Nyirkos István: Kivétel nélküli volt e ősi szavainkon a tővéghangzó?

Nyirkos István Debrecen

Kivétel nélküli volt-e si szavainkon a t véghangzó?

1. Az uráli (finnugor) nyelvtudományban évtizedek óta általánosan elfogadott és igazában sohasem vitatott nézet volt, hogy az alapnyelv morfológiai és jelentéstani rendszerén belül egy- és kéttagú szavak voltak.

1.1. Egyszótagúak voltak:

1.1.1. a névmások (pl. a te, , mi; az e-/i-/a-/o-/u- mutató névmási tövek, pl. e(z), a(z), i(lyen), o(lyan) stb. szavaink sei),

1.1.2. az indulatszavak (jaj, juj, ah, heh, beh, h , ty H H stb.), s nézetem szerint bizonyára eléggé gyakoriak lehettek

1.1.3. a hangutánzó szavak is, pl. háp-háp, dong, reccs ~ recs, locs(-pocs), kopp ~ kop, cseng, köp ~ pök stb.

A hangutánzó szavak esetében a tudomány azzal számol, hogy az egytagúak egy része elvonással jött létre a hosszabb, rendszerint képz s szóala kokból (pl. loccs < loccsan, locsog;

kopp < koppant, kopog; lobb < lobban, lobog stb.), azonban azt aligha lehet elvitatni, hogy lehettek egytagú hangutánzó szavak is (pl. reccs, locs(pocs), koc (vö. koc-og), sír ige, pök ~ köp stb.).A képzett szavak használatát ugyanis az uráli/finnugor alapnyelvben semmiképpen sem lehet az önálló szavak megjelenésénél korábbra tenni, ha pedig ez így volt, akkor az imént említett képz tlen (reccs, locs(pocs), kopp, koc stb.) vagy azokhoz hasonló alakokkal feltétlenül számolnunk kell. De ez még akkor is igaz lehet, ha a puszta t alak és a képz s alakok létrejöttét egy id ben kelet kezettnek vesszük is.

1.2. Kétszótagúak voltak viszont a határozott fogalmi tartalmú, ún. tartalmas jelentés szavak (mint pl. a régi magyar kezi 'kéz' – ennek megfelel mai t alakban a keze- ~ finn käte-/käsi, hodu 'had' – mai t alakban a hada- ~ finn kunta, régi magyar R. szimi ~ szimü 'szem', mai szeme-/szëmë- ~ finn silmä, finn kala 'hal' (fn.) – mai magyar hala- stb.), és a ma általánosan elfogadott nézetnek megfelel en valamennyien rövid magánhangzóra végz d tek (vö. Papp István: Az si szófajok. In: PaisEml. Bp., 1956. 29–34; Bárczi Géza: Magyar hangtörténet. Bp., 1958. 18–19; Magyar nyelvtörténet. Szerk.: Kiss Jen – Pusztai Ferenc. Bp., 2003. 115, 124–

125, 129–132). A tövek végén abszolút szóvégi helyzetben pedig a következ három illabiális rövid magánhangzó fordulhatott el : az -a, illetve az -ä és az -e (Erkki Itkonen: Suomalais- ugrilaisen kielen- ja historiantutkimuksen alalta [= A finnugor nyelv- és történetkutatás területér l]. Helsinki, 1961. 63), vagy esetleg labiális n, illetve illabiális i - ä (erre vö. Pekka Sammallahti: Historical Phonology of the Uralic Languages. In: The Uralic Languages. Edited by Denis Sinor. Leiden – New York – København – Köln, 1988. 487). Ez az állapot – vélhet en

– fennmaradt az smagyar kor kezdetéig (i. e. 1000- vagy 500-ig). Az smagyar korban viszont változás történt, ugyanis akkor indult meg a t végi rövid magánhangzók ún. záródási folyamata

a magyarban, melynek eredményeképpen ezek a hangok az ótörök (bolgár-török) jövevényszavaink átvételének idejére (kb. az i. u. 5. századra) viszont már valamennyien fels nyelvállásúakká (u, i, ü-vé) váltak (pl. hodu 'had', szilu 'szil-(fa)', szimi ~ szimü 'szem', hetü 'hét' stb., vö. Magyar nyelvtörténet 124–125). A záródási folyamat nem feltétlenül egy id ben folyhatott le, hanem az eredetileg alsó nyelvállásúak a t végi középs nyelvállásúaknál némi fáziskéséssel kés bb válhattak zártabbá, amint azt kiváló cikkében Szilágyi N. Sándor írja.

Szerinte a t végi rövid magánhangzók nem egy szakaszban kophattak le, „hanem két szakaszban: el ször az eredetileg zártabbak, és majd csak azután az eredetileg nyíltabbak, hiszen ezek kés bb érik el a fels nyelvállást, mint az ugyanolyan ütemben fejl d zártabbak, amelyeknek végig van egy zártsági foknyi el nyük” (Az ómagyar kori pótlónyúlás és a t végi rövid magánhangzók lekopásának néhány kérdése. In: NyIrK. XX. évf. 1976. 2. sz. 129). A mássalhangzós t -/szóvég ezzel igen jelent s tért nyert, különösen a nominatívuszi formákban.

2. Rögtön fel kell tennünk egy fontos kérdést! Valóban elképzelhet -e, hogy a magyar t végi magánhangzók elt nése el tt egy él , természetes nyelv ben, az uráli/finnugor alapnyelvben, illetve a mai finnugor nyelvek el deiben, így a magyarban is minden szó kivétel nélkül magánhangzóra végzdött? Az általános nyelvészet rendszertani kutatásainak alapvet szem léle- tére is gondolva, általában véve aligha képzelhet el a teljes kivétel nélkü liség elve. Hiszen az

„él nyelvek” éppen azért él nyelvek , mert nem kivétel nélküliségük rabjai, s bennük korántsem matematikai/logikai jelleg rendszertani törvényszer ségek uralkodnak kizárólagosan. Az természetesen kétségtelen, hogy a kéttagú szavak végén – els sorban a névszói alakokban – voltak rövid t végi magánhangzók, itt tehát csak azt a kérdést tehetjük fel, hogy ezek el fordulása kivétel nélküli volt-e, illetve azt, hogy miért kellene okvetlenül kizárnunk a mássalhangzóra végz dés jelenségét, mint elvi lehet séget. Ha tudniillik a korábbi, évszázados szemlélet alapján állnánk, akkor fel kellene tételeznünk, hogy kissé furcsa helyzet uralkodhatott az uráli/finnugor/ugor alapnyelvekben, az tudniillik, hogy aránytalanul és határtalanul nagy funkcióbeli különbség mutatkozott a magánhangzórendszer javára a t végi/szóvégi hangok területén. Ez pedig elméleti és módszertani szempontból is megfontolandó, s t talán támadható felfogás lenne.

3. A finnugor nyelvek egy részében világos jelei vannak annak, hogy a t végi magánhangzók viszonylag hosszú id n át vagy éppen napjainkig meg rz dtek (erre vö. Hajdú Péter: UNyA.

Bp., 1981. 123; Bereczki Gábor: Bevezetés a balti finn nyelvészetbe. Bp., 2000. 54–56). Ez jut érvényre eléggé következetesen a finnben (kala 'hal' fn., kala-ni 'halam', kala-t 'halak'; käsi/käte- 'kéz', käte-ni 'kezem', käde-t 'kezek'; silmä 'szem', silmä-ni 'szemem', silmä-t 'szemek' stb.), vagy az ún. primer (egyelem ) képz s/ragos/jeles magyar alakokban: pl. kez-e-k, szem-e-k, hal-a-k, négy-e-s, kez-e-m stb., s t nyelvünkben az smagyar kor végén és az ómagyar kor elején még ún. szervetlen, azaz a szó eredeti hangszerkezetéhez nem tartozó magánhangzók is keletkeztek abszolút szóvégi helyzetben bizonyára a t analógiák hatá sára: pl. az ótörök eredet bors szavunk: 1075/1124/–1217: Borsu; borz: 1237–40: Burzu; 1138/–1329: kos: ? Kou; sár: 1150 k./13–14. sz.: Saru 'sár'; ? szláv eredet szász: 1435: au 'szász'; ném. 1200 k.: -burgu 'Burg' (Bárczi: Ht. 2. kiadás 19; Nyirkos: Jövevényszavaink inetimologikus véghangzóiról. In:

MNyTK. 200. sz. 127–132) stb. Az idézett példák csak abban az esetben tartoznak ide, ha

valóban a jelzett ótörök/szláv/német eredet szavakból keletkeztek. A jelenségre idézhet példák azonban egyrészt kizárólag n é v s z ó i természet ek, minthogy a szórványok között nincsenek igék, másrészt a számuk meglehet sen csekély, mindössze tucatnyi, ha csak a keresztnevekb l rövidült sajátos csonkítások révén létrejött, s egyben szervetlen fels nyelvállású magánhangzóval ellátott alakjait nem számítjuk. Itt ugyanis már nagyobb számú adat idézhet (Antu < Ant < Antonius, Balu < Bal < Blasius, Bogu < Bog < Bogumil, Peti <

Pet < Petrus stb. l. Nyirkos i. m. 130–131; s különösen Fehértói Katalin: Árpád-kori személynévtár 1000–1301. Bp., 2004), de ez most témánk szempontjából elhanyagolható. Az is felettébb érdekes, hogy egyetlen igealakot sem tudunk idézni, amelyen szervetlen hangot találnánk a b s z o l ú t s z ó v é g i helyzetben (azaz nincs keri '( ) kér', váru '( ) vár' stb.

forma), ezért joggal állítható, hogy lényeges különbség lehetett a szótövek morfológiai viselkedésében a névszó- és az igetövek között. Nem vonatkoztatható közvetlenül Benk Loránd fiktív töv igéinkr l írt könyvének megjegyzése az iménti gondolatunkra, mégis tanulságos idézni, amit a következ kben ír: „talán még az a feltevés is megkockáztatható, hogy az alapnyelvben az igeképz k kapcsolódása valamivel lazább, mozgékonysága valamivel nagyobb lehetett, mint a névszóképz ké” (A magyar fiktív [passzív] töv igék. Bp., 1984. 94). Benk vélekedése – nézetem szerint – a t végi magánhangzók alapnyelvi visel kedése fel l nézve is megokolt lehet. Harmadrészt a mássalhangzóra végz d ótörök ige- és névszóalakok – úgy t nik – zökken mentesen illeszkedtek be az smagyar kor szóalakrendszerébe (pl. ír 'schreiben', d l, gyúr, gy l, gy r, szán H H (ige), szök(ik), sz n(ik), H illetve bér, bor, dél, kor, ok, som stb.). Szinte automatikusan veszik fel – mintegy 112 esetben – a magyar végz dések el tt az álvéghangzót, a köt hangzót (vö. Nyirkos: NyK 102 (2005) 228–229). Arra lehet tehát gondolnunk, hogy nemcsak a korabeli, hanem már bizonyára a korábbi finnugor/ugor eredet igealakok között is gyakoriak lehettek a mássalhangzós szóvégek.

4. Az általános nyelvészet már említett általános tanulságainak figyelembevétele mellett célszer nek látszik kitérni egy másik olyan nyelvi jelenségre is, amelyet korábban nem vettünk figyelembe az si uráli és így a magyar si szókészlet t végi helyzetének vizsgálata során sem.

Ha ugyanis a mai magyar vagy finn szókészlet hangtani elemeit, a szavak hangszerkezeti jellemz it tekintjük, akkor számos esetben találunk – a két- és többtagúakat is figyelembe véve

– mássalhangzóra végz d szavakat, még a finnben is, ahol pedig a mai napig megmaradtak az si uráli/finnugor eredet szavak magánhangzós szóvégei. A mai finnben a szóvégmutató szótár

(Suomen kielen käänteissanakirja. Koostanut Tuomo Tuomi) tanúsága szerint pl. -n-re 12 180, dentális -s-re 9639, t-re 506, -r-re 199, -m-re 104, -h-ra 78, -j-re (itt csak a valóban -j- hangot jelöl alakokat vettük figyelembe) 76 s z ó a l a k végz dik, a többiek száma egyáltalán nem jelent s, általában 20 alatti az el fordulásuk, a b, c, cs, d pedig el sem fordul ilyen helyzetben.

A magyarban -s- (azaz š-)-re 9654, -t-re 7150, -l-re 5003, -k-ra 4964, -g-re 3272, -r-re 2937, -n- re 2287, -z-re 2188, -m-re 235, -d-re 1194, -ny-re 1114, -sz-re pedig 761 alak végz dik stb. (vö.

Papp Ferenc: A magyar nyelv szóvégmutató szótára. Bp., 1969). Lényeges különbséget mutat a két egybevetett nyelv abban, hogy a magyarban több mássalhangzó áll szó végén, másrészt pedig nagy eltérés van bizonyos mássalhangzók megterheltsége között, amint az a felsorolt adatokból világosan kit nik, de amelynek elemzésére témánk szem pontjából most felesleges lenne kitérnünk. A mássalhangzók ómagyar/középmagyar kori és mai t végi/szóvégi megterheltségével kapcsolatban két kérdés mégis felmerül: nem volt-e ennek a nyelvtörténeti

fejl dés során egyébként kétségtelenül jelent sen szaporodó hatalmas korábbi és mai szóvégi/t végi mássalhangzó-megterheltségnek valamiféle el zménye, illetve bekövetkezhetett- e egy ilyen jelent s szóalak-rendszertani, azaz a sza vak hangszerkezetét ilyen lényegesen átalakító fordulat a nyelvben minden ide vonható el zmény nélkül? Vagy talán – szerintem – az is elképzelhet , hogy az uráli/finnugor/ugor alapnyelvben is lehettek olyan szavak, amelyekben a véghangzónak abszolút t végi/szóvégi helyzetben nem is mindig kellett el fordulnia, amint arra már fentebb utaltunk?

5. Noha az imént említett nyelvállapot is – kivételesen – reálisnak volna tartható, mégis könnyebb érveket találni amellett, hogy az egykori és a mai magyar mássalhangzók (pl. -l, -r, -sz, -n stb.) utáni magánhangzótlan ↔ magánhangzós szembenállás a végz dések el tt (pl.

nyelvjárási vagy köznyelvi levélt ~ levelet, bált ~ bálat, szekért ~ szekeret, fehért ~ fehéret, tehént ~ tehenet,az igék esetében pl. kér-e-k ~ kér-ni, vár-o-k ~ vár-sz stb.) egyfajta t i n g a d o z á s következménye, eredménye lehetett. Elképzelhet , hogy bizonyos t végi/szóvégi mássalhangzók után váltakozás jutott érvényre a t végi/szóvégi magánhangzók használatát illet en, azaz egyáltalán nem volt „kötelez ”, tehát ingadozhatott a nyelvhasználat abban a tekintetben, hogy bizonyos nyelvi környezetben használ-e a beszél véghangzót vagy sem. A véghangzó használata tehát a szóvégi/t végi mássalhangzó ter mészetét l, jellegét l is függött. Könnyen elképzelhet ugyanis, hogy bizonyos han gok (pl. l, r, sz, n stb.) után els sorban talán igealakokban nem is volt t hangzó, mert egyébként rendkívül régen (jóval a záródási folyamat megindulása el tt) kellett volna elt nnie a t végi magánhangzóknak. Hiába keresünk például az olyan finnugor eredet igealakokban mint volt, tart, tol, félsz, kérsz, vársz a t után (pl. vol-o-t 'volt', tar-a-t 'tart', tol-o-sz 'tolsz', fél-e-sz 'félsz', kér-e-sz 'kérsz', vár-a-sz 'vársz') t véghangzót az írott (nyelv emlékekbeli) vagy a beszélt nyelvben, a nyelvjárásokban.

Teljes joggal feltehet tehát, hogy a véghangzó aligha volt kötelez pl. az l + dentális (pl. lt, lr, ln, lsz), az r + dentális (rt, rsz, rn) vagy az sz + dentális (szt, szr, szn) hangkapcsolatok esetében.

Azt gondoljuk tehát, hogy a magyar nyelvjárások és a köznyelv mai hangtani sajátságaival itt is számolnunk kellene v i s s z a m e n l e g e s é r v é n n y e l , még ha teljes, tökéletes bizonyító értékük talán nem is lehet. A mai igealakokban minden további nélkül el for dulhatnak véghangzótlan alakok -l, -r, -n, -ny stb. utáni helyzetben (pl. E/2. sz.: fél-sz, kér-sz, fon-sz, hány- sz; befejezett cselekvést kifejez igenévi vagy igei funkcióban fél-t, kér-t, fon-t, hány-t; fél-ni, kér-ni, fon-ni, hány-ni; Tbsz. 2. sz.: fél-tek, kér-tek, fon-tok, hány-tok, s ugyanígy az si képz kkel formált más alakokban: hám-l-ik; ugor kori gyakorító fes-l-(ik), fosz-l-(ik), haj-l-(ik);

finnugor/ugor mozzanatos -t képz el tt: fes-t, fej-t; finnugor/ugor kori m veltet képz el tt:

haj-t, men-t 'kiszabadít', fosz-t, már-t, haj-t, hán-t, osz-t, ugor kori gyakorító képz : fing; uráli gyakorító képz : mon-d; ugor kori gyakorító képz : hor-d, küz-d stb.; az si képz kre vö. Révay Valéria: si képzett szavaink. In: MNyj. 33 (1996) 129–144). Az -sz, -t, -g, -d, -n, -z, -n el tt tehát mássalhangzós tövek találhatók. S ha ilyen alakok a nyelvtörténeti korban is, és ma is találhatók, akkor ezek még régebben, még korábbi nyelv- állapotban meglehet sen elfogadottak lehettek, akár – föltehet en – az smagyar kor el tt is.

5.1. Feltételezhet továbbá az egykori és mai t véghangzó-hiányos formák alapján, hogy si (uráli, finnugor, ugor) eredet szavaink között nagy valószín séggel élhettek olyan alakok, mint a R., N. leh (lehel, liheg), sír, kap, mond (ahol a mon- t után sehol sem szerepel t véghangzó),

R., N. koc (kocog, koccant), pök ~ köp, kacs, jer, de si formáknak t nnek a -g képz el tt véghangzót nem tartalmazó alakok is: pl. dong, peng, bong, kong, döng, peng, cseng stb., s ezt az a tény sem zavarja, hogy ezeknek valóban van donog, konog, bonog stb. formájuk is, amelyek azonban legfeljebb egykorúak lehetnek a t véghangzó nélküliekkel vagy keletkezhettek kés bb is.

5.2. A t végi vokálisok kérdésének további tisztázása érdekében megem lítjük, hogy a magánhangzókat követ \ és Ç, illetve a nazálisok (n, ny, m) utáni helyzetben már az ómagyar kor legelején sem találunk t véghangzót (vö. Bárczi: i. m. 21, 22): Toluoy 'Tolvoj, Tolvaj', Opoy 'Opoj, Apoj', Vrsei 'Ürsej', Vederey 'Vederej', Vroy 'Uroj', illetve 997 el./1109: bεσπρεµ, s ααρβυεν 'Sza arbrien = Szárberény', \ τζιτυµ 'Tsitüm', illetve 1055: tichon 'Tihany', bolatin 'Balaton', culun 'kulun (víznév)', baluuan 'bálvány', lean 'leány' stb.), s ez nézetem szerint nem azért van, mert ezek után a mássalhangzók után hamarabb kopott le a t véghangzó, hanem azért, mert amint az adatolatlanság alapján jogosan fel lehet tételezni, ebben a fonetikai helyzetben nem kellett feltétlenül t véghangzóknak állniuk. Különben is, ha például a pala toveláris \ vagy bilabiális β után magánhangzó állt volna, a mássalhangzó (vagy félmássalhangzó) sorsa a kiesés, a teljes elt nés lett volna, s a j (Ç) esetében is inkább kell számolnunk az azonnali diftongizációval, semmint az utána következ teljesen bizonytalan t - véghangzóval, illetve azt mondhatjuk, hogy legfeljebb ingadozás lehetett a t véghangzótlan és a t vég hangzós alakok között.

5.3. Mindezek után talán joggal fogalmazzuk meg azon véleményünket, hogy az uráli/finnugor/ugor korban nemcsak rövid magánhangzóra végzd szavak/tövek fordulhattak el , hanem feltétlenül lehettek magánhangzóra és mássalhangzóra végz d alakok is, azaz kétféle si t típusról beszélhetünk: egyrészt rövid magánhangzóra végz d tövekr l, másrészt olyanokról, amelyek a szóvégi morfológiai/mondattani helyzett l, a grammatikai for mai elemekt l függ en lehettek magánhangzós vagy mássalhangzós tövek.

6. Végkövetkeztetésként tehát azt mondhatjuk, hogy már az uráli/finnugor/ugor korban is több, de legalább két f t típusnak kellett lennie. Ezeket a következ k alkották: egyrészt voltak az egytagú névmás- és indulatszó tövek, az általában mássalhangzóra végz d egytagú hangután- zó/hangfest t elemek egy része, s ezek között nomenverbumok is el fordultak, másrészt a kéttagú szavak/tövek végén rövid magánhangzót tartalmazók, de feltétlenül ide tartoztak olyan kéttagú szavak is, amelyeknek végén váltakozva hol t végi magánhangzó, hol pedig mássalhangzó állhatott. Ez utóbbiaknak tehát kett s tövük volt. Az ugor/finnugor/uráli alapnyelvek t típusai feltehet en megoszlottak a szerint, hogy csak magánhangzóra végz dtek vagy magán- és mássalhangzót váltakoztató tövük is volt. A t véghangzós alakok megléte a kéttagú szavak között sem lehetett kivétel nélküli már az uráli/finnugor/ugor alapnyelvben sem, az smagyarban pedig egyáltalán nem, hiszen már az uráli/finnugor/ugor korból örökl d hettek a képz el tt t véghangzót nem tartalmazó szavak. Ebben a korban tehát már bizonyára el fordulhattak mássalhangzóra végz d szavak is a szóalakok rendszerében. A mássalhangzóra végz d szavak számát a képzett vagy más toldalékolt alakok is növelhették – egyben növelve ezzel általában véve is – a több szótagú szavak számát, amint erre már Révay Valéria rámutatott

„ si képzett szavaink” cím tanulmányában (i. h.). Ez a szó alaktani jelenség már nem lehetett

idegen a magyart beszél el dök számára a legrégebbi (uráli, finnugor, ugor) id kben sem.

Természetesen tisztában vagyunk a felvetett probléma tökéletes bizonyíthatóságának nehéz- ségeivel, mégis azt hisszük, célszer volt az ide tartozó kérdéseket megemlíteni, mert különösen az igei szótövek végér l már igen korai nyelvállapotban hiányzó t végi magánhangzók kétségeket ébresztenek a kutatóban. Határozottan úgy véljük, hogy a névszó- és igetövek morfológiailag másképp viselkedhettek, az igetövek esetében mindenképpen számolnunk kell az itt másodikként említett: magánhangzós és véghangzótlan t típus egykori és mai meglétével.