tagválasztását).³¹⁰ A szalon közönséget és egyben „védett” keretet nyújt a művész számára, ahol bátra(bba)n megmutatkozhat, nem kell tartania „értelmiségi” kritikától.

Értékes kapcsolatokat alakíthat ki (más írókkal, kiadókkal, újságírókkal), alkalomadtán mecénásokat találhat.

Justh hosszabb tanulmányban foglalkozik a művészek társasági életének hatásaival.

„Az irodalom és művészetek fejlődésére nagy befolyással van a párisi szalon. A festő, ki ily társaságba jut, természetesen beszélni fog a képkiállításokról, az új képekről, az atelier-életről és így érdeket ébreszt hallgatóiban ezek iránt; egy párisi irodalmi szalonban föltűnt könyv sikere pedig biztos.”³¹¹ Szerinte a közönséggel beszélgetve az írók más véleményekkel is szembesülnek és megtanulják elfogadni azokat. Mindez alakjaik megfestéséhez szükséges emberismeretüket, valamint kritikai érzékük fejlesztését is szolgálja. Előfordulhat ugyan, hogy a művészek a szalonok túlfinomult ízléséhez igazodva elveszítik saját hangjukat, „de hát mi gyönge, az menjen tönkre! Azért nem kár. De ez egy hátrány mellett mennyi az előnye!”³¹²

309 Idézi AMF II, 334. Ennek ellentmond Justh tapasztalata Huysmans és Barbey d’Aurevilly honoráriumaival kapcsoltban. „Louise Read pláne elmondja, hogy Barbey d’Aurevilly csak 500-at kap egy könyvéért s volt olyan, amelyért semmit sem kapott. Szóval itt is csak mint mindenütt ki van az iró az éhenhalásnak téve. Persze kiveszi a francia litteraturából Zolát és Bourget-t s a nem litteraturából Ohnet-t, kik meggazdagodnak könyveik által.”

Párisi Napló, 71. (jan. 25.)

310 Például Pierre Loti akadémiai megválasztásában nagy szerepe volt Juliette Adam és Diane de Beausacq szalonjainak. AMF II, 146.

311 J^USTH Zsigmond, A francia művészetek és a párisi társaság, Fővárosi Lapok, 1888. júl. 6., 186. sz., 1361.

312 JUSTH, Egy párisi irodalmi salon…, i.m., 479.

Justh egyik elbeszélése jól példázza, hogy a szalonélet közvetlen forrása lehet irodalmi műveknek: A két Ernesztina című írás³¹³ története és szereplői némi eltéréssel ugyan, de szerepelnek a Párisi Naplóban is. Bár az elbeszélésben megjelenített jelmezbált – Comtesse Diane estélye és szalonja helyett – egy pesti szobrászművész műtermébe helyezi, a történetet mással mesélteti el és saját maga párizsi (mártír)jelmezét egy névtelen novellaszereplőre adja, a témát, a szereplőket, a hátteret minden kétséget kizáróan a párizsi körből veszi.³¹⁴

Justh tisztán látja, hogy az irodalmi (vagy művészi) szalon túlmutat a pillanatnyi sikereken és egyes alkalmakon. Ismerkedési lehetőséget nyújt, s ezek a találkozások később más helyszíneken is folytatódhatnak: kiterjednek Párizs – sőt, sokszor a határokon túllépve más országok – nyilvános és magántereire, lakóinak művészi, társas- és magánéletére is.

III. 5. JUSTHÉSATÁRSASÉLET

Bár a korszakban az elitek mindennapjainak szerves része, sőt, meghatározója és befolyásolója a társasélet, Justh társasági szerepvállalása még ezt figyelmebe véve is különösen intenzív. Betegsége hajszolja országokon át, de vonzza is a változatos társasélet nyüzsgése. Helyét és önmagát keresi a világban – a társaságban.

Tehát nem(csak) szórakozásnak, időtöltésnek fogja fel a társasági életet: számára a társaság egyszerre anyaga és közönsége műveinek. A szalonok tagjait örökíti meg írásaiban, nekik szánja őket, rajtuk keresztül, az ő segítségükkel akarja megvalósítani eszméit, kezdeményezéseit.

A magyar kultúrát ismerteti meg és népszerűsíti határainkon túl, és a külföldi új áramlatokat, irányokat és mintákat mutatja meg itthon. Közben ismerkedik, fiatal tehetségeket keres (és fedez) fel, dicsér és pártfogol, közbenjár és ajánl, barátait, ismerőseit mutatja be egymásnak. Összeismertet arisztokratákat és művészeket, írókat és festőket, magyarokat és külföldieket egyaránt. Levelei birtokokat és városokat, megyéket és országokat, sőt, világrészeket kötnek össze.

313 JUSTH Zsigmond, A két Ernesztina = Mikszáth Kálmán, Almanach az 1890. évre, Bp., Singer és Wolfner, 87-107 (Egyetemes Regénytár).

314 Részletes leírás Párisi Napló, 241-2. (máj. 4.)

IV. A

: P

IV. 1. E^GYIDEGEN P^ÁRIZSBAN