Antik nevelés

(1)

ANTIK NEVELÉS

Hoffmann Zsuzsanna

Antikneveles_35.indd 1

Antikneveles_35.indd 1 2009.10.01. 8:04:392009.10.01. 8:04:39

(2)

Iskolakultúra-könyvek 35.

Sorozatszerkesztő

G

^ÉCZI

J

^ÁNOS

(3)

ANTIK NEVELÉS

Hoffmann Zsuzsanna

iskolakultúra

Iskolakultúra, Veszprém, 2009

(4)

A kötet megjelenését támogatta

a Szegedi Tudományegyetem Ókortörténeti Tanszéke

Plutarchos A gyermeknevelésről című munkájának fordítását a görög eredetivel Illés Imre Áron vetette egybe

ISBN 978 963 693 086 8 ISSN 1586-202X

Tördelő Lipót Éva

Nyomdai előkészítés ERFO Kht., Budapest www.iskolakultura.hu

www.gondolatkiado.hu

(5)

5

TARTALOM

ELŐSZÓ (PUKÁNSZKY BÉLA) 9

GÖRÖG NEVELÉS 11

FORRÁSOK 11

NEVELÉS AZ ARCHAIKUS KORBAN 13

A SPÁRTAI NEVELÉS 25

NEVELÉS A KLASSZIKUS KORI ATHÉNBAN 28 A ZENE SZEREPE A GÖRÖG NEVELÉSBEN 34

TESTI NEVELÉS 40

A GÖRÖG KULTÚRA IDEGEN SZEMMEL 42

ATHÉNI ISKOLÁK 45

ARISTOPHANÉS NÉZETEI A NEVELÉSRŐL 47

XENOPHÓN (KR. E. 430–354) 52

A SZOFISTÁK 54

SÓKRATÉS 55

ARISTOTELÉS (KR. E. 384–322) 58

A HELLENISZTIKUS KOR 61

AZ ATHÉNI EPHÉBIA 69

PLUTARCHOS (KR. U. 46–119) 73

RÓMAI NEVELÉS 77

EGY ARISZTOKRATIKUS TÁRSADALOM

GONDOLKODÁSMÓDJA ÉS VEZÉRESZMÉI 77

NEVELÉS A CSALÁDBAN 78

ISKOLÁK ÉS ISKOLAMESTEREK 81

GRAMMATIKAI ISKOLÁK 85

HELLENISZTIKUS HATÁSOK RÓMÁBAN 88

TANÁROK ÉS TANÍTVÁNYOK 91

A ZENEI OKTATÁS RÓMÁBAN 97

RÓMAI DIÁKOK KÜLFÖLDÖN 100

A SZÓNOKKÉPZÉS 102

NEVELÉS A CSÁSZÁRKORBAN 105

QUINTILIANUS ÉS AZ IFJABB PLINIUS 111 AZ OKTATÁS HELYSZÍNE ÉS SEGÉDESZKÖZEI 117 A PEDAGÓGUSOK ELISMERTSÉGE ÉS ILLETMÉNYE 123 A CSÁSZÁRKORI ISKOLÁK ÉS A KULTÚRÁT

TÁMOGATÓ URALKODÓK 128

A KERESZTÉNY NEVELÉS 131

(6)

6

BIBLIOGRÁFIA 135 FÜGGELÉK 137 PLUTARCHOS: A GYERMEKNEVELÉSRŐL

(fordította Hoffmann Zsuzsanna) 139 QUINTILIANUS: SZÓNOKLATTAN

SZEMELVÉNYEK AZ I. KÖNYVBŐL

(fordította Hoffmann Zsuzsanna) 151

KÉPEK JEGYZÉKE 170

KÉPEK 171

(7)

Nórának

(8)

(9)

9

ELŐSZÓ

A gyermeknevelés mai kérdéseiről való gondolkodásunk számára megbízható tám- pontot jelent az elmúlt korokban felhalmozott tapasztalat. Éppen ezért helyesen já- runk el, ha a szóban forgó problémát megkíséreljük történeti távlatokba helyezni.

Ez viszonylag egyszerű, mivel a pedagógia alapvető kérdéseinek többségét elő- deink már megfogalmazták, és válaszok is születtek rájuk. A régi korok emberét éppúgy foglalkoztatta a kérdés, hogy mit neveljen gyermekéből, mint bennünket.

Milyennek látjuk a gyermekünket, milyen képet alkotunk róla? Sorsát tervezve, jövőjét latolgatva milyen eszményi ember lebeg előttünk? Mi, szülők hogyan kívá- nunk hozzájárulni ahhoz, hogy felkészülten, kellő műveltség birtokában lépjen az élet küzdőterére? Ennek érdekében milyen iskoláztatást biztosítsunk számára?

A nevelésre vonatkozó ilyesféle elméleti és gyakorlati kérdések tehát nemcsak a ma emberét foglalkoztatják, hanem már az antikvitás korában élő szülők is keresték rájuk a választ. A feleletek megfogalmazásában pedig segítségükre siettek a kor ﬁ - lozófusai, költői, drámaírói, akiknek fennmaradt műveiben számos helyen találunk neveléssel kapcsolatos fejtegetéseket. Ezeknek a forrásoknak az értelmezése, ma- gyarázata, a szövegen belüli és kívüli utalások felfejtése azonban már alapos szak- tudást, kiforrott és magabiztos ﬁ lológusi és történészi felkészültséget igényel.

Ezekkel a jeles erényekkel bír e monográﬁ a szerzője, Hoffmann Zsuzsanna ókor- történész, aki művében arra vállalkozott, hogy átfogó képet nyújtson olvasójának az antik görög és római nevelés elméletéről és gyakorlatáról.

Időszerű volt már egy ilyen összegző képet nyújtó monográfi a közzététele annál is inkább, mert az antikvitás pedagógiájával foglalkozó magyar nyelvű neveléstör- téneti szakirodalom meglehetősen gyérnek és avíttnak mondható, mivel a legújabb ilyen tárgyú nagyobb monográfi a is az ötvenes években keletkezett. Hoffmann Zsu- zsanna könyvének előzményei között ki kell emelnünk Fináczy Ernő sokat hivat- kozott kötetét,¹ amelyet a szerző felsőoktatási tankönyvnek szánt.² Természetesen többről van szó Fináczy – többkötetes sorozatba illeszkedő – könyve esetében, mivel a szofi sztikált elemzések és a bőséges szemléltető forrásanyag révén jócskán eleget tesz a tudományos monográfi ákkal szemben támasztott követelményeknek.

A magyar nyelven írt szekunder források köréből három másik – kevésbé ismert, és a legutóbbi kivételével posztumusz publikált – ókori neveléstörténeti szakművet érdemes itt még megemlítenünk. Az első a szintén budapesti pedagógiaprofesszor, Prohászka Lajos 1945 és 1948 között tartott neveléstörténeti előadásainak szerkesz- tett változata,³ a második a klasszika-ﬁ lológus Trencsényi-Waldapfel Imre ötvenes években tartott egyetemi szemináriumainak anyagát tartalmazó monográﬁ a, amely-

1 Fináczy Ernő: Az ókori nevelés története. Hornyászky Viktor Könyvkiadóhivatala, Bu- dapest, 1906.

2 A mű alcíme: Vezérfonal egyetemi előadásokhoz.

3 Prohászka Lajos: Az európai ókor neveléstörténete. Szerkesztette és a jegyzeteket készí- tette Orosz Gábor. Debrecen, 2003.

(10)

10

ben a szerző elsősorban a görög materializmus képviselőinek a neveléssel kapcsolatos nézetei elemzi.⁴ A harmadik pedig Tettamanti Béla szegedi neveléstudós tor- zóban maradt monográﬁ ája, amely egy nagyobb lélegzetű neveléstörténeti szakmű elkészült részeként jelent meg 1956-ban.⁵ A vitathatatlan értékek mellett mindhá- rom mű magán viseli azon kor mentalitásának a jellemzőit, amelyben íródott.

Ezek után az előzmények után a magyar neveléstörténet-írás (illetve messzebb- re tekintve: a művelődéstörténeti és kultúrtörténeti szakma) számára nagy nyere- ség Hoffmann Zsuzsanna korszerű tudományos eszköztárral készített monográﬁ ája.

Igényes művében a szerző a korszak görög és latin nyelvű auktorait szólaltatja meg, emellett rekonstruálja a görög és római oktatás intézményeinek rendszerét, az isko- latípusokat, tananyagot, kitérve az oktatás módszereire is. Az idézett szerzők egy részének műveiből saját fordításában közöl szemelvényeket, részleteket. Ezzel is gyarapítja a magyar nyelven is hozzáférhető klasszikus forrásirodalmat, illetve fel- frissíti-újraértelmezi azokat a fordításokat, amelyek már korábban is rendelkezésre álltak. Fontos lépés ez, hiszen e szerzők korábbi fordításainak egy része fölött már eljárt az idő, ami a szövegek nyelvezetén, fogalomhasználatán is jócskán érződik.

(Elég, ha csak a fentebb már említett Fináczy Ernő több mint százéves fordításaira gondolunk.)

Más szempontból is jelentős ez a vállalkozás. Pontosan azért, mert nem nevelés- történész írta. E szakma képviselőjeként önkritikusan jegyzem meg, hogy a nevelés és oktatás több évezredes múltjának teljes hosszmetszetét áttekintő pedagógiatör- ténész alkalmasint nehezen tud szabadulni azoktól az „a priori” kategóriáktól, mo- dellektől, amelyekkel dolgozik – éppen azért, mert évezredek gondolatait, intéz- ményeit próbálja összehasonlító elemzés-értelmezés tárgyává tenni. Nem könnyű szabadulni attól a késztetéstől, hogy – olykor éppen mai nevelésügyi történések előzményeit kutatva – aktuális előfeltevéseinket visszavetítsünk a múltba, és olyan képződményeket keressünk az egyes történeti korokban, amelyek ott és akkor még nem alakultak-alakulhattak ki. A neveléstörténész körökben manapság olyan nép- szerű „problématörténeti” megközelítési módnak is az az alapvető veszélye, hogy egy aktuális pedagógiai jelenség, fejlemény, vagy alkalmasint egy oktatáspolitikai döntés igazolását keresi több száz vagy éppen több ezer évvel korábbi szerzők szö- vegeiben, vagy letűnt korok nevelési gyakorlatában…

Hoffmann Zsuzsanna szépen, olvasmányos nyelvezettel megírt könyvének egyik fő erénye, az elfogulatlan objektivitás a tárgyában elmélyülő kutató önzetlen érdek- lődéséből fakad. E művet olvasva részletekben gazdag, árnyaltan megrajzolt össz- kép bontakozik ki előttünk az antikvitás ﬁ lozófusainak pedagógiával kapcsolatos eszmefuttatásairól, a korabeli gyermeknevelés és oktatás hétköznapjairól, és így végső soron a korabeli emberekről: gyermekekről és felnőttekről.

Pukánszky Béla

4 Trencsényi-Waldapfel Imre: Előadások a görög nevelés elméletéről. Szerkesztette Trencsényi László. Okker Kiadó, Budapest, 1998.

5 Tettamanti Béla: Művelődés- és nevelésügy az ókori görög városállamok virágzásának és válságának korában. Acta Universitatis Szegediensis. Pedagógia és pszichológia. Szeged, 1956, 3–37.

(11)

11

GÖRÖG NEVELÉS

„Milyen csodálatos valami az ember, amikor valóban ember”

Menandros

FORRÁSOK

H

ogyan jutott el a hellénség a barbárok által is csodált kulturális színvonalra?

Milyen mestereknek, iskoláknak köszönhető a görögség bámulatos művé- szi és tudományos teljesítménye? Honnan volt az antik görögségben ez a tudásvágy, a minden újra való nyitottság, az önmagáért a tudásért való tudás szeretete? A Kr. e. 5. században fogalmazódott meg a görögség igénye a sokoldalú képzett- ségre és műveltségre – amit a szofi sták rögtön fi lozófi ai refl exió tárgyává is tettek –, vagyis az enkyklios paideia,¹ az általános műveltség igénye. Ezzel megalapozói lettek az európai műveltségnek. A római Marcus Terentius Varrónak tudunk egy Disciplinarum libri IX (A tudományok kilenc könyvben) című, Kr. e. 33-ra datálha- tó – sajnos elveszett – munkájáról. Ebben a kultúra területeinek a görög művelődési eszmény, az enkyklios paideia által meghatározott körét kívánta összefoglalni, ki- egészítve aktuális római szempontokkal. Ez egyben a műfaj első kézikönyve volt, amely hét könyvben rendszerezte a görögöknél kialakult hagyományos – később hét szabad művészetnek nevezett – képzési tárgyakat (grammatica, dialectica, rhe- torica, geometria, arithmetica, astrologia, musica), két további szaktudománnyal bővítve azok körét (medicina és architectura). Varro ilyen módon az artes liberales rendszerezésével – a két említett szaktudományt később nem vették be a szabad tu- dományok körébe – olyan nagy hatású munkát alkotott, amely az egész középkoron át, sőt azt követően is meghatározta az európai iskolai oktatás rendszerét.²

Ami a téma forráshelyzetét illeti, az ókorból sem a görögöknél, sem a rómaiaknál nem maradt fent kifejezetten a neveléssel, iskolákkal foglalkozó forrásmunka. Az egyetlen kivételt talán a chairóneiai Plutarchosnak (Kr. u. 46–120) A gyermekneve- lésről című rövid írása jelenti, illetőleg a szintén ebben a században élt római Quin- tilianus rétorikai tárgyú munkájának (Institutiones oratoriae) első könyve, amely – a leendő szónok képzése okán – a kisgyerekek nevelésére is kitér.³ A kifejezetten a témával foglalkozó antik források hiányában minden rendelkezésünkre álló anyagot tekintetbe kell vennünk, hogy az antik nevelés, az iskolák, valamint az egyes korok embereszményéről képet kaphassunk. Számos információt közölnek számunkra az irodalmi alkotások, a történetírók munkái, valamint a ﬁ lozófusok írásai.

1 Az enciklopédia elnevezés a görög enkyklios paideia kifejezésből származik.

2 A kérdéshez lásd még H. Fuchs: Enkyklios Paideia. Rivista di arheologia christiana 5, 1962, 387 skk.; F. Kühnert: Allgemeinbildung und Fachbildung in der Antike. Berlin, 1961;

H. I. Marrou: Saint Augustine et la ﬁ n de la culture antique. Paris, 1938; M. Simon: Zur Abhängigkeit spätrömischer Enzyklopädien von Varros Disciplinarum libri. Philologus 110, 1966, 88–101.

3 E két szöveget magyar fordításban lásd a Függelékben.

(12)

12

Az egyes korszakok embereszménye alapján vissza lehet következtetni arra, hogyan is nevelhették a gyerekeket. A nevelés – amint köztudott – testi, szellemi és erkölcsi célzatú lehet. Minden korban rendkívül fontos az az érték, amely különbö- ző formájú és tartalmú lehet, de az adott kor valamennyi tevékenységének lényegét megadó, általános irányt mutató tényező. Etikai magatartásunk meghatározója a felismert érték szeretete és tisztelete, valamint a megvalósítására irányuló törekvés.

Ez a felismerés, eszmélés (intelligentia) emeli az embert a természetes sorsszerű- ség fölé, ezáltal válik képessé saját helyzetének elemző vizsgálatára. Aristotelés az ember erényessé és jellemessé formálása kapcsán – ami a nevelés fő feladata – a következő gondolatot fogalmazta meg: „Mármost, jellemessé és becsületessé há- rom dolog teheti az embert, ez a három pedig a természet, a szokás és az értelem…

Ezeknek összhangban kell lenniük egymással. De azért sok mindent tesz az ember a szokás és a természet ellenére, az értelem következtében, ha meggyőződik róla, hogy másképp talán helyesebben jár el” (Politika 7,13, ford. Szabó Miklós).

De vajon miért is kell nevelni? A pythagoreus Diotogenés véleménye a követ- kező:

„A törvényeknek nem a házakban kell lakniuk, hanem azok erkölcseiben, akik részt vesznek a közügyekben. Mi tehát az egész államrend alapja? Az ifjak nevelése. Hi- szen a szőlő sem fog hasznos gyümölcsöt teremni, ha nem gondozzuk, és a lovak- nak sem vehetjük hasznát, ha csikó korukban nem neveljük őket megfelelően. A ﬁ atal nemzedék ugyanis olyanná nevelődik, amivel kapcsolatban áll, és aminek a közelében van. Az emberek gondosan ügyelnek arra, hogyan kell a szőlőt megmetszeni és annak gondját viselni, az emberekkel kapcsolatos dolgokat viszont hanyag és meggondolat- lan módon intézik, noha nem a szőlő és bor irányítja az államot, hanem az ember és az ember lelke. Megvan az a szokásunk, hogy a növényekért sok erőfeszítést teszünk és akár két minát is adunk annak, aki gondjukat viseli, ifjaink mellé viszont egy mit sem érő illir vagy trák rabszolgát fogadunk fel.”⁴

A ﬁ lozófus úgy látja, hogy az ifjúság rendkívül gondos és alapos odaﬁ gyelés és tudatos irányítás útján formálható, és csak így nevelhető a kor igényeivel szinkronban álló polgárrá. Ezzel az ókorban megfogalmazott vélekedéssel kétségtelenül a modern kor is egyetérthet. Hasonló gondolatokat fogalmaz meg a nevelés célját illetően a Törvényekben Platón is:

„Úgy tűnik, hogy beszélgetésünk körben mozogva harmadszor vagy negyedszer ér ugyanoda vissza, hogy a nevelés a gyermekek vonzása és vezetése afelé, amit a törvény helyes elvnek mondott, és amit vele együtt tapasztalatunk alapján a legderekabbak és legöregebbek is valóban helyesnek tartanak. Hogy tehát a gyermek lelke ne szokjék hozzá ahhoz, hogy a törvénnyel és a törvénynek engedelmeskedőkkel ellentétes dol- gok felett örüljön, illetve búslakodjék, hanem örömében és bánatában ugyanazokat az elveket kövesse, mint az öreg, ezért mondom, amiket énekeknek (ódé) hívunk, azok valójában most varázsénekek (epódé) lesznek a lélek számára, hiszen a már említett összhang (symphónia) elérése végett dolgozták ki azokat. Mivel azonban az ifjak lelke

4 A részlet Diotogenés Az istenfélelemről című munkájából való; ennek töredékei Sto- basiosnál maradtak fenn. A szöveg magyarul a következő kötetben olvasható: Havas László – Kis Sebestyén (szerk.): Uralkodó és polgár antik tükörben, 681–682 (ford. Répás László;

lásd a Bibliográﬁ át).

(13)

13

éppen a fáradozást nem képes elviselni, játéknak és éneknek nevezik, s így is kezelik azokat, mint ahogyan a betegeknek és testileg legyengülteknek kellemes ízű ételekben és italokban próbálják a hasznos táplálékot beadni azok, akiknek erre gondja van, az ártalmasokat pedig kellemetlen ízűekben, hogy amazt örömmel fogadják, emezt meg helyesen megszokják utálni.” (II. 659d, ford. Ritoók Zsigmond.)

A továbbiakban az egyes történelmi korszakok felfogását szeretnénk források alap- ján közelebbről megvizsgálni, továbbá hangsúlyosabbá tenni az adott kor jellegze- tességeit és látásmódját.

NEVELÉS AZ ARCHAIKUS KORBAN

Minden kornak megvan a maga embereszménye, amit a nevelés során feltétlenül szem előtt kell tartani. Azonban az a kérdés, hogy mi a nevelés, és hogyan kell nevelni, már sok vitára adhat okot mind az átlagemberek, mind pedig a szakemberek körében. A polihisztor Aristotelés – ugyancsak a Politikában – a nevelés fontossága kapcsán a következő véleményt fogalmazza meg:

„Senki sem vitatja, hogy a törvényhozónak főképpen az ifjak nevelésén kell fáradoz- nia, mert ha ez nem történik meg a városállamban, akkor ezt az alkotmány sínyli meg, mert a nevelést mindegyikhez külön-külön kell kialakítani, hiszen az egyes alkotmá- nyoknak megfelelő sajátosság tartja fenn rendszerint az alkotmányt, sőt eredetileg ez is alapozza meg.” (4,1.)

A ﬁ lozófus szerint a nevelést közös feladatnak kell tekinteni, ez azonban az archaikus kori görögöknél a gyakorlatban még nem valósult meg. A gyerekek nevelése a családokban zajlott, tehát éppenséggel elkülönítve történt. Ilyen módon a szülők arra tanították utódaikat, amit ők maguk is tudtak. A nevelés részleteiről viszonylag kevés információnk van. Az viszont tény, hogy ilyen körülmények között fokozott jelentő- séget nyert a személyes példaadás, valamint az élőszó rendkívüli, különleges ereje.

A múlt dicső eseményeinek fenntartója a görög archaikus korban a költészet volt.

Ebben nyert megfogalmazást az arisztokratikus ideál, az eszményi ember, és ugyan- itt jutott kifejezésre a közösség elismerése a nagy tettek és kiemelkedő érdemek jutalmaként. A hírnév megörökítése elismerés, híradás, de egyben a múlt esemé- nyeinek, az ősök dicsőségének megőrzése és továbbadása is. Ez igazolja az arisz- tokraták kivételezett helyzetét, indokolja vezető szerepüket, ami számukra min- dennél fontosabb volt. A dicsőség és hírnév fenntartója a hősi epika. Ez igazolta a nyilvánosság felé, hogy a kiváló utódok méltók elődeikhez, illetőleg a saját jellem- beli kiválóságukból következően maguk is példaképül szolgálhatnak másoknak. Az epikus hősök tettei tehát paradeigmák – példák. Illusztrálják, hogyan kell élni, me- lyek a követésre méltó és érdemes minták, természetesen helyet adva a kerülendő magatartásformáknak is. Az epika ezenkívül a közösség számára is megfogalmaz egyfajta normát, amely mindaddig érvényes, amíg ez számára elfogadható.

Görög földön az első, nagy hírű és nagy hatású irodalmi alkotások Homéros epo- szai voltak, amelyeket a görögség bibliájának is tartanak. Ezekben az eposzokban

(14)

14

együtt van a régi és változásban lévő új felfogás és értékrend. Társadalmi hátterét tekintve a mykénéi kor, annak öröksége, valamint a formálódó új rend, a görög po- lisvilág. Az arisztokrácia ideálja a hírnévre törekvés, amit abban a tudatban igyek- szenek elérni, hogy az a közösség érdekeit szolgálja. Azonban amíg ez a mykénéi korra igaz volt (Kr. e. 16–13. század), addig Homéros korában (Kr. e. 8. század) már elszakadóban van egymástól az arisztokrácia és a közösség. A „mindig a leg- jobbnak, elsőnek lenni” törekvés viszályokat is szíthat. A közösség vezetőinek ez a rivalizálása, az érdekek harca előrébb vihet, de bomlasztó hatású is lehet. A kettős- séget jól illusztrálja Achilleus és Hektór alakja.

Valójában miről is szólnak a homérosi eposzok? A legrövidebben úgy lehet vá- laszolni a kérdésre, hogy emberekről embereknek. Emberi helyzetek sorozatos lán- colata a két eposz, átfogó kép a görögség mindennapi életéről, gazdaságról, tár- sadalomról, istenvilágról, arisztokratikus eszményekről, és természetesen a trójai háborúról. Keletkezését illetően tartalmaz aktuális korvonatkozásokat is, és egy- befűzi a hősi múlt – korábbi, szájhagyomány által megőrzött és továbbadott – ese- ményeit, mitikus történeteit, a trójai mondakör eseményanyagát. A görögöket külö- nösen izgatta eredetük és múltjuk sokféle titka. Ismerni akarták, és nyilvánvalóan tanulhattak is belőle. Ezért is hallgatták szívesen az előkelők lakomáin fellépő ének- mondókat (görög megnevezésük aoidos vagy rhapsódos), akiktől mint a régi korok krónikásaitól értesülhettek a régi eseményekről, a kiemelkedő hősök jeles tetteiről, egyben a kor eszményképeiről is.⁵ Meg lehetett tudni, hogy milyen az, aki tetszik.

Milyen erényekkel és jellemmel bír az Ilias főhőse, Achilleus, és milyen ember a másik eposz címszereplője, Odysseus? A görögök kiválóan ismerték ezt a két eposzt, amelyek róluk és nekik szóltak, továbbá – mivel más szöveg nem volt – az iskolás korú nebulók ezeken a szövegeken tanultak olvasni. Ilyen módon egyszerre ismerkedhettek múltjukkal, és kaptak követendő és követhető példaképeket is.

Az énekmondó dalnokok szerepe így ugyancsak kettős: részben a lakomavendégek szórakoztatása, de ugyanakkor módjuk nyílott arra is, hogy tanító, nevelő feladatot vállaljanak. Tevékenységük foglalkozás, mesterség, de egyben művészet is. Tanul- ható, tanítható mesterség, de az igazi dalnok – hitük szerint a Múzsák adománya- ként – önállót, újat is képes alkotni.⁶ Annál is fontosabb a rhapsódosok szerepe, mivel a görög archaikus korban iskolák még nem voltak, így a nevelés elsősorban a családban zajlott. Az apa, illetőleg az anya adta tovább saját ismereteit ﬁ ának, illetve lányának, gyakorlati tanítás és tanácsok formájában. Ilyen módon elsősorban élő példával tudtak hatni és nevelni. Másrészt az énekmondók előadásaiból, később az irodalmi alkotásokból is tanulhattak. A dalnokok – csakúgy, mint később a szín- padi szerzők – abban a kivételes helyzetben voltak, hogy egyszerre sok emberhez szólhattak, és hatással lehettek hallgatóik tömegére, formálva ezzel a közvéleményt is. Mit lehetett megtanulni tőlük? Mindent, mivel az eposzok teljes képet adnak

5 Az Ilias 6. énekében (215 skk.) két hős, a görög Diomédés és a trójai Glaukos az arisz- tokraták öntudatával hosszan sorolja felmenőit. Ennek alapján igazolják a családjaik közötti vendégbarátságot, ugyanakkor nem titkolják híres őseik miatti büszkeségüket sem.

6 Hésiodos költői öntudattal hirdeti magáról, hogy a Helikón-hegyi Múzsák ilyen külön- leges ajándékkal tüntették ki.

(15)

15 a görögök életéről. Sőt, még arról is informáltak, hogy a maga a dalnok, például Homéros hogyan vélekedik az egyes szereplőkről, vagy akár a háborúról. (Jóllehet igen hosszan írt róla, mégis bátran kimondhatjuk, hogy költő nem emelt annyiszor szót a háború ellen, mint éppen ő.)

A 8. század a polis kialakulásának időszaka is, és minden korban elvárás a neve- lés felé, hogy az adott kor eszményeivel szinkronban legyen. Ebben az időszakban a felnövekvő gyerekek felé a polis igénye az, hogy megállják a helyüket a polgá- rok újonnan formálódó közösségében, háborúban bátor és kitartó katonák legyenek, családjukban pedig gondos családfők. A férﬁ ak mellett igen fontos szerepet kaptak a családanyák, akiknek feladata a gyerekek szülése, felnevelése, a család összetar- tása és gondozása. Homéros Iliasának eszményített főhőse Achilleus, akinek a szá- mára legfontosabb a hírnév és a dicsőség – ahogyan ez volt korában arisztokrácia ideológiája –, ugyanakkor nagyon is emberi vonásokkal és jellemzőkkel rendelke- zik. Ő maga félisten, hérós, de emberi jellemzőivel, hibáival, tévedéseivel tanítani is képes. A harcban kiváló, szinte legyőzhetetlennek látszó Achilleus olykor nagyon is ember, és ebből adódóan hajlamos a meggondolatlanságra. Amikor a rövid dicső- séges és a hosszú dicstelen élet közötti választásra kap lehetőséget, gondolkodás nélkül, elhamarkodottan az előbbit választja. Ezt a hirtelen döntést később már nem tartja helyesnek. Döntése szokatlan? Nagyon is mindennapos, emberi reakció. Ami- kor a fővezér megsérti őt – megfosztva kedvenc rabnőjétől –, megsértődik, sátrába visszavonulva sír, és hangszerét pengetve búsul. Mellőzve és sértődötten, mint a legkiválóbb görög vezér, érdemei elismerését, megkövetést vár. Amikor a fővezér, Agamemnón – aki határtalanul önző, és szinte tobzódik elsősége tudatában – ezt nem teszi meg, Achilleusból – nagyon is emberi módon – előtör a mérhetetlen ön- zés. Senki és semmi nem érdekli többé, csakis a saját sérelme, nem törődik a harc- cal, társaival, és végső soron a hazájával. Dicsőségvágyának a közösség érdekeit kellene szolgálnia, ő azonban ellentétbe kerül harcostársaival. Dacos önzését nem képes feloldani a békítésére érkezők semmiféle érvelése, teljesen bezárkózik sértő- döttségébe. Emberi helyzet ez is, s mint ilyen, az emberektől nem idegen. Phoinix, Achilleus kedves, öreg nevelője – aki neveltjét aggódó atyja megbízásából Trója alá is elkísérte – atyáskodó türelemmel próbálja lecsillapítani a hős kérlelhetetlen haragját. Nagyon is emberi módon és kellő empátiával, szelíd szavakkal közelít, visszaemlékezve a régi időkre, amikor még gyermekként a térdén dajkálta:

„S én voltam naggyá nevelőd, istennagy Akhilleusz, szívemből kedvelve, hiszen mással nem akartál sem lakomába sietni, sem enni a termed ölében, míg nem emeltelek én térdemre, etetve előre elvágott hússal s oda nem nyujtottam a bort is.

Mellemen is míly gyakran eláztattad te az inget, gyermeki módon a bort szájadból visszakucogva.

Így sokat eltűrtem, sokszor fáradtam is érted,

meggondolva, hogy úgysem adott gyereket nekem isten, téged tettelek, isteni hős Akhileusz, a ﬁ ammá, bútól és bajtól hogy majd te legyél, aki megvéd.”

(Iliasz IX. 485 skk., ford. Devecseri Gábor.)

(16)

16

A meghitt, emberségében megkapó, meleg hangvételű részlet valódi, szoros emberi kapcsolatra utal. A vérbeli, született nevelő még mindig éber ﬁ gyelemmel követi neveltjét, felelősséget érez miatta, és még most is hatni akar rá. A következő szavakkal fordul a háborgó lelkű hőshöz:

„Hát, Akhileusz, fékezd nagy lelked: mert sosem illik ádáz szív hozzád…”

(496–497.)

A régi, meghitt kapcsolat nyomán – valóban empatikus módon – arra emlékezteti, hogy hogyan nevelte, mennyire szoros kapcsolat állt fenn kettőjük között. A mos- tani sértődöttségét és felháborodását jogosnak tartja, de arra kéri, vegye tekintetbe az őt engesztelni érkezők hosszú és rangos sorát. A megbocsátás nagyon is emberhez illő dolog. Egy igazi pedagógushoz méltó módon egy okító célzatú példát mesél el az aitólok és a kurésok harcáról, amikor – Achilleushoz hasonlóan – Meleagros sértődött meg, és kevés híján városa vesztét okozta.⁷ A mester szelíd tanáccsal pró- bálkozik:

„Hát nekem így te ne gondolkodj, ilyen útra ne vonjon téged a daimón, kedvesem…”

(600–601.)

A hős azonban elszánt, még az agg mesternek is visszavág:

„Zeusz-táplált öreg édesapám, Phoinix…

Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:

lelkem meg ne zavard panaszokkal meg zokogással…

Szebb, ha te azt, aki engem sért, sérted velem együtt.

Vélem uralkodj, vedd a felét te a tiszteletemnek.”

(607 skk.)

Az ifjúság leghatékonyabb nevelője a gyakorlat, a mindennapi élet, a kemény meg- próbáltatás, a háború. A követendő minták és példaképek az énekmondók tevékeny- ségének köszönhetően váltak általánosan ismertté. Természetesen nemcsak a kö- vethető minták nevelő célzatúak, a negatív történések is szolgálnak tanulságokkal.

A nagy Achilleus kénytelen belátni tévedését, a harag és viszálykodás súlyos követ- kezményeit, amikor így beszél:

„Bár a viszály odaveszne az isteni s emberi szívből és a harag, mely a bölcseszüt is méregbe borítja.”

(XVIII. 107–108.)

Csak a görögök között akadnak példaképek? Milyen az ellenség? Ott esetleg nem akad pozitív hős? Homéros nem elfogult a trójaiakkal szemben, igazi, példás család a királyé, az öreg Priamosé. Rendkívül rokonszenves hősök állnak szemben a görö-

7 Ilias 527–599.

(17)

17 gökkel, az élen Hektórral, akik hazájukért és családjukért mindenre elszántan küz- denek. Valójában bármelyik lehetne példakép is, még a bajt okozó Paris is rádöbben tettének súlyára – ez is emberi jellemző. Mintaszerű továbbá, ahogyan a görögök hallgatnak az öreg pylosi uralkodó, Nestór tanácsaira. Tisztelete van a rangnak, a kornak és a szépen leélt életnek, a megértő emberi szónak. Példaadó az agg feje- delem tanácsadása: mézédes szavak folynak ajkairól – Homéros szerint –, bölcs türelemmel és megértéssel próbál hatni harcostársaira. Ő maga pontosan emlékszik – ezt őszintén be is vallja – a maga hasonlóan heves vérmérsékletű ifjú éveire.

Lássuk most a másik homérosi eposz főhősét, Odysseust. Milyen ember ő? Lele- ményes, okos, kíváncsi, rendkívül tevékeny, mindenre készséggel vállalkozik, akit a szerző szinte minden lehetséges élethelyzetben megforgat, és ő valamennyi hely- zetből jól kerül ki. Bátran – olykor meggondolatlanul – megy bele veszélyes helyzetekbe is, ő az örökké nyughatatlan, kíváncsi, gyakorlati ember prototípusa. Ve- szélyes vállalkozásaiban is gondol azonban kedves társaira. Ez a hős már egy másik kor eszménye: a görögök a gyarmatosítás folyamán – ezek önálló vállalkozások voltak – távoli terültekre is eljutottak, ismeretlen, új helyzetekbe kerültek, kitárult előttük a világ. Odysseus már az efféle vállalkozásokhoz is alkalmazkodó, ezeken edződött embertípust képviseli, aki még a magányos szigeten is közösséget teremt.

Odysseus különleges, senkivel nem azonosítható sokszínűsége lényegében modern jelenség is lehetne, ilyen módon üzenete van korunk számára is. Aligha véletlen, hogy az Odysseia-történet a 20. századi irodalom egyik kedvelt témája lett.

Az Ilias és az Odysseia értékrendje között azonban lényeges eltérések fedez- hetők fel:

„Ó Akhileusz, Péleusz ﬁ a, legjobb minden akháj közt, nem kicsivel vagy több nálam, sőt sokkal erősebb dárdáddal, de eszemmel sokkal több vagyok én, mert nálad előbb lettem, sokkal többet tudok is már;

éppenezért szelidüljön a szíved az én szavaimtól.

Könnyen jóllakik ám a zajos viadallal az ember…”

(Ilias XIX. 216–231.)

Odysseus történeteit hallgatva mindenki hozzá szeretne hasonlítani, egy kicsit Odysseus lenni. Vonzóbb ennek a hősnek az önmagát és a társakat egyaránt meg- mentő emberbaráti fortélyossága. Ez a praktikus beállítottságú, két lábbal a földön járó hős nem csupán vállalja a sorsát, hanem reálisan felméri és megpróbálja azt – lehetőségeihez mérten – tudatosan megélni, alakítani is, sőt nem is csak a sajátját.

Mindig minden helyzetben megtalálja a megoldást, a valóságos életből – mesés kitérőkön át – valóságos tapasztalatokat szerez, s ezzel tanít is. Mintaszerű vezetője szűkebb pátriája közösségének, Ithakának. Gondos családapa, aki – miután hosszú bolyongás után hazatért – kész megvédeni családját az erőszakos kérők ellenében, felvállalva akár az önbíráskodást is. Továbbviszi az Iliasban megfogalmazott er- kölcsi normákat, de ezeket már a béke és a rend⁸ keretei között juttatja érvényre, a

8 Lényegében ez a gondolati kerete Márai Sándor Béke Ithakában című híres Odysseus- regényének.

(18)

18

humanitas eszméit sugározva. Az Odysseia előrelépés az emberibb erkölcsiség felé, a mesés igazságszolgáltatást a valóságban is érvényesíti a költő.

Amikor Odysseus és a koldus Iros ökölharcát látva jót mulatnak a kérők, a győz- tes Odysseus tanulságként kimondja: „Nem táplál ez a föld gyarlóbbat az emberi nemnél” (XVIII. 130); majd megjósolja a dőzsölő kérőknek, hogy „nem esik vér nélkül a döntés”, ha hazatér a ház ura. A megölt kérők láttán és dajkája örvendezését hallgatva Odysseus rádöbben, mit is tett, és átérzi tettének súlyát:

„Csak lelkedben örülj, te anyó, fékezd a rivalgást;

mert elhullt daliákon az ujjongás kegyeletlen.

Isteni sors és sok gaztettük igázta le őket.”

(XXII. 411–413.)

Megérzi, hogy most itt nem az számít, hogy a kérők miben vétkeztek, azt kell látnia, hogy ők is emberek voltak, és ebben a pillanatban csak ez számít. A jelenetnek külö- nös nevelő ereje van. Nagyon találó Devecseri Gábor értékelése: „Homéros, amikor a legünnepélyesebb, akkor a legemberibb.”⁹ „Légy olyan, mint Odysseus!” – taná- csolta Pallas Athéné és az agg Nestór Odysseus ﬁ ának, Télemachosnak. Az intelem a maga idejében a kialakuló embereszményt szolgálta, amely a vitéz, bátor harcos helyett most már a mindent megismerni akaró, világjáró és otthont teremtő sokol- dalú ember lett. Homérosnak azonban van mondanivalója más korok, sőt valameny- nyi kor számára is. Devecseri Gábor frappáns megfogalmazásában ez így hangzik:

„Minden időkben pedig az eszmények örökös emberi továbbalakulását szolgálja.

Termékenyen kíváncsi, alkalmat megragadni, boldogságot elbűvölni tudó, a termé- szetből a maga és embertársai számára emberi »hasznot« csikaró, részvétre hajló, igazságra törekvő, »békét és bőséget« kivívó ember eszményét.”¹⁰ Az erkölcsi fe- lelősség kérdésében látványos fejlődés tapasztalható a két homérosi eposz között:

az Iliasban az istenekre hárul a felelősség, és utólag vetődik fel, az Odysseiában viszont előre és a hősök maguk hibáztatják a saját meggondolatlanságukat. Azt a tanító célzatot is hordozza ez a tényező, hogy a valóságos emberi helyzeteket az embernek a valóságban kell megoldania. (Különös módon mélyíti el és helyenként tovább is viszi – olykor aktuális korvonatkozásokkal színezve – a homérosi gondolatokat Márai Sándor Béke Ithakában című regénye.)

Helyenként a lányokkal kapcsolatos elvárásokra is utalás történik Homérosnál, ami egyben a nevelés vonatkozásában is szolgál némi támponttal. A nőket általában szépnek mondja Homéros, leggyakoribb jelzőik: szépfürtű, szépalakú, széphajú, eszes, szorgalmas, munkában kiváló, eszével, szépségével, szorgalmával kimagas- ló. A nevelés természetesen a dicséretes női erények kialakítását és fejlesztését cé- lozta a lányok nevelésében. Az ő nevelésük az anya feladata volt, aki megtanította minden, a háziasszonyok számára hasznos tudnivalóra. Az erények vonatkozásában a kedvesség, szerénység, visszafogottság, alkalmazkodás és megértés volt az, ami- ben egy családanyának jeleskednie kellett. Minden gondja a ház és a család legyen, továbbá a gyerekek nevelése.

9 Kalauz Homéroshoz, 20.

10 Uo. 21.

(19)

19 A homérosi korban – ahogy minden más korszakban is – a nevelés általános célja a közösség igényeinek megfelelő embertípusok kiformálása. Külön vallásos neve- lés nem volt, az általános és erkölcsi nevelés során a gyermek megtanulta a közösség vallásának és isteneinek a tiszteletét is. Ez utóbbi nem jelentett a mai fogalmaink szerinti átszellemült, mély vallásosságot. Maga a folyamat egy személyes példa- adással megrősített türelmes oktatás, tekintettel az esztétikai célokra is. Ez utóbbi a kalokagathia eszményének értelmében a szép, arányos test és külső kiformálását célozta. A mindenben a szépre és harmonikusra törekvő görögség a jól kidolgozott, arányos, szép emberi testet találta megfelelő lakhelynek a lélek számára.

Számos értékes információt ad a kor értékrendjéhez és így nevelési elveihez is a 7. századi boiótiai parasztköltő, Hésiodos Munkák és napok című tankölteménye.

Mire tanít Hésiodos? Egyszerűen arra, hogyan kell az embernek az adott világban a természet és a társadalom rendjéhez alkalmazkodnia. A mű központi gondola- ta a munkára épülő társadalmi igazságosság alapvető fontosságának a magyarázó indoklása, annak a szerepnek az értelmezése, amit az ember a természetben és a társadalomban elfoglal. Az egyszerű emberek – az archaikus kori földművelők – számára kívánta érthetővé tenni a költő, hogy az emberek életében mi a szerepe a munkának, miért kell dolgozniuk, továbbá mit jelent a rend és törvényesség, miért adta Zeus az élőlények közül egyedül az embereknek a jog és igazságosság külön- leges adományát. Magát a költőt Hésiodos saját elmondása szerint a Múzsák válasz- tották ki arra a megtisztelő feladatra, hogy másokat taníthasson:

„Van, hogy megtisztelnek a Zeusz-táplálta királyok közt valakit s ránéznek már születéskor a Múzsák, ennek nyelvét öntözi édes harmat, amannak szájából mézízű szó folyik és mikor ítél, ráfüggesztik a népek mind szemüket, s az igazság biztos alapján tesz törvényt s a szavával azonnal, súlyos bár a viszály, ő az, ki megoldja megértőn.”

(Theogonia 81–87, ford. Trencsényi-Waldapfel Imre.)

A költő mint bölcs tanító számos esetben kerül említésre, különösen felerősödik ez a szerepe a klasszikus műveltség válsága kapcsán. Ebben az értelemben hivatkozik rá Aristophanés is, kiemelve hasonló szerepüket:

„Ilyenre kapassa igaz költő a férﬁ akat. Hisz’ akár nézd:

kezdettől fogva mi üdvös volt a nagy költők befolyása.

Orpheus ünnepeket rendele, lám, s megtiltott emberöléstől;

Musaios nyavalyát orvoslani és jóslani, Hésiodos meg földet munkálni taníta, vetést, aratást; míg ősi Homéros mivel érdemlé isteni hírét, mint hogy csatarendre, vitézül küzdeni, fegyverkezni taníta?”

(Békák 979–985, ford. Arany János.)¹¹

11 A költő mint tanító vagy ﬁ lozófus képzete az egész ókorban megtalálható, lásd még Isokratés: Euagoras 2, 3; Strabón: Geographica 1, 2, 3, Pindaros: Isthmosi ódák 5, 28.

(20)

20

Hésiodos korának eszménye eltér a Homéros által bemutatott harcos-arisztokrata ideáltól, szerinte a békés termelőmunka az ember ideális tevékenysége, háttérben a Zeus biztosította igazságos társadalmi renddel. Vallástörténeti szempontból Hésio- dos a legalizmus néven ismert irányzat megteremtője, ennek értelmében az istenek legfontosabb – ha nem is kizárólagos – feladata az emberi társadalomban a törvé- nyesség és igazságosság, az erkölcsi rend fenntartása. Ugyancsak Hésiodos az, aki az európai irodalomban elsőként alkalmazza tanító célzattal az állatmesét:¹²

„Most a hatalmasnak mondom, ha megérti, mesémet.

Így szólt egykor a sólyom a tarkanyakú csalogányhoz, míg a magasban a felhők közt karmába ragadta, s ez szánalmas hangon sírt, szenvedve a horgas karmok közt, de kemény szóval támadta a sólyom:

»Óh nyomorult, mit nyögsz? Az tart, aki sokkal erősebb, s dalnok vagy bár, arra cipellek, amerre akarlak, mígnem elengedlek, vagy, rád éhezve, bekaplak.

Balgatag az, ki az erősebbel mer szembeszegülni, úgysem győz, csak a szégyenhez még bánata társul.«

– Szólt a sebes sólyom, szárnyát szélesre kitárva.”

(Munkák és napok 202–212.)

A folytatásban Hésiodos éppen arra a lényeges dologra ﬁ gyelmeztet – ami az emberek és az állatok világát megkülönbözteti egymástól –, hogy az emberi társadalom- ban nem az erőszak és az ököljog, hanem a jog és az igazságosság kell, hogy ural- kodjon. Tanító célzattal számos mesés-mitikus történetet, bölcs mondást, vallásos és népi megﬁ gyelést fűz csokorba annak érdekében, hogy kortársait megtanítsa arra, hogyan kell alkalmazkodniuk a természet és a társadalom törvényszerűségeihez.

Tehetsége és költői öntudata birtokában felelősséget érez, és tanácsokat, útbaiga- zítást kíván nyújtani másoknak, tudatosítani akarja, hogy hol van az ember helye a világban, továbbá hogy mi a szerepe és teendője benne. Miután iskolák nem voltak, csupán a család nevelt, erre szükség is volt. Mind a költők, mind a színpadi szerzők abban a kivételes helyzetben voltak, hogy egyszerre többekhez tudtak szólni, kö- zönségük igényelte a szépet, továbbá egyaránt nyitott volt a tanító-emberi szóra és az új ismeretek befogadására. Aligha véletlen, hogy a mezőgazdasággal foglalkozó szakirodalomból több könyv is fennmaradt – ilyen tanköltemény Hésiodos írása is –, ennek oka nyilván az lehet, hogy ezeket a munkákat olvasták, használták.¹³

Nagyon fontos továbbá Hésiodos számára, hogy kortársaival megértesse a munka szükségességét: „Nem szégyen dolgozni, de szégyen tétlenül élni” (Munkák és napok 311) – vallja, amivel azt is hangsúlyozni kívánta, hogy a földet művelő pa- rasztok életvitele emberi érték tekintetében magasan fölötte áll a henyélő arisztok- ráciáénak. A Prométheusról,¹⁴ illetőleg a mitikus világkorszakokról (arany-, ezüst-

12 Az állatmesék írói mindig az elnyomottak soraiból kerülnek ki, és a mese az a forma, ahol lehetőséget találnak a társadalmi kritika megfogalmazására.

13 A római agrárszakírók, Cato, Varro és Columella több munkája elveszett, viszont a mezőgazdaságról szóló szakmunkáik megmaradtak.

14 Nevének jelentése „előre gondolkodó”, amíg testvére, Epimétheus az „utólag gondol- kodó”.

(21)

21 és rézkor, a hérósok kora és a vaskor) szóló történetek ismertetésével tudatosítja azt a nagyon fontos tényt, miszerint az istenek a munkát az ember sajátos, mindenkinek a számára egyformán kötelező feladattá, az ember lényegévé tették.

„Arra az istenek is meg az emberek is haragusznak, kit soha nem látnak dolgozni, akár a heréket, kik csak dolgos méhek¹⁵ munkáján csemegézvén élősködnek. Végezd mindig kedvvel a munkád, évről-évre hogy élettel teljék meg a csűröd.

A munka és a törvényes rend megvéd a nyomortól és a kiszolgáltatottságtól, ugyanakkor a vagyon és bőség forrása is, „gazdaggá tesz a munka”:

„Ott, ahol egy mérték mér polgárnak s idegennek, és az igaz törvény útjáról senki le nem tér, dúsan hajt az a város, benne virágzik az ember, békesség lakozik földjén, ifjak nevelője…

Bőséges termést hoz a föld, erdő a hegyekben, tölgy koronáján makk, odvában méhek, a réten sűrű gyapja alatt már szinte leroskad a bárány, szülnek az asszonyok és a ﬁ ú az apára hasonlít.”

A görög gondolkodásban különös jelentősége van az agónnak, vagyis a nemes ver- sengésnek, az elsőségért folytatott küzdelemnek. Ez a verseny az élet számos te- rületén megjelenik, leglátványosabban a sport- és versenyjátékokon, de ugyanez fontos mozgatóerő a gazdálkodásban is:

„…Verseng szomszéddal a szomszéd, s boldogul az, ki igyekszik. Erisz jót így tesz a néppel.

És féltékeny az ácsra az ács, fazekas fazekasra, koldus a koldus irígye, a dalnok irígye a dalnok.”

Az ifjak nevelője a békés, törvénytisztelő társadalom, de szerencsés-e, ha egy görög parasztnak több gyermeke van? „Boldog, kinek egy gyereke van” – vallja a költő, de valóban ennyire pesszimista?

„Egyetlen gyermek legyen, az gondozza az apja házát, benne a gazdagság így egyre növekszik, és ha ez is megöregszik s meghal, hagyjon utódot.

Ám ha nagyobb a család, Zeusz könnyen többet is adhat:

több gond jár velük, ám a vagyon több kéz gyarapítja.

Hogyha valóban gazdagságra törekszik a lelked, így cselekedjél: munka után kezdd újra a munkát.”

15 Az ókorban a méhek állama gyakran szerepel mintaként, ezek példás együttélését és szorgalmas munkáját az emberi társadalom számára is példának tartják.

(22)

22

Az „egykézésnek” elsősorban gazdasági okai voltak, vagyis a kevés és nem jó mi- nőségű görög termőföld egyre kisebb parcellákra osztva nem volt képes eltartani a növekvő létszámú lakosságot, ezt a költő is világosan látta. Nem hallgatta el azonban a népes család előnyeit sem. A kereskedelem a Kr. e. 7. század közepén meginduló gyarmatosítással egyre jelentősebb ágazata lett a gazdasági életnek, azonban a keres- kedők társadalmi helyzetét és fontosságát negatívan ítélték meg. Hésiodos is elutasítja ezt a foglalkozást – nem a létét látja szükségtelennek, hanem a mások munkájának kihasználása ellen volt kifogása, konzervatív módon számára az önellátó gazdaság az ideális. Később ez a szemlélet változik. Útmutatást ad továbbá a költő mindazon természeti – a csillagászat, időjárás, évszakok, madarak megﬁ gyelése adta – jelek sorából, amelyekre a földműveseknek munkájuk során ﬁ gyelnie kell. Gondja van az emberi együttélés alapvető szabályaira is, tanáccsal szolgál arra is, hogyan viselked- jenek egymással a családtagok, rokonok, szomszédok, illetőleg hogyan kell bánni az idegenekkel, valamint az idősebbekkel. Az ifjúságnak még számos tanulnivalója van:

„Béres hajtsa a két ökröt, jó negyvenes ember, tartsd jól négykarajos vagy nyolcharapásnyi kenyérrel, szép egyenesre csak úgy fog majd sikerülni barázdád, hogyha barátok után nem sóhajtozgat a béres, munkájára fi gyel csak; az éretlen fi atalság nem vet egyenletesen, s ismét kell vetned utána, mert fi atalnak a pajtások közt jár csak a lelke.”

A munkához szoktatást azonban már kicsi gyermekkorban el kell kezdeni:

„…hogy a szántást kezded, ekédnek a szarvát fogva kezeddel, s ösztöke jár hátán az ökörnek, míg hámszíja feszül. Kicsi szolgagyerek megy utána ásóval betakarni a magvat, hogy madaraknak hozzáférni nehéz legyen. Az a legjobb, ha halandó ember gondos a munkában, sokat árt a hanyagság.”

Az ilyen gondos gazda nem lát szükséget, és nem szorul más segítségére:

„Gond nélkül húzod ki az új tavaszig, soha nem kell másoktól kérned, de segítséged lesi majd más.”

Hésiodos utal arra is, hogy a lányok nevelése egészen más, ez kizárólag az anya feladata volt, így napjaikat mellette töltötték:

„Át nem járja a szűzet a szél, bár gyönge a bőre, mert ez a házban időzik az édes jó anya mellett, hisz még nincs arany Aphrodité dolgába avatva.

Szépen megfürdik, s keni bőrét fényes olajjal, s úgy fekszik le, a ház egy meghitt szöglete védi.”

(23)

23 Érdekes módon a költő úgy véli, hogy még az öltözködést, valamint a ruházat el- készítését és anyagát illetően is tanácsra szorul az ember. A télre vonatkozóan a következő intelmekkel szolgál:

„Hallgass intelmemre, s ilyenkor védeni tested öltsd fel lágy köpenyed s végy hosszú inget alája, ritkás láncfonalak közt sűrűn szőtt vetülékkel jó kelmét nyersz öltözetedhez, s így a hideg tél dermedt tagjaidon föl nem borzolja a szőröd.

Köss lábadra sarút, amihez legjobb az ökörbőr, jól símuljon lábadhoz, s béleld ki nemezzel, és ﬁ atal bakok irháját varrd össze a marha húrjával, s mire itt a fagyos tél, vesd a nyakadba, az megvéd az esőtől.”

Fontos szerepe volt a közvélemény formálásában, a társadalom által elfogadott- nak minősített erkölcsi értékek közreadásában, általában a közösség nevelésében a delphoi Apollón-jósdának. Apollón alakja és kultusza ugyanis – ilyen módon ez a jóshely – a legalizmus irányzatának is egyik megtestesítője. Ennek a szerepnek köszönhetően hatékonyabban tudta befolyásolni a kor erkölcsi felfogását. Ezt a célt szolgálták azok a tömör formában megfogalmazott erkölcsi szabályok, amelyeket a jósda homlokzatán olvashattak az odalátogatók. Ezek az erkölcsi alapszabályok az archaikus és részben a klasszikus kor görögségének a számára a világszemlélet és emberi magatartás legfőbb formálóit jelentették.

Csak néhány példa:

„Ismerd meg magadat!”

„Semmit se túlságosan!”

„Keresd a hírt!”

„Cselekedj igazságosan!”

„Valósítsd meg célodat!”

„Ne büszkélkedj erőddel!”

„Gazdagodj igazságosan!”

„Senkit se nézz le!”

„Tiszteld a felsőbbséget!”¹⁶

A nevelésről szóló áttekintésünkben megér egy rövid kitérőt az ókori görög irodalom – jóllehet töredékesen fennmaradt – ragyogó hagyatéka, az aisóposi mesék gyűjteménye. Egy ilyen tanmesét – mint fentebb láthattuk – Hésiodos is beépített művébe. Ezeknek a látszólag szerény, rövidke írásoknak – ha későbbi jelentőségü- ket és utóéletüket nem is vesszük ﬁ gyelembe – sajátos jelentőségük van az antik művelődéstörténetben. Ezek a mesék az ókori görögség „írástalan irodalmának”¹⁷ emlékei, hordozzák a görög folklór jellegzetességeit is, ugyanis éppen annak a korszaknak a termékei, amikor az „írástalan” irodalom átlép az írásos korszakba.

16 Lásd: Sarkady János (szerk.): Görög vallás, görög istenek, 115.

17 A kifejezést Sarkady János használta így.

(24)

24

Mesék minden nép történetében voltak, az „aisóposi mesék” viszont egy különös gyűjteményt fognak egybe, ugyanis az erkölcsi, tanító célzatú állatmeséket szokták ebbe a kategóriába sorolni. Ezek a mesék az igazi mesei illúzió nélküli természetes környezetben játszódnak, állatszereplőkkel; rövid, tömör megfogalmazás, csattanó- szerű végső tanulság jellemzi őket. Valós, mindennapi élethelyzetekben az állatok ember módjára viselkednek, emberi belátással bírnak. Ezekben a mesékben a társa- dalmi igazságosság, az emberi együttélés alapszabályai, az erkölcsi-etikai elvárások köréből fogalmazódnak meg megszívlelendő tanulságok. A mesék írói – ez ugyanis nem minden esetben maga Aisópos – mindig a társadalmi ranglétra alján elhelyez- kedő kisemberek, akiknek a számára ez a meseforma biztosít lehetőséget vélemé- nyük megfogalmazására. Ezek a tanmesék – Sarkady János megfogalmazása szerint – előbb jelennek meg a görög irodalomban, mint maga Aisópos.¹⁸ Az egyszerű kisemberek életében – ezt a mesék is jól tükrözik – fontos szerepe van az emberi helyt- állásnak, továbbá a ravaszságnak és az ügyességnek, ez utóbbi okán a mesék igen gyakori szereplője a róka. A ránk maradt görög mesegyűjtemények több évszázad termését – ezzel együtt tapasztalatait – fogják egybe, és az egyszerű, mindennapi ember hangján szólalnak meg. Ezek az anekdotaszerű rövid történetek általában – a kisember kiszolgáltatottsága tudatában – kissé sötéten festik le a világot, de a végkicsengés pozitív. A mindig ﬁ gyelmes, éber emberi okosság és fortélyosság segít a nehézségek legyőzésében. Az állatokhoz kapcsolódó történetek ellenére a mesék erkölcse a gyakorlati tapasztalatokon és az emberi belátáson alapuló emberi erkölcs. Ezek az emberek nem igazán számítanak természetfeletti erők segítésére, vallásos vagy mágikus erők helyett csupán önmagukban bízhatnak. Helyenként kri- tikus hangvétel tapasztalható egyes istenalakok (Zeus, Hermés), illetőleg vallásos szertartásformák (például jóslás) iránt. A mese-gyűjteményt egyszerű, közérthető fogalmazása mindenki számára elérhetővé tette, ilyen módon betölthette tanító, er- kölcsjobbító, közvéleményt formáló szerepét. Sarkady János – akinek egyik fontos kutatási területe éppen a görög állatmese volt – így összegzi véleményét: „Az egész mesegyűjtemény magán viseli a jegyeit annak a nagy eszmeáramlatnak, a jog és az igazság követelésének, amely kísérte és segítette az archaikus kor lendületes fejlődését: azt a folyamatot, amely a rendezett polisállamhoz, az egyre nagyobb tömegek igényeit kielégítő, életét rendező törvényhozásokhoz, és végül a fejlődés csúcspontjaként a demokráciához vezetett.”¹⁹ Az aisóposi mesék igen kedveltek és elterjedtek voltak, ugyanez igaz a későkori görög és latin irodalomra is. A meseíró megbecsültségét igazolják Julianus császár elismerő szavai, aki az egykori samosi rabszolgát „a mese Homérosa, Thukydidése és Platónja”-ként aposztrofálja.

18 Aiszóposz meséi. Budapest, 1987, 156 (a meséket fordította és az utószót írta Sarkady János). Aisópos phryg, más változatok szerint thrák vagy lyd származású rabszolga volt, és Samos szigetén élt a Kr. e. 7. században.

19 Uo. 161. Lásd még Sarkady János irodalmi munkásságához: Orpheus búcsúzik. Tanul- mányok Sarkady János emlékére. Budapest, 2007, 345; uo. Sz. Jónás Ilona: Aiszóposz meséi a koraközépkori kolostori nevelésben, 159–165.

(25)

25 A SPÁRTAI NEVELÉS

A spártai állam (Lakedaimón) a peloponnésosi félszigeten található, földrajzi ne- vén Lakónia, a dór hódítók által leigázott területen jött létre. A hagyományos Spár- ta-kép szerint – ennek fő forrása Plutarchos és Xenophón – egyenlőségre épülő, katonai berendezkedésű, arisztokratikus jellegű társadalom. A spártai államrend atyjának Lykurgost tekintik, róla azonban Plutarchosnál a következő olvasható:

„Lykurgosról, a törvényhozóról, úgyszólván egyetlen adat sincs, amely vitás ne lenne” (Lykurgos 1). A legendás törvényhozó nevéhez kötik a katonás államberen- dezkedést, továbbá a példásan szigorú nevelési rendszert, jóllehet az sem bizonyos, hogy egyáltalán élt-e. A spártai társadalom összetétele jóval színesebb, mint ahogyan azt hagyományosan szemlélet tartotta. Egy teljes jogú spártai polgárra kb. 3 perioikos és 8 helóta jutott. Emellett a három csoport mellett, ezek leszármazot- taiból, úgynevezett köztes kategóriák is kialakultak.²⁰ Az állam élén két király állt, mellette működött a 28 tagú vének tanácsa, a legfontosabb tisztség viszont az öt ephorosé, akik a Kr. e. 6. század elejétől kezdve a teljes közéletet ellenőrizhették, beleértve a királyokat is. A királyoknak bizonyos főpapi és bírói tevékenységen túl feladata a katonai vezetés. Vitatott a spártai földtulajdonviszonyok kérdése. A görög hagyomány szerint Lykurgos 9000 egyenlő parcellára osztotta a lakóniai síkságot, ezek lettek a teljes jogú spártai polgárok (spartiaták) a földjei; a peremterületeken viszont 30 000 parcellát alakított ki a valószínűleg szintén dór származású perioiko- sok (körüllakók) részére. Ez az eredeti vagyoni egyensúly – ha egyáltalán fennállt – az archaikus korra már megbomlott. Alkaios (Kr. e. 630 körül – 570), a lesbosi szár- mazású, arisztokrata költő a következő sorokat fogalmazta meg Spárta kapcsán:

„Mondják, nem rosszul szólt egykor Aristodamos Spártában, mikor íme ekképp tanított:

emberré a vagyon tesz, a koldust meg se becsülné,

semmibe se veszi senki…”

(Ford. Trencsényi-Waldapfel Imre.)

A földtulajdonviszonyok időközben valószínűleg módosultak, legenda továbbá az egyenlőség mítosza, a vaspénz használata legfeljebb egy rövid időszakra lehetett igaz. Ellenben a spártai életmód jellegzetességei, a férﬁ ak sajátos közösségi élet- formája – amelyek feltehetően az ősi dór társadalmi szervezet és szokások marad- ványai – egészen az ókor végéig fennmaradtak. Ezek továbbélésének, valamint a jellegzetes katonai berendezkedésnek a magyarázata is az állandó katonai készült- ségben található meg, amire a nagyszámú leigázott népesség kényszerítette a hódí- tókat.

A spártai életmód különösen jellegzetes, az ókorban is egyedülálló a rendkívül erős közösségi szellem fenntartására való törekvés. A ﬁ úk és férﬁ ak 7–30 éves ko-

20 Ezeket elnevezésükben is megkülönböztették: nedodamodés, mothax, parthenios, hypomeion stb. A spártai államról bővebben lásd Manfred Clauss: Sparta; D. M. MacDowel:

Spartan Law (bővebben lásd a Bibliográﬁ ában).

(26)

26

ruk között katonai táborokban éltek, korcsoportok szerinti beosztásban. Ezen idő alatt korosztályuknak megfelelő oktatást, illetőleg katonai kiképzést kaptak. A spár- tai polgár 30 éves korában önálló háztartást alapíthatott, de napjait továbbra is férﬁ - házakban töltötte. A közös étkezések (syssitia) 15 fős csoportokban történtek, ame- lyeknek a költségeit közösen viselték. A csoport szabad választás útján állt össze, egyetlen tiltakozás elég volt valakinek a kizárásához. A csoportok külön-külön he- lyiségekben tartózkodtak, és szigorú titoktartás kötötte őket.²¹

A katonáskodással foglalkozó spártai polgárok²² parcelláin (klaros) a termelő munkát a helóták²³ végezték, akik a birtokhoz tartoztak, nem lehetett őket sem felszabadítani sem pedig eladni. A jelentős számú helóta féken tartására, valamint az ifjúság katonai edzése céljából időnként rajtaütésszerű támadást (krypteia = el- rejtőzés) rendeztek, ilyenkor sokakat lemészároltak közülük.²⁴ A perioikosokat is kötelezték olykor katonai szolgálatra, sőt ritkán a helótákat is. A katonai vezető- szerep Hellasban Spártáé volt, amely a Kr. e. 6. század közepén létrehozta a pe- loponnésosi szövetséget. A spártai egyszerűség tartozéka és jelképe a – vitatott használatú – vaspénz, jellemzőjük továbbá az idegenektől való elzárkózás, egyfajta idegengyűlölet (xenélasia). Polybios véleménye szerint a hatalomvágy és a gazdagság hajhászása őket sem hagyta érintetlenül, a kissé különc spártaiakat a következőképpen jellemzi:

„Mert ki ne tudná, hogy a görögök közül ők voltak az elsők, akik a mohóságtól hajtva meg akarták szerezni szomszédaik földjét, s háborút indítottak a messzénéiek ellen, hogy őket leigázzák. Ki ne tanulta volna meg a történelemből, hogy makacs harci szel- lemtől hajtva, esküvel kötelezték magukat arra: nem szüntetik meg addig Messzéné ostromát, amíg erővel be nem veszik? És ugyanúgy köztudott, hogy a görögök feletti uralomvágy miatt kellett végrehajtaniuk azok parancsait, akiket saját maguk győztek le… Amikor azonban már abba is belefogtak, hogy tengeri katonai vállalkozásokat is végrehajtsanak, s a Peloponnészoszon kívül viseljenek szárazföldi hadjáratot, nyilván- valóvá lett, hogy a lükurgoszi törvényhozás szándékaival ellentétben, nem elég már számukra sem a vaspénz, sem epdig a cserekereskedelem. Politikájukhoz nélkülözhe- tetlen volt a mindenütt elfogadott pénz és a külföldről beáramló gazdagság.” (VI. 49, ford. Havas László.)

Szempontunkból azonban lényegesebb a spártai nevelés sajátos rendszere. Ennek megismeréséhez szintén Plutarchos Lykurgos-életrajza adja a legtöbb információt.

Maga a nevelés is, amit Lykurgos a legfontosabb és legszebb feladatnak tekintett, – az államberendezkedéshez hasonlóan – közösségi, katonai jellegű, célja a mestersé- ges egyenlőség és az archaikus állapotok fenntartása. Hogy kik alkalmasak a gyerek nevelésére, erre a kérdésre Plutarchosnál a következő választ találjuk:

21 Ezek a titoktartásra kötelezett csoportok sok dologban emlékeztetnek a görögségnél több helyen megtalálható politikai-baráti társaságokra (hetaireiák).

22 30–60 éves koruk között katonakötelesek voltak.

23 A szó jelentése „elfogott”.

24 Plutarchos (Lykurgos 28) szerint csak a Kr. e. 474-ben bekövetkezett nagy földrengés után bántak ilyen kegyetlenül a helótákkal, amiért azok fellázadtak ellenük.