„Monok István az efféle okoskodásokat – »Haladjunk!«
vagy »Dolgozni mikor fogunk?« – már akkor is csak egy legyintéssel intézte el, amikor még divatban voltak.
Isten éltesse hatvanadik születésnapján!”
(Bene Sándor)
„A végén az is kiderül, miszerint Monok néhány odavetett adata alighanem cáfolja az egész nehezen felépített gondolatmenetemet.”
(Péter Katalin)
„Balázs Mihálynak azzal, hogy lassan mérgezésem van a könyvjegyzékektűl, s kérve, ne találjon többet.”
(Monok István dedikációja Balázs Mihálynak)
KOSSUTH KIADÓ
www.kossuth.hu kiado@kossuth.hu
MONOKgraphia
Tanulmányok Monok István születésnapjára 60.
Tanulmányok Monok István születésnapjára 60.
M ON OK gr aph ia
MONOKgraphia
Tanulmányok
Monok István 60. születésnapjára
Szerkesztette:
Nyerges Judit, Verók Attila, Zvara Edina
A kötet megjelenését támogatta:
Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány
Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ Eszterházy Károly Egyetem
Szegedi Tudományegyetem
A borítót Kokas Károly tervezte
ISBN 978-963-09-8702-8 Minden jog fenntartva
© Kossuth Kiadó 2016
© Kokas Károly 2016
Felelős kiadó Kocsis András Sándor a Kossuth Kiadó Zrt. elnök-vezérigazgatója A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja Könyvkiadási igazgató Szuba Jolanta
Műszaki vezető Papp Miklós
www.kossuth.hu / e-mail: kiado@kossuth.hu A nyomtatás és a kötés a Prime Rate Kft.-ben készült
Felelős vezető dr. Tomcsányi Péter
Tartalomjegyzék
Előszó ... 7
Köszöntők Géczi János (Veszprém): Szoros ábécérendben: a hatvanas Monok Istvánnak ... 9
Jankovics József (Budapest): A Monok István-univerzum ... 10
Ötvös Péter (Szeged): a Monok ... 14
Frédéric Barbier (Paris–Chatou): Avec István Monok, une page de l’histoire européenne, au tournant des XXe et XXIe siècles ... 15
Farkas Gábor Farkas (Budapest): Dudith András és Jethro Tull ... 17
Holl András (Budapest): Nomen rosae – Monok István köszöntése ... 22
Dušan Katuščák (Žilina/Zsolna): Priateľský pozdrav pre prof. Istvána Monoka – Friendly greeting to Professor István Monok ... 23
Kiss Barbara (Budapest): A nemzet könyvtárosa 1999–2009 ... 24
Kis-Tóth Lajos (Eger): Köszöntő ... 27
Mader Béla (Szeged): Köszöntésféle ... 28
Németh S. Katalin (Budapest–Celldömölk): Példaképek: Szubjektív portré egy könyvtáros házaspárról ... 31
Gernot Nussbächer (Brassó): Ein Gruß- und Dankeswort aus Kronstadt ... 37
Csapó Mónika (Budapest): 60 szó ... 38
Tanulmányok Ács Pál–Petneházi Gábor (Budapest): Késre menő vita 1571-ben Murád Dragomán (Somlyai Balázs) és Arnoldus Manlius között ... 39
Balázs Mihály (Szeged): A Zrínyi-könyvtár három tételéről (Könyvjegyzékmérgezés ellen való orvosság) ... 46
Balázs Péter (Szeged): A „spinozista” Martinovics – értelmezési kísérlet (második nekifutás) ... 51
Barátné Hajdu Ágnes (Budapest): A Csongrád Megyei Általános Tanító Egyesület tevékenysége és illusztrációs pályázatai a két világháború között ... 56
Frédéric Barbier (Párizs–Chatou): Un exemplaire exceptionnel: le Theuerdank de Melchior Pfinzing à la Bibliothèque du château de Chantilly ... 62
Bene Sándor (Budapest): A sztoikus Zrínyi ... 69
Jan-Andrea Bernhard (Castrisch–Zürich): Die alte Klosterbibliothek Disentis: Ein buchgeschichtlich bemerkenswerter Fund ... 87
Bitskey István (Debrecen): Pázmány Péter és a Reihing-vita: Adalék az érseki könyvbeszerzéshez ... 98
Bujtás László (Budapest): Egy elfeledett 18. századi erdélyi főúri könyvtár nyomában: Kendeffi Elek hollandiai könyvvásárlásai (1761–1762) ... 102
Czibula Katalin (Budapest): Két kézirat: egy német nyelvű dráma és egy fordítás: Katona József Jolánta a’ Jerusálemi Királyné című drámafordításának szövegkiadásáról ... 109
Császtvay Tünde (Budapest): Az átlátszó, szomorú város modern fényei: Mikszáth Kálmán Budapest-élménye ... 114
Csepregi Zoltán (Budapest): A Barcaságtól Pennsylvaniáig: Lucas Rauss (1724–1788) önéletrajza ... 121
Csernus Sándor (Szeged): Jean de Joinville történetének kéziratai, első kiadásai és a könyvnyomtatók felelőssége ... 132
Tartalomjegyzék
Csorba Dávid (Debrecen): Az Országh Ilona feletti hiányzó temetési beszéd esete ... 137 Andrea De Pasquale (Bologna): Bodoni in Ungheria: la corrispondenza con il conte
Sámuel Teleki ... 143 Marisa Midori Deaecto (São Paulo): István Monok: un historien à l’echelle
européenne ... 149 Deé Nagy Anikó (Marosvásárhely–Eger): Teleki Sámuel végakarata ... 154 Dukkon Ágnes (Budapest): Frölich Dávid humora: Időjóslási kommentárok
az 1641-ben Nürnbergben kiadott kalendáriumában... 163 V. Ecsedy Judit (Budapest): Schauff pozsonyi könyvkiadó kétnyelvű hirdetése (1790) ... 170 Emődi András (Nagyvárad): A Schola Rivulina Nagybányán fennmaradt köteteiről ... 174 G. Etényi Nóra (Budapest): Aktualitás és reprezentáció: Matthäus Wagner (1648–1694)
ulmi kiadó almanach royaljai... 183 Fata Márta (Tübingen): „Dem Verdienst die Krone!ˮ: Bemühungen um die
Ehrendoktorwürde der Universität Tübingen für den lutherisch-evangelischen
Superintendenten István Czékus in den Jahren 1877 und 1889 ... 190 Fazekas István (Budapest): Egy könyvjegyzék tanulságai: Heresinczy Péter
győri püspök, kancellár és a hagyatékában összeírt könyvek (1590)... 195 Fekete Csaba (Debrecen): Csallóközi formula avagy református ágenda a 16–17.
századból ... 202 Font Zsuzsa (Szeged): A spiritualizmus és a radikális pietizmus irodalma Szebenben:
Andreas Teutsch könyvei a Brukenthal-gyűjteményben ... 209 Géczi János (Veszprém): Az enciklopédikus Plinius a rózsákról ... 214 Granasztói Olga (Budapest): Litteris in Patria Augendis?: Könyvtártörténeti
elmélkedések a „másik” Apponyi könyvtár sorsának apropóján, 1774–2011 ... 220 Gudor Kund Botond (Gyulafehérvár): Bod Péter és a németalföldi peregrináció ... 228 Tatjana Guszarova (Moszkva): A hivatalos érintkezés nyelve Magyarországon a
XVII. században ... 252 Hamvas Endre–Keserű Bálint (Szeged): Köleséri Sámuel tudományos-irodalmi fő
művének sorsa ... 257 Hegyi Ádám (Szeged): Fábián János békési református tanító veszedelmes könyvei ... 260 Doina Hendre Biro (Gyulafehérvár): La vocation de mécènes des Batthyány :
Résidences, palais et châteaux... 268 Horváth Iván (Budapest): Egy régi metafora ... 280 H. Hubert Gabriella (Budapest): Az Evangélikus Országos Könyvtár korai
történetének a vázlata ... 283 Hubert Ildikó (Budapest): Feljegyzés Károlyi Gáspár haláláról: Sóvári Soós Kristóf
posztilláinak kéziratos toldalékában ... 289 Imre Mihály (Debrecen): Incunabula Hungarorum – a magyar őstörténet olvasata
Wittenbergben, a gyászévtizedben ... 294 Jankovics József–Kőszeghy Péter (Budapest): Kisvárdai viszonyok –
Telegdi Kata verses levele ... 305 Jankovits László (Pécs): Vizsgálódások Jacobus Piso és a bécsi Ausonius-kiadás körül ... 337 János Szabolcs (Nagyvárad): Magyar főúri családok Bécs 18. századi színházi
kultúrájában ... 341 Káldos János (Budapest): „…egyig le kell vágni, hogy legyen egy hit”:
Szilvási János beszéde Kolozsvárott 1593 októberében ... 347 Z. Karvalics László (Szeged): A múzsák a háborúban sem hallgatnak
(Szempontok és példák egy furcsa fogalmi négyszög értelmezéséhez) ... 353 Katona Tünde (Szeged): Kellemes szomszédság: Összetartozó emlékkönyv-
bejegyzésekről ... 361
Olga Khavanova (Moszkva): Magyar hivatalnokok nyelvtudása és a felvilágosult
abszolutizmus reformtörekvései ... 366 Király Péter (Kaiserslautern): Johannes Thesselius kottás bejegyzése Clemens Hizler
emlékkönyvébe (1611) ... 371 Kiss Farkas Gábor (Budapest): Az első, részben magyar nyelvű nyomtatvány
(Melanchthon: Elementa Latinae grammatices, Krakkó, Vietor, 1526) ... 375 Brigitte Klosterberg (Halle an der Saale): Hungarica in den Beständen der Bibliothek
und des Archivs der Franckeschen Stiftungen zu Halle ... 380 Knapp Éva (Budapest): Egy ismeretlen mariánus ferences könyvtár a 18. században ... 385 Kokas Károly (Szeged): Digitális bölcsészet 2016: A bölcsészek és az informatikai
megközelítés: régen és most ... 405 Klára Komorová (Turócszentmárton): Torzá súkromných knižníc z bratislavskej
Kapitulskej knižnice ... 413 Kovács András (Kolozsvár): Gyulafehérvári séta Bethlen Miklós kancellárral ... 418 Krász Lilla (Budapest): Bibliofil főurak: gróf Festetics György orvostudományi
könyvgyűjteményéről (Vázlat) ... 425 Sz. Kristóf Ildikó (Szeged–Budapest): „Indi legendi & scribendi usum mirantur”:
Egy kulturális sztereotípia múltjáról és régi magyarországi előfordulásáról ... 435 Kruppa Tamás (Szeged): Történetíró Róma(?) városában: Egy tervezett(?)
Erdély-történet nyomában ... 447 Tuomo Lahdelma (Jyväskylä): Márai és Mannerheim ... 454 Lázár István Dávid (Szeged): „Melior fieri studeo, si possim”: A tudatlanság
és morális következményei Petrarcánál ... 458 Christine Lebeau (Párizs): Négocier des savoirs d’État : les Observations de
Jean-Claude Flachat sur le royaume de Hongrie ... 463 Lengyel Réka (Budapest): A visszanyert könyvtár: A Széll Farkas-gyűjtemény
feldolgozásának lehetőségei a 21. században ... 472 K. Lengyel Zsolt (Regensburg): Bogyay, Borbándi, Molnár: Három hagyaték egy
bajorországi magyar gyűjteményben ... 479 Jean-Michel Leniaud (Chartres): Viollet-le-Duc et les Vampires ... 485 Lipták Dorottya (Budapest): Szeletek az „erdélyi” könyves- és sajtóvilág 19. századi
történetéből: Pályaívek, generációk, tendenciák várostörténeti és vállalkozástörténeti
kontextusban ... 491 Eva Mârza–†Iacob Mârza (Gyulafehérvár): Alte rumänische Bücher in der Széchényi-
Nationalbibliothek in Budapest ... 504 Mikó Árpád (Budapest): A Bibliotheca Corviniana és az aranyozott corvina-kötések ... 510 Elmar Mittler (Göttingen): Von der Bibliotheksgeschichte zur Bibliothek als Geschichte:
Neue Konzepte kulturanthropologischer bibliothekshistorischer Forschung ... 515 Oláh Róbert (Debrecen): Adalékok az „et amicorum” possessorbejegyzésekhez ... 521 Orlovszky Géza (Budapest): Az Istvánffy-könyvtár egy kötete a Pálos Könyvtárban ... 527 Ősz Sándor Előd (Kolozsvár): A Vizsolyi Biblia eddig ismeretlen példánya a Kolozsvári
Protestáns Teológiai Intézet könyvtárában ... 533 Ötvös Péter (Szeged): Opitz Márton olvas ... 541 Pajor Enikő (Szeged): „Et musique est une science, Qui veut qu’on rit et chante et
dance”: à la recherche des traces françaises de l’ars subtilior ... 546 Pálffy Géza (Budapest): Két elfeledett hungarikum keletkezéséről: Johann Probst
munkái az 1681. évi soproni királyné-koronázásról és országgyűlésről (Bécs, 1682) ... 554 Péter Katalin (Budapest): A főnemesség olvasmányaitól a gyöngyösi rektorig a 16–17.
században ... 562 Pintér Márta Zsuzsanna (Eger): Két pálos könyvjegyzék tanulságai ... 568
Tartalomjegyzék
Ferenc Postma (Amszterdam): Warum Johannes Gele Debreceni bei Nacht und Nebel aus Franeker verschwunden ist: Die Franeker Inventarliste seiner dort hinterlassenen
Bücher und Güter (1661) ... 574
Ursula Rautenberg (Erlangen): Eine Inkunabel, die Johannes Sambucus besessen hat: Der „Herbarius latinusˮ (Mainz: Peter Schöffer, 1484) im Besitz der Universitätsbibliothek Erlangen-Nürnberg ... 586
Ritoókné Szalay Ágnes (Budapest): Egy római kő és könyvészete ... 593
Christian Rother (Gundelsheim): Zwanzig Jahre EDV in der Siebenbürgischen Bibliothek Gundelsheim: Erweiterter Aufsatz der auf der Jubiläumstagung des Arbeitskreises für Siebenbürgische Landeskunde am 12.09.2015 vorgetragenen PowerPoint-Präsentation ... 599
Rozsondai Marianne (Budapest): Erdélyi kötések további csoportjai a 17. századból ... 604
Helena Saktorová (Turócszentmárton): Genealogické údaje k rodinám Zai a Petrőci ... 610
Sándor Klára (Szeged): Az OSZK (szerencsére nem kenyér)bogaras kéziratáról ... 613
Andrea Seidler (Bécs): Sámuel Teleki und Ludwig Höhnel in Ostafrika: Analyse eines Reiseberichtes ... 620
Simon Melinda (Szeged): Felgyűrt ingujj helyett vasalt köpeny: A nyomda- és nyomdászábrázolások átalakulása a 19–20. század fordulóján ... 630
Thomas Şindilariu (Brassó): Die Anfänge der siebenbürgischen Landeskunde im Umfeld der Freimaurer und Samuel von Brukenthals ... 637
Sipos Gábor (Kolozsvár): A Kiss catechismus ismeretlen kiadásának sajátos példányáról ... 649
†Soós Tamás (Eger–Mezőkövesd): یب ک ایچ ک Kebikecs, a keleti kéziratok Dzsinnje és a könyvészet mágusai, a Szahafok ... 651
Szelestei N. László (Budapest): Bél Mátyás Bars vármegye leírása című kéziratának egyik bírálója: Pongrácz Gáspár esztergomi kanonok ... 656
Szentmártoni Szabó Géza (Budapest): Istvánffy Miklós feljegyzése Mátyás király egykori római lovas képéről ... 660
Szilágyi Emőke Rita (Budapest): Epistolae familiares – baráti (?) levelek: Oláh Miklós barátai levelezése tükrében... 668
Szoliva Gábriel OFM (Budapest): „…secundum modum Ecclesiae Zagrabiensis”: Egy középkori pszaltérium metamorfózisa ... 673
Szörényi László (Budapest): A Festetics-kódex Petrarca-fordításai a költőre vonatkozó újabb kutatások fényében: (Vázlat) ... 680
Tóth Zsombor (Budapest): Cserei olvas…: Írásantropológiai és olvasástörténeti megfontolások az ifjú Cserei Mihály íráshasználati habitusában (Esettanulmány) ... 692
Tóth Zsuzsanna (Budapest): Egy könyvről… ... 700
Tusor Péter (Budapest): Trinkell Zakariás prímási gyóntató küldetése a bécsi udvarba (1664. augusztus) ... 706
Varga András (Szeged): A szegedi Rómeó és Júlia: Tóth Katalin levelei ifj. Horváth Istvánhoz ... 715
P. Vásárhelyi Judit (Budapest): Bibliaolvasó kalauz a 18. században ... 721
Véghseő Tamás (Nyíregyháza): Bacsinszky András munkácsi püspök könyveinek jegyzéke 1790-ből ... 726
Viskolcz Noémi (Szeged): A Bibliotheca Windhagiana: egy különleges arisztokrata könyvtár a 17. századból ... 745
Voigt Vilmos (Budapest): A vallási kultúra középkori fázisai a Kárpát-medencében ... 750
Ulrich Andreas Wien (Landau): Reformatorische Ideen auf dem Dorf: Interdisziplinäre Vielfalt im Werk von Damasus Dürr (ca. 1535–1586) ... 758
Tabula gratulatoria ... 769
Személy- és helynévmutató ... 771
Fremdsprachiges Inhaltsverzeichnis ... 843
Előszó
Monok István köszöntése
Monok István hitvallása: az állhatatosság. Emberien szólni az emberiről; confessio, mely a személyes sorsot vezérlő elvek tételes, tömör megfogalmazása.
A József Attila Tudományegyetemen, harmadéves korában hallott először Christoph Plantin antwerpeni nyomdászról. Nyomdászjelvénye az Alkotó kéz, ahogy a felhőkön átnyúlva, kör- zővel a kezében a teremtésen dolgozik. Körülötte a nyomdász jelmondata: Labore et constantia.
Plantin egyik korrektora, a neves újsztoikus morálfilozófus Justus Lipsius egyik fő művének a címe is De constantia, vagyis Az állhatatosságról.
Az a gondolkodásmód, amely az aktív, cselekvő életet állítja az emberi erényesség közép- pontjába, a folytonos munkálkodást, a számunkra juttatott tér maradéktalan kitöltését, sőt annak megpróbálását is, hogy ez a tér valamelyest táguljon, szimpatikus és követendő életprogrammá vált benne. Magunk folytonos hasznossá tevése (legalábbis a hit abban, hogy fontos az, amit teszünk) családi örökség és gyermekkori falusi élménye is.
Úgy véli, hogy elkényeztették: a családja, a munkatársai Szegeden, Budapesten és Egerben, a régi magyaros szakma és a könyvtörténészek azt a tapasztalatot engedték átélnie, hogy ha lelkiismeretesen teszi a dolgát, akkor annak eredménye is lesz. Ez lehet alapja a szakmai, tudo- mányos előmenetelének, hivatali pályájának. Talán (már) nem naiv. Magasabb posztokon meg- jelennek a nagyobb pofonok és annak a világnak a képviselői, akik születési jogon, genetikus önző mivoltukból, vagy egyszerűen csak erkölcsi betegségből a munkát mint értéket tagadják, a maguk előbbre jutásához nem is gondolnak arra a lehetőségre, hogy dolgozni is lehetne, és hogy nekik valami „nem jár”.
Azért öregszik az ember, hogy tapasztaljon, még ha a tapasztalat keserű is. És ekkor újra vissza lehet nyúlni a gyökerekhez: constantia, állhatatosság. No és ott a munka (labor), ahova mindig vissza lehet vonulni. Hiszen azt is megtanulta, hogy a munkának önmagában is van értelme – mert: „A kő van, az ember létezik.”
Monok Istvánt saját gondolataival köszöntjük születésnapja alkalmából.
A szerkesztők
Köszöntők Géczi János (Veszprém)
Szoros ábécérendben – a hatvanas Monok Istvánnak – Istenész! – mondta a vénülő könyvtáros
kinek volt egykor a keze ügyében könyvbölcső, amelybe olyan szépen fektethetők be a kötetek, élfény nélküli, olvasható gerinccel, miként a gyermek fogantatására váró nők a ropogós ágyneműk közébe. Máskor annyit
tett hozzá a papírportól tüsszögve, állatember, igazítva nadrágtartóján,
hogy álljon függőlegesen – katonán a piros csík – nadrágján a vasalt vonal.
A növény kapcsán, amelyet az asztalára helyezett valaki, zöld üvegkancsóba, Linnét emlegette, a rendteremtő svédet, hiszen ő az, aki tudja mindennek a helyét.
Kicsit tovább nyílhatnak itt, mint a faluszélen, ahol a bokra nő.
Kisded a világ, olvasni se tud.
Avagy agg, akinek a betűkhöz nincs világa.
Spekulál, két írásjegy közé miként kerülhetett be az az eddig ismeretlen betű, s miért itt
bukkan fel a nevenincsen éppen, amely elölről nézve szétterpedt H, oldalról és hátulról pálcikavékony I, s miért nem ott.
A világ megismerhetetlen, megismételhetetlen,
amiként a fog, amely tűzben nem ég el, de a nyáltól kilyukad, megszuvasodik.
A fájdalom magasan lesz, mint a csillagok, idéz, és hogy mindennek ideje van s helye, szoros ábécérendben.
Köszöntők
Jankovics József (Budapest)
A Monok István-univerzum őember? Vasember? Márványember?
önyvember!
Életének minden szféráját áthatja a könyvvel kapcsolatos tevékenység. A könyvírástól a könyv- készítésen át a tárolásig, az olvasóhoz való eljuttatásig – legyen az kis parokiális bibliotékában, közkönyvtárban vagy a Nemzet Könyvtárában –, a felhasználó, az olvasó öröméig, nincs olyan terület, amellyel személyesen, ugyanakkor tudományosan is ne foglalkozott volna gyakorlati és elméleti utakat egyaránt bejáró életművében. Ő még a szelektív szemétben is értékes ritka könyvre lel, mint nagy előde, Sylvester János, aki csodálta a magyar nép tehetségét az „lelísben”, amikor ráébredt a metaforikában gazdag magyar világi szövegek képi jelentésvilágára, a virág- énekek szerelmi utalásrendszerére.
Fogadni mernék, hogy nemritkán álmodik is a könyvekkel, könyvekről s könyveket, kívá- nok néki könnyű álmokat, noha ismervén gondjait, napi teendőinek szerteágazó szálait, el tudom képzelni, néha verejtékesen ébred. Ami valószínűleg nem a könyvek okán, hanem a körülöttük keletkező bonyodalmaktól származik.
Aki hatalmas munkásságát szeretné áttekinteni – nem nehéz feladat: lásd monokistvan.hu –, egyszerűen képtelen előszámlálni és elhinni, hogy a Gutenberg-galaxis, sőt már annak tagadásá- nak, az internetes könyvtermésnek is mennyi gondja-baja nyugszik a vállán, vagy inkább a lá- bain – mint mitológiai elődjének –, amit, ha tántorodás nélkül visel el, az jórészt annak köszön- hető, hogy ifjúkori kedvenc időtöltéséül és idegnyugtató felhőjátékául a súlyemelést választotta vagy szabta ki magára. Innen származik az a tehetsége is – alább erről esik még szó –, hogy idősebb korában sem idegen tőle az általános teherbírásúakénál nagyobb mennyiségű könyvvel telt dobozok térben való elmozdítása. S amit nem rühellt, mint más a prófétaságot. Magam is részese voltam több ilyen szórakoztató happeningnek, amelyek egyikeként jut eszembe a párizsi
„Boul Mich”-től, ahova éppen beszökött a tél, nem messzire, a könyv- és könyvtártudományi intézet kiadványai duplum-állagának jelentős mennyiségét menekítettük át hazai vizekre, mely könnyed metafora arról jut eszembe, hogy rá sem hederítettünk az üvöltő téli havas-jégesős viharra, amely fél Európán át készült zsákmányunkat eláztatni, s hálásak voltunk a tehernek, mely a tudomány édes mézének nehezékével az úton tartott bennünket.
Megtestesült Philobiblonként irányította a kötetek ezreit új állomáshelyekre, legnagyobb mennyiségben Szegedre, Egerbe, az OSZK-ba és Erdélybe, valamint Európa legtöbb országába – magánszemélyként és intézményvezetőként közel százezer [sic!] kötetet adományozott; és
„személyére való tekintettel” külföldről is több ezer mű jutott a hazai olvasók kezébe, leginkább Franciaországból, Németországból és Itáliából (utóbbiból a legnagyobb egy tizenkétezer kötetes adomány volt).
Ismeretségünk is egy ilyen vállalkozásához fűződik, valamikor a múlt század hetvenes éveinek közepén, amikor Keserű Bálint meghitt tanszéki szobájában valamilyen tudományos összeesküvésben vettem éppen részt – ott mindig ilyenek folytak az idő tájt, s általában sikere- sek is lettek –, midőn egy nagy könyvesdobozzal a hasán beállított Monok István; talán a későb- ben általa is elhíresült Adattár-sorozat valamelyik kötetét hozta a nyomdából, mindannyiunk nagy örömére.
Később, már magas tudományos rangban és öblösebb székekben, mint az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatójáé – másutt, nálunk szebb keblű országokban ez is jobban hang- zik, mert ilyen tisztség csak egyetlen emberé lehet, akit úgy hívnak: „The National Librarian” – vagy a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára és Információs Központja vezetőjeként is megszólaltak kezének intésére a könyvek, „a néma barátok”, s ő és társai, egykori tanítványai, mostani kollégái, vezetettjei és kutatótársai munkássága nyomán egész könyvtárak kórusát hal- lottuk megzendülni. Hazaiakét, elzalánbolt Kárpát-medenceiekét és távolabbi szórványokét.
K
Köszöntők
A kis, kézben hordozható „könyvecsék”-től az alig elbírható kódexekig, bibliákig. Hazatértüket nem csupán szellemileg irányította, hanem kutatóként és fizikai valóságukban is. Tevékeny fel- tárója is volt az irányítása alatt eredeti helyükre, Sárospatak polcaira megtért, Nyizsnyij Novgorod-i fogságban őrizett köteteknek. Máskor és másutt a kismartoni Esterházy hercegi könyvtár világba szóródottságát kutatóként is próbálta feltárni.
Ám a könyveket nem csupán hazafelé irányította, hanem ajándékként többek között Er- délybe, Franciaországba, Olaszországba is. Tudta, mikor, mi, hol hiányzik, s nálunk pedig a szükségesnél több is volt belőle. Meg is becsülték érte a magas szintű külhoni bibliotékárius kollégák! Ezért volt és van nemzetközi ismertsége és elismertsége. Nemcsak könyveket irányí- tott, őrzött, hanem institúciókat: Magyarország legfontosabb könyv- és kézirattárait intézmé- nyességükben képviselve nemzetközi szinten és színvonalon. Nem csupán intézetvezetőként lett hiteles nemzetközi körökben, széles körű kapcsolatrendszerbe iktatva be a magyar könyv- és könyvtártudományt, hanem bámulatos alkotói frissességgel és termékenységgel figyeli és gazda- gítja az európai, különös tekintettel a Kárpát-medencei érdekeltségű, de a széles világban művelt könyves kultúra, a könyv és kultúra szakirodalmát. Ez utóbbit művelheti főként azért, mert érdeklődési köre bőven túlterjed még magán a könyv- és könyvtártudományon is: a hungaroló- gia, a művelődéstörténet vagy -tudomány jeles művelője is egyben.
S mert egy személyben: iniciátor, kreátor, fundátor, koordinátor és diszpenzátor. E fogalmak nem állnak nagy távolságban egymástól a gyakorlati életben sem, és ő mindeddig jeles mestere volt annak, miként lehet őket a tudományművelésben és a kutatásban is egybefogva művelni.
Iniciátor, kreátor:
Sorozati kiadványok kezdeményezése és megvalósítása, kutatási programok, a teljesség igénye nélkül:
Adattár XVI–XVIII. századi mozgalmaink történetéhez (Könyvtörténeti vonatkozású kötetek)
Könyvtártörténeti Füzetek
Lymbus. Művelődéstörténeti Tár (Petneki Áronnal)
Olvasmánytörténeti Dolgozatok
A Kárpát-medence könyvtárainak régi könyvei
Amor Librorum
Res Libraria
Nemzeti Téka (Kégli Ferenccel)
Supplementum Corvinianum
Libri de libris
A helyi érték. Kulturális örökség tanulmányok Fundátor:
Könyvtártudományi Tanszék megalapítása (Szeged, Juhász Gyula Főiskola)
Művelődéstörténet Intézet megalapozása öt tanszék közreműködésével (Szeged, Juhász Gyula Főiskola)
A régi könyves-könyvtáros szak beindítása (Szeged, József Attila Tudományegyetem)
Az egyetemi könyvtáros szak beindítása (Szeged, József Attila Tudományegyetem)
Kulturális Örökség és Humáninformációtudományi Tanszék (Szeged, Szegedi Egyetem)
Kulturális Örökség és Művelődéstörténet Tanszék (Eger, Eszterházy Károly Főiskola)
Köszöntők
Kutatási programok:
A kora újkori Magyarország olvasmányainak számítógépes adatbankja
Az európai könyvkultúra és Magyarország
A 16–17. század magyarországi olvasmányai
A Kárpát-medence kora újkori művelődése
A Kárpát-medence humanistái
Régi magyar olvasmányok virtuális könyvtára
A kulturális örökség digitális átalakulása
Adattechnológia alkalmazása speciális bölcsészettudományi területen – Szuperszámítógép, a nemzeti kulturális laboratórium
Koordinátor:
Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, főtitkár, társelnök
Magyar Elektronikus Könyvtár Egyesület, elnök
Magyar Tudományos Akadémia Művelődéstörténeti Bizottság, elnök
Conference of European National Librarians, Executive Committee, tag
Université de Paris-Sorbonne IV. Centre de Recherche sur l’Europe centrale, Conseil scientifique, tag
Kuratorium des Ungarisches Institut München, elnök
A Szlovák Nemzeti Könyvtár Tudományos Tanácsa, tag
Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény, kuratóriumi tag
Hungarnet Egyesület, elnökségi tag
Rudomino Összorosz Állami Idegen Nyelvű Könyvtár Tudományos Tanácsa, tag (Moszkva)
Lucian Blaga Egyetemi Könyvtár Tudományos Tanácsa, tag (Kolozsvár)
Strasbourg Nemzeti és Egyetemi Könyvtár Tudományos Tanácsa, tag
BAVIC Tudományos Tanácsa, tag
Elaboration of a Concept for European Academias Internet Gateway, Advisory Board, tag Folyóiratok, szerkesztés, szerkesztőbizottsági tagság, a teljesség igénye nélkül:
Magyar Könyvszemle, társszerkesztő, főszerkesztő
Hungarológia, szerkesztőbizottság, tag
Hungarológiai Értesítő (internetes változat), főszerkesztő
Századok, szerkesztőbizottság, tag
Lymbus, szerkesztőbizottság, tag
Acta Comeniana Tudományos Tanács, tag
Italia and Italy. La rivista centro-europea della cultura italiana, szerkesztőbizottság, tag
Ungarn Jahrbuch, szerkesztőbizottság, tag
Erdélyi Múzeum, szerkesztőbizottság, tag
Histoire et civilisation du livre, Revue internationale, Genève, DROZ, szerkesztőbizottság, tag
Livraisons d’histoire de l’architecture, Paris, szerkesztőbizottság, tag
Gróf Mikó Imre Alapítvány az Erdélyi Múzeum Egyesület támogatására, elnök Diszpenzátor:
Bármely vállalkozás csak akkor működhet jól, ha biztos anyagi alapokon nyugszik. Különös- képpen igaz ez akkor, ha az eredmény több beavatott együttműködésével jön létre, mint általá- ban történik a Monok István irányításával összedolgozó tagok esetében, amikor egy team végzi az anyaggyűjtést, sajtó alá rendezést, szerkesztést és lektorálást, korrigálást – vagyis minden
Köszöntők
munkafázist és -folyamatot. Ilyenkor nemcsak a csapat tagjait kell egybefogni, hanem a pénz- ügyi alapokat is meg kell valakinek teremteni. Az esetek szinte mindegyikében ez is ő. Kell egy gazda, egy kincstárnok, aki a financiális ügyeket magára vállalja, a munkálatoknak az első pillanattól az utolsóig nemcsak szellemi vezére, hanem pénzügyileg is felügyelője. Ebben a munkafázisban is kitűnőre vizsgázott már pályafutása kezdetétől. Mindig fiatal tanítványokat szervezett maga köré, akiket nagy odafigyeléssel szakértő tudósokká nevelt ki, s akiket igyeke- zett megtartani maga mellett, akár egy életre is az ügy, a könyvtörténés közös papjává és papnő- jévé, szolgálójává téve őket. Így nőtt fel a Monok-tanítványok immár több generációja, akik neki köszönhetik tudományos pályájuk elindulását és sikeressé válását. Ma már jelentős önálló kutatók, s köztük több az olyan is, aki már saját tanítványokkal rendelkezik. De Monok István még mindig rajtuk tartja szemét és kezét, mert ezen a pályán nemcsak elindítani kell az ifjú kol- légát, hanem be is kell építeni őket újabb és újabb csapatokba, amelyeknek már a XXI. századi könyvészeti kutatások, az informatika, az adatbázisok és a digitalizálás új és újabb kihívásainak kell megfelelniük. Meg még Monok István meg-megújuló kívánalmainak. Aki eddigi munkás- ságáért többek közt az alábbi díjakat érdemelte ki: Chevalier dans l’Ordre des Art et de Lettres de la République Française; Cavaliere dell’Ordine al Merito della Repubblica Italiana;
Diploma of Excellence (National Library of Romania); Bolyai-díj (Bolyai János Alapítvány);
Széchenyi-díj.
Van tehát mit meghaladni az utódoknak, s épp e jelen kötet a bizonyíték, hogy a tanítvá- nyok jó úton haladnak előre.
Születésnapi jókívánságaink mellé egy virtuális ajándékot szeretnék átnyújtani Monok Istvánnak, a Könyvtárosok Könyvtárosának a XVII. századból, Sennyei Ferenc felesége, Nyáry Erzsébet ingó marhái közül: „Egy könyv formára csinált tükör, olló és egyéb aprólék benne.”
Használja sokáig egészséggel ezt a multifunkcionális tükröt, melybe ha belenéz, mindig a vidá- mabbik arcát lássa benne. Vagy, ha már megvan neki egy példány, hát „nézze” sztereóban, úgy még élvezhetőbb a hatás.
Köszöntők
Ötvös Péter (Szeged)
a Monok
Majdnem tíz évvel vagyok idősebb nála, mégis, ahogyan emlékszem és ahogyan most is látom, mindig ő volt és ma is ő az érettebb, a tapasztaltabb.
1977-ben találkoztunk először, akkor már elmúlt huszonegy éves, letöltötte katonaidejét, járt a műszaki egyetemre, de könyvesbolti eladó is volt Budapesten. Én pedig egy lassan haladó, bizonytalan pályakezdő voltam Szegeden. Elsősöknek tanítottam (vagy inkább igyekeztem taní- tani) akkor régi magyar irodalmat. Monok István, első éves magyar–történelem szakos hallgató, fölvette a kurzusomat (vagy inkább, akkor még, központilag beosztották abba a csoportba), és szorgalmasan járt az órákra. Ott ült a fiatalabbak között, mintha egy felső tagozatos kerülne vissza az alsóba: kitűnt termetével, szokatlanul nagy szakállával, de leginkább mégis műveltsé- gével és szakmai nyitottságával. Semmit sem hagyott kérdés és szó nélkül, sem régebbi vagy éppen aktuális politikai megfontolást, sem irodalmi műfajt vagy izgalmasabb retorikai megol- dást. Élénken vitatkozott néhány csoporttársával, akik többnyire a politikai populizmus érveit használták ellene (ezt most így elég finoman fogalmaztam), és igen céltudatosan gondolkozott.
Nekem pedig sokat segített azzal, hogy nem fordult el az általam formált, de kevésbé sikerült szemináriumi kérdésektől sem, hanem átgondolta, újraformálta és érvényessé tette azokat. Ez sokszor megtörtént: világos, egyértelmű, nagyon konkrét kérdéseket várt, nem szerette (biztosan emlékszem) az obskúrus vagy bizonytalan, meditatív felvetéseket.
Még ugyanebben az évben, 1977-ben, publikálni is kezdett, alig valamivel később a böl- csészkari diák-irodalmi körhöz kapcsolódott (ez volt a Bölcsész), és tudományos diákköri előadásokból, társszerkesztőként, már kötetet is jegyzett.
Mindez azonban nagyon jól követhető kitűnően dokumentált publikációs jegyzékéből.
Nem beszélnék tehát most szakmai ambícióiról és tudományos sikereiről: ezt, barátai, kol- légái, tanítványai és tisztelői, mind jól ismerik. Arról se szólnék bővebben, hogy személyes és szakmai okokból mennyi időt töltöttünk mi ketten, Monok István és Ötvös Péter, közös munká- val együtt. Sokat, sok éven keresztül: Sopron, Kolozsvár, Jyväskylä, Brassó, Szeged, Zalakomár és Németújvár, a román határőrség őrizetes szobája, hogy csak igen kevés helyet említsek ezúttal.
Ezeket, közös kutatási eredményeinket és személyes élményeinket én most nem írnám meg itt, bár vannak emlékeim és fontos naplójegyzeteim. Nem írnám meg, mert a megtörtént esemé- nyek direkt elmesélése sohasem olyan tanulságos, groteszk vagy vicces, mint ahogyan az valójá- ban megesett. Mert miért írnám meg e helyütt például azt (most esetleg éppen nyilvánvaló elis- merésre is számítva), hogy egyszer a román határon három órán keresztül, erős napsütésben, a türelmes határőrökkel együtt végig kellett hallgatnunk a gyerekeim által az autó (Škoda 105) rádiójában felejtett C. C. Catch- és Pa-dö-dö-kazettákat, mert a határőrök (szerintem végül is jo- gosan) rejtett üzenetet kerestek a kazettákon. Régen volt. Semmiképpen sem bátor érdemeink- ről, inkább kevés tapasztalatunkról és naivitásunkról szólhatnék tehát.
De amikor később ugyanott, Monok István testi átvizsgálása után, engem is kiengedtek a kabinból, István már felöltözve állt kint és mutatott tágas tenyerében nagyobb és kisebb csavaro- kat. Azt mondta, szerinte szétszedték az autó (az említett Škoda 105) karburátorát, mert kerestek ott is valamit, talán valamiféle csempészett gyógyszereket.
Nos, Monok István minden csavart helyére tudott tenni akkor, és (bármit jelentsen is és bár- milyen legyen az a karburátor) folytathattuk az utat. A kreatív könyvtáros és a nagyszabású könyvtörténész kitűnő autószerelő is lett, egyúttal pedig jó példája az úgynevezett ’sokoldalúan képzett’ reneszánsz embernek.
A tanítványból lett megbízható kollégát, az érzékenyen együttműködő barátot és a sokolda- lúan képzett szakembert köszöntöm most.
Monok István hatvanéves. István: részemről a szerencse!
Köszöntők
Frédéric Barbier (Paris–Chatou)
Avec István Monok, une page de l’histoire européenne, au tournant des XXe et XXIe siècles
En quelle année ai-je pris contact réellement avec la Hongrie ? Les choses se perdent un petit peu à travers les décennies, et à travers les rêves. Je suis venu pour la première fois lorsque, jeune bachelier (à dix sept ans), je faisais de l’équitation. Pour moi, la Hongrie, pays mythique de la puszta, était le pays par excellence du cheval. Bref, cette année là, je gagnais (en groupe) Budapest par l’Orient Express, qui à l’époque circulait encore de Paris à Bucarest. Je me souviens d’avoir été frappé par le passage de la douane, bien sûr, à Hegyeshalom, par les vieux tramways de Budapest, par les traces des balles et des obus sur les façades grisâtres, mais aussi par la ville haute de Buda, par le Bastion des pêcheurs et par la vue somptueuse sur la ville. De Budapest, nous sommes allés dans la boucle du Danube, pour en effet faire du cheval (à l’époque, les maîtres de manège parlaient encore l’allemand), avant de rentrer en France deux ou trois semaines plus tard, avec le Wiener Walzer via Innsbruck et Bâle. Un trajet que j’ai refait à plusieurs reprises depuis lors, et le long duquel j’ai aussi entraîné, au fil des années, un certain nombre de collègues, d’amis et d’étudiants.
Mais d’abord, le cours des choses s’est déroulé : je me suis marié, et j’ai été nommé à la tête de la richissime Bibliothèque de Valenciennes, dans le nord de la France. Ce n’est qu’après quelques années que je me suis trouvé à nouveau en route vers l’est, en l’occurrence vers l’Allemagne. De fait, j’avais entrepris une thèse de doctorat d’État consacrée à l’histoire comparée des « librairies » allemande et française à l’époque de la Révolution industrielle, de sorte que j’ai été appelé à travailler dans ce qui était alors la République démocratique allemande, tout particulièrement à la Bibliothèque de Leipzig en 1985.
Par la suite, les événements se sont succédés, et beaucoup plus rapidement que je n’aurais pu le croire. La chute du mur, en 1989, nous a en effet ouvert des perspectives radicalement nouvelles – comme le dit Papageno, il y avait bien un autre monde au-delà de ces montagnes, et l’histoire du livre a commencé à pendre plus systématiquement en considération la géographie de l’Europe centrale et orientale… Une des choses pour moi les plus frappantes à cette époque a été et reste toujours le travail que doivent faire les historiens occidentaux pour se réapproprier une part importante de l’histoire européenne qui leur était le plus souvent restée étrangère : il leur faut se familiariser avec une géographie historique complexe, avec des entités politiques changeantes et parfois incertaines, et avec une toponymie difficile, s’ils veulent construire un certain savoir et se faire les médiateurs susceptibles de transmettre ce savoir à destination d’un plus large public.
Tout cela est considérablement facilité pour qui peut compter sur l’aide d’un guide d’une disponibilité si totale et d’une si extrême érudition, comme l’est notre ami István Monok.
C’est en 1994, à Neuhaus (Jindřichův Hradec, en Moravie), que j’ai rencontré pour la première fois István Monok. Au fond d’un couloir, au premier étage d’une auberge… morave et médiocrement éclairée, sa silhouette était rendue plus massive encore par les sacs eux-mêmes pleins de livres qu’il portait avec lui. Nous avons très vite sympathisé, et il m’a avoué ensuite avoir intellectuellement donné la préférence aux collègues qui emportaient les livres qu’il offrait, par rapport à ceux qui se plaignaient du poids et de l’encombrement des volumes, et qui lui demandaient de les leurs envoyer…
Par la suite, j’ai appris à connaître István Monok. Que dirais-je à son propos que d’autres ont dit mieux que moi ? Il est malheureusement trop rare de disposer aujourd’hui, en Europe, d’un collègue qui soit à la tête d’un grand établissement de bibliothèque, et qui soit non pas un simple manager, mais à la fois un savant de haut vol (ein Gelehrter) et un gestionnaire avisé : d’une certaine manière, István Monok résout le dilemme de Max Weber, en associant l’homme d’études, le « savant », et l’homme d’action, le « politique ». Grâce à lui, j’ai appris à connaître
Köszöntők
un petit peu mieux non seulement la Hongrie d’aujourd’hui, mais aussi la « Hongrie historique », y compris la « Haute Hongrie » et la Transylvanie. Nous avons de concert parcouru les routes de l’Est, découvert les paysages, exploré les villes et visité les bibliothèques historiques, de l’Autriche à la Tchéquie, à la Slovaquie, à la Hongrie bien évidemment, et à la Transylvanie, jusqu’à Kronstadt : toujours pèlerin de l’histoire du livre et des bibliothèques, et de l’histoire de la civilisation, István privilégie ce que j’appellerais les « voitures de grand parcours », puissantes et confortables, donc moins fatigantes à conduire sur des trajets parfois longs… et disposant d’un coffre assez vaste pour transporter des dizaines de volumes, voire davantage.
Nous avons depuis plus de vingt ans donné de concert des conférences et des communications, mis en place des séminaires, organisé des journées d’études et des colloques, assuré la publication de volumes en collaboration, échangé des connaissances et des informations… Je ne peux pas en dire plus : István est un grand savant, mais un savant toujours disponible (quelle que soit sa position éminente dans la hiérarchie administrative), en même temps qu’un collègue et un ami pleinement dévoué et d’une fidélité sans failles. Il met sa force de travail exceptionnelle au service des savoirs, de sorte que nous nous employons, chacun à son échelle, à faire circuler, et jusqu’au Nouveau Monde, les connaissances et les expériences sur une partie fondamentale de l’histoire de notre continent.
Nous ne pouvons qu’espérer que cette expérience puisse être partagée, comme elle l’a été entre nous. Les historiens, les historiens du livre et les bibliographes de haut niveau sont trop rares pour que l’on puisse se priver de leurs compétences. À l’heure du grand nivellement, l’exploration historique de l’Europe médiane suppose des compétences historiques et autres qui apparaissent comme spécifiques, ne serait que sur le plan linguistique, où nous devons aller bien au-delà de l’anglais, aujourd’hui omniprésent mais radicalement insuffisant, voire inutile et dangereux : on pense d’abord au latin et à l’allemand, dans une moindre mesure à l’italien et au français, mais il faudrait aussi des compétences dans une langue slave, et bien sûr en hongrois.
Dans l’Europe nouvelle qui se cherche avec inquiétude, la connaissance des uns et des autres
« dans le temps » constitue un enjeu fondamental de la démocratie du XXIe siècle. C’est peu de dire que cette problématique est d’actualité, et c’est peu de dire qu’István Monok est l’un de ceux qui travaillent à la réduire avec le plus d’engagement, de compétence et d’énergie. Tous les historiens qui s’efforcent de comprendre et qui en quête de la vérité lui en sont profondément reconnaissants.
Frédéric Barbier
Köszöntők
Farkas Gábor Farkas (Budapest)
Dudith András és Jethro Tull Az első nyom
Már régen szerettem volna rendet tenni a pincében, kiszórni mindenféle kacatot, megválni az egyetemi, majd a könyvtárosi életem során felgyülemlett sok vacaktól: fénymásolatok, különle- nyomatok, jegyzetek hevertek papírdobozokban, hogy már nem fértünk el tőlük. Az egyik do- boz alján igen régi fecniket találtam, elavult technológiával készült fénymásolatokat, melyeken jóformán minden olvashatatlanná vált negyedszázad elteltével. Hezitálás nélkül dobtam a sze- métbe, de az utolsó két lapon nehezen, de mégis olvasható szöveget leltem.
1988 tavaszán a kassai levéltárban dolgoztunk olvasmánytörténeti források után kutatva, amikor egy érdekes írásra lettünk figyelmesek. Nem is értettük, hogy miért került oda a Schwarzenbach-gyűjtemény dobozai közé, ugyanis valaki még a 17. században kijegyzetelt egy bírósági tárgyalásról készült jegyzőkönyvet. Az egykori másoló figyelmét valószínűleg a jegy- zőkönyv tartalma kelthette fel, mivel műfajától eltérően ez egy igen szórakoztató per lehetett.
Zsolnai András városi jegyző Keviczky János kassai főbírót szidalmazta 1648. január egyik hi- deg szombatján a Szent Erzsébet-székesegyház előtt, kalapját a hóba vágva ekképpen üvöltött az arra haladó elöljáróra: „Így vér meg az Isten, beste kurva fia, pernahájder huzó-vonyó, ördög fia!”, melyet tanúsított több tiszteletre méltó polgár is, akit a pörre megidéztek. Az nem derült ki, hogy Keviczky mivel érdemelte ki mindezt, de bosszúja – a természet rideg számításaként – nem maradhatott el: pár hónappal később, április 18-án az ő jelenlétében írták össze szegény Zsolnai javait, köztük pár vagyontárgynak tartott könyvét is. Az elhunyt Kata nevű lánya egy német nyelvű zsoltároskönyv és egy evangélium mellett Cicero valamelyik kiadását örökölhette meg édesapjától, amit a jegyző feltehetően külföldi peregrinációja közben vásárolhatott meg év- tizedekkel korábban. Mivel ezek a kötetek már a 17. század közepén is siralmas állapotban voltak az összeírók szerint, így maga Zsolnai is olcsón juthatott hozzájuk európai vándorlása során. Franz Schwarzenbach szenátor szigorúan nézett le ránk a kutatóterem faláról, de a sze- mében ott bujkált a pajkosság: nem volt szíve kidobni 1760-ban ezt a jegyzetet, mikor a kassai városi levéltárat rendezte. Talán így akart történelmi igazságot szolgáltatni ennek a szegény jegyzőnek.
A másik fénymásolat-töredék egy sokkal korábbi kéziratról készült és pár szón kívül mást már alig lehetett elolvasni 2015-ben: „Tandem hanc vitam laboriosam derelinquens, mortuus in Hungaria die 4 Decembris 1574”. Végül ezt a küzdelmes életet hátrahagyva meghalt Magyarországon 1574. december 4-én. Egy másik kézzel odafirkantották alá: nequiquam, hiába, haszontalanul. Jozef K. (aki már akkor is a kassai levéltár igazgatója volt) magyarul fordult hoz- zánk – miután kinevette magát a Zsolnairól szóló jegyzőkönyvrészleten –, hogy ki kellene derí- teni, kiről szólhat ez a beírás. Azt mondta, hogy neki nincsen erre tippje, s különben is fáj a feje a másolástól, mivel egy szűk, ablaktalan helyiségben volt felállítva a gép – 1988-at írunk –, és csak az igazgató használhatta a működése során iszonyatos bűzt termelő masinát. Nyilvánvalóan olyasvalakiről szólt ez a rövid bejegyzés, aki 1574 decemberében hunyt el Kassán. Hogy miért gondolta azt másvalaki, hogy ez az illető haszontalanul töltötte el a rámért időt, meg sem pró- báltuk kitalálni.
Ám huszonhét évvel később az időpont egyből felkeltette a figyelmemet. Nyilvánvalóan sokan halhattak meg 1574. december 4-én Európában, és a sírásóknak is akadhatott elég dolga Kassán az év végéhez közeledve. De ilyen pontos dátum egyedül csak egy emberre vonatkozott, akit ismerhettem: Nikolausz Kopernikusz tanítványára, a tragikus sorsú Georg Joachim Rheticus matematikusra. A szakirodalom jó egy évszázada adós annak a kérdésnek a megválaszolásával, hogy a sokak szerint fekete mágiával is foglalkozó tudós kalandor mit (vagy kit) keresett Kassán élete utolsó heteiben-hónapjaiban.
Köszöntők
A levél
Pár nappal később egy furcsa levelet kaptam Gwen Gingerbread harvardi professzortól, akivel már régóta levelezésben álltam régi könyvek és Kopernikusz ügyeiben. Azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy egy bizonyos angol úr nemrégen előkerült 16. századi naplójában magyar nyelvű szövegrészek is olvashatók, különleges szerkesztésekkel, ábrákkal díszítve, és lefordítanám-e neki ezeket, segítve a textus értelmezését, illetve a későbbi sajtó alá rendezését. Leveléhez mel- lékelte a digitalizált képeket azzal a megjegyzéssel, hogy a kézirat provenienciája is meglehető- sen zavaros. Ugyanis a legutolsó tulajdonosa egy aberdeeni bibliofiltől kapta ajándékba néhány évtizeddel ezelőtt, akinek a családja már évszázadok óta komoly műkincsgyűjteménnyel rendel- kezett a Skót-felföldön. Végül ez a mostani tulajdonosa – annyit árult el róla, hogy jól menő an- tikváriuma van Londonban, és főként tudománytörténeti ritkaságokra specializálódott – egykori alma materének, az oxfordi St. John College-nak adományozta a kötetet 2015 nyarán. Az ado- mányozó egyben azt is közölte, hogy a kézirat szerzője a College első hallgatói közé tartozott az 1550-es években és jó barátja volt Edmund Campion jezsuita atyának. Gingerbread szerint a napló kötéstábláján olvasható rövidítés feloldása ez lenne: „J(ethro) T(ull) 1595”.
Természetesen azt hittem, hogy ez egy rossz vicc, bár egy 80 év feletti amerikai professzor- tól nyilván nem ezt várja elsősorban az ember. Rögtön írtam neki egy e-mailt, hogy ez a híres angol rockzenekar lenne? Mire azonnal érkezett a döbbent válasz: „Milyen zenekar? Ő egy angol matematikus a 16. századból!” Elszégyelltem magam tudatlanságom miatt. A Google-nak hála, fent van ennek az oxfordi kollégiumnak a története William Henry Stevenson tollából, melynek címe: The Early History of St. John’s College (Oxford, 1939). Megörülve a találatnak, azon nyomban a kollégium kezdeti évtizedeihez „lapoztam”. Valóban Jethro Tullnak, az 1674- ben született és 1741-ben meghalt agronómusnak – akiről Ian Anderson együttese a nevét kapta 1968-ban – üknagyapja volt a kézirat szerzője (a keresztségben ő is a Jethro nevet kapta 1540- ben), Oxfordban tanult, és jó barátja volt a fent említett vértanú jezsuitának. A következő törté- netet részint az ő naplójából, részint Howard Montagu Colvin eddig még nem publikált gyűjté- séből – melyet a St. John College könyvtárában őriznek letétként – állítottam össze. Özvegyé- nek, Mrs. Colvinnak ezúton mondok köszönetet, hogy önzetlenül rendelkezésemre bocsátotta férje jegyzeteit és kutatási eredményeit.
Egy hiányos életrajz
Jethro Tull 1540-ben született Boars Hillben (Oxfordtól pár kilométerre). Szüleit korán elvesz- tette, de anyai nagybátyja – egy meg nem nevezett kanonok – támogatta, s valószínűleg neki köszönhette oxfordi tanulmányait is. 1565-ben jelent meg első ismert munkája, jegyzeteket írt Johannes de Sacrobosco De sphaera mundi című művéhez. Ezután két évtizedig Európát járta be keresztül-kasul, felbukkant Párizsban, Rómában, Strasbourgban, Prágában és Bécsben, majd Krakkóban volt található 1572 végén. Úgy tűnik, hogy Dudith András meghívására érkezett, és együtt figyelték meg a szupernóva fellobbanását, illetve elhalványulását a következő hónapok- ban. Mire kitavaszodott, elkészült traktátusa (De stella nova) első szövegváltozata is, amit egészen az év végéig csiszolgatott.
Dudith vendégeként komoly levelezésbe kezdett európai tudósokkal az új, égi jelenségről:
Michael Maestlin, Thaddaeus Hagecius, Kaspar Peucer, Johannes Praetorius és Tycho Brahe szerepelt a címzettek között. Az első szövegváltozatban még egyetértett Dudithcsal az új csillag isteni csodaként való értelmezésében, ám az év végén a naplójában módosított álláspontján. Az 1572-es szupernóvát egy létező égi objektumként határozta meg, ami felülírta az addig érvé- nyesnek tartott arisztotelészi kozmosz törvényeit. Tull úgy gondolta, hogy csak így válhat lehe- tővé a létező univerzum valódi megismerése. A később sajtó alá kerülő szövegében az 1572-es szupernóva már nem csupán egy égi jel – meg is korholta az olvasókhoz írt előszavában a bo- lond asztrológusokat és más, jó szándékú laikus csillagvizsgálókat a mindenféle őrült és hamis interpretációikért –, hanem egy figyelmeztetés arra, hogy az igazi tudós egyetlenegy, de nemes
Köszöntők
feladata tulajdonképpen a körülöttünk lévő világban elrejtett jelek megtalálása és azok helyes értelmezése.
Tull naplójából kiderült, hogy az angol matematikus 1574 októberében érkezett Kassára, s Dudith pár héttel később csatlakozott hozzá. Ezt megelőzően, immár közel másfél éve egy új, a ptolemaioszi és a kopernikuszi rendszertől alapvetően eltérő kozmosz elméletén dolgoztak együtt a magyar humanistával Boroszlóban. Úgy tűnik, hogy az új csillag megjelenése adta meg a végső lökést Tullnak, hogy újragondolja a geo- és heliocentrikus modell hibáit, és helyettük egy egészen másikkal álljon elő. Miért hagyott ott mindent hirtelen és kerekedett útra, félbesza- kítva Dudithcsal a közös munkát? A válasz nagyon egyszerű: Rheticusszal, Kopernikusz egyet- len tanítványával kívánt találkozni és megbeszélni vele az univerzum új elméletét. Mint azt már tudjuk: elkésett, mire találkoztak, addigra Rheticus ágynak esett, és a napló tanúsága szerint né- hány nap múlva meg is halt. Tull feljegyzése szerint ez december 4-én következett be. Összeha- sonlítva a naplóban lévő kézírását az 1988-ban keletkezett fénymásolaton szereplőjével, meg- nyugtatóan állíthatjuk, hogy az iraton is az angol matematikus bejegyzése szerepel, mintegy hitelesítve, hogy Rheticus meghalt. És maga Dudith András írta Tull megjegyzése alá, hogy
„nequiquam”. Vagyis nem sikerült Rheticust meggyőzni a kopernikuszi rendszer hibáiról.
A napló további részében Tull részletesen kifejtette, hogy mire jutottak Dudithcsal és egy fiatal sziléziai matematikussal, Paul Wittichhel. Mind a hárman azon az állásponton voltak, hogy sem a ptolemaioszi, sem a kopernikuszi rendszer modellje nem ad magyarázatot minden kérdésre, ennek megfelelően újat kell kidolgozni. Wittich dobta be azt az ötletet, hogy Martianus Capella 5. századi író geostatikus rendszerét (amelyben a Nap ugyan a Föld körül kering, de az úgynevezett belső bolygók, tehát a Merkúr és a Vénusz nemcsak a Föld, hanem a Nap körül is körpályán halad) kellene újra felhasználni. Ezt a kozmológiai rendszert, ponto- sabban annak sematikus rajzát Valentin Naboth német matematikus és asztrológus közölte is egy évvel előbb, 1573-ban megjelent könyvében. Tull és Dudith ezzel nem teljesen értett egyet.
Bár ez a rendszer már jobban modellezte a megfigyelt égi mozgásokat, de nem adott tökéletes választ az összes kérdésre. Ahogyan Tull fogalmazott: „minden kérdésnek és válasznak érvé- nyesnek kell lennie a Földön és az égen is”.
Kiszakított évek
Ezután sok minden hiányzik a naplóból. Pár oldalt ugyan durván kiszakítottak, de az előző évek- hez képest mindenképpen kevés feljegyzés születhetett. Tull még pár évet Sziléziában tartóz- kodhatott, de később többször is megfordult a prágai udvarban és Ven szigetén, Tycho Brahe csillagdájában az 1570-es évek végén, és az 1580-as évek elején. Mikor és legfőképpen miért tanulhatott meg magyarul? A naplója közepén magyarul emlékezett meg erről: még Boroszlóban ismerkedett meg a nyelvvel, s homályosan szóba hozott egy hosszúra nyúlt magyarországi uta- zást, ami magában foglalta Felső-Magyarországot, Erdély egyes városait és néhány hódoltsági települést is. Ironikusan megjegyezte, hogy bár sok nyelvet elsajátított élete során (naplójában a latin, az ógörög és a héber mellett a franciát, a németet, az olaszt, a spanyolt és a lengyelt emlí- tette meg), mégis majdnem beletört a bicskája a magyarba, s csak jó nyelvtanárainak (itt kiemelte Dudithot) köszönhette az előrehaladást. Tull túlságosan szerényen fogalmazott, szövegei jól szerkesztettek, zamatosak, rengeteg ma már elhalványult, elfeledett nyelvi fordulatot tartalmaz- nak. Tulajdonképpen túl jóra sikerült.
És most jön az egyik legnagyobb tévedésem. Jobban megnézve a napló magyar szövegré- szeit: ezeket biztosan nem Jethro Tull írta! Az Oxfordból pár héttel később megkapott újabb digitális képek (ezek Tull-autográfokról készült fájlok voltak) azt támasztották alá, hogy a ma- gyar részeket olyasvalaki írta, aki azt szerette volna, hogy a napló olvasója Tullnak tulajdonítsa ezeket a magyar nyelvű vendégszövegeket. Ugyanis a napló angol nyelvű részeiben – és ezeket valóban az angol matematikus írta – a leghalványabb utalás sincs arra vonatkozóan, hogy Jethro Tull megtanult volna valaha bármilyen szinten is magyarul, és a kéziratban látható szerkesztések és a hozzájuk fűződő magyarázatok az ő munkái lettek volna. Viszont a kötet végén találunk egy
Köszöntők
beírást a belső kötéstáblán: „Bathory uramhoz való buzgóságbúl köttette bé Paulus Forro de Haporthon” és egy helynevet, illetve egy évszámot „Cracovia 1595”. Ez alapján biztosnak lát- szik, hogy a kéziratokat a magyar történetíró köttette össze Báthory András bíboros kérésére, amikor Krakkóban tartózkodott. És ha jobban megnézzük a magyar nyelvű szövegrészeket, akkor felismerjük benne Háportoni Forró Pál kézírását.
Mi oka lett volna erre a remek Curtius Rufus-fordítónak? Ha alaposabban szemügyre vesz- szük a magyar nyelvű részeket és szerkesztésekhez fűzött magyarázatokat, akkor máris vilá- gossá válik. Dudith – ellentétben az angol matematikussal – úgy gondolta, hogy a platóni kör ideáján keresztüllépve egészen más pályán futnak az égitesteknek. A magyar humanista a Tycho Brahétől megszerzett mérési adatsorokat felhasználva – amelyeket alapvetően Tullnak köszön- hetett – 1588 végére úgy gondolta (túllépve a ptolemaioszi, a kopernikuszi és a tychói rendsze- ren), hogy az égitestek egy ellipszis pályán mozognak, amelynek az egyik gyújtópontjában a Nap áll. Ezt a teóriát két évtizeddel később, 1609-ben Johann Kepler első törvényeként ismerte meg a művelt világ. Forró Pál nem csinált egyebet, mint 18 éves ifjúként (utánozva Tull kézírá- sát) beírta magyarul az angol matematikus hátrahagyott naplójának üres részeibe Dudith kézirat- ban fennmaradt szerkesztéseit és a hozzájuk fűzött magyarázatait. Mivel pár hónappal később, 1589 februárjában Dudith örökre lehunyta szemét, Forró nyilvánvalóan el akarta rejteni a kor- társak számára igen merész gondolatokat. A könyvtestet pár évvel később szétbontatta Krakkó- ban, és egy ügyes kezű mesterrel újraköttette úgy, hogy a felületes szemlélő számára egy sze- mély által írt naplónak tűnjön ez a kézirat. Ezután Forró Pál őrizte a kötetet egészen a végzetes skóciai útjáig. A magyar író ugyanis 1625 tavaszán szállt partra Dovernél, és néhány hónapot Londonban töltött. Majd állítólag valaki Skóciába hívta, hogy segítsen egy rejtélyes kassai do- monkos kódex megfejtésében. Ám Forrót ezúttal elhagyta a szerencséje, Edinburgh közelében egy Peebles nevű településnél rablók támadták meg, kifosztották, és halálosan megsebesítették.
A gyilkosokat fellógatták egy héttel később, és a náluk megtalált napló egy környékbeli keres- kedőhöz került. Tőle vásárolhatta meg a rejtélyes skót műgyűjtő egyik őse, valamikor a 18.
század elején.
Ravaszdi Shakespeare
Sokáig az idősebb Jan Massys (Matsys) művének tartották az Örömteli találkozás fantáziacímű olajfestményt, amit a stockholmi Nationalmuseumban őriznek. Ám Dominik Baker-Smith nagy- szerű könyvében (Between Dream and Nature: Essays on Utopia and Dystopia) közel három évtizede megpendítette, hogy ez a kép sokkal később, már a flamand mester halála (1575) után készült, s minden bizonnyal a szintén Jan keresztnevet viselő fia festette. Az ifjabb Massys 1580–1590 között Oxfordban élt, és a fennmaradt pár festményén életörömtől duzzadó, sörtől kipirult angol alakokat láthatunk – meglepő módon – flamand öltözékben és környezetben. Erre Baker-Smith szerint talán az lehet a magyarázat, hogy az angol szereplőket (utalva Morus Tamás kancellárra) a ködös Albion helyett Seholországba helyezte el, kiemelve a valóság kese- rűsége és az elképzelt világ gyönyöre közötti feloldhatatlan ellentétet. A fennmaradt öt festmény közül ez az egyetlen, amiről biztosan tudjuk, hogy Oxfordban készült a bal alsó sarokban olvas- ható írás szerint (OXONIA AD MDXC JM).
John Dixon Hunt korábbi munkájának (Garden and Grove: the Italian Renaissance Garden in the English Imagination, 1550–1750) bevezető tanulmányában megemlítette futólag, hogy az ifjabb Massys e festményén talán azonosítható a két férfi (addig allegorikusnak hitt) figurája: az egyik Jethro Tull lenne, az 1600-ban nyomtalanul eltűnt matematikus, a másik pedig az „elve- szett éveiben” Oxfordban megbújó William Shakespeare. Tull azonosításában a fuvola segítette Huntot, mivel a fennmaradt oxfordi feljegyzések mindegyike kitért arra, hogy a 16. század végi angol matematikus mesterien bánt a fuvolával és sehová sem ment el nélküle. Az olajfestmény hátulján Massys kezével a következő szöveg olvasható: „Viventis potuit M ora Magistri Guilelmi mentem non potuit pingere docta manus M”, vagyis M(assys) képes volt lerajzolni Vilmos magiszter arcát, de hozzáértő keze nem tudta lerajzolni szellemét. Tehát a flamand szár-
Köszöntők
mazású festő tisztában volt az Erzsébet-kori angol drámaíró tehetségével 1590-ben. Ez egyben magyarázat is lehet az évszázadok óta vitatott kérdésre: ugyan hol töltötte idejét Shakespeare az orvvadászata és az első londoni fellépése (1585–1592) között? A válasz egyszerű: magiszteri fo- kozatot szerzett Oxfordban huszonnégy éves korában. Két évvel később már Londonban találjuk mint kezdő színészt és drámaírót. Ez egyben megnyugtatóan cáfolja azt a hamis állítást is, miszerint Shakespeare egy műveletlen, iskolázatlan vidéki ripacs lett volna, aki nem írhatta meg az angol irodalom gyöngyszemei közé tartozó drámákat.
Ifj. Jan Massys: Jethro Tull és Vilmos magiszter egy oxfordi mulatságon (1590)
Végjáték
De mi történhetett Jethro Tull matematikussal Boroszlóból való távozása után? Innentől már csak találgatni tudunk. Az biztos, hogy még 1584-ben megismerkedett Giordano Brunóval a Magdalen College egyik rendezvényén (John Florio olasz származású nyelvész mutatta be őket egymásnak), majd innen Londonba utazott hirtelen, nem tudni, hogy miért. Ám 1590-ben Tull részt vett egy botrányba fulladt mulatságon (talán erről szól az ifjabb Massys festménye) Oxfordban, minek következtében – a St. John College évkönyvében csak egy szűkszavú beírás olvasható erről – nemkívánatos személlyé vált az egyetemi városban. Ezután egyre zavarosab- ban alakult a történet. Míg egy levél szerint (amelyet Thomas Digges angol matematikus írt Tycho Brahénak 1593-ban) elhajózott Amerikába, addig egy korabeli följegyzésben – William Camden történész Annales-kiegészítésében – azt híresztelték, hogy Japánt kereste fel. Egy szó, mint száz, Antonio Santorio érsek emlékezett meg róla legutoljára: Tull részt vett ugyanis Bruno kivégzésén 1600 februárjában. Az érsek pontosan felsorolta, hogy kik is álltak ott azon a vég- zetes napon a Campo de’ Fiori kövezetén. Utána Jethro Tull nyomtalanul eltűnt, senki nem beszélt róla többet, senki sem idézett a műveiből. Mindenki elfelejtette.
Köszöntők
Holl András (Budapest)
Nomen rosae – Monok István köszöntése
Nehéz munkája lenne annak, akinek Monok István művei bibliográfiáját kellene összeállítania – ha nem lenne a lista naprakész és nyilvános az MTMT-ben. Annak sincsen könnyű dolga, aki csupán végig szeretné nézni – e sorok írásakor 906 tételt tartalmaz. Aki megnézi, türelemmel ki kell várnia, amíg a lista elkészül. Nem romlott el a gép, az internetkapcsolattal sincs baj, az adat- bázis is működik, csak éppen a lista hosszú. „Lassú tollú” – mondta István az egyik szerzőre egy könyvbemutatón. „Hozzád képest mindnyájan azok vagyunk” – válaszolta a résztvevők közül valaki.
Az MTMT-listájában a tételek mellett megannyi zöld lakat – a repozitóriumi közös kereső több mint négyszáz tételt mutat a nevére keresve. István az Open Access bajnoka. Csekély, de fontos része ennek, hogy saját műveit szabadon olvashatóvá teszi. Vezetőként ennél többet is tesz az ügy érdekében, de most nem erről az oldaláról mutatom be. Cikkeinek repozitóriumi feltöltése nem kis feladat, tekintettel a mennyiségre és arra a tényre, hogy majd negyven éve publikál.
De Umberto Ecót parafrazálva István hozzátenné: ez csupán a rózsa neve, pusztán neveket markolok. Az MTMT csupán egy lista – de a REAL-ban ott vannak, oda kerülnek a lista mögé a könyvek, cikkek, könyvismertetések, katalógusok; olvashatjuk, ha győzzük. Ki-ki megtapasztal- hatja a rózsa színét, illatát. Ám arra figyelmeztetnem kell a reménybeli olvasót, nem árt, ha bírja a németet, olaszt, franciát, deákot, szlovákot – és még ki tudja, hány nyelvet.
Kerek szám a hatvan, ahogy az óra számlapja is kerek. Ha egy óra betelt, a következő perc- cel új óra kezdődik. Monok István műveinek listája nem befejezett – mint ahogy azok a könyvek sem, amelyek a fiókjaiban vagy valamelyik számítógép merevlemezén várják, hogy előhúzza, befejezze őket. (A következő évek cikkei persze nincsenek sehol sem – úgy képzelem, amikor eljön az idejük, István csak felnyúl a levegőbe és lekapja őket.) Kívánom mindnyájunknak, hogy még sok közleménye szülessen – legfeljebb szélesebbre kell vennünk a rubrikákat az MTMT táblázataiban.
Köszöntők
Dušan Katuščák (Žilina/Zsolna)
Priateľský pozdrav pre prof. Istvána Monoka
Istvána si pamätám veľmi dobre z obdobia, keď bol v rokoch 1999–2009 generálnym riaditeľom Maďarskej národnej knižnice (Országos Széchényi Könyvtár). Ja som bol v rokoch 2000–2012 generálnym riaditeľom Slovenskej národnej knižnice. Na maďarskej strane som mal toho najlepšieho partnera a priateľa. Boli to roky, v ktorých stál na čele najvýznamnejšej maďarskej kultúrnej inštitúcie vynikajúci vedec európskeho formátu. Ako riaditeľ vykonal prof. Monok výnimočné činy, ktoré v tejto inštitúcii po ňom len veľmi ťažko môžu dosiahnuť niektorí politickí nominanti. Výsledkami jeho úžasnej aktivity sú desiatky pôvodných publikácií a projektov. Skvelý vedec, historik, bibliograf, pedagóg a výnimočný znalec európskej knižnej kultúry. Cením si na ňom, že nezostával vo svojej vedeckej a organizačnej práci len v histórii ale energicky podporoval a rozvíjal projekty digitalizácie. Takmer 10 rokov sme sa stretávali na Konferencii európskych národných knihovníkov (CENL). Stretnutia s ním boli pre mňa vždy zážitkom a väčšinou pri týchto stretnutiach a vzájomných návštevách vznikli unikátne projekty.
Medzi nimi určite dominuje medzinárodný projekt Modrá krv, tlačiarenská čerň, ktorý inicioval István a viedol spoluprácu najlepších odborníkov z Maďarska, Rakúska, Slovenska a Chorvátska.
Želám Ti, milý István všetko dobré, veľa zdravia a silu do ďalšej tvorivej práce.
Prof. PhDr. Dušan Katuščák, PhD., prodekan pre vedu a výskum, Fakulta humanitných vied, Žilinská univerzita v Žiline
Friendly greeting to Professor István Monok
I remember István very well from the time when he was the Director General of the Hungarian National Library (Országos Széchényi Könyvtár) in 1999–2009. In 2000–2012 I was the Director General of the Slovak National Library. On the Hungarian side, I had the best partner and friend. These were the years in which one of the most important Hungarian cultural institutions was led by an outstanding scientist of the European format. As director Professor Monok has undertaken exceptional acts in this institution, hardly achievable by some political appointees. There are dozens of original publications and projects as results of his amazing activities. A great scientist, historian, bibliographer, teacher and an outstanding connoisseur of the European book culture. I appreciate very much about him that he has not left his scientific and organisational endeavours only in history but vigorously promoted and developed digitisation projects, too. For almost 10 years we used to meet at the Conference of European National Librarians (CENL). Meeting István was always a great experience for me and almost each meeting and visit led to creation of unique projects. Among them will certainly dominate the international project Blue Blood, Black Ink, initiated and managed by István, leading a cooperation of the best experts from Hungary, Austria, Slovakia and Croatia.
Dear István, I wish you all the best, perfect health and strength for more creative work.
Professor Dušan Katuščák, PhD., Vice-Dean for Science and Research, Faculty of Humanities, University of Žilina, Slovak Republic
