S Z É L Ü T Ö T T E N
Szellemünk, testünk nagy kalandra, sohasem jóra éhes.
Menekülhetünk fegyelmezett szavak igézetéhez.
Akarat? Acél, pengehegybe buktatott fémes jóság —
mennyit ér? Szédült, szélütéses ereim átcsomózzák
az ellentmondások. Spirálban tekergő lesz a holnap,
tarka sora a holnapoknak . . .
— hazudhatnék nagyobbat?
Magamnak se. A világon csak a bennünk hordott számos, minden más érdektelen. Búvik ki-ki gyalázatához,
takargatja. Vagy dédelgeti?
Zsibog a nyű-rokonság.
Bámulom arcom emberibbé mélyült árkait, foltját.
Felét a fények menekítik — . de melegítik árnyak:
így szép, így kell prédául esni a felemás világnak.
HALLGATÓ
Köszönöm a lemondás édességét.
Csodálatos volt, épp ezért elég.
Tapadó, sűrű mézben fulladozva szakítanám le az ég tetejét.
Én rendezhessek cifra mulatságot, egyetlent csak a sosemvolt helyett, ékszerül tőrös csillagot, suhogva szalagoznának ködszerpentinek . . .
Hogy végre semmit értenem ne kelljen, akár a holtak, elhagyni magam,
ritmussá növő zsibongásba veszve ellebegni a földről hangtalan,
észrevétlen: a párák szabadsága gomolyogtatna más világba át
vendégnek. Nem is tudom, mit kívánnék . . . kelletődnének pöffedt mazsolák. —
Testvérek között lennék legkisebbik, dajkált, nem dajka. És a szerelem ha simogatni képtelen, hát inkább elkerüljön, mint termővé tegyen.
Nem lesz másképp már ezen a világon.
Se csönd, se béke, semmi irgalom.
Sok elmúlt évem, szikkasztó sok évem belémmérgült, hogy le nem hagyhatom.
Mindig a kezek, a követelők, kérők, másért szétnyesők: sosem lesz elég?
Köszönöm a lemondás édességét!
Én szakítom le az ég tetejét.
JOBBÁGY KÁROLY
ÖT ÉV
Én nem mondom,
hogy vihar nélküli idő volt Drágám az elmúlt öt év.
— Velem amúgy sincs sehol csöndes tenger — Bánataim minden vizet felvernek,
indulataim bőgő rohamát
szenvedik földig hajolt örömtölgyek s dühöktől gázolt nevetésmezők,
önmagam is kínpadra hányszor vontam.
A keserűség ördögeivel
— láthattad! — hányszor kellett verekednem.
Életem, szobám — feldúlt csatatér.
^ volt napfény, olyan, mint sehol máshol, De olyan, amely ha ragyogást varázsol, a pillanat is évezredet ér.
Kószálások, önfeledt repülések,
— ha fenyegettek is kínból vert kések — arany volt fánkon minden kis levél.
Erre gondolj, ha bánod, miért is tetted, hogy nyugodt sorsod énhozzám kötözted, vállalva szégyent, könnyet és veszéyt, e napsugaras pillanatokért.
423'
