II. Az állami befolyás expanziója az egyházakkal szemben
II.1. Állam és egyház a népiskola-politikában
II.1.1. A
ZÁLLAMI ELLENŐRZÉSELŐZMÉNYEIAbszolutizmuskori gyökerek és továbbélésük
A 18. század — noha az egyházak fenntartói monopóliumát még nem érintette
— ellenőrzési tekintetben már újrafogalmazta az állam és az oktatás viszonyát, s hasonlóképpen a tankötelezettséget is.
Az első olyan kormányszervet, amelyet a modern oktatási minisztérium elődjének tekinthetünk, az 1723-as országgyűlés hozta létre: a fölállítandó helytartótanácson belül egy külön bizottságot szerveztek az állami felügyelet végzésére, s e szerv az évtizedek során egyre erősebb lett. Apparátusa a katolikus egyház és a kancellária korlátozó törekvései ellenére 1766-tól kezdve nekilátott a kizárólag neki alárendelt dekoncentrált hivatalok kiépítésének előkészítéséhez. (Fináczy: 1899: 23)
Tanügyi Bizottság az oktatásügy alakításának első modern szervezete. Ehhez képest Magyarország elmaradottságát tükrözi, hogy 1761-től az iskolaügyek magyarországi főprotektora – igaz, csak átmenetileg – a hercegprímás. 1766-ra – kétéves kemény vita után – az elvi feltétele is megteremtődött annak, hogy az új magyar oktatásügyi kormányszerv – a Commissio Studiorum – élén egyértelműen világi vezetővel, az országbíróval, immár bármely felekezet iskoláira kiterjedő döntéseket hozhasson. 1770–
71-ben összeírják a népiskolákat. (Kosáry: 1980: 450)
A kötelező iskolaszervezés új elemekkel egészül ki. A királynő 1774-es erdélyi rendelkezései megszabják a tananyagot és a tanítók fizetését, 1766-ban pedig a jogszabály rászorítja az iskolafenntartó egyházakat, hogy az iskolák tényleges irányítására – a kialakult egyházi igazgatás helyett, pontosabban mellett – fogadják el a tankerületi népiskola-felügyelőket.
A Ratio Educationis (1777) az országot nagyméretű tankerületekre osztotta, és élükre államhivatalnokokat nevezett ki. Ez akkor egyidejűleg jelentett dekoncentrációs (nem decentralizációs, hanem a központilag ellenőrzött hatalmat az egyes területekhez közelebb vivő) és szekularizációs (nem vallástalanító, hanem az államot és az egyházat szeparáló) lépést, hiszen egyfelől a helytartótanács oktatási osztályától, másfelől a római katolikus egyháztól vett át hatásköröket. (MP: 1922: 97)
Ez az oktatás igazgatását az ország történetileg kialakult közigazgatási képviseleti rendszerének egészétől kívánta elválasztani. A Ratióra fogalmazott, nem egészen másfél évtizeddel későbbi országgyűlési válasz kimondta: a magyar tanügyigazgatás két elven nyugszik. Az egyik elv szerint az oktatás igazgatásának az ország közigazgatásával kapcsolatban kell állnia, abba kell szervesen integrálódnia. Az 1791-es országos bizottság úgy fogalmazott, hogy a tanügyigazgatás „az országnak semmiféle állás- vagy hivatásbeli lakosaira szabadalomképpen (kizárólag) ne bízassék”.
(Kármán:1909: 2: 73) Azaz: sem központi hivatalnokokra, sem katolikus papokra nem bízható.
A rendelkezések kötelező érvénye az 1790-es években lanyhulni kezd. Az iskolaállítási, fenntartási kötelezettségek és minőségek legfőbb őrének számító népiskolai ellenőri hivatalt – melynek létrejötte a Józsefi rendelkezések 1789-es csúcspontját jelenti – a diadalmaskodó rendek megszüntették. Az 1790-es 26. és 27. tc.
pedig a protestánsok és ortodoxok autonómiáját garantálva megállította az 1766 óta folyó egységesítési folyamatot.
Ugyanakkor – 1791 tavaszán – a magyar országgyűlés kívánságára újabb, modern típusú kényszerintézkedés jelent meg az iskolafenntartókkal szemben: csak olyan személyt alkalmazhatnak, aki tud magyarul. (Mészáros:1993: 38) Ez az intézkedés – noha visszamenőleges hatállyal nem bírt – elsősorban az ortodox egyházat kötelezte saját szempontjaitól nyilvánvalóan elütő oktatáspolitikai döntésekre, de a reformátuson kívül valamennyi más egyházat is érzékenyen érintette.
Az 1825–27-es országgyűlés által kiküldött tanulmányi bizottságban a konzervatív erők ugyan kísérletet tettek arra, hogy – a kortárs porosz és a Ratio előtti magyar gyakorlat mintájára – a tanügyigazgatást az esperesek kezébe adják át, de a bizottság végül úgy foglalt állást, hogy a József korabeli iskolafelügyelők helyébe
megyei tanfelügyeletet kell létrehozni, s e tanfelügyelőket a megyének kell megválasztani. (Kármán: 1911: 220)
Az 1845-ben hozott helytartótanácsi rendelet az 1765 előtti magyar, illetve a kortárs porosz utat választotta: az iskolák felügyelőinek a helyi lelkészeket tette meg (25224. 1845. július 16). Egyes megyék már akkor tiltakoztak a felügyelet teljes egészében egyházi kézbe való kerülése ellen — ennek azonban a későbbiekben nincsen nyoma.
Összességében azonban nem vitatható, hogy a jellegzetesen 18. századi kísérlet, hogy állami tisztviselőkkel ellenőrizzék az egyházi oktatást, csak az oktatásügy központi hivatalának szekuláris mivoltában mentődött meg: a középszintű igazgatás a 19. század első felében egyházi maradt.
A szekularitás kísérlete
A helyzet 1848-ban sok tekintetben megváltozott. Míg ugyanis korábban a felekezeti autonómiaformák részei voltak, részei lehettek egy nacionalista szempontból nem kívánatos központosításnak, és a katolikus tanügyigazgatás elleni küzdelem része lehetett a magyar protestantizmus és a Habsburg ellenreformáció ütközetének, addig az 1848-ban hivatalba lépő magyar felelős kormány idején a probléma szükségszerűen a polgári értelemben vett nemzeti egység és a „feudális” felekezeti széttagoltság alternatívájává fogalmazódott át. A magyar tanítótársadalom is átlátta, hogy a maga szabadsága és jóléte nem válaszható el a közszabadság ügyétől.
Először is figyelemre méltó, hogy az eredetileg protestáns tanító-összejövetelnek indult mozgalom nem aknázza ki, hogy saját szűkebb felekezeti érdekeinek érvényesítésére sosem tapasztalt tér nyílna, hiszen az 1848-as politikai és kultúrpolitikai elitben messze felülreprezentáltak a protestánsok, a katolikus egyház pedig dinasztiahűségével is, de oktatáspolitikai értelemben is, stratégiailag került szembe még a Batthyány-kormány és az országgyűlés katolikusaival is.
E protestáns tanítói elit ezt nem használta ki, hanem országos gyűlést hívott életre, mely az oktatásügy szabadságát immár nem az „autonómia” hadállásainak további körülbástyázásában, hanem az állam és egyház elválasztásában látta: a felekezet-semleges állami iskolaszervezésben, a tanítóság kántori és „egyházfi” teendőinek eltörlésében, a felekezet-semleges állami tanterv kiadásában, a hittanoktatás lelkészekre bízásában.
Az új polgári népoktatási törvényjavaslat a hitfelekezeti iskolák állítását mindenkinek megengedte — hiszen ez liberális elv volt —, de ez senkit nem mentesített a községi iskola fenntartására szolgáló öt százalékos iskolaadó alól. (Az iskolaadó a tévedések elkerülése végett sem ekkor, sem a későbbiekben nem azt jelenti, hogy a lakosok jövedelmük bizonyos részét fizették volna az iskoláztatásra, hanem azt, hogy az államnak fizetett jövedelemadó öt százalékát vetették ki községi iskolaadó címen az adófizetőkre.) Ez a finanszírozási logika azt jelenti, hogy a jómódú község elvileg akár teljesen függetlenedhetett a központi költségvetéstől. Ráadásul az 1848-as elképzelés rendkívüli módon kibővítette az oktatásügy forrásait, hiszen ez az alapfokú köziskoláztatást — az éves állami költségvetésen túl — ellátta volna az ország jövedelemadó-bevételének öt százalékával, kötelezővé tette volna olyan községi iskola felállítását, amelybe bármely felekezethez tartozó gyermek fenntartások nélkül járhat
ettől teljesen függetlenül biztosított volna lehetőséget az egyházaknak, hogy saját forrásaikból, államsegélyeikből, híveik felekezeti iskolaadójából és a tandíjakból egy alternatív iskolarendszert tartsanak fenn. (Hajdú: 1933: 107)
Ezáltal a törvény — legalábbis finanszírozási tekintetben — a felekezeti iskolákat ugyanúgy magániskolának nyilvánította, mint ahogyan ez például az Amerikai Egyesült Államokban megvalósult. Az analógia persze sántít, hiszen a felekezetek mint adóbehajtók — ellentétben az amerikai helyzettel — a liberális elképzelések szerint is megkülönböztetett állami segítséget élveztek.
Eötvös eredetileg a községi bizottmánynak nemcsak a felügyeletet, de a vezérlést is meg kívánta hagyni. A parlamenti választmány — részben a tanítói érdekvédelmi törekvések hatására, részben a központi állam befolyását növelendő — csökkentette le ezt a hatáskört felügyeletre, a tanítók elbocsátásának jogát pedig a kerületi bizottmányokra, illetve a VKM-re bízta. A kerületi bizottmányokat megyerendszertől függetlenül — régiónként, amiből hatot terveztek — kívánták felállítani. Ez a törvényjavaslat — bár az alsóházban inkább a baloldali radikálisok ellenezték — a felsőházban olyan konzervatív és katolikus egyházi ellenzésre talált, hogy lekerült a napirendről, és ezért nem lett belőle törvény. (vö: Mann:1987: 13)
Antiliberalizmus és rekatolizáció
Az 1849-es fordulat azután a liberális oktatáspolitikai törekvéseket egy időre teljesen lebénította. Az iskolákkal — mint a lojális magatartást befolyásoló intézményekkel és a Habsburg-ellenes értelmiség búvóhelyeivel — kapcsolatos politikai attitűd rányomta bélyegét a tanügyigazgatásra. Különösen a középiskolákkal kapcsolatban megfogalmazott határozott szakmai követelmények biztosítottak lehetőséget a lényegesen kisebb és kevésbé felszerelt — de a „nemzeti ellenállás szellemét” hordozó — protestáns iskolák leminősítésére.
A diktatúránál még súlyosabb következmény volt, hogy a Bach-korszak népszerűtlen intézkedéseinek ellenhatásaképpen széles társadalmi egyetértést kapott az iskolakötelezettség teljesítésével szembeni fenntartói vagy tanítói szembenállás. A tanító a községgel szemben egyébként sem szorgalmazhatta az iskolakötelezettség teljesítését
— nem sérthette az őt alkalmazók érdekeit —, de ez érdekében sem állott, hiszen az iskolába nem járók analfabetizmusáért nem volt felelős, a kevesebb gyerek, a legalsó társadalmi csoportok távolmaradása az iskolától pedig munkafeltételeit javította.
(Kelemen: 1985: 37)
Ilyen előzmények után meg kell vizsgálnunk, hogyan alakult az alkotmányos korban a magyar iskola igazgatása.
Liberális kompromisszum az egyházakkal
Minthogy 1867 mögött nem állott sem helyi, sem európai forradalmi hullám — s különösen nem francia eredetű, tehát „egyházellenes”, mint az 1848-as — olyan rendszert kellett teremteni, amely a kormányzat melletti két legjelentősebb társadalmi erőnek, az egyházaknak és a megyei társadalomnak egyaránt megfelel. 1867 után
ugyanis a kormányzatnak olyan tömegű problémával kellett szembenéznie, olyan törvényalkotási menetrendet kellett teljesítenie, hogy 1848 — ezen ágazat szempontjából markáns — elképzeléseit sok tekintetben fel kellett adnia.
Az előbbi érdekében az Eötvös József vezette minisztérium meghozta a legsúlyosabb kompromisszumot: visszalépett a közoktatás és magánoktatás markáns szétválasztásától, és lehetővé tette, hogy az egyházi iskolaadó összege a községi iskolaadó összegéből levonassék, magyarán, hogy az egyházi iskolák — automatikusan
— közjövedelmekből finanszíroztassanak. (vö: Mészáros:2001: 38) Más kérdés, hogy a liberális kultúrpolitika akkor még abban bízott, hogy a katolikus autonómia közelinek hitt megvalósulásával a katolikus egyházhoz áramló közpénzeket ténylegesen a katolikus társadalom, és nem az egyházi hierarchia fogja ellenőrizni. Ez a magyar közoktatást a (’48-as) „amerikai modell” helyett a skandináv modell irányába mozdította volna tovább. (Török:1941: 71; Lepold:1920: 11)
A kulturális kormányzat az egyházi befolyás fokozatos kiváltására, a társadalmi részvétel fokozására népnevelési egyletek létrehozását szorgalmazta. (Kelemen:1985:
46) Ezek az egyletek azonban azon társadalmi csoportoknál, amelyek tényleges autonómiát hordoztak, ellenállásba ütköztek: a protestánsok az autonómiájukat féltették, a katolikusok viszont az egyház hierarchikus felépítésével találták ellentétesnek azokat a társadalmi mozgásokat, amelyek kiemelték volna a hierarchia alól a felekezeti iskolákat is. (Komlósi:1972: 7) Ugyanakkor azok, akik az egyházak visszaszorítását tűzték ki zászlajukra, ezen egyletek hatásával nem lehettek megelégedettek. E csoportok, melyek már ekkor államosítást követeltek, részben a községesítés lehetőségével kívántak élni, ez azonban csak a plébános teljes mellőzésével tartott katolikus gyűlések (A községesítés elsősorban a nagyvárosokban, püspöki városokban fejezte ki a polgárság és az egyház hagyományos ellentétét.) (MSK:31.k.:27x.) Az egyház ellentámadása azonban általában sikeresnek bizonyult.
Az 1870-es évek elejére az oktatáspolitika kiszorult a közérdeklődés centrumából, a vita a legszélesebb nyilvánosság helyett mind inkább a szakmai körökön belül folyt. (vö: Felkai:1988: 674 sköv. Mann:1993: 36 sköv)
A nagypolitikából való kiszorulás megnövelte az egyházak relatív súlyát a vitában, hiszen az oktatás szférájában természetszerűen erősebbek voltak, mint pl. az alkotmányjog területén.
A kérdés az volt, hogy melyek lesznek azok a szervezetek és intézmények, amelyek az oktatáspolitika, a tanügyigazgatás szereplőinek tevékenységét kanalizálják.
A liberális kormányzat eredeti elképzelése szerint ilyenek lettek volna az iskolatanácsok.
Az iskolatanácsok — legalábbis néhány megyében — negyedévente ténylegesen ülést tartottak. Az iskolatanácsok megfogalmazta bírálatokat a megszülető érdekszervezetek
— az ekkoriban alakuló tanítóegyletek — a helyi nyilvánosság fórumait kihasználva opponálták. (Kelemen: 1985: 68) A tanfelügyelők ebben az időszakban kétirányú küzdelmet folytattak: a tankötelezettség és mulasztások megtorlása ügyében — a törvényhatóságokon és a közigazgatáson keresztül — a községekkel, az iskoláztatás tartalmi és az iskolai élet belső kérdéseiben pedig az egyházközségekkel, illetve az egyházi hatóságokkal kerültek konfliktusba. (Kelemen: 1985: 72) A tanfelügyelői eljárások nyomán a felekezeti hatóságok figyelmeztetése ismételten politikai bombákat robbantott, így a VKM nem tudta megvédeni tanfelügyelőit, és az 1/1873. számú
kilátásba a felekezeti főhatóságok javára. (vö: Felkai:1988: 674 sköv.) A VKM láthatólag realizálta: tanfelügyelőiből nem hozhat létre olyan liberális élcsapatot, melynek „katonái” az egyház átfogó szellemi hatalmával helyi szinten szembeszállhattak volna.
A tanfelügyelői hatalom ellen a megyei elit is harcba szállt; Veszprém megye 1874 nyarán a többi megyékhez küldött átiratában a tanfelügyeleti intézmény eltörlését és a „népnevelés ügyének a törvényhatóságokhoz való leendő átruházását”
indítványozta. Az 1874-ben újjáválasztott iskolatanácsokba már a megyei elitek legjelentősebb politikusai kerültek. (Kelemen: 1985: 73)
Nem csak arról van szó, hogy a tanfelügyelői hatalom kikezdésében a
„történetesen” felekezeti fenntartói érdek és a megyei érdekek objektíve támogatták egymást, hanem arról is, hogy maga a megyei elit sokkal erőteljesebben volt felekezeties, mint az országos oktatáspolitikai elit. Míg az országos elit számára az ország többfelekezetűsége éppen a felekezet-feletti nemzeti egység hangsúlyozását írta elő, addig a helyi elit számára e többfelekezetűség éppen azt biztosította, hogy egy-egy megye érdekeit a megyében domináns felekezet érdekeként is meg lehetett fogalmazni.
Ezek a felekezetekkel összefonódott megyei erők a korábbi tanácskozó szerv helyett olyat kívántak, ahol politikai érdekeiket határozat formájában is megjeleníthetik.
Ez lett 1876-ban, a megyei iskolatanácsok megszűnte után a megyei törvényhatósági bizottság. (vö:Mann:1993: 36 sköv)
Az évtized végére kialakult a főszolgabírói tevékenység e területen meghatározó profilja is: a tankötelezettség és az iskolamulasztások nyilvántartásának ellenőrzésével, illetőleg a tanítói járandóságok elmaradásával kapcsolatos tevékenység.
A községi elöljáróságok időnként segítséget kértek a főszolgabírótól, gyakran azonban a községi bírók nem kívánták vállalni azokat a konfliktusokat, amelyek a legszegényebb, iskolábajáráshoz megfelelő ruhával sem rendelkező, vagy beteg gyerekek szüleivel szembeni fellépésből keletkeztek volna. E kérdések megoldását sem lehetett a messzi központból garantálni. (Kelemen: 1985: 87)
A községek és felekezetek viszonyában is változások következtek be: az 1860-as évek végén lecsökkent a községi segélyezettek igen magas aránya; a megyék ismert adatai szerint 25% körül állandósult a tandíjakból eredő bevétel. Megnőtt az egyházak tagjaira kirótt hozzájárulás mértéke: néhol elérte a közadó öt százalékát is. (Kelemen:
1985: 96; Kotnyek: 1978: 19)
Nem arról van tehát szó, hogy a felekezetek tartják fenn — valamely birtokállományukból — a népiskola-hálózatot, hanem arról, hogy ugyanazon polgárok a hatvanas években még felekezet-semleges módon, a községen keresztül, a hetvenes években már felekezetük tagjaként tartják el az iskolákat.
Az eredetileg felekezet-semleges tanítóegyletek vezetésében két irány küzdött: a mérsékeltebb önképzőköri, és a radikálisabb, amelynek élén a Budai Tanítóegylet állt.
Utóbbi a Magyarhoni Tanítóegyletek Országos Szövetségének szervezésében jelenítette meg érdekeit. Ezt a VKM természetesen sérelmezte, s 1873-ban a Belügyminisztérium (BM) be is tiltotta. Az 1870-es évek végére az önképzőköri vagy segélyegylet dominanciájának ellentéte uralta a tanítóegyesületek belső vitáit. (vö: Felkai:1988: 674
sköv.)A nyolcvanas években a kérdés ismételten felmerült, egy szekuláris csoport meg akarta alapítani a felekezeten kívüli tanítóegyesületet, ezt azonban ezen a néven a hatóságok nem engedélyezték. (Köte: 1975: 6)
Később a tanítóegyletek a megyei tanügyi lapokat a tanfelügyelőségekkel és a tanítóképzőkkel együtt jelentették meg, s a magyar oktatáspolitikai erőtérbe a tanítóegyesületek nyomásgyakorló csoportként, de nem szakszervezetként illeszkedtek be. A tanügyi sajtó — Németországban tanult tanítóképző intézeti tanárok szellemi hatására — kétfrontos harcot folytatott: (Kelemen Elemér megfogalmazása szerint) egyrészt „a régi iskola népbutító dogmatizmusa, másrészt a középiskola hatására a népiskolába beszűrődő arisztokratizmus ellen”. (Kelemen: 1985: 134)
1876-tól kezdve olyan egyensúlyhelyzet állt elő a magyar oktatáspolitikában és tanügyigazgatásban, amely évtizedekre biztosította a rendszer működését. Ez az egyensúly négy fontos elemből állt:
1. Szétválasztotta az oktatás politikai és szakmai-tanügyi irányítását — főszereplőnek előbbinél a választott iskolaszéket, megyei törvényhatósági bizottságot, utóbbinál a tanítókat és a tanfelügyelőket tette meg. Ennek megfelelően az állam- egyház- viszonynak is két szintje alakult ki:
- a politikai, ahol maguk a fenntartó felekezetek rendelkeztek az államhoz képest önállósággal, illetve
- a „szakmai”: magyarán az, ahol az iskolák rendelkeztek a tanfelügyelőhöz képest önállósággal.
2. Úgy osztotta el a hatásköröket, hogy abból mindenkinek és minden szintnek jusson. Ezáltal érdekeltté tette egyrészt az egyházakat az iskola fenntartásában, másrészt a megyét a regionális oktatáspolitikai döntések meghozatalában, ugyanakkor elegendő hatáskört hagyott ahhoz a VKM kezében, hogy az erős tárcaként egyre növekvő pénzforrásokat hasítson ki az állami költségvetésből, és hogy tekintélyét a társtárcákkal és az egyházakkal szemben egyaránt érvényesíthesse. Lehetőséget adott a tanítók önszerveződésének, de nem mozdította el a rendszert sem a prekorporativizmus, sem valamiféle „szakmai belügy” irányába.
3. Azt a történeti tényt, hogy a kontinentális oktatás kétfelől épült ki — azaz felülről és alulról — valamint hogy az alsó szinthez, ahol tankötelezettségről kellett beszélni, és a középfokhoz, ahol a tanszabadság értelmezése a kulcsfogalom, teljesen más viszonyt kell a liberális államnak kialakítania, nem akarta összemosni, mesterségesen egy rendszerbe integrálni, hanem igazgatásilag is kettéválasztotta.
A tankötelezettség — témánk vonatkozásában — azt is jelenti, hogy bármilyen vallásosak a gyermek szülei, előfordulhat, hogy nem felekezeti iskolába, esetleg más vallású, vagy nem vallásos tanító kezére kell bíznia nevelését. A tanszabadság azt is jelenti, hogy bárki szervezhet és állíthat fel iskolát — a katolikus többségű településen nem tiltható meg protestáns iskola létesítése, mint ahogy fordítva sem. (Horváth:1989:
197) A népoktatás, a polgári iskolák, a tanítóképzés ellenőrzésére tanfelügyelői és lokális kontrollt teremtett, a középiskolák igazgatásának egyensúlyát pedig a tankerületi főigazgatóságok és az intézményi, tanári autonómia egyidejű megteremtésével biztosította.
belüli megoszláson — alkotmányos értelemben is működött. Az alkotmányos élet szereplőinek, eképpen az állam egészének és nemcsak a kormánynak jutott jelentős szerep. A) A király szerepe is megmaradt, ugyanis az iskolafenntartó egyházak vezetését végső soron a püspökök személye befolyásolta – a püspökkinevezésekkel, azok állami jóváhagyásával kapcsolatban pedig a király álláspontja végső soron mindig is ügydöntő maradt. Ez volt az a mód, ahogy az uralkodó a népoktatás ügyeit felelős kormányától függetlenül befolyásolhatta. B) A kormány szerepe is jelentős, hiszen a tanügyigazgatás főszereplőit (a magyar királyi tanfelügyelőket) — miniszteri előterjesztésre nevezte ki a király. C) A törvényhozás szerepe pedig abban nyilvánult meg, hogy az oktatási törvények kérdésében mind a törvény-előkészítés, mind a vitatás szakaszában a Parlament rendeltetésszerűen, és nem egyszerű szavazógépként működött, a biztos többségi időszakokban is érdemi változásokon ment át számos törvény, s a nagy iskolaépítési hullámot sem egyszerűen a kormány határozta el, vagy csempészte be a költségvetési törvénybe, hanem külön törvényjavaslatként ment keresztül, a stratégiai 1879-s törvény mögé kormánypárti-ellenzéki konszenzus szerveződött. D) Az önálló hatalmi ágként tekinthető önkormányzatok szerepe sem vitatható, hiszen végrehajtás vonatkozásában a hatalom arányosan oszlott meg a központilag kinevezett szaktisztviselői és a választott önkormányzati testület között. E) A közigazgatási bíráskodással pedig — s ez is egy teljesen elhanyagolt történeti tény — a törvényhozás a századfordulóra a bírói ágat is beépítette a tanügyigazgatás rendszerébe.
A népiskolaügy igazgatásában tehát a liberális gondolkozás elválasztotta a szakmai és a politikai felelősséget. 1876 után a politikai felelősséget a VKM vezetése alatt, de a választott megyei közigazgatási bizottságok viselték. Ezekben a megyei közigazgatás kinevezett és választott tisztviselőin kívül a megyei közgyűlés által delegált tagok is ott ültek. Szakmai tekintetben a közigazgatási bizottság előadója mindig a tanfelügyelő volt, akit viszont — a megye megkérdezése nélkül — az állami főhatóság nevezett ki. A közigazgatási bizottságban — valamennyi megyében — ott ültek a tekintélyesebb egyházak képviselői is. (Kelemen:2002: 77)
Az 1876-os elképzelés szerint minden törvényhatóságban egy állandó
Az 1876-os elképzelés szerint minden törvényhatóságban egy állandó