C S AK A S S Z O NY

Download (0)

Full text

(1)

Stefániái Edit reliefje

FENÁKEL JUDIT

C S A K A S S Z O N Y

Nyelvét összerántotta az idegesség. Egyetlen szó se oldódott le róla. Csak állt a húga rázkódó válla fölött, idegen volt a fájdalma, még sajnálni se tudta. Vigasz- taló szavak után keresgélt. Azokat a jelentéktelen, megnyugtató formulákat kutatta az emlékezetében, amiket egyhangú göröngyökként a bánat friss sírjába szoktak dobálni, hogy előbb-utóbb betemessék a koporsót. Majd az idő mindent meggyó- gyít. A gyerekedre gondolj, mégiscsak ő a legfontosabb. Tulajdonképpen még min- den jóra fordulhat. Ilyen mondatokat fogalmazott magában, de egyik se jutott á t görcsbe rándult nyelvén. Aztán váratlanul beszélni kezdett mégis. De annak, amit pillanatok alatt kidobált magából, semmi köze se volt az előrefogalmazott vigasz- taláshoz. Mert ahelyett, hogy majd az idő mindent meggyógyít, ezt kiáltotta: — Velem akarod sajnáltatni magad? Hisz én egész életemben egyedül voltam! — s ahelyett, hogy a gyerekedre gondolj, valahogy ez fordult ki a szájából: — Neked legalább gyereked van. Végül a még minden jóra fordulhat elé ez tolakodott: — Alaposan kibőgöd magad, jól kiáztatod a bánatodat, holnapra nem marad belőle semmi. így szoktátok ezt csinálni. Te is meg a többi asszony is.

Terike a meglepetéstől még a sírást is abbahagyta. Üres szemekkel bámult rá. — Mindig érzéketlen voltál a mások bajával — hüppögte elázott zsebkendőjébe, és m á r új, mindent elmosó, nagy zokogásra készült A könnyek valahonnan a gyomrából fölfelé törtek megint, s hozták magukkal a félelem, a gyűlölködés, a becsapottság salakját. Nem is akart mást, csak sírni, ameddig az ereje engedi. De Margit nem hagyta, hogy a sírás örömének átadja magát.

— Mert olyanok vagytok, mint az igásló — mondta hidegen. — Akkor mennek rendben a dolgok, ha húzhatjátok a szekeret. Akármilyen rozoga, ócska taliga, csak húzni lehessen.

— Mit beszélsz? Mit akarsz tőlem?

Margit bosszúsan legyintett. — Honnan is értenéd? K ü l ö n b e n . . . nem akarok tőled semmit.

Hirtelen szégyellni kezdte, hogy éppen most vesztette el önuralmát, és éppen Terike előtt, akit vigasztalnia kellene.

— Nézd csak — mondta tagoltan, mintha egy butácska tanítványát oktatná —, én már elmúltam harminchat éves. Mindig egyedül éltem, és nem hiányzott, most se hiányzik a házasság.

618

(2)

— Az .más — rágta a száját Terike — az egészen más. Te megszoktad.

— Én nem megszoktam. Én így is akartam — utasította rendre Margit. — Egy- szerűen szégyellnék így sírni egy férfi után, a k i n e k . . . akinek nem kellek.

Maga is elképedt a saját kegyetlenségén.

— Meglátod, szépen rendhe hozzuk a dolgokat — erőltette az irgalmasnővér sze- lídségét —, te is megállsz a magad lábán, ahogy mások. Milyen tíz éved volt az urad mellett? Lehet az embernek célja önmagában is. És másokon is biztosabban segíthet így. Érted már? Végeredményben nem leszel egyedül, a lányod veled ma- rad. Nem olyan nagy dolog az a szerelem. Különösen a mi korunkban.

Terike szemében ellenséges fények villantak.

— Nem olyan nagy dolog? Ezt éppen te mondod nekem? Hát Bori Tamás?

Vagy engem is hülyének nézel?

Margit válaszolni se tudott, annyira váratlanul érte a támadás. Csak később morogta megzavartan: — Mit akarsz Bori Tamással? Egyáltalán hogy jutott eszedbe?

*

Aznap este már nem tudott másra gondolni. Pedig erőltette, hogy a húga jövő- jét tervezze, rászorul a támogatásra, a sógora még a pénzt se bízta rá, naponta számolta ki a kosztravalót. De eközben meg más apró-cseprő tennivalója közben is újra kérdezte magától: Miért hozakodott elő Bori Tamással? Mit akart Terike Boritól? Egyáltalán hogy került a neve a húga meg a sógora szakítása közé? Lát- tatták Tamással. Persze, hogy látták. Hetenként kétszer együtt ebédeltek, utána a ligetben üldögéltek, vagy megittak egy kávét a presszóban. Azt is tudhatták;

hogy nemegyszer vendégül látta már. Barátok voltak, nem titkolták. A barátsá- guk több évet számlált, mint Terike házassága. És tartósabb volt, és zavartalanabb.

Bizonyára azért, mert csak barátok voltak. Az pedig, Margit szemében igazabb és erősebb kapocs a házasságnál.

*

Margit tainítónak készült kislány korától. Tovább nem terjedt a fantáziája. De még addig is hiába nyújtózott, mert az anyja meg a nagyanyja után belőle is csak varrónőt csináltak. A Selényi-féle ruhagyárból küldték szakérettségire, mint a kultúrcsoport kiváló szavalóját, több háborús színdarab lelkes partizánlány hősét.

Ütravalónak a párttitkár még lelkére kötötte a kozmopolitizmus meg a klerikális reakció elleni harcot, s Margit őszintén hitt benne, hogy minden pódiumról elkia- bált költemény gránitszikla a béke bástyáján. Ezenkívül ismert és szavalt jó né- hány Petőfi-verset, legszívesebben a „Föltámadott a tenger"-t.

Bori Tamás művészettörténetet tanított a szakérettségizőknek, heti egy órában.

Ritkán taláLkoztak tehát, s az órái olyan különös hangulatban, teltek el, mintha erre a rövid időre másik világba költöztek volna. Sohasem derült ki, mi volt a kö- telező tananyag, hiszen nem érettségiztek belőle. Annyi azonban bizonyos, hogy Bori sok-sok reprodukciót, fényképet mutatott nekik, hogy Margit az ő szájából ha'lotta először Rembrandt nevét, s tőle tanulta meg, hogy a templomok nemcsak a klerikális reakció aljas eszközei lehetnek, ahonnan káros ideológiájukat terjesz- tik. Többen szóvá tették, hogy minek bámultatja velük a székesegyházakat, mit papol folyton a mitológiáról, elvégre az is csak egy vallásos ideológia, s mint ilyen, rést üthet a hallgatók eszmei szilárdságán. Bori elvitte őket a Szépművészeti Mú- zeumba, Margit félájult rémülettel nézte az embernagyságú képeket. A sok mezte- lenség zavarba ejtette, amikor pedig Bori Tamás mellé állva a test anatómiai szép- ségéről kezdett beszélni, kiverte az izzadság. Másnap az osztálytitkár bejelentette a kollégium igazgatójának, hogy Bori pedagógiai módszerei rombolják a tanulók erkölcsiségét, s a szabados burzsoá eszméknek nyitnak utat. A következő művészet- tcrténetórát az osztályfőnökük tartotta meg. Kiosztott néhány Szovjet Kultúrát, és felhívta figyelmüket a reprodukció mellékletekre. Margitnak nagyon tetszett a Levél a frontról című kép, de azért Bori Tamás csak nem ment ki az eszéből. Né- hány hét múlva összeszaladtak az utcán. Ugyanazt a forróságot érezte, mint a Szép- művészeti múzeumban.

— Mi történt Bori elvtárssal? Megbetegedett?

Bori szakállas volt, a szokottnál is lomposabb.

— Beteg? — ismételte zavarodottan. — Nem, igazán semmi bajom —, és ügyet- len mosollyal továbbsietett.

*

3 Tiszatáj

(3)

Egy hatalmas termetű, jámbor kőművest osztottak be Margit mellé tanulópár- nak. Csupa igyekezet volt szegény fiú, de napi 3—4 órás tanulással se lehetett bele- verni .a matematikát. 'Margit egyre jobban sajnálta, s egyre többet foglalkozott vele.

Zala János két ököllel verte a homlokát, elkeseredetten ismételte: — Nekem ezt az iskolát el köll végezni. Ha törik, ha szakad, végigjárom. Nem én akartam, de ha már ideerőltettek, nem nézetem le magam az otthoniakkal.

összeszoktak. A kollektív mozi- vagy színházlátogatásokon egymás mellé ül- tek, s ha nem szerveztek közös programot, kettesben sétáltak a városban. Év vé- gén már mindenki úgy emlegette őket, hogy csak az áldás hiányzott a nevük mellől. Margit végigdrukkolta Zala feleleteit, s a tanárok együttérző pillantásai őt dicsérték, ha közepesre kivágta magát. Tavasszal táncmulatságot rendezett az évfolyam. Á fiúk föl se kérték, nehogy Zala Jánost megsértsék vele. Kicsit bosszan- kodott emiatt, de aztán inkább magára fordította a haragját, a hozzá méltatlan kispolgári nyavalygásért.

— Tulajdonképpen rendes fiú — vigasztalta magát —, csak nem elég harcos.

Valahogy kevés benne a küzdőképesség. — És igazán hitte, hogy emiatt húzódozik tőle.

Később, amikor már nem restellt az érzéseire gondolni, fölidézte langyos ba- rátságukat, kereste benne a szerelmet. Hiszen mindenki azt mondta, hogy ők ketten szeretik egymást. Ö pedig nem merte bevallani, hogy a szerelmet nem ilyennek képzelte. Végeredményben sokat köszönhetett Zala Jánosnak. A korrepetálások foly- tonos ismeretszerzésre ösztökélték. Tanulj, hogy taníthass! — komolyan vette a jelszót.

S ha megfürödhetett Zala bálványimádó csodálatában, biztosan hitte, szereti ezt a f i ú t Szabad óráiban olvasott tehát. Újságot, folyóiratot, könyvet. Számtalan bro- súrát, ismeretterjesztő füzetet végigböngészett. Együtt lelkesedett Azsajev, Baba- jevszkij, Pavíenko hőseivel. Kívülről tudott egy egész Sztálinhoz írott versgyűjte- ményt, s közben még arra is szakított időt, hogy a Boldog embert elolvassa. Szín- házba járt, moziba, sőt tárlatokra is. Zalát mindenüvé magával cipelte. A mai fes- tők kiállításain nem kellett szégyenkeznie. Sehol semmi meztelenség, a képek a'akjaiban kedvenc regényhőseit ismerhette fel. Csupa kemény ember, munkások, parasztok, katonák. Az asszonyok is robusztusak, egyenrangú társai a férfiaknak.

Leginkább anyák, békéért küzdők, nyomor ellen lázadók. A nőre — ahogy régi ké- peken, szobrokon ábrázolták — semmi sem emlékeztetett belőlük.

Margit maga is úgy öltözött, hogy a teste vonalát ne hangsúlyozza, csak takarja a ruha. Kifelé bővülő szoknyái, feltűrt ujjú ingblúzai mindenben egyformán zsák- szerűnek mutatták.

A képzőművészek nagy tavaszi seregszemléjén váratlanul Bori Tamás képével találkozott. Egyetlen kis olajfestménye kapott helyet a kiállításon; sötét tónusú tájkép, szomorú városszéli bérházak viharfelhőkkel szemeztek rajta.

— Nézd csak, Bori Tamási! — kiáltott fel Zala a ráismerés örömével. — Nem is tudtam, hogy festőművész. — Margit se tudta. A kép nyugtalanságot ébresztett benne, hiányzott róla a- többi képet elöntő, napfényes harmónia (később az újságok is áldoztak rá egy leintő, fejcsóváló félmondatot.) A termekben ődöngve, a festő is eléjük toppant. Épp oly vigasztalannak látszott, mint a vászonra festett, mállott falú házak. Nem ismerte meg őket, és Margit se szólt utána, nem tudott volna szívéből gratulálni a festményéhez. De azért egy aratást ábrázoló, hatalmas tabló mellől sokáig szemmel tartotta imbolygó lépéseit, figyelte, ahogy hunyorogva meg-megáll, s inkább a padlót nézi, mint a kiállított képeket. Sovány volt, cigány- fekete, nagyzsebes kordbársony zakója a combjára lógott, s ádámcsutkája úgy lüktetett, mintha a szíve dobogna benne.

Ettől kezdve csak figyelmetlenül válaszolt Zala kérdéseire, s amikor a napfényre értek, bosszantóan komikusnak találta mérföldlépő, óriás lábait. A közeledő érett- ségire hivatkozva rövidebbre szabta a közös tanulás idejét. — Valamikor nekem is készülnöm kell — tért ki a fiú elől.

Aztán leérettségiztek. Margit kitűnő eredménnyel, Zalát is átengedték. Ekkor következett, a tulajdonképpeni lánykérés. Zala szörnyen banális dolgokat mondott, s azokba is belezavarodott. Az édesanyját emlegette, hogy látatlanban megszerette Margitkát — így mondta, a markánsabb Margit helyett —, és alig várja, hogy me- nyeként üdvözölhesse. Még sok ehhez hasonlót összehordott. Margit azt hitte, a becézésért és a többi butaságért futja el az indulat.

— Hát tudod, Zala elvtárs — nyomatékkal elvtársazta —, semmit se ért neked az én tanításom. Ugyanolyan érzelgős vagy, mint mikor idekerültél.

Szegény fiú elképedt, hogy ezt kapja az igen helyett, s csak nehezen értette meg, hogy kikosarazták.

*

603-

(4)

— Valakivel összetéveszt, Bori elvtárs — hátrált Margit Bori Tamás örvendező arca elől.

Utoljára meg se ismert. Talán hasonlítok valamelyik ismerőséhez.

— Szó sincs róla — nevetett Bori. — Maga volt a legkedvesebb tanítványom a szakérettségin.

— Én? — Margit belepirult a váratlan dicséretbe —, sose mondta, Bori elvtárs.

— Már hogy mondtam volna? Olyan öntudatosak voltak mindannyian, az érzé- seit nemigen mutatta az ember maguk között. Még rajtam maradt volna, hogy kispolgár vagyok. A végén úgyis rámsütötték.

— Nem értem.

Bori jókedvűen megveregette a vállát. — Kitették a szűröm. Ezt bizonyára tudták.

— Csak sejtettük. De senki se beszélt róla.

— Megfúrtak az osztálytársai. Pedig akkor nekem az volt a kenyerem. Azok- ból az órákból éltem.

— Ezt se tudtuk.

— Ó, hát mit tudtak rólam egyáltalán? Azt, hogy mitológiával fertőzöm az eszmei szilárdságukat meg templomokat mutogatok a klerikális reakció ügynökeként?

— Én nagyon szerettem az óráit. Bori elvtárstól tanultam meg, hogy kell egy képre ránézni. Azóta is elmegyek minden fontosabb kiállításra.

— Látja, ennek örülök. És honnan tudja kiválogatni a fontosakat?

Az egyetem bejáratánál álltak, Margit nagyalakú jegyzeteket cipelt, s a rossz fogású füzetek minduntalan kicsúsztak a hóna alól.

— Megihatnánk egy kávét — invitálta Bori —, ha ugyan nem kellemetlen ve- lem mutatkoznia.

Szabadkozni is elfelejtett, annyira zavart volt a megtiszteltetéstől. A következő percben már egymás mellett ültek a tenyérnyi presszóasztalnál, civil emberek mód- jára kortyolták a feketét. Margit arra gondolt, hogy mindössze, nyolc-tíz évvel lehet idősebb nála. A kihajtott, fehér inggallér egészen fiatalnak mutatta.

— Látom, egyetemista. Tanár lesz?

— Ha ki nem dobnak közben. És Bori elvtárs . .. tanít valahol?

— Tanítgatok. • • •

— Művészettörténetet?

— Meg rajzot.

— És fest még?

Bori nevetett. Szokatlanul sokat nevetett, s ha nem akadt nevetni való ja, : leg- alább mosolygott. — Az ilyesmiből nem gyógyul olyan könnyen ki az ember. — Margit arra a régi képre gondolt, a viharfelhős házakkal. Nem merte tovább faggatni. A férfi fizetett, s búcsúzkodás közben odavetette: — Egyszer megnézhetné a dolgaimat.

Ha ugyan érdekli. Mert én nem tartozom a fontosabb kiállítók közé. Egyébként őszre talán sikerül tető alá hozni egy önálló tárlatot. Már olyan félig önállót, a feleségem is bemutatná a kerámiáit.

— A felesége... — döbbent meg Margit, aztán gyorsan kiegészítette a monda- tot: — kerámikus?

— így alakult. De a gyerekeim már normális emberek lesznek. Én legalábbis mindent elkövetek...

— Gyerekei is vannak?

— Kettő méghozzá. A lányom belépett az óvodáskorba, a fiam még nagyon kezdő, alig négyhónapos.

— Egy lány, egy fiú, ez igazán nagyszerű! — Margit kimérten mosolygott, szája belezsibbadt az erőltetésbe. De gratulálni már elfelejtett a nagyszerű gye- rekekhez.

*

— A lányok — legyintett lapátkezével a hosszú negyedéves — csak azért jönnek oz egyetemre, ¡hogy férjet fogjanak. • •

— Hülyeség — csattant Margit ellentmondást nem tűrő hangja. A negyedéves szélesen vigyorgott, s a bűntudatot túlozva Margit felé .bókolt: — Bocsánat, elv- társnő, a világért se számítlak közéjük.

— Nem vagyok egyedül. Persze, nehéz megszokni, hogy a nők nélkületek ren- dezzék be az életüket.

— Bizony, bizony — bólogatott a fiú —, az átkos kapitalizmusban is voltak apácák. Ti majd megalapíthatjátok a .szocialista szerzetesrendet. Én különben lá- nyokról beszéltem, lányokról, tisztelt elvtársnő, nem fakírokról.

(5)

Ugyanazokat az ingblúzokat viselte, amiket a szakérettségin hordott. A kollé- giumban a lányok egymás pulóvereit próbálgatták, s ha randevúra mentek, elku- nyerálták egymás holmiját. Ösztöndíj után vásárolni indultak. Órákig ácsorogtak a kirakatok előtt, míg végre a menzapénzből elspórolt forintokon megvettek egy pár nylonharisnyát. Margitot is rábeszélték volna a vásárlásra. — Legalább egy jerseypulóvert — duruzsolták a fülébe. — Csöppet se drága. — Margit esetlenül álldogált az üzletben, előtte pulóverek simultak egymáshoz, a lányok biztatták, pró- bálja csak fel őket, végül üres kézzel fordult ki a boltból. — Nem vagyok pojáca — rázta le magáról a szobatárs! szemrehányásokat. Másnap valamelyik áruházban sötétkék ingblúzt vásárolt, hasonlót a régi blúzaihoz, és próba nélkül csomagol'tatta be. A blúz aztán nagynak bizonyult, a válla lelógott, s ahogy a szoknyába gyűrte, összecsomósodott a derekán. Tornaórán a többiek összesúgtak meztelen háta mö- gött. Látta, hogy szünetben lányok és fiúk róla beszélgetnek, s ráfintorítják arcukat a sötétkék ingblúzra.

— Mit akarsz tulajdonképpen? — kérdezte a valószínűtlenül karcsú Gyurica Vali, aki Békés megyei parasztlányból szédületes sebességgel vedlett át belvárosi kis- asszonnyá. — Aggszűz maradsz egész életedben? Nézz körül az egyetemen. Lányok, lányok mindenütt. Évről évre kevesebb a fiú. Így aztán verseny van, szabadver- seny, mint a kapitalizmusban. Csakhogy itt a fiúk felosztására megy a játék. Aki bírja pénzzel, ruhával, frizurával, az versenyképes,' a többin egyszerűen keresztül- néznek. Aztán kiraknak Köcsögpusztára misszionáriusnak, ott majd lesheted a vőlegénynekvalót. Esetleg valami jóképű traktoristával összehoznak az együttérző szülők. Oktathatod neki a párttörténetet, amíg meg nem unja. Itt az utolsó lehetőség, itt, az egyetemen.

Margit csalódottan bámulta Vali púderozásra előkrémezett a r c á t

— Milyen szörnyen unalmasak vagytok. Nektek csak ennyi a világ: férjhez menni. Az ember szégyelli köztetek, hogy nőnek született.

— Csak prédikálj — Vali nyelvet nyújtott rá a tükörből. — Te viszont nevet- séges lettél a fene nagy öntudatoddal. P e d i g . . . éppen megnéztünk a gyerekekkel...

érteném, ha csúnya lennél.

Margit minden dicséretre elpirult. Erre is. S ettől csak ingerültebb lett.

i— Engem ez nem érdekel, vegyétek végre tudomásul.

— Nem érdekel? Majd érdekelne tizenöt év múlva, de akkor már késő bánat.

*

Terike esküvőjét hangos csinnadrattával ünnepelték az otthoniak. Siettek nagydobra verni, hogy végre elkelt az egyik Széli lány. Meghívtak boldog-boldog- talant, s Margit tehetetlenül nézte, hogy oldódik fel kínnal összegyűjtött pénzecs- kéjük alig látott sógorok és unokatestvérek poharában. Terike bosszantóan, már szinte ostobán boldog volt. Amikor felelősségre vonta, miért csődítették össze ezt a rengeteg embert, cuppanósan megcsókolta a .nővérét, úgy trillázta: — Hadd örül- jenek! Esküvője is csak egyszer van az embernek. Az újdonsült sógor közismert helyi potentát volt, az ifjú párt sorban köszöntötték a társadalmi szervek képvise- lői. Margit a menyasszonyi ruháért is haragudott, hisz templomi szertartás nélkül, ez is csak nevetséges kivagyiságnak látszott. De hát Terike valósággal kivirult a hosszú selyemruhában, s minduntalan hátratekintett az utánaúszó tüllfátyolra.

— Micsoda cirkusz — hajtogatta Margit —, .nevetséges bohóckodás.

Valamelyik izzadt tenyerű unokatestvér őt is táncba vitte. Vizes h a j a alól ol- vadtan nézett rá.

— Bolondok a férfiak. Viszik az éretlen gyümölcsöt, pedig az érett .majd kiveri a szemükei.

A rokon bóknak szánta, azt hitte, hálás mosolyt kap érte cserébe. Margit szó nélkül otthagyta a szoba közepén. Elő se jött, míg az utolsó vendég el nem köszönt a háziaktól. Ott ült a konyhában, mindenkinek útjában volt, de hiába veszekedtek vele, nem mozdult.

— öreglány maradsz — legyintett az anyja fáradtan —, sose lesz rendes csalá- dod. Kóró vagy te, száraz kóró. Magad keresed a sorsodat. — Kimondta rá az ítéletet.

Margit tudta, hogy a családi szokások szerint ennél rosszabbat nem is mondha- tott volna.

— Bori elvtárs! Egy pillanatra!

A férfi meglepetten fordult hátra, régóta nem elvtársazták, szokatlan volt a megszólítás.

— No lám, Széli Margit. Egészen eltűnt a szemem elől.

— Ne haragudjon, hogy így az utcán . . . kérdezni szeretnék valamit.

603-

(6)

— Állok rendelkezésére.

Megfogta Bori karját, egy mellékutcába húzta.

— Olvastam az újságban . . .

— Ejnye, hát nem tartotta fontos kiállításnak?

— Ott voltam a megnyitón.

— Akkor miért az újságot emlegeti? A véleményére lennék kíváncsi.

— Nem tudom. — Margit az aszfaltot nézte. — Még nem emésztettem meg. Ne- kem valahogy ú j volt, eddig minden olyan egyszerűnek látszott.

— Nem értette?

— De igen. Azt hiszem. Az ú j s á g . . .

Bori türelmetlenül topogott. — Megint az újság.

— Az újság valahogy úgy írt magáról, mintha valami ellenség... mintha a rendszerre] szemben . . . — érezte, hogy csak gyarló, szegényes szavakat tud mondani.

— Csupa ostobaságot írtak — legyintett Bori. — Vagy talán igazuk volt? — Hirtelen szembefordult a lánnyal. Margit most egészen közelről látta a szemét.

Zöld, foszforeszkáló macskaszeme volt, ingerült fények vibráltak benne, s Margitra átragadt az idegessége.

— Én másképp értelmeztem — kezdte ügyetlenül. — Bori elvtárs valahogy ki- ábrándult ember, de nem ellenséges a mi világunkkal.

— Ezt csudaszépen mondta — gúnyolódott a férfi. — „Nem ellenséges a mi világunkkal" — óriási! Magát az isten is újságírónak teremtette. Egyébként köszö- nöm a védelmet. Mellékesen hadd jegyezzem meg, hogy a maguk világa nélkül sose végeztem volna el a Képzőművészeti Főiskolát. De azért — köszönöm.

Margit a városban kószált egész délután. Égett az arca, lángolt a füle, hiába szorította rá hideg tenyerét. — Szörnyűség — ismételte talán századszor. — Mindent elrontottam. De maga se értette, mi a szörnyűség, és mit rontott el tulajdonképpen.

Terike szinte kifakult a sírástól.

— Semmit se tudok róla. A vonatok leálltak, még a telefon se működik.

Tanácstalanul nézett szét a húga cukrosdoboz szobájában. Kínos tisztaság, keményített csipketerítők, buta kis porcelánfigurák mindenfelé. Bosszantotta, hogy Terike halott anyjuk helyett az urát siratja, aki pedig biztonságban tölti az időt valamelyik kényelmes szállodában. Nem olyannak ismerte a sógorát, mint akit meg- keres a veszedelem. Amilyen ügyes, selyemmodorú, lepkekönnyű, egy szellemes

poénnal a hurokból is kihúzná a nyakát.

Az anyjuk temetésére érkezett haza néhány nappal ezelőtt: Egy zűrzavaros, fortyogó Festet hagyott a háta mögött, már hetek óta nem szabadult ki az indulatos viták labirintusából, most mégis értetlenül hallgatta a muzsikától néma " rádiót.

A gyomra émelygett az örökegyforma zenétől, a lakás édeskés halottszagától, s mindehhez nevetségesnek tűnt Terike aggodalma.

— Ugyan ki bántaná őt Pesten? És akárhol a világon?

Hirtelen Bori Tamásra gondolt, magának is váratlanul jutott eszébe. Hiszen őt bánthatják. Bántották is az utóbbi időben. Utolsó röpke beszélgetésükből csak annyi derült ki, hogy külföldi ösztöndíjat kapott, Párizsba utazik. Ott lehet most is. És ha most ott van, talán s o h a . . . soha t ö b b e t . . . — nem merte befejezni a gondolatot.

— Te könnyen beszélsz — sírdogált Terike. — Se kutyád, se macskád, elég, ha magaddal törődsz. Nem is értheted, mi az, folyton a másik gondján emésztődni.

Most meg retteghetek az életéért. Hiába is magyarázom neked.

Margit csak novemberben jutott vissza Pestre. A kollégiumban néhányan ődöng- tek, aki vonatot, alkalmi teherautót talált, az hazaindult.

— Hát maga? — bámult rá a gondnok — mit keres itt ilyenkor?

— Visszajöttem. Még nincs vége a tanévnek.

— A tanév — nevetett a gondnok. — Annak aztán befütyültek.

Tudta Bori címét. Elmerészkedett a házig, sőt a kapu alatt a névtáblát is vé- gigolvasta. De az emeletre már nem ment fel. Következő héten megint arra sétált,

•és néhány nap múlva megint. Akkor végre meglátta. Üres bevásárlószatyrot lóbált, .a kapunál utolérte egy kislány, éles hangon kiabálta: — Anyu azt mondta, ha találsz

valami konzervet, feltétlenül hozzál.

— Jó, jó, mindent hozok, amit árulnak. Indulj vissza gyorsan, semmi dolgod az utcán.

— Hát Itthon van — sóhajtott Margit. Mást nem akart tudni. Sietve befordult a sarkon, mielőtt Bori észrevette volna.

*

(7)

Visszamehetett a szülővárosába tanítani. Akarta is, félt is tőle. Akarta, mégis közel volt Pesthez, akár minden vasárnap felrándulhatott. De félt az apjától, T e - rikétől, a szétágazó rokonságtól, hisz minden utcában akadt egy távoli unokatest- vér, aki fia-lánya dolgában rokoni elnézésére számíthatott. Nem adott végleges választ. Ahogy tanácstalanságában szokott, most is cél nélkül járkált a városban.

Szeretett beleolvadni az utcákon áradó tömegbe, ismeretlenül és ellenőrizetlenül sodortatni magát a véletlennel. Estefelé becsöngetett Bori Tamás ajtaján. Kicsit reménykedett, hogy senkit nem talál otthon. Bori jött elő a csöngetésre, őszintén örült Margitnak. Egyenesen a műterembe vezette. Sokáig beszélgettek. Odakint csend veit. nem hallatszott a gyerekek lármája. Margit nem mert utánuk érdek- lődni, hátha vidékre utaztak, s akkor ő most egészen egyedül...

A városka nevére Bori fölélénkült.

— Nagyszerű. Akkor hát kollegák leszünk.

— Hogy kollegák? — értetlenkedett Margit.

— Tavaly óta járok a maguk gimnáziumába. Van ott egy iparművészeti tagozat,, tizennyolc gyerek egyelőre, rajzolni tanítom őket.

Hazafelé Margitban fölébredt az ijedtség: talán be is töltötték a helyét. Hiszen:

sokkal előnyösebb, mint akármelyik tiszántúli kisváros.

*

A csupanő tanári testületben különc volt és magányos. Afféle csudabogár. Öreg- lánynak illik rigolyásnak, magánakvalónak lenni. Nem is veszik tőle rossznéven.

Nem szerette a kartársnőit. Aszkéta szeme észrevette, és fölnagyította minden rossz tulajdonságukat, s még a jókat is ellenkezőjére fordította. A nevelői szobát benépesítették a gyerekbetegségek, horgolásminták, ételreceptek.

— Az uram — mondta felcsillanó büszkeséggel a frissasszony Horváthné —, és Margit undorral fordított hátat neki. Néhány nappal ezelőtt még mindenki Erzsi- kének nevezte, s aztán máról holnapra Horváthné lett belőle. Attól kezdve szinte élvesztette a keresztnevét. És milyen boldogan vesztette el, hogy kiütközött az öröm.

minden szavában, minden mozdulatán. Mintha a birka ránevetne a nyíróolilóra.

Margit csak azt látta a házasságból, hogy az asszonyok szünet nélkül versenyt f u t - nak az idővel, a férjek kívánságaival, a gyerekek betegségével, és mindig lemarad- nak a futóversenyben. S amíg lélekszakadva rohannak, elmaradnak mellettük a

fák, a virágok, s mindaz a szépség, amit természet és emberi erő összehordott, amiért egyáltalán érdemes élni. Kicsit sajnálta az asszonyokat, és nagyon lenézte őket.

Magányosságában is erősebbnek érezte magát náluk, s mindinkább hitte, hogy éppen ebben a magányosságban van az ereje.

*

Terike családi szilvesztert rendezett. Meghívta az apját, a nővérét is. A többi vendéget a férje szállította. Nagyhangú, bortól vörös férfiak ülték körül a kártya- asztalt, el ise mozdultak onnan egész éjszaka. A nők a televízióval vigasztalódtak.

Aztán valamelyik fiatalasszonyban föltámadtak az emlékek. — Mikor ők Jóskával' a Gellértben köszöntötték az újesztendőt. Bizony régen volt, igaz se volt.

Mindnyájan ittak már, Terike gyönge likőrjétől elérzékenyültek. A nászút, a mézeshetek, a gyerek előtti boldog i d ő k . . . A könnyezést Terike kezdte, s aztán jólesett kisírniuk magukat együtt. A férfiak mindebből semmit se vettek észre.

Hanem éjfél után a kedves, bohém sógor megropogtatta zsibbadt tagjait, két osztás között odavetett néhány szót a nőknek, legyen min rágódniuk reggelig.

— Ennyi okos asszony, igazán foghatna egy valamirevaló férjet ennek a mi Margitunknak.

— Ugyan hagyd — intette le Terike, s tapintatos oldalpiilantássai engesztelte a nővérét.

— Dehogy hagyom. Elhervad itt köztünk, mielőtt leszakították volna. Nem ve- szem a lelkemre...

— Inkább hervadjak, mint úgy virágozzak, mint a te feleséged' — csattant bele Margit a szilveszteri kedélyeskedésbe.

— Nocsak? Aztán mi 'kifogásod a húgod sorsa ellen?

— Élete sincs neki, nemhogy sorsa.

— De tudod! Szerinted például mi az élet?

Mosolygott még, de a vendégek családi botrány szagát érezték. Valakinek gyor- . san eszébe jutott egy móricka-vicc, aztán a viccek özönével kergették szét a vesze- kedés feihoit. Reggel felé Terike félrevonta a nővérét.

— Minek kötekszel?

— Nem én kezdtem.

603-

(8)

— Fölösleges mindenre válaszolni. Tudod, milyen érzékeny.

— Én is érzékeny vagyok. És te is jobban tennéd, ha néha kinyitnád a szádat

— Többre jutok a hallgatással.

— Vagy ravaszkodással. Vagy ügyeskedéssel, praktikákkal.

— Mindegy. Az a fontos, hogy elérjem, amit akarok.

— Sokat elértél mellette.

Terike fölhúzta a vállát.

— Igenis sokat. Például az ételt csak piszkálta eleinte. Ez se tetszett, az se tet- szett. Most nézd meg. Amit az asztalra teszek, megeszi. Meg is hízott a kosztomon.

— Öriási. Ez aztán eredmény. Az életed nagy műve. Meghízott a kosztodon..

Terike értetlenül meredt rá, és azt gondolta, amit a többiek szoktak Margitról.

— Rigolyás öreglány.

*

A kávé gőze fölött lopva vizsgálta Bori Tamást. — Egészen megőszült — szo- rult össze a torka. Talán a maga korára gondolt. — Meg is hízott, kisimult az utolsó három évben. Elérkezett abba a korba, amikor már észrevétlenül változik az ember.

— Nekem könnyű — sóhajtott Bori. — Csak vendégeskedem maguknál, erre a két.

napra mindenki a szebbik arcát mutatja felém. — Aggodalmasan nézett Margitra.

— Nincs nagyon . . . egyedül?

Margit hevesen tiltakozott.

— Ez az életformám. Ha éppen szólni akarok valakihez, az apám itt van a szomszéd szobában.

Bori fölállt, körbesétált a falak mentén. Először járt Margitnál. Néhány percig, tétovázott egy ceruzavázlat előtt, amit évekkel ezelőtt ő ajándékozott a lánynak..

— Már nem tetszik — mondta tárgyilagosan —, valahogy elvesztette az időszerű- ségét. Nem tartozik hozzám. — Aztán meglepetten kiáltott fel két egymás alá f ü g - gesztett rézkarcra.

— Hát ezek? Hogy kerültek magához?

Margit elpirult.

— A képcsarnokban vettem még tavalyelőtt.

Bori összeráncolt homloka alól mereven figyelte. — A képcsarnokban veszi a.

dolgaimat... hiszen tudja, mit ad el nekik az ember. A legtávolabbit, amitől még könnyű megválni. Inkább szólt volna, magának szívesen . . .

Margit zavartan nevetgélt.

— Ugyan, hogy képzeli? Ilyesmit nem kér az ember. Különösen azok után,, hogy a szemem előtt utasított vissza egy ötezer forintos ajánlatot.

— Itt jó helyen lenne, néha még láthatnám is.

Hirtelen másról kezdett beszélni. Azután sokáig nem találkoztak, a férfi kül- földre utazott. De még elutazása előtt csomag érkezett tőle. A képen mállott k ü l - városi bérházak viharfelhőkkel szemeztek. Jól emlékezett erre a festményre. Azon a régi kiállításon megzavarta, idegennek találta. Most olyan boldog volt, hogy már szinte szégyellte magát.

*

A napok csak annyira különböztek egymástól, mint egyik kukoricaszem a.

másiktól. Irodalom- és nyelvtanórák, dolgozatok, szétszórt vázlatok, esténként a csönd meg a könyvek.

— írt a barátod — kiabált harsányan az igazgatóhelyettes, s a képeslapot k i - gombostűzte a faliújságra.

„Szeretettel gondolok a testület minden tagjára,

Bori Tamás"

Odahaza a levélszekrényben hasonló lapot talált.

„Üdvözletem küldöm a változatlanul gyönyörű Firenzéből,

Bori Tamás"

Csalódottan forgatta a színes papírt. — Egy levelet — gondolta .savanyú ízekkel a.

szájában ¡— azért írhatott volna. S félöntudattal még a szavakat is megszámolta.

Egy szóval se méltatott többre, mint a kollegáit. Ugyanezen a napon talán két tucat:

üdvözlő szöveget írt le, és megkönnyebbült, hogy eleget tett a terhes kötelességnek.

*

Az apja harákolva üldögélt a félhomályos teraszon. Puffadt kezét összefonta a hasán, órákig elmaradt így. Már olyan kövér volt, hogy minden mozdulattal t a k a - rékoskodott.

— Aztán miféle ez a Bori Tamás? — kérdezte rekedten. — Nőtlen legalább?

(9)

Margit ingerülten kapta fel a fejét. — Ugyan, apám. Két nagy gyereke van.

— Akkor minek jár hozzánk?

— Csak hozzám jár — a hangja vékony lett és pengeéles. — Elmúltam m á r tizenhat éves, hogy a legények háztűznézőbe jöjjenek ide.

— Mégse tisztességes dolog — morfondírozott az öreg. — Nős ember ne muto- gassa magát lányos háznál. Ez a szokás.

— Nem érdekelnek a szokások. Bori Tamás a barátom, a legjobb barátom évek óta.

— Olyan nincs férfi ímeg tisztességes leány között. Ezt csak azok mondják, akik valami nemszeretem dolgot titkolnak.

— No, ebből elég. Kinőttem már az ilyen kioktatásból.

— Az a te bajod, hogy minden rendes embert elzavartál magadtól. Lenne csalá- dod, férfi, apró gyerek, majd nem jutna időd a barátkozásra. Agyadra megy a

fene nagy szabadság. De én tudom, hogy kibeszélnek a városban, akár a rosszféléket

— Eddig se szorultam apám tanácsára. — Sietve összekapkodta az edényt, kü- lön terített az apjának — indult vele a konyhába. A harag nemsokára elfüstölgött belőle. Az öreget már senki nem vette komolyan. Félig élt csak ebben a világban.

*

Friss tavaszi szagok csiklandozták az orrát. Még nem volt külön illata akác- nak, bodzának, minden fűszál, minden kibuggyant falevél április egyforma szagát

árasztotta. Bori a fák koronáját figyelte, és mondta egymás után a nevüket. Talán most fordult elő először, hogy Margit nem fogta fel szavai értelmét, nem a k a r t tanulni tőle. Csak annak örült, hogy a hangját hallhatja.

— Nyáron Dunántúlra utazunk a családdal — mondta váratlanul a férfi —, kibéreltem egy tanyát, egyedül leszünk benne. A közelben sehol egy ház, kilomé-

"tereket kell gyalogolni a boltig. A kölykök alig várják a júliust.

Margit fölébredt. Pimaszkodó szél f ú j t át a ruháján.

— Még sose láttam ,a feleségét.

— A feleségem... — ismételte elgondolkozva Bori — magának a válláig érne.

De borzasztó erő van benne, rettentő nagy erő. Férfinak kellett volna születnie. — Többet nem mondott róla. Még azt se, hogy — jöjjön el hozzánk egyszer, ismer- kedjenek össze.

Margit a Csalogány utca sarkánál valahogy elvesztette a tavasz szagát. Hiába szippantott a levegőbe. A közeli házakban hagymát pirítottak, húst sütöttek, az asszonyok vacsorához készülődtek már.

— Ez minden? — kérdezte magától — ez minden? Hiszen ez . . . semmiség . . . — És hirtelen elsírta magát. Már nem is emlékezett a sírás jó ízére. A könnyeiben Te- rike bánatára ismert, és kívülről figyelő okos szeme tudta, hogy szégyenletesen el-

"'hagyta magát. De hát meg kellett siratnia azt az órát, amikor ráébredt végre, hogy

•ő is csak asszony. Lányfejjel is, fonnyadó pártával i s . . . csak asszony. Nagyon fájt ez a felismerés. Jobban . . . mint maga a szerelem.

— Telikének állást kell szereznie. Bizonyára elfelejtett már dolgozni. Dolgozni .azzal a tudattal, hogy egyedül önmagára számíthat. T e r i k é n . . . mindenképpen .segíteni kell. És csak ő tud rajta segíteni. Még h o l n a p . . . holnap kitalál valamit.

3 Tiszatáj 626

Figure

Updating...

References

Related subjects :