A TRIANONI BÉKESZERZŐDÉS

180806

A MAGYAR JOGÁSZEGYLET KIADÁSA

A TRIANONI

BÉKESZERZŐDÉS

A NEMZETKÖZI BÉKE ÉS BIZTONSÁG, VALAMINT A NEMZETEK EGYÜTTMŰKÖDÉSE

SZEMPONTJÁBÓL

MAGYARORSZÁG JOGÁSZTÁRSADALMÁNAK: BIRÁINAK, JOGTANÁRAINAK ÉS ÜGYVÉDI KARÁNAK SZÓZATA A

MŰVELT NEMZETEK JOGÁSZTÁRSADALMÁHOZ.

A Budapesten 1931 január 18-án tartott nagygyűlés határozata.

B U D A P E ST

STEPHANEUM NYOMDA R. T.

1931

A MAGYAR JOGÁSZEGYLET KIADÁSA

A TRIANONI

BÉKESZERZŐDÉS

A NEMZETKÖZI BÉKE ÉS BIZTONSÁG, VALAMINT A NEMZETEK EGYÜTTMŰKÖDÉSE

SZEMPONTJÁBÓL

MAGYARORSZÁG JOGÁSZTÁRSADALMÁNAK: BIRÁINAK, JOGTANÁRAINAK ÉS ÜGYVÉDI KARÁNAK SZÓZATA A

MŰVELT NEMZETEK JOGÁSZTÁRSADALMÁHOZ.

A Budapesten 1931 január 18-án tartott nagygyűlés határozata.

B U D A P E ST

STEPHANEUM NYOMDA R. T.

N y o m d a ig a z g a tó : K ohl F eren c.

I. AZ IGAZI BÉKE ALAPJA.

A háborút mindig az erősebb fél nyeri meg. Ez alól a szabály alól kivétel nincsen, de nem is lehet, mert ez a szabály természeti törvény, mely kivételt nem enged. A szerencse forgandósága, kedvező véletlen események, egy nagy hadvezér lángelméje, továbbá bizonyos szellemi erők, melyek a gyengébb fél alacsonyabb fizikai erejét időnként csodálatosan felfokozhat­

ják, csak nyert csatákat adhatnak a gyengébb félnek, de nyert háborút sohasem. A gyengébb fél nyert csatáinak hősi romantikája, mely gyakran még a távoli jövő embereinek szívét is megdobogtatja, nem más, mint a háború poézise, de a háború realitása nem ez. A realitás az a Waterloo, mely a háború végére mégis mindig és kérlelhetetlenül az erősebb javára teszi a pontot.

A győztes az ő túlerejével a háborút kétféleképen nyerheti meg, aszerint, hogy háborús taktikájában a támadó vagy a védekező elem van-e túlsúlyban. Ámbár az eredmény a háború szempontjából mind a két eset­

ben ugyanaz : a túlerőt képviselő fél győzelme a gyengébb fél fölött, a há­

borút követő békekötés szempontjából mégis rendszerint már különbség van a kétféle győzelem között.

A diadalmas támadásokkal győztessé vált fél háborús ereje a háború alatt kellőképen kitombolta magát, a saját erejét kímélően védekező fél győzelmének esetében azonban a hatalmi vágyában ki nem elégített túl­

erő a háború után vágyakozik azok után a babérok után, melyeket a háború alatt el nem érhetett.

Az első esetben a babérain pihenő győztes megbékülve nyújthat béke­

jobbot a legyőzött fél felé, de már a második esetben a háborús gyűlölettől és ki nem elégített harci vágytól tüzelt győztes az elárvult harctér helyett gyakran veti fegyvereit a béke terére s e fegyverekkel, szóval a háború eszközeivel akar békét teremteni.

Az egyik győztesben a harci zaj elülte után rendszerint meglesz a hajlandóság egy igazi béke megkötésére, a másik győztes azonban ki nem elégített gyűlöletében a háború után akarja a legyőzött ellenféllel elszen- vedtetni azokat a szenvedéseket, amelyek nemcsak elérik, hanem akár­

hányszor messze felülmúlják azokat a szenvedéseket, amelyek egy hadi vereségektől vérző nemzet osztályrészei lehetnek.

E nagy különbség oka az, hogy az első esetben a háború eredményei a győztesnek bőségesen megadták annak tudatát, hogy túlerejénél fogva

1^*

ellenfele fölött hatalmat képes gyakorolni, mert e hatalom gyakorlásával érte el a győzelmet is ; a második esetben azonban a háború legvégéig kétes volt az, hogy a túlerő a győztesnél van-e s a győztes a fegyverszünet után eszmél csak arra, hogy ő az erősebb fél és csak akkor ju t abba a helyzetbe, hogy legyőzött ellenfele fölött hatalmát gyakorolja.

Tovább mehetünk : az első esetben a győztes nem fél az ellenfelétől, mert a háború bebizonyította, hogy az nála gyengébb, a második esetben a győzelem sem tudja elhomályosítani a győztes által elszenvedett vesztett csaták emlékeit. így a legyőzött ellenség is félelmes marad s e félelem sugallja majd a békének azokat a rendelkezéseit, melyekkel a győztes a saját bizton­

ságának hangoztatásával volt ellenfelét minden megmaradt erejétől is vég­

leg meg akarja fosztani. Az ilyen béke tulajdonképen csak a háború folyta­

tása, mert hisz az ellenség gyengítése háborús cél s a béke célja éppen az volna, hogy az megadja a lehetőségeket mind a két fél fejlődésére.

Ezekből a lelki motívumokból látható, hogy a győztes félnél igen gyakori lesz a győzelem után egy olyan pszichózis kifejlődése, mely őt egy racionális béke megkötésére képtelenné teszi. Ez a pszichózis nagyobbára a defenzív taktikájú győzőket éri utói, de előfordul az néha az offenzív úton győztessé vált ellenfél diadalittasságának utóbajaként is.

A racionális béke megteremtését megnehezítő ez a folyamat röviden az, hogy a győztesben a cézári őrületnek egy bizonyos fajtája fejlődik ki, amely az ellenállásra képtelenné vált legyőzött féllel szemben nem ismer kíméletet s a győztest arra ösztönzi, hogy akaratát korlátlanul érvénye­

sítse ahelyett, hogy kompromisszumot keresne, mely kompromisszum meg­

adja a győztesnek az őt illető előnyöket, de viszont a legyőzöttet sem fosztja meg az állami lét fennmaradásához szükséges életfeltételektől.

Nem célja a tudománynak, hogy a háborúkat klasszifikálja s jó és rossz háborúkat különböztessen meg, mégis kétségtelen, hogy a háborút követő béke szempontjából az a jobb háború, melyből az a fél, amely felül maradt, nemcsak a háború nyerteseként, de annak győzteseként is kerül ki, a háború után a béketárgyalás zöld asztalához a megérdemelt győzelem által keltett elégedett hangulatban lép s fölényének tudatában a volt ellen­

felét is megbecsüli, mert hisz a legyőzött ellenség lekicsinylésével csak saját diadalának fényét tompítaná.

Az ilyen győzelmek után szokták megkötni az igazi békeszerződése­

ket, melyeknek két szerződő fél közös akaratelhatározása adja meg a tar­

talmat, nem pedig a győztes fél korlátlan akarata, melyet a védekezésre képtelen legyőzött csak a győztes fegyverek csörgetésének, tehát háborús fenyegetésnek hatása alatt ismer el addig, ameddig ettől a fenyegetéstől tartania lehet.

A racionális béke megkötésének lehetősége szempontjából fontos mo­

mentumot képez még a háborús konfliktus természete is. Ha ugyanis a há­

borús konfliktus különösen a győző nemzeti érzéseit, vagy fontos állami érdekeit igen érzékenyen érintette, akkor az a nagy fulánk, ami a néplélek- ben megmaradt, még a háború után is sokáig fogja éreztetni hatását s a háborús konfliktus megoldása után is a háborús gyűlölet jó időre meg fogja akadályozni, hogy a valódi béke megkötéséhez szükséges józan belátás a

győző lelkületében felülkerekedjék. így a sértett nemzeti önérzet egymagá­

ban is akadálya lehet az igazi béke megkötésének.

Az igazi békeszerződés és a fent jellemzett álbékeszerződés között nagy a különbség.

Az igazi békeszerződést két fél egyező akaratelhatározása teremti meg. A győztes a békeszerződésben fogja látni a háború sikerének biztosí­

tását, viszont a legyőzött is abban bízva reméli majd, hogy a jövő fejlődé­

sének biztosítékait háborús veresége dacára megtalálja. Az előnyök, ame­

lyeket az ilyen békeszerződés mind a két félnek ad, biztosítják azt, hogy a békeszerződés rendelkezéseihez mind a két fél egyformán fog ragaszkodni.

Az ilyen békét nem fegyverkezéssel, hanem a békés viszony fokozatos el­

mélyítésével lehet tartóssá tenni, mert a «si vis pacem para bellum» mondást mint alapelvet épp a diktált álbékékre, nem pedig a felek egyező akarat­

elhatározásán alapuló igazi békére lehet alkalmazni.

Az álbéke tulajdonképen folytatása a háborúnak. A békediktátumot a lefegyverzett ellenféllel szemben a fegyverek csörgetése tartja érvényben.

A fegyvereket csak csörgetik, de nem lőnek is velük — ez a különbség csak az ilyen béke és a háború között. Egyébként azonban semmi sem változik, mert nem lőnek ugyan a fegyverekkel, hanem a fegyverek védelme alatt egészen más s nem egyszer még súlyosabb sebeket ütnek a legyőzött ellen­

félen. Hadisarcnak, jóvátételnek, az ellenséges javak likvidálásának, pénz­

ügyi és gazdasági rendelkezéseknek hívják azokat a fegyvereket, amelyek­

kel a megkötött és örökéletűnek deklarált békeszerződés alapján a béke nevében tüzelnek a volt ellenségre mindaddig, amíg ő azt tűrni kénytelen.

Hogy ez mindennek nevezhető, csak békének nem, az nyilvánvaló.

Az a békeszerződés, amely ilyen rendelkezéseket tartalmaz, sem nem szerződés, még kevésbé békeszerződés. Nem szerződés, mert hiányzik belőle a legyőzött fél szabad akaratelhatározása. Ezért hiába keressük abban a szerződő felek megegyezését is, ami elengedhetetlen kelléke minden szerző­

désnek. De békeszerződés sem lehet az ilyen szerződés. Nem tekinthető az annak még akkor sem, ha a legyőzött fél az elfogadhatatlan feltételeket szorultságában tényleg elfogadta volna is. Nem békeszerződés az ilyen szer­

ződés, mert nem a békét szabályozza, hanem a háborút készíti elő. Mi is az ilyen békeszerződés célja? Elfogadhatatlan feltételek rákényszetítése a lefegyverzett legyőzöttre, védelmi tehetetlenségének felhasználása alapján s a lefegyverzettség fenntartásának intézményes biztosítása útján : az egyik oldalon s a győztes fél fegyveres erőinek fenntartása s esetleg fokozása a szerződés rendelkezéseinek szankciója érdekében : a másik oldalon.

Akik azt hiszik, hogy az ilyen szerződést csak szigorú békeszerződés­

nek lehet minősíteni, de még nem egy oly eljárás produktumának, amely eljárás a nemzetközi jog szempontjából megengedhetetlen volna, azok meg­

feledkeznek arról, hogy ott, ahol a békekötés szüksége fölmerül, ott mindig két erő áll egymással szemben. Amint láttuk, a győztes képviseli a nagyobb erőt, de azért erőt képvisel a legyőzött is. Hisz ha a háború a legyőzöttnek min­

den erejét megsemmisítette, abban az esetben a békekötés felesleges is. Mert ha a győztes teljesen szétverte és megsemmisítette az ellenfél hadseregét s országát is elfoglalta, akkor tudvalévőén a nemzetközi jog nem is kíván

a háború után békekötést, minthogy tulajdonképen nincs is kivel kötni békét. Ilyenkor elég az okkupáit országot hozzácsatolni a győztes országá­

hoz minden szerződéskötés nélkül. Ha az okkupáló hatalom tévedett a tekin­

tetben, hogy a legyőzött ellenfélben már nem maradt semmi erő, legföllebb az annektált országrész belső forrongása hozhat neki meglepetéseket a jövő­

ben, de nemzetközi jogi szempontból az ilyen eljárás ellen tulajdonképen észrevétel nem tehető, különösen ha az annektálást az esetleg érdekelt más hatalmak is elismerték.

A békeszerződés megkötésénél egészen más a helyzet. Ott két erő marad egymással szemben a békekötés után is. Két nemzetközi alanynak egymáshoz való viszonyáról van ott szó, amelyet a békeszerződésben akként kell szabályozni, hogy ezentúl ne háború, hanem béke legyen e két jog­

alany között. Mi tehát az elemi feltétele annak, hogy egy békeszerződést békeszerződésnek nevezhessünk? Az, hogy annak rendelkezései megfelel­

jenek alakilag mind a két fél akaratának, anyagilag pedig mind a két fél létérdekeinek. Hisz a békét megelőző háború oka rendszerint az, hogy vala­

mely kérdésben a tényleges helyzet nem felelt meg az egyik fél vagy mind a két fél érdekeinek s az ebből származott viszály békés úton megoldható nem volt. Ha tehát a háborút befejező békeszerződés a legyőzött fél lét­

érdekei szempontjából elfogadhatatlan feltételeket tartalmaz, melyeknek ideig-óráig elfogadtatása csak a legyőzött védelmi tehetetlensége és a győz­

tes állig felfegyverzettsége mellett lehetséges, akkor tulajdonképpen hiába viseltek a felek háborút is, mert ilyenkor a háború nekik nem a békét, ha­

nem a háború által el nem intézett casus belli helyett sokszor az új casus belliknek egész tömegét hozta csak.

Az ilyen béke fenntartását hiába erőlteti a győztes fél akár háborús fenyegetésekkel, akár pedig a szerződési hűség magasztos hangoztatásával, vagy a pacifizmus szemforgató dicsőítésével, mert a háború magvai, melye­

ket az úgynevezett békeszerződésben ő maga vetett el, ki fognak kelni azzal a bizonyossággal, amely bizonyosságot a természeti törvények adnak.

Az ilyen újabb háborút csak a kellő időben jött belátás tudja meg­

akadályozni, mely a háborús magvakat kiirtja még kicsirázásuk előtt s a pszeudobékeszerződést egy oly szerződéssel képes helyettesíteni, melynek rendelkezései megadják az életfeltételeket a legyőzött félnek is.

Békeszerződésnek tehát csak az olyan szerződés mondható, melyet a legyőzött mint végleges rendezést őszintén elfogadhat, melynek elfoga­

dása nem ütközik legyőzhetetlen és maradandó nemzeti lélektani akadályba.

Az ilyen szerződést nem a fegyveres erő, hanem ennél sokkal hatalmasabb erő : két szerződő fél egyező akaratelhatározása fogja hatályában fenn­

tartani s a szerződés épsége fölött győztes és legyőzött egyforma gonddal fognak őrködni.

Ha egy megkötött békeszerződés fenntarthatóságát kell elbírálni, ezek lesznek azok a szempontok, amelyek úgy jogbölcsészeti, mint nemzet­

közi jogi és békepolitikai szempontból egyedül lehetnek irányadók.

II. A TRIANONI BÉKEALAP.

Amidőn az 1914—1918. évi világháborút Magyarországra nézve be­

fejező trianoni békeszerződés életbenlétének tizedik évében mi, Magyar- ország jogászai összejöttünk, hogy hazánk létfeltételeinek s jövő fennállásá­

nak biztosítása céljából e szerződéssel szemben állást foglaljunk, minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy a trianoni kérdést azzal a tárgyilagos­

sággal bíráljuk el, amely tárgyilagosságot a nyugodt és mindent komolyan megfontoló magyar jogászságtól még a saját hazájának ügyében is mindig el lehetett várni.

A minket érdeklő trianoni szerződés rendelkezéseinek és a béke- szerződést követő tíz éven át szerzett tapasztalatoknak vizsgálata annak a felismeréséhez vezet minden elfogulatlan gondolkozót, hogy e szerződés a legtipikusabb képviselője azoknak a békeszerződéseknek, amelyeket e munka bevezető, jogbölcseleti okfejtéseiben álbékeszerződéseknek neveztünk.

A) A háborús felelősség kérdése.

Az elmúlt világháború, melynek eredő oka a legkomplikáltabb és legösszetettebb volt, azok közé a háborúk közé tartozik, melyeknek okát helyesen csak úgy lehet megjelölni, hogy valahol egy puska egyszerre csak magától elsült. A történelem valamikor a kellő távlatból rá fog vilá­

gítani tudni az eredő okoknak ama halmazatára, melyekből a háború kitörésének szükségszerűsége ki fog derülni.

Egy világháború lángjait nem egy ember, nem is egy nép gyújtja meg, de erre még a háborúban résztvett népek összessége sem képes. Egy olyan világégés, amire az elmúlt háború vezetett, époly természeti tör­

vénye a világ fejlődésének, mint a földrengés, amely városokat tesz per­

cek alatt romhalmazzá s szigeteket tengerfenékké.

Ebben a háborúban csak az bizonyos, hogy a vesztes népeket, ame­

lyek a győztesek optikája szerint a háborúnak mindig okozói, époly jog­

talanul vádolják ezzel, amily jogtalanul terhelnék a legyőzött középhatal­

mak a győzteseket ugyanezzel a váddal. Pedig a középhatalmak még mond- úatnák, hogy az egyesült és társult hatalmaknak kifejezett érdeke volt azoknak a területeknek a meghódítása, amely területekről a békeszerző­

dés folytán a középhatalmaknak ki kellett vonulniok, hogy azokat a győz­

tesek birtokukba vehessék s így inkább lehetett érdekük a háború, mint annak az országnak, amelynek hódítási szándékai nem voltak.

Nem állunk erre az alapra, azt azonban mégis le kell szögeznünk, hogy Magyarországnak elismerten semmi hódítási szándéka nem volt.

Egyébként most már az is köztudomású, hogy egyedül a magyar kormány akkori feje, gróf Tisza István tiltakozott a hadüzenet ellen s hogy Magyar- ország csak a legerősebb pressziónak engedve egyezett bele a Szerbiához intézett ultimátum elküldésébe, akkor is követelve annak kijelentését, hogy csak biztosítékokat akarunk Szerbia agresszív politikájával szem­

ben, eleve kizárva minden területi hódítást vagy Szerbia nemzeti függet­

lensége ellen irányított szándékot. Tehát Magyarország teljesen önvédelmi okból lépett be a háborúba s az önvédelem ily gyakorlásának jogosságát nem lehet kétségbevonni, mert a későbbi kisantant államok már régen törekedtek ugyanazoknak a magyar területeknek megszerzésére, amelye­

ket Magyarország feldarabolása folytán háborús nyereségként meg is kaptak.

Hogy Magyarországot a háború okozása körül semmi kifogásolható cselekmény sem terheli, azt most már minden állam elismeri, amelyiknek nem célja, hogy Magyarország egy feldarabolt részének megtartásához a teljesen hiányzó jogcímet azzal pótolhassa, hogy Magyarországot a háború okozásával vádolja.

A háború okozása körüli bűnösségnek az a szorgos kutatása, amit volt ellenségeink a háború után nem teljes őszinteséggel folytattak, nem is vezethetett komoly eredményre, bár a trianoni békeszerződés 161. §-ában a szegény megcsonkított Magyarországnak is be kellett ismernie a háború okozása körüli bűnösséget.

Az entente álláspontja máig az maradt, hogy a középhatalmak kény­

szerítették ki a háborút s az entente államok csak védekeztek. Az ő részük­

ről a háború nem volt más, mint «háború a militarizmus ellen», azaz «háború a háború elleni). A részükről ennyire önzetlen s mint ők m ondták: szent háborúban, amelynek okozása m iatt még a feldarabolt Magyarországnak is jóvátételt kellett fizetnie, egyedül Angliának 1,415.929 négyzetmérföld meghódított új terület jutott, ahogy azt Ponsomby angol képviselő leg­

újabb munkájában kiszámította. Ilyen és hasonló nagy nyereségekért talán inkább dicsérni kellene a legyőzött ellenfelet, mint büntetni. Ezt mond­

hatnánk, ha ez a jelenség nem volna olyan végtelenül szomorú. Jellemző az is, hogy Magyarország ellen a háború állítólagos okozása miatt leg­

jobban a kis entente államok vannak még most is felháborodva, ők, akik Magyarország területéből megkapták azokat a területeket, amelyeket a háború nélkül sohasem kaptak volna meg.

Hiszen ha nem fogadná el valaki azt az állításunkat, hogy egy világ­

háború okozásával nem lehet a háborúban résztvett sok nemzet közül egyet vádolni, hanem eltérőleg e felfogásunktól, a háború kitörését meg­

előző események láncolatán vissza akarna menni addig az eseményig, amelyik már nem tud kapcsolódni a háborúval okozati összefüggésbe hoz­

ható egy korábbi eseményhez, akkor sem lehet Magyarországot, illetve az Osztrák-Magyar Monarchiát tekinteni a háborút megelőző összeütkö­

zés kezdeményezőjének.

Az alapesemény, amelyhez ilymódon eljuthatunk, az lesz, hogy a szerb Gavrilo Princip, akit azóta Szerbia nemzeti hősei közé sorozott be, most már elismerten szerb felbúj tásra az osztrák és magyar trón váro­

mányosát s annak feleségét megölte, tehát szerb kezdeményezésre egy olyan királygyilkosság történt, mely ezúttal nem a szerb királyi család valamelyik tagját érte, tehát osztrák-magyar részről Szerbia felelősségre- vonását jogosan vonhatta maga után.

Ez a felelősségrevonás meg is történt, Szerbia azonban a monarchia feltételeit nem fogadta el, miáltal a szakítás bekövetkezett.

Ennyi elég a háború okozása címén Magyarország ellen felhozható

vád teljes alaptalanságának kimutatására' s ebből az is nyilvánvaló, hogy a békeszerződés egy rendelkezését sem lehet azzal indokolni, hogy azt Magyarország, mint a háború okozója, büntetésként érdemelte meg, mert a háborúnak eddig kimutatható egyetlen oka az volt, hogy az idők múltá­

val ennek a természeti tüneménynek kezdő ideje elérkezett.

B) A háborús gyűlölet hatásai a békekötésre.

Az ententehatalmaknál négy évet meghaladó s szigorúságánál fogva a történelemben példátlanul álló háború után kezdett érvényesülni az a pszichózis, melynek hatása, hogy a háborúban defenzív módon győzött ellenfélben gyakran a háború után tör ki az offenzív hangulat s háborús gyűlölete ép akkor lobban fel a leghatalmasabban, amidőn annak le kel­

lene lohadnia, hogy a küszöbön álló békeszerződés feltételeinek józan meg­

fontolása biztosítható legyen. Az a tény, hogy a túlnyomóan defenzív taktikájú entente államok területe volt a hadszíntér még a fegyverszünet pillanatában is és az entente csapatok egy katonája sem állott az ellenség területén, szintén nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a győztes a saját terü­

letén összeomlott s hatalmába került ellenséggel szemben kíméletet ne ismerjen. Mindehhez hozzá kell még vennünk a háborús konfliktus ter­

mészetét, melynek hevessége, amint azt megállapítottuk, szintén mély kihatással lehet a békekötés modalitásaira.

Ha elképzeljük, hogy a világháború a pánszlávizmus utolsó nagy erőfeszítése volt eszméinek megvalósítása végett s hogy ugyanebben a háborúban látta céljai elérésének egyedüli lehetőségét a Balkán-mozgalom is, mely az Osztrák-Magyar Monarchia felosztását már térképen előre ki- cirkalmazta és ugyanitt tört magának utat egy tipikus álbékeszerződés, az Elzász-Lotharingiát Németországhoz csatolt frankfurti szerződés által keltett félszázados elkeseredés is, akkor mondhatjuk, hogy a világháborút okozott konfliktus természete példátlan hevességénél fogva a legnagyobb aggályokat kelthette aziránt, vájjon a központi hatalmak veresége esetén sikerül-e majd a győzelmet egy racionális békeszerződéssel likvidálni.

Már a békekötést megelőző tárgyalás külsőségei is ijesztő képét adták annak, hogy a győztesek mennyire a háborús gyűlölet hatása alatt állanak s ily körülmények között aggódva kérdezhettük, mit várhat Magyarország a kötendő békeszerződéstől? Hisz a magyar békedelegáció tagjait a tárgyalás folyamán a comitas gentium minden elemi érintkezési szabályának sutbadobásával katonai felügyelet alatt tartották s azok láto­

gatást is csak a katonai felügyelőség engedélyével fogadhattak.

így nézett ki külsőleg az az ügyletkötési szabadság, mely ott a le- győzötteknek járt. A kétoldalú tanácskozást, melynek meg kell előznie minden kétoldalú jogügylet kötését, teljesen kizárták. A magyar béke­

delegációnak csak azt engedték meg, hogy nyilatkozzék a közölt béke­

feltételekre, de ez a nyilatkozat semmi közös tárgyalásnak alapját nem képezhette. Érdemi ellenvetéseink legnagyobb részére feleletet sem kap­

tunk, ahol pedig mégis válaszoltak, ott a mi kidolgozott és alaposan meg­

indokolt memorandumainkra legföllebb csak egy indokolásnélküli «non

possumus»-szal feleltek, mert hisz a békekötés alapelve az ő részükön az volt, hogy a trianoni szerződés a tárgyalás idején már megkötött ver- saillesi és st. germaini szerződésektől lényeges eltérést ne mutathasson.

A békeszerződéshez az informatív eljárást rikító egyoldalúsággal végezték. A győztes hatalmak ugyanis mikor arra vállalkoztak, hogy a békét a legyőzöttekkel való tanácskozás mellőzésével diktátum útján teremtsék meg, olyan viszonyok fölött határoztak, amelyekkel szemben a teljes tudatlanság állapotában voltak, felvilágosítást csupán az egyik félnél, szövetségeseiknél, a hódításra vágyóknál kerestek s Magyarországot meg sem hallgatták, holott az egyedül komoly eljárás ilyen esetben az, hogy mindkét felet egyenlő nyilatkozási szabadsággal meghallgassák s a két beszerzett információ egybevetése útján keressék az igazságot. Ki volt zárva, hogy az igazság az egyik érdekelt fél egyoldalú meghallgatásából derüljön ki, mégis határoztak népek sorsáról, melyekről ők maguk semmit sem tudtak s határoztak oly eljárás utján, melyről tudniok kellett, hogy az az igazság megismerését teljesen kizárja.

politikai frivolitás példátlan voltának bizonyítása céljából elég utalni a magyar határmegállapításokra, hol városokat szeltek ketté s csör­

gedező kis patakot tüntettek fel hajózható folyóként csak azért, mert fogalmuk sem volt, hogy mi felett határoznak.

Ezeket a goromba tévedéseket indokolni sem tudták. Mi sem tudjuk azokat indokolni mással, mint a diktátum szerzőinek felületességével.

Hisz ha valaki ellenük gondatlanság helyett szándékosságot állapítana meg, akkor a béke diktálóiban úgy szellemi, mint morális alapon oly tulaj­

donságokat lenne kénytelen feltételezni, amely tulajdonságok józanul még sem tételezhetők fel. E bűnös felületesség vádjával szemben hiába hivat­

koztak arra, hogy a helyzet tanulmányozása végett biztosokat küldtek Budapestre. Először is a biztosok alárendelt közegek s jelentéseik nem lehetnek egyenlő értékűek a felekkel való tárgyalás útján megállapítható adatok értékével; másodszor pedig az ő kiküldetésük a diktátum tartal­

mának előre megállapítása után történt s így ez éppoly merő formalitás volt, mint az a kihallgatás, melyben a főtanács Apponyi Albert grófot, a magyar békedelegáció elnökét Párisban részesítette.

Már a békeszerződésnek a nemzetközi jog eljárási szabályaiba ütköző ezek az eredendő bűnei is a képzett és lelkiismeretes nemzetközi jogász gondolatait nem a középkorba, de egészen az ókorba viszik vissza. Ez a minősíthetetlen eljárás méltó kerete volt a békeszerződés belső tartalmá­

nak, melynek sok rendelkezése a nemzetközi jognak szintén ijesztő vissza­

esését mutatja.

Csak a 232. §. 1. b) pontjára kell utalnunk, mely a legyőzött állam polgárainak magánvagyonára visszatartási és felszámolási jogot adott az ententehatalmaknak. íme egy ókori rendelkezés, mely az államok közötti háborút újból «bellum omnium contra omnes»-szé kívánta visszafejlesz­

teni, mert háborús ellenfélnek tekintette nemcsak magát az államot, hanem az ókori magánháború visszaállításával annak minden polgárát is és hadi­

zsákmánynak minősített minden magánvagyont is, amelyhez csak hozzá­

juthatott.

A düh elvakultságában bekövetkezett ez a nemzetközi jogi degene­

ráció más rendelkezésekben is m utatta jeleit.

A magyar állampolgárságukhoz ragaszkodó személyeket először is koldussá lehetett tenni a 232. §. 1. b) pontja alapján, azután a 63. §. alap­

ján ki lehetett űzni őket otthonukból. Vájjon ez nem lehetne-e inkább egy darab ókor, mint középkor? Hisz a középkor kereszténysége már némi­

leg enyhítette az ókor nemzetközi vadságát, mikor nemzetközi jog nem is létezett, mert minden nemzet a többi nemzetet természetes ellenségé­

nek tekintette, azokat leigázhatta, rabszolgaságba hajthatta s meg is sem­

misíthette. Mi hiányzik mindezekből az ókori elemekből, ha annak a sok trianoni magyar embernek sorsára gondolunk, akiknek szülőföldje ellen­

séges kézbe került? Koldussá tették s otthonukból kiűzték őket s mind­

ezt a békeszerződés alapján tették. Csak épp hogy meg nem ölhették őket.

Ennyiben volt csak eltérés a békeszerződésben az ókor vadságától. Türe­

lemmel be kellett várni, vájjon a koldussá tett, száműzött, végső két­

ségbeesésbe kergetett emberek nem vetnek-e önkezükkel véget életüknek.

A békeszerződésnek ezt az igazán barbár irányzatát a túlsó oldalon sehogy sem akarták észrevenni, sőt a győzők a háborút elnevezték a ((kul­

túra harcának a barbárság ellen». Ennek a frázisnak gyönyörűségében olvadt fel még a legtöbb analfabétát felmutató kisentente ország is és senki sem ért rá arra, hogy a tervezett békeszerződésnek ezen az igazán barbár irány­

zatán fennakadjon.

C) Magyarország megcsonkítása és a történelmi jog.

Áttérve most már a békeszerződésnek nem a magyar állampolgárok ellen, hanem a nemzetközi jognak megfelelően a magyar állam mint had­

viselő ellenfél ellen te tt intézkedéseire, ezen a ponton, sajnos, szintén meg kell állapítani, hogy a győztesek oldalán nem a nyugodt megfontolás, hanem a legizzóbb háborús gyűlölet adta a békeszerződéshez a tanácsokat s ezek a tanácsok a legkegyetlenebbek s egyúttal a legirracionálisabbak is voltak.

Foglalkozzunk először is Magyarország területi veszteségeivel.

Magyarország 1000 éves területét feldarabolták s annak közel három­

negyed részét szétosztották az utódállamok között.

Magyarország feldarabolásának három oka volt. Két külső ok, amelyre hivatkoztak s egy belső ok, amiről senki sem beszélt, de ami tulajdonképpen egyetlen valódi oka volt annak, hogy az egyesült és társult főhatalmak a kisententenak Magyarország feldarabolására irányuló vágyát teljesítették.

Az egyik külső ok szerint az ezeréves honfoglalás jogosságát támad­

ták meg, azt állítván, hogy ez a honfoglalás tótoknak, cseheknek, szerbek­

nek, oláhoknak, tehát akkor túlnyomóan még nem is létező nemzeteknek érdekeit sértette s hogy a foglalás jogossága vagy jogtalansága ezer év után is felülbírálható.

Ennek a mesterségesen gyártott jogelvnek alapján perújítással lehetne örökidőkig élni minden új állam alapítása ellen, ahogyan azt a Millerand- féle híres lettre d’envoi határozottan ki is mondta. E hírhedt lettre

d’envoi-ban ugyanis Millerand úr, a békekonferencia elnöke minden ala­

posan indokolt ellenvetésre, amit a békefeltételek ellen magyar részről tettünk, csak egy elutasító gesztussal válaszolt, hazánk millenáris múlt­

jára alapított kifogásainkra pedig így felelt: «Un état de choses, mérne millenaire, n ’est pás fondé á subsister lorsqu’il est reconnu conlraire á la justice». A háborús gyűlölet által sugallt ilyen monstruózus kijelentés alapján bármely nemzetnek fellebbezési jogot lehetne adni a népvándorlás ered­

ményei ellen is, sőt ilyen alapon vissza lehetne állítani Nagy Sándor macedóniai birodalmát is, vagy jogtalannak kimondani Gallia meghódítását.

Jól esik itt Millerand úr ellen egy francia írónak, André Maurois-nak szavait idézni, aki a háború után azt mondta : vS’il faut satisfaire chaque viliágé qui se souvient d’avoir été indépendant il y a dix siécles, cette guerre-ci n’est que le prélude d’une période de guerres sans finn.

Ez az okos szó már egymagában is eldöntené a magyar történelmi jog ellen kitalált doktrínának sorsát, csak az a baj, hogy ez a doktrína azóta már carriére-t csinált, ami a nemzetközi jog terén gyakran bekövetkezik, midőn egy kiáltó igazságtalanság indokolására koholnak egy ad hoc ál­

jogszabályt.

Az ilyen áljogszabály sokszor nagyobb veszedelmet jelent, mint az az igazságtalanság, amelynek takarására azt kitalálták.

A Millerand-féle áldoktrinára hivatkozással már nemcsak India, de a nagyhatalmak sok más gyarmata is történelmi jogának, a gyarmatosító foglalás jogtalanságának és nemzeti önrendelkezési jogának hangoztatásá­

val kíván az egyes nagyhatalmaktól elszakadva teljes önállóságot nyerni s a vezetőszerepet játszó nagyhatalmak nagyhatalmi állását s irányító be­

folyását végkép megszüntetni.

Ily alapon Anglia már kénytelen volt lemondani az Egyiptom feletti protektorátusságról, Írország is függetlenné vált s már az eddig minoritás­

mentes Franciaországban is a bretonok felfedezhették önálló nemzetiségü­

ket. Ugyanott alighogy lekerült a gyászfátyol a Concorde-téri Strassbourg- szoborról, rögtön a felszabadult Elzász autonomista törekvései okoztak gondot úgy, hogy Franciaországban már az is idegességet kelt, ha valaki például Nice városának nevét Nizzának mondja, nehogy valaki valahogy is ennek a városnak olasz eredetére gondoljon.

Minthogy mindezekből nyilvánvaló, hogy a Magyarország feldarabo­

lását indokolni akaró ez az áldoktrina már megkezdte hatását gyakorolni, ha nem is egészen a szerzője által kívánt irányban, arra most már nekünk is felelnünk kell.

*

Ami a kisentente országoknak magyar területre vonatkozó állítólagos történelmi jogát illeti, a békeszerződés nagy hatalmat adhatott ezeknek a kis országoknak, csak azt a hatalmat nem adhatta meg nekik, hogy a nyert területeknek necsak jövőjét, hanem történelmi múltját is megváltoz­

tathassák.

Azok a kalandos elméletek, melyekre szomszédaink a maguk törté­

neti igényeit felépíthetni vélik — egyrészről a nagyszláv egység megbon­

tásának doktrínája, másrészről a csehszlovák és oláh népek honfoglalás előtti magyarországi államainak fantomja —, a történettudomány mai állása mellett komolyan még csak számba sem vehetők. Palacky feltevése, mintha a Pannónia földjére behatoló magyarok a Közép- és Kelet-Európa határvidékén kompakt tömegben lakó nagyszláv nép szívébe vertek volna éket s ez által sírásóivá lettek az egységes nagyszláv állam történeti adott­

ságokon nyugvó koncepciójának, a XIX. század doktrinér pánszlávizmusá­

nak ábrándja, aminek a történelemben semminő alapja sincsen. A magyarok nem bonthatták meg a szláv egységet, mert ez az egység a IX. században, sőt azelőtt — a szláv népfajnak talán már egy évezreddel előbb bekövet­

kezett népegyedekre oszlása óta — sohasem volt meg. A szláv népek egy­

mástól földrajzilag és politikailag is messzire elszakadva különböző kul­

túrák körébe illeszkedve élték a maguk nemzeti, helyesebben még csak törzsi életét, mikor a magyarság Európában megjelent s az új haza területén talált szláv töredékeket a maga uralma alá vetette és politikai szervezetébe illesztette. E szláv töredékek nem alkottak nemzeti vagy politikai egységet.

A háromszázados avar uralom idejében kisebb csoportokban szivárogtak be és részben hadifoglyokként kerültek Magyarország területére. Az avar uralom bukása után pedig vidékenként egy-egy hatalmasabb nemzetségfő vezetésével kezdtek törzsekké formálódni, mely törzsek politikai jelentőség­

hez csak azáltal jutottak, hogy az avar hatalom bukása után a Duna-vonalig hatoló frank-német államnak illetőleg keleten a Tisza völgyén, északnak terjeszkedő balkáni bolgár-török államnak hatalmas politikai szervezetébe kapcsolódtak be.

A Kapela-hegységtől délre kialakult horvát hercegség, a Kapela és Dráva közti szlovének, vagy — mai horvát terminológia szerint — kai- horvátok tartománya, a balatonvidéki szlovén hercegség s Mojmirnak és Szvatopluknak a Morava és Nyitra folyók vidékén élő szlovéneket, a mai morvák és tótok őseit politikailag egyesítő morva hercegsége épúgy a Keleti- Frankbirodalom tartományai voltak, tehát eredetükben a germán hatalom exponensei, mint a tőlük északnyugatra kialakult s a magyar honfoglalás utánig a Németbirodalom kötelékében maradt cseh hercegség, összefüggés, kapcsolat ez egymással többnyire ellenséges viszonyban, vagy egymásmel­

leit közönyösen élők is szláv csoportok között nem v o lt; csupán a valameny- nyiüket egybefoglaló frank-német hatalom uralma kapcsolta őket egybe.

A Dunától keletre eső országrészen, főleg a Tisza és Maros völgyén, továbbá Erdélynek később magyar- és oláhlakta vidékein egész szórványosan feltünedező szláv nemzetségek viszont a balkáni Bolgárbirodalomból tele­

pedtek be, illetőleg bolgár-szlávok balkáni megtelepedésével egyidőben szivárogtak be s a IX. században Krum bolgár kán idejében a bolgár feje­

delmek főuralmát elismerve, éltek az uralkodó bolgár-törökséghez tartozó törzsfőik uralma alatt. E gyér tiszai és erdélyi szláv telepeket azonban csak laza kapcsolat fűzte a bolgár birodalomhoz. Ez a kapcsolat azután végleg elszakadt, mikor Árpád magyar fejedelem hadai a bessenyők és bolgárok együttes támadásától szenvedett vereség után mai hazánkba költöztek s e bolgár-szláv néptöredékek felett az uralmat átvették, majd őket a magyarságba teljesen beolvasztották.

A honfoglalás idején voltaképpen csak két önálló szláv államalakulás­

ról lehet komolyan beszélni. Ezek egyike a birodalomból ezidőben már kivált s nemsokára királyság rangjára emelkedett horvát hercegség, mely a magyar honfoglalás után is megőrizte függetlenségét s csak a XI. század végén került szoros politikai kapcsolatba a magyar királysággal. Nemzeti­

ségi különállását azonban a magyar királyok uralma alatt is megőrizte, sőt az újkorban mint a magyar korona szláv tartománya egészen a Dráváig terjeszkedett. A horvátságnak tehát nemcsak hogy elnyomatásban nem volt része, hanem éppen a magyar királyok által létesített közigazgatási kapcso­

lat által vált számára lehetővé a Száva-Dráva közti faj testvérekkel való teljes egyesülés, a két elemből kialakult mai horvátság nemzeti egységének megteremtése. A másik állam, mely a IX. század végén már-már kivált a Keleti-Frankbirodalomból, Szvatopluk Morvaországa volt, melynek határait ez a tehetséges politikus és katona-fejedelem keleten a zólyomi erdőségig délen a Dunáig, nyugaton pedig az ő népével ellenséges csehek leigázásával Csehország nyugati határáig terjesztette. Ez a morva-tót alakulás azonban a magyarok honfoglalása idején már utolsó óráit élte. Az idegen uralmat csak kényszerből tűrő csehek Szvatopluk halála után újra a német-római császár hűségére tértek és Szvatopluk utódai ellen fellázadva, tőlük elsza­

kadtak. A császár pedig a magyarok segítségével készült a morva- és nyitra- menti tartományt újra hatalma alá hajtani. A magyar honfoglalás itt tehát csupán annyi változást hozott, hogy a morva-szlávok másfél évszázadra, nyitrai rokonaik — a mai tótok vagy szlovákok ősei — pedig véglegesen magyar uralom alá kerültek a korábbi német uralom helyett.

Politikai és nemzeti egység megbontásáról tehát a szlávság egyáltalá­

ban nem beszélhet. A magyarok voltaképpen a szlávokkal politikailag szer­

vezetlen s a Nyitra-Morva vidékén bomlásnak indult szláv alakulatokkal nem is kerültek szembe. Üj hazájuk birtokáért a harcot keleten a bolgár hatalommal, nyugaton a németekkel kellett megvívniok s honfoglalásukkal semmiféle szláv történeti jogot nem sértettek. Ily sérelemről legfeljebb a bolgárok és németek panaszkodhatnának, aminthogy a honfoglalást kö­

vető századok német-magyar háborúinak indító motívumai közt német részen mindig ott szerepel a Közép-Dunáig terjedő egykori hatalom vissza­

szerzésére irányuló tudatos törekvés. A német hatalommal állt szemben Magyarország a X. és XI. század fordulóján is, mikor a birodalom keleti

— osztrák és cseh — határtartományainak fejedelmei a IX. században magyar uralom alatt álló Ausztriát és Morvaországot elfoglalták, illetőleg a birodalomnak visszafoglalták.

Ily körülmények közt a csehek északmagyarországi történeti jogai­

ról, a cseh és szlovák népek történeti egységéről — éppen a csehekkel ellen­

séges Szvatopluk-féle morva-szlovén birodalom jogcíme alapján — beszélni sem lehet, legfeljebb arról lehet szó, hogy a nyitravidéki tótság a magyar hódítás elmaradása esetén talán eljuthatott volna a csehekhez és lengyelek­

hez hasonlóan az önálló politikai szervezkedés fokára. Ez az egy probléma tekinthető igazán történeti értékű nemzetiségi problémának Magyarország területén. A dunántúli, a Száva-Dráva-köz keleti részén lakó s a tiszavidéki és erdélyi szlávok nemzeti öntudat és politikai szervezet híjával levő szór­

ványos töredékekként már a középkorban teljesen beolvadtak az uralkodó magyar népbe s így őket illetőleg nemzetiségi kérdésről, történeti jogok csorbításáról szó sem lehet.

Hasonlóképpen nem állja ki a kritikát az oláhoknak a dáciai római uralomra visszavezetett történeti kontinuitásáról beszélő hagyománya, minek egyedüli alapjául a XII. és X III. század fordulóján élt névtelen magyar író Gesta Hungarorum című művének értesítése szolgál. Közismert tény azonban, hogy a mi Anonymusunk a korabeli etnográfiai viszonyok­

nak a hatása alatt beszélt csak a honfoglalás idejében kúnokról és oláhok ról, holott a kúnok akkor még Ázsia pusztáin tanyáztak, az oláhok pedig még csak az Alduna és Kárpátok közére értek el Makedóniából a mai Ro­

mánia és Erdély felé vezető vándorútjukon. A történettudomány szerint a Balkán félszigeten latin, illír, makedón és szláv elemekből összeállt ez a pásztornép egyébként még a X III. és XIV. században is minden politikai szervezet nélkül élte havasi és erdei pásztoréletét részben magyar, részben bolgár és kún fennhatóság alatt s a későbbi oláh fejedelemségekben kiala­

kult politikai szervezetének megalapítói, magyar föld felé irányuló telepü­

léseinek irányítói is idegenek : kúnok és bolgárok voltak, maguknak az oláh historikusoknak beismerése szerint is. Történelmi jogról itt még keve­

sebb joggal lehet beszélni.

A Trianon előtti Magyarország nemzetiségei a zólyomi erdőtől nyu­

gatra és a Nyitra-Modor városok közt húzott képzeleti vonaltól északra lakó tótokon kívül mind a magyar honfoglalás után és a magyar királyok patronátusa alatt betelepült népelemek. A tótság épp a magyar királyok és nagybirtokosok következetes telepítő politikájának eredményeként szi­

várgott át a zólyomi s attól keletre eső északmagyarországi területekre.

A rutének a XIV. században telepíttettek be. Oláhok a XI. század közepe óta mutathatók ki a délkeleti határvidék legszélsőbb perifériáin s nagyobb tömegben csak a XIV. és XV. században, a török elől menekülve, jöttek Havasalföldről Magyarországba. Ugyanekkor kezdődött meg a szerbek és bolgárok beözönlése, délnyugaton pedig a Kapelán túli horvátoknak a Dráváig és a Szerémségig hatoló terjeszkedése. Legrégibb kompakttömegű nemzetiségi telepeink az erdélyi és szepesi szászok közössége s a bánáti és dunántúli svábok telepei, melyek közül a. szászok a X II. század derekán II. Géza király hívására, a svábok pedig a XVIII. században a törökök kitakarodása után vándoroltak be.

Ezeket a történeti tényeket ismerve, mindenesetre különösnek tetszik, hogy Románia, mely állami önállóságot csak az 1878. évi berlini békében nyert Erdély felszabadulását merte ünnepelni, mikor annak területét meg­

kapta, mintha ez a terület ezer évig mint tőle elrabolt terület lett volna magyar kézen.

A nemzetközi jogot — mint láttuk — lehet, ha nem is tanácsos, egy adott esetre meghamisítani, de a történelem már igazán nem tűr el ilyen javított kiadásokat.

Ennyi megjegyzés elég az utódállamok történeti jogáról. E jog alap­

talanságának kimutatására elég volt magára a történelemre hivatkozni, hisz a művelt világ azt nem a kisentente átdolgozásában ismeri.

D) A trianoni határok és a népek önrendelkezési joga.

A trianoni területátcsatolások indokolása céljából felhozták még ellenünk második ok gyanánt a népek önrendelkezési jogát is és ezt akként állították be, hogy a Magyarországon lakó egyes kisebbségi nemzetiségek határozták el az általuk lakott területeknek az utódállamokhoz átcsato­

lását. Ebből állott volna a népek önrendelkezési jogának gyakorlása.

A románok ugyanis, amidőn a fegyverszüneti szerződést megszegve Magyarország területére behatoltak, az azóta tüntetőén Álba Júliának neve­

zett Gyulafehérváron hívtak össze egy népgyűlést, ahol az állítólag jelen volt magyarországi románság «önrendelkezési jogát» akként kívánta gya­

korolni, hogy Erdélynek Romániához csatolását kimondotta. Ugyanígy hivatkoztak a szerbeknek és a tótoknak is állítólagos hasonló döntéseire.

Tehát a nevezett nemzetiségek önrendelkezési jogánál fogva csatolták volna át Magyarország területének szétdarabolt részeit és azokon három és fél­

millió magyar embert a kisentente országokhoz, köztük az újonnan alakí­

to tt Cseh-Szlovákiához is.

A nemzetek önrendelkezési jogára hivatkoztak akkor, amidőn a ma­

gyar nemzet összességének egy részét képező nem magyar nemzetiségű kisebb­

ség nem tudni mily szabályon alapuló formák között állítólag elhatározta, hogy a magyar nemzet területének egy része egy más országhoz átcsatol- tassék. Hogy ez mint szerzési cím mennyiben tekinthető jogosnak, arról szintén nem eshet sok szó akkor, amidőn e sorokkal jogtudósokhoz fordu­

lunk. Hisz elég annyit mondani, hogy ha az önrendelkezési jog nemcsak a nemzetet illetné meg, de kiterjedne az a nemzetiségekre, illetve azoknak egy bizonyos részére is, akkor minden ország minden kisebbségét megilletné az a jog, hogy az általa lakott területet az anyaországtól ahhoz az ország­

hoz csatoltassa át, amelyikhez azt éppen jónak látja.

Ez Volna — szerintük — az úgynevezett wilsoni önrendelkezési jog.

De lássuk hát, hogyan is áll a népek önrendelkezési joga. Wilsonnak 1918 február hó 2-ik napján te tt javaslata szerint, amelyre ők hivatkoznak.

Ennek a javaslatnak célja volt megakadályozni azt, hogy népek és az általuk lakott területek államok között alku tárgyát képezhessék s azo­

kat az egyik szuverénitásból a másikba lehessen dobálni. Ezért Wilson minden ily változásnak alapfeltételéül az igazságot s a nemzetek közötti jó viszony biztosítását kötötte ki. Majd ami különösen a világháborúból folyó esetleges területi változásokat illeti, a harmadik pontban ezt java­

solta : «Minden területi rendelkezést, amely e háborúból folyik, az érdekelt lakosság érdekében s annak javára kell megtenni s az ily rendelkezést nem lehet úgy tekinteni, mint két rivális állam között fennforgó területi vitá­

nak egyszerű rendezését, vagy mint e két állam között létrejött megegyezést.

Ez tehát az a pont, amelyre a kisentente ellenünk hivatkozik. De kérdjük, lehet-e ebben a trianoni területátcsatolásokra a legkisebb jogala­

pot is találni?

Hisz Magyarország volt az az ország, amelynek a békefeltételek át- nyujtása előtti nyugtalanságára ép ez a wilsoni pont hatott csillapítólag, mert hisz eszerint területátcsatolás az átcsatolandó terület lakosságának

érdeke s hozzájárulása nélkül el sem lenne képzelhető. Ezért gondqltá Ma­

gyarország, hogy a lakosság érdekében s kívánságának megtudásatnéŰSüJ, ';) tehát népszavazás elrendelése nélkül magyar terület átcsatolása iránt támasz^, to tt egy követelést sem fognak elbírálni, mert bár elvileg bármily helytelen is a történelmi alap félretételével egy terület felett az egész nemzet meg­

hallgatása helyett a lakosság egy területi részének akarata szerint dönteni, azt hittük, legalább ezt a wilsoni népszavazást el fogják rendelni, mielőtt felettünk határoznak.

Ezzel szemben a magyar békedelegáció útján a népszavazás elrende­

lése iránt ismételten s éppen a wilsoni pontra hivatkozással előterjesztett kérelmünkkel elutasítottak s minden területünket — az egy sopronit ki­

véve, melyet meg is tarthattunk, — népszavazás nélkül, tehát éppen a wilsoni elvvel szembehelyezkedve csatolták át.

Ha már most ily tényállás mellett a kisentente azzal érvelt, hogy e népszavazást az ő fegyveres kényszerük alatt megtartott holmi népgyű­

lésekkel, illetve azok ismeretlen eredményeire vonatkozó kétes tényállítá­

sokkal pótolni lehet, akkor ez még a nemzetközi jog szempontjából hely­

telen wilsoni elvnek is oly meghamisítása, mely egy nemzetközi jogásznál mást, mint felháborodást ki nem válthat.

Hogy a népszavazásnak milyen lett volna az eredménye, azt nem tudjuk, de a kisentente országok nyilván tudták, mert különben azt nem ellenezték volna olyan viharosan mint «feleslegest».

A wilsoni elv ezek szerint nem a területi átcsatolások igazolására, hanem ép az átcsatolások jogtalanságára volna érvként felhozható.

*

Az ententehatalmak a trianoni területátcsatolások jogosulatlanságá­

val szemben ellenünk azt szokták felhozni még, hogy ők az általuk feltéte­

lezett s szerintük kétségbevonhatatlan népakarat szerint jártak el, mert a területi változtatásoknál a nemzetiségi elv megvalósulását iparkodtak lehetőleg keresztülvinni s csak ott nem tehették azt, ahol a geográfia tette azt lehetetlenné. Ma már úgyszólván ez az ő érvelésük lényege, ha a magyar­

ajkú lakosság által lakott területek átcsatolásának okáról van szó.

Bár a nemzetiség szerint való csoportosítást a politikai tömörülés egyetlen jogosult elvének el nem ismerhetjük, mert ennek az elvnek ellent­

mondanak az államok fejlődésének történeti tapasztalatai is, mégis kimu­

tathatjuk, hogy a szenvedett területátcsatolások indokolására a geográfiai helyzet kényszerét szintén nem lehet felhozni. Először is 1,880.000 magyar­

ajkú lakosság van szinte vegyülök nélkül a mostani Magyarországgal hatá­

ros, de tőle elszakított területeken. Ilyen például a Cseh-Szlovákiához csatolt Csallóköz, melynek összes, majdnem száz községe teljesen magyar. A Jugo­

szláviához csatolt területen is 30% a délszláv és 70% a magyar és német lakosság. Vájjon hol itt a nemzetiségi elv?

Ha pedig a kultúrpolitikai számcsoportosítást tekintjük, akkor pél­

dául Erdély 2,400.000 lakója közül 1,300.000 a román s csak 1,100.000 a magyar és a német, az értelmiségnek azonban 86%-a magyar és német és csak 14%-a román. így néz ki tehát a békeszerződés a nemzetiségi elv szem­

üvegén át nézve is.

A trian o n i békeszerződés. 2

E) A területi juttatások igazi oka és azoknak következményei.

Most már térjünk át arra, hogy mi volt a belső, valódi oka a trianoni területátcsatolásoknak? A valódi ok egyszerűen az volt, hogy az entente- nagyhatalmak ezeket az átcsatolásokat a későbbi kisentente országoknak a háborúbalépésük idején a háború győztes kimenetele esetére megígérték, ezáltal akarván e népeknek a háborúban való részvételét a győzelem érde­

kében biztosítani.

Az Osztrák-Magyar Monarchia, melynek hivatása volt, hogy Európa keletén a nyugtalan és kulturátlan kis balkáni népek között a rendet fenn­

tartsa azáltal, hogy mint nagyhatalom az őt környező kis országok rend­

bontó törekvéseire mérséklőleg hasson, emiatt már régen magára vonta e kisállamok ellenszenvét. Különösen Szerbia és Románia már jóval a háború előtt indított titkos propagandát Magyarország feldarabolása érdekében.

E propagandának a felületesen ítélkező előtt az a körülmény adott tápot, hogy amidőn Magyarország a török hódoltság után a Szerbiából és a Havas­

alföldről menekülő idegeneknek szállást adott, a szerbeket a szerb határ, az oláhokat pedig az oláh határ közelében helyezte el, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a jövő fejlemények szempontjából veszélyes vendégsze­

retet lehet idegen nemzetiségű elemeket a volt hazájuk határai közelében elhelyezni, mert pl. a Németországtól távol fekvő erdélyi szászság terü­

letéből semmiféle propagandával sem lehet Németországot csinálni, de azt már sejteni kellett volna, hogy Szerbiának pl. Újvidék, Romániának pedig Rrassó vidéke megszerzését adott esetben nagyon meg fogja könnyíteni ez a szomszédság.

így a balkán propagandának könnyű volt már a háború előtt a felü­

letesen gondolkozó elemekkel, tehát a világ nagy többségével elhitetni, hogy Magyarországot azért kell feldarabolni, mert Magyarország Szerbiától és Romániától területeket rabolt el, aminek bizonyítéka e területek egy részének szerb- és románnyelvű lakossága.

Ez a körmönfont megtévesztés tette lehetővé, hogy a nagyhatalmak háborús szorult helyzetükben e balkánnépeknek a kívánt területek jutta­

tására ígéreteket tettek, amely ígéreteket azóta bőven volt alkalmuk meg­

bánni.

Amikor a háború befejezése után a kisentente országok a te tt ígéret teljesítése végett jelentkeztek, a nagyhatalmaknak máris alkalmuk nyílott arra, hogy a te tt ígéretek helyessége tekintetében kételkedni kezdjenek.

Ugyanis nyomban a fegyverszünet után, midőn Románia a neki te tt ígéret végrehajtását megkönnyítendő, a fegyverszüneti szerződés megszegésével, a lefegyverzett Erdélybe bevonult, a nagykövetek tanácsa előtt már ott voltak az adatok az erdélyi magyarság ellen elkövetett román atrocitások­

ról s ugyanakkor úgy a felvidéki cseh megszállásról, majd a Pécsig előre­

nyomult szerbek garázdálkodásáról is riasztó hírek jutottak el Párisba.

Ekkor kezdődött a magyar alattvalók vagyonának elkobzása, a magyar egyházi vagyonoknak eredeti céljuktól elvonása, a magyar iskolák bezárása s a magyar lakosságnak szinte képzelhetetlen elnyomása, ami mai napig tart, mert mitsem törődnek az elintézetlen kisebbségi panaszok nagy tömé-

gével. Ezek a riasztó hírek még a háborús gyűlölet ködén keresztül is élénk fényt vetettek arra a helyzetre, ami be fog következni akkor, ha a kisentente államok területi igényei a könnyelmű háborús ígéretek teljesítésével fog­

nak kielégítést nyerni.

A nagykövetek tanácsa nem merte a háborús helyzet szorultságában tett ígéreteinek teljesíthetőségét a háború utáni helyzetkép alapján felül­

vizsgálni, holott kétségtelen, hogy például Románia, mely ország a háború kezdetén mindaddig, míg a középhatalmak voltak fölényben, semleges maradt, csak az entente győzelmi lehetősége első jeleinél lépett be a hábo­

rúba, onnan területe egy részének elfoglalása után mindjárt ki is lépett, a bukaresti béke megkötésével semlegessé vált s csak a fegyverszünet után gerálta magát újból hadviselő félként, a neki te tt ígéretek teljesíté­

sét — entente szempontjából tekintve — sem érdemelte meg.

A nagyhatalmak érezték már a bajokat, amik nemcsak Magyar- országot, de egész Európát érik akkor, ha a kiskultúrájú nyugtalan bal­

kán népeket, melyek a háborúelőtti kisebb alakjukban is annyiszor veszé­

lyeztették Európa békéjét, területileg nagy országokká alakítják át s a jövőben egy kis Balkán kisebb kellemetlenkedései helyett egy megnagyob­

bított és felbátorított Balkánnak sokkal veszélyesebb kilengéseivel kell számolni.

Érezték, hogy az eddigi Magyarország természetes határai helyett a meghagyandó kis Magyarországnak a Balkán felé tervezett nyílt határai, továbbá az átcsatolandó területeken élő három és fél millió magyarajkú állampolgárnak a kisentente országokba sorozása háborús veszélyeket fog teremteni, a gazdasági egységet képező Magyarország megbontása pedig gazdasági anarchiát, ami Kelet-Európa békés együttműködését és gazda­

sági életét lehetetlenné fogja tenni.

Ezeket a veszélyeket a nagykövetek tanácsa azáltal akarta enyhí­

teni, hogy mielőtt a békeszerződésekkel a kisentente területi igényeit ki­

elégítették volna, eme területátengedéseknek mintegy előfeltételeként a kisentente államokat arra kötelezték, hogy az öt entente nagyhatalommal úgynevezett kisebbségi garanciális szerződést kössenek, amely szerződé­

sekben a kisentente államok a kisebbségeknek jogait biztosítják olymódon, hogy a faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartozók ugyanazokat a jogokat fogják élvezni, mint a többi állampolgárok s a kisentente államok­

nak a kisebbségekkel szemben vállalt kötelezettsége mint alaptörvény meg­

változtatható sem lesz, a szerződés rendelkezései pedig a Nemzetek Szövet­

ségének védelme alá fognak tartozni.

A Csehszlovákiával és a szerb-horvát-szlovén állammal 1919. évi szeptember hó 10-ik napján, Romániával pedig 1919. évi december hó 9-ik napján kötött e három szerződés létrejötte valóban előfeltétele is volt a kisentente országok részére szánt területek juttatásának, mert a szerződés szövege szerint épp e nagy területi juttatások miatt vált szük­

ségessé a kisebbségi jogok biztosítása.

A kisentente államok, minthogy nemcsak céljuk volt a magyar kisebb­

ségek elpusztítása, de azt már a békeszerződés előtt, midőn az ígért terü­

letekre bevonultak, nagy erővel meg is kezdették, eleinte tudni sem akar­

2^*

tak a garanciális szerződések megkötéséről, csak amidőn megtudták, hogy enélkül nem kaphatnak területet, írták alá a szerződéseket, azoknak meg­

tartása iránt annyira erős szándékokkal, hogy a magyarok elleni pusz­

tító intézkedéseiket minden szégyenkezés nélkül fokozott mérvben tovább folytatták, látván azt is, hogy a Nemzetek Szövetsége a kisebbségi pana­

szokat úgyis szó nélkül félreteszi s kisebbségi kérdésekben legföllebb teo­

retikus és processzuális szempontból hajlandó a lényeget nem is érintő határozatokat hozni.

így igyekezett a kisentente kiérdemelni az átcsatolt területeket.

A kisebbségeket annyira elnyomták, hogy legtöbb országban eleinte még a magyar szó kiejtése is büntetést vont maga után. A kisebbségi szerző­

dések nagy dicsőségére Csehszlovákiába tilos ma is még magyarnyelvű újságot, könyvet vagy tudományos folyóiratot bevinni s a cseh határon már a vasúton elszedik az utasoktól a magyar újságot. De azért a szellemi együttműködés ligájának Prágában ta rto tt tavalyi gyűlésére a magyarok képviselőjét is meghívták s nagyon csodálkoztak, hogy az a meghívást visszautasította. Mindezt- dr. Vészi József, a magyar felsőház tagja az interparlamentáris konferencia ülésén szóvá is tette. Mély hatást keltett, de a dolgok csak a régiben maradtak.

Hogy micsoda helyzetek állottak elő Magyarországon és a magyar területből átcsatolt országrészeken, azt az egész világ tudja már. Min­

denki tudja, hogy akárhány helyen egy szegény magyar paraszt kéthol- das földjét szeli ketté a határ s ő néha csak egy holdját tudja művelni, mert a másik hold művelésére útlevelet vagy ahhoz vízumot nem kap.

Egy magyar alattvaló akárhányszor nem mehet anyja koporsójához vagy beteg gyermekének ágyához, szülőföldjére vissza, mert arra engedélyt nem tud szerezni.

Magyarország fájától, érc-, só- és szénbányáitól, az elszakított része­

ken lévő fontos ipartelepeitől, gyárainak, kereskedelmi és iparvállalatainak ottlévő vagyonától megfosztva s a teljes gazdasági pusztulás útjára taszítva kezdte meg tengetni életét a békeszerződés után, sőt szinte elképzelhe­

tetlenül még jóvátételt is fizetett és fog még fizetni egy egész jövő gene­

ráció életén á t egy olyan háború költségeire, amely háború őt, úgyszólván, minden anyagi eszközétől, lakosságának kétharmad- és területének közel háromnegyedrészétől megfosztotta.

III. A BÉKESZERZŐDÉS REVÍZIÓJÁRÓL.

AJ A revízió mint a béke igazi alapja.

Nem célja ennek a munkának apró részletekre menve tovább jelle­

mezni azt a helyzetet, amit nemcsak Magyarországnak vesztére, de egész Európa békés fejlődésének veszélyére is az a háborús gyűlölet teremtett, ami a békeszerződés rendelkezéseit Magyarország ellen diktálta.

Ez a háborús gyűlölet azóta elpárolgott s utat engedett a józan belá­

tásnak.

A helyzet most már az, hogy a Magyarország területéből földhöz juttatott kisentente államok kivételével minden művelt állam közvéle­

ménye tisztában van azzal, hogy Magyarországot a trianoni békeszerző­

déssel hallatlan igazságtalanság érte.

Magyarországnak az a törekvése, hogy törvényes és békés úton a népszövetségi paktum 19. §-ának rendelkezése alapján a trianoni szerző­

dés revízióját elérje, most már nem e szerződés igazságtalan voltának kimu­

tatásán fog múlni, mert az európai közvélemény a kijózanodás után a magyar igazságot úgyszólván már teljes egészében felismerte.

A magyar revíziós törekvésekkel szemben azok a körök, melyeknek elhatározásától fog függni e törekvések jogosságát majdan hivatalos úton is elbírálni, most már ellenvetésül csak azt hozzák fel, hogy a Magyar- országot ért jogtalanság megváltoztatására azért nincsen lehetőség, mert a Páris-környéki békeszerződések s így a trianoni szerződés is alapját képe­

zik Európa békéjének s így a békeszerződések megváltoztatása a békét megbontaná s újabb háború kitörésére adna alapot.

Ezzel a munkával Magyarország jogászközönsége annak a kimuta­

tására törekedik, hogy nem a trianoni revízió, de a trianoni szerződés további életbenléte az, ami a legnagyobb ellensége Európa békéjének s az igazi békét a mai igazságtalan és irracionális békeszerződés félretétele után alkotandó új, igazságos és racionális békeszerződés fogja csak megteremteni.

Tisztában vagyunk azzal, hogy amíg a nagyvilág csak azt tudja, hogy az ezeréves Magyarországot s a tisztességes magyar népet, mely ezer éven át védte Európát a kelet felől jövő minden veszedelem ellen, a trianoni szerződés tönkretette s területének legnagyobb részét széjjel­

osztotta, e tudat csak a szánakozás passzív érzését fogja kiváltani, de ha Európa lakossága, úgy Róma, mint Páris vagy London utcai járó­

kelője annak a tudatára ébred, hogy félelem nélkül nem hajthatja fejét éjjel nyugalomra addig, amíg a békeszerződések veszélyes rendelkezései pusztító hatásukat ontják, mert Európában bárhol nyugodt munkáról, annak biztos eredményéről, termelő munkába a veszteség veszélye nélkül beruházható vagyonról, egy vállalkozás, egy választott hivatás vagy fog­

lalkozási ág tisztán előrelátható jövőjéről, megtakarított tőke értékének megóvásáról, egyszóval a gazdasági élet összes feltételeiről még beszélni sem lehet, amíg egész Európa nemcsak a gazdasági életet, de minden egyes ember fizikai életét is állandóan veszélyeztető olyan helyzettel áll szem­

ben, hogy az alig elnyomott világégést a legkisebb fuvallat is bármely pillanatban életre keltheti.

Igen, mindenkinek arra a belátásra kell feleszmélni, hogy ennek a rettenetes helyzetnek nem az elmúlt háború, hanem egyedül és kizárólag a még el nem múlt, még meg nem változtatott békeszerződések az okai.

Ennek a munkának a célja erre a tudatra ébreszteni Európa egész jogászvilágát, amelynek műveltségéhez, öntudatához, önálló gondolkodá­

sához, elfogulatlanságához, nagy tekintélyéhez és befolyásához fordulunk mi, Magyarország jogászai, hogy az egész Európa jövő boldogulását annyira érintő e kérdésben a művelt világ közvéleményét közös erővel s közös érdekből felébresszük és ébrentartsuk.