ábra

jelzik. Az érzelmek tehát az ember világi létének ontikus egzisztenciái, és egyben az ember–környezet kezdeti viszonyában felfogott információk elemi szinten általánosított gnosztikus absztrahálása. A felfogott infor-mációk az érzelmek különbözõ fázisain és szûrõjén haladnak át, míg vé-gül az eszmék szférájába jutnak, amint a következõ ábra is szemlélteti:

A fenti információlánc az általában jól ismert objektum–szubjektum kettõségében kifejezett viszony „alfájá”-ra és „omegájá”-ra utal. Ontikus szemszögbõl nézve viszont az eszmék világa is egzisztenciává és ekkép-pen az ember milyenségére ható cselekvés területévé, második világává válik: az eszmék, átélt eszmék formájában történõ elgondolása ismét di-namikussá teszi az érzelmi szférát:

és az érzelmi feed-back, az affektivitás közvetítõi minõségében, az objek-tum–szubjektum viszony tengelyének fordított irányát követi, el egészen az ember külsõ világáig, míg végül az egyéni–univerzális közti kétoldalú és polivalens közvetítést eredményezi.

A mûvészi tevékenység egyaránt hivatkozik az emberi érzelmek ontikus és gnosztikus tulajdonságaira is: a valóságpóluson (ontikus) újra-alkotja az érzelmeket, azért hogy az emóciókba foglalt üzenetet konkrét-érzéki úton az eszménypólushoz (gnosztikus) továbbítsa.

Hiszen a humán általánosítás folyamata nem áll meg az érzékek szint-jén kidolgozott és állandósult külsõ információk között. Az információk

tulajdonképpeni absztrahálása alig emocionális stádiumuk után kezdõ-dik. A tudományok az univerzális fogalmi absztrakció kialakításának ér-dekében ennek a stádiumnak a meghaladását, sõt elhagyását szorgalmaz-zák. Az esztétikai mezõben viszont az emocionális stádium értelmében minden üzenet feltétel nélküli, még akkor is ha az eszme, melyet jelképez, meghaladja az affektív általánosítás fokát, és az egyetemes absztrakt szint-jére jut. Az érzelmek közvetítõ jellege kétoldalúan hat, nemcsak az eszmé-nyi belsõ felé, hanem a konkrét érzéki felé is, ekképpen újra-érzékivé té-ve az átélés vagy újraélés pillanatának absztrakt eszméit is.

Az ember valóságviszonyulásában kiváltott feszültségek és/vagy ol-dások, valamint a gondolkodását és átélését kísérõ eszméinek újra-érzé-kivé tétele folyamán az érzelem közvetítõ funkciója plurivalens módon konkretizálódó esztétikai jelzõvé válik, és többek között a következõ esz-tétikai szerkezeti jellegzetességeket biztosítja az érzelmek számára:

– az ember valóság iránti érdeklõdésének felkeltése: az érzelmek esz-tétikai startja;

– a konkrét-érzéki partikuláris absztrahálása: az érzelmek esztétikai átvitele;

– az absztrakt univerzális partikuláris újrakonkrétizálása: az érzel-mek esztétikai vége;

– a konkrét-érzéki és az absztrak univerzális partikuláris egyesítése:

az érzelmek esztétikai kondicionálása.

A fenti esztétikai szerkezeti jellegzetességek az érzelmek alapvetõ al-kotó jellemvonásaiból erednek:

– az érzelmek esztétikai kapcsolatai az emberi tevékenységekkel;

– az érzelmek érzéki és absztrakt létezésének kétértékû kialakulása;

– az érzelmek vektorialitása;

– az érzelmek kétértékû dinamizmusa;

– az érzelmek viszonylagos önállósága;

– az érzelmek közvetlen-közvetett stádiumainak dialektikája és mû-vészi megmódolásuk.

A felsorolt, általánosan érvényes érzelmek esztétikai jellemvonásain kívül más partikuláris jellegzetességei is léteznek, melyek az értékek szintjén jelentkeznek és mûködnek mint a szépet, fenségest, tragikusat stb. kísérõ érzelmek meghatározó jellemvonásai. Éppen ezért az esztéti-kai kategóriákat tárgyaló fejezetben elemezzük majd õket.

Mielõtt a fent említett érzelmek alapvetõ tulajdonságainak elemzésé-re térnénk, néhány általános esztétikai problémára hívjuk fel a figyelmet, ami az érzelmek mûvészi-esztétikai kimenetelét illeti.

Az érzelmek mûvészi-esztétikai szerepének megértéséhez mind a közvetítõ funkció meghatározását, mind esztétikai strukturálódásuk sajá-tosságait is figyelembe kell vennünk. Kiindulópontunk mindenekelõtt az emocionális-akarati szféra fõbb mozzanatainak a meghatározása.

Az emóció (emovere lat. = megindítani) saját eszmefuttatásainknak megfelelõen az érzelmi szféra átfogó elnevezése, és meghatározó minõsé-gét ennek direkt kondicionálásában, a valósághoz vagy humáneszményi-hez viszonyuló aktív helyzetében találjuk. Éppen ezért az olyan érzel-mek, mint az öröm, szomorúság, szerelem, gyûlölet, csodálat, megvetés, szimpátia, ellenszenv, reménység, reménytelenség, megelégedés, elége-detlenség, felháborodás, gyönyörûség, bosszúság, utálat stb., emocioná-lis értelemben mindig konkrét érzelmek, a konkrét valós vagy a dinami-zált eszmény irányában oldódó aktív vetületükben; így például a hazaszeretet, az újratalálkozás öröme, az elválás szomorúsága, a hazug-ság gyûlölete stb., megannyi megfeleltetés nemcsak az esztétikai tengely reális és ideális pólusaival, hanem a többi emberi mezõ tengelyeivel és értékeivel is: a hazaszeretet és a szabadság, demokrácia, kalokagathea, beteljesülés stb. kapcsolata; vagy: azonos szociális, politikai, professzio-nális eszméket valló, hasonló szenvedélyû barátok újralátásának az örö-me; vagy akár saját cselekvési mezõnk különbözõ foka és mozzanata kon-dicionálta értékek hordozóitól való elválás szomorúsága stb. Az emóciók kontrasztáló módon, valóra váltások és meg nem valósulások értelmében csoportosítják az emberi érzelmeket, pozitív és negatív értékekbe és érté-kelésekbe (minõsítésekbe), mint például szerelem–gyûlölet, gyönyörû-ség–utálat stb., ellentétes konfrontációjából eredõ feszültség–oldás pszi-chikai törvényeit követi. Az érzelmek konkrét emocionális stádiumát az említett ellentétes konfrontációk kontrasztjának intenzív átélése jellem-zi, melyek dialektikus egységét pontosan az ellentétek harcának kieme-lése jelöli. E pszichikai kondicionálásnak köszönhetõen a direkt emóció-nak megjelenített érzelmek különösen aktívak és legtöbb esetben ambivalens (plurivalens) jellegûek, hiszen különféle variánsokban a po-zitív és negatív határértékek között helyezkednek el, a szocio-humán rendszer tengelyein elhelyezkedõ objektuális-értéki vagy eszményi-érté-kesítõi mozzanatok helyzeteivel konszenzusban.

Az emóciók bi- és plurivalens jellege annak a függvényében nõ vagy csökken, hogy az ember szociális, valamint eszményi létének egy adott pillanatában ezek az emóciók kevésbé vagy erõteljesebben vannak több-szörösen jelen. Hiszen aktív állapotukban az emóciók az emberben és en-nek mûvészi tevékenységében nemcsak lineáris folytonos lánc

formájá-ban jelentkezhetnek, hanem fõként multidimenzionálisan egymásra he-lyezett egyidejû létezés formájában, melyet a reális és az ideális pólusok potenciális gazdagsága, valamint az egész tengely értékállapota és az esz-tétikai mezõ pontszerûségeinek összesége határoz meg, melyet idõben-térben keresztezett módon, különösen színesen dinamizálnak majd meg, hol feszültség formájában, hol ennek oldásában horgonyozva, de mindig megõrizve relatív függetlenségüket és önálló, kondicionált létüket. Ez utóbbi minõségük eredményezi a teljes esztétikai mezõ állandósult áthe-lyezését helyzetállapotból kinetikus állapotba. Végül az emóciók fokokra osztását is meg kell említenünk. Az ember aktív pszichikai állapotai még egy és ugyanazon emóció szintjén, ugyanazon feszültség és oldás stádi-umban is különbözõek; más szóval a vágy és a valóra válás, a hiány ér-zete, és ennek az érzésnek a kielégítése, valamint a lelki nyugalom és nyugtalanság stádiumai sohasem abszolút emóciók, csupán az etalonjuk abszolút, mint valami »a vége felé« contra valamilyen »állandó generatív valamivé válás«, mely között dinamikusan fokozódva konkrétan nyilvá-nul meg. Ezért például az esztétikai mezõben a kacagást mint mosoly (humorisztikus), mint jellegzetes kacagás (szatirikus), mint vigyorgás (groteszk-ironikus) és így tovább jelölhetjük.

Az emóciók fokozatskáláját bõvítve találjuk az esztétikai mezõ kereté-ben a lelki hangulatés az érzelmi megnyilvánulás dialektikus viszonyá-nak aktív pszichikai állapotait. A mezõ potenciális stádiumához közelebb esõ elsõ emóció nyugodtabb, általánosabb, állhatatosabb és hosszabb idõ-tartamú, valamint az esztétikai lét szélesebb fázisainak a kifejezõje mind pozitív (mint például a mezõ egyensúlyát jelzõ lelki béke), mind negatív (mint például az egyensúly hiányát minõsítõ félelem) síkon; a mezõ kine-tikus stádiumához közelebb esõ utóbbi emóció dinamikusabb, élesebb, sokszor erõteljesen kifejtett (mint a mindennapi élet és a mûvészet gesz-tus- és mimikavilága, beleértve például az expresszionizmus geszgesz-tus-ze- gesztus-ze-néjét vagy a festészetét stb.) és a feszültség kulminációjának mozzanatát, de paradox módon az oldásét is elõtérbe helyezi (így például Shakespeare Hamletjében a végsõ oldás „maradványát” „a többi néma hallgatás” minõ-sítéssel könyveli el). Éppen ezért az emóció reális és ideális közötti köz-vetítése nyilvánvalóbb, lelkiállapotok jelölte mennyiségi gyûjtõalappal és az esztétikai mezõ axiológiai folyamatát véglegesítõ minõségileg hangsú-lyozott mozzanatokkal, az úgynevezett érzelmi megnyilvánulásokkal ren-delkezik. Az elsõk általában állhatatosabb és latensebb kifejezések, míg az utóbbiak élesebb és kinyilvánítottabb gesztusok. Az érzelmi megnyilvá-nulások az emóciók legdirektebb és legaktívabb módszerei és közvetlen

jellegüknél fogva egyéni stádiumukba konkretizálódnak. A lelkiállapotok maradandóbb állandósága inkább közvetítõ, sõt közvetett jelleget kölcsö-nöz nekik, így az emóciókat a pszichikai állapotok indirekt kondicionálá-sához közelíti, az úgynevezett affektivitásokhoz.

Az affektivitás az emberi pszichikai állapotok indirekt stádiuma. Ezek szerint az affektivitás az emberi valamivé válás és a szellemi lét latens ki-menetele értelmében az emóció ellentéte. Az affektivitás tehát a pszichiku-munkban elraktározódott emócióként jelentkezik, valamint ennek hiteles bizonyítéka gyanánt, a mûalkotások szerkezetében. Röviden, az affektivitás a mi emotív-szentimentális memóriánk. A „legérettebb”, jellegzetesebb és intellektuálisabb pszichikai állapotok általában latens, mindig kitörésre, megnyilvánulásra kész formában az indirekt affektivitások habitusát öltik magukra. Az affektivitás dinamikus modellje így jelentkezik:

Az affektivitás tehát a közvetítések közvetítése, ha az emóciók elsõ esztétikai mozzanatára gondolunk és ennek az esztétikai mezõ reális és ideális elemei keretében betöltött közvetítõ szerepére. Az affektivitásokat közelebbrõl szemlélve feltesszük a kérdést: hogyan jelentek meg, mi a sa-ját tartalmuk és hogyan fejlõdnek tovább az emberi-szellemi szférában?

Az affektivitások mint egyes ismételten és elõzõleg átélt pszichikai állapotok szükségszerû visszatartásaként, rövidítéseként és konzerválá-saként jelentkeznek.

Az ember takarékos lelkületével állunk szemben, mely gondosan megõrzi szentimentális örökségünket, megvéd az olykor kellemetlen hely-zeteket okozó, a külsõ kapcsolat közvetlen feloldásához vezetõ emocioná-lis pazarlástól, hiszen sírni vagy sírni tudni két különbözõ feltétele a reá-lis vagy az ideáreá-lis felé történõ szentimentáreá-lis megnyilvánulásunknak, így biztosítva a lenni vagy a lehetni közti ítélõképesség alternatíváját, elõidéz-ve vagy megfékezelõidéz-ve a mindenféleképpen saját érzelmünket. Ebben az ér-telemben az affektivitásoknak számos közvetlen kapcsolatai vannak az emocionális komplexumunk akarati, önszabályozó szférájával.

Az affektivitások bizonyos konkrét emóciók reális vagy mûvészi át-élése során jelentkeznek, mint ezek emlékei. Sajátos tartalma tehát a han-gulatoktól az alárendelt érzelmi megnyilvánulásokig terjedõ emóciók la-tens jellege. Sajátos létét az emberi szellemi szférában kinyilvánított affektivitások folyamatos fejlõdésében tapasztalhatjuk meg. Az