H U S Z O N Ö T ÉV TÖRTÉNELEM
DÉNES LEÖ
EMLÉKEIM
A NAGY JELENTŐSÉGŰ SORSFORDULÓRÓL
Arra vállalkozni, hogy egy rövid írás keretében felidézzem az elmúlt huszonöt esztendő jelentős eseményeit — amelyeknek magam, is részese voltam —, igen nehéz feladat. Talán megkönnyíti, hogy Szeged közel áll hozzám, a távolból is jólesően figyelem, mennyit szépült, fejlődött az utóbbi években. Ha ritkábban is, mint sze- retném, de találkozom régi kedves barátaimmal, elvtársaimmal, akik erősítik ben- nem az amúgy is eleven lokálpatriotizmust.
#
Végigkatonáskodtam az I. világháborút, ahova az iskola padjaiból kerültem, majd a Tanácsköztársaság alatt a 4. Vasas Munkásezred egyik fontos beosztásában részt vettem az észak-magyarországi hadjáratban. Tizenkilenc után Csehszlovákiába kerültem, ahol egy ,faipari telepen dolgoztam, majd onnan hazajöttem a Tisza tájára.
A magam nehéz élete is hozzájárult annak felismeréséhez, hogy tudatosan kell küz- deni az igazságosabb világért. Sokat segítettek ebben volt tanáraim, köztük' So- mogyi Béla, Varga Jenő, Varjas Sándor.
#
Ismerem a város fél évszázados múltját, hiszen a legnehezebb időkben, a húszas évek elején kerültem Szegedre. Abban az időben mozgalmas élet volt itt. A drága- ság folyton emelkedett, határváros lettünk, és ipari beruházások helyett csupán a Klebelsberg-féle építkezések folytak; naponta más-más szakmák munkásai sztráj- koltak. Tagja lettem a szociáldemokrata pártnak, a fa- és földmunkások szakszer- vezetének, majd később a magántisztviselők egyesületének.
A nagy munkanélküliség is közelebb hozta az agitációs lehetőségeket. Talán vannak még, akik emlékeznek a Róka utcai kisvendéglőben rendezett „irodalmi"
estékre. Dobó Miklós, Szél Sándor barátaim még pár évvel ezelőtt is emlegették.
Mint a Munkás Testedző Egyesület alelnöke, az ifjúsággal sikerült szabadabban kap- csolatba kerülnöm. A pártban főleg ifjúsági és kulturális területen dolgoztam, ille- gális szemináriumot vezettünk Rudolf Ernővel. Munkánk legfontosabb eredménye talán az volt, hogy sok emberrel ismertettük meg Marx tanait, neveltünk olyan kádereket, akik közül szép számmal akadnak, akik ma is fontos helyeken meg- állják helyüket.
Az előadások anyagát az általunk szervezetten hallgatott moszkvai rádióból — amellyel „Vörös Szeged" fedőnév alatt kapcsolatban voltunk —, a Schönschtein-fü- zetekből, az antifasiszta Práger-kiadványokból és az általam több ízben Csehszlová- kiából hozott Űj Hang és más, haladó írásokból állítottuk össze. Sok gyakorlati és elméleti agitációs módszert tanultam — a felszabadulást sajnos már meg nem ért
—- nagyra becsült kedves elvtársaimtól, Szepesi Imrétől és Ladvánszky Józseftől.
A Szovjetunióról közvetlen híreket alig kaptunk. Emlékszem azonban Szent- Györgyi Albert előadására, aki a harmincas években az egyetem aulájában moszk- vai útjáról olyan lelkesen beszélt, hogy kijövet a jelenlevő elvtársakkal, csak egy- más kezét szorongattuk. A másik reális beszámolót Illyés Gyulától kaptam, aki
Makón az általunk még ugyancsak nem ismert hatalmas eredményekről szólott.
Sajnos, ugyanezt nem mondhatjuk el Kéthly Annáról, akit ugyancsak izgatottan vártunk le Szegedre, hogy halljunk az ott látottakról. Mire ő a következőket mondta:
„Képzeljék, elvtársak, a fivéremnek a vonaton lefújta a szél a kalapját, és egész Moszkvában csak sapkát lehetett kapni!"
A harmincas évek elejétől tagja voltam a szociáldemokrata párt vezetőségének 1936-ig, amikor rendőri felügyelet alá helyeztek. A párttal a kapcsolatom azután is megvolt, hiszen Papdi György, akkori titkár naponta feljött hozzám, ha másért nem, a moszkvai rádió híreiért. 1944. március 19-én reggel az egyik Pósa lány felszaladt hozzám, és azt mondta, hogy Brauswetter János vár a kapu alatt, azonnal jöjjek le.
Fricsay Ferenc honvéd főhadnagy-karmesterrel volt ott, -aki titokban közölte: tiszti gyűlésről jön, amelyen tudatták velük, hogy a németek hajnalban átlépték az ország határát. Megszállják Magyarországot, dél felé Szegeden lesznek. Intézkedjünk, amíg tudunk. Azonnal felkerestük Papdit, azután kimentünk a Munkásotthonba, ahol Bucsezán György elvtárs a kartonokat és amit lehetett, elásott. Persze másnap en- gem is beinvitáltak a politikai rendőrségre, egész estig vallattak, eredménytelenül szembesítettek több elvtárssal. Ott láttam utoljára szegény Müller Pali jó elvtár- sunkat is.
ki-
ismerem a város jelenét is. Hiszen a felszabadulást követően 1944 októberétől kerek 12 évig voltam a városi párt-végrehajtóbizottság tagja, pár hónapig polgár- mester-helyettes, utána a város polgármestere, m a j d vb-elnöke, 1956 októberéig.
Ügy érzem, hogy ezekben a sokszor nagyon is viharos időkben sikerült felada- tomat ellátni.
Erőt adott nekünk az üzemeket megindító munkásság áldozatos, harcos m u n - kája mellett, a dühöngő tífuszjárványt megfékező orvosok, a szocialista kultúra épí- tését megkezdő pedagógusok, művészek, a helyükön maradt becsületes értelmisé- giek, akik mindannyian hozzájárultak mai életünk eredményeihez.
Az 1944-es év októberének elején nehéz napokat élt át Szeged. Ütra készen álló német autók, rajtuk magasra tornyozva a város értékei, az üzemek gépei, kollé- giumok, klinikák berendezései, üzletek árukészlete, bútorok, élelmiszerek. Tiszai hídroncsok, megrongált épületek, romba dőlt élet. Így találta városunkat október 11-én a felszabadulás során bevonuló szovjet hadsereg.
Az egyik légoltalmi munkásszázad tagjaként, október 8-án vittek el bennünket Baja felé, de már az első éjszaka a 14 km-re levő Kossuth-kúttól egy barátommal sikerült visszatérni a városba, ahol elrejtőztünk, amíg 11-én a kora reggeli órákban találkoztunk az első szovjet harcossal. Azonnal a városházára siettem, és ezzel kez- detét vette „legális közéleti tevékenységem". Ismertem a járást a városházán, hi- szen gyakori vendége voltam a múltban a politikai rendőrségnek. Most természe- tesen más izgalommal futottam fel a jól ismert lépcsőkön. A volt polgármesteri szobában nagy volt a sürgés-forgás. Valentiny Ágoston örömmel üdvözölt, hiszen pár nappal ezelőtt üzent értem, hogy lehetőleg maradjak vissza. Azzal fogadott, hogy a szociáldemokrata párt belvárosi szervezetében általa megjósoltak kezdenek valóra válni. „Nem hiába jártatok kint a szocialista Bécsben, most felhasználhat- juk." Hoztunk is akkor brosúrákat haza, a Munkásotthonban előadások is hangzot- tak el erről. A megalakult MKP engem delegált polgármester-helyettesnek a szo- ciáldemokrata Valentiny mellé.
A feladatok óriásiak voltak. Gondoskodni a több mint 75 ezer ellátatlan élel- mezéséről, megindítani a szolgáltatásokat, gázgyártást, villanyvilágítást, mert ezek nélkül a kórházak, klinikák is bénák voltak. Meg kellett indítani a közlekedést.
A városban 6 ezer munkanélküli volt. Meg kellett kezdeni a megdöntött fasiszta rendszer maradványainak felszámolását, a demokratikus élet felépítését.
Az elmúlt 25 év történetén végigtekintve a legmaradandóbb élmény — a nagyon sok közül — talán éppen ezért az a lelkesedés, testvéri összefogás, amely minden becsületes embert elfogott az ú j élet megindításának munkájában. Az üzemekben nem volt megszabott munkaidő, az intézményekben hivatalos óra, nem voltak nap- palok és éjszakák. Szerveztünk, tanultunk, tanítottunk, szemináriumokat vezettünk, esténként a pártbízottságon sokszor éjfélig tartó beszámolások, a másnapi feladatok megvitatása. A szovjet élvtársak sem ismertek hivatalos időt. Mondta is nemegyszer Hajtovics alezredes, városparancsnok: „Most ti is katonák vagytok!"
Mindjárt az első napokban megtörtént az MKP újjászervezése. Elsősorban a régi, munkásmozgalomban részt vett elvtársakat vették fel a párt tagjai közé. Rend- kívül jelentős segítséget kaptunk már az első napoktól kezdve Révai József és Vas Zoltán elvtársaktól a mindennapi élet megindításához, a társadalmi-politikai élet konszolidálásához. Az első Kálvin téri pártaktíva-ülésen Révai fejtette ki, hogy miért nem lehet a proletárdiktatúrát azonnal bevezetni. Bizony nem mindenki ér- tette meg mindjárt a felhozott érveket. Akadt is egy közbeszóló, aki nagy hango- san odakiáltotta: „Maguk nem értenek hozzá!"
A programadó politikai erő a kommunisták Külföldi Bizottsága volt. E prog- ram és általában az antifasiszta nemzeti összefogás politikája nem volt új, hiszen a kommunisták már évek óta törekedtek az érvényre juttatására, és éppen az ille- gális Magyar Front tevékenysége folytán bizonyos eredménye mutatkozott is már e törekvéseknek. A magyar újjászületés megindítása, a szétszakadt ország elemeinek összekapcsolása Szegeden, az első felszabadult nagyvárosban kezdődött meg. Októ- ber 18-án, az első tömeggyűlésre Vas elvtárssal mentem a városi színházba. Örök emlékeim a gyűlés lelkes hangulata, amely minden jelenlevőt áthatott. Könnyes szemmel énekeltük először szabadon az Internacionálét.
Már 1944 novemberében jelentős szervezeti eredményeket felmutató kommu- nista pártszervezet működött, amely mellett erős szakszervezeti bizottság és üzemi tanácsok tevékenykedtek. A helyzet alkalmasnak látszott a következő lépés meg- tételére, egy minden társadalmi réteget átfogó politikai szerv létrehozására. Révai akkor kezdte meg egy antifasiszta egységfront, illetve egy új típusú helyi szerv alakítását. Neve: „Nemzeti Bizottság" volt. Révai Erdei Ferenccel és Balogh Ist- vánnal közösen indította meg november 19-én az ú j „Délmagyarország"-ot, amely már első oldalán viselte a leendő egységfront nevét, és segítette annak létrejöttét.
A szegedi pártszervezet és a szabad szakszervezetek által támogatott tervvel kap- csolatban már november vége előtt megegyezésre jutottak a még csak alakulásban levő többi demokratikus párt vezetőivel. A Front megalakult és a Szegedi Nemzeti Bizottságban testet is öltött 1944. december 2-án. December 3-án alakult meg a színházban hivatalosan is, és tett Szeged népe hitet az MNFF programja mellett.
Az ünnepélyes megalakulás után összeült a Nemzeti Bizottság. Nem jogszabály határozta meg működését, hanem a forradalom ereje. Az első ülésen tárgyalták meg a törvényhatósági bizottság megszűnését és a fontosabb politikai átalakulás teendőit. Újjászervezték a Front erőiből delegált városi képviselőtestületet, amelyet 1946-ban választottak újjá.
Első teendői közé tartozott, hogy megfelelően vegyen részt a Debreceni Ideig- lenes Nemzetgyűlés előkészítésében. Ezután javasolta — 1945. január 2-án — a Népbíróság felállítását. A Nemzeti Bizottság Szeged társadalmi és politikai rend- jének szervezője, az MKP által előterjesztett határozatok végrehajtásának őre és irányítója lett.
A város fasiszta vezetői természetesen elmenekültek, de egyébként sem lehetett szó arról, hogy Szegeden az élet ott folytatódjék, ahol megakadt. Űj, demokratikus haladó vezetésnek kellett az élre állnia. Az ú j vezetés megszervezésében, az élet megindításában a legnagyobb szerepet a kommunisták vitték. A városházára kerülő elvtársaknak voltak marxista ismeretei, és merték vállalni a felelősséget, az irá- nyítást. Sokan közülük nem felejtették el a Tanácsköztársaság idejét sem, s voltak ismereteik a szovjet életről. De ez teljesen új helyzet volt az ide került elvtársaknak.
Az országban még nem volt kormány. Magunknak kellett újjászervezni az ál- lamigazgatási tevékenység mellett a hatalmi funkciókat is. Ezekben a napokban Szeged úgy működött, mint valamiféle városállam. Munkánk kiterjedt a környező községekre is. Egy ideig Csongrád megye alispánjának jogkörét mi láttuk el, s Csanád megye egyes járásai is csatlakoztak hozzánk. A városi hivatalokon kívül, amelyek ügyosztályait egymás után szerveztük újjá, megindítottuk az igazságszol- gáltatást, a pénzügyi igazgatást, a postát, és újjászerveztük a rendőrséget. Sok szakmai segítséget adtak munkánkhoz a visszamaradt becsületes hivatali dolgozók.
A rendőrség megindítása a régi szervezett munkásokból álló polgárőrséggel kezdődött, akiknek • polgári ruhájukhoz funkciójuk jelzésére egyensapkákat készít- tettünk. Ma már nehéz elképzelni, hogy naponta 15—20 sapka készült el csupán, és hogy ezekhez a posztót honnan szereztük, 25 év elteltével is nehéz lenne elmon- dani. Szép filmfelvétel készült az első szemléről, de már akkor kerékpáros sza- kaszunk is volt az ott dolgozó elvtársak és mindannyiunk nagy büszkeségére.
Ha nehezen, is, de megszerveztük a közélelmezést, megindultak a közművek.
Ügy emlékszem, 1—2 napig sem volt a város villany, gázellátás nélkül. Majd el- készült az Újszegeddel összekötő fahíd, a szovjet hadsereg segítségével. Megindult a villamosvasút, a tanyai gazdasági vasút, amelynek működése különösen élelme- zési szempontból volt fontos. Természetesen ezeknek megvalósítása ú j stílusú mun- kamódszerekkel, leleményességgel, praktikus „közgazdasági" húzásokkal történt. Pl.
a kisvasúton „tojás-valutát" vezettünk be, jegyet egy időben csak tojásért adtunk.
Jól bevált, a piacokon volt tojás. A gyufagyár és a sóraktár készleteiből a kör- nyező falvakkal, tanyákkal cseréltünk élelmiszert. Dicséretes munkát, végzett ezen a területen a Közellátási Hivatal vezetője, Horváth József elvtárs. Azért élelmes em- berek kihasználták azt, hogy gépkocsi-ellátásunk bizony hiányos volt. A rendőrség vásárolt szabályos papírokkal egy szép almazöld Chevrolet kocsit, amellyel a fel- szabadulás első napjaiban Budapestre mentünk. A Rákóczi út elején pár percre megálltunk, látjuk, hogy valaki körüljárva vizsgálja a kocsit. Kiszólunk az ablakon:
„Na, barátom, úgy látjuk, valami nagyon érdekli magát!" — „Csak azt szeretném tudni, kié ez a kocsi?" — feleli. „A szegedi államrendőrségé"! „Hál' istennek — mondja —, legalább tudom, hol a kocsim!" Egy héttel később Donáth Ferenc a k - kori államtitkár ismert a város egyik kocsijában a sajátjára, pedig azt is szabályos papírokkal vettük.
A Szegedi Kendergyárban alakult meg az ország első üzemi tanácsa. Utána a többi gyárban- is létrejöttek a felszabadulás utáni forradalmi harcokban elévülhe- tetlen érdemeket szerző forradalmi szervek: az üzemi bizottságok. A volt tulajdo- nosok elmenekültek, az üzemekben megrongált gépekkel, hiányos felszereléssel, hő- sies munka eredményeként megindult a termelés. Teljesen ú j feladatok előtt állott az első üzemi bizottság, hiszen meg kellett alkotnia az üzemi tanács hatáskörét.
Elévülhetetlen érdemei vannak ebben a munkában Strack Ádámnak és egyik ked- ves barátomnak, elvtársamnak, Agócsi Jánosnak. Agócsi egyébként a „falujárás',' javító-szerelő munkásbrigádjának egyik szervezője és vezetője volt. Lelkes munká- juk is közelebb hozta a tanya népét a városi munkássághoz. Az üzemi bizottságok szervezésébe azonnal bekapcsolódtak a felszabadulás első napjaiban újjáalakult szak- szervezetek is.
A front elvonulása után a felszabadító szovjet hadsereg legfőbb törekvése az volt, hogy a normális élet mihamarabb meginduljon. A szovjet hadsereg egy óráig sem kívánt katonai közigazgatást bevezetni az ország egyetlen városában sem.
A munka természetesen a szovjet parancsnoksággal való szoros érintkezést köve- telte meg, hiszen minden anyagi segítségért •hozzájuk kellett fordulni. Magam m á r a 20-as években kezdtem oroszul tanulni. Szándékom volt kimenni a Szovjetunióba.
Párizsban, a követségen be is adtam ez irányú kérelmemet Korek József segítsé- gével, majd később Budapesten is. Itt a nagy titokban várakozók soraiban pár ismerősre is akadtam, így Gombkötő Péterre, aki a megalakuláskor az első titkár volt, Dinnyés Ferenc festőművészre, aki valamilyen találmányával igyekezett segí-
teni a szovjet országot. Kérelmemet Varga Jenő, Varjas Sándor és a szegedi Kőnig Frigyes támogatták Moszkvában. Régi elvtársunk, Dáni János, aki már nem élhette meg a felszabadulást, duzzadó zsebében állandóan hordott egy orosz szótárt, ö is szorgalmasan tanulta a nyelvet. Most nagy hasznát vettük kis nyelvismeretünknek is. Bár mi inkább csak szavakat tanultunk, nyelvtant nagyon keveset. Így mégsem voltunk teljesen a hivatalos tolmácsokra utalva. Ezek többnyire Kárpát-Ukrajnából származtak, akik tökéletesen sem oroszul, sem magyarul nem tudtak. Így sokszor saját értelmezésük szerint közvetítették a beszélgetést. Egy ízben Butyenko alezre- des, az első városparancsnok jött hozzám valami kéréssel. Ügy emlékszem, hogy a sebesültek elhelyezése ügyében. Fél órát magyaráztam, hogy milyen problémákat kell ezzel kapcsolatban megoldani és kértem az ő támogatását is. A tolmács egy szóval fordított: „Nye hocset!". (Nem akarja.)
Munkaterületemből adódóan a legtöbb kérdésben szorosan együttműködtem a szovjet katonai parancsnoksággal. A felszabadító szovjet hadsereg városparancsno- kaival és minden katonájával a legharmonikusabb baráti viszonyban álltunk. A szov- jet emberek hamar felismerték, hogy teljes szívvel, bizalommal vagyunk irántuk, amit ők is viszonoztak, segítettek minden problémánkban. Butyenkót követte a nép- szerű Hajtovics alezredes és helyettese, a kultúrát szerető Kartyenov alezredes és munkatársa, Kovaljev főhadnagy, ö k és Panov gárdaezredes, a Szövetségi Ellenőrző Bizottság vezetője, mindannyian városunk igaz barátai voltak és beírták nevüket Szeged újjáépítésének történetébe.
Meg kellett kezdeni a lelki romok eltakarítását is. Az iskolák, a színház, a kul- turális intézmények működését biztosítani kellett. November 3-án az összes szegedi elemi és középiskolában megindult a tanítás, november közepén az egyetem is meg- nyitotta kapuit. Október 18-tól már tartott előadást a szegedi színház. November 18-án pedig Zilahy „Süt a nap" című színművével kezdte meg a később oly híres Szegedi Nemzeti Színház fontos kulturális munkáját. Olyan ősbemutatók voltak, mint Muszorgszkij „Szorocsinszki vásár"-a. Az ú j közönség igényének megfelelően haladó tendenciájú darabok bemutatását is műsorra tűzte. A tizedik évfordulóra meghívtuk mindazokat a művészeket, akik Szegedről indultak el. Bizony ez igazi
„gálaest" volt, a magyar színjátszás igen sok kiválósága jelent meg. Pár évvel ezelőtt találkoztam az egyik jugoszláviai miniszterrel, aki elmondta, hogy bejárta a világot, de olyan „Bohémélef'-előadást nem látott, mint annak idején Szegeden.
Igaz, áldoztunk, sokszor erőnkön felül anyagiakban is Thaliának, de nem kis része volt a sikerekben Vaszy Viktor agilitásának sem.
Egy alkalommal Pátzay Pál látogatott le kormánybiztosi minőségben Szegedre.
Mondom neki, hogy menjünk el este a színházba. Ilyen előadást Budapesten sem láthat. Nagy t bajusza alatt kétkedő mosoly suhant át. Az első felvonás után kér- dem, mit szól hozzá? „Van igazság abban amit mondtál!" — felelte.
-W-
Elérkezett az ideje annak is, hogy eloszlassuk 25 év hazug rágalmait a szovjet országról, megismertessük életét, kultúráját. Amit eddig csak szívünk mélyén ápol- tunk, most végre szabadon is megalakítottuk, ugyancsak Szegeden először az ország- ban, 1944 novemberében a „Szovjet Barátok Szegedi Társaságát". 1945 májusában, mint a Magyar—Szovjet Művelődési Társaság folytatta munkáját. Már megindulá- sakor a város régi mozgalmi embereiből és köztiszteletben álló baloldali polgáraiból tevődött össze, és nem sokkal később szép székházat, díszes kiállító csarnokot ka- pott. Csakhamar városunk pezsgő kultúrmozgalmainak színhelye lett. A nagyobb üzemek, az egyetem, a politikai és kulturális élet jelesebbjei, a honvédség küldöt- ték el képviselőiket. Ügyhogy rövid idő alatt jelentős tömegbázissal rendelkezett a Társaság. A tavasz folyamán megalakultak az egyes szakosztályok: orvosi, jogi, mezőgazdasági, ipari, pedagógus, színházi és sajtó szakosztály, amelyek működésük folytán még szélesebb rétegeket vontak be a munkába és értek el szép eredmé- nyeket. Rendezvényeink célja volt a szovjet élet, tudomány és művészet megis-
mertetése. A felszabadulási évfordulók megünneplése, a magyar—szovjet barátság napja, a szovjet művészek előadásai eseménynek számítottak városunk életében.
Az ismeretterjesztő előadások sorából, amelyeket első időben a Szovjetunióból hazatért elvtársak tartottak, Balázs Béla író előadásai — a szovjet kultúráról — emelkednek ki. Balázs Bélát Szeged fiának fogadta, és ma is fennálló tartozásom, hogy megírjam Szegeden töltött napjait, és hozzám írt leveleit közkinccsé tegyem.
Később bekapcsolódtak a helyi tudósok, írók, művészek előadásaikkal, a képző- művészek, a Móra Ferenc Múzeum kiállításai, az üzemek faliújság-versenyei, ide érkező szovjet tudósok, pl. az egyetemen rendezett Krajevszkij-előadások is. 1945- ben megindítottuk az első orosz nyelvkurzust.
A felszabadulás első napjaiban alakult meg a Kommunista Ifjúsági Szervezet is.
Az ifjúsági mozgalom vezető magját a Csillagbörtönből szabadult kommunista fia- talok és a szegedi Munkásotthon ifjúmunkás vezetői képezték. Hamar megszületett a határozat arra, hogy a KISZ-be kell tömöríteni a felszabadult területek ifjúságát.
A KISZ Központi Vezetősége is Szegeden alakult meg, és feladatának tekintette a felszabadított területek fiataljainak tömörítését. A KISZ akkori vezetősége sűrűn ülésezett valamelyik elvtárs lakásán, mivel székháza az első időkben még n e m volt.
A vezetőségi ülésekre gyakran hívták meg a párt egy-egy vezetőjét is, hogy a szer- vező munkához kérjék tanácsaikat. A KISZ feloszlatására és a MADISZ megszer- vezésére 1945 januárjában került sor, mivel a párt az ifjúsági mozgalomban is igye- kezett megvalósítani népfrontpolitikáját, ezért lemondott a saját szervezetről. Ek- korra már az SZDP és a Kisgazdapárt ifjúsági szervezetei is megalakultak. Az i f j ú - sági szervezet munkájába a város fiatalsága nagy lelkesedéssel kapcsolódott be.
A polgárőrség, a szerveződő néphadsereg tagjainak jelentős része közülük került ki, és minden nehéz társadalmi munkát szívesen végeztek, segítették a város életének konszolidálását. Segítettek minden területen. Egy példát: nyilas röpcédulákat talál- tak reggelenként a város különböző pontjain. A csekély számú rendőrség tehetetlen volt. Fiaink az esti szürkület beálltakor felkúsztak a Széchenyi tér és a Dugonics tér fáira, és ott dideregtek hajnalig. Megjelent a delikvens, az egyik fa alatt szórta szét a cédulát, mire egyikük — ma rendőr alezredes — éppen a nyakába ugrott.
Meg kell emlékezni azokról a szegedi munkásfiatalokról is, akiket a fasiszta ható- ságok éppen baloldali magatartásuk miatt hurcoltak el, és nem élhették meg a fel- szabadulást. Így Lengyel Gusztávról, Birnfeld Sándorról, akik a felszabadulás előtti szegedi ifjúmunkás-mozgalom vezetői közé tartoztak.
• &
A hármas vezetés időszakában a kommunisták gyors előretörését nagymérték- ben segítette a nép érdekeit szolgáló célok kitűzése mellett az azok megvalósításáért küzdő dolgozók önzetlen, lelkes munkája. A koalíciós partnerek erejének jelentős részét kötötte le a választókért való versengés, az államhatalmi, közigazgatási pozí- ciók megszerzéséért folytatott küzdelem. Akadtak persze olyanok is, 'akik egyéb meggyőződés híján egyéni előnyökért léptek pártjukba. Bizony a demagógia ellen is harcolni kellett. Szociáldemokrata testvéreink között is voltak néhányan, akik órá- kig csak szóvirágokkal szórakoztatták a gyűlések résztvevőit. Az első szabad m á j u s
1-én szónokuk így kezdte ünnepi beszédét: „Piroslanak ma is a város utcái, de most nem a kiöntött munkásvértől, hanem a vörös zászlók erdejétől!" Következtek a frázisok félórán át, de a megváltozott új életre való útravalót nem találhatott benne senki.
A kommunistáknak az illegalitás éveiben kevés lehetőségük volt a tömegek előtt beszélni. Rendszerint csak kisebb csoportokkal adódott erre alkalom. A pártba a fel- szabadulás után belépett volt szociáldemokrata és szakszervezeti elvtársak hamar át is vették az ú j stílust. Persze ez nem mindenkinek ment könnyen.
Sokat lehetne írni a választási harcokról, amikor éjfélkor kezdtük bontogatni a kerületekből beérkezett urnákat, és számoltuk a szavazatokat. Az 1945-ös válasz-
tások előtt felhívtak bennünket az Akadémia utcába. — Milyen eredményre számít?
— tőlem is megkérdezték. Mondom: 18% körül. A sok optimista jelentés mellett ez szinte sértésnek számított. Nagyon leszidtak: maga nem jár ki az emberek közé, csak az íróasztala mellett ül stb. Jött az eredmény: 17%. Szomorú elégtétel volt, s emlékszem, amint ott ülök a közgyűlési teremben, odajön hozzám Bernáth András, a szocdem választási bizottság tagja, és mondja: „Ne szomorkodj, Déneském, nem fogunk elhagyni."
Zöld Sándor, aki a Szegeden eltöltött évek alatt dinamikus, megalkuvást nem tűrő pártszerű magatartásával vezette a választási harcokat, a városi pártbizottság titkáraként sok elvtársnak szolgált más munkájában is például. Ugyanígy Szirmai István elvtárs, a felszabadulást követő időkben egyik legkeményebb harcosa volt pártunk vezetőinek. Gyűléseken, a városházán, a Délmagyarország hasábjain küz- dött a nyílt és a koalíciós pártok berkeiben megbúvó politikai ellenfelekkel. Szege- dinek vallotta magát akkor is, amikor a fővárosba került, és a város minden igaz ügyében számítani lehetett rá.
#
Várospolitikánk egyik sarkalatos pontja volt, hogy már a múltban is az eddig elhanyagolt peremkerületek felé tekintsen. Gondoskodnunk kellett a külvárosok jobb világításáról, artézi kutakról, iskolákról, bölcsődékről. Nem volt így tehát min- den alap nélküli, amikor az ú j Tisza-hidunkat avattuk, s az öreg Ugi plébános így kezdte üdvözlő beszédét: „Újszeged a múltban csak a harangszót kapta a Város- házától!"
Szegedről indult el a testvérvárosi mozgalom is. Meleg barátság fejlődött ki Brno, Ploe?ti, Szabadka városokkal, és megkezdtük kapcsolataink felvételét Odesz- szával is. Sokat tanultunk egymástól és a brnói kertészek, a szegedi épitészek és mások sokat beszélhetnek erről. Megállapodásokat kötöttünk gazdasági és kultu- rális tapasztalatcserére. Nemegyszer vetették fel illetékesek, hogy Szeged önálló kül- politikát folytat és hogy a testvérváros-mozgalomnak van-e megfelelő gyakorlati értéke? A rossz emlékű 1956 októberének legkritikusabb napjaiban, amikor voltak a helyzetet fel nem ismerő olyan elvtársak is, akik nyíltan csatlakoztak az ellen- forradalmárokhoz, telefonhívást kaptam Brnoból. Josef Kalasek vb-elnök közölte, hogy velünk vannak, aggódnak városunkért, és készen állnak arra, hogy hívásra 4 ezer felfegyverzett munkással segítségünkre induljanak. Ez a baráti, igaz elvtársi megnyilatkozás sok mindenre választ ad. November első napjaiban, az ellenforra- dalom leverése után Brno két Zetor-von tatét — pótkocsijai megrakva a legszüksé- gesebb hiánycikkekkel — küldött ajándékul Szegednek.
*
Nagyon sok mindenről kellene még szólni. Kedves barátaimról, például a min- den küzdelemben elöl járó Bite Vincéből és a többi szeretett elvtársaimról, akikkel együtt harcoltunk a felszabadulás előtti és utáni években. De mindezt majd a most munka alatt levő visszaemlékezéseimben gyűjtöm össze. Nem tétlenkedtem azután sem, hogy Szegedről elkerültem. Három évig a Kulturális Kapcsolatok Intézetének vezetője voltam nyugdíjazásomig. Jelenleg is aktív tagja vagyok a Hazafias Népfront Országos Tanácsának, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság Országos Elnökségének.
Ma nem tartanánk ott, ahol tartunk, ha az elmúlt időkben nem fogott volna össze minden haladó erő, hazáját szerető munkáskéz a közös célért, amelynek el- érése nem egyes emberek érdeme, hanem a közös erőfeszítéseink eredménye.
