Válaszok az opponensi véleményekre
Mindenek előtt tisztelettel megköszönöm mindhárom opponensemnek, hogy vállalták doktori értekezésem elbírálását, és elismerő és kritikai megjegyzéseikkel rávilágítottak eddigi munkásságom erényeire és hibáira. A pozitív vélemények mellett köszönöm a kritikai megjegyzéseket is: sokat tanultam belőlük.
Mivel az opponensi véleményekben vannak átfedések, ezért először a közös, mindannyiuk által felvetett kérdésekre és megjegyzésekre reagálok, majd ezt követően térek ki opponenseim egyéni meglátásaira. Nagy örömömre szolgál, hogy a három opponens tulajdonképpen teljesen különböző tudományterületeket képvisel, így az egyéni kétnyelvűség sokszínű kutatási szempontjaiból mindenki rávilágíthatott az értekezésben fellelhető, saját kutatási területeiben releváns kérdésekre illetve hiányosságokra.
Opponenseim egyhangúlag megállapítják, hogy a dolgozat túlméretezett, széttagoltsága zavaró, túl sok kísérletet és elemzést tartalmaz, amelyben néha elveszik az olvasó, és a dolgozat olvasása közben nem látszik a koherencia.
Szerencsére azért a dolgozat végére eljutva mindenki megállapítja azt is, hogy a célom a kétnyelvű mentális lexikon rendezettségének és működésének minél több oldalú bemutatása, és a záró fejezetben megfogalmazott következtetéseim logikusak, elfogadhatók. Pléh Csaba megfogalmazása szerint az értekezés integratív erőfeszítés eredménye.
Értekezésem valóban az elmúlt 20 évben végzett kutatásaimat foglalja össze, kronológiai sorrendben. Örömmel tölt el az a megállapítás, hogy a dolgozat második részében eredményeim megbízhatósága már mindenki számára meggyőző, tehát módszertanilag professzionálisabb munkát végeztem az utóbbi pár évben, mint a téma kutatásának kezdetekor.
Tudományos kutatásaimat a gyermekkori többnyelvűség témájában kezdtem. A háromnyelvű testvérpár három és féléves nyelvi fejlődését nyomon követő és leíró/elemző megfigyelésem során, a gyermekektől nyert nyelvi adatok feldolgozásánál egyre nyilvánvalóbb volt a nyelvek egymásra hatása. Világossá vált számomra, hogy a továbbiakban kísérletekkel kívánom vizsgálni az akkoriban a nemzetközi szakirodalomban „sláger” témát, hogy miként is rendeződik a kétnyelvűek mentális lexikona, hogyan dolgozzuk fel a két nyelvet, miként birkózik meg az agy a két (vagy több) nyelvvel, és mi minden befolyásolja a nyelvek vagy szavak tárolását. Miután a nemzetközi szakirodalomban gomba módra szaporodtak az angol és valamelyik indoeurópai nyelv összetételű kétnyelvűségi vizsgálatok, azt a célt tűztem ki magam elé, hogy ellenőrizzem, hogy vajon ezek az eredmények akkor is helytállóak-‐e, ha különböző tipológiájú és származású nyelvek alkotják a kétnyelvűséget. Ezért dolgoztam ki – mai szemmel elég kezdetleges módon – saját kísérletsorozatot, és kezdtem felkutatni a számomra elérhető, Magyarországon élő kétnyelvűeket. Szeretném jelezni, hogy az 1990-‐es évek második felében, amikor kutatásaimat kezdtem, Magyarországon a kétnyelvűséggel még csak szociolingvisztikai szempontból
foglalkoztak (pl. Kontra Miklós, Bartha Csilla, Borbély Anna). Göncz Lajos (Újvidék) végzett pszicholingvisztikai kutatásokat a vajdasági magyarok kétnyelvűségével kapcsolatban, de azok sem műszeres vizsgálatok voltak.
Ekkoriban még nemzetközi szinten sem volt elterjedt a számítógépes tesztelés, hordozható számítógépek sem álltak rendelkezésre. Magyarországon ekkortájt még a nemzetközi szakirodalom beszerzése sem volt olyan egyszerű, mint manapság. Kétnyelvű egyént sem volt könnyű találni, és a statisztikai elemzés sem volt elvárt a nyelvészeti publikációkban. Így papíralapon elkészített teszteket tudtam csak kidolgozni, a hanganyagot pedig diktafonra rögzítettem.
Ma már lehet, hogy megmosolyogtatóak az akkori módszerek, de munkásságomhoz hozzátartoznak ezek a vizsgálatok is.
Amint azt az értekezésben is leírtam, összesen 125 kétnyelvű egyént tudtam elérni, akikkel spontán-‐ és irányított beszédanyagot vettem fel – ezek szolgáltattak anyagot a beszédprodukciós vizsgálataim elemzéséhez. Mind a 125 adatközlővel elvégeztettem a színmegnevezéses, képmegnevezéses, szóasszociációs és képregényes kísérleteket is, azonban nem minden elemzésben szerepelt az összes adatközlő adata. Néhány esetben ki kellett zárnom az elemzésből egyeseket, mert pl. nem értették meg a feladatot, életkoruknál fogva nem voltak érettek rá, vagy nem vették komolyan a feladatot. Az egyes elemzési szempontokat figyelembe véve, esetenként kiválasztottam az adatközlők közül olyanokat, akiknek az anyaga az adott kérdés megközelítésében releváns, és az összehasonlításokban nem szerepeltettem olyanokat, akiknek az adatai nem voltak odavalóak. Így pl. a nyelvcsoportos összehasonlításban értelemszerűen csak azok az adatközlők szerepelnek, akiknek a második nyelve germán, szláv vagy újlatin eredetű. Itt térnék ki Medgyes Péter – amúgy rendkívül szórakoztató és könnyed stílusban megírt – bírálatában feltett kérdésére, miszerint én legalább hét nyelven beszélek a magyaron kívül. Sajnos nem. Azonban a „fiatal”
kutató mohóságával mindenkinek örültem, aki felbukkant potenciális alanyként, így a felvételeket olyan kétnyelvűekkel is lefolytattam, akiknek a másik nyelvét nem ismerem. Mivel a kétnyelvű mentális lexikon vizsgálata volt az elsődleges célom, arra voltam kíváncsi, hogy a magyar környezetben élő kétnyelvűek magyar nyelvhasználatában, mentális folyamataiban, mentális lexikonuk rendezettségében milyen jellegzetességek mutathatók ki. A kísérletsorozat nyelve a magyar volt, de a képregények alapján alkotott narratívákon kívül minden egyes feladat-‐utasításban elhangzott, hogy a nyelvválasztás az adatközlő joga, tehát mindenki a számára könnyebben elérhető nyelven hajtotta végre a teszteket. A képregényeknél mindkét nyelven kértem a narratívákat, hogy összehasonlíthassam a két nyelven alkotott szövegeket, és elemzéseim után levonhassam azt a Medgyes Péter által „triviális”-‐nak vélt megállapítást, hogy
„Aki lassan beszél az egyik nyelvén, annak lassúbb a beszédtempója a másik nyelvén is.”. Sok esetben hisszük azt, hogy bizonyos kérdések triviálisak, de amíg nem ellenőrizzük a hipotézisünket, addig nem igazolhatjuk bizonyossággal feltételezésünket. Ismerjük a beszédakkommodáció (beszédalkalmazkodás) fogalmát, tudjuk, hogy a beszédprodukció minőségét számos tényező befolyásolja, ezért nem gondolom, hogy hasztalan volt megvizsgálni és összehasonlítani a két nyelv beszédtempóját is. Természetesen az általam nem beszélt nyelvek esetében anyanyelvi beszélők segítségét kértem a történetek
szöveghű leírásában, bizonyos esetekben a fordításban, valamint az egyes szavak jelentésében (szín-‐, képmegnevezések és szóasszociációk esetében).
Szeretném hangsúlyozni, hogy következtetéseim nem univerzálisak, kizárólag az általam elemzett anyagra vonatkoznak. Külön köszönöm Fenyvesi Annának, hogy következtetéseimmel kapcsolatban megerősít, hogy „inkább nagyobb számú részkövetkeztetés összességeként írható le, mint néhány nagyobb következtetésből egységes képpé alakuló végkövetkeztetésként, ez utóbbi a pszicholingvisztikában valószínűleg jelenleg nem is lenne lehetséges.”
Hogy mennyire nem, azt hadd támasszam alá olyan adalékokkal, amelyek a két évvel ezelőtti – az értekezés benyújtásának ideje – állapotokhoz képest megkérdőjeleződtek. A legújabb, szkeptikus hangok már a mentális lexikon létét is kétségbe vonják (Elman, 2005; 2009; Lowie et al., 2014). Az agyi aktivitás vizsgálatok (ezért nem tartom hasztalannak ezt a fejezetet a dolgozatban) jól kimutatják az egyes nyelvek használatakor aktivált agyi területeket, de a legutóbbi nézetek szerint az aktivitás nem biztos, hogy a nyelvhez köthető (Makoni et al., 2007; Spivey, 2007), és azt is látjuk, hogy a képalkotó eljárások eredményeiben nincs konszenzus – nem is lehet, hiszen mindegyik más módszertannal vizsgálja az agyat. Egyesek pl. megkérdőjelezik a szó létezését is, és a nyelv legkisebb egységének a szöveget tartják (de Bot, szíves szóbeli közlése), nem beszélve a legújabb, nagy visszhangot kiváltó vitákról, amelyek hevesen vitatják a Bialystok meta-‐analíziséből levont következtetéseket a kétnyelvűség előnyeivel kapcsolatban. Publikációk születnek már a tudományos megmérettetésben alkalmazott elfogultságról is (v.ö. de Bruin et al., 2014; de Bot, 2015a, 2015b; Meho & Yang, 2007), valamint az idézettségről is, amelynek súlyos következményei lehetnek a kutatásokra. Kimutatták, hogy a nemzetközi folyóiratokban sokkal nagyobb arányban jelennek meg olyan cikkek, amelyek a kétnyelvűség előnyeit hangsúlyozzák, mint azok, amelyeknek az eredményei vagy nem mutatnak ki különbséget az egy-‐ és kétnyelvűek kognitív teljesítménye között, vagy esetleg a kétnyelvűekéi elmaradnak az egynyelvűekéitől. Mivel torz képet kapunk a szakmai kérdésekről, sokan nem is mernek addig cikket közölni, amíg az irányadó folyóiratok cikkeiben megjelent eredményekhez hasonló adatokkal nem tudnak előállni.
Az értekezés erényének tartják opponenseim, hogy a grosjeani holisztikus megközelítést vallom a magaménak, és ennek szellemében végzem kutatásaimat.
A holisztikus szemlélet szerint az a kétnyelvű, aki a mindennapi életben mindkét nyelvét használja az élet különböző területein, a szükségletének megfelelően.
Ehhez a szemlélethez tartozik a Komplementer elv is (szintén Grosjeané), amely szerint a kétnyelvű egy sajátos nyelvi konfigurációval rendelkező egyén, és a két nyelv egymást kiegészíti az egyén szükségletei szerint. Nem követelmény a két nyelv azonos szintű tudása, és messze nem követelmény a tökéletesség egyik nyelvben sem. Itt reagálnék röviden Pléh Csaba aggályára, miszerint „...
semmilyen jellemzést nem kapunk az adott két nyelven meglévő készségeikről, el kell fogadjuk, hogy ’eléggé kétnyelvűek’.” Miután minden egyes adatközlőm Magyarországon élt, dolgozott és/vagy tanult a felvételek idején, úgy gondolom, megfelelnek a grosjeani kritériumoknak. A holisztikus megközelítéshez tartozik az is, hogy a kétnyelvű egyént mint egészt vizsgálom, és ki kell tekinteni olyan
tényezőkre is, amelyek szintén befolyásolhatják az egyénnek a nyelveihez való viszonyát, ennél fogva a nyelvi kompetenciáját és performanciáját. Ilyenek például a nyelvi biográfia, attitűd, érzések, elfogadottság, és ide tartozónak vallom az identitás kérdését is. Bár mindhárom opponensem kisebb-‐nagyobb mértékben kifogásolja ezt a fejezetet, mégis szükségesnek tartom az egyéni kétnyelvűség kialakulásában és megtartásában az identitás szerepét. Elismerem, hogy a fejezet rövid és kissé elnagyolt, most hogy újra elolvastam, igazat adok Medgyes Péternek, hogy egyszerűen „nem volt szíve egy ilyen jól megírt esszét kihagyni az értekezéséből”. Mindazonáltal továbbra is úgy gondolom, hogy egyéni szinten is kell foglalkozni az identitás kérdésével. Amint arra a fejezetben is rámutattam, más helyzetben vannak a tömeges kétnyelvűségben élők és másban az egyéni kétnyelvűek. A fejezetben valóban nem volt kísérlet, mert az identitás kérdésére az interjúkban tértünk ki adatközlőimmel. Meglepett, hogy milyen sokan nem is foglalkoznak az identitás kérdésével, nem is gondolkodnak az önazonosításukról. Azok a példák, amelyekben a kétnyelvűség egyik tagja a magyar, a saját gyűjtésem. Az elmúlt 2 évben kicsit többet foglalkoztam a témával, és megjelenés alatt áll néhány publikációm ezzel kapcsolatban (az egyik pl. a Stuart Holland és Marianna Kosic által szerkesztett The Self and the Other című könyvben, amely 2016-‐ban fog megjelenni a Cambridge University Press kiadásában).
A továbbiakban opponenseim véleményére reagálok, érkezésük időrendjében.
Válaszok Pléh Csaba akadémikus úrnak
Megtiszteltetés számomra, hogy Akadémikus Úr vállalta értekezésem bírálatát.
Köszönöm a munkáját és a jóindulatát. Véleményét elolvasva a pszichológus jutott eszembe, aki látja és elismeri az erőfeszítéseket, és aki inkább háttérbe szorítja a munka hiányosságait. Köszönöm nagylelkűségét.
A „kísérletes nyelvészeti megközelítés” lehet, hogy valóban túlzó, bár a bírálatban „(6-‐8) vizsgálatok”-‐ként említett rész Akadémikus Úr véleménye szerint „a mai kísérleti kutatás professzionális eljárásait alkalmazzák”.
Mindazonáltal értem, hogy az (1-‐5) anyag módszertanilag nem túlságosan meggyőző. Erényként könyvelem el azonban, hogy ezekből a korai kísérleteimből is sikerült Akadémikus Úr számára is levonható következtetésekre jutnom. A vizsgálatban részt vevő személyek csoportja valóban nagyon heterogén, az okokat már említettem. Az egyes vizsgálatok mintái között van átfedés, és a személyek kétnyelvűségével kapcsolatban is szóltam fentebb.
Színmegnevezési teszt
A színtesztben nem a szín helyes megnevezésére voltam kíváncsi, hanem a nyelvi eszközökre, amelyeket a tesztben résztvevők alkalmaztak a pontos leírásra. Nem volt elvárt, helyes megoldás, mert csak az számított, hogy alapszínnévvel vagy összetétellel nevezik meg a színárnyalatot, és ha összetétellel, akkor milyen nyelvi eszközökkel élnek a megnevezés során. A színek kiválasztásában az motivált, hogy legyenek köztük a fokális értéket maximálisan képviselő, alapszínt mutató lapocskák, és legyenek annak a fokális értéktől távolodó árnyalatai is. A pontos utasítás így hangzott: „Nevezze meg a színeket a lehető legpontosabban,
azon a nyelven, amelyiken leginkább tudja!” Ezzel szerettem volna bátorítani a résztvevőket a másik nyelv használatára is. Ez jónéhány esetben meg is történt, de túlnyomó többségben magyar nyelvű válaszokat kaptam, ami érthető is, hiszen magyar nyelvi környezetben voltak, és a tesztet megelőző interjú is magyar nyelven folyt. A férfiak és nők megnevezései közötti mindössze 3%-‐nyi különbségből valóban nem kellett volna ilyen előítéletes következtetéseket levonnom, és valóban a perceptuális prototípusokat fogalminak neveztem utalva arra, hogy célom a konceptuális reprezentáció nyelvi megvalósulásainak vizsgálata volt. Ismert az irodalomból, hogy az egyes nyelvek különbözőféleképpen osztják fel a színspektrumot. Vizsgálatommal azt kívántam ellenőrizni, hogy a sokféle második nyelvvel rendelkező kétnyelvűek azonos módon vagy másképpen nevezik-‐e meg a színeket. A legtanulságosabb eredmények a főnévi előtagú összetételek voltak, ahol a kultúra hatása is megmutatkozik a színmegnevezésen. A Stroop-‐teszt a nyelvi interferenciát vizsgálja, nekem nem ez volt a célom. A Microsoft standard színpalettájáról választottam a színeket és azok árnyalatait. A színes négyzeteket kinyomtattam, és nappali fénynél végeztem a kísérleteket. Minden résztvevőnek ugyanazokat a színnégyzeteket mutattam.
A közös keretet pontosan az adja, hogy sokszor a fordítási ekvivalenciákat nevezték meg. Nem nyelvek szerint különültek el a megnevezések, hanem a kulturális háttérbeli különbségek alapján, azaz a mentális reprezentáció és a fogalmi szint egyeztetésével. Így kaptam olyan válaszokat, mint pl. gerillazöld, levélzöld, mezőzöld, égboltkék stb.
Képmegnevezési teszt
A képmegnevezéses tesztben – a színmegnevezéshez hasonlóan – a számítógép adta lehetőségekre hagyatkoztam. A Microsoft képi adatbázisából választottam sematikus, színes rajzokat. Olyan valóságdarabokat ábrázoló képeket nyomtattam ki, amelyek lehetőséget adnak a jelentésviszonyok kifejezésére (pl. a kutyát ábrázoló kép egyértelműen német juhász, a templom tornyán kereszt van stb.), így mérhettem a hiponim és hiperonim viszony kifejezését. A lófej és oroszlánfej alkalmas volt a meronimia vizsgálatára.
Székely Anna nemzetközi képanyagával csak most ismerkedtem meg, amikor egy új, a szemantikai tudatosságot vizsgáló tesztet állítunk össze, ezúttal képi stimulus alapján. Székely Anna 2002-‐ben, PhD diszertációjában mutatja be az új, on-‐line képmegnevezési módszerét és a hozzá kapcsolódó 795 kép jellegzetességeit. Én 1999-‐ben dolgoztam ki a képmegnevezéses tesztemet, és akkor még ez az adatbázis nem állt rendelkezésre, én legalábbis nem tudtam róla. Székely Anna is megjegyzi 2002-‐ben az Összefoglalásában, hogy többek által megfogalmazott igény van egy több nyelvre standardizált, tárgyakat és cselekményeket is tartalmazó ingeranyag kifejlesztésére.
Hiponim kifejezésnek tartom az adott fogalom lexikai megfelelőjét a maga szemantikai tartalmával. Többnyire nem osztályt, hanem kategóriát neveztek meg.
Szóasszociációs teszt
A 159. oldalon azt feltételezem adataim tükrében, hogy „az életkor növekedésével és a gyakoribb nyelvnek való kitettséggel a tanuló procedurális memóriától való viszonylagos függősége egyre növekszik”. Helyesen úgy
hangzana ez a feltételezés, hogy a második nyelv életkorának növekedésével, tehát minél régebb óta ismerjük és minél gyakrabban használjuk a második nyelvet, annál inkább újraélednek a második nyelv vonatkozásában is azok a memória aktivitások, amelyek az első nyelvben megvannak. Itt arra utalok, hogy a második nyelvelsajátítás kutatói között vannak, akik a második nyelvre vonatkozóan csak a deklaratív memóriának osztanak szerepet, és úgy vélik, hogy a kritikus periódus hipotézissel összhangban a procedurális memória egy bizonyos életkor után már nem elérhető egy új nyelv tanulásakor. Adataink és tapasztalataink azonban azt mutatják, hogy egy későbbi életkorban megkezdett második nyelv elsajátítása vagy tanulása is mozgósíthatja a procedurális rendszert, amennyiben azt a nyelvet rendszeresen használjuk. A 241. oldalon szereplő feltételezést, miszerint „a kései második nyelv tanulók jobban támaszkodnak a deklaratív memóriára”, írott nyelvi mondatmegítélési teszt eredményeinek elemzésekor fogalmaztam. Amikor valaminek a helyességét ellenőrizzük, akkor az ismert szabályok mentén egyeztetjük az általunk tárolt információt a produktummal. Ez az eset különbözik a spontán nyelvhasználattól, és ennél fogva a szabályellenőrzés során is nagyobb aktivitást feltételezünk a deklaratív memóriában, amely az ismeretanyagért, a tudásért felel. A kísérletben részt vevő személyek magyar domináns különleges kétnyelvűek voltak, olyan értelemben, hogy akár angol szakos egyetemistaként akár angoltanárként illetve kutatóként az angol írott nyelvvel többet találkoznak az átlag angol nyelvhasználónál. Képzésüknél, képzettségüknél fogva kritikusabban vizsgálják az írott nyelvet a helyességre vonatkozóan. Mintegy nyelvtanárként viselkednek, mintha dolgozatot javítanának. Valójában arra szerettem volna célozni, hogy a kései kétnyelvűek számára, akik egyébként az idősebb generációhoz tartoztak, jobban felerősödtek azok a mechanizmusok, amelyeket nyelvtanárként alkalmaznak. Megjegyzem, az utóbbi idők kritikai hangjai, azok a szélsőségesek, akik azt állítják, hogy nincs is mentális lexikon és nincsenek szavak, azzal érvelnek, hogy a nyelvtan és a lexikon között nincs is elkülönülés, így kevésbé válik szét a deklaratív és procedurális memória.
Szódöntési vizsgálatok
A szódöntési tesztekben a gyakoriság figyelembe vételére szólít fel opponensem.
Megvizsgáltam, legalábbis kísérletet tettem a szógyakoriságok ellenőrzésére.
Arra a következtetésre jutottam, hogy a rendelkezésre álló korpuszok (COCA az angol és MNSZ a magyar vonatkozásában) nehezen összehasonlíthatók méretük és a benne szereplő adatok részletessége szerint. A COCA 400 millió szót tartalmaz, a MNSZ 187,6 milliót. A COCA a szavak eloszlását is megadja és az ismertségi indexet is, a magyar korpusz nem. Megjelenés alatt álló könyvfejezetünkben (Navracsics and Sáry, megjelenés alatt) megadom mindkét nyelvre vonatkozóan az adatokat, de nem vagyok biztos abban, hogy ezzel a gyakorisági kérdést megnyugtatóan megválaszolom. Ahhoz, hogy összehasonlítható anyagot használjunk kétnyelvűségi tesztek összeállításakor, méretében és kidolgozottságában is hasonló korpuszokkal kellene dolgoznunk.
Még egyszer köszönöm szépen Pléh Csaba akadémikus úrnak a munkáját és az inspiráló kérdéseket.
Válaszok Medgyes Péter professzor úrnak
Köszönöm Medgyes Péter professzor úrnak is alapos munkáját. Örülök dicsérő szavainak, és nagy élvezettel olvastam a hellyel-‐közzel humorral is fűszerezett kritikai megjegyzéseit is. Megtiszteltetés számomra, ha Professzor Úr tanult az értekezésből, és remélem csak tréfál, amikor arra a következtetésre jut, hogy „a nyelvtanár akkor jár el legbölcsebben, ha a saját feje után megy, és legföljebb kíváncsiságból vesz kézbe tudományos műveket”. Abban a reményben dolgozom, hogy az idegennyelv-‐oktatás szakemberei egyszer majd figyelembe veszik a természetes kétnyelvűség mögöttes folyamatait, és azokat hatékonyan beépítik a legújabb nyelvtanítási elméletekbe, módszerekbe. Szívem szerint kötelezővé tenném a pszicholingvisztika és a kétnyelvűség tárgyakat minden tanárképző intézményben.
A szubordinatív kétnyelvűséget azért nem részleteztem, mivel az egy átmeneti állapot, valóban a nyelvtanuló állapota, és azdértekezés témája a már kétnyelvűnek mondható egyének nyelvi viselkedése volt. A kísérleteimben résztvevők kétnyelvűnek tekinthetők voltak.
Többször kifogásolja a szaknyelv használatát, tudálékosnak tartja. Lehet, hogy használhattam volna magyar kifejezéseket is pl. a konceptuális reprezentáció esetén, elnézést kérek a szakzsargon használata miatt. Sajnálom, hogy még anyagi vonzata is lett a bírálatnak – bár az előfeszítés magyar szó, a nem szakmabelinek ugyanannyit jelent, mint a priming, de ez csak a Wikipédia elolvasása után válik világossá. Hasonlóképpen a diszkusszió lehet „ellenszenves”
valakinek, de a szakcikkek egy részét vagy így nevezik, vagy megbeszélésnek, ami számomra még elfogadhatatlanabb, hiszen írásos műfajról van szó, és tulajdonképpen nem megbeszéljük a leírtakat, hanem összehasonlítjuk a saját adatainkat másokéval.
Medgyes Péter szavait idézem: „Újfent leszűrtem tanulságként, hogy minden állítás cáfolható, és ez idő szerint semmilyen kérdésben nincs egyetértés a kutatók között”. A tudományt általában az viszi előre, hogy az azonos témakörben dolgozók vitatkoznak egymással, én ebben nem látok kivetnivalót.
Minden olyan tudományterület, amely az emberi tényezőket figyelembe veszi, megosztja a kutatókat. Ezért nem egzakt tudomány a mienk, semmiről nem mondhatjuk ki biztosan, hogy megtaláltuk a titok kulcsát, amely bármelyik ajtót nyitja.
Komolyra fordítva a szót: igen, a válaszadást befolyásolja a magyar nyelvű utasítás, mint a 109. oldalon ezt le is írom: „Valószínűleg azonban az a tény, hogy az utasítás magyarul hangzott el, mégiscsak hatott a nyelvhasználatra, hiszen jóval több magyar nyelvből lehívott választ kaptunk. Befolyásolhatta a nyelvi aktivációt a nyelvi mód is, amelyben a kísérletben résztvevők voltak, azonban egyik állítás sem tökéletesen megalapozott, hiszen előfordult a másik nyelvből való szóaktiváció egynyelvű beszédmódban is, és volt olyan személy, aki az összes képet a másik nyelvéből lehívott lexémákkal nevezte meg, függetlenül attól, hogy az utasítás magyarul hangzott el.” A nyelvválasztás inkább függ a nyelv használatának gyakoriságától.
Az angol hare szó tévesen szerepel a madarak felsorolása között, elnézést a hibáért és a 12. táblázatban szereplő számszaki hibákért is. A képi stimulus alkalmas az asszociációk beindítására, és a célom az volt, hogy megvizsgáljam, hogy a folyamatos asszociációk gyűjtésekor aktiválódik-‐e a másik nyelv is, és ha igen, milyen mértékben. Opponensem szívesen olvasott volna példákat arról, milyen asszociációkat keltettek a képek. Az autóbusz képe láttán a következő asszociációkat gyűjtöttem össze: comfortable, csoport, fare, goromba emberek, home, hosszú, idő, jegy, kellemetlen levegő, kényelmetlen, kirándulás, láb, Nagykőrös, olcsó, passanger, Pullman, ride, slow, sok ember, street, szűk, T603, társas utak, ticket, TIR, tömeg, traffic, traffic jam, utazás, város.
A 7.1.2. alfejezetben a szóasszociációs teszt fonetikai alapú válaszait elemzem, és a 153. oldalon felsorolt szavak valamennyien hiponim vagy hiperonim párok. A narratív képsorozatot illetően: mindenkinek mind a négy képsorozatról kellett beszélnie mind a két nyelvén. A 177. oldalon leírtak alapján a résztvevők kétnyelvűek voltak, az egyik nyelvük a magyar volt, de nem feltétlenül az volt a domináns nyelvük. Ez talán elkerülte opponensem figyelmét. A „triviális megállapításokkal” kapcsolatban továbbra is fenntartom a fentebb említetteket.
Köszönöm, hogy felhívta figyelmemet Váradi Tamás cikkére, eddig nem ismertem.
Medgyes Péter szerkesztési bizonytalanságnak véli a 9. fejezetben tárgyalt két kísérletet. Valójában a két kísérlet két típusú beszédprodukció elemzésére koncentrál: a 9.1. alfejezettől a 9.4. alfejezetig az irányított beszédre, majd a 9.5.
alfejezettől a spontán beszédre.
Kutatásaim közvetlen és közvetett hatásain a következőket értem: közvetlen hatással van rám és a hozzám hasonló kutatókra, akik ezeknek az eredményeknek birtokában folytathatják kutatásukat vagy módosíthatnak azokon, tanulva az általam elkövetett hibákból. Hiszem és remélem, hogy kutatásom nem volt haszontalan, és az eredményeimre alapozva lehet további kísérleti paradigmákat kidolgozni. Közvetett hatáson azt értem, hogy a nyelvpedagógia nyerhet az itt leírtakból, és a nyelvtanárok és általában a pedagógusok, akik kétnyelvű diákokkal találkoznak, ezeket az ismereteket szem előtt tartva talán változtatni tudnak eddigi hozzáállásukon, módszereiken.
Mindezek kifejtése valóban külön fejezetet érdemelt volna, ennek részletezése még egy előttem álló feladat.
Köszönöm, hogy hibáim feltárásával segített a tovább gondolkodásban, és azok ellenére javasolta a nyilvános védésre bocsátást.
Válaszok Fenyvesi Anna habilitált docens asszony kérdéseire
Köszönöm Docens Asszonynak, hogy vállalta értekezésem bírálatát, pozitív értékelését, amelynek köszönhetően most a nyilvános védés során válaszolhatok a még maradt kérdésekre. Örülök, hogy bírálóm úgy látja, hogy kutatásaim új eredményeket szolgáltatnak nemzetközi és hazai szinten is és a tipológiailag eltérő nyelveket érintő kétnyelvűség vizsgálatában. Köszönöm, hogy felhívta a figyelmemet a megfogalmazásbeli pontatlanságokra, egyetértek, hogy szabatosabbak lettek volna a Docens Asszony által javasolt megfogalmazások.
Abban is egyetértek, hogy a hibák tulajdonképpen nem hibák, csak a kétnyelvű beszédre vonatkozó jellegzetességek, interferencia jelenségek. Köszönet a pontosításokért a szamojéd népcsoport nyelveire vonatkozóan. És valóban: az orosz чашка nem ’pohár’, hanem ’csésze’ – nálam is jelentkezett a konceptuális transzfer, az angol alapján (miután a ’cup’ lehet sokféle ’pohár’).
Kerek évszámú adatközlő nem volt, a kategorizáció egyszerűsítése miatt jelöltem így az életkorokat –tól-‐ig határokra osztva.
A cognate szó értelmezése többféle lehet. A történeti nyelvészek valóban a docens asszony által használt definícióval illetik: a közös ősnyelvből örökölt szó rokon nyelvek esetében. Kutatásom szempontjából azonban inkább releváns a pszicholingvisztikában, második nyelvelsajátításban, nyelvi feldolgozásban és nyelvpedagógiában használatos meghatározás, amely elsősorban a formai kritériumokra koncentrál. Ezek szerint: ortográfiailag azonos szavak, amelyeknek azonos formájuk és jelentésük van két nyelvben (pl. a bed a hollandban és az angolban) (Lemhöfer és Dijkstra, 2004).
Köszönöm, hogy felhívta a figyelmemet a 125. oldalon levő számszerű pontatlanságokra. Nagyvonalúan a 46 és 47%-‐ot az 50%-‐os kategóriába soroltam, valamint a többi kategóriában is tévedtem a -‐tól-‐ig határ megjelölésénél. Elismerem, hogy több helyen lemaradt az idegen nyelvű szavak magyarra fordítása, bár a kódváltásos példákban (196. old.) talán magyarázható, miért.
Opponensem kifogásolja, hogy bár a 177. oldaltól többször utalok arra, hogy milyen nyelvi módban voltak az adatközlőim, arra nem talált utalást, mi alapján soroltam őket ilyen vagy olyan nyelvi módba. A Medgyes Péter professzor úr számára oly nagy örömöt jelentő 8. fejezetben, amelyben nincs önálló kutatás, csak egy elméleti bevezető a beszédprodukcióra vonatkozó kutatást ismertető fejezethez, a 165. oldalon ismertetem, a 166. oldalon pedig szemléltetem is Grosjean Nyelvi mód modelljét, amelyből kiderül, hogy a kétnyelvű akkor van egynyelvű beszédmódban, ha a beszélgetőtársa egynyelvű, és akkor van kétnyelvű módban, ha vele azonos nyelvi összetételű kétnyelvűvel beszélget.
Lehet, hogy ezt a 9. fejezet elején meg kellett volna ismételnem.
A 10.1 részfejezetben elemzett tesztben szerepelnek nem rímelő és rímelő szópárok. Köszönöm, hogy felhívta a figyelmemet egy mulasztásra, amit most pótolok. A rímelő szópárokat a következőképpen lehet csoportosítani:
1. kis (vagy semmilyen) mértékű ortográfiai és nagy mértékű fonológiai hasonlóság
(pl.: SIGH–SZÁJ);
2. kis mértékű ortográfiai és kis mértékű fonológiai hasonlóság (pl.: WAY–VÁJ);
3. nagy mértékű ortográfiai és kis mértékű fonológiai hasonlóság (pl.: VAIN–VAN);
4. nagy mértékű ortográfiai és nagy mértékű fonológiai hasonlóság (pl.: CAR–KÁR).
Felületes voltam a reimerse álszó tárgyalásakor. Nem kellett volna felsorolnom példaként arra, hogy csak egy betűben tér el egy létező angol szótól, hiszen valóban helytelenül írtam le az eredeti angol szót. Köszönöm a megjegyzést, de ez valójában a tesztet nem befolyásolta, az álszó ettől még szószerű, megfelel az angol nyelv fonotaktikai szabályainak.
A mondatértési tesztben, a szemantikailag értelmetlennek szánt mondatok feldolgozásának minősége eltér az értelmes mondatokétól, és ennek igazolása volt a kutatással a célom. Elismerem, hogy a tesztmondatok közül extrém helyzetekben sok lehet értelmes is, mint ahogy opponensem említi a „Minden állat hátán van táska.” mondatot. Tulajdonképpen a kísérlet szempontjából nem is olyan lényeges, hogy az elvártnak megfelelően döntöttek-‐e a mondat helyességéről, hanem inkább az, hogy a szemantikailag értelmetlennek tűnő mondatok feldolgozása rövidebb ideig tart az első nyelvben mint a második nyelvben, és a második nyelvben hosszabb ideig tart mint az értelmeseké vagy akár a szintaktikailag rossz szerkezeteké.
A szerkesztési és tipográfiai hibákért elnézést kérek, köszönöm opponenseimnek, hogy felhívták rájuk a figyelmemet, a hibákat javítom.
Végezetül szeretném megköszönni mindhárom opponensemnek a részletes, kimerítő elemzést, jószándékú segítségüket. Tanácsaikat megfogadom, és a további kutatásaimban azokat szem előtt tartom.
Tisztelettel kérem válaszaim elfogadását.
Irodalom
de Bot, K. (2015) A bias in citation patterns in Applied Linguistics: teh case of the Bilingual Advantage. In: J. Navracsics and Sz. Bátyi (eds.) Első-‐ és második nyelv: interdiszciplináris megközelítések. Budapest:Tinta Könyvkiadó.
de Bot, K. (2015). A history of applied linguistics 1980-‐2010. New York:
Routledge.
de Bot, K. (in press) The future of the bilingual advantage. In: J. Navracsics and S.
Pfenninger (eds.) Implications for the Future: Perspectives from Applied Linguistics. Clevedon: Multilingual Matters.
de Bruin, A., Treccani, B., & Della Sala, S. (2014). Cognitive advantage in bilingualism: An example of publication bias? Psychological Science, doi:10.1177/ 0956797614557866
Elman, J. (2005). An alternative view of the mental lexicon. Trends in Cognitive Sciences, 8(77), 301-‐306.
Elman, J. (2009). On the meaning of words and dinosaur bones: Lexical knowledge without a lexicon. Cognitive Science. 2009; 33(4):547-‐582., 33(4), 547-‐582.
Lemhöfer, K., & Dijkstra. T. (2004). Recognizing cognates and interlexical homographs: Effects of code similarity in language specific and generalized lexical decision. Memory and Cognition, 32(4), 533-‐550.
Lowie, W., Plat, R., & de Bot, K. (2014). Pink noise in language production: A nonlinear approach to the multilingual lexicon, Ecological Psychology, 26(3), 216-‐228.
Makoni, S., & Pennycook, A. (2007). Disinventing and reconstituting languages Multilingual Matters.
Meho, L. I., & Yang, K. (2007). Impact of data sources on citation counts and rankings of LIS faculty: Web of science versus scopus and google scholar.
Journal of the American Society for Information Science and Technology, 58(13), 2105-‐2125.
Navracsics, J. (in press) Living with two languages and cultures. The complexity of self-‐definition for bilingual individuals. In: M. Kosic and S. Holland (eds.) The Self and the Other. Cambridge: CUP.
Navracsics, J. and Sáry, Gy. (in press) Phonological and semantic awareness of bilinguals and second language learners – potential implications for second language instruction. In: J. Navracsics and S. Pfenninger (eds.) Implications for the Future: Perspectives from Applied Linguistics. Clevedon: Multilingual Matters.
Spivey, M. (2007). The continuity of mind. New York: Oxford University Press.
Veszprém, 2015. október 8. Navracsics Judit
