Hálózat és tudásegész

Hálózat és tudásegész

NYÍRI KRISTÓF

A címben szereplő „hálózat” szó a számítógépeknek elektronikus adatátviteli vonalakkal összekapcsolt, immár világot átfogó - és sokunk számára közvetlen életkörnyezetünkhöz tartozó - rendszerére vonatkozik. A „tudásegész" kifejezés pedig annak eszményére utal, hogy az egyén a társadalom mindenkori ismere­

tösszességének ne csupán valamely esetleges részletét mondhassa magáénak, hanem - valamiképpen - mindenre kiterjedő tanultsággal és tájékozottsággal bírjon, a világot teljes és egységes képben lássa. Az egyéni tudás esetlegessége éreztén adódó elbizonytalanodás, elidegenültség a mögöttünk álló évszázad meghatározó élménye; a számítógépek korának beköszöntét kísérő alapvető érzés pedig éppen az információs elidegenültség meghaladásának reménye volt.

Ám paradox vonása az eletkronikusan közvetített kommunikációnak, hogy a világról alkotott tudásunkat nemcsak egységesíti, de szét is forgácsolja. Már a távíróra alapozott napilap is egyfelől az egész földet behálózó tájékoztatást nyújtott, másfelől azonban egy­

mással összefüggésben nem álló híradások mozaikjává lett. A rádió egyidejűséget te ­ remt, miközben a hírek beérkezése sorrendjének véletlenszerűségével s a hangzó be­

széd illanékonyságával a hallgató számára megnehezíti, hogy rendezett képet alkosson magának arról, amit hallott. A műholdas televízió által nyújtott, látszólag mindent felölelő változékonyságú verbális és vizuális információsugárzás egymástól teljesen elkülönülő nézetek és üzenetek tarka vegyülékét eredményezi.

A számítógép képernyőjén megjelenő szövegek persze - szándékaink szerint, s tete­

mes mértékben megvalósulásukban is-fo lya m a to s és egységes egésszé állnak össze.

A „számítógép képernyőjét” említettem, gondolva itt a hálózatba ágyazott munkaállomá­

son túl az elszigetelt, noha lehetőleg CD-ROM meghajtóval ellátott szövegszerkesztőre is. Mindkettő óriási mennyiségű információhoz - adatokhoz, szövegekhez, képekhez, egyre inkább hangokhoz is - enged hozzáférni. Szótárak, lexikonok és kézikönyvek anyagának időbeli, térbeli és pénzügyi korlátok folytán eddigelé elképzelhetetlen kiterje­

désű, s a hagyományos nyomtatott szövegben gyakorlatilag elérhetetlen mélységű ta­

nulmányozását teszik lehetővé. A tudós számára a szakirodalom oly teljességét kínálják, melyet csak nagyon kevés könyvtár nyújthatna. S nemcsak az elkülönült résztudományok közötti utak újramegnyitását ígérik, hanem „a humán és a természettudományokat egy­

mástól ... elválasztó” „tradicionális határvonalak” megszűnését is(1), a tudásnak a klasszikus egyetemi szellemben történő újra-integrálását, sőt, Ted Nelson szavaival, az

„egyesített írásbeli univerzum” létrehozását és „az alternatív nézőpontok kölcsönös egy- bevethetőségét” .(2) Menekülést kínálnak - hogy nevezetes megfogalmazásokat idézzek - „az egyes ember által lakott kognitív világ szánalmasan kicsiny csücskéből” (3), „ki-ki

információs környezetének viszonylag véletlenszerű szegletéből”.(4)

Ám mind az elszigetelt, mind a hálózatba állított számítógép, utóbbi sokszorosan na­

gyobb mértékben, mint az előbbi, olyan tulajdonságokkal is bír, amelyek a tudás labirin­

tusaiban való eligazodás nehézségét inkább fölerősíteni, mintsem enyhíteni látszanak.

A számítógépekben tárolt tudás fizikailag soha nincsen jelen, kivéve a képernyőnkön ép­

pen látható elenyésző szeleteit. Nem lehetséges a tudásnak - mint a könyvben, vagy mint a könyvtárban - úgymond utánanéznünk, a tudás csupán lehívható. A lehívás ke­

resésen alapszik - szövegek bizonyos mennyisége fölött ez még az elszigetelt szöveg­

szerkesztő esetében is így áll, akkor is, ha csak egyetlen használója van, s ha minden dokumentumot ama egyetlen használó gépelt vagy másolt bele. A célzott hierarchikus keresés föltételezi, hogy az információ - a lemezen idebenn, vagy a hálózatban odakünn

- már megfelelően strukturált és rendezett legyen. Olyan föltételezés ez, mely rohamosan veszít valószerűségéből, amint újabb keletű kutatási területek felé közeledünk Ama mos­

tanában annyira divatos nézet, amely minden lehívható információt puszta nyersanyag­

nak tekint, melyből a használó szabadon állíthatja elő a maga preferált hypertext struk­

túráját, a tudás széttöredezett állapotának elfogadását, nem pedig meghaladását jelenti.

Az automatikus keresés - kulcsszavakkal vagy kulcsszavak kombinációjával - közismer­

ten haszontalan módszer, kivált a szellemtudományokban, ahol a jelentés szinte kizáró­

lag a szövegkörnyezettől függ. Itt mindenképpen helytálló a megfigyelés, mely szerint a szöveg-adatbankokban történő keresés nemcsak föltárja, de el is fedi az összefüggése­

ket. És még akkor is, ha a keresés sikeres - abban az értelemben, hogy találtunk valamit, amiről halványan úgy gondoltuk, hogy föllelhető, vagy fölfedeztünk valamilyen előre nem sejtett új kapcsolatot - nincsen kielégítő eszközünk annak meghatározására, hogy a megtalált információ hogyan és hol illik valamilyen átfogó keretbe, illetve, hogy egyáltalán van-e ilyen keret. Ha könyvben olvasunk vagy szemelgetünk, ha a könyvtár polcai mentén sétálunk, vagy akár a katalóguscédulákat forgatjuk, valamiféle olyan helyzetérzékelésre teszünk szert, amely elektronikus közegben nem adódik. Ahhoz, hogy tudásunk bármi­

féle értelemben egészleges legyen, valamiképpen tudnunk kell, hogy mit tudunk, vala­

miféle áttekintéssel, memorizált vázlattal kell bírnunk tudásunkat illetően. Fölidézzük az oldal képét a könyvben, vagy a kötet helyét a könyvtárban; emlékezetképekkel bírunk bizonyos fontos bekezdésekről. Amikor a szövegeket képernyőn olvassuk vagy futjuk át, ilyen áttekintésre aligha tehetünk szert. Mosolyoghatunk azon, hogy az első nyomdászok roppant erőfeszítéssel próbálták utánozni a kéziratos kódexet, mind a betűk formáját, mind az oldalak elrendezését tekintve - mosolyoghatunk ezen, ám akkor is igencsak fi­

gyelemreméltónak találom, hogy az igazán sikeres elektronikus lexikonok ma számotte­

vő mértékben a nyomtatott kézikönyvet(5), a kéziratos oldalt, vagy akár a fizikailag létező könyvtárat próbálják szimulálni. Úgy látszik, hogy az elektronikusan közvetített kommu­

nikáció tudásegyesítő potenciáljának bizpnyos vonatkozásokban a nyomtatott könyv tu ­ dásegyesítő képességén kell alapulnia. Ám az is igaznak látszik, hogy ezek a képessé­

gek most már jó ideje a kimerülés jeleit mutatják. Azt mondhatjuk, hogy eme kimerülésnek következményeképpen, és különösen a számítógép eljövetele által fölmerülő kérdések kapcsán, a tudás mibenléte megint egyszer jeles témává lett. S a téma jellegzetesen fi­

lozófiai: benne ténybeli nehézségek és fogalmi paradoxonok keverednek.

A tudás témája persze csak egyike azoknak, amelyek a számítógépek és elektronikus hálózatok megjelenéséhez kapcsolódva mintegy filozófiai hangulatot árasztanak. Az én fogalma, vagy a racionalitásé, vagy a jelentésé, vagy a valóságé, hogy csak a legfeltű­

nőbbek némelyikét említsem, valamennyien ide tartoznak. De a tudás témája valami kü­

lönleges közvetlenséget mutat - egyfajta naivitást, s kevesebb szentimentalitást, a szó schilleri értelmében. Ama érzés, hogy most, megint egyszer, vagy végre valahára, min­

den meglévő tudást együvé lehet és kell helyeznünk, igencsak valóságos - és valóságos a kétségbeesés, amikor észleljük, hogy a mindent átfogó tudás eszméje egyre megfog- hatatlanabb. Ehhez képest azok a fölényes elemzések, melyek szerint mondjuk a „szö­

vegére vagy a „szerződre vagy akár a „valóságára vonatkozó fogalmaink ma a radikális átalakulás állapotában vannak, nohabár nyilván nem alaptalanok, mégis valamelyest af- fektáltnak hangzanak. Más szinten ugyanakkor a hálózat gyakorlatából előálló filozófiai kérdésföltevéseinket egészében véve jellemzi, hogy túlontúl tudatosak, önmagukra fi­

gyelők. Ám hogyan is lehetne ez másképp, amikor a vonatkozó témák előképe legkésőbb Nietzsche óta félreérthetetlenül jelen van a filozófia történetében? Úgy látszik, hogy a filozófiai analízis itt előlegezte a technológiai változásokat - nem csoda, ha a filozófu­

soknak mostanára, miközben elképedést színlelnek, arcizmuk sem rándul. S a filozófia persze annálfogva volt képes előlegezni e témákat, mivel maguk a problém ák, tudniillik bizonyos az elektronikus hálózatokkal összefüggő alapvető problémák már a könyv­

nyomtatás késői korszakában, általánosabban pedig a kommunikációs technológiák egész története folyamán jelen voltak.

így az elsődlegesen szóbeli kultúrák - gondoljunk az archaikus Görögországra s az úgymond „homéroszi enciklopédiára"(6) - már előlegezik a szöveg vizuális áttekinthe­

tetlenségének, képlékenységének, a koherencia hiányának s a szerzőség értelmezhe-

tétlenségének problémáját. Az antikvitás és a korai középkor irábelisége már küszködik a szöveghelyek keresésének nehézségével - a szóközök nélküli sorokon és oldalakon a szem nem futhat végig, a textus hangosan kibetűzendő, mielőtt fölfogható volna. A szó­

közök bevezetését az ír szerzetesek gyatra latin kiejtésének köszönhetjük, miközben az új technika idővel éppen a hangtalan olvasást teszi lehetővé, s ezzel a gondolkodás visszavonulását úgymond a lélek magányába, az egyéni eretnekséget, de persze a gyor­

sabb tájékozódást is, az intenzívebb stúdiumot, mely viszont a könyvállomány látványos növekedéséhez s vele az információ túlzott bőségéhez vezet. Igény támad enciklopedi- kus összefoglalásokra, s fölmerül az összefoglalás mikéntjének, az anyag rend­

szerezésének kérdése. Ezt a kérdést a középkor konvencionálisán - mondjuk a hét sza­

bad művészet felosztását követve - , vagy alapvetően mitológiai eszközökkel, mondjuk a teremtés hat napja vezérfonalának mentén oldja meg. Látszólagos szintézisek szület­

nek, az emberi test részeitől a csillagok járásán át az ehető gyümölcsökig és a terhesség jeleiig terjedő leírásokkal. Tényleges tájékozottság vagy szakértelem ezen leírások alap­

ján nem volt nyerhető. Csak a könyvnyomtatás teremti meg - a szövegazonosság bizto­

sításával, a szövegromlás kiküszöbölésével, a matematikai képletek és magyarázó áb­

rák sokszorosíthatóságával - annak elvi lehetőségét, hogy egyáltalán létrejöjjön az is­

meretek egységes fogalmi kerete, a tudás összefüggő világa. Ez a világ a tizenhatodik és tizenhetedik században, egyetlen tovatűnő történelmi pillanatig, valós eszmény.(7) Advancement of Learning című munkájában Bacon áttekintést adhatott kora ismereteiről, rámutatva a fehér foltokra, tanácsokkal és útmutatásokkal szolgálva azok megszünteté­

sét illetően. Ám a vizsgálódások sokfélesége, összetettsége rohamosan nő. Alig száz évvel Bacon után Fontenelle a Francia Akadémia kutatási eredményeinek kiadását azzal vezeti be, hogy ama eredmények „egymástól elszakított és független részletek” . Ugyan hozzáteszi, hogy egy napon még egységes egésszé állhatnak össze. „A különálló igaz­

ságok - írja - mihelyt már elég sok van belőlük, oly hevesen kínálják fel a szellemnek kapcsolatukat és kölcsönös függőségüket, hogy úgy tetszik, ha majd erővel elszakíta­

nánk őket egymástól, igyekeznének természetüknél fogva újra egyesülni.”(8) Újabb öt­

ven év, és d'Alembert, az Enciklopédia elé írt elvi munkájában, elveti a tudományok egyértelmű szintézisének eszméjét. Az egyes területekről - így d'Alembert - mintegy kü­

lön részletes térképek szólnak; s noha készíthetők mondhatni áttekintő térképek is, ám nem a kizárólagosság igényével: úgymond különböző vetületek lehetségesek, a döntés közöttük ízlés és föladatadta célszerűség kérdése.(9)

A francia Enciklopédia az elvontabb tudományok leírása mellett nagy figyelmet szentelt a különböző mesterségek ismertetésének. Ez a körülmény is hozzájárulhatott ahhoz, hogy d'Alembert nem hitt valamiféle végső tudásegész létrejöttének lehetőségében. Hi­

szen a tudás, amint ez a kísérleti tudományok és a mesterségek esetében könnyen ész­

revehető, de valójában az elvont tudományokra is áll, tehát a tudás mint olyan sohasem pusztán elméleti, hanem mindig gyakorlati is; készségeket, ügyességeket föltételez, cse­

lekvésmódokba ágyazott.(10) Mármost cselekvésmódok nem összegezhetők, csupán begyakorolhatok. Kinek-kinek gyakorlatbeli korlátai a számára megvalósítható tudáse­

gész határait is jelentik. Amire mostanában T.S. Kuhn a különböző tudományos paradig­

mák úgymond összemérhetetlenségeként utal, az fölfogható az eltérő gyakorlati eljárá­

sok különneműségeként.

A nyomtatott könyv ugyanakkor a tudást alapvetően egyneműnek, tisztán elméletinek mutatja. Ahhoz, hogy a tudásösszegzés lehetetlenségére vonatkozó sejtelmek radikáli­

sabb megfogalmazást nyerjenek s szélesebb körben kifejezésre jussanak, a nyomtatott irodalom belső bomlásának, végeláthatatlanná válásának kellett bekövetkeznie, s persze a tipográfia mint kommunikációs technológia egyeduralma megrendülésének, előbb a távíró, majd a telefon, a rádió és a film megjelenésének. Ha a tudás áttekinthetetlenebbé válik, úgy fölmerülhet a gyanú, hogy összeegyeztethetetlen, összemérhetetlen vagy egy­

másnak ellentmondó tudástartományok jönnek létre; az igazság abszolút érvénye oda­

vész, az ismeretek egyetlen szubjektumban való összegzése lehetetlenné, az egyesnek a világhoz fűződő kapcsolata viszonylagossá válik, koherens szellemi környezet híján elillan az én belső egysége. Lyotard szavaival: a nagy elbeszélés elveszti legitimitását, a tudomány egymástól független „kis elbeszélések” , petits récits alakját ölti - a kollektív

tudás fragmentumokra hullik szét.(11) Már Nietzsche az „ész előítéletéről” beszél, amely úgymond arra késztet minket, hogy „egységet, azonosságot, állandóságot, szubsztanci­

át” föltételezzünk; a „régi fogalmi fikció” ellen érvel, „mely 'tiszta, ... időtlen, megismerő szubjektumot' tételezett”.(12) Róbert Musil századunk tizes éveiben arra a következte­

tésre jut, hogy a tudományos gondolkodás területén tovatűnnek az általános alapelvek, hiányoznak az átfogó összefüggések, s hogy itt immár csak pragmatikus, nem pedig is­

meretbeli zártságra lelünk; Wittgenstein a negyvenes évek elején, főműve előszavában, lemond arról, hogy úgymond „könyvet” - írjon, melyben „a gondolatok egyik tárgytól a másikig természetes és hiánytalan sorban” haladnának. Picon, a Korunk szellemi körké­

pe bevezetésében, egyfelől újabbkeletű tudományos és társadalmi fejleményekre hivat­

kozhat, „különböző mértanok”-ra és „lehetséges logikákéra, a „fehér ember” egyedural­

mának végére, a szükségszerűség törvényének megszűnésére „az atommag vilá­

g áb an ]”, s immár a gépekre is, melyek úgymond helyettünk gondolkoznak - másfelől azonban a könyvnyomtatás késői korszakának filozófiatörténetére épít, midőn így ír:

„Azelőtt a különböző kutatások, ugyanazon világ felületén haladva, körülvéve ugyanazzal a megvilágítással, soha nem vesztették el egymást szem e lő l.... A közelmúltban még a szellem egy óriási találkozás, vagy éppen egy óriási egymásbaillesztődés lehető módjait figyelte.” Ma azonban, folytatja Picon, „[a]z egyetemes tudás birodalma összeom lik.... A világ felrobbant egymásra visszavezethetetlen világokra”.(13)

Az egyetemes tudás birodalmát, mint bevezetőül jelezni próbáltam, a számítógépes hálózatok megjelenése aligha teremti újjá. Közelmúltban megjelent alapvető könyvében D ávidB olterúgy fogalmaz, hogy kultúránkban már csak operacionális szinten lehetséges egység, s a számítógép éppen ezt az egységet biztosítja, amennyiben egymással összefüggésben nem lévő, közös fogalmi keretbe nem illeszthető szövegek roppant so­

kaságának ad helyet, s teszi ezeket kezelhetővé.(14) A számítógépes hálózat mindene­

kelőtt a társadalmi össztudás decentralizálásának eszköze. Ez a tudás nem összefüggő, nem alkot egészet, de immár egyetlen rendszerben tárolható - amennyiben egyáltalán tárolható - , s a rendszer bárhonnan hozzáférhető. Másrészt a hálózat a decentralizált információcsere eszköze. Az „információs birodalom'’, mint legutóbb Vámos Tibor hang­

súlyozta, „nem tűri a hierarchikus kapcsolatokat, mert a horizontális kapcsolatok meto­

dikáját alkalmazza: azt, hogy mindenki mindenkihez kapcsolódhat”.(15) Harmadrészt a hálózat - a ma még csak igen részlegesen működő, de a legközelebbi jövő valóságát jelentő széles sávú adatátviteli szinten - a tudásfragmentálódás tényleges csökkenését hozhatja el, amennyiben az írásos információt hanggal, képpel s akár interaktív m ozgó­

képpel, vagyis a gyakorlati tudást bizonyos mértékig átadni-közvetíteni képes technikák­

kal egészíti ki. Negyedszer és befejezésül azonban - s itt kiindulópontomhoz térek vissza - a számítógépes hálózat csak akkor válhat a viszonylagos tudásegyesítés valós Ígére­

tévé, nem pedig a tudás teljes szétesésének radikális fenyegetésévé, ha a hagyományos könyvtárat nem fölváltja, hanem kiegészíti. Az új, viszonylagos tudásegész alapját a hu­

szonegyedik század könyvtára képezi: hatalmas, valóságos könyvtár, mérföldeken át há­

lózó szabadpolcos rendszerrel, melynek állománya persze csak helyben olvasható - helyben, valamint az egész világon. Mert ennek a hatalmas állománynak minden betűje elektronikusan is hozzáférhető lesz, bárhonnan - és bárki számára, akit a valóságos könyvtár képe és sugallata átfogó és összefüggő tájékozódásra képesít és sarkall.

JEGYZETEK

(1) Seymour Papért: Észrengés A gyermeki gondolkodás titkos útjai, SZÁMALK, Budapest, 1988. 9. p.

(2) Theodor Holm Nelson: „Opening Hypertext. A Memoir'’. In: Literacy Online: The Promise (and Peril) of Readmg and Wntmg with Computers (szerk. Myron C. Tuman), Pittsburgh és London, Umversity of Pittsburgh Press, 1992. 44. skk. p.

(3) Varian Gregorián megnyitó beszédéből a Technology, Scholarship, and the Humanities:

The Implications of Electronic Information konferencián, Irvine, Cal., 1992. szept. 3 0 ,-o k t.

2.

(4) Klaus Haefner. Die neue Bildungsknse. Lernen im Computerzeitalter. Rembek bei Ham­

burg, Rowohlt, 1985. 32. p.

(5) Joseph T. Jaynes, „Limited Freedom: Linear Reflections on Non-linear Texts”. In: The So­

ciety of Text: Hypertext, Hypermedia, and the Social Construction of Information (szerk.

Edward Barrett), Cambr., Mass., MIT, 1989.

(6) Vö. Enc Havelock, Preface to Plató, 1963.

(7) Ekkor megy át, mint Vámos Tibor fogalmaz a Magyar Tudomány 1993. októberi számá­

ban, a „bizonytalanság világképegysége... a bizonyosság világképegysógóbe. Itt most a gondolkodás azon jellegzetessége kap hangsúlyt, hogy mindenképpen világképegysóget igyekezett teremteni.” Vámos Tibor tanulmányára jelen írásban számos ponton támaszko­

dom.

(8) Bemard le Bovier de Fontenelle, A matematika és a természettan hasznosságáról, a Be­

szélgetések a világok sokaságáról c. Fontenelle-kötetben, Budapest, Magyar Helikon, 1979.201. p.

(9) D'Alembert, Discours préliminaire de l'EncycIopédie (1751), Paris, 1893.66-69. p.

(10) Erről részletesebben Id. „Hagyomány és gyakorlati tudás” c. tanulmányomat, Medvetánc 1985/4 - 1986/1, 77-90. p., vö. még Nyíri Kristóf, Európa szélén: eszmetörténeti vázlatok.

Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986. 32. p.

(11) La condition postmoderne: Rapport sur le savoir, Minuit, Paris, 1979. 98. p.

(12) Friedrich Nietzsche, Götzen-Dämmerung = Sämtliche Werke, Kritische Studienausgabe, 6. köt, 77. sk.p.

(13) Gaétan Picon: Korunk szellemi körképe. Occidental Press, Washington D.C., 1 9 6 1.14­

16. p.

(14) Jay David Bolter, Writing Space: The Computer, Hypertext, and the History of Writing, Hillsdale, N. J., Lawrence Erlbaum Associates, 1991. 234. p.

(15) „Egységes világmagyarázatok nem is lehetnek". Interjú, Népszabadság, 1993. nov. 27., 27. p.