• Nem Talált Eredményt

Falupusztulás – A XVII. század végi összeírások

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "Falupusztulás – A XVII. század végi összeírások"

Copied!
9
0
0

Teljes szövegt

(1)

TÖRTÉNETI DOLGOZATOK

FALUPUSZTULÁS — ,

A XVII. SZAZAD VEGI ÖSSZEIRÁSOK

DR. DÁVID ZOLTÁN

Magyarország népesedéstörténetével foglalkozó munkákban gyakran előforduló té—

vedés, hogy a középkori oklevelekben egyszer—egyszer fölbukkanó kicsiny településcsí- rák (nemesi kúriák mellett néhány cselédház) számának csökkenéséből a török pusztítá—

sok nagyságára következtetnek. Pedig java részük különböző okokból még a török első támadásai előtt megszűnt, mint ahogy ma is sorra tűnnek el elsorvadt vagy egybeolvadt községek Később, a fenyegettetés idején az egy—két házból álló apró telepek néhány családja önként behúzódott a védelmet nyújtó nagyobb helységbe, elég Cegléd, Nagykő- rös, Kecskemét, Szeged példáját idézni. A Dunántúlon fennmaradó sűrűbb településháló—

zat jelzi, hogy nem voltak török uralom alatt. A Balaton-felvidéken egymás mellett sora—

kozó falvak (Alsóörs, Csopak, Lovas, Paloznak, Kövesd, Arács) kicsiny területük miatt máig sem tudtak pár száz lakosnál többet magukhoz láncolni, miközben Kövesd Csopak—

ba, Arács Balatonfüredbe olvadt. Hasonlóan sűrű a településhálózat Somlyóvásárhely környékén vagy Vas megyében, a Rába mentén. Ennek ellenére e területeken is fölbuk- kannak rég megszűnt helységek nevei, elképzelhető, milyen kis népességúek voltak, ha a megmaradtaknak még ma is csak száz lakosuk van. De fennmaradt középkori temploma—

ik (Kis Dörgicse, Fülöp, Ecsér, Egregy stb.) mérete is arról árulkodik, hogy az életképte—

len, apró falvakat csak néhány család lakta, és megszűnésük elsősorban gazdasági okok következménye volt.

A XVl—XVll. században az ország kevés szerencsés tájegysége vészelte át a hábo—

rúskodásokat kisebb—nagyobb veszteségek nélkül. A Délvidék megyéiben (Bács—Bodrog, Temes, Torontál) szinte teljes volt a magyar települések pusztulása, már csak rác és oláh népességgel éledtek újjá. A Felvidéken is előfordult, hogy a hadseregek vonulásukkor fölélték egy—egy helység készleteit, elhajtották állatállományukat vagy a törökök fölgyúj—

tották házaikat, ezeket az időleges károkat azonban a lakosság szorgos munkával helyre—

hozta: újjáépítették házaikat, folytatták a mezőgazdasági termelést.

A háborús pusztítások eltúlzásához a XVII. század végén készült kincstári (kamarai) összeírások és az 1696. évi dicalis összeírás adatainak téves felhasználása is hozzájárul.

Bár az utóbbi évek forráskritikai vizsgálatai kimutatták hiányosságaikat, eredményeiket olykor ma is minden kiegészítés nélkül egy az egyben elfogadják, és felhasználják a né- pesség számának megállapításakor. Ezért nem árt a dicalis összeírások keletkezésének körülményeit röviden áttekintetni.

(2)

A magyar királyok legfőbb bevétele a XII—XIV. században a pénzbeváltásból szár- mazott. Az uralkodók minden évben új pénzt verettek, s kötelezték az ország lakosságát, hogy régi pénzüket 21l arányban átváltsák. Ezzel a módszerrel Róbert Károly szakított, állandó pénzt veretett, és a kincstár veszteségét a ,,kamara haszna" (luerum camerae) né—

ven ismeit állami egyenes adó kivetésével pótolta. Elrendelte, hogy minden kapu után, amelyen egy szénával megrakott szekér ki— és bejárhatott, adót fizessenek, tekintet nélkül az ott lakó személyek számára. Ennek összege l336—ban 3 garas, majd l342—től 18 dénár volt, 1598 és 1608 között pedig házanként egy forintra, 1609—től 3, 1647—ben lO forintra emelkedett,

Az intézkedés nyomán helységenként össze kellett írni az adófizetésre kötelezett ka—

pukat. Mivel a jobbágyság többnyire nem ismerte az írást, a királyi adószedők a bíróval és az esküdtekkel végigjárták a falut, és a rovásbotra a kapuk sorrendjében rárótták a fizetett adó összegét. Innen nevezték el a helységenként összesített adatokat rovás (dica, másként portális vagy dicalis) adatoknak. A kapuk számának írásba foglalását Zsigmond király rendelte el. Az első összeírások adatai l427-ből Abaúj, Gömör, Sáros és Ung megyéből maradtak fenn, de a Mohács előtti időszakból igen kevés áll rendelkezésre.

Rendszeresen lS3l—től 1647-ig készültek ilyen összeírások, amelyeknek megyénként összegyűjtött anyaga csaknem hiánytalanul megtalálható a Magyar Országos Levéltár—

ban, és feldolgozásával Bakács István foglalkozott.I

A dicalis összeírások sorozatát az 1696. évi munkálat zárja le, amely már előfutára az l7lS-ben és 1720-ban végrehajtott országos összeírásnak. Elkészítése'ről az l696. évi pozsonyi országgyűlés döntött. A rendek belátták, hogy az l647—ben készült utolsó fel—

mérés óta a török hódoltság megszűnése, a nagyarányú belső vándorlás, majd a telepíté- sek következtében a megyék teherbíró—képessége jelentősen megváltozott, ezért a kivetett adó összegét új módszer szerint kell elosztani. Az adóalap továbbra is a kapu maradt, de nagyságát a korábbi gyakorlattól merőben eltérö, sok szempontot figyelembe vevő, bo—

nyolult számítások után határozták meg.

Az adó alapjául szolgáló kapu (később ház, majd porta) jellege, az adó kirovásának és beszedésének gyakorlata az l336 és 1696 között eltelt 360 esztendő alatt sokszor változott. A különböző célból készült, más jellegű összeírások helységenkénti adatainak összehasonlítása kimutatta, hogy míg Vas megyében kezdetben egy—egy porta valóban egy jobbágygazdasággal volt azonos, a XVI. század közepén már 4—5 háztartást takart, a század végén pedig 8—10 családot jelentett, ennyien fizették együttesen az egy poitára kivetett állami adót.2 Ennek következtében a vármegyék által fizetett összeg l564 és l596 között felére csökkent, Az egyre apadó kincstári bevételek is közrejátszottak az adóalap megváltoztatásában: 1598 és 1608 között a házak számának összeírására került sor.

Az eredmény igazolta, hogy a portaszámok valóban nem tükrözték a helységekben található háztartások számát: a megyékben a házak száma l598—ban 9,2—szer volt na—

gyobb a porták l596. évi számánál. A közel tízszeres átlag meglehetősen tág határok

! Hukútzc lován: A diealis összeírások. Megjelent: A történeti statisztika forrásm Szerk Kut'c'ltli'lt'x Jány/, Közgazdasági és .k) vi Könyvkiadó Budapest 1959. 5l—8l. old,

* fiu/rám István Vas megye XVl századi jobbágynépessége kiszámításának kérdéséhez, Megjelent: Történeti Statisztikai Közlemények Központi Statisztikai Hivatal Könyvtára —— Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztálya Budapest, 1957 3 l5 Old

(3)

FALUPUSZTULÁS

593

közt szóródó szélsőértékek kiegyenlítődésével jött létre: például Nógrád megyében 480 portával szemben 21 10, azaz 4,4-szer több házat írtak össze, Bereg megyében viszont a házak száma l9—szerese volt a portákénak (236 porta és 4479 ház).

A nagy eltérés kellőképpen megdöbbentette a megyéket, hiszen a megemelkedő adó—

alap nagyobb terheket rótt a lakosságra. Ezért gyorsan különböző indokokkal megkezd—

ték a házak számának csökkentését, ami olyan jól sikerült, hogy például a Szabolcs me—

gyei Rád és Kisvarsány faluban 1608-ban összesen már csak fél-fél, Vaján másfél házat írtak össze. Az adózó házak számának csökkenése 1598 és 1608 között minden megyé- ben ugyanolyan folyamatos (de meredekebb) volt, mint a porták számáé a XVI. század—

ban, a kiugróan magas 1598. évi házszámról általában az 1596. évi mélypontig estek vissza. Ha az ország akkori területén mindenütt egyformán zuhanó értékeket figyeljük, bizonyossá válik, hogy az adóalapot elsősorban az adózási gyakorlat megváltozása csökkentette.3

Egyértelmű lett tehát, hogy a házak imígyen összezsugorodott száma többé nem te- kinthető az adóztatás reális alapjának, ezért az 1609. évi 62. Le. új szabályozást rendelt el, miszerint 1 adózó portára 4 jobbágyot, illetve 12 zsellért kellett számítani. Minthogy azonban az adóalap megállapításánál a lakosság anyagi helyzetét, a természeti csapáso- kat (aszály, árvíz) és a háborús pusztításokat is figyelembe vették, az adóalap csökkenté- sére, módosítására számos lehetőség kínálkozott. Emiatt az l609 és 1647 között kelet- kezett dicalis összeírások adatainak a népesség nagyságával nincs közvetlen kapcsolata, egy—egy helység alacsony portaszáma nem tükrözi a lakosság tényleges számát.

Különösen vitatható az 1696, évi összeírás (és a török hódoltság megszűnése után közvetlenül készített több más kincstári összeírás) forrásértéke. A helységenke'nt megál—

lapított adóalap igen alacsony, rengeteg az adómentességet élvező kisnemesi (curialis) község, és nagy a ,,deserta" helységek száma. A forráskritikai vizsgálatok azonban ki- mutatták, hogy a dicalis összeírásokban esztendőkön át következetesen deseitának, azaz pusztának, lakatlannak jelölt helységekben a dézsmajegyzékek szerint több család jelen—

tós gabonatermelése'röl adott számot, és ugyanazon évben az urbáriumok, a török defterek vagy az egyházi összeírások életképes falu több száz lakosáról tanúskodtak.

Jellemző az összeírás értékküszöbének alacsony voltára, hogy Árva megyében több olyan helységet sorolták fel, amelynek adóalapjában l/l024 porta szerepelt (Lapsina például l/256H/1024, Felsőkubin l/128H/256 porta után fizetett adót), az egész megyének pedig összesen 8tl/128H/1024 portája volt.

Az összeírás adatait más források (dézsmajegyzékek, egyházi összeírások, a Rákóczi- féle 1707. évi, valamint az 1715. és 1720. évi országos összeírás) adataival összevetve kiderült, hogy az 1696. évi értékek a többinél jelentősen alacsonyabbak, s a népesség—

szám meghatározására önmagukban nem alkalmasak, sőt olykor teljesen hasznavehetet—

lenek.4

3 Udv-ul Zoltán: A házak száma és a népesség XVl———XVlll. századi t'orrásainkban. Megielcnt: Történeti Statisztikai Közle- mények Központi Statisztikai Hivatal Könyvtára —— Mí'ivelódésí'igyi Minisztérium Levéltári Osztálya. Budapest, 1958. 74 94 old. A leírt összefüggést nem vette észre és a pona'k, illetve hazak számának csökkenését a török és a császári seregek pusztítá—

saival magyarázta Acui'tít/y Ignác: A magyar adózás története, 1598— l604" (Értekezések a történeti tudományok köréből. XXV 6 Magyar Tudományos Akadémia. Budapest. l906.) c. és több más művében, (Kritikáiával foglalkoztam.) Adatok a török háborúk pnsztitásainak értékeléshez (Keletkntatás. Kőrösi Csoma Társaság. Budapest, 1993 56—58. old, )c. dolgozatomban.

[hív/tl Zoltán: Magyarország népessége a XVll—VXVlll. század fordulóján. (Népességtórténeti forrásaink értékelése.) Megjelent: Történeti statisztikai évkönyv, l%l—l962, Központi Statisztikai Hivatal Könyvtára — Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztálya. Budapest, lOóZ 2l7——257 old.

(4)

Ám e tigyelmeztetésnek nem sok foganatja volt. A XVII, század végén készült ösz—

szeírások adatait kritika nélkül használják ma is, és hiányos adataikból téves népesedés—

történeti következtetéseket vonnak le. Van ugyanis egy történeti szemlélet, amelynek követői vakon hisznek a források valamennyi közlésének, akkor is, ha a józan ész és az újabb kutatások cáfolhatatlan tényei a korábbi országképet korántsem igazolják;

így például még Veszprém megye rovásadó—összeírások alapján készült történetébe is téves adat került. Bár a kötet írója, Pákay Zsolt ismerte az összeírások során bekövet-ke- zett változásokat, részletesen leírta a dicalis összeírások gyakorlatát, tanulmánya summázataként az alábbi értékelést adta: A török óriási pusztítást végzett, a lakosság- nak több mint kétharmad része elpusztulvaaz állandó harcok alatt. Még 1531—ben több mint kétezer jobbágyporta után fizettek rovásadót, addig 1648-ban már csak 163 1/2 adózó telket írtak össze.5

Pákay két teljesen különböző tartalmú adatot hasonlított össze, és így indokolta a megye pusztulását. Tete'zte tévedését amikor az 1648 évi adatot az 1696 évi összeírás adatával igyekezett igazolni: Ezen összeírás szerint a falvak legnagyobb része lakatlan, a lakott községekben is csak három négy család él" (tehát mintegy 15- 20 ember) A le—

verő képet hosszasan ecseteli, szerinte a megye középső és déli része majdnem teljesen elpusztult. Szemlélete és az 1696. évi összeírás alapján készített térképe több későbbi műbe átkerült, így a megyéről készült történeti statisztikai helységnévtárba is, amelynek bevezetőjében szintén azt olvashatjuk, hogy Veszprém megyében 1696—ban a falvak 70 százaléka volt elhagyott, lakatlan!)

Nincs most lehetőség a megye történetének végigkövete'sére, de kutatásaim koránt—

sem igazoltak ekkora pusztulást. Ezt az is alátámasztja, hogy az ország elnémetesítését célzó tudatos bécsi törekvések a Veszprém megyei láncszemet csak úgy tudták megvaló—

sítani, hogy a német telepeseket vagy a magyar falvak mellé, vagy a Bakony-hegység ir—

tásfalvaiba szorították be. Ez a terület (a megye közepe) Pákay négy időpontból szár—

mazó térképe szerint 1536 óta mindig is lakatlan volt, a Balatontól délre eső terület la—

kottsága pedig mit sem változott. Az erőszakos rátelepitést jelzi a sok kettös név (Ma- gyar és Német Barnag, Szentkirály, Szombathely, Polány) és az a tény, hogy a németek számára csak a magyar lakosság elűzésével tudtak helyet csinálni így Vöröstó lakói 1696- ban még magyarok vo ltak (Balogh Mihály bíró, Baranya Lukács, Kovács András, Csikotás Gergely, Szabó István, Varga Gergely jobbágyok); Kislődön Szabó Tamás bíró mellett 14 magyar jobbágy neve szerepel (többek között Kovács Péter, Osvald Mihály, Varga Mihály, Polgár Gergely, Szabó György, Gyenge Mihály és így tovább); Olaszfalu még az 1715. évi összeírásban is magyar lakosságú, így szerepel a XVIII. század végén is Vályi művében Nagyesztergárral, Ajkarendekkel és Lókúttal együtt. A megye népes- ségének túlnyomó többsége mindig magyar volt (Fényes Elek szerint 1830-ban 186 624 lakosból 147 434). Ezúttal sem tételezhető fel nagyobb magyar népfölösleg egyik kör—

nyező megyében sem, és a megyét kutatók sem tudják az általuk elpusztultnak jelzett falvak magyar lakosságának korábbi lakóhelyét megnevezni, bizonyára az 1696. évi összeírás hiányos adatközlése okozta a pusztulást eltúlzó véleményt.

[lukat 7wl! Veszprém vármegye története a török hódoltság korában a rovásadó—összeirás alapján. Szerk; Nagy [úr:/ó.

Veszgrémvámtegyei füzetek Veszprémva'nnegyeiMúzeum és Könyvtár. Veszprém 1942 172 old

Magyarország történeti statisztikai helységnévtára 2 Veszprém megye Szerk Kmmurx Jó:vt/ Központi Statisznkai Hivatal Budapest 1991 5 old

(5)

FALUPUSZTULÁS 595

Még jobban elvetette a sulykot Mezősi Károly 1943—ban megjelent munkája, amely- ben egy Bihar megye helységeit számba vevő, 1692. évi kincstári összeírást adott ki,7 Véleménye szerint e nagybecsű történeti forrás minden társadalmi réteget felölelt, s e—

zért alkalmasnak találta, hogy adatai alapján kiszámítsa Bihar megye népességének szá—

mát, amelyet 8022 főben határozott meg. Számításai szerint a lakosságnak csupán 44 százaléka élte túl a török pusztítást. Bár maga is idézte Fényes Elek munkáját, aki sze—

rint a nagy kiterjedésű, népes megyének 1830—ban Debrecennel együtt már 415 364 la—

kosa volt (1784—ben is 316 021), magyarázat nélkül hagyta a példátlan növekedés rész- leteit. Minthogy a népességböl 1830—ban 257 901 magyar volt (ebből 234 273 reformá—

tus vallású), számuk hatalmas emelkedése csak jelentős beköltözések esetén volna el- képzelhetö. Ám a szomszédos megyéknek sehol sem volt magyar népfölöslege, söt tör—

ténetíróik hasonló méretű pusztulásról panaszkodnak. A Mezősi által felhasznált ösz- szeírás egyik legfőbb fogyatékossága, hogy ,,Biharország" 490 akkori településéből csak 119 helységet jelzett kisebb-nagyobb mértékben lakottnak, 37l—et lakatlannak tüntetett fel. Ennek jelölésére a ,,totaliter deserta", a ,,desolata", a ,,deserta, cui memoria non exs—

tat" bejegyzést használták. A kötet gondozója és közreadói e kifejezéseket a teljes pusz—

tulás tömör megfogalmazásának értelmezték, elfogadták, hogy a települések ember—

emlékezet óta lakatlanul álltak. Nem tűnt fel, hogy a felsorolásban egytől—egyig ott sze—

repeltek a hegyek között eldugottan fekvő román falvak is, amelyeket nem ért háborús csapás, népességük zavartalanul gyarapodott. Emberemlékezet óta pusztaként szerepelt többek közt Sarkad is, amelynek 1677—ből fönnmaradt pecsétje a ,,Sarkad városa" felira—

tot viseli, s amelyre Thököly 1687—ben még 40 000 forint sarcot vetett ki, minthogy egy

korabeli leírás szerint ,Jó, ép, rakott épületű város volt". Töretlen létét késöbbi története is igazolja, mint az ugyancsak lakatlannakjelzett sok más helységét.

Nyilvánvaló tehát, hogy a háborús események után közvetlenül készült összeírásban a ,,deserta" kifejezést nem szabad szó szerint értelmezni, a legtöbb esetben inkább többé- kevésbé súlyos háborús károkat jelölt. Hasonló tapasztalatokat szereztem a hajdú városok népesedéstörténetének vizsgálatakor is, ahol a ,,lakatlan" bejegyzést a népesség névsorainak folyamatossága cáfolta.

Szintén a téves szemléletjellemzi Soós Imre: Heves megye benépesülése a török hó—

doltság után című munkáját8 Egy sebtében készült 1686. évi összeírás alapján Soós azt írja, hogy a megyében Gyöngyös és Pata kivételével valamennyi helység néptelen volt, 1687—ben is csak ez a két helység adózott. A török hódoltság és a kuruc—labanc háború után véleménye szerint ,,majdnem egészében néptelen a hevesi és az egri járás, mintegy ötvenszázalékos pusztítás mutatkozik a tiszafúredi és a gyöngyösi járásban". Ebböl kiin—

dulva föltételezte, hogy Heves megye elsó népszámláláskori 172 helységének népessége túlnyomórészt a XVIII. században települt az üresen álló falvakba. Az elképzelés azért valószínűtlen, mert Heves egyike a legmagyarabb megyéinknek. Márpedig ha népessége elpusztult volna, és ha a magyarságnak sehol sem volt kimutatható népfölöslege, hogy a falvakat újranépesítse, akkor ma a megyét ugyanúgy más nemzetiségűek laknak, mint a

7 Megin Kám/y: Bihar vármegye a török uralom megszűnése idejében, 1692. 'lielepüléstörténcti tanulmányok, Szerk.:

Kmezva litván. Teleki Pál Tudományos lnte'zet, Budapest. 1943. 131 old. (Részletes bírálatával Az 1692. évi összeírás t'otrásér- téke %llajdú-Bihar megyei Levéltár évkönyve lX. Debrecen, 1982. 1 17428. old) c. tanulmanyömban foglalkoztam, )

Soo'x Imre: Heves megye benépesülése a török hódoltság után Heves megyei füzetek 3, sz. Heves megyei Tanács VB Népművelési Osztálya, Eger. 1955. 60 old.

(6)

valoban elpusztult délvidéki megyéket, Egyértelmű tehát, hogy a helységek népe megvolt a XVll. század végén is, valószínűleg azonban erősen leromlott állapotban, s az összeírás készítői s7egenységükre való tekintettel felmentették őket az adófizetés alól,

Ám Soós mindenképpen be akarta népesíteni a falvakat, és ezért gondosan összegyüj- tött minden adatot, amely beköltözőkre utal. Munkájának több alapvető hibája van. A tegfőbb az, hogy a magyarok betelepedését általában nem figyelte, azokat a helységeket, ahova újabban érkezőkre nem talált adatot, és később is csak magyarok lakták, a közsé—

gek felsorolásából teljesen kihagyta. Másodsorban érthetetlen módon minden jövevény—

oen szlovákot (vagy németet) sejtett, így minősítette a Gömör megyei magyar falvak ma—

gyar nevű jobbágyait, bizonyára azért, mert a területet Trianonban Csehszlovákiához csatolták. (Egyetlen példa: Detk községbe a Pelle család a Gömör megyei Péterfalváról érkezett. A falu l970—ben is 97,6 százalékban magyar volt, miként a családnév is, mégis azt írja, hogy a ,.szlovák nyelvterületen fekvő" Péterfalváről később ,,újabb szlovák csa—

ládfők szivárogtak be") A harmadik súlyos hiba, hogy csak a beköltözők számát adta meg, az alaplakosságét nem. Ha tehát egy helységbe az ott lakó száz magyar család mellé egy szlovák érkezett, a száz magyart nem említette meg, csak az egyetlen bevándorlót. Ez a furcsa nemzetiségcentrikus szemlélet, amely a Kárpát—medencében kizárólag a magyar történészekre, statisztikusokra és politikusokra korlátozódik, elsősorban nem azt vizsgál- ja, hol és hányan élnek magyarok, hanem azt a kevésbé lényeges kérdést, hová érkeztek

más anyanyelvű lakosok.

Heves—Külső Szolnok megyének Fényes Elek szerint l830 körül már 268 704 lakosa volt, akikről azt irja, hogy ,,kevés városi német mesterembert kivéve'n, mind magyarok".

Pedig a megyében ekkor már egy érseki, 16 mezőváros, 172 falu és 117 népes puszta volt Ez idő tájt Heves és Szabolcs megye volt az országnak az a két megyéje, ahol mást, mint magyar lakost nem mutattak ki. Heves népességének száma sok más megyét mege—

lözött. (Már ll. József korában l63 721 főt tett ki.) Ugyancsak teljes egészében magyar volt lakossága az l9l0. és az 1990, évi népszámlálás szerint is. Mindez bizonyítja, hogy települései a török hódoltság alatt nem pusztultak el, jelentős magyar lakosságuk ma- radt. Természetesen Heves megyébe is érkeztek új lakosok, elsősorban északról, a szom' szédos Nógrád és Gömör megyéből. Erről a magyar többségű, de néhol szlovákokkal ke—

ven népességű vidékről szlovákok is sodródtak a magyar falvakba, sőt egyik- ben-másikban időlegesen többségbe is kerültek, de már Fényes Elek korára elmagyaro—

sodtak, ami a magyarság erős túlsúlyát jelzi. Szó sem lehet tehát ,,szlovák települési te- rületről", amint Soós Imre a betelepítések nagyságát eltúlozva megállapítja. Hasonló sorsra jutottak azok a XVIII. században érkező német bevándorlók is, akik e tájon pró—

báltak gyökeret verni. De e telepítések sem tudták megváltoztatni a megye magyar jelle—

gét, amit színmagyar falvak hosszú sora jelez. Teljesen kizárt, hogy ezek a hódoltság u- tán lakatlanok lettek volna, ezt a megye népesedéstörténetével foglalkozóknak észre kel—

lett volna venniük.

Nem sikerült azonban megingatni a téves adatokba vetett bizalmat, és az adatok kri—

tikátlan fölhasználásától eltántorítani a legutóbbi években megjelent müvek szerzőit sem.

Nem kívánok itt a helytörténeti kötetek forráskritikai mulasztásairól teljes körű át- tekintést adni, csupán Virágh Ferenc Békés megyéről festett képével szállnék még vitá—

ba. Virágh ugyanis a megye l993—ban megjelent történeti statisztikai helységnévtárában szintén a megye magyar lakosságának teljes pusztulásáról ír: ,,A török Békés vármegyé—

(7)

FALUPUSZTULÁS 597

ből történt kiűzését (l694—l695) egyetlen helység sem érte meg pusztulás nélkül. A ma-

radék lakosság utolsó hulláma ekkor távozik Békésről, Bélmegyerről, Berényből, Csabá—

ról, Dobozról, Ladányból, Tarcsáro'l, Megyerről, Öcsödről, Szarvasról, Szeghalomról, Szentandrásról, Vésztőröl, Kolosról (?), Komlósről, Oi'oshazáról, Szénásról és Szen—

tetornyárólfm (Forrását nem nevezi meg.) Eszerint tehát — ha a lakosság utolsó hulláma is elköltözött — Békés megye teljesen néptelenne' vált. Virágh ezt sugallja, mondván:

,,Harruckem valóságos újratelepitő munkát folytatott nagyrészt német, szlovák és román ne'pességból. A régi magyar Berény helyén a német és szlovák (tót) etnikum új telepü—

lése jelentkezett. Csaba, Szarvas, Komlós új lakossága nagy többségében szlovák". E—

gyetlen szóval sem emlékezik meg a magyarokról, ami teljesen érthetetlen, hiszen Békés megye nagy többsége mindig magyar volt. Békés, Dévaványa, Doboz, Endrőd, Fű—

zesgyarmat, Gyoma, Gyulavári, Kórösladány, Köröstarcsa, Orosháza, Öcsöd, Szentand—

rás, Szeghalom, Újkigyós és Vésztő lakossága mindvégig magyar Csak Szentandrásnál emlit Fényes Elek Kabából, Vésztőnél Bihar megyéből beköltözőket, Orosháza települt a Dunántúlról Újkigyós puszta lakói pediginnen- onnan jött cselédek voltak de a többiek a régi lakosok leszármazottai. Fényes is szól Hurrackem telepítéseiről, de kissé másképpen ,,ide magyar, tót, német lakosokat hiván be".10 (A magyar Virághnál kima—

radt.) Fényes Elek szerint l830—ban a megye l4l 863 lakosából 92 664 magyar volt (Dévaványa nélkül), a népesség 66 százaléka. Hasonló eredményt tartalmaz az l850. évi népszámlálás, amelynek adatait Szabó Ferenc adta közre. " Érdekesek bevezető sorai, miszerint ..a nemzetiségek történetét. .a nemzetiségi lakosság településenkénti számát . a különféle torzítások miatt 1900 után mindig ellenőriznünk szükséges. " A helyes szöveg az lett volna: A magyarság és a nemzetiségek történetét a magyar és a nemzetiségi lakosság számát Ami pedig a torzitásokat illeti, köztudott, hogy a Bach—

korszakban végrehajtott népszámlálások adatait korrigálni kell, mert a magyarokról a ténylegesnél alacsonyabb adatokat közöltek. Szabó is minden igyekezettel erre töreke- dett, amikor Békés megye adatsorait nem tisztította meg az önkényesen odacsatolt Arad megyei helységek román és német többségű lakosság számára vonatkozó adattól. A ma- gyarok aránya így is 61,2 százalék volt, de az Arad megyei falvak nélkül ugyan—annyi lett volna, mint amennyivel Fényes Elek számolt.

Békés megyében mindkét forrás összesen 21 helységet talált. Ebből tizenötben csak magyarok éltek (hozzá kell tenni, hogy Békés, Füzesgyarmat és Gyoma mezővárosban, valamint Dévaványa, Doboz, Gyulavári, Kőrösladány, Kőröstarcsa, Öcsöd, Szeghalom, Vésztő faluban majd teljes egészében reformátusok), három helység (Gyula, Mezőbe—

rény és Kétegyháza) volt vegyes lakosságú és 3 szlovák többségű (Békéscsaba, Szarvas és Tótkomlós). Meg kell jegyezni, hogy Békéscsaba korábbi lakosai és első telepesei is magyarok voltak. Molnár Ambrus kimutatta, hogy a faluban a XVII. század második fe- lében még református magyarok éltek, nem említve a török kort, amikor Dávid Géza hosszú névsorai szerint a területén fekvő egykori településekkel együtt jelentős számban csak magyarok lakták. Néhány család folyamatos jelenléte is kimutatható. A helység

9 Virágh I't'rt'llcí Békés megye területének és közigazgatási beosztásának változásai, Megjelent: Magyarország történeti statisztikai helységnévtára 3, Békés megye Szerk: Kuvac.wc.v.lá:.ve/j Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. l993, l73. old.

lv'e'nym If/ek; Magyar országnak, 5 a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekin- tetben. lV. köt. Kiadta a szerző. Pesten. l839. 8. old.

H Abafm' Ferenc: Békés e's Csanád megyék nemzetiségi statisztikája a XlX. század közepén. Békés/' [i'/el, l980. évi 3. sz.

283294, old,

(8)

1717—ben összeírt első lakói közül csak a bíró, Bánszky (Éiyörgy és Behán András viselt szlovák nevet, az összes többi jobbágy magyar volt: Kökény György, Veres Pál, Tót Mále', Mészáros Pál, Tót Mihály, Bende Gáspár, Kálmán János, Fazekas György, Lévai Bálint, Vas György, Móré János, Török János, Nagy Gergely; Molnár János, Tőke Já- nos, Juhász György, valamint a később beolvadt Gerláról Varga István, Cser István,

Szabó Mátyás, Szabó László.!2 (Érdekes, hogy Kökény György neve az 1720. évi megyei összeírásban még ugyanebben a formában, de az 1720. évi országos összeírásban már Trinka néven szerepelt, ami szlovákul kökénytjelent. Molnár Ambrus szerint a szlovákra lefordított magyar név egyrészt a szökött jobbágyoknak védelmet nyújtott a földesúrral szemben, másrészt kedvezőbb helyzetet biztosított, mert szlovák telepesként adókedvez—

ményt kaptak. Annak hangoztatása sem állt érdekükben, hogy őseik földjére tértek visz—

sza, mert akkor a földesúr örökös jobbágyoknak tekintette volna őket, jelentősen na- gyobb terhekkel, mint amelyeket a szabad költözésű jobbágyokként szereplö szlovák te—

lepesek viseltek.) Szarvas egyházi anyakönyveit az újratelepüléstől kezdve Csányi László dolgozta fel. Kéziratban maradt munkája szerint a családnevek között ott is jelentős számban fordultak elő magyar és más nemzetiségre utaló nevek, a helység tehát kezdetben vegyes lakosságú volt. A többségre jutott szlovákok azonban valamennyiüket a maguk nyelvére formálták, mint ahogy a magyar községekbe érkező más nyelvű né—

pesség lassan magyarrá lett. A bemutatott békési adatok bizonyítják, hogy még Békés megye újabb beköltözőkkel várossá duzzadt szlovák többségű településein is éltek ma—

gyarok, s e településeket sem lehet teljes egészében szlovákoknak tekinteni. Még súlyo- sabb hiba teljesen megfeledkezni a jelentős lakossággal rendelkező színmagyar helysé- gekről, amelyek a megyében mindenkor biztosították a magyarság abszolút többségét.13

Az eddigiekben említett munkákon kívül még számos helytörténeti feldolgozásban találkozhatunk a források helytelen értelmezésén alapuló tévedésekkel. Ezek szerint szinte minden helység elpusztult a török hódoltság végére, hogy azután a XVIII, század elején újjáéledjen. Könnyű a telepesek közül a beköltöző idegen népelemeket megragad—

ni, de ritkán lehet a magyarok korábbi lakhelyét kimutatni, már csak azért is, mert min—

denütt (Békésben, Biharban, Hevesben és Veszprém megyében egyaránt) azonos a kese—

rü megállapítás: a magyar népesség szinte teljesen elpusztult a viharos századok háborús eseményei következtében. Pedig sokkal valószínűbb — a későbbi helyzet ezt bizonyítja —— , hogy a sebtében készült összeírások félreértett bejegyzései, pontatlan megfogalmazásai nem a népesség pusztulásáról, hanem a háborús károkról, a lakosság ideiglenes el—

futásáról és szegénységéről szólnak. Ezért nagyon fontos az összeírások adatainak sok—

oldalú ellenőrzése és általában a gondos forráskritika, mert csak így kerülhetők el a té—

ves beidegződések alapján születő, mindent a török pusztítással magyarázó, a megyék népesedéstörténete'be sehogy se illeszthető eredmények.

TÁRGYSZÓ: Történeti demográfia

'2 Békéscsaba története, l, köt A kezdetektől l848-ig, Szerk.: .hmkovit-h H [kinint tát lx'rt/mtmn (áru/a, Békéscsaba. 1991 Benne: Molnar Ambrus Csaba t'nratclepüle'se, társadalma, önkormányzata 1772—tg (385 SZO old.), illetve !)ath (Jem: A török hódoltság kora (207 312, old ).

n l'trtigh felsorolását az elpusztult Békés megyei helységekről átveszi és tovább gyíirt'tztett Magyarorszag történeti sta- tisztikat helysegnéwárának 4 , Vas megyei kötete (Központi Statisztikai Hivatal Budapest 1903) a kötetenként (ezuttal negye- dik alkalommal) esaknem szóról szóra ismétlődő bevezetésében (5, old ).

(9)

FALUPUSZTULÁS 599

SUMMARY

The study raises an interesting methodological problem of population history research: the authencity of bygone population censuses (in this case at the end of the l7th century), their scientific applicability, and the interpretation of data are put down in these documents.

The final conclusion of the study is that checking the data of population censuses from several aspects and accurate critics of the sources are extremely important since the difficulties of historical research can be avoided only this way.

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

évi összeírás adatai alapján állítottak össze (Irni—olvasni tudók Oroszországban, Moszkva,. 1922, Központi Statisztikai Hivatal, Közoktatási Ste—v tisztikai Osztály),

Egy egyéni gazdaságra így átlagosan 3,3 hektár termő, illetve 3,1 hektár mezőgazdasági terü- let jutott (három évvel korábban – 2000-ben – az egyéni gazdaságok

A 100 darabnál keve- sebb tyúkot tartó gazdaságok teszik ki az összes gazdaság 99,6 százalékát (396 ezer gaz- daságot), és ezeknél van a tojóállomány 54 százaléka,

Egerben a név szerint is nyilvántartottak között 3673 volt adóköteles, 459 viszont (a már említett 9 jogi személyt is ide értve) exemptusként, vagyis, mint

Bár a Lipp V. által feltárt, 300 síros temet ő helyét azonosítani tudta, Csák Árpádnak az 1900- as évek elején készített térképe alapján, temet ő térkép azonban

Bár a Lipp V. által feltárt, 300 síros temet ő helyét azonosítani tudta, Csák Árpádnak az 1900- as évek elején készített térképe alapján, temet ő térkép azonban

század végi kútfők arról írnak, hogy a magyarok. „ruhája brokát, fegyvereik ezüstből vannak, és arannyal

(Meg kell jegyezni, utóbbival kapcsolatban, hogy nemrégiben behatóbban tanulmányoztuk a gyünnölcscfaállocmány dinamikáját és arra a megállapításra jutottunk, hogy az