• Nem Talált Eredményt

Három kadét

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "Három kadét"

Copied!
229
0
0

Teljes szövegt

(1)

Három

kadét

N.M.

(2)
(3)
(4)
(5)
(6)

A HÁROM

í rj a' -

P I L I S I R Ó Z A

BUDAPEST, 1899

KUNOSY VILMOS É8 Fi* MÖIN1ÉZF.TÉBÖL

Á r a k é t k o r o n a . W - -

KA D É fj

(7)
(8)

1 R T A

P I L I S I R ÓZ A .

BUDAPEST, 1899.

KUNOSY VILMOS ÉS FIA MŰINTÉZETÉBŐL Teréz-körút 38.

(9)
(10)

előre kell bocsátan-om, hogy ezt nekem Hani- báll barátom mesélte el, életének utolsó nap­

jaiban. Szegény Hanibáll ha tudta volna, hogy pár évre rá megörökítem a nevét, talán megsem halt volna addig, amig el nem olvassa ezt a művet, melyet a nagy érdekű közönség szives figyelmébe ajánl a szerző.

I .

Pitymallott, a kaszárnya udvarán mély csend volt még. Csak egy-egy ló horkolása hal­

latszott át a csendes éjszakán. Majd az első kakasszóra, mely a közel külvárosi kofa­

bódé harangszója volt, előcsoszogott Weisz Gábor az öreg zsidó kantinos s egyenesen a kaszárnyának egy elfalazott ódon kapuja alá

1*

(11)

ment, ahol a menage kocsija állott, felpakolva mindenféle hideg étkekkel. Ezen a kocsin kel­

lett Weisznek minden nap a manőver után ügetnie, s ezt az ételhordó kocsit baraknak nevezték el a kadétok.

Weisz Gábor maga kente be kulimászszal a kerekeket és mosolyogva indult útnak. Kavasz szemével rá-rá nézett a kocsiban pihenő sö­

rös hordóra, s erős szemöldöke alól, mely egy seprőhöz hasonlított, derűs pillantásokat vetve szürke, de vak mustrung lovára, hango­

san imigyen gondolkozott:

— Gyű te Hanibáll, siess mert vár az a má­

sik, a Gotri meg az éhes lkári, lesz ma hitel bőven; gyű te telivér, majd veszek helyetted két csikót — mához egy évre, majd ha a hi­

telt megfizették duplán. Gyű te ! csettentett a nyelvével.

Bórák János, Weisz kocsisa ott szun­

dikált gazdája mellett, s csak néha nyitotta ki álmos szemét, amikor már a bagóiétól fuldokolni kezdett. Aj ha, de meleg lesz ma a dákóját, sokáig érünk még a váczi ba­

tárba.

— Ne öntözze kend annyit hátba a Hani- bállt, akkor előbb érünk oda, mondá Weisz.

(12)

— Semmi köze hozzá az úrnak, ha öntözöm, aki bagőzik az köp is! Hát az úr mért hívja azt a vak gebét Hánibánnak, hisz Vércse a neve.

— Azt én jól tudom, hogy Vércse a neve, de látja János, megfordítom a neveket. Tudja Bórák, az a három kadét szívja az én vére­

met éjjel és nappal, az az Ikári Pista, akit úgy titulálnak, hogy báró Ikári István, ű méltósága, annak olyan üres a zsebe, amilyen tele van az én hiteles könyvem az ű nevével.

Az az Oltássy Péter nagyságos úr — ar­

ról nem is beszélek, de az a von Kotenyiczky Hanibáll az a legnagyobb smeksz ausz köz­

tük, tudja az a Vércse köztük, az ha látja, hogy van öt forintkám, addig nem hágy bé­

kességet amig négyet ki nem vesz tőlem.

Azért hívom én őtet Vércsének, s a Vércsét Hanibállnak, érti kend ? és mégis ű legtübbet ér köztük a becsületben.

— Értem ám, csakhogy ha meghallaná az a Vércse hát baj lenne belőle.

— Baj ? Mi baj lenne belőle, mondok én nekik tréfából olyan igazat, hogy csak úgy szikrázik tőle a szemük, de azért kend hallgas­

son, fogja be a bagólesőjét.

(13)

— Hásze én nem bánom, ej de meleg van ma azt a dákóját, mormogta a kocsis s újra elaludt.

Éppen lefuvás volt a nagypihenőre az egzeczir placzon, mikor Weisz Gábor oda ért s a három kadét már messziről kiabált:

— Szervusz vén zsidó, hoztál enni ?

— Máma hoztam, Ikári báró úr.

— Mért ma ? kérdezi a báró, hiszen min­

den nap hozasz egy barak dög húst, meg egy hordó moslékot, melyet mi sör gyanánt iszunk.

— És én még is csak azt mondom, hogy m a; igenis hoztam, mert amikor a báró úr ű méltósága engem vén zsidónak szélit, akkor készpénz üti a markomat, de mikor aláza­

tosan azt mondja, Gábor bácsi, áj váj Weisz Gábor reszkess, a méltóságos úrnak . . .

— Pénz kell, ugy-e zsidó ? s Ikári nevetve fordul társaihoz, kik hurrával fogadták.

A tisztek hallották a viczcet, de el voltak foglalva, s úgy tettek mintha nem hallanák, okuk volé rá nem hallani. Estig tartott a ma­

nőver s Weisz az üres barakkal, de ez egy­

szer tele zsebbel ment haza.

Otthon Rebekának, a feleségének híven

(14)

elmondotta, hogy most az egyszer kifogott báró Ikárin, mire Rebeka egyet piszkált a kontya alatt s nagy bölcsen azt mondta:

— Ne félj te attól, hogy ezt ű neked vissza nem fizeti, visszafizeti ű neked, de nem lesz benne köszönet.

S Rebekának igaza volt.

A katonák fáradtan jöttek haza, s a tisztek sem mentek ki aznap a kaszárnyából, ki a szobájába vitette ebédét, ki a kantinban evett s korán mentek aludni mindannyian, mert reggel már 4 órakor újra abmarscb volt a befehl-ben, — a kadétok vígan ittak a kan­

tinban, 8 hol az egyik, hol a másik ment ki megnézni, hol van Weisz Gábor, a kan­

tinos.

— A barakban van már — mondja az egyik.

— Pakolhatsz vén zsidó — mondja a má­

sik — aztán még egyet koczintva kérdezik:

ki fürdik ma a Diánában?

— Tizen egyszerre, a komandó — kiált Ikári — aló marsch! Erre tiz kadét hamar levetkőzött s a szökőkút alá állt és a többi húzta reájuk a vizet, s mikor már kékre fáz­

tak a hideg víztől, lepedőbe csavarva, mint a kisértetek, sétáltak az udvaron,

(15)

A kantinos ehhez már hozzá volt szokva, oda sem hederitett, bepakolta barakot s nyugalomra tért. A kadétok legtöbbje fel­

ment a szobába.

Csak a három kadét, a jó madár maradt lent s fürdött a kút alatt, melyet ők Dia­

nának hívtak.

— Későre jár az idő — mondja Iianibáll Ikárinak — gyere Pista, menjünk mi is aludni.

— Megyek Ball, megyek, de előbb fel­

hordjuk a barakot a padlásra, holnap nem eszik senki, erről jótállók, de mi sem ; s a vén zsidó sem teszi el az utolsó bankóm. Die letzten Mohikánéi’ hekommt die Janette, ugy-e Oltássy ?

Oltássy a Janette névre ébredt fel, mert már olyan álmos volt, hogy majdnem állva aludt el a fürdő alatt.

— Mi az, mit akartok csinálni a Janet- temmel ?

— Pszt, hallgass, egyelőre semmit, szaladj hamar a szobádba s hozd le a harapófogót, szétszedjük a barakot s holnap az öreg zsidó hoppon marad.

— Ne, ne, mégse bántsuk — szól Hanibáll,

(16)

— Ugyan ne beszélj, te nyűlszivü — mondja lkári — ucczu neki a kocsinak! S alig mondta ki az ucczu szót lkári, már neki mentek s szétszedték a kocsit. A négy kerékből csak egy maradt, azt felvitték a pad­

lásra, a kocsirudat a pinczébe rejtették, a kocsiládából a srófhuzókat széthányták s fá­

radtan mentek aludni. Csak lkári ujjongott örömében.

Alig virradt, de Weisznek már is alkonyult, kivezette a bús szürkét az udvarra, de bez­

zeg nagy volt az ijedtség. Nem volt rúd a kocsiban, majd a kerekeket kereste, s a, hapt- achtot álló katonák vigyorogva nézték, amint az öreg Weisz ide s tova szaladgált. S fele­

sége, a Rebeka az ura után já rt s a fülébe sipította:

— Úgy éljek, hogy tudom, hogy ki tette, a kadét urak is tudják jól, nem meg­

mondtam tegnap este, drágán fogod te ezt megfizetni Gábor, úgy éljek, hogy előre meg­

mondtam, igy lesz.

— Eredj be a házba Rebus, ha mondom, mert azt a Móricz kölyköt úgy vágom a fejedhez, geh’ láss mir e rúh.

A katonák már lég kivonultak s a kan­

(17)

tinos fogadott kocsin vitte utánuk az ele­

mózsiát.

— Hallja, Bórák, kend nem tudja, nem látta, ki járt a kocsi kőiül?

— Ha láttam volna se tudnám, hisz sitit vót, aztán meg nem is láttam.

— Annyit mondok, keserű lesz annak, meg asztán melege is, aki tette, majd meglátjuk no, ha isten is úgy akarja.

Alig ért ki az öreg Weisz a gyakorló­

térre, már is jelentést tett az ezredesnek.

Még aznap este nagy raport volt, de senki sem vallott.

A három kadét úgy állt a raporton, mintha mit sem tudna, pedig mind a három arra gondolt, hej, ha kigomboltatnák az át- tilát, a kocsikenőcs elárulná a turpisságot, mert azt corpus delictiként napokig hordták a hátukon a kadétok, miután Ádám kosz­

tümben czipelték a kocsi kerekeit a pad­

lásra.

A nagy manővereknek vége volt s a ka­

détok tiszti vizsgára készültek, a három ka­

dét kivételével, br. Ikári Pista, Oltássy Péter és a lengyel származású Hanibáll von Ko- tenyiczky. Ez a három ember már ép oly

(18)

ismerős volt az egész fővárosban, mint a ka­

szárnyában, nem is bivták őket máskép, mint a három kadét, sőt ha kettő ment el, vala­

mely nyilvános helyre, hármat véltek látni, azt mondották : jön a három kadét!

Ok maguk rossz vicceket faragtak, atya, fiú, szentiéleknek nevezték el magukat; Hani- bállt, kit az ezredestől lefelé a tiszti kar ka­

détnak hivott, ők atyának hivták egymás kö­

zött, Ikári volt .a fiú, s Oltássy a szentlélek.

Nagy volt mindhármuk öröme mikor a többi kadét vizsgára ment, kit beosztottak az ezredhez, ők hárman még egy évre itt marad­

tak. Aminek legjobban Weisz Gábor a kan­

tinos örült, mert azzal a reménynyel kecseg­

tette m agát:

— Itt maradnak még egy évig, pénzt is adnak, meg alá is Írnak, és a nagykorúsághoz is egy évvel közelebb állnak.

Novemberben már megint komplett volt a kadétiskola, a régiekből csak a három ka­

dét maradt meg, megbuktak a vizsgán; no a jövő évben okvetlen tiszt lesz belőlük.

Az ősz szépen röppent el. November közepéig csak ment valahogy; hol az egyik maradt adós a Kék macskádban, melyet a

(19)

régi Pest „Blaue Katz“-nak hivott, hol a másik: az egyik a három közül bizton adós maradt. A „Kék macska" előtt álló kocsi­

soknál is volt mindég kontó, noha azért szívesen hordták őket a Neugeháudebe, mert tudták, ha véletlen egyszer egy hó­

napban van pénze a kadétoknak, akkor van szüret. A számla törlesztése nélkül tiz-húsz forint borravalót adott bármelyik a három közül. Ikári báró ötvenet; egyszer egy százast dobott oda a Dummer Emerichnek, a híres fiakkeresnek, aki a legszebb „Wiener stanczli" mellett ügetett vele haza; persze, mindég hajnalban.

Oltássy Péter inkább a konflisokat ked­

velte.

— Éjjel a sötétben minden tehén fekete — mondogatta. — A konflis épp úgy oda szállít a hova akarom, mint a fiakker. Mit bánom én, ha egy órával később érek haza vagy előbb, a kocsiban igy is, úgy is alszom; csak időre legyek künn a kaszárnyában, ha lóra kell ülni.

— Értelek, szentlélek — mondja Ikári

— ez a magasabb spórolás. Persze, Janette- nek uj trikó kell, meg egy Strass-féle koliérra rakod össze hatosaidat, mi?

(20)

— Téved, báró űr. Ha, veszek, nem Strass- féle koliért veszek, hanem igazit; akkora brilliánsokkal, mint egy babszem ! Érted ?

— Álmodol pajtás ! Különben szép álom, ne ébreszszük fel. S ha igy van, ne búsulj atya, lesz pénzünk quantum satis — mondja egyet kacsintva Ikári. Tudod mit, vedd ung még ma, legalább biztosítva leszünk, hogy ha nem lesz pénzünk, lesz miből haza utazn^

karácsonyra. IJgy is kriszkindlire adnád oda Janettenek, mi?

— Az ablakba bevághatod, ha lesz mit, a zálogba kétlem. Karácsony az még messze van, hat hét alatt meg is nősülhetek.

— És most, ha olyan gazdag vagy, adj pár forintot kölcsön, mert nekem egy meg­

feneklett hatosom sincs. Ami az utunkat illeti, karácsonyig Ball hatosonként is össze rakja. Mit is csinálnánk, ha te nem lennél5 te vén takarékpénztárunk, t e ! Kuporgass öregem legalább annyit, hogy mi ketten haza­

utazhassunk, szavamra, annyi putnpot eresz­

tek meg otthon, hogy egy évig nem lesz gondunk Neked nem kell haza menni, Len­

gyelország messze van. Bizalmat szavazunk neked Ball e tekintetben, úgy-e szentlélek ?

(21)

— Bizalmat neked és zsebednek — s él­

jent kiabált a két kedélyes ficzkó.

— Hozzám beszéltek ? Nektek kupor- gassak ? Dass ich nicbt lach’. Nekem lesz pénzem, s bár milyen messze van lengyel hazám, én haza fogok utazni. Veletek mától fogva egy csöppet sem törődöm.

— Schön gesagt, atya. És miért e vál­

tozás ? Meggyőződésből vagy csak aus hóhér Passión ?

— Nem passzióból! És kikérek minden­

féle néven nevezendő tréfát, ez most az egyszer komoly, amit mondani akarok, s előre bocsátom, hogy ha elmondom esetemet s egy jó, vagy rossz viccet csináltok, kihívlak ben­

neteket s lelőlek mint a kutyát, ma parole!

— Hanibáll, te feleded, hogy atya, fiú ós szentlélek egy személy, s ezek nem szoktak verekedni. Én a fiú már is szerényen félre­

állok. És te szentlélek?

— Én szintén visszavonulok s megyek a blaue Katzba. Szervusztok!

— Hát szépen vagy Ik á ri! Mind a két legjobb barátod egyszerre őrült meg. Az egyiknek mániája a gazdagság, brilliánsokat vásárol; a másik lövöldözni akar. Vájjon én

(22)

tűiben Őrülök meg, mit gondolsz atya, a pénz­

telenségben, mi ?

— Ne gondold, hogy őrültség, amit mondtam nagyon is komoly. Bevallom fiú, szerelmes vagyok.

— Már megint? Ezt már sokszor hal­

lottam. És ki az a szerencse-gyermeke, kit megtisztelsz szerelmeddel ?

— Ez még titok, nemsokára meg fogjátok tudni. Ah, Ikári, milyen szép, bájos teremtés ! De nem, nem beszélek róla itt ebben a rom­

lott levegőben, az ő neve olyan szent, mint amilyen eszményi ő m aga!

— Egészen átszellemülsz, Ball. Eredj, mach ka Spass, ez nem áll jól neked. Ne bolondozz. Gyere, menjünk Oltássy után, s üssük le a Janettet a kezéről. Te, annak a tiédnek van pénze ?

— Kérlek, Pista, hallgass, mert felpofozlak.

Pénze . . . pénze . . . Hát kell-e a szere­

lemhez pénz ?

— A szerelemhez . . . talán nem kell, de Janettenak kell. Adieu, atya, itt hagylak, józanodjál ki. Szervusz.

Ikári fütyőrészve hagyta el a kaszárnyát.

Hanibáll gondolatokba merülve sokáig állott mozdulatlanul egy helyben.

(23)

— Hál’ isten, hogy elmentek — mondo­

gatta.

Aztán a zsebéből elővett egy gyűrött, rózsaszínű levélkét. A levélen meglátszott, hogy napok óta hordja magánál. A magasban függő füstölgő petróleum lámpa alá állt s valóban már nem is olvasta, hanem olvasás nélkül mormogta a tartalmát, melyben ez volt irv a :

Kadét ú r !

Nem tudom észre vette-e azt a kopott ruhájú, veres hajú, fitos orrú kis leányt, ki az önökkel átellenben levő ház — harmadik emelet jobbra - sarok ablakából nézi önt.

Az utczán is találkoztunk néhányszor; én, valahányszor látom önt, elpirulok. Ha látna, az arczom most is olyan piros, akár csak a vörös hajam. Ugy-e csúnya lehetek kadét úr? Nem vagyok szép, de hiszem, hogy jó vagyok. Beteg anyámnak öt év óta én kere­

sem a kenyerét; zongora - leczkét adok ka­

dét úr, reggeltől estig. Adok ? Nem, csak adtam. De sok helyen felmondták az órákat, mert már nem tanítok oly jól, mint azelőtt. . . Hogy is mondjam csak, kadét úr, ne

(24)

Ítéljen el engem azért, amit most mondna fogok. Régi mese, de mindig uj marad. A

s z í v öntudatlanul is ideált keres, s ha nem

keres is, talál. így jártam én is kadét úr.

Az én ideálom maga ! Maga, a lengyel nemes, tudja az isten, miért? Talán megérezte a vérem, hogy ön lengyel, az én anyám is len­

gyel születés, az apám, nyugtassa az isten, testestül, lelkestül magyar volt. Csak a neve volt lengyel, cousin-je volt anyámnak. Ön cso­

dálkozni fog, hogy tudom az ön nevét, sőt jól ismerem származását is. A nevét egy lengyel születésű katona mondta meg, Zwibiczky, a maga volt legénye. Zwibiczkynek az apja vala­

ha régen az apám inasa volt. Zwibiczky sok szépet beszélt magáról, azt is mondta, hogy két jó barátja van, s azok tulkönnyelmüek s elront­

ják magát, pedig a maga szive nemes és jó.

Azt is mondta Zwibiczky, hogy az a báró barátja nagyon szép, de nagyon rossz, szívte­

len s minden rosszra hajlik, már ismeretlenül is gyűlölöm őt. Az istenre kérem, hallgasson meg engem, hallgassa meg kérését egy ártat­

lan leánynak. Arra kérem, ne röstelje a mi szegénységünket, és valami ürügy alatt jöjjön el hozzánk, és mutatkozzék be az anyámnál.

2

(25)

Mondja, hogy Zwibiczkytől hallotta, hogy lengyelek vagyunk. Hogy az anyám a hires lengyel Stanislausz de Wravnyiczka generális­

nak leánya anyám is ismeri az ön nevét, s tudja, hogy az ön apja ezredes volt. Kérem, jöjjön el hozzánk, én, a fitos orrú, vörös hajú kis bakfis vissza akarom tartani a könnyelmű élettől, óvni akarom minden rossztól, s javítani vágyom.

Javítani kadét úr s mindig arra kérni, hallgasson reám, engem a nyomor sok jóra megtanított és én önt minden eró'mmel jó

útra akarom téríteni, mert . . . mert . mert nem tehetek róla, ne ítéljen el, mert szeretem!

A nevem Heléne de Wravnyiczka.

U. i. Az ajtónk száma 37.

— Mert szeretem, mert szeretem! — dünnyögte magában Hanibáll — majd egy tükördarabot vett elő és sokáig nézte magát s keserű nevetéssel m ondta: engem szeretne valaki? Engem, ki oly rut vagyok, mint a sötét éjszaka. Az arczom kifejezéstelen, még a faj sem látszik meg rajtam, nem lengyel, nem magyar, sem német, inkább mongol pofának mondható. Apró és vad szemeim esak el- jeszthetnek egy szende leányt. Talán még nem

(26)

íátott közelről ? A fogam bátran agyarnak ne­

vezhető, rőt hajamat sohsem tudtam simára fésülni, igazában egy oroszlánhoz hasonlítok.

Talán az alakom tetszett meg a kis fitosnak?

Ostoba gondolat, tetszhet-e ilyen formátlan, nagy lomha ember egy fiatal leánynak. Vagy ez is pénzt remél ? Isten bocsásd meg bűnöm, te vén kópé, te magad szüztelenited meg e gyeimeket, megtiltom, hogy gondolatban is förtelmeskedj, hisz még nem is ismered! De hát csoda-e, hogy igy gondolkozom, sohsem szeretett engem senki; de mégis valaki, a kis Hanchen Bécsben, a kis divatárus leány . . . Hm, hm és Hanchen szeretett-e ő? Ah, ő sem szeretett magamért. Bécsi szokás szerint neki katonaszerető kellett. Bécsben az nem nő, kinek oldala mellett nem zörög a kard.

Az udvarhölgytől le az utolsó kasztig kell, hogy katonája legyen. És a csúnya mellbeteg Hanchennek is kellett egy ilyen lélekemelő katona. Milyen beteg volt szegényke s utolsó perczig titkolta előttem tuberkulózisát. Még akkor is tagadta, mikor a halálveriték gyön­

gyözött a homlokán, emlékszem utolsó sza­

vaira a kis penészvirágnak. Ball hiszed-e, hogy felgyógyulok? Csak azt ne hidd, hogy

2*

(27)

a köhögésem veszélyes. Félsz ugy-e, hogy elkapod tőlem a bajt? Ne félj, nem vagyok tüdővészes. Ah, csak már tavasz lenne, ugy-e Ball, eljössz velem a Práterbe, messze, messze kimegyünk, ahol senki sem jár s ott ibolyát szedünk, ugy-e eljössz ? Ball, mutasd meg, hogy nem utálsz, csókolj m eg!

— Én megcsókoltam, s Hanchen örökre lecsukta színtelen kis szemét, utolsó perczig erősebb volt nála a szerelem, mint a halál.

S mégis a halál győzött.

Hanibáll von Kotenyiczky úgy elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, miképen került az ágyába. Vegyes gondolatai ki tudja, milyen édes álommá szűrődtek át, vagy talán a megholt Hanchen őrzőangyalaként jelent meg feje fölött, álmában mosolygott, amikor a félrészeg Oltássy ágyának szélére ült s czibálni kezdte.

— Ébredj atya, — szólt — mit vigyo­

rogsz, talán arany piramisokról álmodol?

Nesze, egy, kettő s fricskázDi kezdte Hani­

báll orrát. Noha utóbbi felébredt, alvást szimulált.

Hanibáll ágya mellett közvetlen a csendes, de annál alattomosabb Godefroiy de Sou ágya

(28)

állott, melyben a ravasz franczia származású Godefroiy feküdt. Noha de Sou ősei rég bejöttek Magyarországba, s anyja, már nagyanyja is magyar volt, a kadétek, ahol csak lehetett, kerülték de Sou-t, mert minden esprit-je mellett megvolt benne az a cselszövő s kissé hazug bizonytalanság. S kollegái nem is nevezték máskép, mint a Gotri, a cselszövő, ahova lépett, bonyodalmat okozott.

Te Oltássy, — szólt Sou — ne czi- báld, tudod mit, tarts elébe egy tükröt s a tükör elé egy égő gyertyát s hívd ma­

gad felé.

— Hívd te a szamarat, látod, hogy meg­

döglött, úgy alszik.

Gotri kiugrik az ágyából s felfegyver­

kezve a tükörrel, meg a gyertyával meg­

szorítja Hanibáll hüvelykujját s lélekzetét visszafojtva kezd önön maga felé integetni. Az alvónak hitt Hanibáll mint egy kisértet, las­

san kiemelkedett ágyából, s csukott szemmel megy a gyertyavilág után, már az ajtóban voltak s Hanibáll érezte, hogy nem bírja a nevetést visszafojtani, s lépteket is hallott az ajtó felé közeledni, hirtelen nyakon akarja ütni a hívogató Gotrit (persze tréfából), a

(29)

tempóra nyílik az ajtó s Hanibáll valahogy vélétlen csukott szemmel úgy vágja pofon Ikárit, hogy csak úgy csattant. Ikárinak vérbe borult a szeme, s dühében kardot rántott, s ha közibük nem ugrik a helyzet által hirte­

len kijózanított Oltássy, talán ketté hasítja Hanibáll koponyáját. Gotri ijedtében a tük­

röt s a gyertyát elejtette s az ágyába mene­

kült, de a lármára a többi kadét is felébredt, s másnap a kaszárnyában egyébről sem be­

széltek, mint a három kadétről, most az egyszer a negyediket is emlegetve.

A kadétok sem felejtették el egyhamar a hecczet. Kotenyiczky s Ikárinak meg kellett verekedniök, s azonkívül 14 napi szigorú szobafogságot kaptak.

— In einem Zimmer sollen die Haliunkén eingesperrt sein — mondta az ezredes. — Da sollen sie sich miteinander raufen oder unter- halten.

Sou és Oltássy két heti kaszárnya fog­

ságot kaptak.

Csüggedt fővel hagyták el a rapportot a kadétok, de azért sunyin mosolyogtak.

— Legalább jól kialusszuk magunkat — mondta szemével egyet kacsintva Ikári.

(30)

— Az ám, s újult erővel, megiíjodva megyünk a „Kék macská“-ba — felelt Oltássy.

Hanibáll nem válaszolt, ő a vörös hajú, fitos orrú kis leányra gondolt, aki őt minden rossztól megakarja óvni.

A párbaj szigorúan vógkimerülésig ment’

Ikári a fején, keresztül a homlokon le a bal szeméig kapott egy mély vágást. Ball a karján, a bordán át sebesült meg. Párbaj után kibékültek. Ikári csak szinleg; szívből gyűlölni kezdte Hanibállt s titokban bosszút esküdött ellene.

Együtt vitték őket a kórházba s egymás- mellett levő ágyban helyezték el. Hanibáll jó szívvel tűrte fájdalmát. Ikári káromkodva, félt, ha netalán elcsúfítja arczát a vágás.

Ultássynak lassan múltak a napok, főkép az este szomorú hatással volt reá. Már ne­

gyedik napja híven őrizte a kaszárnyát; kény­

telen volt vele. Meg-megvillant agyában, hát ha egy este kiszöknék?

— Nem merek — mondogatta magában.

— Ha az a szamár Ball itt lenne, akkor megkoczkáztatnám. Ez a franczia is segít­

hetne ! . . . Eh, erre nem bizhatom magamat.

A cselszövr bizton elárulna. Csillapulj szent­

(31)

lélek, a szökés nagy büntetéssel jár ! Az igaz, szép szentlélek vagyok, ha nem merek ki­

osonni. Istenbizony, ha csakugyan szentlélek lennék, egyenesen a „Kék macská“-ba su­

hannék.

Szegény kis Janettem ! Hogy vár ő engem minden e s te ! Még is illenék tudatni vele, mi történt vélünk, hogy még tiz napig ne várjon, egyikünk sem jöhet. írok neki még ma. Hogy is n e ! Mégsem . . . nem . . • semmit sem irok . . . Nem eresztem szabad szárnyra. Szinte hallom, most énekli:

»Ah ja, ah ja, ich bin immer so n e t t ! Die üppige kieine Janette!«

Képzelem, hogy vár, éneklése közben is az ajtóra néz. Vár szerelmesen, hiven, s ha látja, hegy már elmúlt az éjiéi és én nem jövök, akkor elhagy hűtlenül. így szokott az lenni minden este. Vagy én, vagy más. És még is belém szerelmes. A többit csak úgy unalomból s pénzért tűri. Igaz, nekem is sok pénzemben van, s ennek daczára tudom, enmagamért szeret. Hisz’ csak akkor más, ha én nem. Szóval, hű hozzám és szerelmes belém a maga módja szerint. Szerelem, te élet komikuma! . . .

(32)

Végig simogatta homlokát s csak úgy ruhástul az ágyára feküdt.

— Janette jó leány — mondogatta — a lelke hófehér, a teste olyan, mint a márvány' Szép fekete szeme csupa tűz, csupa láng; s ha szénfekete haját összeborzasztja, akkor

• . . ah . , . akkor olyan, mint egy kis ördög!

Pfuj, Oltássy, milyen gondolatok fondorkod- nak agyadban! ? Nem kisérlenél meg egy izökést? Nem! Végtére is csak tiz nap még, az nem a világ, aztán mindég a tied lesz a kis Janette . . .

Jobb is igy — sóhajtott Oltássy — ebben a tiz napban spórolni fogok. Csakugyan;

igaza volt Ikárinak az a kék trikó piszkos már. Veszek neki egy rózsaszínű selyem trikót.

Micsoda hatalmas lesz Janettenek a . . . ez ki sem merem mondani — abban a rózsa- szinű trikóban ! A lába, az a szép, piczi lába, fekete atlasz czipőbe lesz bújtatva. Formás karjait lenge gáztüllel kell neki úgy látha­

tólag fednie. A jelenlegi dekoltázson is vál­

toztatnia kell. Nem engedem azt a mély kivágást, eltiltok minden frivolitáct, s ha szeret, szót fogad. Kitudja, hányán bámulják most is hókeblét! Ha erre gondolok, azt

(33)

hiszem, meg kell őrülnöm. Ezt ki nem állód, Oltássy, szökj ki — suttogja magában — einmal ist keinraal. Győződj meg, hogy csak­

ugyan szentlélek vagy.

A gondolatot tett követte. Bevárta az éjjeli vizitet, mely ma jó későn jött. Alig hagyta el az inspekcziós tiszt a szobát, Oltássy fel­

kelt s sans-géne lémért a fél emeletre ; ott egy kis szoba volt; tele tiszti koffer és egyéb podgyászszal. Ennek a szobának egy piczi kis ablaka volt, mely a Neugebiiude háta mögé nézett. Ezen csak nagy nehezen lehetett attillában vagy blúzban kibújni. Erre szöktek ki ők hárman nem egyszer; de ezt az egér- utat csak ők hárman ismerték, Ikári lelte fel. Teljes adjusztirungban nehéz volt kibújni, előre dobta tehát köpenyét és kardját s ezer kínok között bújt ki ő maga.

— Künn csak künn vagyok, de hogy fogok bemenni a „Kék macskádba? Biztosan benn ül valamelyik tisztem! Kifogom hivatni Janettet s elmegyünk valahová, esetleg nála töltöm az éjjelt. Öt óra előtt úgysem mehetek be a kaszárnyába, akkor vá ’ik az őis beosonok s vége. Vájjon hány óra

Zsebéhez kap.

(34)

— Sapperment! Az órám, a tárczám is az attillámban felejtettem ! Mit csináljak ?. ..

Gyalog — még pedig mellékutczákon — kel/

futnom, hogy legkésőbb fél egyre oda érjek.

Paff! Bim . . . bam . .. most üti a tizenkét órát.

Még megérem, valaki elcsípi az orrom elől Janettet.

Oltássy ahogy birt, úgy szaladt össze­

vissza az utczákon. El is tévedt vagy kétszer, de csakhamar észrevette. Oh, de mi történt amint a „Kék macskádhoz ért! Janette leg- vigabb kaczagását hallotta! . . . Egy fedett fiakkerben ült, s mellette Dorner kapitány, a kadétok tanára! Mintha kővé meredt volna Oltássy, úgy állt a kocsi közelében. Jól látta Janette ruhával fedett karjait, |imint átöleli a kopasz Dorner kapitány nyakát . . . A ka­

pitány repülő félben levő czvikkere után kap­

kodott. Szerencsére nem látta meg Oltássyt.

Csak a dummer Emericb, a fiakkeros, sokat- mondólag köszöntötte a kadét urat.

Már rég elrobogott a fiakker s Oltássy a falnak támaszkodva sirt . . . Elsülyedni, meghalni szeretett volna. Sirt, kaczagott, s a fejét verte kinjában.

— Hát még is igazam van! A szerelem az élet kómikuma ! . . .

(35)

Amint igy töpreng, egy éjjeli pille szólí­

totta m eg:

— Szegény kadét, miért sirsz? Miért kaczagsz ? A faképnél hagyott, akit szeretsz ? Gyere, te bohó iíjú, majd én megvigasztallak.

Komédia az egész, a miért te sirsz, csakhogy te tragikusan fogod fel.

— Szerencséd, hogy igy beszólsz leány, mert téged ölnélek meg helyette. Téged, mert te téyelyedtél legelőbb az utamba. S te éjjeli madár, hogy mersz te a szerelemről beszélni ? Te pénzért kapható hervadt tubarózsa!

— Azt hiszed, kadét, mert az vagyok aminek látszom, nekem nincs szivem ?

— Annyi szivem van, mint annak, akit most siratsz. Én is tudnék szeretni, ha engem sze­

retne ralaki.

— Ebben igazad van. Ha téged szeretne valaki, téged, utczai leány . . . Keress ehhez egy vakot vagy bolondot!

— Magad mondod, téged választalak. Gyere kisérj haza, egyedül félek haza menni, a lakbérrel tartozom s a lakásadóném azt mondta, ha egyedül jövök haza, nem ereszt be. Istenem, az utczán kell hálnom, ha velem nem jössz. Kérlek, könyörülj!

(36)

— Az utczán ? — mondja Oltássy. — Akkor jut eszébe, hogy ő sem mehet be a kaszárnyába reggel öt óra előtt. — Veled mennék, de egy megveszett hatosom sincs,

— mondja Oltássy, — még csak kapupénzre valóm sincs, aztán meg utállak.

Kapukulcsom van s nem azért hívlak, hogy közeledjél hozzám, jobban nem utálhatsz, mint ón utálok minden férfit, pénzed sem kell, de jer velem, mondom félek, megver a lakásadóm.

Ki vagy te lány s mivel hatsz reám, hangoddal-e, vagy kék szemed s kísérteties alakod csábit, arczod halványsága talán ? Nem tudok ellentállni hívásodnak, elkísérlek. Mesz- sze van lakásod ?

— Messze is, nem is, ahogy vesszük. A Király-utcza végén jobbra az utolsó házban,, a földszinten lakom.

Egy ideig hallgatagon mentek egymás mellett.

— S mi a neved? — kérdezi Oltássy mélyen a lány szemébe nézve. Kán Márthá- nak hívtak egyszer, aztán Virágos Mariska lett belőlem, most már egyik sem vagyok.

— Furcsa teremtés vagy. Nem tudom,.

(37)

mi, de van valami bűvös, csábitó beszéded­

ben. Vagy jól tudsz hazudni. Hol születtél s hány év eló'tt?

— Ezt elmondom szobámban, itt lakom e házban, nesze a kapukulcs, nyisd ki a kaput, balra fordítsd kétszer a kulcsot. Nem nyílik ? Lökd be a térdeddel, nehezen nyílik a rozzant monstrum. Most tedd belülró'l a kulcsot a zárba s jer, a kardodat fogd fel»

hogy a háziúr ne hallja a csörömpölést.

Mint egy médium, úgy szót fogadott a kadét, kardját karja alá szorítva, tapogatva ment végig a lány után a sötét sikátor forma .folyosón. A konyhában egy pohárban mécses égett; s jobbra egy alacsony ajtót nyitott kj a leány, s hangosan mondta: ide, ide, kadét úr. A konyha közepén egy vörösbarna szatin függöny lógott, az előrésze a konyhának elő­

szobául szolgált, a függöny háttere a lakást- adónő lakhelye volt. Alig léptek a szobába, egy kóczos vén asszony dugta be a fejét s félig alvó szemével a kadétra sandított.

A szoba bútorzata nem ért meg összes czókmókjaival húsz forintot s ezért napi hat forintot fizetett a szegény pára.

— így ni, — szólt Kun Mártha — foglal­

jon helyet s mondja el, mért sirt ott az utczán ?

(38)

— Csodás teremtése az utczának, most már magázol ? Milyen fenséges volt ebben a piszok szobában az a leány, igazán elfelej­

tette az ember, kinél van.

— Magáztalak kadét? Elfelejtettem, hogy ezt mi nem szoktuk, mondd, kit sirattál ott az utczán ?

Hogy kit sirattam, azt, aki most a másé. Eh, nehozd eszembe, mert ha rá gondolok, vad, s dühös leszek.

— Ne epekedj az után, aki nincs — szól.

szomorúan a leány — a szerelem csal, soh- sem a tied az, akit szeretsz, mert ha igazán szerelmes vagy, megszáll a féltékenység ör­

döge, s már nem a tied szerelmed, az ördög­

gel osztozkodol. Benned a kétség, hátha a másé gondolod, s ha olyant szeretsz, aki a másé, az úgy sem a tied. S ha a szeretó'd most mással mulat, az sohsem volt a tied, ne búsulj kadét.

— Bölcselkedni is tudsz, nem csak az utcza sarkon állni. Tudsz írni, olvasni, talán zongorázol is? Arczod elég intelligens hozzá s, úgy hasonlítasz valakire, jer, ülj ide mellém.

S a kadét a rozzant kanapén, melyen régig nyújtózott, helyet csinált a le á n y n a k ^ /

(39)

— Köszönöm, hogy helylyel kínálsz szo­

bámban s mily kitüntetés, melléd ültetsz szép kadét, — mosolygott malicziőzusan a leány.

— Iróniád méltó arczodhoz, nevem 01- tássy Péter, rajtam a sor nevetni, hogy neked bemutatom magam, s most kérlek mondd el életedet, hogy kerültél erre a pályára, de ne hazudj! Vagy hazudj, ha úgy tetszik, bánom és én, csak beszélj.

— Hazudni nem érdemes, sem neked, sem másnak, — szólt csüggedve a leány. — Hol születtem ? Ha én azt tudnám, sokért nem adnám. Kún István volt a nevelőapám, úgy tudom, örökbe fogadott s úgy 15 éves koromig nála voltam, vasúti őr volt a jó öreg

s a végzete is a vasút volt. Kún Istvánná, született Márton Mária volt a nevelő anyám, régen meghalt, sírba vitte a titkot hogy én hol születtem.

— Nincsenek irataid, nem emlékszel va­

lamire, mit gyermekkorodban láttál vagy hallottál? — kérdezi Oltássy gondolatiban mélyedve.

— Emlékszem egyre-másra, úgy hat éves koromig mindig fehér kis ruhákban jártam, halványkékkel díszítve, néhányszor egy nagyon

(40)

szép asszony volt szegényes őrházunknál.

Amikor jött, engem az ölébe vett s össze­

vissza csókolt. Kúnné ha csak lehetett, eltá volitott ama szép nő' közeléből, de a jó öreg Kún visszavitt a szobába s a szép nő, kit grófnénak tituláltak, finom zsebkendőjével törölte le könyeimet. Arra is emlékszem, ezt mondta Kannának :

— Még egy félévig öltöztesse fehérbe kék diszszel a kis Márthat s a születésnapján, ha hat éves lesz, rózsaszínű ruhácskát kap, ad­

dig csak viselje, a szűz Mária színét. És megint megcsókolt a szépséges szép asszony s mindég sirva,ment ej.

— Szép regény, szép hazugság — mondja a kadét — a többit már tudom, elcsábítot­

tak ugy-e ?

— Semmit sem tudsz kadét s ha azt hiszed, hogy hazudok, higyjed. Bár ne szűr lettem volna s ki tudja, talán már holnap, meghalok, mert ha házhért nem tudok fizetni, kitesznek az utczára s akkor itt marad min­

denem.

— Miből áll a mindened, itt nem látok semmit ami értékes lenne, — mondja a kadét.

3

(41)

— Az én mindenem egy arczkép, kadét s leginkább ezért kértelek hogy jer velem, hogy ezt átadhassam neked. Ha nagy úr leszel, vagy talán az is vagy, összejössz va­

laha valahol anyámmal, add át neki ezt az arczképet s mondd meg neki, mi lett a kis

Márthából.

Szép halvány arcza lángba égett s a szobában álló rozzant szekrényből egy csoma­

gocskát vett elő, kinyitotta, s egy a~czképet és két kis ruhát göngyölt ki a csomagból.

— Lássa, kadét úr — folytatja, újból ünnepélyesen magázva Oltássyt — ez a két kis ruha, melyet említettem, van meg életem regényéből, ez a kékszegélyes fehér ruha s ez a rózsaszínű, az utóbbi sohasem volt raj­

tam, majd elmondom, miért nem adták reám.

És most esküdjön meg kadét úr, hogy ezt az arczképet, melyet önnek adok, mindaddig senkinek meg nem mutatja, amig meg nem győződik arról, hogy annak a kezébe ju t­

tatja, kit anyámnak vél, t. i. ha felismeri e képről.

— Ne kínozz leány s ne kérj engem ilyenre. Keress mást, én erre nem vállal­

kozom.

(42)

— Kadét úr, ha hisz Istenben, fogadja el tőlem e képet. Ne tegyen addig semmit, amig a sors kezébe nem játszik valamit. S ha én megszabadulok ettől az élettől, vagy ha élet­

ben maradok, visszakérem a képet, de ma, ma kadét úr vegye magához, kérem az ő — ennek a képnek szellemére kérem, vegye magához kadét úr. Milyen szelíden nézi önt, s ha jobban szemügyre veszi, látni fogja, hogy kérőleg néz. Ezzel a kadét télé fordítja a képet.

— Szent Isten ! — szól ijedten a kadét

— nem, nem, az nem lehet, a szemem káp- rázik vagy a petróleumlámpa gőze vakít. Add ide a képet leány, s beszóld tovább a tör­

ténetedet.

— Mi baja kadét úr, hát ismeri e nőt, kit én anyámnak vélek ? — Most Mártha kér­

dezi kíváncsian Oltássyt.

— Szavamra mondom Mártha, nem is­

merem, de hasonmását láttam valahol, nem jut eszembe, hol ? Add ide e képet, de kire is hasonlít ez az arcz'? Ezek a szemek, ezeket láttam valahol! Beszélj leány a kék vagy a rózsaszín ruhádról, mért nem került reád? Végtelen érdekel minden, amit mondasz,

beszélj! 3*

(43)

— Valóban megzavar izgatottsága, kadét úr, de hallja csak tovább. Azt mondták, ha hat éves leszek, akkor kapom meg a rózsa­

színű ruhát. Születés napom eló'tt egy nappal

— augusztus 12-én volt — jött egy úr s nevelő anyámmal sokáig beszélt. Mikor elment egy írást, s egy nagy csomó pénzt s e kis ruhákat adta neki. A kis ruhát nem adta reám Kúnnó soha. Egyszer fekete ruhát adott reám s azt mondta:

— Édes anyád meghalt Mártha, gyá­

szolni fogod mig élsz s mától fogva mamá­

nak fogsz engem szólítani s a Kán bácsit papának, érted?

S nemsokára, hogy ez történt, mi abból az őrházból — nem tudom, hol volt — el­

mentünk egy másik őrházba, nagyon-nagyon messzire. Onnan tudom, hogy messze lehetett, mert egész éjjel s egész nap vasúton utaz­

tunk. Puszta rónaság volt az előbbi állomá­

sunk. Az őrház mögött hosszú rét terült el, hol nagy gulya legelt. Még most is hallom a tehenek kolompját, és órákig elnéztem, hogy legelnek. Az uj lakásunk, ahova elhelyeztek bennünket, hegyes, szép vidék Szlavóniában.

Mi alant laktunk a lapályban s igy a lakás­

(44)

unk is nedves volt. Minden megváltozott, még nevelő anyám is. Azelőtt szeretett, mindennap szépen megfésült, naponta kétszer, néha több­

ször is megmosdatott. De aztán, hogy áthelyez­

tek, többé rám sem gondolt. Ütött, vert, s mikor idősebb lettem, már főzni segitettem, sőt a mosást is majdnem magamnak kellett végeznem. Talán azért is maradtam ilyen kicsi, vézna! A jó öreg Kún István nevelő apám, az Isten nyugtassa, ő jó volt hozzám, mindig a pártomat fogta, s éjjel sokszor hallottam, hogy czivódtak együtt.

Kún sokszor mondta:

— Csak tudnám, kihez és hová ment férjhez a grófnő! Megírnám neki, vigye el tőled a gyermeket. Nem elég, hogy dolgoz­

tatsz vele, ruhát sem veszel neki. Hová tetted a pénzt? . . . Megver az Isten, M ári!

Erre Kúnné azt felelte:

— Hallgass, vén bolond, még meghallja az a kölyök! A pénzt kölcsön adtam kamatra a testvéremnek, mondtam már, férjhez adja

a leányát Rosinnát, úrhoz adja, annak meg pénz kell. Csak nem veszi el ingyen a cseléd­

ből lett kisasszonyt!

— Rossz vége lesz ennek Mári, ha kitu­

(45)

dódik ! Végre is csak felgyűl az anyában az anya; és felkeres bennünket.

— Felkeres ? — monda Kúnné és nevetett.

— örül, hogy elhelyeztetett bennünket. Ha fel akarna keresni, nem irta volna, hogy a kis leányt gyászban járassam, mert ő már nem tartozik az élők közé. Férjhez kell men­

nie, elmegy messzire és ő is örökké gyászolni fogja ezt a békát . . .

— Ez a béka én voltam, kadét úr . . .

— mondá Mártha.

— Aztán . . . aztán mi történt veled tovább? — kérdé Oltássy.

— Két év múltán — folytatta Mártha — Kúnné ott Szlavóniában meghalt. Az öreg jó nevelő apám, az Isten nyugtassa, ide nem messze Pesthez tétette át magát. Engem iskolábajáratott; megtanittatott varrni, szabni, főzni, magyarul és németül Írni, olvasni. Fran- cziául is tudok; ezt magamtól tanultam meg a nyári napokon, amikor iskolaszünet volt.

De egyszer megint utóiért végzetem! . . . Azt hittem, hogy életem legszomorúbb napja.

Pedig ért még szomorúabb i s ! . . . A vonat elgázolta Kun Istvánt, és én arra ébredtem hogy zaj, lárma volt künn. A vonatot m eg'

(46)

állították s szegény, jó nevelő apámat dara­

bokra roncsolva szedték össze . . .

— Ne sírj, kis Mártha — szólt Oltássj, szinte törülgetve könnyeit — meg fog segíteni az Isten. Én amit tehetek, megteszek; innen el kell menned. Mennyivel tartozol itt? . . . A pénzt mindjárt reggel elküldöm, te pedig leány, térj a jó útra, légy becsületes, még nem késő. Eredj varrni, légy bármi, én ami­

vel segíthetlek, segíteni foglak. Most pedig beszéld tovább, hogy kerültél ide, erre a rossz útra?

— A jó Kúnt eltemették, s engem a nevelő anyám nővéréhez vittek.

Gedő Márton hivatalnok volt a póstánál s vajmi keveset volt otthon. Gedőné grófi házakhoz járt vasalni. Gedőné leánya, Rozina, szinte egy grófi háznál volt cseléd. Beleszeretett egy hivatalnok és elvette. Ennek adta Kúnné a pénzt, melyet az istenben boldogult Kún István emlegetett. Gedőné leánya nem igen törődött a háztartással; nem is volt honn soha. Csak átöltözni jött haza s olykor az urát beczózgette. Aztán jött-ment udvarlóival ki tudja, hova. Én vittem a háztartás gond­

jait összes munkáival. Főztem, mostam, taka-

(47)

ritottam ; s ezekért jutalmul szidtak, rúgtak, piszkoltak reggel, délben és este. Egy ideig Gedő Márton is zsörtölődött velem, később elhallgatott, de nagyon furcsán nézett reám.

Jobban sértett a nézése, mintha megvert volna. Nem tudom miért, de véghetetlenül féltem tőle. Később azt is észrevettem, hogy szokatlan időben jár haza. Szinte kileste egyedüllétemet. Majd czirógatni kezdte ar- czomat. Egyszer meg is akart csókolni, de akkor félrelöktem és sírva szaladtam ki az udvarra s addig be nem mentem, amig honn volt Gedő . . .

. . . Egy ideig békében hagyott, úgy hogy újra visszanyertem bizodalmamat s már nem féltem, noha valami kétes érzés folyton emésztett. Néha, ha egyedül voltam, rettegtem- Hátha még egyszer megkisérlené Gedő, s meg akarna csókolni ? Mit tennék, kérdeztem ma­

gamtól. Majd azt gondoltam: még is meg kellene mondani Gedőnének. Nem mertem, féltem, hogy feldúlom a házi békét. Nem is fogja többé megpróbálni Gedő, hogy meg­

csókoljon, egy idő óta felém se néz. így lassan-lassan megnyugtattam magamat.

— Nos és ? — kérdezi a kadét izgá- ottan.

(48)

— Nos és . . . most ne nézz reám kadét, mert szégyenletes, amit mondani fogok.

Két tenyerébe temetve arczocskáját az utcza gyermeke, zokogva folytatta beszédét:

— Húsvéti ünnep előtt volt. Nekem sok volt a dolgom; kalácsot kevertem a szent ünnepre. Bent voltam a szobában. Észre sem vettem, oly lassan jött be Gedő. Már a konyha­

ajtót bezárta a háta mögött. És most ne kérdezz kadét . . . Gedő elvette mindenemet, amim volt . . . ez volt életem legszomorúbb napja! . . .

— Szegény kis M ártha! . . . Ne sírj gyermek, bízzál Istenben és bennem . . .

Sírva borult az asztalra Oltássy, a dél- czeg kadét. Együtt siratták — talán azt — amit Gedő elvett, a leány becsületét.

— Ne sírj Mártha, nem vesztettél el mindent. Ha a lelked tiszta, jó és erkölcsös maradt, akkor még meg van a jövőben vilá­

god. A testi szűztelenség — az csak társadal­

mi kihágás ; a lelki szüzesség: ez minden. És ezt, látom, még bírod. Adj hálát az Istennek, hogy ez megvan. Kérlek, beszéld tovább történetedet, mert nekem öt órakor a kaszár­

nyában kell lennem s az idő gyorsan múlik.

(49)

— Mit mondjak még el a megtörtént után? . . . Még az órában elhagytam Gedőék házát örökre. Husvét vasárnapját éhen, szom- jan, az utczákon bolyongva töltöttem el.

Hétfőn már-már összeestem volna az éhségtől és álmatlanságtól. A városligetben egy pádon ültem. Lehet félig-meddig ájultan, mert csak arra emlékszem, hogy egy jóságos arczu, vén kisasszony ült le mellém. Beszélgetni kezdett velem; mit mondhattam neki, nem tudom, csak azt tudom, hogy megesett rajtam a szive és egy kocsiba ültetve a lakására szállított.

Sokáig ápolt — mert nagy beteg lettem — s mikor íelgyőgyúltam úgy bánt velem, mintha a gyermeke lettem volna vagy a testvére.

Szeretett nagyon. Én anyámként imádtam ó'tet. 0 tanított meg sok szépre és nemesre, fó'kép a türelemre. 0 is szegény volt nagyon, de megosztotta velem mindennapi kenyerét.

Később én varrni jártam csekély napi díjért de ebbó'l ő egy krajczárt sem költött el ebből nekem ruhát vett. Hisz’ semmim sem volt. Elbeszéltem mindent, mit magamról tudtam. Egy idő múlva felkereste Gedőéket s kérte keresztlevelemet. Tudni akarta, ki vagyok. 0 hozta el ezt az arczképet, melyet

(50)

neked adok megőrzés végett, s e két kis ruhát magamnak tartom !

A kadét még mindig a kezében tartotta az arczképet, melyet hosszasan nézett.

A leány folytatta beszédét:

— Keresztlevelemet nem adták oda Gedőék.

Azt mondták: ez nincs. De a Kúnék adop­

táló levelét s több iratot adtak Krisztina néni­

nek, igy hívták újabb gyámolómat.

— S miért hallgatod el vezetéknevét?

— kérdé a kadét.

— Csak ezt ne kérdezd tőlem kadét, csak ezt ne! — kulcsold össze Mártha kezeit

— ezt a nevet ne hallja tőlem soha senki.

— És miért? — kérdé Oltássy — cso­

dálatba ejtesz M ártha!

— Jó, hát legyen, mindent elmondok.

Krisztina néninek volt egy fivére — egy negyvenöt éves öccse — ő segélyezte Krisztina nénit. Ő a legjobb, a legbecsületesebb ember a világon ! És ő szerelmes lett belém! . . .

— sóhajtott a leány. — Én is szerettem őt. Imádtam, mint az Iste n t! . . . De ezt senki sem tudta. Egy egész évig szivembe zártam ezt a szerelmet, mert amikor meg­

tudtam, hogy ő nős és két gyermek atyja —

(51)

akkor már késő v o lt! . . . Akkor már sze rettem nagyon! . . .

— Bolond a sors ! — szól közbe a kadét.

/ — A z! — mondja Mártha — bolond és kegyetlen.

Krisztina nénihez minden hónapban eljött az öccse. A nevét ne kérdezd. Már elmúlt egy éve, hogy ott voltam, soha sem kérdez­

tem családi viszonyait. A néni sem beszélt erről soha. Nem említette öccse nejét, sem gyermekeit; mindég csak öccséről beszélt.

Mint később megtudtam, utálta őket, mert ama nő, ki az én imádottom neje volt, ön­

szántából dobta magát a férfi karjaiba azért, hogy ha szerelmének gyümölcse lesz, a térti elvegye. Számított a férfi becsületérzésére.

Jól számított: a férfi elvette; megvetéssel, mély gyűlölettel, de elvette.

Már vagy tízszer látott engem László . . . oh istenem, bocsásson meg, hogy elszóltam m agam at! Nos tehát László a neve . . . a mikor egy czédulát lopva adott a kezembe- Ez volt reá Írva:

„Maga az életem első szerelme!“

Kadét úr, ha tudná milyen boldog voltam akkor 1 . . . Az ő első szerelme! . . . Az

(52)

övé, kit azóta, hogy először láttam, szerettem nagyon, kimondhatatlanul . , . Kit éjiéi ál­

momban láttam . . . ébren a levegőben is az ő jóságos arcza lebegett előttem . . . Kadét ú r ! Az egész világot megölelni szerettem volna ; azt hittem, az egész világ az enyém!

Azelőtt nem tudtam, mi az ég, mi a csillag, mi a virág ? A levegőben szálló madár, méh, légy, minden csak róla beszólt velem. És én mindennek róla meséltem. Emberekkel nem beszélhettem, nem volt senkim, ki­

ben megbizhattam volna. Féltem az embe­

rektől, hát ha eltiltják tőlem a szerelmet, hisz nekem semmit sem szabad! És igazam volt kadét úr.

— Nem értelek, M ártha; folytasd, az idő már nagyon rövid, mennem kell.

— Nem érlesz ugye ? Magam sem értem.

Vasárnap volt, László megjött. Ő messze az Alföldön lakott. Vasárnap lévén, nem mentem varrni. Együtt ültünk mind a hárman : Krisz­

tina néni, az öccse és én. Sokáig hallgattunk 8 László törte meg a csendet. Eleinte az ő boldogtalan házasságáról beszólt, amiiől én mitsem tudtam. Aztán bevallotta a néninek, hogy szerelmes valakibe, hogy el fog válni a

(53)

feleségétől és végre boldog lesz, mert anélkül a leány nélkül nem tud élni, szereti kimond- hatlanul stb. stb.

Krisztina néni — mintha most is látnám

— összehúzta szemöldjeit s reám, majd az öccsére tekintett. Tudtam, hogy már ki­

találta, kit szeret az öccse. Aztán merően a szemembe nézett és ezt m ondta;

— Amig én élek, te a nőddel maradsz ! És ha megtudom, kit szeretsz — újra végig mért szemével — azt, akit szeretsz úgy elteszem előled, hogy sohasem látod többet. És Krisz­

tina néninek igaza volt: sohasem láttam többé Lászlót.

— Hallatlan regényes az életed. Hány éves vagy ? Olyan vagy, mintha tizenhat se len­

nél — kérdezi a kadét.

— Biztosan magam sem tudom éveim számát. De úgy visszagondolva minderre, s számitva, meg Kúnék irataiból, azt hiszem 22—28 éves lehetek. Azt tudom augusztus 12-én születtem, legalább ezt mondta Kúnné.

— Azt mondod Lászlót sohsem láttad többet. Hogyan értsem ezt?

— Amint elmondta Krisztina néninek, hogy szeret valakit, a néni az ő, és az én

(54)

arczomról leolvasta, hogy mi szeretjük egy­

mást. A néni nem szólt semmit. László el­

utazott. A néni engem vallatóra vett s én megmondtam őszintén, hogy igen szerettem az öccsét. Arról, hogy nős, fogalmam sem volt. Hogy ő is szeret engem, ezt két levél­

lel tudom bizonyítani, melyet nekem László irt. A néni elvette tőlem a leveleket, s pár nap múlva elutaztunk.

— Elutaztak ? — mormogta magában Oltássy.

— E l; messze felső Magyarországba egy családhoz. Amint ottlétem alatt megtudtam, László feleségének egy távoli rokonánál helye­

zett el Krisztina néni, olyan rokonhoz, ki­

vel László és neje gyűlöletes haragban volt és sohsem érintkezett. Krisztina néni is ott töltött egy-két hetet, s engem ott hagyott, azzal búcsúzva el tőlem, hogy jobb erkölcsö­

ket kíván. Ne feledjem, hogy virág vagyok, afféle útszéli vadrózsa, melyet a szél visz, vet, mindenfelé. Becsüljem meg magamat és ne feledjem, hogy ő engem az utczán,

«gy pádon szedett fel. Krisztina néni elment anélkül, hogy szóhoz juthattam volna. Azóta ó't sem láttam.

(55)

A család, melynél voltam úgy bánt velem, mint egy kegyelem-kenyéren élővel bánni szoktak az önzó' emberek. Tovább voltam ott egy évnél, sohsem beszéltek velem másról, mint amit parancsoltak. Egyszer az asszonyom ridegebb arczczal, mint amilyen rideg volt rendesen, felém közeledett — egy újságot — egy levelet, melyet Krisztina néni irt, dobott elém.

— Mártha ! — szólt, — ez a te műved, olvasd.

— R ettenetes! . . . Oh kadét úr — szólt Mártha — könyörüljön rajtam s ne Ítéljen el, újból sírva, kulcsolta össze kezét a leány.

Képzelje, László sokáig mindenfelé keresett engem, de nem talált meg. Nénjéhez ment, igy könyörgött neki, hogy mondja meg hol s merre vagyok. Szeret, szerelmes belém, a negyvenöt éves ember első szerelme volt ez. Krisztina néni kemény maradt s nem mondta meg, hogy hol vagyok. László ott a néni előtt főbelőtte magát és meghalt.

— Borzasztó ez, leány, talán reám is szerencsétlenséget hozasz — mondja a kadét

— s szinte félni kezdett Márthától.

— Ezért akarok én meghalni önszántam-

(56)

ból — mondja a leány s felkelt az asztal mellől, — ezért, mert ahová lépek ott csak átkot fakasztok az ajkakra, s bánatot hozok mindenkinek a lelkére. Féljen tőlem kadét úr, féljen, hisz én már önön magamtól rettegek, minek éljek hát ?

— És azért sem félek ! — mondja Oltássy, mintegy daczolva a sorssal, — ide hogy kerültél, mondd el hamar, mert csakugyan baj lesz, ha elkések az öt órai őrváltástól-

— Azoktól megszöktem, ahová a néni el­

helyezett. Szerencsére, mert az úr, az új gazdám épp úgy kezdett reám nézni, mint Gcdő, tudja kadét úr, akkor . . . Azt akarja tudni ide hogy kerültem ? Mikor visszajöttem Pestre, újra egyedül állva a világban, hogy, hogy nem, már magain sem tudom, egy nővel ismerkedtem meg. Ez a nő egy ideig virágot áruitatott velem s ezért hívnak Virágos Maris­

kának. Ez a nő is zsarnok volt, ezt is ott hagytam. A rossz útra ő vezetett, s én ezen tovább haladtam. Önálló akartam lenni, lüg- getlen, bármi áron. Istenem önálló csak egy hónapig! Egy hétig vagy egy napig. Jóllakva, nem éhezve s nem más kutyája lenni egyszer!

Egy ideig élni,parancsolók és zsarnokok nélktll-

(57)

— Szegény kis teremtés — czirógatta a kadét Mártha szenvedő arczát s len-szőke haját. — És régen folytatja ezt az életet?

— Másnak talán nem régen, nekem már a végtelenség. Pár hónapja már, s itt is éhezem, itt is a más szennye és mindenki kutyája vagyok. Borzalommal vagyok telve — vedd, vedd e képet kadét s ha e nőt, kit e kép ábrázol, feltalálod, mondd meg neki, hogy áldja meg az Isten, nem átkozom, imádkoz­

zék ő mindazokért, akik talán úgy mint ő . . . egy pillanatnyi veszélyért egy életet dobnak

az örök posványba.

— Add e képet Mártha, mint katona s mint ember esküszöm s becsületszavamra fo­

gadom, hogy nem nyugszom addig, mig neked anyát vagy otthont nem adok. Most pedig mennem kell. Tiz napig nem jöhetek el, azonban holnap, azaz még ma déli 12 óra előtt itt lesz a pénz. Fizesd ki adósságaidat, innen eredj el, keresd fel Krisztina nénit vagy más ismerőst, nézz foglalatosság után.

Itt van névjegyem, irj nekem hogy és hol­

létedről.

Bámulva nézett Mártha a kadétra, majd könnyes szemmel, sóhajtva mondta:

(58)

— Ne kadét úr, ne tegyen értem semmit, én meghalni akarok . . . még ma véget vetek rút életemnek . . .

Izgatottan kapta meg a kadét Mártha kezét s erősen szorítva a kézcsuklóját monda :

— És most esküdj meg leány, hogy nekem szót fogadsz. Élned kell, akarom, parancsolom!

A parancsszóra, mint a korbácshoz szokott kutya, a földig görnyedve hajolt a leány s félve nyöszörögte:

— Es-kü-szöm, él-ni fo-gok! . . .

— Ezt akarom, erre kérlek, könyörgök

— mondja szelíden Oltássy — és most hívd be azt az asszonyt, akié ez a lakás.

Még ki sem mondta, hogy: „hívd be*, már benn volt a lakásadóné.

— Engem tetszik hívni főhadnagy úr ? — mondja az asszony.

— Magát. A kisasszonynak nyugta legyen holnap délig. Ha parancsol valamit, azonnal tegye meg. Holnap — azaz már ma van — délben itt lesz a pénz. A kisasszony kifizeti tartozásait és elmegy innen, értette ?! S ha egy szót mer Mártha kisasszonyhoz szólni, anélkül hogy ő kérdezné, velem gyűlik meg a h a ja ! Most kimthet.

4*

(59)

Az asszony szólni sem tudott bámulatában annál is inkább, mert látta, amint Oltássy megcsókolta Mártha kezét s katonásan meg­

hajtva magát, csak ennyit mondott:

— A

viszontlátásra!

Reggel lett s Oltássy lélekszakadva szaladt a Neugebáudeba. Perezre érkezett meg; éppen akkor váltakozott az őrség. Talán az Isten őrizte, hogy rajta nem csípték a szökésen.

Mártha ledőlt a rozzant kerevetre, hol az előtt a kadét ült és aludt. A megváltóról álmodott. Rózsás kertről s tövis nélküli ró­

zsákról, melyeknek tövisét egy egész életen át tördelte . . .

. . . Aludj, kis Mártha, aludj, veled vau őrző angyalod!

II.

Még 9 óra sem volt. Már szétszakadt a novemberi kőd, s a nap mélabúsan mosoly­

gott be a kórház ablakán. A kezelő orvosok sorba járták a betegszobákat, utoljára hagyva a két kadétot.

Ikári mérgesen nézett ki az ablakon. Köté­

ny iczky pedig mélán, szerelmesen bámult maga elé.

(60)

— Jaj be unalmas ez a kórház, Ball — szakitá félbe a csendet Ikári, — ma meg­

kérem az orvost, eresszen ki. Kitöltőm a tizennégy napi szobafogságot, mely idő alatt okvetlen beforr a koponyám. A fejem lágya ágy is benőtt már. Unom ezt a bűzös kór­

házat, aztán meg okvetlen szabadulnom kell a fogságból jóval az ünnepek előtt. Tudja az ördög, hány váltómat kell addig rendeznem s pénzt is kell szereznem az útra. . . . Hopp!

Van egy ideám. Hozassunk be két czigányt és Írjunk Janettenek, látogasson el ide hozzánk a kórházba.

— Du bist ein ganzer Narr, Ikári. Az eszed úgy ugrál, mint egy féllábú veréb.

„Pénzt szerezni, hopp! hozassunk be két czigányt11 stb. Szeretném tudni, hol az össze­

függése beszédednek? Feküdj le, Ikári. most kezdődik seblázad!

— Te vadfejü oroszlán! Pénz, czigány és Janette: ez egy fogalom. Pénzt okvetlen kell szereznem. Ha ide behozathatnék czigányt és Janette is eljönne, olyan dáridót csapnék, hogy kidobnátok. Érted, du Dickschádel .J

— Értem. Ikári-féle bombasztok! De mondd csak, mit akarsz te mindig azzal a

(61)

Janettel ? . . . Hadd Oltássyt, bolonduljon érette. Nem szégyelnéd magad, a barátod szeretőjét elcsábítani? . . . Nem, Ikári, ezt én nem engedhetem meg. Fiú, én, az atya, egyszerűen megtiltom ! . . . Vájjon mit csinál most a szentlélek ? . . . Képzelem, hogy rá­

gódik, dühöng, ha jön az este s ki nem mehet!

„Vierzehn Tag Kasern-Arrest, Sie Haliunké!"

mondta az ezredes. Szegény P éte r! Láttad, hogy elsárgult?! Akár a czitrom, olyan lett az arcza. Tudtam, hogy Janettejére gondol!

. . . Szegény bolond, nagyon szereti azt a haszontalan czédát, s te fiú még is csábításra gondolsz, Írni akarsz, hogy ide jöjjön ? — mondja Ball fejét csóválva.

— Hiába csűröd, csavarod a nyakadat, lieber Ball, ha akarod tudni, már Írtam is Janettenek, s ő azt irta vissza, ha ma szép idő lesz, eljön, s mint látod, az idő szép, ergo:

sie kommt!

— Ez sok, Ikári. Ezt nem fogom tű rn i!

— monda dtthösen Kotenyiczky s hátat for­

dított Ikárinak.

Épp jókor jöttek az orvosok a kadétokhoz ordinálni, mert még néhány perez és a két jó barát újból összekap.

(62)

— Maga még két napig marad itt, kadét Kotenyiczky — mondja a főorvos. — Kadét Ikári pár nappal tovább lesz a vendégünk, Wahres Glück, hogy ilyen gyorsan gyógyulnak az urak, meglátszik rajtuk a szolid élet. Nur so weiter urak, hamarább kimehetnek.

— Ami engem illett — szólt Ikári — én híven betartom a főorvos úr rendeletéit, nem mulattatom magam semmivel. Nem iszom, nem szivarozom, még csak nem is olvasok.

Hanem kadét Kotenyiczky, ő ki-ki rúg a hámból, ma is egy szép vizitet vár.

— Egy szép vizitet ?! — szól a főorvos s szemüvegét homlokára tóivá, kíváncsian néz Hannibálra. Utóbbi majd megpukkadt dühében s csak ennyit mondott:

— É n ?!

— Igen, te. Ne vágj olyan buta képet.

Hát nem várod Janettet? Tagadod, hogy irt neked, hogy ma eljön ?

— So, s > — mondá a tőorvos — a kis Janette von dér „blauen Katz“ . Hm, Inn, nagyon szép. Éppen ma mi is kint maradunk ebédre, sok a dolgom ide künn. Amint hallom Dorner kapitány, a tanár, nagyon bele bódult abba a leányba. Jó lesz a kadét uraknak vigyázni, mert majd bukás lesz a vizsgán.

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

14 Annyi viszont ettől függetlenül is meg|llapítható a két kötetben szereplő regény kapcsolat|ról, hogy az utolsó ítélet gondolata explicit módon megjelenik

A meg ké sett for ra dal már ...83 John T.. A kö tet ben több mint egy tu cat olyan írást ta lá lunk, amely nek szer zõ je az õ ta nít vá nya volt egy kor.. A kö tet

Már csak azért is, mert ez a fajta politikai kormányzás rengeteg erőforrást igényel, amely úgy rontja tovább az ország gazdasági teljesítőképességét és

Az bizonyosnak tűnik, hogy az iskola nem a fenntartóváltáskor gyakran vélelmezett okból, a roma tanulók szegregálásának céljából lett egyházi intézmény; egyrészt mert

Egy másik háromnevû, aki a Bölcsésztudományi Kar dékánja volt, Borzsák István megõrzött dokumentuma szerint 1958 januárjában így szónokolt: „Ha egy marxi felisme-

A kötetben igyekszünk képet rajzolni részben az európai ifjúságsegítő (youth worker) képzésekről, részben pedig a magyarországi ifjúságsegítő képzés tör- ténetéről.

Amikor Iván újra és újra feltűnt az éterben, kicsit mindenki fel- lélegezhetett. Az írás már nemcsak számára jelentette a kom- munikációt a kórházi, majd

A kiállított munkák elsősorban volt tanítványai alkotásai: „… a tanítás gyakorlatát pe- dig kiragadott példákkal világítom meg: volt tanítványaim „válaszait”