Adriányi Gábor
Az egyháztörténet kézikönyve
mű a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) – a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza – állományában.
Bővebb felvilágosításért és a könyvtárral kapcsolatos legfrissebb hírekért látogassa meg a http://www.ppek.hu internetes címet.
Impresszum
Adriányi Gábor
Az egyháztörténet kézikönyve
____________________
A könyv elektronikus változata
Ez a publikáció az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv második kiadása az Aurora könyvek sorozatban jelent meg Münchenben, 1975-ben. Az elektronikus változat a szerző, Adriányi Gábor, engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzői jog a szerző tulajdonában van.
Ez az elektronikus változat, mely a könyv 2000-ben megjelent bővített utánnyomása alapján készült, kiegészíti az eredetit az akkori legújabb eseményekkel (I és II. János Pál pápák
pápaságával).
Tartalomjegyzék
Impresszum...2
Tartalomjegyzék...3
Előszó...10
Bevezetés az egyháztörténelembe...12
I. Az egyháztörténelem fogalma, módszere és segédtudományai...12
II. Az egyháztörténelem története...12
III. Az egyháztörténelem felosztása...13
IV. Az egyháztörténelem forrásai...14
Első korszak: Az egyház kialakulása és elterjedése a hellenisztikus-római világban (30–700)...17
I. rész: az ősegyház kora (30–180)...17
1. A jeruzsálemi ősegyház...17
I. Jézus Krisztus történetisége és egyházalapítása...17
II. Az ősegyház hite, erkölcse és liturgiája...18
III. Az ősegyház szervezete...19
2. Szent Pál és a pogánykeresztény egyházak...19
I. Szent Pál életműve...19
II. Szent Pál tanítása...19
III. A szentpáli egyházak szervezete...20
3. Az apostolok korszakának lezárulása...20
I. A jeruzsálemi ősegyház sorsa...20
II. Szent Péter működése és halála Rómában...21
III. Az egyház belső élete...22
IV. Az egyház elterjedése az első században...23
II. rész: Az őskeresztény egyház kora (180–313)...24
4. A 2. század belső problémái...24
I. A gnoszticizmus...24
II. A markionizmus...25
III. A montanizmus...25
5. Az egyház belső tisztulása a 2. században...26
I. Az egyház belső szervezete 100 körül...26
II. A belső problémák megoldása...26
1. Az egyház szervezete...27
2. Az egyház hitforrása...27
3. Az egyház hitvallása...28
6. Hitvita és hitvédelem a 2. században...28
I. A kereszténység a nép szemében...28
II. A pogányok irodalmi polémiája a keresztényekkel szemben...29
III. Keresztény hitvédők...29
7. A római államhatalom valláspolitikája az egyházzal szemben 250-ig, Decius császár rendeletéig...30
I. A római valláspolitika sajátosságai...30
II. A római állam joggyakorlata a keresztényekkel szemben...31
III. Keresztényperek Decius előtt...32
IV. Keresztény vértanúk...33
V. A keresztények temetkezési módja...33
8. A római állam valláspolitikája a kereszténységgel szemben Deciustól Nagy
Konstantinig...34
I. Decius császár (249–251)...34
II. Valerianus császár (253–260)...35
III. Aurelianus császár (270–275)...35
IV. Diocletianus császár (284–305)...35
9. Az egyház Galliában...36
I. A kereszténység elterjedése...37
II. Irenaeus...37
10. Az egyház Észak-Afrikában...38
I. A kereszténység elterjedése...38
II. Tertullianus...38
III. Cyprianus...39
11. Az egyház Rómában és Itáliában...40
I. Teológiai és egyházfegyelmi problémák...40
II. Callixtus és Hippolytus...41
III. Fabianus, Cornelius és István pápa...41
IV. Az egyház Itáliában...42
12. Az egyház Hispániában és Dél–Közép-Európában...42
I. Az egyház Hispániában...42
II. Az egyház a görög félszigeten...42
III. Az egyház Dalmáciában, Pannóniában, Moesiában és Noricumban...43
13. Az egyház Egyiptomban...43
I. A kereszténység kezdete...43
II. Alexandriai Kelemen...43
III. Origenés...44
IV. Dionysius és Péter alexandriai püspökök...45
14. Az egyház Palesztinában, Szíriában és Kisázsiában...45
I. Az egyház Palesztinában...45
II. Az egyház Szíriában...46
III. A manicheizmus...46
IV. Az egyház Kisázsiában...47
15. Az egyház liturgiája a 2. és 3. században...47
I. A szentmise...48
II. A keresztség...48
III. Liturgikus napok...48
III. rész: A milánói rendelettől (313) a hellenisztikus-római kor lezárulásáig (700)...49
16. A római állam valláspolitikája Konstantintól Theodosiusig (306–379)...49
I. Nagy Konstantin (306–337)...49
II. Nagy Konstantin fiai (337–361)...50
III. Julianus (361–363)...51
IV. Julianus és Theodosius közötti császárok (363–379)...52
V. Theodosius és társcsászárai...52
17. Küzdelem az egyház egységének helyreállításáért a 4. században...53
I. A donatista szakadás...54
II. Az arianizmus...55
1. A niceai zsinat (325)...55
2. A teológiai és egyházpolitikai küzdelem Nagy Konstantin és utódai alatt...55
3. Az arianizmus Constantius után...56
4. Az I. konstantinápolyi zsinat (381)...56
18. Az egyházi szervezet a 4. században...56
I. A zsinatok...57
II. Az egyházi szervezet...57
19. Egyházi élet a 4. században...58
I. A keresztény templomok...58
II. A liturgia...58
III. A valláserkölcsi élet...59
20. Az egyházi írók a 4. században...60
I. Egyházi írók Keleten...60
II. Egyházi írók Nyugaton...62
21. Aszkétikus-szerzetesi mozgalom a 4. században...63
I. A szerzetesség kezdete és az első kolostorok élete...63
II. A szerzetesség elterjedése...64
22. A kereszténység elterjedése a germán és kelta népeknél...65
I. Új országok keletkezése...65
II. A kereszténység elterjedése...66
23. A nyugati teológia csúcspontja: Szent Ágoston...67
I. Szent Ágoston életműve...67
II. Szent Ágoston teológiája...68
24. Egyházi élet és egyházi szervezet Nyugaton az 5. és 6. században...68
I. A pápai hatalom kiépítése...68
II. A nyugati szerzetesség...70
III. A nyugati liturgia...70
IV. Nyugati teológusok...71
25. Dogmatikus viták Keleten a 4. század végétől a 7. századig...71
I. A Nestoriusszal folytatott vita...71
II. Az Eutychesszel folytatott vita...72
III. Vita az úgynevezett „henotikon” miatt...72
IV. A theopaskita és háromfejezet vita...73
V. A monotheletizmus vitája...73
26. Keleti egyházatyák az 5., 6. és 7. században...73
27. Az iszlám elterjedése és a keresztény ókor vége...75
Második korszak: Az egyház a nyugati keresztény népközösség központjában (700–1300)..76
I. rész: A nyugati keresztény népközösség kialakulása (700–1046)...76
1. A korai középkor kialakító tényezői...76
I. A középkor fogalma, lényege és felosztása...76
II. Bizánc és a pápaság...77
2. A pápaság és a frankok szövetsége...78
I. A frank egyház sajátosságai...78
II. Bonifác...79
III. Nagy Károly (768–814)...79
IV. Egyházi műveltség Nagy Károly korában...80
3. Az egyház a Karoling birodalom felbomlásakor...81
I. Politikai történet...81
II. Az északi hittérítés...82
III. Egyházi műveltség...82
IV. A sajátegyház (Eigenkirche) kialakulása...82
4. A pápaság a IX. században...83
I. A pápaság I. Miklós előtt...83
II. I. Miklós pápa (858–867) és Photius pátriárka...84
III. Hittérítés a szlávok között...85
IV. A pápai hatalom megerősítése...86
5. A pápaság a „sötétség évszázadában”...86
6. Az egyház Ottó császár és utódai korában (936–1056)...87
I. A császárság visszaállítása és Ottó utódai...88
II. A birodalmi egyház sajátosságai...89
III. Az egyházi élet...89
7. A keresztény világ az első évezred fordulóján...89
I. Az egyház az Ibér-félszigeten...90
II. Az egyház Skandináviában valamint az ír és brit szigeteken...90
III. Az egyház Cseh–Morvaországban...91
IV. Az egyház Lengyelországban...91
V. Az egyház a kijevi orosz fejedelemségben...91
VI. Az egyház Magyarországon...92
8. A clunyi reformmozgalom. A keleti egyházszakadás (1054)...92
I. A clunyi reform...92
II. Egyéb kolostori reformok...93
III. A reformmozgalom elterjedése...93
IV. A reformmozgalom győzelme...94
V. A keleti egyházszakadás...94
II. rész: A nyugati keresztény népközösség virágkora (1050–1300)...95
9. VII. Gergely pápa és az invesztitúra-harc...95
I. Az ellenfelek és az ellentétek...95
II. A pápaság győzelme...96
III. Az invesztitúra-harc befejezése...97
10. A pápaság megváltozott helyzete és a római kúria...97
I. A pápák hatalma...97
II. A római kúria...98
11. Szellemi és vallásos élet az invesztitúra-harc korában...98
I. A skolasztika kezdete...99
II. A kánonjog kezdete...99
III. Változások a vallásos életben...100
12. A keresztes hadjáratok...100
I. A keresztes hadjáratok keletkezése és lefolyása...100
II. A lovagrendek...101
III. A keresztes hadjáratok értékelése...102
13. Új szerzetesrendek...102
I. A karthauziak...103
II. A ciszterciek...103
III. Az ágostoni kanonokok rendje...104
IV. A premontreiek...104
14. A pápaság Szent Bernát korában (1125–1153)...104
I. Clairvaux-i Szent Bernát jelentősége...105
II. Az 1130-as szakadás és következményei...105
15. A pápák küzdelme I. Frigyes császárral...106
I. Az első összeütközések...106
II. A küzdelem III. Sándor pápa uralkodása alatt...107
III. A pápaság III. Sándor utódai alatt...107
16. III. Ince pápa (1198–1216)...107
I. Személyisége...108
II. A pápa mint egyházpolitikus...108
III. A IV. lateráni zsinat (1215)...109
17. A pápaság III. Ince utódai korában (1216–1254)...109
I. III. Honorius pápa...110
II. IX. Gergely pápa...110
III. IV. Ince pápa...110
18. Középkori eretnekmozgalmak és az inkvizíció...111
I. A katharok (albiak)...111
II. A valdiak...112
III. A humiliátusok...112
IV. A középkori inkvizíció...113
19. Kolduló- és betegápoló rendek...113
I. A ferencesek...114
II. A domonkosok...114
III. Egyéb koldulórendek...115
IV. Betegápoló rendek...115
20. A középkor egyetemei és tudománya: a skolasztika...115
I. Az egyetemek keletkezése és elterjedése...115
II. Az egyetemek szervezete és tanulmányi rendszere...116
III. A skolasztika...117
Harmadik korszak: A nyugati keresztény népközösség felbomlása (1300–1789)...118
I. rész: A meghiúsult reform (1300–1517)...118
1. A pápák Avignonban (1305–1378)...118
I. A pápák politikája VIII. Bonifác és utódai alatt...119
II. XXII. János pápa küzdelme Bajor Lajos császár ellen...120
III. XXII. János pápa utódai Avignonban...120
IV. A pápai rezervációk és a pápai adórendszer...121
V. A nyugati egyházszakadás kezdete...121
2. Egyházi élet a késő középkorban...122
I. Teológiai iskolák a 14. és 15. században...122
II. A misztika virágkora...123
III. A papság élete...124
IV. Szerzetesrendek...125
V. Nemzeti eretnekmozgalmak...125
3. A konstanzi reformzsinat. A baseli, ferrara–firenzei zsinatok...126
I. Az egyházszakadás pápái...126
II. A pisai zsinat (1409)...127
III. A konstanzi zsinat (1414–1418)...128
IV. A baseli és ferrara–firenzei zsinatok...129
4. A pápaság a renaissance-korban (1447–1521)...130
I. A korai renaissance pápái (1447–1521)...130
II. A renaissance fénykorának pápái (1471–1521)...131
5. A keresztény humanizmus és az új világkép...132
I. A keresztény humanizmus...133
II. Az új világkép...133
II. rész: A protestáns reformáció és a katolikus reform (1517–1700)...135
6. A reformáció kezdete Németországban (1517–1526)...135
I. A reformáció okai...135
II. Luther Márton pályafutása és egyénisége...136
III. A hitújítás megindulása...137
IV. A reformáció elterjedése 1525-ig...138
V. A lutheri reformáció válsága...139
7. A reformáció belső fejlődése és elterjedése 1555-ig...140
I. Az evangélikus egyházkerületek kialakulása...140
II. Uldrych Zwingli és az újrakeresztelők...141
III. A reformáció ügye a német birodalomban...142
8. A protestantizmus elterjedése Európában...143
I. A reformáció elterjedése Észak-, Kelet- és Közép-Európában...144
II. A protestantizmus Dél-Európában...145
III. Az angol egyházszakadás és államegyház kialakulása...146
9. A kálvinizmus...147
I. Kálvin és a kálvinizmus Svájcban...147
II. A kálvinizmus Franciaországban...148
III. A kálvinizmus elterjedése Európa többi országában...149
10. Katolikus reformkísérletek a trienti zsinat előtt...150
I. A katolikus megújhodás (reform, restauráció) fogalma és kezdete...150
II. Az egyetemes zsinat összehívásának problémái...152
11. A trienti egyetemes zsinat (1545–1563)...153
I. A zsinat előzményei...153
II. A zsinat első ülésszaka (1545–1548)...154
III. A zsinat második ülésszaka (1551–1552)...154
IV. A zsinat harmadik ülésszaka (1562–1563)...155
12. A zsinati reformhatározatok végrehajtása: a katolikus megújhodás...155
I. A pápaság megújhodása...156
II. Egyházi élet a zsinat után...157
III. A teológiai tudományok megújulása...158
IV. Barokk művészet és vallásosság...158
13. A vallásháborúk és a katolikus ellenreformáció kora (1555–1648)...159
I. Egyházpolitikai állapotok Németországban az augsburgi béke után...159
II. A harmincéves háború és következményei (1618–1648)...160
III. Az ellenreformáció pápái...161
IV. Az inkvizíció és a boszorkányüldözés...161
14. A katolikus világmisszió kibontakozása...162
I. A spanyol misszió...163
II. A portugál misszió...164
III. A misszió Ázsiában...164
IV. A francia misszió...165
15. Az egyház a francia hegemónia korában (1610–1715)...165
I. Az egyház helyzete Franciaországban...166
II. A gallikanizmus...167
III. A pápák XIV. Lajos korában...168
IV. A vallásos élet Franciaországban és a janzenizmus...169
16. Felvilágosodás, episzkopalizmus, jozefinizmus...170
I. Felvilágosodás...170
II. Episzkopalizmus...171
III. Jozefinizmus...172
17. Az egyház helyzete az állami abszolutizmus korában Európa többi országában...173
I. Az egyház Itáliában...173
II. Az egyház Spanyolországban és Portugáliában...174
III. A katolikusok helyzete Nagy-Britanniában és Írországban...175
IV. Az egyház Németországban...175
V. Az egyház Lengyelországban és Magyarországon...176
VI. Az egyház Oroszországban...177
18. Az egyházi élet és a pápaság a felvilágosodás korában...177
I. Az egyházi élet...178
II. A pápaság...178
Negyedik korszak: Az egyház az iparosodás korában (1789–1918)...180
1. A francia forradalom (1789) és annak következményei...180
I. A forradalom és VI. Pius...180
II. I. Napóleon és VII. Pius...182
2. A katolikus restauráció...183
I. A pápaság...183
II. Konkordátumok...184
III. Az egyházi élet megújulása...185
3. A liberalizmus és az egyház...185
I. A katolikus liberalizmus keletkezése és elterjedése...186
II. A liberalizmus és a pápaság...186
4. Az egyház IX. Pius pápasága idején (1846–1878)...187
I. Forradalom az egyházi államban...188
II. Pius pápa jellemzése...188
III. Az I. vatikáni zsinat...189
IV. Az egyházi állam megszűnése...190
V. A missziók...191
5. A pápaság 1878 és 1922 között...191
I. XIII. Leó pápa (1878–1903)...192
II. Kultúrharc Németországban (1870–1887)...193
III. X. Pius pápa (1903–1914)...194
IV. XV. Benedek pápa (1914–1922)...196
Ötödik korszak: Az egyház a jelenkorban 1918–2000...197
1. A katolikus megújhodás kezdete...197
I. A katolikusok felelősségtudata az egyházban és az államban...197
II. Katolikus lelkiség...197
III. Az egyházi élet fellendülése...198
2. Az egyház XI. és XII. Pius pápák korában (1922–1958)...199
I. XI. Pius pápa (1922–1939)...199
II. XII. Pius pápa (1939–1958)...201
3. XXIII. János pápa (1958–1963) és a II. vatikáni zsinat (1962–1965)...203
I. XXIII. János pápa (1958–1963)...203
II. A II. vatikáni zsinat (1962–1965)...204
4. VI. Pál pápa (1963–1978)...205
5. I. János Pál pápa (1978. augusztus 25–szeptember 28.)...208
6. II. János Pál pápa (1978-tól)...210
Névmutató...215
Tárgymutató...236
Rückblick...243
Résume – Aperçu...243
Előszó
Scitovszky János bíboros hercegprímás 1857. augusztus 14-én a magyar püspökökhöz intézett körlevelét a következő megállapítással kezdte: „In sacratiore Hungariae litteratura vix est sensibilior defectus, quam historiae ecclesiasticae” (a magyar vallásos irodalmat illetően a legérzékenyebb hiányosság az egyháztörténet terén van). Ez a megállapítás sajnos részben még ma is helytálló. Az újabb korban is az egyetemes egyháztörténelem hazai egyháztörténeti íróink meglehetős mostohagyereke volt. Eltekintve attól, hogy a magyar egyháztörténetírás a
nemzetközi kutatást nemcsak hogy nem gazdagította, hanem abban egyáltalán részt sem vett – aminek következtében maga Magyarország egyháztörténete is az ország határain kívül
sajnálatos módon máig is teljességgel ismeretlen! –, általában íróink arra szorítkoztak, hogy egy-két, többnyire elavult (!) forrásmunka alapján közhelyeket ismételgessenek. Pedig a jóra lett volna példa!
1769–71 között Molnár János jezsuita Nagyszombatban nyomtatta ki három kötetes „Az Anya-Szent-Egyháznak történeti”-t, amely nemcsak korának legszínvonalasabb egyháztörténeti munkái közé tartozott, hanem tudományos eszközeivel és felkészültségével, idézeteinek pontosságával, valamint „névmutató táblájával” sokszor még a mai hazai publikációkat is megszégyeníti.
A múlt század második felében az egyetemes egyháztörténettel foglalkozó munkák száma örvendetesen megszaporodott (vö. Karcsu Arzén Antal: „A szerzetes rendek egyetemes történelme”, öt kötet 1867, ugyancsak tőle „A római pápák történelme Szent Pétertől korunkig”, négy kötet 1870, Rapaics Rajmund: „Egyetemes egyháztörténet”, három kötet 1886, Robitsch Mátyás: „Egyháztörténelem” a magyar egyháztörténelemmel kiegészítve, két kötet 1874–1875, Chabot Ferenc: „Jézus Krisztus Egyházának története”, három kötet 1907.
A század elejétől kezdve azonban a hasonló munkák száma erősen megcsappant és színvonala lesüllyedt. Bilkei Ferenc 1932-ben fordította le és adta ki Jakob Marx 1903-ban Trierben megjelent – különben érdemleges – egyháztörténetét „A katolikus egyház története” címmel.
Nem szorul bizonyításra, hogy ez a könyv egyéb fogyatékosságaitól eltekintve már
megjelenésekor elavult volt. A Bangha Béla és Ijjas Antal szerkesztésében 1937-től 1941-ig megjelent nyolckötetes „A keresztény egyház története” is túlságosan az apológia jegyében született, és az egyes kötetek között feltűnő színvonalbeli különbség mutatkozott.
Mindezeknek és a többi nem említett munkának legnagyobb hibája mégis az volt, hogy alig vették figyelembe a nemzetközi kutatást, elmaradtak módszerükben és az anyagközlésben, nem mutattak rá a legújabb eredményekre, és ami a legsajnálatosabb: nem adták meg a tárgykörre vonatkozó lényeges irodalmat, hogy az érdeklődő olvasó a felvetett problémát saját maga is tanulmányozhatta volna.
Kézikönyvem ezeken a hiányosságokon kíván segíteni. Rövid formában a lényeget
tárgyalja, rámutat az újabb kutatás eredményeire, felhívja a figyelmet a történetkritika jelenlegi álláspontjára és megadja a kérdésre vonatkozó leglényegesebb irodalmat. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy munkám a legújabb nemzetközi nagy publikációk mintájára mint többkötetes, több száz fejezetet és több ezer könyvet, szakdolgozatot megjelölő kézikönyv jelenjék meg, de még az sem volt lehetséges, hogy egy katolikus magyar „Heussi” (Karl Heussi: Kompendium der Kirchengeschichte. Tübingen12, 1960) lásson napvilágot. Hiszen ez utóbbiban is 57 év munkája, javítása és csiszolása van, eltekintve a nyomdatechnikai
különlegességektől! Szemem előtt inkább a szintén protestáns Eric Peter példája lebegett, aki Heussi művét leegyszerűsítve „Précis d’Histoire de l’Église” címen 1967-ben Neuchâtelben adta ki kézikönyvét.
Az anyag leszűkítése és a lényeges irodalom összeállítása természetesen a válogatás problémáját vetette föl. Ebben azonban nem egyéni, hanem tárgyi szempontok vezettek, s hiszem, hogy könyvem terjedelméhez viszonyítva maximális teljesítményt nyújt. Munkám kidolgozásánál felhasználtam a legújabb nemzetközi kézikönyveket, leginkább azonban az immár nyolc kötetre duzzadt „Handbuch der Kirchengeschichte”-t Hubert Jedin kiadásában.
Nagy haszonnal forgattam francia, olasz és német forrásmunkák mellett a „Lexikon für Theologie und Kirche” valamint a „The [New] Catholic Encyclopedia” legújabb, második kiadását is; August Franzen zseniális „Kleine Kirchengeschichte”-je (Freiburg3, 1970) pedig többször is példaképemül szolgált.
Munkámnak, a „Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae” immár negyedik kötetének megjelenését elsősorban atyai jóbarátom, Nyisztor Zoltán páratlan bőkezűségének köszönhetem. Neki ajánlom művemet abban a reményben, hogy fáradságom nem volt hiábavaló.
Bonn, 1974. március 7.
Adriányi Gábor ____________________
Előszó a második kiadáshoz
1990. április 18-án Szegeden a Szeminárium rektora és tanári kara arra kért, hogy
egyháztörténeti kézikönyvem tegyem új kiadásban a szegedi, de egyáltalán a magyar teológiát vagy egyháztörténetet tanulók, valamint aziránt érdeklődők számára hozzáférhetővé. A tervet készséggel karoltam fel, annál is inkább, mert jó egyháztörténeti kézikönyvre Magyarországon ma is szükség van, könyvem első kiadása pedig nemcsak hogy elfogyott, hanem a magát marxistának valló Gergely Jenő azt nívódíjat nyert művében (A pápaság története, Budapest, 1982) messzemenően – habár mindenféle utalás és idézőjel nélkül – fel is használta.
Az új kiadás költségeit nagylelkűen az Europäischer Hilfsfonds vállalta. Sajnos azonban így is csak ún. fénynyomásos eljárásra lehetett gondolni. Ezért sajnos marad a regi szedés az esetleges hibákkal, és az irodalom vagy a szöveg kiegészítésére sincs mód. Ezért itt kell a következő javításokra a figyelmet felhívni: a 17. oldalon a diplomatika magyarul helyesen oklevéltan és az epigráfia felirattan. A 43. oldalon a név helyesen Antoninus Pius. A 71.
oldalon a helységnév Nikomédia. A 104. oldalon Aachen a császároknak mint német
királyoknak a koronázási helye értendő. A 115. oldalon királyi regáliák helyett királyi regálék olvasandók. A 123. oldalon a német császár természetesen IV. (nem VI.) Henrik. A 191.
oldalon a szerző nem Iparraguire, hanem Pedro de Leturia. A 194. oldalon Jedin műve az 1970-ben megjelent 3. utolsó kötettel kiegészítendő, mint ahogy a 253. oldalon is az „Actes et documents" sorozat 1974-ig nyolc kötetre nőtt. A 218. oldal közepén 1780 helyett 1790 olvasandó.
Könyvemet avval a kívánsággal bocsátom újabb útjára, hogy váljék az új életre kelt magyar egyház és hívei javara.
Bonn, 1990. november 19-én, Árpádházi Szent Erzsébet ünnepén.
Adriányi Gábor
Bevezetés az egyháztörténelembe
I. Az egyháztörténelem fogalma, módszere és segédtudományai
Az egyháztörténelem olyan teológiai tudomány, amely a Jézus Krisztus által alapított egyház idő- és térbeli növekedését tárja fel (H. Jedin). Hogy a teológia, de főképp az egyháztörténelem, aristotelesi általános értelemben tudomány, azt ma általában minden tudományág és minden tudós elismeri. Mivel azonban az egyháztörténelem a tudományos elnevezésre igényt tart, éppen azért a történettudományokra jellemző tárgyilagossággal és egzakt, történelmi–kritikai módszerrel kell dolgoznia. Eszköze tehát nem a vak hit, hanem a józan ész. Segédtudományai is főképp azok, amelyek a történettudomány segédtudományai, elsősorban azonban a középkori anyag feldolgozása miatt elengedhetetlen: az oklevéltan (diplomatika), a kortan (kronológia), a címertan (heraldika), a pecséttan (sphragistika), az éremtan (numizmatika), a felirattan (epigráfia), a geográfia és a statisztika.
Az egyháztörténelem azonban másrészről teológiai tudomány, azaz tárgyának, az
egyháznak a meghatározását az isteni kinyilatkoztatásból veszi. Az egyháztörténelem ezért a történelmi teológiához és az üdvösségtörténethez tartozik. Az egyház fejlődésének belső rugóit és mozzanatait sohasem lehet felvázolni, az egyházat lényegében sohasem lehet megérteni, ha abban a történelmi kutatás csak egy emberi társaságot vagy ideológiát lát. A reformáció korától napjainkig az egyházról írott hamis könyvek tömege bőségesen igazolja ezt. Az egyházat meggyanúsították, megrágalmazták, félreértették, azaz történetét meghamisították, mert az egyházat nem belülről, saját törvényei és struktúrája szerint ítélték meg, hanem kívülálló princípiumok alapján. Aki az egyházban nem Krisztus titokzatos testét látja a világban az idők végezetéig, az az egyház lényegét sosem fogja megérteni és a történelmi ábrázolásban a lényeg fölött el fog siklani. Az egyháztörténelem ugyanis – mint a történelemtudomány egyáltalán – nem történelmi események puszta felsorolása, hanem belső összefüggések és struktúrák oknyomozó feltárása.
II. Az egyháztörténelem története
Az első, közvetlen és megbízható forrásokra támaszkodó egyháztörténetet caesareai Eusebius püspök (†339) írta, aki egy „világkrónikáján” kívül még a diocletianusi
keresztényüldözés előtt (300) egy egyháztörténetet („historia ekklesiastiké”) is összeállított, és amelyet 324-ig tíz kötetben kiegészített. Munkáját görög történészek, Sokrates (339),
Sozomenos (450 körül), a ciprusi Theodoretos (†460 körül) és Evagrius Scholasticus (†600 körül) folytatták. Az aquileiai Rufinus (†410 körül) 403-ban latinra fordította Eusebius
munkáját és saját koráig kiegészítette. Cassiodorus szenátor (†583) is adott ki egy latin nyelvű történeti munkát „Historia tripartita ecclesiastica” címmel. Ez és Rufinus könyve lett a
középkor legolvasottabb történelmi forrásmunkája.
A középkor történelmi szemlélete Szent Ágoston óta – főként a De civitate Dei c. könyve volt ebből a szempontból irányadó – egyoldalú volt: az egyháztörténelemben csak
üdvösségtörténetet látott. A történelemírásnak, amely a különálló egyháztörténetírást még nem ismerte, három formája divatozott: a világkrónikák, az annalesek és a szentek élete. Bár mindhárom műfaj a kritikai érzéktől messze elmaradt, mégis akadtak a középkorban is
maradandót alkotó történetírók, mint tours-i Szent Gergely (†594), aki a frankok történetét írta
meg, és sevillai Szent Izidor (†636), egy értékes világkrónika szerzője, vagy pedig Beda Venerabilis (†735), aki a „historia ecclesiastica gentis Anglorum”-mal örökítette meg magát.
A középkor alkonya, a feltörekvő humanizmus fordulópontot hozott az addigi
történelemszemléletben. A humanisták csakhamar kiadták a történelemírásra vonatkozólag is a jelszót: ad fontes, vissza az eredeti forrásokhoz! Megindult tehát a régi forrásművek,
forrásanyagok felkutatása. A csakhamar kibontakozó reformáció gondoskodott aztán az egyháztörténelem mint szaktudomány önállósulásáról. A hitújítók ugyanis nemcsak hirdették, hogy a római egyház Krisztus egyházát meghamisította, hanem megpróbálták régi források alapján ezt igazolni is, azaz az egyház történetéből levezetni. Ezzel a céllal adta ki a lutheránus Matthias Flacius (Vlacič, 1520–1575) a kötetenként egy évszázadot (centuriae, innét a név magdeburgi centuriák) felölelő „historia ecclesiastica”-t Magdeburgban. A katolikus válasz erre a munkára az oratoriánus és későbbi bíboros Cesar Baronius (†1607) tollából jelent meg 12 kötetben, „Annales ecclesiastici” (1588–1605) címen, amely elsőnek hozott bizonyítékokat a vatikáni levéltárból.
Mivel az egyháztörténelemírás az apológia, a hitvita jegyében született, ezért mind a hitújítók, mind az ellenreformátorok forrásművek közzétételére törekedtek. Az egyházi irodalomtörténet hallatlan módon fellendült. A kritikai módszer szempontjából korszakalkotó volt a Johannes Bolland S. J. (†1665) vezetése alatt álló brüsszeli jezsuiták („bollandisták”)
„szentek életének” feldolgozása („Acta Sanctorum”, AS), még inkább azonban a francia Szent Mórról elnevezett bencések forráskritikai tevékenysége. Közöttük is főként Jean Mabillon (†1707) tűnt ki mint a modern okirattan megalapítója.
Ahogy a protestantizmus volt a modern egyháztörténetírás szülőatyja, úgy az volt annak egyetemi meghonosítója is. Az első egyháztörténeti tanszékek a harmincéves háború után a német protestáns egyetemeken keletkeztek, és a katolikus egyetemeken csak Mária Terézia (1740–1780) alatt kiadott „ratio educationis” (1752) után találtak lassan otthonra. Ezek a katolikus egyháztörténeti tanszékek persze a felvilágosult racionalizmus és josefinizmus szolgálatában állottak (vö. M. Dannenmayer munkáját: Institutiones historiae ecclesiasticae).
Az ellenhatás, mint annyiszor, most is Franciaországból jött; az új szellemet Chateaubriand („Le Génie du Christianisme”, 1802) és Joseph de Maistre („Du Pape”, 1819) jelezte.
Johann Lorenz Mosheim (†1755) – a protestáns egyháztörténetírás atyja – és Ferdinand Christian Baur (†1860) protestáns történészek munkássága vetette meg a német ún. tübingeni iskola alapjait. Ezek kicsiszolták a történelmi–kritikai módszert, az egyes eseményeket összefüggéseiben ábrázolták (pragmatikus vagy genetikus történetírás) és történelmi hűségre törekedtek, azaz az eseményeket a megfelelő kor szemüvegén keresztül igyekezték megbírálni.
A tübingeni irány a katolikus történészek között is iskolát teremtett. A katolikus
egyháztörténetírásnak mint teológiai tudamánynak megalapítója Johann Adam Möhler (†1838) volt, ehhez az irányhoz tartozott a nagynevű és tragikus véget ért Johannes Joseph Ignaz Döllinger (†1890) és Karl Joseph Hefele (†1893), a zsinatok történetének kutatója és később rottenburgi püspök.
A 19. és 20. század egyháztörténetét eddig az anyagközlés óriási sokasága (pl. Migne, Patrologia Latina, Monumenta Germaniae, Hungariae, Monumenta Vaticana stb.), a
monumentális speciális tanulmányok (pl. Pastor, Ludwig von, Geschichte der Päpste, 22 kötet) és általános összefoglalások (pl. Rohrbacher, R. F. Histoire universelle de l’Église catholique, 29 kötet, 1842–1849; Fliche–Martin, Histoire de l’Église, 26 kötet, Párizs, 1934 sköv.) jellemezték.
III. Az egyháztörténelem felosztása
Az egyháztörténelem felosztása ókorra, középkorra és újkorra egyáltalán nem régi keletű, és a modern egyháztörténészek felekezeti különbség nélkül visszautasítják. Főként a
„középkor” fogalma és elnevezése vitatott, sőt szerencsétlen. Ugyanis abból a humanista felfogásból indult ki, amely az „új kort” közvetlenül a klasszikus ókori műveltséghez igyekezett kapcsolni és ezért a közbeeső kort dekadens átmeneti kornak (maedium aevum) tartotta. A történelem korszakokra való felosztásának régi nehézsége az a tény is, hogy a történelem mindig is szerves fejlődés volt törések és szünetek nélkül, amiből kifolyólag máig is vitatott, hogy mikor kezdődött vagy mikor végződött a középkor. Az egyháztörténelem három, illetve négy korszakra való osztása (ókor, középkor, újkor, legújabb kor) tehát önkényes. Az újabb egyháztörténetírás inkább szellemtörténeti összefüggések alapján igyekszik periodizálni.
Ez a következő:
1. korszak: Az egyház kialakulása és elterjedése a hellenisztikus-római világban. Ez felöleli az egyház keletkezésétől egészen a 7. századig, a nagy arab támadásig terjedő időt. Ezen belül 180-ig az ősegyház, 180-tól 313-ig az őskeresztény egyház és 313-tól az egyetemes egyház korszakáról lehet beszélni.
2. korszak: Az egyház a nyugati keresztény népközösség középpontjában, 700–1300. A korszak magába foglalja a nyugati népek megtérítését, a feudális társadalmi rend kialakulását, a vallásosság és az egyház domináló szerepét, de annak elvilágiasodását is.
3. korszak: A nyugati keresztény népközösség felbomlása, reform és reformáció, a világmisszió kibontakozása, 1300–1789. Ez a kor az egyház legszomorúbb időszakával, belső bomlásával foglalkozik, de rámutat annak belső
megújhodására is.
4. korszak: A világegyház az iparosodás korában, 1789-től 1918-ig, a modern egyház problémáit vizsgálja.
5. korszak: Az egyház a jelenkorban, 1918-tól napjainkig. Ez az utolsó korszak az egyház legutóbbi fejlődését igyekszik felvázolni.
IV. Az egyháztörténelem forrásai
(A felsorolás csak a legfontosabb forrásokra szorítkozik, részletesebb irodalom az egyes fejezeteknél található.)
1. Forráskiadványok:
a) Zsinati akták:
Mansi, J., Sacrorum Conciliorum nova et amplissima collectio. 1–60. kötet, Firenze–Velence 1759, új nyomás: Lyon–Párizs 1901–27 és Graz 1960–61.
Schwartz, E., Acta conciliorum oecumenicorum (lényegesen jobb, kritikus kiadás), 1–25.
Berlin 1914–40.
Alberigo, J., Conciliorum oecumenicorum decreta, Freiburg2 1962.
Denzinger H.–Schönmetzer A., Enchiridion symbolorum, Barcelona–Freiburg33 1965.
b) Pápai döntések:
Bullarium Romanum, 1–24., Turin 1857–72.
Jaffé, Ph., Regesta Pontificum Romanorum (1199-ig) 1–22., Lipcse 1881–88, új nyomás: Graz 1956.
Potthast, R., Regesta Pontificum Romanorum 1189–1303, 1–2., Berlin–Paris 1874 sköv.
Pfluck–Harttung, J., Acta Pontificum Romanorum inedita (748–1198), 1–3., Lipcse 1881–88.
Kehr, P. F., Regesta Pontificum Romanorum, Italia Pontifica, 1–8., Berlin 1906–35.
Mirbt, C., Quellen zur Geschichte des Papsttums und des römischen Katholizismus, Tübingen6 1967.
c) Egyházi írók:
Migne, J. P., Patrologiae cursus completus, Series Graeca (PG) 161 kötet, Párizs 1857–66, Series Latina (PL) 221 kötet, Párizs 1844–64.
Corpus scriptorum ecclesiasticorum latinorum (CSEL), (a bécsi Tud. Akadémia kiadása), Wien 1866 sköv.
Die griechische christlichen Schriftsteller der ersten drei Jahrhunderte (GCS, a berlini Tud.
Akadémia kiadása), Berlin 1897 sköv.
Rouet de Journal, Enchiridium patristicum, Freiburg21 1959.
Altaner, B.–Stuiber, A., Patrologie, Freiburg7 1966.
Bardenhewer, O., Bibliothek der Kirchenväter, első sorozat 63, második sorozat 20 kötet, Kempten–München2 1911–39.
Bollandus, J., Acta Sanctorum, 67 kötet. Antwerpen–Brüsszel 1643–1894.
2. Segédkönyvek:
a) Lexikonok:
Realenzyklopädie für protestantische Theologie und Kirche, 24 kötet, Lipcse 1896–1913.
Wetzer–Welte, Kirchenlexikon, 12 kötet2 1882 sköv.
Katolikus Lexikon, 4 kötet, Budapest 1933–35.
Enciclopedia Cattolica, 12 kötet, Vatikánváros, 1949–54.
Dictionnaire d’histoire et géographie ecclésiastique, Paris 1912 sköv.
Lexikon für Theologie und Kirche, 10 kötet, Freiburg2, 1957–65.
New Catholic Encyclopedia, 22 kötet, New York 1967 sköv.
b) Kézikönyvek:
Fliche, A.–Martin, V., Histoire de l’Église, 26 kötet, Paris 1934 sköv.
Lortz, J., Geschichte der Kirche in ideengeschichtlicher Betrachtung, 1–2., Münster21 1964.
Rogier, L. J.–Aubert, A.–Knowles, H. D., Geschichte der Kirche, 1–5., Einsiedeln 1963 sköv.
Bihlmeyer, K.–Tüchle, H., Kirchengeschichte, 1–3., Paderborn18 1965.
Jedin, H. (kiadó), Handbuch der Kirchengeschichte, 1–8. + atlasz, Freiburg 1962 sköv.
c) Zsinati történetek:
Hefele, C. J.–Leclercq, H., Histoire des Conciles, 9 kötet, 1907–21.
d) Pápák története:
Pastor, L., Geschichte der Päpste seit dem Ausgang des Mittelalters, 16 kötet, Freiburg 1886–
1933.
Schmidlin, J., Papstgeschichte der neuesten Zeit (Pastor művének folytatása), 1–4., München 1934–39.
Seppelt, F. X.–Schwaiger, G., Geschichte der Päpste von den Anfängen bis zur Mitte des 20.
Jahrhunderts. 6 kötet, München2 1954 sköv.
e) Egyházjog:
Gasparri, P.–Serédi, J., Codicis juris canonici fontes, 12 kötet, Vatikánváros 1923–39.
Feine, H. E., Kirchliche Rechtsgeschichte, Weimar4 1967.
Sipas, St., Enchiridion Juris Canonici, Roma7 1960.
3. Folyóiratok:
Zeitschrift für Kirchengeschichte, Stuttgart 1876 sköv.
Revue d’histoire ecclésiastique, Leuven 1900 sköv.
Historisches Jahrbuch der Görres-Gesellschaft, Köln 1880 sköv. (1950 óta München) Römische Quartalschrift für christliche Altertumskunde und für Kirchengeschichte, Freiburg 1887 sköv.
Első korszak: Az egyház kialakulása és elterjedése a hellenisztikus-római világban (30–700)
I. rész: az ősegyház kora (30–180)
1. A jeruzsálemi ősegyház
Irodalom: I. Ricciotti, J., Vita di Gesu Christo, Roma 1941 (németül Basel2 1952); Braun, F. M., Jésus, Histoire et Critique, Paris 1947 (németül 1950); Schweizer, A., Geschichte der Leben-Jesu-Forschung, Tübingen6 1951; Grundmann, W., Die Geschichte Jesu Christi, Berlin 1957; Jeremias, J., Das Problem des historischen Jesus, Stuttgart 1960; Schubert, K., Der historische Jesus und der Christus unseres Glaubens, Wien 1962; Trilling, W., Fragen zur Geschichtlichkeit Jesu, Düsseldorf 1966; Läpple, A., Jesus von Nazareth, München 1972;
Blank, Josef, Jesus von Nazareth, Freiburg i. Br. 1972.
II–III. Battifol, L’Église naissante et le catholicisme, Paris12 1927; Pieper, K., Die Kirche Palästinas bis zum Jahre 135, Köln 1938; Case, S. J., The Evalution of Early Christianity, Chicago 1942; Menoud, Ph. H., La vie de l’église naissante, Paris 1952; Campenhausen, H. v., Kirchliches Amt und geistliche Vollmacht in den ersten drei Jahrhunderten, Tübingen 1953;
Goppelt, L., Christentum und Judentum im 1. und 2. Jahrhundert – Ein Aufriss der
Urgeschichte der Kirche, Gütersloh 1954; Foerster, W., Neutestamentliche Zeitgeschichte I–II., Berlin2 1955–56; Cullmann, O., The Early Church, London 1956; Carrington, Ph., The Early Christian Church I., Cambridge 1957; Reicke, B., Glaube und Leben der Urgemeinde, Zürich 1957; Schnackenburg, R., Die Kirche im Neuen Testament, Freiburg 1961; Cullmann, O., Urchristentum und Gottesdienst, Zürich4 1962; Bihler, J., Die Stephanusgeschichte, München 1963; Filson, Floyd V., Geschichte des Christentums in neutestamentlicher Zeit, Düsseldorf 1967.
I. Jézus Krisztus történetisége és egyházalapítása
A felvilágosodás korától kezdve (H. S. Reimarus, †1768) a német racionalista történeti iskolán át (F. Chr. Baur, †1860; Dr. Fr. Strauss, †1874; Bruno Bauer, †1882) egészen a századforduló összehasonlító vallásfilozófiájáig (vö. a Gilgameseposz értelmezését vagy a Mithras-kultusz magyarázatát) divat volt egyes történész körökben Jézus Krisztus történeti személyét kétségbe vonni. Ezt a felfogást ma már egyetlen történész-iskola sem tartja a
marxista–kommunista kivételével, amit az magyaráz, hogy Marx Károly annak idején a német Bruno Bauer felfogását tette magáévá. A történettudomány mai állása szerint „a legkisebb kétség sem merül fel arra vonatkozólag, hogy Jézus Krisztus mint földi ember Palesztinában valóban élt. Ebben ugyanis mind római, mind zsidó, mind pedig korakeresztény
tanúbizonyságok egyhangúan megegyeznek” (Filson).
A pogány római irodalomból három forrás ismeretes, éspedig mindhárom perdöntő.
Tacitus 115 körül írt Annales-eiben (15,44) leírta a Néró-féle keresztényüldözést és világosan beszélt a vallásalapító Krisztusról. Suetonius a 2. sz. első felében összeállított „Claudius életé”- ben (Vita Claudii, 25) beszámolt a római zsidók elüldözéséről és egyenetlenkedéséről Krisztus tanai miatt, végül pedig Plinius, Bithynia helytartója, 111-ben Trajanus császárnak a
keresztényekkel kapcsolatban az alapító Krisztusról is írt (Epistola 95). A zsidó profán források közül elsősorban Josephus Flavius 94-ben írott Antiquitates Judaicae című munkája említésre méltó. Míg azonban a 2. idézet (20,9,1), ahol a szerző igen röviden Krisztusról beszél,
autentikus, addig az első hosszabb dicsérő részt (18,3,3) a modern szövegkritika későbbi betoldásnak tartja. A korabeli rabbinista zsidó szövegeknek igen nagy a száma. Ezek ugyan Krisztust mint messiást elutasítják, de történelmi létét bőségesen igazolják (vö. Klausner, J., Jesus von Nazareth, Jerusalem3 1952, 17–57). A korakeresztény tanúbizonyságok nemcsak a Szentírás könyvei között találhatók, hanem az ún. apokryph iratok között is. Az első századok keresztény irodalma világosan beszél a történeti Krisztusról.
Az a kérdés, hogy Jézus Krisztus egy látható egyházat alapított – a mai egyházak elődjét –, racionalista–protestáns körökben ma is igen vitatott. A vita lényege abban áll, hogy Krisztus csak egy általános, lelki kereszténységet hirdetett-e meg, vagy pedig vallását egy szabályosan szervezett egyház formájában intézményesíteni akarta és az volt a szándéka, hogy az egyház tanítását és az üdvösséget a világ végéig az embereknek közvetítse? Mivel a probléma eldöntése attól függ, hogy mit értünk egyházon, nem véletlen, hogy a reformáció óta a vita egyre tart és az újabb krisztológiai eszmecserét is befolyásolja. Bármit is mond azonban a modern szövegkritika és bármennyire sem ismeretesek Krisztus egyházalapító utasításai, az mégis bizonyos, hogy az Üdvözítő egyházát konkrét képben tartotta szem előtt, és hogy az apostolok ezt éppen olyan kézzelfoghatóan értelmezték. Krisztus mindig konkrét képekben beszélt egyházáról (Mt 16,18; 21,42; 26,31; Jn 10,16 stb.) és annak az apostolok és Péter személyében (Mk 3,14; Mt 16,17; Lk 22,31; Jn 21,15) konkrét formát is adott. Az egyház ugyan a hívő emberek közössége és csak a természetfeletti hitben fogható fel, azonban Krisztus egész működése azt a célt szolgálta, hogy ezt a közösséget a látható világba, a mindennapi életbe állítsa be. Krisztus az apostolokkal maga is közösségben élt és később is egyházának központja akart maradni (vö. Jn 14,20; 1Kor 12,12). Ezért hívta az egyház magát a zsidó
„kahal”, Isten népe szó alapján „ecclesia”-nak, a hívek pedig tanítványoknak, testvéreknek, szenteknek (ApCsel 9,13), a pogányok pedig ezért nevezték el őket keresztényeknek (Christianoi = „krisztusosok”, vö. ApCsel 11,26).
II. Az ősegyház hite, erkölcse és liturgiája
Az a jeruzsálemi ősegyház, amelyik az első pünkösdkor a Szentlélek erejét vette és ezzel betetőzést nyert, csakhamar olyan dinamikus formát öltött, amelyik nemcsak a már meglévő tagokat ragadtatta el, hanem állandóan újabb tagokat is nyert. A hit középpontjában a megígért és eljött messiás, Jézus Krisztus állt, akinek az örömhíre (euangelion) az embereket boldoggá tette. Az első keresztények idealizmusa főként az entuziaszta felebaráti szeretetben és a földi jólét, a vagyon megvetésében mutatkozott. Az „ősegyház kommunizmusa” nem volt általános vagyonközösség (vö. ApCsel 4,36; 5,4), még kevésbé kommunista világszemlélet, hanem a krisztusi felebaráti szeretet maradéktalan, természetesen csak kis közösségekben lehetséges végrehajtása.
Az ősegyház liturgiáját, amely mai liturgiánknak is alapja, a régi zsidó liturgiára alapozta.
Ez templomi, zsinagógiai és házi istentiszteletet ismert. A templomi tiszteletet az ősegyház csak kezdetben és csak hithirdető okokból ápolta, a zsinagógiai kultusz elemeit azonban saját istentiszteleteibe átvette (ApCsel 5,12; 2,42) és a zsidó házi istentiszteletből is sokat megtartott.
Főként zsidó szokások (a reggeli és esti ima) és zsidó imaelemek (felkiáltások, mint amen, alleluja, hozsanna stb.) mentek át az egyház liturgiájába. Azonban újak is keletkeztek, főként a szentségek kiszolgáltatása és a szentmiseáldozat megülése miatt.
III. Az ősegyház szervezete
Az ősegyházban a főszerepet az apostolok vitték, azon belül is félreérthetetlenül Péter (ApCsel 2,14; 5,29). Az apostolok közül egyesek, mint János és a fiatalabb Jakab, különösen is kiemelkedtek (vö. Gal 2,9). Mellettük presbyterek (öregek) is tevékenykedtek, akik az
irányításban, a tanítóhivatalban és a szeretetszolgálatban az apostolok segítségére voltak. Míg azonban az apostolok maguknak minden egyházban vezető szerepet igényeltek, addig a presbyterek csak helyi jellegű tekintéllyel rendelkeztek. Segítőik a szeretetszolgálatban a diákonusok voltak, kezdetben minden egyházközségben hét. Ezeken kívül az egyházakban még karizmatikusok, próféták és pneumatikusok is voltak, akik külön adománnyal rendelkeztek és a közösségek vallásos életét erősen befolyásolták (vö. ApCsel 11,27; 21,9; 1Kor 12,28)
2. Szent Pál és a pogánykeresztény egyházak
Irodalom: Knox, W. L., St. Paul and the Church of the Gentiles, Cambridge 1939; Amiot, F., L’enseignement de S. Paul, I–II., Paris 1946; Ricciotti, G., Der Apostel Paulus, Basel 1950;
Lohmeyer, E., Probleme paulinischer Theologie, Tübingen 1954; Davies, W. D., Paul und Rabbinic Judaism, London2 1955; Schelkle, K. H., Paulus, Lehrer der Völker, Düsseldorf 1956;
Colson, J., Les fonctions ecclésiales aux deux premiers siécles, Paris 1956; Robinson, B. W., The Life of Paul, Chicago2 1956; Amiot, F., Les idées maîtresses de S. Paul, Paris 1959;
Schoeps, H. J., Die Theologie des Apostels Paulus im Lichte der jüdischen
Religionsgeschichte, Tübingen 1959; Schnackenburg, R., Die Kirchen im Neuen Testament, Freiburg 1961; Schweizer, E., Church Order in the New Testament, Naperville 1961; Prat, F., La théologie de S. Paul, I–II., Paris2 1962; Schnackenburg, R., Neutestamentliche Theologie, München 1963; Bultmann, R., Theologie des Neuen Testaments, Tübingen 1965.
I. Szent Pál életműve
Pál, zsidó nevén Saul, a kisázsiai Tarsusban született. Szülei Benjamin törzséhez tartozó vallásos zsidók voltak, akik római polgárjoggal bírtak. Fiukat a jeruzsálemi tóra-iskolában Gamaliel rabbinál neveltették. Mint a törvény buzgó követője a keresztények üldözője lett, aminek csak csodálatos damaszkuszi megtérése vetett véget. Apostoli hivatást kapott pogány misszióba (Gal 1,15; 1Kor 9, 1–15,7). Megtérése után azonnal térítésbe kezdett, de abba kellett hagynia és három évre a pusztába vonult (Gal 1,17). Ezután Jeruzsálembe ment (Gal 1,18), majd négy évig hazájában működött (Gal 1,21), végül pedig Barnabással együtt a korábban alapított antiochiai egyházközösség megszervezésén dolgozott. Első apostoli útján (45–48) Barnabással együtt Ciprus szigetén, Pamphiliában, Pisidiában és Lykaoniában alapított
egyházközségeket, majd a zsidókkal folytatott vita tisztázása és a jeruzsálemi zsinat (49) után a második apostoli útja (49–52) Kisázsián keresztül Macedóniába vezetett. Útját jelentős
egyházközségek alapítása jellemezte, így pl. Philippiben, Thessalonikében és Korinthusban.
Harmadik útja (53–58) hároméves efezusi tartózkodással indult, majd Kisázsián keresztül Jeruzsálemben végződött. Itt fogságba került, ahonnét nem szabadult, csak egy hányatott utazás után (60–61?) később Rómában. A hagyomány szerint még egy negyedik apostoli utat is tett a spanyol félszigeten (1 Clemens 5), és csak ezután esett a nérói üldözés áldozatául (64?).
II. Szent Pál tanítása
Szent Pál teológiai iskolázottságánál, zsenialitásánál, de még inkább az isteni kegyelemnél fogva Krisztus tanítását olyan formába öltöztette, amelyet kora pogány hellenista társadalma könnyen felfogott. A kinyilatkoztatás minden ágát elmélyítette és kortársainak közelebb hozta.
A liturgiában nemcsak a Jeruzsálemben kifejlődött formát tartotta szem előtt, hanem az egyházközségeknek bizonyos önállóságot biztosított, főként imádságok (1Kor 11,4), himnuszok (1Kor 14,26; Kol 3,16) és karizmatikus beszédek (1Kor 12,14) formájában. A felesleges zsidó tradíciókkal szakított, az Úr napját szombatról vasárnapra tette át (ApCsel 20,7; 1Kor 16,2). Egyházközségeitől rendkívül magas erkölcsi életet követelt meg (1Kor 13,13;
Ef 3,14; Fil 2, 12;3, 20; 4,8; 1Tesz 4,1) és azok megtartására szigorúan ügyelt.
III. A szentpáli egyházak szervezete
A Szent Pál által alapított egyházak, mint a többiek is, az apostolkollégium és Péter irányítása alatt álltak. De Péter után Szent Pál magának az általa alapított egyházakban vezető szerepet követelt, amelyhez ragaszkodott is (1Kor 1,12; 2Kor 12,11). A presbytereket, akik azonosak a püspökökkel (Tit 1, 5), maga szentelte kézföltétellel (ApCsel 14,23). Belső munkatársai és tanítványai, mint Silas, Timotheus, Titus, Lukács, közte és a helybeli
presbyterkollégium között álltak. Az egyházközségeket nemcsak liturgikus cselekményekre gyűjtötte össze, hanem közös problémák elintézésére is, mint pl. egy hívő kizárására (1Kor 5,4)
3. Az apostolok korszakának lezárulása
Irodalom: I. Schweizer, E., Gemeinde und Gemeindeordnung im Neuen Testament, Zürich 1946; Goppelt, L., Christentum und Judentum im 1. und 2. Jahrhundert, Gütersloh 1954;
Schoeps, H. J., Urgemeinde, Judenchristentum, Gnosis, Tübingen 1955; Reicke, B., Glauben und Leben der Urgemeinde, Zürich 1957; Brandon, S. G. F., The Fall of Jerusalem and the Christian Church, London2 1957; Daniélou, J., La théologie de Judéo-Christianisme, Paris 1958; Rudolph, K., Die Mandäer, I–II., Göttingen 1960–61.
II. Az 1934-ig terjedő bibliográfiát lásd: Holzmeister, U., Commentarius in epistulas SS.
Petri et Judae, I., Paris 1937, 37–40; Esplorazioni sotto la confessione di Pietro in Vaticano eseguite negli anni 1940–49, I–II., Roma Città del Vaticano 1951; Ruisschaert, J., Recherches et études autour de la confession de la basilique Vaticane. 1940–58; Klauser, Th., Die römische Petrustradition im Lichte der neuen Ausgrabungen unter der Peterskirche, Köln–Opladen 1956;
Gächter, P., Petrus und seine Zeit, Innsbruck 1958; Kirschbaum, E., Die Gräber der
Apostolfürsten, Frankfurt a. M.2 1959; Perez de Urbel, J., San Pedro, principe de los apostolos, Burgos 1959 (németül Köln 1962); Cullmann, O., Petrus, Zürich–Stuttgart2 1960.
III. Altaner, B.–Stuiber, A., Patrologie, Freiburg i. Br.7 1956, 43–58; Fischer, J. A., Das Schrifttum der sogenannten Apostolischen Väter, München–Darmstadt 1956; Bihlmeyer, K., Die apostolischen Väter, Tübingen2 1957; Lietzmann, H., Geschichte der alten Kirche, I–IV., Berlin4 1961; Lawson, J., A Theological and Historical Introduction to the Apostolic Fathers, New York 1961.
IV. Harnack, A., Mission und Ausbreitung des Christentums in den ersten drei
Jahrhunderten, Leipzig4 1924; Cadoux, C. J., The Early Church and the World, Edinburgh 1925; Liechtenhan, R., Die urchristliche Mission, Zürich 1946; Latourette, K. S., A History of the Expansion of Christianity, I–VII., New York 1937–47.
I. A jeruzsálemi ősegyház sorsa
A jeruzsálemi ősegyház, amely a fiatalabb Jakab apostol vezetése alatt állott, ugyan tartotta magát az apostoli zsinat (49) határozatához, de azért a pogánykeresztényektől függetlenítette
magát és a zsidó templomi istentiszteleten még részt vett. Különösen Jakab apostol volt zsidó körökben népszerű (Eusebius 2,22). A zsidó vezetőréteg felfogásában azonban csakhamar fordulat állott be, perbe fogták és kivégezték (vö. Josephus Flavius, Antiquitates, 20,9,1 és Eusebius 2,23). Az ősegyház helyzete Jeruzsálemben tarthatatlanná vált. Egy karizmatikus hívő tanácsára ezért a hívek a kelet-jordániai Pellába költöztek. Így megmenekültek a biztos halál elől, amely rájuk várt volna, ha a rómaiak ostroma 70-ben Jeruzsálemben éri őket. A pellai keresztények egy része Jézus rokona, Simeon vezetésével később visszatért Jeruzsálembe, azonban csakhamar megsemmisült. Simeont még 100 körül meggyilkolták, a többi keresztényt pedig 132 körül a Bar-Kochbar-féle lázadás során irtották ki a zsidók. Amikor a rómaiak a lázadást leverték és Jeruzsálemet újra elpusztították, illetve újra kolonizálták, ott ismét keletkezett egy kis keresztény egyházközség, de ez természetszerűleg már nem zsidó, hanem pogány eredetű volt.
Míg a zsidók 100 körül a keresztényeket végleg kiközösítették és nagy átokkal sújtották (Semone ezre; ennek megfelelője volt az egyház imája nagypénteken „pro perfidis judaeis”), addig a pellai keresztények egyre inkább az egyháztól és már Pál apostoltól elítélt zsidók táborába szegődtek. Átvették a kelet-jordániai zsidó keresztelő szekták szokásait, a többszörös keresztséget, rituális mosdásokat, és elvetették a Szentírás nagyobb részét, főként Szent Pál leveleit. Magukat lassan ebionitáknak (ebionim = szegény) nevezték. A századok folyamán vallásukat zsidó és pogány elképzeléssel keverték. Kelet-Jordániában követőik még a 7.
században is éltek. Mohamed rajtuk keresztül ismerte meg a kereszténységet.
II. Szent Péter működése és halála Rómában
A 2. és 3. században a felpezsdülő apostolkultusz nyomában egy egész sereg apostoli irat és legenda keletkezett (Tamás-, Péter-, András-, Pál-iratok és Pseudo-Clementinák stb.), amelyek ugyan vallástörténetileg és irodalmilag érdekes emlékek, azonban megbízhatatlan történelmi források. Márpedig az apostolok történetét minden kritikát megálló forrásokból kell megírni.
Ez vonatkozik elsősorban Péter apostolra, akinek a római működéséből és ottani
vértanúhalálából a katolikus egyház a római püspök mint Péter utódjának primátusát vezeti le.
Péter apostol római működése és vértanúhalála a múlt század protestáns racionális
egyháztörténetének sokat vitatott tárgya volt, ma azonban főként H. Lietzmann („Petrus und Paulus in Rom”, Berlin 1927) és a római ásatások óta lezárt kérdés.
Péter apostol római működésének első bizonyítékát saját első levelének zárósorai szolgáltatják (5,12 sköv.). Ezek arról tanúskodnak, hogy Péter „Babylonban„ tartózkodott, márpedig ezen a korabeli zsidó és keresztény irodalom nem az elpusztult asszír várost, hanem Rómát értette. Kelemen, Róma harmadik vagy negyedik püspöke 96-ban arról írt a
korinthusiaknak, hogy Péter és Pál apostolok a nérói keresztényüldözés áldozatai lettek.
Ugyanerről tett tanúságot Antiochiai Szent Ignác 110 körül a rómaiakhoz intézett levelében is (Róm. 4,3). Irenaeus lyoni püspök pedig 185 körül így írt: „Mialatt Péter és Pál Rómában az evangéliumot hirdette és az egyházat alapította, Máté a zsidóknak anyanyelvükön egy evangéliumot írt” (Adv. haer. III. 1,1. 3,2). Gaius római presbyter a montanista Proklosszal folytatott vitájával kapcsolatban már Szent Péter és Pál római síremlékeire (tropaion) utalt (Eusebius 2,25,7). Ezeknek a tanúvallomásoknak a szavahihetőségét alátámasztja az a tény is, hogy Rómán kívül soha egyetlen egy város sem követelte magának Péter apostol sírját.
Az egykorú vallomások szavahihetőségét a modern kutatás teljesen igazolta. Amikor a Szent Péter templom kupolájában keletkezett repedések az alapzat felülvizsgálását tették szükségessé, XII. Pius pápa egy nemzetközi szakértő csoportot bízott meg Szent Péter sírjának feltárásával. Az 1940-től 1949-ig folytatott ásatás nemcsak a Gaius által említett síremléket („tropaion”) találta meg, hanem azokat az eredeti pogány–zsidó sírokat is, amelyek egyikébe Szent Péter holttestét zárták, és amelyet az első század vége óta szakadatlan és bizonyítható
tisztelet övezett. Ha Szent Péter ereklyéi nem is kerültek elő és sírjának hollétét nem is lehet teljes bizonyossággal megállapítani, és ha nem is tudjuk pontosan megmondani, mikor (64?, 67?) és hogyan halt Péter vértanúhalált, annyi azonban történelmi tény, hogy az egyház az első század óta a római vatikáni halmon Péter sírját tiszteli.
III. Az egyház belső élete
Az egyház belső életébe, amelyet a 70 és 90 között keletkezett Szent János-féle iratok jelentősen befolyásoltak, több őskeresztény írás is érdekes bepillantást nyújt. Ezeket apostoli atyáknak is nevezik. A legjelentősebb közöttük a „12 apostol tanítása” („Didaché”), egy 100 körül valahol Szíriában keletkezett egyházközségi szabálygyűjtemény. Az első liturgikus rész azzal foglalkozik, mire kell a hittanulókat („katekumen”) megtanítani, a második
egyházfegyelmi rész, hogyan kell a karizmatikusokkal, az átutazó testvérekkel és az egyházi elöljárókkal bánni, míg a zárószó a közeli világvég miatt komoly keresztény életre int. Ebből az iratból kitűnik, hogy a katekumenek tanítása a hellenista zsinagógákban folyó prozelitatanítást utánozta, hogy az önmegtagadás és böjt, főként szerdán és pénteken, komoly szerepet játszott, hogy a keresztséget „eleven”, azaz folyó vízben háromszoros alámerítéssel, szükség esetén azonban leöntéssel szolgáltatták ki, hogy a szentmisét „eucharistiának”, hálaadásnak vagy
„thysiának”, áldozatnak hívták, amit az Úr napján (kyriaké = vasárnap) ünnepeltek és amire bűnbánattal készültek. A püspökök (episkopoi) és diákonusok (diakanoi) mellett a
karizmatikusok (prófétáknak, apostoloknak és tanítóknak is nevezték őket) különös feladatot töltöttek be. Egy másik jelentős apostoli írás az ún. Barnabás-levél, amely 135 körül szintén Szíriában íródott és amelyet az ókor Barnabásnak tulajdonított. Ennek a levélformában írt teológiai dolgozatnak a szerzője egy rabbi-iskolába járt zsidókeresztény volt, aki Szent Pál nyomában a kereszténységnek az ószövetségben való meghirdetését próbálta igazolni. Többek között a kiliazmust, Krisztus eljövendő ezeréves uralmát is hirdette.
A római egyházközösség viszonyaira vonatkozó legszavahihetőbb felvilágosítást Kelemen pápa levele szalgáltatja. 95-ben Korinthusban néhány hívő fellázadt a szabályosan választott és felszentelt papság ellen, letették őket és újakat választottak. Mivel a többség azonban a régi elöljárók mellett tartott ki, egyházszakadás keletkezett. Ezért Kelemen római püspök, Szent Péter 3. illetve 4. utódja (az Irenaeus óta vitatott sorrendet máig sem sikerült eldönteni) 96-ban egy hosszú, imával átszőtt levelet intézett hozzájuk, amelyben kioktatta őket, hogy súlyos vétket követtek el. Az egyház papjait és diákonusait ugyanis nem lehet hivataluktól
megfosztani, mert ugyan az egyházközség választja őket, de a szenteléssel visszavonhatatlanul az apostolok örökébe lépnek. Nem a választás teszi őket az apostolok utódjává, hanem a kézföltétel, a szentelés a többi apostolutód által.
Kelemen pápa levele bizonyságot tesz arról, hogy kora kereszténysége az ószövetségi szentírást az újjal egyenértékűnek tartotta, hogy a súlyos bűn, a bűnbánat és bűnbocsánat fogalmát pontosan ismerte és hogy a római egyház vezető szerepét nem vonta kétségbe.
Az apostoli atyák írásaihoz számítják antiochiai Szent Ignác püspökvértanú hét autentikus levelét is, amelyet 110 körül Rómába szállítása közben Smyrnából és Troasból hat kisázsiai és a római egyházhoz intézett. Szent Pál és Szent János nyomában a Jézusról és a megváltásról szóló tanítást rendkívüli világossággal adta elő, minden további nélkül állított emberit az Isten fiáról és istenit az Emberfiáról (communicatio idiomatum), a megváltást üdvösségtörténetnek (oikonomia) nevezte, az egyházat egyetemesnek, az egész világot átfogónak (katholiké ekklesia) vallotta, a kenyér és a bor átváltozását (transsubstantiatio) a szentmiseáldozatban hirdette és az oltáriszentséget a lelki halál ellenmérgének (antidoton) tartotta. Már ismerte az anya- és leányegyházak között kialakult pietisztikus függő kapcsolatot is, valamint
megfigyelhető nála a monarchikus püspökség kezdődő kialakulása: hogy a püspökök az eddigi
presbyterekkel és diákonusokkal közösen vezetett kollektív irányításról az egyéni, monarchikus irányításra tértek át.
IV. Az egyház elterjedése az első században
Harnack alapvető tanulmánya óta (Mission und Ausbreitung, 1924) a kutatás nem sok új adattal gyarapította eddigi ismereteinket. A kereszténység elterjedése az első században
bizonyítható Palesztinára, Szíria tengerparti és szárazföldi városaira nézve, Ciprusra, a kisázsiai tengerpartra, Pompeire, Puteolira, Rómára, Galliára, Alexandriára és Karthagóra vonatkozólag.
A népességet tekintve a kereszténység elsősorban a szegényebb rétegek között terjedt el.
100 körül Nyugaton csupán néhány ezret számlált, 200 körül több tízezret, míg 300 körül kb.
kétmilliót és 400 körül hatmilliót. Keleten a kereszténység hamarább terjedt el, és ezért a római birodalom keleti részein erősebben volt képviselve. Számuk 300 körül hatmillió, 400 körül tízmillió lehetett. A birodalom 70 millió (200 körül), illetve 50 millió (300 körül) lakosához képest elenyésző kisebbség volt.
II. rész: Az őskeresztény egyház kora (180–313)
4. A 2. század belső problémái
Irodalom: I. Völker, W., Quellen zur Geschichte der christlichen Gnosis, Tübingen 1932;
Burkitt, F. C., Church and Gnosis, Cambridge 1932; Quispel, G., Gnosis als Weltreligion, Zürich 1951; Jonas, H., Gnosis und spätantiker Geist, I–II., Göttingen 1954; Leisegang, H., Die Gnosis, Stuttgart 1955; Frei, W., Geschichte und Idee der Gnosis, Bern 1958; Wilson, R. McL., The Gnostic Problem, London 1958; Doresse, J., Les livres secrets des gnostiques d’Égypte, Paris 1958; Grant, R. M., Gnosticism and Early Christianity, New York–London 1959;
Peterson, E., Frühkirche, Judentum und Gnosis, Freiburg i. Br. 1959; Unnik, van W. C., Evangelium aus dem Nilsand, Frankfurt a. M. 1960.
II. Knox, J., Marcion and the New Testament, Chicago 1942, Blackman, E. C., Marcion and his Influence, London 1949; Harnack, A., Marcion, Darmstadt3 1961.
III. Labriolle, P. de, Les sources de l’histoire du Montanisme, Paris 1913; Aland, K., Der Montanismus und die kleinasiatische Theologie (Kirchengeschichtliche Entwürfe), Gütersloh 1960.
I. A gnoszticizmus
Az antik világ legjellemzőbb sajátossága Nagy Sándor korától kezdve a vallások keveredése, szinkretizmusa volt. Semmi sem állott annak útjában, hogy idegen kultuszok, istenek és vallásos fogalmak más vallásokba felvételt nyerjenek, vagy éppen az új isteneket a régi meglévőkkel azonosítsák. A vallási szinkretizmuson belül az első században egy filozófiai irány indult hódító útjára, amit lényege alapján gnosztikusnak, megvilágosodottnak neveztek.
Követői, a gnosztikusok ui. azt állították, hogy ismeretüket egy rendkívüli megvilágosodás útján kapták, holott perzsa vallási fogalmakat hirdettek. Szerintük csak a láthatatlan szellem volt a jó, míg az anyagi és látható világ egy tökéletlen lénytől, a Demiurgostól származott. Az ember szellemét a legfőbb és láthatatlan szellemtől kapta, ezért vágyott is mindig testi
börtönéből az örök szellemi világba. Az igazi ismeret, a megvilágosulás képessé teszi az embert, hogy az igazi hazába térjen.
A gnosztikus filozófia csakhamar a kereszténységbe is beszüremlett. Nyomait találjuk 100 körül először Szíriában, majd egész Kisázsiában, végül pedig Egyiptomban és Rómában is. A keresztény gnoszticizmus igazi hazája Egyiptom lett, ott fedezték fel 1946-ban a legnagyobb keresztény gnosztikus könyvtárat, ott érte meg a gnosztikus filozófia fénykorát Karpokrates, Basilides és Valentinus személyében. Valentinus 135 táján átjött Rómába és ott tanított 160-ig, amikor is visszatért hazájába. A keresztény gnózis tulajdonképp az ő tanításából ismeretes (ez is csak Irenaeus műveiben maradt fenn), mivel a későbbi korok a gnosztikus tanokat műveikkel együtt gyökeresen kipusztították. Valentinus világképét az időtlen, láthatatlan és legfőbb istenre, Bythosra vezette vissza, aki feleségével, Sigae-vel együtt egy újabb isten-párnak adott életet, amely viszont ismét további, de egyre kevésbé tökéletes isten-párok (aeonok) őse lett. A 30 legfőbb aeon a plerómát, a legfőbb lények társaságát képezte, ahová minden emberi élet és lélek visszavágyik. A látható világot és az ember testét a Demiurgos alkotta, míg az ember lelke az aeon Hachomoth-tól származik. Az embert a test rabságából a megváltó szabadítja
