KOMLÓS ALADÁR
A MAGYAR MARXISTA KRITIKA KEZDETEI
A Nyugat körül forrongó új magyar irodalomra a magyar társadalom különböző osztá
lyai eltérően reagáltak: a haladó értelmiség, melynek méhéből szakadt ki, természetesen ujjong
va, a feudális-klerikális rétegek felhördülő gyűlölettel, az öntudatos munkásság pedig duplán is ellentmondásosan: különbséget téve az új költészet különböző részei közt, de különbözőképpen saját kebelén belül is. Az új irodalomból, mint a másik két tábor, a szocialista munkásság is Adyra figyelt fel először, vele szemben kereste először az osztályérdekeinek megfelelő állásfogla
lást. E keresés vizsgálatát azt teszi tanulságossá, hogy felmerültek benne a marxista kritika egyelőre tisztázatlan kérdései. A szociáldemokrata írók írásaikban olykor nemcsak a bírálatuk tárgyát képező költőkkel, hanem egymással is szembeszálltak: látni fogjuk, hogy 1909-től 19-ig az Ady-vita, Pogány József és Bresztovszky Ernő harca a Nyugat ellen, Bresztovszky Ernő és Szabó Ervin, majd Kun Béla és Kassákék disputája nem összefüggéstelen epizódok, aminek eddig véltük, hanem meg-megszakadó, de voltaképpen folyamatos párbeszéd/ melynek során a résztvevők olykor évek távolán át is egymásnak feleltek, egy folytonos tapogatózás összefüggő mozzanatai. Örülnék, ha az alábbiakból az derülne ki, hogy a kritika korábbi sokféle téves kísérlete után a marxista kritika egy csapásra minden kérdést megoldott. De a dolog nem így folyt le, s ez érthető. A harcosnak természetesen csak az a mű érték, amely a harcban segíti őt, s rendszerint nem is vizsgál egyebet, csak az eléje kerülő dolog harci értékét. De a művészet nemcsak harcra való, s a csata hevében gyakran az is megesik, hogy egy-egy alkotás harci érté
két is helytelenül állapítják meg.
A baloldali irodalmi kritika rendszeres tevékenysége azzal kezdődött, hogy Csizmadia Sándor a Népszavában — ugyanakkor, mikor a konzervatív világ türelmetlensége fojtogatta — balfelől is tüzet nyitott Adyra. A most meginduló vita az első alkalom nálunk, mikor a mar
xizmus osztályszempontjai alapján igyekeznek irodalmi kérdést eldönteni. Csizm'adia 1909. jan. 26-án Hadüzenet1 címen tárcát ír Gyagyovszky Emil fiatal szocialista költő hasonló cimű verseskönyvéről, mely „az értelmes, egészséges, titkos betegségektől, természetellenes, perverz hajlandóságoktól mentes emberek számára való könyv." „Mert van most egy egész új irodalmi irány is", amely az értelmetlenséget mélységnek játssza ki. „Miért szentelünk mi ennek a nyafogó irányzatnak, ennek a tébolyda-költészetnek ennyi betűt is?
Hiszen van a polgári társadalomnak több nyavalyája is, amely mellett nyugodtan elmegyünk."
De „polgári körökben ezeket a betegségi kirohanásokat szocialista költészetnek kezdik nevezni."
Pedig íróik „nem szocialisták, a népnek se nem tudnak, se nem akarnak írni." Csizmadia tárcá
jára (mely hangjában és színvonalában Rákosi Jenő támadásainak szakasztott mása, ha poli
tikai tendenciája ellentétes is azokkal) másnap Bresztovszky Ernő felel A modernek2 címen.
Rámutat, hogy Csizmadia éppoly felületesen általánosít, mint a konzervatív tábor, nem veszi észre, hogy a modernek közt ott van Ady is, Adyt pedig érti a proletár. „A magyarországi szoci-
1 1909. jan. 26.
2 1909. jan. 27.
171
áldemokráciának nem szabad cserbenhagynia a szépirodalomban sem a haladást." Mivel Csiz
madia cikkét a szerkesztőség fenntartásos megjegyzéssel közölte, Bresztovszkyét pedig nem, látható volt, hogy az utóbbival ért egyet. Közölték egy mázolósegéd Adyt pártoló levelét is3, azzal, hogy „ez a fölszólalás maga is igazolja, hogy az „ifjak"-ról Csizmadia elvtárs nem beszél
het a munkások nevében. Nem pedig azért, mert bizonyos, hogy a munkások nagy tömegei nem osztják az ő maradi nézeteit és nem azonosítják magukat ízléstelen támadásaival." Január 29-én Weltner Jakab, mint szerkesztő' le is zárja a vitát* és teljesen Bresztovszkyval azonosítja magát. 31-én azonban a szerkesztőség egyik tagja, Somogyi Béla Nyilatkozata szembeszáll Bresztovszkyval, mert szerinte vannak a szerkesztőségben, akik „úgy vélekednek, hogy a mun
kásság lapja nem lehet kísérleti telepe olyan irodalmi termékeknek, melyeket a munkásság óriási többsége be nem vesz."5 Az így megint níylt kérdéssé tett problémáról február 3-án a pártvezetőség is kénytelen nyilatkozni.6 Eszerint mint testület nem foglalhat állást irodalmi áramlatok vitájában, s a Népszava szerkesztőségi tagjainak a legteljesebb gondolatszabadságot biztosítja. S most egymás után ellentétes tendenciájú cikkek jelennek meg a lap hasábjain. Febr.
11-én Vincze Sándor azt írja, hogy „az érthetetlen, beteg lírát" nem szabad portálni a Népsza
vában, „most Bodler, Vérién, (sic!) Dutka, Kosztolányi, Gellért Oszkár meg Babits a maguk beteges érthetetlenségével jók lehetnek a burzsoáziának.... Nekünk azonban harc kell és igazság, melyet mi érzünk és amelynek érzése velünk egybeköti sok-sok testvérünket az elnyo
matásban. Tárgyilagosnak nem kell lennünk. Miért kellene? Hát az elnyomók tárgyilagosak?"7
Febr. 13-án Ladányi Rezső is Modern költészet címen azt fejtegeti, hogy a modernség nem jelent okvetlenül haladást. „Haladásnak a költészetben szerintem csak azt lehet nevezni, amely új osztályt ölel fel és amely ezen művészetet új tömegek nevelése, lelkesítése vagy élvezete szerint műveli." „A költészet új irányzata most polgári költészet, de nem a munkás ízlése, érzése, gon
dolata szerinti literatúra." „A duhaj, Párizsba jutott nemesi ivadék lelki nyomorúságához mi köze a proletariátusnak? Nem jobban érdekli őt az itthonmaradt munkásnak testi nyomorúsá
ga? Finomodott az ízlés, de ne állítsa senki a városi munkásról, hogy az ő művészi érzékét a szimbólumokba bújtatott értelmetlenség ki tudja elégíteni."8 A Népszava ugyanabban a
hónapban még négy hozzászólást közölt a kérdésről, s ezek mind Ady költészetének osztály
tartalmát firtatták, ki együttérzéssel, ki elutasítóan; a vita során nem jött, mint ahogy nem is jöhetett létre megegyezés, Adynak egyaránt voltak rajongói és ellenségei a szociáldemokraták közt.
Bresztovszkynak nem kis érdeme, hogy korán felismerte Ady forradalmi jelentőségét, s noha még saját pártjában is dúlt a harc a kérdés körül, szilárdan kitartott a meggyőződése mellett. Ady iránti nagyrabecsülését azonban nem terjesztette ki irodalmunk többi, egykorú megújítójára, s 11-ben Pogány Józseffel együtt — elsőül választva el Adyt költőtársaitól — heves politikai támadást intéz a Nyugat ellen. A támadást a szociáldemokrata (majd az 1919.
márciusi pártegyesüléstől kezdve kommunista) Pogány József (1886—1938) kezdi. Pogány voltaképp már 1906 óta a marxista kritikát igyekszik művelni, úgyhogy az első magyar mar
xista kritikusnak kell őt tekintenünk. 1906-ban még a „polgári társadalom bomlási terméké"- nek tartja Ady verseit,9 s ebben az évben írja azokat a cikkeit, amelyekben Kabos Edét, Kóbor Tamást és a csak név szerint megemlített Bródy Sándort a magyar naturalizmus úttörői
ként méltatja. Még melegebben ír Révész Béláról (1907), mert ő már bemutatja a proletárt is,
31909. jan. 28.
41909. jan. 29.
51909. jan. 31.
6 1909. febr. 3.
7 A modern írásokról. 1909. febr. 11.
8 N. Modern költészet — szocialista költészet.
9 A Munka Szemléje. 1906. 5. sz.
mégpedig mint osztálya tagját s mert nyomorban nemcsak a szenvedést látja, hanem a forradal
miság első csíráját is. (Ezt a szempontot példaképétől, Franz Mehringtől, a szocialista kritika első nagy művelőjétől kölcsönözte; Mehringet ő búcsúztatja is el a Népszavában, 1916-ban.10) Az osztályszempont alkalmazásával azonban nincs mindig szerencséje: így mikor Kiss József
ben (1907) nem veszi észre a nagyváros költőjét, hanem mint falusi kocsmáros fiát értel
mezi, akinek a paraszt és a dzsentri közt ingadozó költészete az utóbbihoz áll közelebb. Oly félreértése ez Kiss Józsefnek, ami már a 70-es évekbeli fiatal Kiss Józsefre sem igaz, arról nem is beszélve, hogy a cikk pusztán az osztálytartalmat keresi, s mitsem fog fel abból, ami e költőben egyéni. 1909-ben Pogány magasztaló cikket ír Garami Ernő A megváltás felé c. proletár tárgyú gyenge drámájáról. 1910-ben már teljes fegyverzetben lép a porondra: Aranykontra Petőfi címen megtámadja Babits híres esszéjét, de ennek sok szempontú gondolatmenetéből csak egy mozza
natot ragad ki, az esszében meglehetősen mellékes jelentőségű politikait: azt igyekszik bebizo
nyítani, hogy Petőfi, igenis, forradalmár volt, s Arany a paraszt, illetve a jobbágy szemén át nézte kora társadalmát. Mikszáthról az a véleménye, hogy műveiben benne van a XIX. század utolsó negyede, de a modern nagyváros idegen tőle, s nem érzi az intellektuelek új tépelődései.
„Nagyonis apró viszonyok, igen kicsinyes helyzetek, nagyonis szűkös lelkesedés, semmi osztály
érdekek korának és állapotának az írója. Nincsen meg benne az emberi haladás isteni tüze."
A cikk élesen mutatja, hogy a Pogányt jellemző egyszempontúság, amely csak azt vizsgálja, milyen osztályt képvisel, illetve lát az író, elég szegényes eredményre vezet; különösen jól lát
szik ez, ha cikkét összehasonlítjuk Schöpflin egykorú Mikszáth-portréjának finom megfigyelései
vel és elevenségével, pedig ez is felveti az osztálytartalom kérdését. Ugyancsak 1910-ből való Kultúra, álkultúra c. cikke: „A régi Magyarország irodalmának vadásztörténetei és dzsentri
kalandjai helyén megszólal az új Magyarország újszavú költészete és hatalmas erővel pattan ki a proletárság irodalma, költészetben Csizmadiával, novellában Révész Bélával, drámában Garami Ernővel", írja, egy szóval sem utalva — 1910-ben ! — Ady, Móricz, Babits műveire.
Pregnáns, tömör cikk a Herczeg Ferenc Magyarországa (1915), mely megmutatva a Gyurkovics- fiúkban ábrázolt mosolygó Magyarországot, odaállítja mellé a felháborító másik Magyarorszá
got is, amelyről Herczeg nem akar tudomást venni. 1911-ben aztán Irodalom és politika címen egyik legjelentősebb cikkében támadást intéz a Nyugat esztéticizmusa ellen. Ez a meggyőződést sugárzó, frappáns, formás cikk első magyar megfogalmazása a marxista esztétika igazságának
— sajnos, türelmetlen, hibás ítéletekkel eltorzítva. Pogány nyíltan vallja, hogy „Nem az esz
téta, de a szocialista néz itt irodalmat, nem finom különcködések, lelki csemegék, filozófiai parfümök várnak itt az olvasóra, hanem a társadalom viviszekciója, az osztályok politikájának és irodalmának elevenbevágó vizsgálata." A társadalmak, osztályok törvényszerűségeit keresi, s az irodalomban — írja büszke öntudattal — „nem tud egyebet látni, mint végső soron mégis
csak politikát és ökonómiát; az embernek a maga élete nagy harcát könnyítő fegyvert." Aka
ratlan önkritika volt ez; sajnos valóban nem látott egyebet. Helyesen veszi észre, hogy a 80-as évek naturalista forradalma után „kitámadó második legfrissebb magyar irodalmi forradalom már nemcsak a nyomorúságot, de a nyomor protestálását is meglátja. Már nemcsak fekete és szürke, de vörös szín is volt a palettáján. Ha a naturalizmus forradalmának alapja a kispolgár
ság pusztulása, az új irodalmi forradalmak háttere a proletárság nagy szociális harca." De a forradalomnak induló mozgalom — fejtegeti elfogultan — a Nyugat körül néhány év alatt reak
cióssá kövesedéit. „A magyar protestálás, a magyar ugar, az éhes város, a magyar burzsoá helyébe került Párizs és London úri csőcselékének párizsi és londoni rosszulmázolt mintára fur- csálkodó rajza. A finomság szocializmusát elpusztította az első dér, és íme ott van a Nyugatban a pluralizmus politikája, a mindenbe belenyugvó szkepszis, az így is lehet, úgy is jó cinikussága.
A Nyugat forradalommal, meg nem alkuvással jött, és ma reakció és csúnya paktum. Jött egy ország fájó hangulatának, vérző érzéseinek kiharsonálására, és lett néhány furcsa, bogaras,
10 Népszava, 1916. márc. 2.
4 Irodalomtörténeti Közlemények 173
gyanús betegségű ember szeszélyének a lerakodóhelye. Jött politikus irodalomként: terméke
nyen — és ma végzi esztéta irodalomként: meddőn." Márpedig harcot kell hirdetni az olyan irodalom ellen, „mely bevallottan csak formákkal való játék, csak játékokkal való komolyko- kodás. Helyre kell állítani az író és a világ kapcsolatát, a költő és a társadalom együvé- tartozását . . . Le kell szakítanunk a mai modernség cégérét: a minden mindegy esztétiká- jét, és helyére célokat, a társadalom nagy dolgaival összefüggő nagy problémákat kell tűznünk a művészetek elé. Az anarchia helyére álljon a kollektív munka. A művészet ne legyen ön
magáért, de érettünk való."
Mi az oka, hogy az elvi szándékában helyes s megjelenése pillanatában oly időszerű len
dületes programcikk nem érte el a szándékolt hatást? Az, hogy konkrét ítéleteivel diszkredi
tálta elvi igazságait. Pogány nem látta, hogy Babitsék irodalma is harc, sőt még a forradalma
sítás szempontjából is eredményesebb harc, mint Csizmadia és társai költészete. A fiatal Babits Mihály ugyan még valóban a konzervatív gondolkodásban gyökerezett, s az irodalmat inkább magasrendű szellemi játéknak tartotta, mint társadalmi feladatú tevékenységnek, az értő olvasók mégis tisztában voltak vele, hogy Babits és társai irodalma is harc. Pogány bele
esett a marxizmus alkalmazásának gyermekbetegségébe, marxizmusa vulgáris marxizmus volt: a művekből csak a kézzelfogható, úgynevezett tartalmat fogta fel, nem a mondanivaló egészét, mely részben a kifejezésmódból sugárzik ki, s ezért a tartalmat is csonkán értette.
A művek minőségi különbségét és az olvasás esztétikai örömét meg éppen nem látszik ismerni, ezért egy harcos, de művészileg kisebb értékű művet többre becsül egy művészileg kitűnő, de a társadalmi harcot látszólag nem szolgáló alkotásnál, Révész Bélát többre Mikszáthnál, sőt Csizmadiát többre Babitsnál. Cikkei alapján furcsa-ferde képet is nyernénk a kor magyar iro
dalmáról. Nem látta — amit Ady, Kaffka Margit és Schöpflin látott —, hogy társadalmi erők és törekvések olykor látszólag politikamentes lélektani és esztétikai jelenségekben nyilvánul
nak meg. Ady bezzeg észrevette, hogy az új irodalomnak „még szimbolizmusa és állítólagos érthetetlenségének szimbolizmusa is azt a szocializmust szolgálja, melyet nem értenek és még inkább, nem akarnak érteni."11 Kaffka Margit Mária évei című regényében pedig a fiatal tanár így magyarázza az újfajta verseket: „Nézze, itt ez a v e r s . . . ez semmi ugye, ki gondol itt komoly ügyre. De sose olvastuk, s így mondva, ilyen furcsán! Végre is elfogadjuk és a többit is..
És egyszer, tíz év múlva, tán ezek a megdolgozott lelkek termőföldje lesznek a politikai vagy társadalmi forradalomnak, hozzászoktak a meglepetésekhez: — tudnak új szépségeket látni valami nagy elmozdulásban, pl: — mondjuk egy elképzelhetetlen demokráciában, vagy tradí- ciótlan szabadosságokban, ahogy mi még nem tudjuk."
Ugyancsak 1911-ben, Pogánnyal egyidejűleg indít- támadást a Nyugat ellen Bresz- tovszky Ernő, néha a szavakban is egyezőn Pogány hadüzenetével. Tünetek című tárcája durva becsmérlése a „kongreganista", „miszticizmusba süllyedt","utánérző" Babits Mihálynak, táma
dás a Babitsot Ady rovására ünneplő Gellért Oszkár, az Adyt szerinte háttérbe szorító Nyugat ellen, mely Füst Milán drámáját és Peterdi István verseit közli, és így „túlsúlyra jut benne az élettelen könyvművészet, a lelketlen, filozopter lirizmus."12 A Nyugatban Ady, Ignotus és:
Hatvani látja ugyan, hogy erősíteni kell az irodalom és az élet szükségletei közti kapcsolatot, de a gyakorlat „a Babitsok pocsolyájába kormányozza a modern irodalom, főként a költés hajóját.'' Igaza van Karinthy Frigyesnek Nihil című versében, „meg kell egyszer mondani azt, hogy modern olvasó szemében a Tart pour Tart orvén felújított holdvilágfaló szentimentalizmus nem érték. A szappanbuborékjáték nem költészet. Az onánia és Oféliának áldozás nem szerelem.. ...
A presziőzködés lehetett rokkant korszakok jelensége, de ebben az országban zsendül a fiatal élet. Aki ebben a pezsgő világban az irodalom árjának tetején akar maradni, érezze át azt az életkívánást, amely úr ezen az országon." A szerkesztőségnek „okkal-móddal irányítania is kell
11 Irodalmi háborgás és szocializmus. Szocializmus, 1909. 3. sz.
12 Tünetek. Népszava, 1911. 4—5. sz.
a tehetségeket." Nem tudni, hogyan képzelte a dolgot Bresztovszky és Pogány: azt kívánták vajon, hogy a Nyugat tegye Babitsot, Kosztolányit, Tóth Árpádot stb. valahogy meg nem tör
téntté? Meg kellett volna akadályozni, hogy megjelenjenek? Vagy azt remélték elérni támadása
ikkal, hogy Babits és a többiek olyan társadalmilag tisztánlátóvá és harcos temperamentummá válnak, mint Ady? Bizonyos, hogy dogmatikus merevségük rákattintotta volna irodalmunk fej
lődésére a zárat.
Ignotus már 1911 végén szembeszáll Bresztovszkyval.13 S mikor a polgári radikálisok egyesülete, a Társadalomtudományi Társaság 1912. március—áprilisban Irodalom és társadalom címen ankétot rendez az irodalom és társadalom Összefüggéseiről s különösen arról a kérésről, hogy a társadalmi haladás szolgálatát lehet-e és kell-e a művészet értékmérőjéül használni, az ankétot nyilván az imént bemutatott támadások tették időszerűvé, védekezésül a vulgárisan utilitárius művészetszemlélettel szemben. Az itt elhangzott nyilatkozatok a haladó Írócsoport irodalomszemlélet'ének centrális gondolatait világítják meg. A társaság többek közt a következő kérdést intézte az írókhoz és politikusokhoz: „valamely irodalmi mű értéke függ-e a benne kife
jezésre jutó társadalmi ideáltól? Ha vannak az esztétikai értékmérésnek szociális vonatkozásai, melyek azok, s minő viszonyban vannak ezek a szorosabb értelemben vett esztétikai szempon
tokkal?" Mint az ankét bevezető előadását tartó Ignotus kifejtette, érthető a polgári radikáli
sok csalódása, hogy az új irodalom, melynek szabadságharcából kivették részüket, nem igyek
szik visszafizetni a segítséget) hanem van író, aki holmi tomjénes istenességbe mélyedt, van, aki exkluzív arisztokratizmust fedezett fel magában, „s valamennyiük írásán megérzett, hogy egy újfajta mondatcsengés sokkal fontosabb előttük a termékek szétosztásának módjánál." De hasztalan a radikálisok politikai követelése — fejtegeti tovább —, az esztétikai értéket nem a mondanivaló tudományos igazsága vagy politikai kívánatossága adja meg, hanem az, hogy a költő jól tudta-e elmondani mondanivalóját. „Elvben tehát azt lehet, sőt kell mondani, hogy mindegy, mit fejez ki a költő — hazugságot, ürességet, gonoszságot, világtól való elmaradt- ságot —, csak meg tudja érzékeltetni. Gyakorlatban persze ez nem egészen így van. Mert az érzékeltetéshez kettő kell. Kell valaki, a költő, ki oly mélyen átérezzen valamit, hogy az az idegnedv ömlésével törjön ki belőle, ilyen mélyen pedig csak az ragadja meg az embert, amiben maga is hisz, viszont ennyire fogékony ember ritkán hihet hazug, gonosz, vagy rég idejüketmúlt dolgokban. S éppígy: kell valaki, az olvasó, kinek lelkében mindezek számára megvannak a megfelelő és alkalmas adalékok — márpedig a nyilvánvaló hazugság, vagy az emberek aznapi vágyaival és tudomásával igen ellenkező mondanivalók egyszerűen nem találnak embert, akibe indukálódhassanak." „Világos ebből, hogy az úgynevezett l'art pour l'art éppen nem oly mentes a társadalomnak politikai szolgálatától, mint talán maguk a művészek is hiszik. De világos viszont az is, s a művészetnek egyéni, idegbeli, az öntudatlanból parancsolatlanul kitörő mivol
tával függ össze, hogy ezt a szolgálatot nem lehet ráparancsolni." „A l'art pour l'art művészi princípiuma ellen igazsággal nem lehet vetni semmit, mert logika szerint következik a művé
szet önkéntelen mivoltából. Viszont könnyű megvigasztalódni a jelenségével szemben, mert valójában igazi l'art pour l'art lehetetlen, mivel eredendő megindítói ugyanazok a sugallatok, melyek a politikát indítják és határozzák meg. Mentül zavartalanabb a munkája, annál tel
jesebben hatnak e determinánsai, a politika tehát legnagyobb hasznát akkor veszi a művészet
nek, beleértve az irodalmat is, ha minden módon, még a saját igényeivel szemben is biztosítja a szabadságát."
Mindez persze nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy Ignotus szabadságlevelet ad a hazug vagy gonosz dolgok hirdetésére, hanem azt, hogy képtelen elhinni, amit azóta tapasztaltunk:
hogy költő, vagy más fogékony olvasó hihetne ilyenekben, vagy művelt nemzetek lelkesedni tud- nak a tébolyért és embermészárlásért. Más szavakkal ugyanezt a felfogást vallja Schöpf lin Aladár
" N y u g a t , 1911. II. 683. 1.
4* 175
is. Szerinte is a Tart pour l'art nem egyéb, mint tiltakozás az ellen, „hogy irodalmi művet poli
tikai, erkölcsi vagy egyéb, az irodalommal inkompatibilis szempontok szerint ítéljenek meg."
Mert az irodalmi műnek csak az lehet a célja, hogy „az író gondolatvilágát a számára legtökéle
tesebb irodalmi formába foglalja." „Többet kívánni az irodalomtól, mint ezt a maga természe
téből folyó, szándékosságnélküli hatást az emberekre, nem lehet, mert több nem is telik tőle.
Balgaság volna azt kívánni az irodalomtól, hogy bocsássa a maga eszközeit politikai vagy tár
sadalmi pártok, gazdasági, vagy morális célzatok szolgálatába. Az az író, aki a mai korban él, úgy is foglal valami állást a mai kor kérdéseivel szemben, szocialista vagy kapitalista, feudális vagy demokrata, klerikális vagy szabadgondolkodó, reakcionárius vagy progresszív érzelmű, s ez az állásfoglalása benne van művében." Viszont „A tendencia, amely kívülről nyomul be az irodalmi műbe, egyenesen lehetetlenné teszi az íróra nézve a maga művészetének teljes és sza bad kifejtését, előre megjelölt sorompók közé szorítja." Paradox formulákkal Babits Mihály is azt fejtegeti, hogy „a művészi érték igenis függ a társadalmi hatásoktól: annál kiválóbb művész valaki, mennél jobban ellen tud állni az őt környező társadalom hatásának." A nagy költő mindig ellenzék, mert új ideált akar teremteni. Gyakran konzervatívnak látszik, „de valójában nem lehet konzervatív, még ha magáról hiszi is, hogy az." Hasonló nézeteket hirdet, de szélső
ségesebb módon Laczkó Géza, Szini Gyula és Vér Mátyás is; csak az akkor még radikális elveket valló Szabó Dezső hangoztatja az egész ankét legtartalmasabb hozzászólásában, hogy valamely műnek annál nagyobb az esztétikai értéke, minél szélesebb körű közösségben ébreszti fel az együvétartozás érzését, s Gerő Ödön az egyetlen, aki félreérthetetlenül és élesen elítélte a l'art pour l'art-t, kifejtvén, hogy a kultúra logikai, esztétikai és etikai erők összetéte
léből áll, a l'art pour l'art pedig az esztétikai összetevőkhöz való elvonulást és a többi kulturális erőtől való elzárkózást jelenti. Az irodalom és társadalom elleni vétség tehát, ha az irodalmat a kulturális harmóniából kiragadjuk, és a puszta gyönyörködtetésnek szolgáltatjuk ki.
Meglepő, hogy a polgári radikális politikusok lényegében hasonló elveket vallanak, mint az írók. Jászi Oszkár szerint a „l'art pour l'art t é t e l e . . . . az alkotó géniusznak teljes szabad
ságát jelenti. Azt, hogy a művészet a játék és szabadság világa lévén, nem korlátozható, nem irányítható semmi külső, tőle idegen, ráerőszakolt vagy rádisputált szempont által. A l'art pour l'art nem az irodalomnak a társadalomtól való függetlenségét jelenti, hanem csak azt, hogy minden igazi irodalmi érték a művészi léleknek teljesen spontán emanációja. Ebből következik, hogy a l'art pour l'art nem zárja ki az irányzatosságot általában, hanem csupán az őszinteség és művészi spontaneitás nélküli irányzatosságot. Mindamellett a műalkotás értékmérésének van
nak szociális vonatkozásai is." Mert „a feldolgozott lelki komplexumok dignitása — ami vég
eredményben társadalmi értékmérés — szükségképpen érvényesül az illető műalkotásról adott esztétikai ítéletünkben." Szende Pál merevebb Jászinál, de ő is azt vallja: „Egyenlő feltételek esetén a költői munka annál értékesebb, mennél jobban kifejezést ad kora nagy áramlatainak, uralkodó eszméinek és érdekeinek." Azaz a gyenge verset nem fogjuk értékesebbnek tartani a jobb másiknál, pusztán mert „amaz hazaszeretettől vagy osztályharctól csepeg."
Látnivaló, a polgári radikalizmus vezérei nagy türelemmel és megértéssel voltak az új irodalom iránt, nagyobbal, mint az írók a politikusok követelései iránt, úgyhogy az írók heves védekezése láttára az a benyomásunk, mintha a harc egy falra festett ördög ellen folyt volna.
A polgári radikálisok alighanem épp azért is rendezték az ankétot, hogy alkalmat nyújtsanak
14 Huszadik Század, 1912. A felszólalások szövegét, amennyiben beküldték őket, a Huszadik Század közölte. így a föntebb ismertetetteken kívül közölte Laczkó Géza nyilatkozatát, mely szerint: „az esztétikai értékmérésnek nem lehetnek szociális vonatkozásai", mert akkor Petőfi és Ady gyenge politikai költeményeit többre kellene tartanunk szép egyéb verseiknél. Aztán meg „hátha azáltal használom a haladást, hogy a maradást festem? S ha nem használom? Baj az? Ha értékeset, magasrendűt, őszintét ad az író, nem szabad keresztlevelébe kukkantanom, sem szavazógolyója után leskelődnöm az urnák körül". A Társaság kérdése azonban épp az volt, hogy lehet-e értékes egy mű, amely nem szolgálja a társadalmi haladást,
a vulgáris türelmetlenség visszaverésére; erre vall a felkért hozzászólók névsora is, melyből Bresztovszky Ernő hiányzik.14 Bizonyos, hogy a hozzászólások többsége rokon nézeteket tük
röz. Általában a l'art pour l'art-t vallották, az alkotás spontaneitását értve rajta, s a „mindent szabad" elve még fokozottabban a Tart pour l'art látszatát adta felfogásuknak. Igazában még
sem ezt az elvet követték, mert tudatában voltak, hogy az irodalomnak végeredményben tár
sadalmi hatása és hivatása is van, és hogy ezt ők akaratlanul is teljesítik. Ha az alkotás teljes szabadságát hirdették, nem azért tették, mintha közömbös lett volna nekik az irodalom szel
leme (a fasizmus közeledtekor szembe is fordultak a reakcióval), hanem mert a fasizmus meg
jelenése előtt nem tudták elképzelni, hogy egy európai nemzet ujjongva tapsolhat a bestiali- tásnak. Valamennyien tiltakoztak tehát a követelés ellen, hogy a haladó politika szol
gálatába állva feláldozzák belső függetlenségüket, de hozzágondolták, hogy ilyen áldozatra nincs is szükség, mert ők enélkül is a haladás emberei, s munkájuk csak akkor ér valamit, ha önként, belső parancsra végzik. Láthatólag tehát csak az irodalom autonómiáját védték: azaz nem azt ellenezték, hogy az irodalom beleszóljon a politikába, hanem azellen tiltakoztak, hogy a politika beleavatkozzon az irodalomba. Oly elv volt ez egyébként, amelynek kivívásáért csak Közép és Kelet-Európában kellett harcolni, mert nyugaton—ahol az irodalom nem töltött be oly fontos közéleti szerepet — a politika nem tudott és nem is próbált beleavatkozni az irodalom életébe. S az írók nemcsak az „adminisztratív" beavatkozást tekintettek illegitim határát
lépésnek, hanem már azt is, ha egy műalkotást világnézeti vagy politikai szempontból bíráltak meg, akár jobbról, akár balról. (Schöpflin ebben oly következetes volt, hogy haladó gondolko
dású ember létére a reakciós Bárd Miklóst, Vargha Gyulát és Tormay Cecilt is melegen méltá
nyolta.) Véleményük szerint ugyanis a politikai tendencia közömbös a mű értékére nézve, ezt tehát kizárólag esztétikai szempontból lehet helyesen megítélni. Nem nézik le a politikát, töb
ben részt is vesznek annak harcaiban, s azellen sincs kifogásuk, hogy a politikai tendencia az iro
dalom anyaga legyen. Csak abba nem hajlandók belenyugodni, hogy a műalkotást a politikai iránya alapján minősítsék. Helyesen ítélték meg szerepüket: műveik forradalmasító, de lega
lábbis kétségtelenül a haladást gyorsító hatása igazolta önmagukról való véleményüket. Vég
eredményben ők is részesek voltak a haladó közvélemény erősítésében, részint a városi fejlődés védelmével, részint az elavult esztétikai, politikai és morális korlátok felőrlésével s közvetve a modern irodalom, elsősorban Ady Endre propagálásával.
Szabó Ervin az ankéton nem nyilvánított véleményt, de 1914-ben mintegy az 1912-es ankét kései folytatásaként válaszol a Népszava türelmetlenjeinek. Proletár-költészet címen cik
ket ír a Nyugatba, s felveti a kérdést: „Voltak és vannak a szocialisták és legkivált a soi-disant
s így Laczkó válasza, hogy „ha értékes", akkor nem kell törődni a politikai tartalmával, a kérdés meg nem értésére vall. Szini Gyula szerint „az irodalom természeténél fogva progresz- szív, s ő t . . . .progresszívebb valamennyi társadalmi és politikai iránynál". „Mert a politika mindig a korlátolt lehetőségek, az egzisztenciák tudománya marad, az irodalom pedig a kor
látlan lehetőségek világa lesz mindig". Ezért az irodalom mindig „odasiet elsőnek, támogató
nak, lelkesítőnek", ahol a szabadság, szellemi fellendülés fénysugara villan fel. „De ha önök is elvesztik érzéküket az irodalom szabadsága iránt, akkor az irodalom progresszívabb fény (?) felé fog sietni.". Csak a napisajtóból ismerjük néhány más hozzászólás tartalmát. A Népszava márc. 20-i száma rövid tudósítást közölt az ankét első napjáról. Eszerint az ülést Szabó Ervin nyitotta meg, rámutatva a kérdés fontosságára; néhány sor számol be Diener-Dénes József nyilatkozatáról, mely összhangban volt a felszólalások általában liberális tendenciájával.
A Népszava ápr. 25-i száma ismerteti a vita befejezését, amelyen Osvát Ernő kifejtette, hogy
„az irodalom és a társadalom kölcsönhatása kétségtelen, de a műalkotás esztétikai értéke a kölcsönhatással nem mérhető", Pogány József pedig „a modern magyar irodalom vizsgá
latával akarja igazolni azt a tételét, hogy amikor valamely irodalmi mozgalom szoros kapcso
latokkal fűződik a haladó társadalmi mozgalmakhoz, kiváló értékeket produkál, amikor pedig egy irodalmi mozgalom el akarja szakítani maga és a társadalom között a kapcsolatokat, akkor hanyatló munkákat tud csak teremteni".
177
marxisták között, akik az egész új magyar költészet művészi értékét azon mérték, a pártprog
ramból mi van benne, vagy mi ütközik abba; s aszerint mondták az egyikről, hogy nagy költő a másikról, hogy nem költő. És vannak és ezután is lesznek hivatásos irodalomtörténészek és kritikusok, akik készek művészi alkotást kirekeszteni az irodalomból, ha tárgya, alakjai vagy világnézete s meggyőződései ellenszenvesek nekik. Nem kell mondani, hogy a pártprogram
esztéták ítéletének és a hivatásos esztétáknak egyformán semmi köze a művészethez. Mindketten egyformán nem érzik és nem értik a művészi teremtés lényegét. Valaminek művészi volta nem azon fordul meg, hogy miből, milyen anyagból készült, hanem azon, hogy mi lett, hogyan lett?
Tudással, teremtéssel, alakítással van-e dolgunk? Formákkal, színekkel, kifejezésmóddal gaz
dagodtunk-e?" Elismeri, hogy „az anyag, a tárgy sem közömbös, valamint a művész látóköré
nek szélessége sem." De „mert a lehetőségek érzése és a zseni természete egyformán magukba foglalják a lehetetlenségnek és a végtelenségnek a fogalmát, nem lehet az igazi művészt bármi
féle pártprogram keretébe szorítani. A legradikálisabba sem." S most kifejt egy gondolatot, amely egy életre befolyásolta néhány fiatal költő gondolkodását. Kassák Lajos későbbi önélet
rajzában is visszaemlékezik Szabó Ervin szóban forgó cikkére,15 amely, mint József Farkas is rámutat16, örök irányítást adott neki azzal a felfogásával, hogy a párt kompromisszum, s a költő nem fér bele. Szabó Ervin szerint ugyanis „minden pártprogram bizonyos tömegérdekek és bizonyos gyakorlati lehetőségek kompromisszuma. Ez az utilitarizmus, ez a többé vagy kevésbé racionális belátás, az az óvatos kiegyezés, szóval mindez az érzelmi és akaratkorlátoltság szabja meg a művészi elképzelés és alkotás korlátait? Bizonyára nem művész az, aki képes ki nem merülni ebben. Lehet valaki alapirányára szocialista vagy anarchista, katolikus vagy feudális
— és nagy művész: de nem lehet művész az, akinek alkotásaira rá lehet húzni a szociáldemok
rata, vagy a néppárti, vagy az alkotmánypárti programm pontjait és megállapítani: kitűnően illenek össze. Ha képzelete sosem lépi át a hasznos és gyakorlati lehetőségek korlátait, ha soha
sem voltak szentségtörő gondolatai és azok ki nem törtek, lehet jó alkalmi verselő, jó agitátor, jó újságíró, de a művészethez kevés a köze. Nem lehet tehát proletárköltészetről pro
letárművészetről beszélni." Nem lehet egy művészetet „valami osztály különleges termé
kének" minősíteni. „Csak egy van: a művészet. Amelyen belül vannak fokozatok. Van nagyobb és kisebb; gazdagabb és szegényebb; egyetemesebb és korlátoltabb. És a minősí
tések alapja nem lehet más, mint az alakítóerő, a színek, a formák, a hangok gazdagsága és szépsége." Látni fogjuk, e makknyi tévedés utóbb egész tölgyfává terebélyesedett: egy egész irodalmi irány nőtt belőle. Érthető, hogy szocialista oldalról ellenvetést váltott ki, de nem is kell szocialistának lenni, hogy érvényét kétségbevonjuk. Mert az alakítóerő stb. alapján csak az állapítható meg, hogy a mű művészi-e, de a jelentősége, a nagysága s a számunkra rokon
szenves vagy ellenszenves volta már csak esztétikán-túli mértékkel mérhető. Abban Szabó Ervinnek igaza van, hogy ez & mérték nem lehet a pártprogramhoz való teljes, tökéletes hűség,
— de nyilván az ahhoz való hűtlenség sem, amit Szabó Ervin furcsa módon megkövetel.
A szociáldemokrata párt oldaláról a Népszava hasábjain Szabó Ervin volt tanítványa, Bresztovszky Ernő veszi fel a kesztyűt, most már tehát három fronton küzdve: a vulgáris Csiz
madia, a „dekadens" Babits és az eretnek Szabó Ervin ellen. Rámutat, hogy Szat\ó Ervin nem osztályszempontból nézi a költészetet, pedig az osztályhelyzet igenis befolyásoljaVletünket és gondolkodásunkat, s így a „proletárköltészet" szó valóságos dolgot jelöl. Szabó Ervin a „laisser faire, laisser passer", a l'art pour Tart elvét hirdeti, szerinte a tárgy, a mi lényegtelen, de ez csak „a babitsoknak" használ, „ennek az elméletnek az orvén portálják a birtokon belül levők gondolatvilágát és nyakazzák le annak az osztálynak költészetbeni megnyilatkozását, amelynek tagjai legnehezebben juthatnak a költészet értékét Szabó szerint egyedül meghatározó forma
készséghez." De a proletariátus nem ejtheti el „azt a jogát semmiféle elmélet kedvéért sem,
15 Egy ember élete. 2. rész, 3. k. 49. 1.
"Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből. 1962. 76.
ogy a neki és érte szóló irodalmat többre becsülje az ellene csinálódott — esetleg több formai szépséggel csinálódott — irodalomnál.". „Ha proletárnak érzem magam, akkor Kis János aszta
loslegény keservesen mázolt, műhelyszagú írásában is hamarabb találom meg azt a bizonyos
»igazi« szépet, mint nagyszerű verscsináló készséggel, rímzsonglőrködő tehetséggel körített szerelmi nyavalygásokban és abban az ópiumfüstben, amelyet Szabó Ervin maga sem szív a l'art pour l'art kínálta pipából. És ha Kis János verse mégis tucatszám kerül a papírkosárba, az csak annyit jelent, hogy a költészetnek az anyagon kívül a földolgozás megfelelősége is föltétele, 5 nem az, hogy a költészetnek a formaszépség egyedüli föltétele a mi szemünkben."17
Most Szabó Ervin is a Népszavában válaszol. Rámutat, hogy ő nem rosszallta a szocialista tendenciát. Bresztovszky félreértése nem magyarázható másból, csak „abból a rettenetes, a tudomány szellemével mindenképp összeférhetetlen fanatizmusból, amellyel a magukat mar
xistáknak vallók jórésze Marx osztályharcelméletét a világ minden dolgára alkalmazza." Ez
„Az osztályharc-fahatizmus, mint minden fanatizmus, nemcsak a tudománnyal, de a marxiz
mussal is összeférhetetlen." „Ez a vulgár marxizmus az, amely a tudomány és művészet csudá
iban sem tud gyönyörködni, ha nem bizonyította be előbb, hogy milyen gazdasági jelenségekből fakadtak és milyen osztályérdekek szülték"; pedig sok okunk van föltenni,.hogy e távoli ideo
lógiai jelenségek függetlenebbek a gazdasági alaptól, mint a jog, a politika és az erkölcs. Bresz
tovszky vulgáris marxizmusa abban is ellenkezik a marxizmus tanításaival, hogy proletár esz
tétikáról beszél, noha még proletár termelés sincs.18 Bresztovszky újra válaszol, s kifejti, hogy az osztályharc törvénye igenis fennáll. S a proletariátus már itt van s vele a felépítmény is:
a proletár gondolkodás, és „vagyunk, akiknél nem egyetlen feltétele a műélvezetnek az, hogy a proletár író igennel feleljen Szabó Ervin kérdésére: „formákkal, színekkel, kifejezésmóddal gazdagodott-e általa az irodalom? Vagyunk, akiknek.. . nem csak az irodalmi formák színvo
nala fontos, hanem az is, mit mondanak ezzel a kifejezésmóddal, mit éreztetnek, mit akarnak belénkszuggerálni vele?" S fontos, hogy legyen olyan proletárirodalom, amely a proletariátust a holnapra előkészíti.19 Szabó Ervin újabb válaszában ismét kijelenti, hogy Bresztovszky félre
értette, hiszen ő is elismerte volt, hogy az anyag, a tárgy nem közömbös; „én az ellen az eszté
tika ellen írtam cikket, amely a művészi értéket a tárgyon méri." „A szocializmust magasz
talja: jó költő, — mondja Besztovszky Ernő. Vagyis első a tárgy, az irány, a világnézet." Ő nem állította ezzel szemben, hogy mindegy, ki ír és miről. De fenntartja, hogy „sajátos, a mun
kásosztály osztályjellege által meghatározott művészet nincs és nem is lehetséges." A proletari
átus gazdasági és társadalmi helyzetéből nem folynak új sajátos formák, színek, új kifejezés
mód. „Bresztovszky »proletárköltői«semmi tekintetben nem élnek más, az eddigi vagy a »pol
gári költészet« által.nem ismert sajátos új formákkal, színekkel, kifejezésmóddal. Sőt!"20
Bresztovszky a vitát lezáró cikkében megismétli, hogy Szabó szerint az író, „ha nem lázad bár
mely világnézet ellen, ha »bejegyzett elvtárs« mer lenni, akkor lehet jó agitátor, jó alkalmi vers
író, de zseni nem. A zseninek tehát osztályok felett álló »általános« embernek kellene lennie."
És „Szabó Ervin azon méri a művet, hozott-e új formát. De új tárgy nélkül nincs új tárgy, új forma, új szín." Szabó Ervin azt is feledi, hogy a proletárművészet (Gorkij, Anatole France) már a társadalmi forradalom előtt is hozott új színt, nem kell tehát ezzel a forradalomra várni.21
Látható, hogy a két vitázó fél mindegyike mond valami helyeset, de egyiknek sincs teljesen igaza: Szabó Ervin jó úton jár, mikor fellép az ellen a kritika-fajta ellen, amely a tartal
mat, vagy éppen egy párt programjának hirdetését használja egyedüli mércéül, s a művész
szempontot teljesen mellőzi. De az már kétes felfogás, (s nyilván a szociáldemokrata párt egy-
17 Játszunk a szavakkal. Népszava, 1914. máj. 10.
18Vulgär marxizmus. Népszava, máj. 17.
19 Vulgär költészet? Népszava, máj 24.
20 Vulgär marxizmus. Uo. máj. 31. „
21 Uo.
179
korú megalkuvó politikája iránti ellenszenv volt a szülője), hogy nagy művész bármely világné
zetet vallhat, csak egy párt programját nem, egyiket sem. S Szabó teljesen téves útra kerül, mikor kereken tagadja, hogy az osztályhelyzet meghatározza a művészetet, s az irodalmat osztályfölöt
tinek véli. Megfeledkezik a cikke elején fölvetett kérdésről is: mert nem az a fő kérdés, hogy van-e />ro/etárköltészet, hanem, hogy lehetséges-e szocialista költészet, szükség van-e rá és miről ismerhetünk rá? Bresztovszkynak kétségtelenül igaza volt Szabó Ervinnel szemben, mikor a tartalom fontosságát és a művészet osztálymeghatározottságát hangsúlyozta. Mindkettő azt hangoztatta azonban, hogy vitapartnere félreérti őt: Szabó Ervin be tudta bizonyítani, hogy ő nem vallotta a forma elégségét, Bresztovszky pedig, hogy ő nem állította, hogy beéri a szocialista tendenciával. S ez mégsem volt félreértés. Mert mindketten csak egyik felét hang
súlyozták az igazságnak (ha egy morzsányi engedményt odadobtak a másik felének is): Szabó Ervin valóban csak művészi gyönyörűséget kívánt, nem pedig harcos tartalmat, Bresztovszky pedig csak harcos tendenciát követelt, nem művészi élvezetet. Emez marxista volt, de vulgári
san volt az, amaz pedig a rá jellemző szenvedélyes független igazság-keresésében ezúttal eltá
volodott a marxista alaptól. Egyikük sem látta ugyanis dialektikusan a kérdést, s a tartalom és forma egységét (ha tudtak is róla) nem voltak képesek szemléletükben megteremteni. Egész-' ben szükséges és hasznos volt, hogy Szabó Ervin (aki ezúttal inkább a művészet érdekeinek szempontjából nézte a kérdést) szembeszállt az irodalmat egyoldalúan tartalmilag biráló
„vulgar-marxizmussal", de jogos volt az is, hogy Besztovszky (aki a vitában a munkásmozgal- lom érdekeit képviselte) síkraszállt a tartalmi szempont elhanyagolása ellen.22
Az első világháború embertelensége és szenvedései 1915 táján már annyira megnövelték az elkeseredést, hogy a fiatal költők egy kis köre Kassák Lajossal élén, forradalmi indulatok
kal eltelve, a háborúval szemben pacifizmust, a nacionalizmussal szemben internacionalizmust, a passzív életélvezéssel szemben társadalmi aktivizmust hirdetett. Kassák 1915-ben megin
dítja Tett című folyóiratát, majd ennek betiltása után a Mát, melynek hasábjain a köréje cso
portosult fiatalokkal, Barta Sándorral, Révai Józseffel, Szélpál Árpáddal együtt a művészet és társadalom átalakulását követeli. De a Szabó Ervin elvetette mag most meghozza gyümöl
csét. A munkásmozgalom sodrában vannak, Kassák ekkoriban írja legszebb forradalomsür
gető verseit, de hallani sem akarnak a szociáldemokrata vagy kommunista pártprogram elfoga
dásáról, s amikor Kun Béla kikiáltja a proletárdiktatúrát, ők ennek konkrét céljaival a maguk ködös forradalmi céljait: az örök forradalmi továbbhaladást szögezik szembe. Szabó Ervin még csak úgy vélekedett, hogy a költő nem fér bele egy párt programjába. Ők már egyenesen meg
tiltják, hogy beleférjen, s e tilalmat művészetelméletük tengelyévé teszik. Azt hiszik, hogy az ő anarchisztikus, „kozmikus" forradalmiságuk több, mint a proletárdiktatúra kommunizmusa, s nem eszmélnek rá, hogy mennyivel kevesebb. Kassák 1912. máj. 23-tól fogva látja, hogy a szociáldemokrata pártvezetőség csak frázisokat hangoztat, hogy a szociáldemokrata párt és a szocializmus közt, valamint a pártíró és a szocialista író közt akkora különbség van, mint az egyház és a keresztény eszme között. Költészete 1919-ig a forradalmasuló közhangulatot tük
rözi és a háború végi proletariátus önbizalmát, hogy megteremti a jövő világát, különbet a réginél. A Károlyi-forradalmat kevesli, tanácsköztársaságot követel, rokonszenvez a Szovjet
unióval, — de ugyanakkor Komját Aladárt elítéli, mert belépett a kommunista pártba. A kom
munista párt ugyanis szerinte csak gazdasági átalakulásokra tör, ő pedig többet akar: az ember beemelését a kozmoszba.(?) „A régi osztály helyébe nem akarunk újabb osztályt segíteni az ember fölé. Minden osztályuralommal szemben a győzedelmes individumok közösségét és
2 2P Á N D I PÁL, aki Szabó Ervin és Bresztovszki Ernő vitája a proletár költészetről (It. 1951. I: sz.) címen foglalkozott a vitával, teljesen elítéli Bresztovszky felfogását. Azt kell hinnem, hogy Szabó Ervin jogos nagy munkásmozgalmi nimbuszától befolyásolva, előgyártott ítélettel olvasta a párviadalt. A vita időpontjában a két vitázó között Bresztovszky volt az, aki a munkásmozgalom érdekeit határozottabban' képviselte.
minden állam-morállal szemben a kollektív etikát hirdetjük. . . A mi utaink a testvériség orszá
gába sietnek." A művészetben nem hajlandó mást látni, mint a művész kielégülésének eszkö
zét. „A művész természeténél fogva az az ember, aki kinyilatkoztatja egyéniségét es ezáltal teljesíti kötelességét."23 így ő, aki a Tett korszakában az esztéticizmus és individualizmus ellen küzdött, lassan maga is átcsúszott az én és a művészet kultuszába. Nem vette észre, hogy voltaképp lemondott a politikai harcról, és nemcsak a szociáldemokrata párt, de a szocia
lizmus világnézetétől is eltávolodott. Egy darabig még az emigrációban is kommunistának vallja magát, de már megtagadja a kommunista programot; s mikor művészetét a proletari
átus színvonala fölött állónak tartja, a proletariátustól is elszakad.
Nem vitás, hogy politikai szempontból téves úton járt: bámulatos illúzió volt azt hinni, hogy osztályharc nélkül meg lehet teremteni a testvériség országát. S ha igaz is, hogy alkotás közben a művésznek azt kell éreznie, hogy szabadon fejezi ki önmagát, a társadalmi haladást csak annak a művésznek önkifejezése szolgálhatja, aki át van hatva az elnyomás megszünteté
sének akaratától. S igaz, hogy külső parancsra bajosan születhet értékes műalkotás, — de nem lehetséges-e, hogy egy nagy művész annyira azonosul egy párt programjával, hogy belülről jövőnek érzi azt s önmagát fejezi ki, mikor azt kifejezi?
Munkatársai szintén minden mozgalmi kötelezettség nélküli forradalmiságot vallanak.
Csak azért kell itt szólnom róluk, mert mégis a munkásmozgalomban, méghozzá annak egy forradalmi szakaszán és a marxizmus szegélyén működtek. Szélpál Árpád szerint „amely pil
lanatban a művész elhelyezkedik egy pártban, abban a pillanatban elveszti alkotóereje szabad megnyilatkozásának lehetőségét, mert kozmoszba helyezkedésének szintézise ezután egy párt programján és érdekében történik, tehát művészete éppen a lényegét veszti el." A művészet igazi célja pedig ,,az emberiség beemelése a kozmoszba."23 Barta Sándor a Szabadulás című antológiát ismertetve kijelenti: „Maga a szocializmus sohasem lehet költőnek való téma . . . Mi a magunk felszabadult életét soha dogmának alárendelni nem akarjuk."25 Kahána Mózes pedig, aki utóbb éppúgy, mint Barta és Révai, elszakadt Kassáktól, és belépett a kommunista pártba, a Má-t ért támadásokról írva megjegyzi: „tiltakozunk az ellen, hogy a szellemiekben alacsorty nívón álló proletariátus mint tömeg gyakoroljon kritikátlan diktatúrát a művé
szetről."26 Kassák logikusan jutott odáig, hogy 1923-ban a proletkultot művelő Komjátékról így nyilatkozott: Azok a művészek, akik állítólagos művészetüket a proletárság gazdasági har
cának szolgálatába kényszerülnek állítani, állítólagos művészetükkel, ha mégakkora frázisok
kal tűzködik is azt tele, bizony ellenforradalmi munkát fognak végezni." „Az igazán forradalmi művész az a művész, aki mint ember szociális lény, fönntartás nélkül, alkotás közben feltétle
nül, nem gondolva sem a proletárság láncaira, sem a drága kenyérre, magáért a megalkotandó műért alkot. Csak egy vágya van, önmagát minél teljesebben kifejezni és csak egy célja van, vágyát minél konkrétabban formába realizálni. Hogy aztán mi történik a művel, ha elkészül, ez már praktikum."27 Ami azt jelentené, hogy az igazán forradalmi művészet — az öncélú művé
szet, (bár egy szociális lény öncélú művészete). E paradox végkövetkeztetés nem lephet meg bennünket: a meghatározatlan tartalmú forradalmat, amely az osztálynélküli társadalom helyett a kozmoszba akar emelkedni, a meghatározatlan tartalmú művészet szolgálhatja legjobban. Nem hiszem persze, hogy minden írónak minden írásában a szocializmus támoga
tása volna a kötelessége. A puszta esztétikum vagy az individualizmus álláspontjáról Szabó Ervin, illetve Kassák nézetei elfogadhatók volnának. Csak akkor váltanak ki ellenmondást, ha a szocializmus, illetve a forradalom nevében hirdetik őket. Hagyján, ha valaki a szabad csók
23 A Ma 1920. máj. 1.
24 Forradalmi művészet vagy pártművészet? A Ma 4. évf. 1. sz. Az évfolyammal meg
jelölt számok nem közlik a megjelenés időpontját.
25 Uo. 1919. 11. sz.
26 4. évf. 6. sz.
27 Uo. 1923. jan. 8.
181
jogát hirdeti. De fejcsóválásra késztet, ha ezt valaki a szüzesség érdekében propagálja. Persze igy is csak a vita heve magyarázza, hogy komjáték lapjukban, az Egységben Kassák körét a burzsoázia legreakciósabb irányzatának nevezik.28
Kelletlenül ejtek szót Révai kritikáiról: a marxista kritika és irodalompolitika későbbi jelentó's művelője ekkor még kiforratlan ifjú, akinek írásaiban a forradalmi gondolat — a for
radalmi helyzet szülte lázban — egyelőre kamaszos titánkodással jelentkezik. Ha az erős tehet
ség jelei: a merész önállóság és a világ megváltoztatására irányuló bátor akarat át is süt éretlen nagyotmondásain, Révai e cikkei inkább életrajzilag érdekesek, mint a kritika története szem
pontjából. Ezért inkább csak irányukat jelzem, mintsem részletesen ismertetem tartalmukat.
Révai elutasítja az irodalmat, mely szerinte még szinte teljes egészében ekszkluzív, elkülönülő és szép. Mert „az írás nem öncél és — a szépség sem öncél. Szociális irodalom kell
— vagy nem bánom én, konzervatív, feudális, avas, régiségszagú, de állásfoglaló, állásfog
laló !.. . Az élet igenlése legyen, de minden metafizikus értelem nélkül, aktív, hangos, sőt lár
mázó legyen. Drasztikus legyen és majdnem azt mondanám, naturalisztikus. Ne legyen szép, legyen monumentális !" „Tendenciózus irodalom kell — nem is mondom, hogy szociális. Csak éppen tendenciózus és ne a semmibelendülő legyen."29 A kritikáról Schöpflin esszékötetének apropójából így elmélkedik: „Az irodalom ne legyen objektív, csak az ne legyen — és' a kritika, ami mégiscsak másodlagos — szintén ne legyen, és istenments aTaine-féle ideáltól.' A kritika legyen harcos, Schöpflin pedig minden, csak nem az. „Nemcsak a lírában, személytelenné kell építeni a regényt és drámát is és minden írást: a kritikát is. Szóval ha már személyről, egyről írunk — akkor ne az egynek, az írónak az arcát keressük, hanem azt, hogy amit megcsinált, bekapcsolódik-e az élet komplexumába és mennyire és hogyan?" „A kritikus is személytelen legyen, és a kritikusnak és különösen az esztétikusnak az egyes irodalmi megnyilvánulásokat nem nagyon szabadna egyénekhez kapcsolni."30 A kritika kérdésével foglalkozik Készülő könyv elé című cikkében is. „Azt kell megérteni, hogy a stílus dekoráció, és mint ilyen, ha nem is szük
ségtelen, de mellékes mindenesetre. A kritikusnak pedig, akinek tudvalevőleg a komplexumba való beleillést és tartozást kellene életre hívni - nem lehet a föladata meddő dekoráció-bolhász- kodásokat játszani. Másodszor a nevek aláhúzása az irodalomban szintén fölösleges. Az igazán
kritika ne legyen életrajzos arckép, hanem társadalom-íze és valamire mutató legyen." „És ne szorítkozzék a targyháoz, hiszen tovább lehet önállósulni az alapnál és a kritikának azért, mert kritika, még lehet magábanálló célra igyekvése és lehet célja. Lehet tendenciája ! Lehet műfaj!
Lehet és szabad és majdnem: kell annyira önállónak lennie, hogy a művel, amit kritizál, saját
magát bizonyíthassa és elvből: — csak olyat kritizáljon, amivel bizonyíthatja önmagát."
„Lehetőleg személytelen legyen. Koncentráljon valamire. Akarjon valamit. Életes megszólalás legyen. Legyen produktív munka. És teremtsen a megszólalásával"81. Egyik cikkében egy kétes elmélet kétes alkalmazásával Kassákot Ady fölé helyezi, mert amaz állítólag objektív, míg emez egocentrikus költő.32 A legformalisztikusabb irányzat híve még, de azt írja: „A forma mellékes, és azt tartjuk, hogy a formára fordított energia pazarlás és bűn a tartalommal szem
ben, mert mi életet elősegítő hatásúnak, megmozgatónak szeretnénk a költészetet. Mi emberek vagyunk elsősorban, és aki költészetünket akarja méricskélni, az nem jöhet az irodalmi kritika eddigi közhelyeivel: rím, forma, szó, annak élő magunk-súlyát, világnézetünket, tiszta erős pesszimizmusunkat, szociális elveinket és a költészetünk szociális korbaillését kellene kriti
zálni."33 Látnivaló, ezekben az esszékben egy izmos egyéniség szólal meg, akiben egyelőre erő- sebb a cselekvés vágya, mint a cselekvés céljának és útjának tudata, ezért — mondhatni —
28 Egység. R. A. ( = RÉZ ANDOR) cikke, 1923. 4. sz.)
29 Ibsen és a monumentális irodalom, A Ma, 1917. jún. 15.
30 Uo. 1917. júl. 15.
31 Uo. 1917. szept. 15.
32 Uo. 1917. okt. 15.
33 BABITS: Irodalmi problémák. A Ma, 1917. nov. 15.
a művészet öncélúsága helyett a cselekvés öncélúságát hirdeti. Révainál is megtalálhatók Kassák körének hibái: a konkrét forradalmi célnak egy konkrét cél nélküli örök forradalommal felcserélése, a kommunizmus kissé lenézett „gazdasági céljai"-nak a „kollektív individuum", illetve „az ember kozmoszba emelésének" homályos céljával való helyettesítése, s mindezzel kapcsolatban esztétikai és kritikai nézeteik zavarossága. 1917-ben azonban Révai szakít a Má
val, kommunistává lesz, s idővel a mozgalom egyik nagyhatású teoretikusává nő.
A Tanácsköztársaság alatt Kassákék úgynevezett aktivizmusa a munkásmozgalmi szem
pontú kritikák és viták fényébe kerül. Az irány kihívóan önmagát hirdette a forradalom egyet
len igazi képviselőjánek, de mozgalmi fegyelmet nem tűrő, szélsőségesen individualista elvei következtében hamar elérte az a vád, amely Adyt 1906-ban Pogány, 1909-ben Csizmadia részéről, Babitsékat 1911-ben- Bresztovszky és Pogány részéről sújtotta: a burzsoá dekadencia vádja. Kun Béla 1919. máj. 14-én az országos pártgyűlés második napján mondott beszédében a Má-ra utalva kijelenti, hogy a proletariátus-termelőereje „a szellemi élet terén is meg togja találni a maga kivirágzását. Kétségtelen, hogy ez nem a Ma irodalma, amely a burzsoá deka
dencia terméke." Erre Kassák Levél Kun Bélához a művészet nevében című cikkében önérzetesen kifejti, hogy: „Testvéreink vannak a világ mind a négy tájáról. Űj művészek, illetve újhitű emberek, mert nálunk a művészet nem Tart pour l'art játék, nálunk a szép az, ami jó, nálunk az élet célja nem az osztályharc, mert az osztályharc csak eszköz az abszolút emberhez, akinek egyetlen életformája a forradalmas akció." Ilyén művész szerinte Henri Guilbeaux is szintén forradalmi költő, „nem pártszocialista, nem pártkommunista, hanem aktív világszemléletű forradalmár, lélekben és lelkének kifejezési módjában testvéri rokonunk," ilyen a cseh Ottokár Brezina is, aki szintén „a kommunizmus elé harsonázott", de „nem pártok keretében". A kom
munizmust ő is úgy, mint mi, csak gazdasági alapnak vallja, életcélja azonban, csakúgy, mint nekünk, minden írásán keresztül, mert ő is író, az új ember, a kulturálisan forradalmasított új
«mber megformálása."34 Munkatársa, Szélpál Árpád hasonlóan, illetve a föntebb idézett Szabó Ervini elv értelmében jelenti ki, hogy „Pártokhoz sohasem tartoztunk, mert a pártot a forra
dalmak konzerválóinak tartjuk és tiltakoztunk minden pártművészet ellen, mint a művészet forradalmi erejének elsikkasztása ellen. De tiltakozunk minden osztályművészet ellen is, mert a művészet mindig forradalmat jelent, tehát nem egy osztály szellemi szükségleteinek passzív kielégítését, hanem az egész emberiség aktív életformáját, mely szükségképpen mindig előtte
jár a tömegeknek. Igenis valljuk, hogy Farkas Antal és Várnai Zseni alkotásai nem művészi alkotások, hanem rigmusba szedett vezércikkek, melyek nem teszik igényesebbé a proletáro
kat, nem forradalmasítják öntudatukat, nem járnak a tömegek előtt kibontott akarattal, ha
nem egyes kikapott és vörösre mázolt motívumokkal elvakítják őket az univerzális perspektí
vától."35 Szakasits Árpád a közfelfogást mondja ki róluk: „Az irodalomnak ezekben a gyönyörű, vajúdó, harcos időkben az a feladata, hogy kiforgassa a lelket a múltból és új ideálokat, új erkölcsöt, új művészetet prédikáljon. De prédikáljon úgy, hogy a tömeg, amelyet végre is a maga számára akar megnyerni — meg is értse. . . A Ma nem így cselekszik !"36 A proletárdikta
túra már a teljes összeomlás szélén állott, mikor az Ifjú Proletariern. 1-i száma még mindig fon
tosnak tartja kinyilatkoztatni, hogy Kassákék művészete éppúgy nem igazán forradalmi, mint ahogy rossz, elavult és reakciós az a „művészet "is, „amely folyton vörös zászlóról kiabál és a művészetet összetéveszti az agitációval."37
Ma könnyű tisztán látnunk, hogy Kassák forradalmi verseire nevetséges volt ráütni a
„burzsoá dekadencia" bélyegét, viszont az önismeret hiányára vallott és gyermekes ónhittség volt, mikor Kassák Lajos és Szélpál Árpád a kommunizmusnál nagyobb lendületű s továbbvívő forradalmat láttak a maguk verseiben. De tíz nap múlva már az ellenforradalom
34 Uo. 4. évf. 7. sz.
35 Uo. 1919. 4. évf. 7. sz.
36 Üj Idők, 1919. júl. 10.
37 Üj Idők, júl. 20.
183
imperialista csapatokkal vonult Budapest felé, s így nem volt idő a marxista kritika elveinek tisztázására. E tisztázásért még sokáig kellett küzdeni. Emigráns íróink országról-országra bolyongva, idegen testvérpártok gondolkodóinak vállvetett erőfeszítése segítségével és a mar
xista klasszikusok mélyebb tanulmányozása útján keresik a megoldást. A mozgalom politikai és a művészet esztétikai érdekeit nem volt könnyű összehangolni, s a munkásmozgalomnak elkötelezett irodalmi irányok sokfelé tévelyegve, az aktivizmus, a proletkult stb. útvesztőin át keresik az üdvös formulát, melynek követésével a művészet legtöbbet használhat a forrada
lomnak. De a nagy gondolatot, a társadalmi haladás szolgálatának igényét, amit a mozgalom bevetett a kritika elméletébe, még sokáig nem tudták jól felhasználni, sőt a gondolat kezdetben nem kevés zavart idézett elő a művészetben. Érthető, hiszen akkora súllyal vetődött a kritika
elmélet serpenyőjébe, hogy megrázta a mérleget, s felborította addigi egyensúlyát. De akinek egyszer igazán a lelkébe hatolt, azt többé nem engedte el, s napjainkban végre (bár éretlen fők még mindig nem tudnak bánni vele) kezdi megtalálni helyét az irodalomelmélet rendszerében.
Aladár Komlós
LES COMMENCEMENTS DE LA CRITIQUE MARXISTE EN HONGRIE La discussion au sujet de l'appréciation d'Ady déclenchée par Sándor Csizmadia dans le quotidien Népszava en 1909 était la premiere occasion, quand on s'est efforcé de résoudre une question littéraire sous les aspects de classe du marxisme. Dans la discussion la majorité de la direction du Parti avec Ernő Bresztovszky a pris position pour Ady, mais plusieurs opinants ont repoussé le poéte comme prétendu représentant de la décadence bourgeoise.
Mérne Bresztovszky n'a rendű hommage qu'á Ady, tandis qu'il s'est désolidarisé, tout comme József Pogány, en 1911, des autres écrivains de la revue Nyugat (Ouest) au nom de la Iutte de classe prolétarienne. Pogány affirme avec justesse les principes du progrés social, mais son marxisme est vulgaire, puisqu'il ne saisit que le contenu tangible, en laissant de cőté la qualité artistique, ce qui le conduit souvent aux jugements erronés. Pour mettre au point les problémes agités, la Société Sociologique a tenu en 1912 une réunion d'information au sujet des rélations entre littérature et société, oű les politiciens bourgeois radicaux et les écrivains des milieux de la revue Nyugat ont rompu une lance pour le jugement esthétique de l'art. En 1914 Ervin Szabó, le meilleur connaisseur de l'oeuvre de Marx á ce temps a aussi affronté les impatients du Népszava en soulignant qu'il n'est pas permis de cantonner l'art dans les cadres d'aucun programme de parti. Ernő Bresztovszky de la part du Parti entre en lutte avec cetté thése en affirmant que le critére décisif est l'essence de classe, non pas la maniére de réalisation. Les opinions de Szabó ont fortement influencé Lajos Kassák, qui, quoique vrai poéte révolutionnaire, n'est pas disposé á adopter le programme du Parti Commu- niste et pendant la dictature prolétarienne en 1919 oppose aux objectifs concrets de celle-lá le „progrés éternél révolutionnaire". Aladár Komját tient tété á cetté maniére de voir, selon laquelle l'unique but de l'artiste est d'exprimer soi-méme. L'activisme de József Révai a ce temps Iá (1917) encore touche de prés l'attitude de Kassák, puisqu'il professe l'action gratuite. Ainsi Béla Kun en mai 1919 porté la mérne accusation contre Kassák, qui était déjá intentée contre Ady et Babits, celle de la décadence bourgeoise. La chute hátive de la révolution a empéché l'éclaircissement de cetté question, mais I'idée de l'exigence du progrés social resté vivante dés ce temps Iá, et attend sa place qui lui convient dans le Systeme de la théorie d'histoire littéraire.
Irodalom
DÓCZY J E N Ő : Ady, a holnaposok és a szocialisták. Ady-Múzeum, I. 1924. WELTNEB JAKAB: Milliók egyért. 1927. 227—39. POGÁNY JÓZSEF: Harcok emberei. Népszava, 1911.
Ua.: Emberek és korok. Húsz tanulmány, Népszava, 1919. Ua.: Kultúra, álkultúra. 1962.
GEBÉB L. utószavával és Pogány J. írásainak bibliográfiájával.
