Ez a kötet régi adósságot törleszt: soha nem készült teljességre törekvő dráma- antológia a karácsonyi színjátékokból, s ez a tematikus gyűjtemény régóta hiány- zott a szerencsére egyre szaporodó régi magyar drámakiadások közül. A benne szereplő színjátékok egy része ugyan már korábban előkerült, de csak a különbö- ző folyóiratok (Irodalomtörténeti Közle- mények, Egyetemes Philologiai Közlöny, Ethnographia) közölték őket, így csak azok bukkantak rájuk, akik irodalom- vagy drámatörténészként kutatói voltak ennek az anyagnak. Az utóbbi években kezdett megváltozni ez a helyzet. 2016-ban a Misz- tériumjátékok című kötetben Medgyesy S.
Norbert közölt (elsősorban a pedagógu- sok, a színjátszók számára) három betle- hemest (a kantait, a dőrit és Herschmann István betlehemesét, s ez utóbbi már az Iskoladrámák című kötetben is szerepelt, 1996-ban), s hosszú idő után új kiadásban jelent meg a legkorábbi szöveg, a győri csillagjáték is. Az utóbbi időkben, komoly hazai és külföldi levéltári kutatás nyo- mán újabb és újabb szövegek kerültek elő Kilián Istvánnak köszönhetően; ő találta meg a legkorábbi magyar és latin nyelvű 17. századi szöveget is. Az egyre bővülő, érdekes drámakorpusz sürgető feladattá tette, hogy a magyarországi betlehemesek végre egyszer önálló kötetben jelenjenek meg, hogy együtt lássuk azt az értékes irodalmi és zenei hagyományt, amelyről a laikus közönség eddig alig tudhatott.
Hogy milyen értékről van szó, azt csak most kezdjük a maga teljességében látni:
egy olyan ezeréves hagyományról, amely- lyel már a 11. században részévé váltunk az európai keresztény közösségnek: Johann Drumblnak a kora középkori szakrális színházról szóló könyve (Quem quaeritis:
Teatro sacro dell’Alto Medioevo [Roma:
Bulzoni, 1981]) szerint összesen tíz Ordo Stellae vagy Tractus Stellae, azaz csillagjá- ték szövege maradt fenn a 11. századból, a Hartwik győri püspök szertartáskönyvé- ben lejegyzett szöveg is ezek közül való.
A kódexben a mozgásra, gesztusokra és jelmezre vonatkozó utasítások pirossal, az énekelt részek feketével vannak jelöl- ve, tehát rekonstruálni tudjuk a bencés templomi játék előadásmódját is. Éppen ezért a szakirodalomban liturgikus játék- nak nevezik ezt a szöveget, pedig igazat kell adnunk Drumblnak abban, hogy ez a játék, a többihez hasonlóan nem a litur- giához tartozik, sőt annak ellenében jött létre, dramatizált trópusként, megteste- sítve azt az igényt, hogy a bibliai történet valóságos, jól érzékelhető módon jelenjen meg a szerzetesek előtt, viszont egy olyan speciális módon, amelyben a szereplők és a nézők nem különülnek el, az éneklő temp- lomi közösség maga is cselekvő részese a misztériumnak. Ebből az időszakból négy liturgikus játék maradt fenn Magyaror- szágon (egyikük éppen a Pray-kódexben, a Halotti beszéddel együtt bemásolva), de a másik három a húsvéti misztériumhoz kötődik és az Officium Sepulchri játékok körébe tartozik, ez a szöveg tehát nálunk is egyedülálló. Ahogy Kilián István írja a tanulmányában, a kiindulópontján áll an-
A karácsonyi ünnepkör színjátékai Magyarországon (11–18. század)
A magyar, latin és német nyelvű forrásokat feltárta, sajtó alá rendezte és a bevezetést írta Kilián István, szerk., lektorálta és az előszót írta Medgyesy S. Norbert
(Budapest: Ráció Kiadó, 2017), 893 l.
nak a folyamatnak, amelynek során a szi- gorúan egyházi jellegű, liturgikus szöve- gekből „a népi áhítatigénynek is megfelelő, úgynevezett para-liturgikus játékok, majd ezek profanizálódása után népi játékok jöttek létre”. Sajnos a középkori magyar kódexekben nem maradtak fent ennek a színjátéktípusnak az emlékei (miközben jó néhány dramatizált szöveggel, a Test és a Lélek, az Élet és a Halál párbeszédes jelene- teivel találkozunk, sőt van egy nagyon ér- dekes, az Apostolok versengéséről szóló játé- kunk is) így a kötet csak a késő reneszánsz és a barokk kor szöveghagyományát tudja bemutatni. Ez a korpusz azonban nagyon gazdag és sokszínű: harminc történeti bet- lehemes, pontosabban a karácsonyi ün- nepkörhöz tartozó játék szövege olvasható a jelen kötet lapjain. A megkülönböztetés- re azért van szükség, mert az ünnepkör szinte minden jeles napjához kapcsolódik egy-egy dramatikus játéktípus, s bár a bet- lehemes játék ezek közül a legismertebb és a legáltalánosabb, a kötet egésze nem írha- tó le ezzel az egyetlen kifejezéssel. A műfa- ji sokszínűség mellett a nyelvi sokszínűség is jól reprezentálja a régi magyarországi irodalom egészét: a játékok közül tizenket- tő magyar nyelvű, tizenhárom latin, négy szlovák, s egy pedig német nyelven íródott.
A játékok a királyi Magyarország minden vidékén szokásban voltak, kö- szönhetően a hasonló iskolai normáknak, a tanárok közös irodalmi műveltségének:
a felvidéki (Eperjes, Podolin, Zsolna) és az erdélyi (Kolozsvár, Kanta-Kézdivásárhely, Brassó) városok iskoláiból ugyanúgy van- nak szövegeink, mint a Dunántúlról (Pan- nonhalmáról, Székesfehérvárról), vagy éppen Gyöngyösről vagy Szegedről. A ka- rácsonyi ünnepkör játékai otthonra talál- tak minden keresztény felekezetnél: bár a játékokat szinte automatikusan a katoli-
kusokhoz kötjük, lutheránus, református és unitárius betlehemes játék is található a kötetben.
Kilián István, A magyarországi piaris- ta iskolai színjátszás forrásai és irodalma 1799-ig című adattár készítőjeként (és több jezsuita rendház adattárának kiegészítő- jeként) saját gyűjtésű adatokkal is doku- mentálni tudja azt a gazdag hagyományt, ami a karácsonyi ünnepet jellemezte. Az evangélikus városokban a városi tanács gyakran adott pénzt az iskolamesternek vagy a diákoknak a csillagjárásért, a ka- rácsonyi köszöntésért vagy a vízkereszti játékért. 1616. január 6-án pl. a beszterce- bányai evangélikus iskola ifjúsága a Há- romkirályok napján bemutatott játékáért kapott jutalmat, Segesvárott azért kaptak pénzt a diákok, mert a karácsony reggelt énekkel köszöntötték. A besztercebányai tanács 1630. január 3-án azért fizetett a lutheránus iskola tanulóinak, mert csil- laggal körbejárták a házakat. Hat évvel későbbi a selmecbányai adat, amely sze- rint engedélyezték a diákoknak, hogy ka- rácsonykor házról házra járván komédiát, azaz valamilyen színdarabot mutassanak be. Besztercén a karácsonyi kántálásért kaptak jutalmat a diákok. Amikor Sop- ronban 1643-ban a tanács a pestisre hivat- kozva betiltja az evangélikus iskolában a karácsony körüli színjátékok előadását, egy már létező és virágzó szokásról ad számot. Még több adat van a jezsuita és a piarista iskolákból: Sárospatakon pl.
1667-ben (Vízkereszt napján) a papság, az énekkar, a zenekar kürtökkel és dobokkal felszerelve, jelmezbe öltöztetett három királlyal, angyalokkal és pásztorokkal színesített körmenetben járt házról ház- ra, s ott magyar verseket recitáltak az arra kijelölt szereplők. 1650-ben Beszter- cebányán az iskola épületében már igazi
színjáték volt a Háromkirályokról, német nyelven, s tucatnyi hasonló adatunk van még a 17. századból.
A 18. században már kiteljesedik a ka- rácsonyi ünnepkör színjátszásának iskolai szokásrendszere, a kötetet kísérő rendkí- vül alapos és részletes tanulmány több mint tíz oldalon keresztül sorolja az adato- kat. A pásztorjáték tematika nálunk (olasz jezsuita hatásra) a passiójátékokban jele- nik meg először. A 17. század eleji naturá- lis passió-megjelenítés helyét fokozatosan a barokk allegorikus-szimbolikus megje- lenítése veszi át, és a bukolikus költészet pásztorszimbolikája lesz a passiók háttere.
Ezzel együtt megjelennek az önálló betle- hemes-jelenetek is, a piaristáknál is több mint 20 passiójátékról és több tucatnyi karácsonyi és úrnapi játékról tudósítanak a források. Az iskolai színjátszásban meg- jelenő karácsonyi játékok egy részét olyan tudós pap-tanárok írják, akik a bibliai születéstörténetet nemcsak az ószövetségi előképekkel, pl. Mózes születésével kap- csolták össze, hanem az antik, görög-latin mitológiai párhuzamokkal is. Különösen jellemző ez a piarista iskolákra, az 1730- ban Szegeden bemutatott születéstörténet, Parlay Lőrinc darabja pl. Vergilius Aenei- sével köti össze Jézust, A mi urunk Jézus Krisztusnak születése, mely eddig különféle versekben tizenkét alakzat mesebeli faké- reg-dobozában rejtőzködött címmel (sajnos ennek csak a színlapja maradt ránk, de ez is belekerült a kötetbe), de gyakori volt az allegorikus ábrázolásmód Podolinban is, ahonnan négy betlehemes játék őrződött meg és került kiadásra ebben a kötetben.
Sokféle színjátéktípusra, zenés és prózai, iskolai, városi vagy templomi előadásra szánt szövegre hoz példát a gyűjtemény, az eperjesi 1651-es vízkereszti játéktól (amely maga is kuriózum a magyar színháztörté-
netben, mivel ismerjük a szövegét, a szín- padképét, sőt a zenei anyagát is!) egészen Zrunek György gyöngyösi pásztormiséiig, vagy a népénekeket dramatizáló betlehe- mesekig. Hosszan sorolhatnám a kiadott szövegek jellegzetességeit, ezekről azon- ban mindenki meggyőződhet, aki kézbe veszi a kötetet, ami a kritikai kiadások szerkezetét és gyakorlatát követi: a betű- hív szöveg után következnek a mű adatai, a szerző, vagy a színre vivő személyé- ről, a mű forrásairól és előadásáról szóló jegyzetek, s mindezt szövegkritikai meg- jegyzések zárják. Külön is kiemelném a bevezető tanulmány alaposságát, a német és a lengyel példákkal való összevetést, a jelenetkatasztert, a szövegek alapos isko- latörténeti és poétikai hátterének meg- rajzolását. Ez a monografikus bevezető is azt bizonyítja, hogy ma Kilián István ismeri a legjobban ezt a hagyományt.
1989-ban jelent meg az első összefoglaló tanulmánya, „Tizennégy történeti betle- hemes (1629–1768)” címmel (in Iskoladrá- ma és folklór, szerk. Kilián István, Pintér Márta Zsuzsanna [Debrecen: KLTE , 1989], 135–14]), s aztán újra és újra visszatért a témához, s ma már kétszer annyi törté- neti betlehemesről tud számot adni, mint az a régi tanulmány. Az anyag nyelvi és zenei vonatkozásai miatt több szakértő segítette a sajtó alá rendezés munkáját: a középkori csillagjátékot Földváry Mik- lós István adta ki, a kötet szlovák nyelvű szövegeit Kovács Eszter gondozta, a zenei anyagot Kővári Réka tárta fel és állította össze. Az idegen nyelvű szövegek lektora Käfer István és Igor Zmeták (szlovák) és Michael Höffler (német) volt. A terjedelem és az anyag több évtizedes összeállítása miatt különösen nagy feladat hárult a kö- tet szerkesztőjére, Medgyesy S. Norbertre, aki rendkívül gondos munkát végzett, és
naprakész forrás- és irodalomjegyzéket is csatolt a kötethez. A sajtó alá rendezés után évekig vártuk azt a kiadót, amely ezt a fontos gyűjteményt megjelenteti, végül a Ráció vállalkozott a feladatra. (Kár hogy nem jutott pénz a keménytáblás kötésre, a majdnem 900 oldalas terjedelem miatt a kötet kevésbé lesz tartós, mint amennyi-
re azt a tartalma indokolná, s amennyire tartós maga az a hagyomány, amit magába foglal.) Ezzel együtt is örülnünk kell, hogy végül 2018-ban, Kilián István 85. születés- napján, de mindannyiunk ajándékaként kézbe vehettük ezt a kötetet, Kilián István életművének egyik nagyszerű, s reméljük, nem utolsó darabját.
Pintér Márta Zsuzsanna
Az egyébként is súlyos adósságokkal ter- helt magyar kritikaikiadás-történet talán legfájóbb mulasztása a Katona József-élet- mű tudományos, annotált áttekintésének elmaradása. Ami elkészült, az leginkább egyéni áldozathoz köthető: Orosz László vállalta a Bánk bán kritikai feldolgozását (1983), ő készítette a Versek hasonmás ki- adása (1991) után a Versek, tanulmányok, egyéb írásoknak (2001), továbbá Katona József történelmi műveinek (2005) kritikai kiadását. Ez a kiadási sor Katona egymű- ves szerző voltát erősíthette – a drámák tekintetében mindenképp. A Magyar Elektronikus Könyvtár a Bánk bánon kívül nem hoz más Katona-drámát, az egyetemi oktatás is ritkán említ, s még ritkábban olvastat egyebet. A drámákat író Katona furcsa modern recepciója nem meglepő, ha visszatekintünk az elmúlt, a Bánk bán első (1815) és második változatától (1819) számított kétszáz évre: csak a véletlenen – a színész Udvarhelyi Miklós jutalomjá- ték-választásán – múlt, hogy a Bánk bán nem felejtődött el teljesen. Az első Katona- összes, benne a Bánk bán előtti drámákkal
1880–81-ben jelent meg, Abafi (Aigner) La- jos készítette, az akkor rendelkezésére álló kéziratok és a korabeli kiadási elvek alap- ján (Katona József, Összes művei 1–3., s. a.
r. Abafi Lajos [Budapest: Wilckens F. C.
és fia], 1880–81). A második Katona-összest 1959-ben adta ki Solt Andor (Katona Jó- zsef, Összes művei I−II [Budapest: Szépiro- dalmi, 1959]), de az ő kiválóan szerkesztett két kötetét sem tartotta szkennelésre érde- mesnek a Magyar Elektronikus Könyvtár.
Közben néhány válogatás is megjelent.
A drámaíró halála (1830) óta eltelt idősza- kot fontos Katona-kéziratok pusztulása jellemezte. A közben elveszett, s csak töre- dékekről vagy színlapokról ismert darabok után a II. világháborúban, 1944 októberé- ben megsemmisült a kecskeméti levéltár- ból a koháryszentlőrinci bunkerben (vélt) biztonságba helyezett Katona-anyag. Ma tehát nem csupán a Bánk bán előtti vala- mennyi dráma kritikai kiadása hiányzik, de nincsenek autográf drámakéziratok sem, az egy Jeruzsálem pusztulása kivéte- lével − nyilván ezért is lett épp e mű az új kritikai sorozat első darabja.
Katona József: Jerú’sálem pusztúlása. Kritikai kiadás
Sajtó alá rendezte, a tanulmányokat és a jegyzeteket írta Nagy Imre (Budapest: Balassi Kiadó, 2017), 395 l.
E kétszáz évnyi előzmény következté- ben a kéziratok felkutatása, azonosítása jóval több és komplexebb munkát igényel, mint a magyar irodalom más kiemelt szer- zőinek esetében. Most a Bánk bán előtti Katona-drámák kritikai kiadásának első kötete jelent meg, Katona József korai drá- mái sorozatcímmel. E cím erősen reflektál az elmúlt kétszáz év − sajátosnak nevezhe- tő − Katona-recepciójára: az 1815/1819-ben született Bánk bán az érett szerző (egyet- len) műve, a „korai” alkotói időszak pedig az 1812−1814-es, amikor Katona megírta összes többi drámáját. Utóbbiakat jelenteti meg az új sorozat, amelynek szerkeszté- sét és a munkálatok megszervezését Nagy Imre vállalta, s ő készítette az első kötetet, a Jeruzsálem pusztulása kritikai kiadását.
A kritikai kötet a Jeruzsálem pusztu- lásának összesen három – egy teljes és két csonka – szövegét tartalmazza; ezek közül a két csonka szöveg autográf (az autográfiával kapcsolatos érdekességekre visszatérünk). A három kézirat, a három példány léte és egymáshoz való viszonya lényegében leképezi a Bánk bán előtti Ka- tona-drámák kritikai kiadásának minden problémáját, nehézségét, dilemmáját; még akkor is, ha a Jeruzsálem pusztulása − az autográfiából és színpadra alig kerülésé- ből fakadóan − egyedi gondokat is jelent, melyekről a későbbiekben még lesz szó.
Fontos azonban áttekintenünk a szerkesz- tést, a sajtó alá rendezést és a feldolgozást érintő problémákat, amelyekkel más ki- emelkedő színi szerző annotált kiadása esetén nem vagy alig szembesülünk.
Katona József korának (és jó darabig utókorának) Kisfaludy Károly mellett a leg- gyakrabban játszott hazai színpadi szerző- je volt. E népszerűsége a 19. század utolsó harmadáig – talán negyedéig is − kitartott, amikor a Bánk bán mellett több drámá-
ját játszották; legtöbbször a Luca székét, amelynek csaknem hetven dokumentált előadásáról tudunk a 19. századból, de fel- tehetően ennél jóval több volt apró, rövid életű vidéki truppoknál. Mindez azt je- lenti, hogy a bő félévszázad során számos másolat készült, ki tudja, milyen korábbi példányokról, azokon igen sok, különböző kéztől, más-más időben odakerült javítás- sal, húzással, betoldással, rendezői, dra- maturgi (sőt ma azt mondanánk: ügyelői) jellel és megjegyzéssel. E beavatkozások, e kezek ugyan különösen érdekesek a színháztörténet számára, kérdés azonban, hogy mikor, mennyiben kapcsolódnak a Katona-szöveghez – tehát a szerkesztő di- lemmája az, hogy ezeket a mű utóéletéről, recepciójáról szóló részbe iktassa-e, vagy a szövegközlés jegyzeteiben hozza. A kéz- iratok tanulmányozásakor kitűnt, hogy legfeljebb a 19. század közepéig érdemes a kéziratokat az azokon látható változ- tatásokkal együtt közölni, tehát minden javítást jelezni a jegyzetekben, mégpedig azért, mert nagyjából a századközépig képzelhető el, hogy a kéziratot valamely Katona-autográfról másolták, vagy leg- alább egy olyan másolatról, amely magá- ról az autográfról készült. Az autográfhoz való, furcsának nevezhető viszony nem okvetlenül követi az egyes kéziratok ke- letkezésének időbeli sorrendjét, későbbi kéziratoknál is fel-felmerül a gyanú, hogy Katona javított autográf drámájáról má- solták, tehát esetleg hitelesebb, mint egy korábban papírra vetett szöveg. A legtöbb másolat két alapvető forrásból való: vagy id. Katona József, a drámaíró apja készí- tette, vagy 1816-ban az akkor Kecskemé- ten tartózkodó, Katonával jó barátságban lévő Udvarhelyi Miklós másoltatta, aki- nek kéziratgyűjtő szenvedélyéért nem le- hetünk eléggé hálásak.
A Jeruzsálem pusztulása bevezetőjében – ez lévén a kritikai sorozat első darabja
− Nagy Imre felvázolja a sorozat tartal- mát, nagyjából Katona fordítói és önálló drámaírói fejlődését követve: fordítások, dramatizálások, átdolgozások, s végül az eredeti darabok csoportját alkotja meg (ez persze az alkotások időrendje is). Eb- ben lényegében követi Waldapfel József remek tanulmányainak és monográfiájá- nak (Budapest: Franklin Társulat, 1942) szemléletét, valamint Solt Andor 1959-es, kitűnő Katona-összesének beosztását. Ám épp e kiváló elődök munkássága nyomán érdemes felülvizsgálni a műcsoportok el- nevezését. Az induló darabokat, valóban fordításokat, adaptációkat nem számítva ugyanis az átdolgozások prózai műveket, epikus történeteket öntöttek drámai for- mába, akárcsak Shakespeare a legtöbb mű- vében, azokat tehát kevéssé érdemes átdol- gozásokként, dramatizálásokként szá mon tartani. (Az egyetlen némiképp látszólagos kivétel az István, a magyarok első királya, amely valóban egy dráma, F. X. Girzik mű- vének fordításaként indult, de végül igen nagymérvű átalakításon ment keresztül.) Úgy véljük, a kritikai sorozat további kö- tetei árnyalják majd a művek előzetes be- sorolását.
A bevezető tanulmány után közli a kötet a dráma három szövegváltozatát.
A szövegeket a Tárgyi, nyelvi, dramatur- giai magyarázatok, konkordanciák feje- zet követi, ahol Nagy Imre részletesen kitér a helyszín és a Flavius Josephustól vett szereplők ismertetésére. Tárgyi ma- gyarázataiban a forrást összekapcsolja a drámával, éles szemmel választva ki azt a néhány szót, részt, amelyet Katona köz- vetlenül Flavius 16. századi kiadásából kölcsönzött. Ezen túl minden további ne- vet, idegen szót megmagyaráz, történeti
kontextusba helyez. A recenzens óvato- san teszi fel kérdését: biztos, hogy többso- ros magyarázat szükséges a Iudea (238), a Gyáva Pilátus (243), a Most a Várost gyötri (246) és számos más szóhoz, névhez, foga- lomhoz? Olykor túlságosan is részletező, túl sok, fölösleges a magyarázat; a szer- kesztő láthatóan azt a célt tűzte ki, hogy a kritikai kiadásban ne maradjon érthe- tetlen, bizonytalan értelmezésű név, szó, esemény. Hamarosan kitűnik azonban, hogy Nagy Imre a dramaturgiai összefüg- géseket, a szövegkapcsolatokat, sőt Kato- na forráshasználatát is feltárja ezekkel a magyarázatokkal, s ezzel igazolja anno- tálási módszerét. A tárgyi, nyelvi, dra- maturgiai magyarázatok után kerül sor a kéziratok ismertetésére és a szövegek egymáshoz való bonyolult viszonyára, a dráma igen kevés számú előadására. Az ortográfia és a nyelvállapot ugyancsak külön fejezet, ezt követi a keletkezéstörté- net, a forráskritika, a tárgytörténeti kon- textus, s végül az irodalmi és a színpadi recepció története.
Azt gondolhatjuk, a Jeruzsálem pusz- tulására nem sok vonatkozik mindabból, amit korábban a Katona-kéziratok mos- toha sorsáról, megsokszorozódásáról és bizonytalanságairól elmondtunk, hiszen a darab a 19. században nem került szín- re, így nincsenek kósza másolatai sem;
feldolgozásakor tehát a színháztörténeti aspektus elhagyható.
A Jeruzsálem pusztulása kéziratait ille- tően valóban sok az egyedi sajátosság, első- sorban az a tény, hogy Katona valamennyi drámája közül egyedül ennek van autográf példánya, méghozzá kettő − volt. Mindkét autográf példány csonka: az autográf, pró- zai fogalmazvány 1814-ben készült, a vége hiányzik, a másik egy későbbi, töredékes verses átdolgozás. Mindkettőt Miletz János
találta meg Kecskeméten az 1880-as évek- ben, később azonban úgy hitték, elpusztul- tak. A verses töredék autográf eredetije va- lóban megsemmisült a II. világháborúban, korábban azonban, szerencsénkre, Hajnó- czy Iván kiadta (Katona József Kecskeméten [Kecskemét: Petőfi Nyomda, 1926], 10−26), s ez a mostani közlés alapja (a fogalmazványt és a verses átirat másolatát a Bács-Kiskun Megyei Levéltár őrzi). Az egyetlen teljes kéz- irat, a dráma 1814-es (majd 1833-as) cenzori vizsgálati példánya az Országos Széchényi Könyvtár tulajdona. Nagy Imre egy grafo- lógust és egy igazságügyi írásszakértőt kért fel a kézírás(ok) elemzésére, e szakvélemé- nyek alapján valószínűsíti, hogy a csonka fogalmazvány is Katona kezétől való. A tel- jes cenzori példányt idősebb Katona József vagy más idegen kéz másolta.
A három szövegváltozat összefogla- lásaként Nagy Imre megállapítja, hogy egyik sem „ruházható fel a teljes aukto- ritás minőségével” (297), ezért azokat egy szöveghalmaz részének tekinti. Az ultima manus a verses változat, ennek autográf eredetije azonban elpusztult, s különben is csak töredék. A keletkezés szöveglán- colatában a korábbi két prózai szöveg − a fogalmazvány és a cenzori példány − kö- zött Nagy feltételez egy (elveszett, lappan- gó) tisztázatot, amelyről a cenzori máso- lat készülhetett. A szövegláncolat végén két idegen kéz található: a cenzoré, aki- nek javításai következtében előállt még egy változat, továbbá Spiró Györgyé, aki 1985-ben átdolgozta a drámát. (Nagy Imre maga is megjegyzi, hogy a Spiró-átdolgo- zás inkább a dráma utóéletéhez tartozik; e recenzió tárgykörébe pedig végképp nem, ám meg kell jegyeznünk, hogy Spiró jó szándékú átdolgozása felveti a Katonához való „hűtlenség” kérdését, vagyis inkább tekinthető önálló drámának.)
A dráma keletkezéstörténetéről szóló rész rövid; a szakirodalom igen keveset tud a szövegek létrejöttéről.
A szövegközlés módja különleges. A szö- veghalmaz részét képező három változat közül a két prózai szöveget Nagy Imre párhuzamosan közli, a kiadvány bal il- letve jobb oldalán, azzal a céllal, hogy a fogalmazvány kezdeti állapotából a vég- leges, csiszolt változathoz tartó utat, vagy az út bizonyos állomásait rekonstruálja.
E döntés nagyon jó és megalapozott, e so- kat és sokáig kallódó szövegek így válnak élővé, mozgóvá. Katona drámáira általá- ban a tömörítés jellemző, egy-egy korábbi kidolgozás újabb változata mindig fesze- sebb, sűrűbb. Hasonló a fogalmazvány és a cenzori szöveg viszonya: a cenzori jóval feszesebb, sötéten és buján feszülnek az indulatok benne, s talán kicsit hosszabb, mint a fogalmazvány.
A fogalmazvány közlésénél a kiadó sza- kított a drámaszövegek hagyományos tipo- gráfiájával: a megszólaló szereplők neve és az instrukciók egyaránt aláhúzottak, vagy- is itt híven – mondhatjuk: túl híven − követi a kézirat külalakját. A korszakban a szer- zők, másolók a hangzó szövegtől elkülönülő részeket emelték ki aláhúzással. Mai közlés- ben az instrukciókat dőlttel, a szerepneve- ket nagybetűvel vagy kis kapitálissal, álta- lában külön sorba szedik. Ezt a konvenciót a kiadó követte is a cenzori példány közlése- kor, a fogalmazványban viszont meghagyta az aláhúzásokat, s a szerepneveket a hangzó szöveggel azonos sorba szedte. Az aláhúzás megoldása nemcsak nem szép, hanem zava- ró is; jobb lett volna a fogalmazványban is a konvencionális tipográfiát követni, s azon túl is a megfelelő megszólalásokat a kötet bal és jobb oldalán jobban egymás mellé rendezni: úgy az olvasó könnyebben követ- hetné a azonosságokat, eltéréseket.
Nagy Imre igen finoman és részlete- sen elemzi a két prózai változat, továbbá a verses dialógusok összefüggéseit, fő szempontja itt a karakterek érzelmi viszo- nya, a megragadható nyelvi eltérések, jel- lemző sajátosságok, továbbá ezek drama- turgiai szerepe. Az alábbiakban néhány különösen fontos megállapítását idézzük, röviden.
Waldapfel korábbi összevetéséhez ké- pest Nagy több és lényeges eltérést tárt fel a két prózai változat között; ezért is feltételezi egy (eltűnt/lappangó) köztes szöveg létét. A fogalmazványnál jóval színszerűbb a cenzori kézirat szövege, az előzményekre, a szereplők közötti bonyo- lult viszonyokra való utalások pontosab- bak. Nagy Imre általában a cenzori válto- zatban fedezi fel a Rondella színpadának közelségét, a szöveg mögött felsejlik a konkrét színi megoldások lehetősége, s a nem verbális történések is fontosabbak
− általában érettebb a cenzori példány.
A drámai megnyilvánulások nyersebbek, elemi erővel törnek fel a fogalmazvány- ban, ezeket a cenzori változatban Katona tompította.
A verses autográf töredék különösen fontos a Bánk bán formai előzményeként, hiszen a „kései” Katona főleg Shakespeare nyomán tért át a rímtelen drámai jambus- ra. A verses feldolgozás elkészült része a cenzori teljes példány prózáját követi. A verses szöveg érzelmi telítettsége erősebb, élesebben adja vissza a szenvedélyeket, s ennek legszebb példája a verses változat utolsó kidolgozott jelenete, az önmagával vívódó Berenice belső monológja (3.1).
Nagy Imre legizgalmasabb észrevétele az egyes szereplők − leginkább Berenice és Flavius (Jósefet így nevezi a verses töre- dék) − szólamainak egymástól való eltá- volítása, vagyis a szöveg többnyelvűsége;
s e drámai többnyelvűségben a verses töredék hasonló a Bánk bánhoz. A verses drámából kimaradt a Flavius Josephustól örökölt és a színpadra kerülést valószínű- leg leginkább akadályozó, kritizált cselek- ményvonulat, a gyermek meggyilkolása.
Mária az utolsó pillanatban visszaretten a szörnyű tettől, s ezzel Katona vélhetően tompítani akarta a külső durvaságot, erő- szakot, helyébe a lélektanilag hiteles belső folyamatokról valló sorokat állítva. A gyil- kosság elhagyása azonban, mint Nagy Imre rámutat, nemcsak a finomodásra, a külső helyett a belső ábrázolás erősítésére példa. Katonát ugyanis ontológiai meg- fontolás is vezethette. Nagy észrevesz egy visszatérő lételméleti gondolatmenetet, amely a prózai változat Titus-szövegét és a verses változatban a gyermekét életben hagyó Mária szavait összekapcsolja: Má- ria szerint a gyermek halála a Rész és az egész viszonyát bontaná meg, széjjelsza- kítva a nagy Egészet, amelyhez embernek nincs joga (verses töredék, 2.8), a Florus rémtetteibe, ugyancsak emberek halálába beleborzongó Titus pedig attól tart, hogy megbomlik „a Nagy Lántz, melly az Ele- mentumokat öszve tsatolja” (teljes prózai változat, 3.8). Ez az érzékeny megfigyelés igazolja Nagy feltételezését, hogy a verses kidolgozás a korábbiak javított, finomabb változata lett volna. Tudjuk, hogy Titus és Mária, a dráma két legtávolabbi alakja a mű végén a legközelebb kerül egymáshoz, amikor Mária saját élete árán megmenti Titust. S ők fogalmazzák meg, mondják ki a dráma címét adó pusztulást, a Nagy Lántz végleges és jóvátehetetlen megsza- kadását, a felbomlást, amelyet mindket- ten meg akartak akadályozni, hiába. Az irodalom- és színháztörténet nagy vesz- tesége, hogy a teljes verses változat nem készült el (vagy nem maradt fenn?).
A forráskritika fejezete különösen fontos a Jeruzsálem pusztulása esetében, hiszen Katona maga adta meg fő forrá- sát, Flavius Josephus Bellum Judaicumát.
A szoros forráskövetést, az átvételeket Waldapfel József elemezte részletesen, először 1929-es tanulmányában. A jelen kiadásban Nagy Imre a dramaturgia, a drámaiság szempontjából tekinti át újra a színpadi szempontokat erősen érvénye- sítő Katona forráshasználatát, ahogyan Flavius Josephus szövegét drámai cse- lekménnyé rendezi. A dráma és forrása viszonyának érzékeltetésére Nagy két szövegrészt is idéz a Katona által használt 1524-es fordításból latinul és magyarul.
A magyar fordítást Jankovits László kü- lön a kritikai kiadás szövegösszevetése számára készítette, értőn és igényesen.
A forrás kérdésénél óvatosan felvetem a dráma egy másik, a Josephusénál szö- vegszerűen bonyolultabb kapcsolatokat té- telező forrását is: a Josephusnál is meglévő ószövetségi hivatkozásokon túl a drámára rávetülő evangéliumi történetetet, amelyre a Jeruzsálem pusztulása elemzői alig térnek ki, s a kritikai kiadás is mellőzi. Jósefnek a Josephustól átvett híres szózata a hamadik felvonás végén arról szól, hogy a zsidó- kat oly sokáig támogató Isten elhagyta a zsidóságot, s immár a rómaiakhoz pár- tolt. A dráma történései nem támasztják alá a rómaiak erkölcsi fölényét. Ezért a mű olvasható úgy is, hogy nem fogadjuk el Jósef monológjának következtetését, vagyis a drámavilágot egészen máshogy értelmezzük. E más értelmezéssel egyrészt ironikussá válik Jósef alakja, aki ezáltal már nem a drámai cselekmény központi iránytűje; másrészt óhatatlanul meginog hitünk az isteni igazságban, az igazság- osztó Istenben, s így a megváltásban is.
A drámában végig erős bibliai konnotáció
egyrészt ószövetségi – jeruzsálemi zsidó történetről lévén szó, ez természetes; ám másrészt nyugtalanítóan jelen van az evangéliumi történet is. Flavius Josephus Bellum Judaicumában megvan ugyan a Mária-történet, a név megőrzésével és több más utalással azonban Katona egyfajta Jézus-kontextust is teremt. Mária kétség- beesetten fordul fiához annak halála előtt:
„A Keresztfára szültelek é én tégedet…?”.
A dráma egyik legtisztességesebb és sze- retőbb szívű szereplője a Júdás nevet viseli (amely név szerepel ugyan Flaviusnál, de más figuráé); a keresztre függesztésre is elhangzik több más utalás. A fiát sirató anya saját maga ölte meg gyermekét, „a levágott bárány”-t (4.4), akinek testét kí- nálja a katonáknak („Egyétek”). Mindez az evangéliumi történet sajátos fonákja, ironikus elbeszélése, amely egy visszájá- ra fordult világról szól: nem egyszerűen az igazság, az igazságos Isten hiányáról, hanem az Isten hiányáról. Ez egy Istentől elhagyott világ, amelyben szétszakadt a Nagy Lántz, nem lehetséges többé a sze- relem sem – s eszerint a dráma zárlata is legfeljebb a gyászban osztozásról szól.
A kritikai apparátus kitér a Jeruzsá- lem pusztulása tárgytörténeti kontextu- sára. Nagy Imre feltárja Jeruzsálemnek illetve Jeruzsálem pusztulásának a ma- gyar kultúrában erősen élő hagyomá- nyát mint emlékezeti alakzatot. A 16−18.
századi vizsgálat kitér a világirodalmi hatásokra, a protestáns énekekre, a pré- dikációirodalomra, majd egyes szerzők (Cserei Mihály, Mikes Kelemen, Besse- nyei György, Gvadányi József) történeti jellegű forráshasználatára. Ezzel Nagy Imre rögzítette azt a szerteágazó hagyo- mányt, amellyel Katona is élt, és amely- től távolodva megalkotta a saját Jeruzsá- lemét.
A kritikai kötet utolsó egysége a drá- ma recepcióját tárja fel, Gyulai Páltól Bíró Ferencig. A szakirodalom, akárcsak Kato- na egyéb drámái esetében, a Jeruzsálem pusztulását is a Bánk bánhoz viszonyítva olvasta. Nagy Imre ennél jóval határozot- tabban jelöli ki a dráma helyét, ezt tartja a korai drámák és a Bánk bán közötti hi- ányzó láncszemnek (357). Ennek ellenére színpadi utóéletről alig beszélhetünk.
E ponton a recenzens fontosnak tart- ja az összegzést. A Bánk bánt megelőző Katona-drámák kritikai kiadása nagyon várt, nagyon megkésett, s ezért is óriási vállalkozás. Az első kötet máris hiány- pótló. A sajtó alá rendező, szerkesztő Nagy Imre filológusi munkája az eddig ismert drámaszövegen és a verses töre- déken túl feltárta a fogalmazványt is.
E Katona-drámák szakmai, szakirodal- mi szenzáció értékűek, egyszersmind élvezetes olvasmányt jelentenek. A kriti- kai apparátus alapvetően két részből áll.
Egyrészt az aprólékos filológiai kutatások révén megismerhetünk minden részletet, amely a kéziratok kétszáz éves történeté- ből ma kideríthető. Másrészt sokoldalú és egészen újszerű megközelítéssel irodalmi, dramaturgiai, színháztörténeti, sőt sok- szor mai színházi elemzést kapunk a drá- ma mindhárom változatáról.
Ha előbb nem, e kritikai sorozattal most már lehetőségünk van megismerni Katona Józsefet, a 19. század egyik legta- lányosabb, méltatlanul egyművesnek te- kintett szerzőjét és teljes életművét – sőt, talán lehánthatjuk vagy átértelmezhetjük a sorozatcím korai jelzőjét is.
Demeter Júlia
A ReTextum című sorozat részeként ki- adott könyv célja, hogy a Lear király két, korábban csak kéziratos formában létező magyar fordítását tegye széles körben hozzáférhetővé és ezáltal további kuta- tások tárgyává. Shakespeare drámáinak számtalan magyar fordítása készült az évszázadok során. A magyar irodalom kiemelkedő alakjai közül is sokan felada- tuknak tekintették az angol szerző műve- inek magyar nyelvre való átültetését a re- formkortól (pl. Arany, Vörösmarty, Petőfi) a nyugatosokon át (pl. Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Babits) egészen napjainkig, ami- kor például Nádasdy Ádám sorra készíti Shakespeare-fordításait. A Lear királyt
többek között Vörösmarty Mihály, Kosz- tolányi Dezső, Füst Milán, majd a 2000-es években Nádasdy Ádám fordította. Kiss Zsuzsánna a kezdeti idők kutatásával foglalkozik. Ebben a kötetben két korai Lear-fordítást jelentet meg, abból a korból, amikor a magyar irodalmi és színházi élet először fordult intenzíven Shakespeare felé. Az 1794 körül készült legelső ismert Lear-fordítás Sófalvi József nevéhez köt- hető, s 1811-ben, Magyarországon először a kolozsvári színtársulat adta elő. A másik a Pesti Magyar Színház ismert színésze, Egressy Gábor felkérésére Vajda Péter és Jakab István által készített változat, ame- lyet 1838-ban mutattak be Pest-Budán.
William Shakespeare: Leár. Lear király
A kísérőtanulmányt írta és sajtó alá rendezte Kiss Zsuzsánna, ReTextum, 5 (Budapest: Reciti Kiadó, 2016), 259 l.
Jelen kötet három egységből áll. A Só- falvi-féle Leár című szövegváltozatot és az 1838-as pest-budai bemutatóra készült Lear királyt Kiss Zsuzsánna 60 oldalas kísérőta- nulmánya vezeti be. Ez a bevezető első rész a kéziratok leírása és értő elemzése mellett a fordításokat színháztörténeti kontextus- ba is helyezi, ami láthatóan hosszas évek intenzív kutatómunkája során felgyülem- lett ismereteken alapszik. Először általános bevezetőt kapunk a 18. század végi, 19. szá- zad eleji magyar társadalomról, a korszel- lemről, valamint a hazai színjátszás kezdeti korszakáról. A szöveg kiemeli Shakespeare műveinek kulturális jelentőségét ezekben az évtizedekben, elsősorban a még szárnyát bontogató magyar színjátszás számára. Eb- ben a korszakban amúgy is megnőtt a drá- mafordítások szerepe, hiszen az épp formá- lódó hivatásos színtársulatoknak játszható szövegekre volt szükségük minél nagyobb számban. Magyarországon a nemzeti ön- tudatra ébredés kora ez, s a színház, mely fontos alappillére ennek a folyamatnak, Shakespeare-ben rokon gondolatokra lel.
Így a korai drámafordításokat, ezen belül az itt közölt két szöveget sem lehet pusztán szépirodalmi szövegként, esztétikai érté- kük alapján megítélni, társadalom- és szín- háztörténeti szerepük kiemelten fontos.
Éppen ezért a tanulmány nagy hangsúlyt fektet a társadalmi kontextus részletes is- mertetésére. Sok érdekes adatot megtu- dunk a kor szellemi hátteréről, az épp szü- lető hivatásos magyar színjátszás általános helyzetéről, valamint a két említett Lear- fordítást bemutató színtársulatról. Erre a pontosan felvázolt háttérre támaszkodva mutatja be a tanulmány a két szövegválto- zatot, részletesen kitérve a kéziratos forrá- sok jellegzetességeire is.
Shakespeare drámájának legelső ma- gyar nyelvű fordítása Kolozsvárhoz kö-
tődik. A város a korai hivatásos magyar színjátszás egyik fellegvára volt, Kótsi Patkó János társulata az 1790-es évektől sorra mutatott be Shakespeare-drámákat.
Kiss Zsuzsánna kutatásai szerint a Lear- fordítás is a társulat sürgető felkérésére készülhetett, bár végül csak évekkel ké- sőbb mutatták be. A prózai német köz- vetítő szöveg alapján keletkezett, verses formájú fordítás kézirata az itteni szín- társulat 1811-es ősbemutatójának súgó- példánya. A színháztörténet által ugyan számon tartott, de sokáig elveszettnek hitt dokumentumra az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában talált rá Kiss Zsuzsánna 1992-ben. A tanulmány részletesen vázolja a kézirat keletkezésé- nek körülményeit, s magyarázatot keres arra, hogy az előadás miért csak évekkel a fordítás elkészülte után került színre.
Emellett több vitatott kérdésre is kitér.
Megvizsgálja például a sokáig megkérdő- jelezhetőnek tekintett állítást, miszerint a fordítás Sófalvi János tollából került ki.
A tanulmány szerzője ezt a kérdést rész- letesen körüljárja: egyrészt egy, a szöveg- ben fellelhető bejegyzést elemez, másrészt alapos kutatómunkája során megvizsgál- ta Sófalvi nyomtatásban megjelent eszté- tikai írásait, és összevetette azok nyelvi és stilisztikai jellemzőit a súgópéldány szö- vegével. Ezen vizsgálatai alapján végül bizonyítottnak tekinti a fordítás szerzősé- gének kérdését.
Láthatóan biztosabb forrásokkal ren- delkezünk a másik fordítás keletkezés- történetével kapcsolatban. Egressy Gá- bor megrendelésére, Vajda Péter és Jakab István készítették el a fordítást. Különle- gessége, hogy három különböző szöveg- emlékre támaszkodik. A kötet ugyan az 1838-as előadás súgópéldányát adja vissza szöveghűen, elengedhetetlen megemlíteni
két kapcsolódó forrást is: az Egressy Gá- bor feljegyzéseit tartalmazó ún. szerep- könyvet, amely csak Lear karakterének szövegeit és Egressy személyes megjegy- zéseit tartalmazza, valamint a fordítás egy 1856-os kecskeméti előadásban hasz- nált másolatát. Kiss Zsuzsánna kiemeli, hogy bizonyos pontokon ez a két szöveg elengedhetetlen volt a súgópéldány kéz- iratának értelmezésében is, és lábjegyze- tekben jelzi az eltéréseket. A három forrás összehasonlító vizsgálatára a tanulmány szerzője előtt a magyar kutatók nem for- dítottak figyelmet. Az 1838-as fordítás csak pár évvel előzi meg a mai kor szá- mára sokkal jelentősebb, irodalmilag ér- tékesebb Vörösmarty-féle fordítást, mégis visszakövethető, hogy mennyire nehezen szorította le a korabeli színpadról Vö- rösmarty szövege a korábbi változatot.
A tanulmány kiemeli, hogy egy 1870-es előadás rendező- és súgópéldányainak vizsgálata alapján megállapítható, hogy az új, jobb fordítást használó előadás több helyen mégis visszaemeli a korábbi fordítás berögzült mondatait és színpadi megoldásait. Érdekes adalék ez, hiszen bizonyos szempontból hasonlít arra, ha ma egy újrafordítás nehezen tudja a szál- lóigévé vált klasszikus sorokat a fejekben leváltani, még akkor is, ha az új esetleg jobban igazodik korunk nyelvezetéhez, vagy pontosabb fordítása az eredetinek.
Különösen izgalmas minkét szöveg kapcsán, amikor a kéziratokban találha- tó jelzések értelmezésére tesz kísérletet a tanulmány. A kihúzások színe és jellege (toll vagy ceruza használata, a kihúzás ereje, a vonal vastagsága) alapján igyek- szik felvázolni, milyen beavatkozások történtek a szövegekben. Különösen a másodiknál mutathatók ki nagyon komp- lex folyamatok, így kihúzások, betoldá-
sok, szövegáthelyezések egész sora. Ezek alapján például állítja a szerző, hogy míg a pest-budai fordítás szigorú cenzori be- avatkozások nyomát mutatja, addig a kolozsvári verzió ilyen változtatásoknak nem esett áldozatul. Ebből például arra is lehet következtetni, hogy a pest-budai játékszín nagyobb ellenőrzés alatt állt.
A két szöveg kapcsán akár még a két já- tékszín nagyon eltérő fejlődéstörténete is felsejlik, bár erre a tanulmány külön nem hívja fel a figyelmet. Az említett jelzések a két közölt szöveg lábjegyzeteiben az olva- só számára is pontról pontra követhetők.
Ez is mutatja, hogy milyen fontos része a tanulmány a kötetnek, hiszen igyekszik nagyon pontos képet festeni a kéziratok állapotáról, s felvázolja és értelmezi azo- kat a színházi munka során keletkezett szövegbeli beavatkozásokat és jeleket, amelyek a nyomtatásban amúgy elvesz- nének. Mindez fontos információkat tar- talmaz a kutatók számára, de akár érdek- lődő olvasók is örömüket lelhetik benne.
Úgyszintén izgalmas nyomon követni Kiss Zsuzsánna vizsgálódását az említett fordítók számára hozzáférhető források kapcsán. A korai Shakespeare-fordítások vonatkozásában sarkalatos kérdés, hogy német közvetítő szöveg alapján dolgo- zott-e a fordító vagy az angolból, esetleg több különböző változat együttes felhasz- nálása segítette a munkáját. A tanulmány szerzője alapos és sokrétű kutatómunkát folytatott a kérdés megválaszolása érde- kében. Megvizsgálta, hogy hol és hogyan találkozhattak a Lear király első fordítói a művel, milyen forrásokat, illetve milyen külföldi és/vagy magyarországi német nyelvű színpadi előadásokat ismerhet- tek. Végül alapos elemzésnek veti alá a forrásszövegeket és a fordításokat, egy- beveti az eltéréseket és az azonosságokat
mind tartalmilag, mind nyelvileg. Ebből a szempontból különösen a pest-budai szö- veg mutat nagyon izgalmas képet, hiszen a kéziratból kitűnik, hogy a két fordító és Egressy intenzív munkája angol és német minták együttes felhasználására utal.
A tanulmány külön alfejezetet szentel azoknak, akik hozzájárultak Shakespeare magyarországi megismertetéséhez. Olyan alkotók életét és tevékenységét veszi sor- ra, akik a küzdelmes időszakban sokat tettek Shakespeare magyarországi meg- honosításáért. Itt fordítókról (nem csupán a korábban már említettekről), az irodal- mi és színházi élet neves személyiségei- ről, vagy éppen a korabeli sajtó munkatár- sairól olvashatunk, és számos érdekességet tudhatunk meg, például arról, miért a bu- dai Várszínházban volt a Lear király pest- budai bemutatója, nem pedig a tervezett helyszínen, a Pesti Magyar Színház nem sokkal korábban elkészült épületében.
Úgyszintén számos érdekes momentum tudható meg a Lear király korabeli bemu- tatóinak, előadásainak színikritikáiból, amelyekből a tanulmány idéz.
A kísérőtanulmány tehát nemcsak bevezeti a két megjelentetett szöveget, rámutatva az intenzív feltáró munkára, amely a megjelenést megelőzte, hanem az értelmezés feladatát is vállalja. Kiss Zsu- zsánna szövege érzékletes stílusban, mégis információgazdagon ír a fordítások kelet- kezés-történetéről és kulturális jelentősé- géről. A jövendő kutatók munkáját részle- tes irodalomjegyzék és névmutató segíti.
Természetesen a magyar színháztörténet iránt mélyebben érdeklődők számára is fontos dokumentum lehet, azonban akkor lesz igazán élvezetes olvasmány, ha bizo- nyos előzetes tudással már rendelkezünk a témában, nem ismeretlen vizekre evezünk.
Schmidt Katalin Ágnes
