Az olasz művészet bölcselete

JlKtsi.·

AZ

OLASZ MŰVÉSZET

BÖLCSELETE.

' I R T A

T A I N E H I P P O L I T A D O L F .

F R A N O Z I Á B Ó L F O R D Í T O T T A

K Á D Á R B É L A .

BUDAPEST.

F R A N K L I N - T Á R S U L A T

MAGYAR I R O D A L M I I N T É Z E T ÉS KÖNYVNYOMDA.

'» 1886.

BETTIN EDE ÚRNAK

Táin 'e II:

1*

Uraim! * , A múlt évben, megkezdve e tanfolyamot,**

kifejtettem az általános törvényt, mely szerint a művészet termékei bármily időben keletkeznek, azaz a pontos és okvetlen kapcsolatot, mely a mű és környezete között mindig megtalálható.

Az idén, az olasz festészet történetének előadá- sánál nevezetes alkalmam van e szabályt alkal- mazni és igazolni önök előtt..

I .

- / •

Az a dicső korszak, melyet általában az - olasz művészi alkotások legszebb idejének tar- tanak, a XV-ik század utolsó negyedére és a XVI-ik század első 30—40 évére terjed. E szűk határban virulnak a tökéletes művészek, Leo- nardo da Vinci, Rafael, Mich'el Angelo, Andrea del Sarto, Fra Bartolomeo, Giorgione, Tizian,

* Ez előadások a párisi műakadómián tartattak.

** Lásd: Taine H. A művészet bölcselete. Magyarra fordította Szana Tamás. .

Piombo Sebestyén, Correggio; és e batár ponto- san ki van szabva; túlhaladva, előtte fejletlen a művészet, utána romlott; a korszakot még hiá- nyos, száraz vagy merev próbálgatok előzik meg, Ucello Pál, Pollaiolo Antal, Fra Filippo Lippi, Ghirlandajo Domokos, Verocchio András, Man- tegna, Perugino, Bellini János; a korszakon innen túlzó követők vagy fogyatékos restauratorok van- nak, Giulio Bomano, Bosso, Primatice, Parmi- gianino, az ifjabb Palma, a két Carracci és isko- lájok. Előbb a művészet csak kelőben van, utóbb már hervadóban, e kettő közt van a virulás, mely ide s tova ötven évig tart. A korszakot megelőző Masaccio, majdnem tökéletes festő, kivételt képez, ö mély gondolkozó, ki remek sikert ér el, egyedül álló, leleményes ember, ki éles szemével túllát korán, félreismert előhírnök, kinek nincs követője, sírján fölírat sincs, szegényen, elhagyottan élt és korai nagyságát psak félszázaddal később értik meg. Es az .a nagy és ép iskola, mely a nagy korszak után virul, az kiváltságos helyen van, Velenczében, melyet később ér a hanyatlás, mely még soká függetlenül áll fenn, türelmesen, di- csőén, miután Itália egyéb részeiben a hódítás, az elnyomás és erkölcsi romlás lealacsonyította a lelket, meghamisította a szellemet. A szép és tökéletes alkotás e korszaka hasonlítható a hegy- lejtö azon övéhez, melyen a szőlő terem; alatta még nem jó a szőlő, fölötte már nem jó. Alul a levegő nagyon nehéz, feljebb nagyon hideg; ez

az ok, a szabály, mely alól van kivétel, de csekély és megérthető. Tán találni alább egy magános tőkét, mely kitűnő nedvénél fogva környezete daczára néhány zamatos fürtöt terem. Csak hogy egyedül áll, nem sokasodik és olyan rendhagyó, melyet a működő érők tömege és bonyolódása mégis a törvény rendje alá soroz. Tán lesz a szőlőtermő öv felett is egy zug a javából való szőlőkkel, de e zugban sajátos körülmények, a ta- laj minősége, valamilyen baj ellen való mentség, tán egy forrás is, nyújtanak a növénynek olyan táplálékot, olyan kedvezményt, melyet másutt nélkülöz. A törvény azért sértetlen marad és a következés az, hogy van a talajnak éB hőfoknak bizonyos neme, melytől a szőlő termése függ.

Hasonlóképen, a törvény, mely a tökéletes festé- szet keletkeztén uralkodik, megmarad és kutat- hatjuk a szellemnek és erkölcsöknek állapotát, melytől e festészet függ.

Mindenekelőtt meg kell azt határoznunk, mert ha közönséges elnevezése szerint tökéletes, klaszi- kai vagy remek festészetnek mondjuk, nem adjuk ismérveit, csak rangját jelöltük meg. De ha van rangja, vannak ismertető jelei is, azaz van. saját birodalma, melyből ki nem lép. Becsmérli vagy elhanyagolja a tájképet; a' lélektelen dolgokban nyilatkozó fönséges élet majd csak Flandriában akad festőire; az olasz festők tárgya az ember;

fa, vidék, gyárak nálok csak járulék; ezekről Michel Angelo, az egész iskola elismert királya,

.8

azt mondja, Vasari állítása szerint, hogy mulat- ságul vagy kártérítésül kisebb szellemeknek kell átengedni, a művészet tulaj donképi tárgya az em- beri test. Ha később a tájkép mégis sorra kerül, ez a velenczei festők utolsói, főkép a Carraccik, alatt történik, mikor a remek festészet már ha- nyatlóban van; és még akkor is nem egyéb az, mint díszítés, építészeti csoportosítások, Armida kertje, pásztori játékok és ünnepélyek színhelye, mythologiai jelenetek és nagyúri mulatságok nemes és mérsékelt kiegészítői; áfák képzeletiek, nem tartoznak semmi határozott fajhoz, a hegyek a szem gyönyörűségére rendezkednek, a temp- lomok, romok, paloták eszményi vonalokban cso- portosulnak, a természet elveszti eredeti független- ségét, sajátos tulajdonait, hogy alárendeltessék az embernek, díszítse ennek ünnepélyeit, tágítsa lakását. Továbbá ugyancsak a flamandoknak hagy- ják a reális élet másolását, az azon időbeli embert közönséges öltözetében, napi foglalkozásai és ren- des bútorai közepett, a sétán, vásáron, az asztal- nál, a városházán, a korcsmában, úgy a mint látni a nemes embert, a polgárt vagy parasztot, jellemének, foglalkozásainak és rangjának szám- talan, szembeötlő különféleségeivel. Mellőzik e részleteket, mint köznapit; a mint a művészet tökéletesedik, mind inkább kerülik a betű szerinti -pontosságot; épen a remek festés korszakának

kezdetén hagynak fel a szokással, hogy a festmé- nyekbe arczképeket másolnak; Lippi Fülöp, Pol-

laiolo, Castagno András, Verocchio, Bellini János, Ghirlandajo, sőt maga Masaccio és minden régibb festő freskóikat kortársaik alakjaival népesítették meg; a kezdetleges művészetet remekké az olyan tökéletes idomok alkotása teszi, minőket a lélek szemei feltalálnak, de a minőkkel testi szemeink nem találkoznak. Es a remek festészetnek már így is korlátolt tere még szűkebbre szorítandó.

Ha az eszményi alakban, mely e festészetnek főtárgya, megkülönböztetjük a testet és a lelket, könnyen észrevehető, hogy nem a léleké az első- ség. E festészet sem mystikus, sem drámai, sem spiritualista. Nem igyekszik ábrázolni a tes- tetlen és fenséges világot, átszellemült és ártatlan lelkeket, theologiai vagy egyházi dogmákat, melyek Giotto és Memmi óta egész Beato Ange- licóig, a megelőző korszak csodálatos és tökélet- len művészetét foglalkoztatták; a keresztyén és szerzetes világ háttérbe szorult a laikus és pogány világ elől. Nem igyekszik feltüntetni olyan szen- vedélyes vagy fájdalmas jeleneteket, melyek képe- sek szánalmat vagy rettegést kelteni, mint teszi Delacroix A liegi püspök meggyilkoltatásába,n, mint Decamps a Halálban vagy a Gimbereíc csatájában, mint Ary Scheffer A siránkozóban.

Nem akar e festészet mély, különcz, bonyo- lult érzelmeket kifejezni, mint Delacroix az ő Hamletjében és Tassójában. Finoman kigon- dolt, erős hatást csak a későbbi korban ke- res ; keresi pedig, mikor^már a hanyatlás mu-

.10

tatkozik, a bolognai iskola a csábító és révedező Magdolnákban, a merengő és kényes Madonnák- ban, a tragikai és lázongó martirokban. A pathe- likai művészet, mely az ingerlékeny, beteges érzelgésre hatni, azt izgatni igyekszik, nem fér össze a klaszikai festészet nyugalmával. Nem fog- lalkozik az erkölcsi élettel a physikai élet rová- sára ; nem úgy tünteti fel az embert, mint valami felsőbb lényt, melyet saját érzékei elárultak;

egyetlen festő, korai feltalálója minden modern eszmének és újdonságnak, Leonardo da Vinci, fínomúlt és mindentudó lángész, magános és telhetetlen búvár, századán túl viszi kutatásait és eléri a mienket. De a többi művésznek és sokszor neki magának is a forma, az idom a czél és nem eszköz; az idomnincs alárendelve a physiognomiá- nak, a taglejtésnek, helyzetnek vagy cselekvésnek;

az ő művök festői, nem irodalmi vagy költői.

«A képírás tétőpontja», mondta Cellini, «jólmeg- rajzolni a meztelen férfit" és nőt». Valóban majd- nem mindnyája aranymüvességen vagy szobrá- szaton kezdte; kezök érintette az izmok dombo- rodását, követte az idomok gömbölyödését, érezte a csontok mozgását. Ők mindenekelőtt a termé- szetes emberi testet ábrázolják, mely ép, egész- séges, tevékeny, erélyes, minden atlétikai és állati ügyességre alkalmas, ez különösen az em- beri test eszménye, szakasztott mása a görög typusnak, minden ízében arányos, szerencsésen megválasztott helyzetben és más alakokkal oly

ügyesen csoportosítva, hogy az csupa összhang és fogalmat nyújt az Olympus világáról, isteni és hősies alakjairól, melyek teste kétségtelenül töké- letesebb, nagyszerűbb. Ilyen e művészeknek sajátos alkotása. Mások jobban fejezték ki majd a tájak életét, majd a reális élet igazságát, majd a lélek tragédiáját és mélységeit·, majd egy-egy erkölcsi tanítást, vagy történeti fölfedezést vagy bölcseleti elmélkedést; Beato Angelicónál, Dürer- nél, Rembrandt, Metzu, Potter Pálnál, Hogarthnál, Delacroixnál, Decampsnál találni több epületes- séget, több pedagógiát, több lélektant, több belső és házias nyugalmat, több mély ábrándot, nagy- szerű elmélkedést vagy belső indulatot. Ők azon- ban egy páratlan fajt teremtettek, a nemes, szép testek faját, melyek nemes módon élnek, olyan emberiséget sejtetnek, mely büszkébb, erősebb, vidámabb, munkásabb, szóval jobb a miénk- nél; e fajból és idősebbik testvéréből, a görög szobrászok alkotta fajból származtak Franczia- országba, Spanyolországba és Flandriába azok az eszményi alakok, melyekkel az ember a ter- mészetnek megmutatja, hogy milyenné kellett volna őt tennie és milyenné nem tette.

II.

Ilyen a mű: módszerünk kívánja, hogy most a körülményekkel ismerkedjünk meg.

Nézzük először is milyen emberfaj teremtette

azt, a képírásnak ily fejlődése bizonyára nem történt az állandó, nemzeti sajátságok közre- működése nélkül.

Az olasz képzelem klaszikai, azaz latin, hasonló a régi görögök és rómaiakóhoz; bizo- nyíték erre : nemcsak a renaissance művei, szob- rok, épületek, festmények, hanem középkori épí- tészete és jelenkori zenéje is.

A gót stylus, mely a középkorbanEurópaszerte elterjedt, csak későn hatott be Italiába, akkor is tökéletlen utánzatokkal; a két tiszta gót temp- lom, egyik Milanóban, másik az assise-i zárdában, idegen építészek alkotása; még a germán betörés idejében is, a keresztyén lelkesedés legmagasabb fokán az olaszok a régi stylben építenek, és mikor a stylen újítottak, megtartották érzéköket a sza- bályos, szilárd formák iránt, megtartották a teli falakat, mérsékletes díszítést, természetes és derült világítást; épületeik az erő, az öröm, vidámság, könnyed előkelőség látszatával meglepő ellentétet képeznek egyéb európai székesegyházak nagyszerű szerkezetével, kuszált aprólékos díszé- vel, borongó fönségével, homályos, színes világí- tásával. Hasonlóképen manapság énekes, szabatos rhythmusú zenéjök, mely még a tragikai érzelmek kifejezésében is kedves, arányaival, rondóival, gördülékenységével, színpadias, beszédes, csillogó, áttetsző és válogatós szellemével nagyban elüt a hangszeres, német zenétől, mely oly nagy szabású, oly szabad röptű, néha oly elmosódó, oly -igen

alkalmas kifejezni legszendébb álmait, legbensőbb gerjedelmeit és nem tudom mijét egy komoly léleknek, mely sejdítéseiben, magános vajúdásai- ban már-már a túlvilági végtelenséget látja. Vizs- gálva, hogy az olaszok és általában a latin népek miképen fogják fel a szerelmet, erkölcsöt, vallást, vizsgálva irodalmukat, szokásaikat, életfelfogá- sukat ; száz, meg száz jellemző vonásból ugyan- ilyen képzelem tűnik ki. E képzelem fővonása a tehetség és előszeretet a rendezkedés iránt, az összhangzó, szabatos forma iráDt, nem oly haj- lékony, nem oly beható, mint a germán képze- lem, nem ragaszkodik annyira a belső lényeghez, mint inkább a külsőhöz, jobban kedveli a külső ékességet, mint a belső életet, inkább bálványozó, mint vallásos, inkább festői, mint bölcselő, szű- kebb körű és, szebb. Jobban érti meg az embert, mint a természetet, és az embert is inkább társá- ságban, mint egyedül. Nagy nehezen hajlik any- nyira, hogy, mint a másik, utánozza és feltün- tesse a vadságot, a parlagit, a bizarrt, a véletlent, a rendetlenséget, a szeszélyes gerjedelmek ki- törését, az egyénnek szertelen és kimondhatatlan sajátságait, az alsóbb rangú és formátlan teremt- ményeket, a néma, határozatlan életet, mely mindenféle lényeken elömlik ; a latin képzelem nem tükre az egész világnak, rokonszenve kor- látolt, válogatós. De a maga birodalmában, a forma országában, teljhatalmú; mellette egyéb fajok észjárása durva, bárdolatlan, egyedül ő

.14

fedezte fel és hirdette az eszmék és képek termé- szetes rendjét. A két nagy faj közül, melyeknél e képzelem teljességében nyilvánul, az egyiknek, az éjszakibb, prózaiabb és társulóbb francziának sajátos műve az elvont eszmék elrendezése, azaz az okoskodás elmélete és a társalgás művészete ; a másiknak, a déli, művészibb és forma iránt fogékonyabb olasz fajnak eredeti alkotása az érzékelhető formák elrendezése, t. i. a zene és a képzőművészetek. Ez az olaszoknak az a velők született tehetsége, mely történetük kezdetétől fogva gondolkozásuk és cselekvésük minden apró ízére rányomja bélyegét és mely a XV-ik század végén kedvező körülményekkel találkozva, a remek müveknek oly bő termését eszközlé. Való- ban Olaszországban ekkor, együtt vagy legalább majdnem egy időben, nemcsak öt-hqt nagy festő volt, rendkívüli lángelmével és felette állók min- deneken, kiket valaha a világ látott: Leonardo da Vinci, Michel Angelo, Rafael, Giorgione, Tizian, Veronése, Correggio; de egész hada élt a jeles és remek festőknek: Del Sarto András,

Sodorna, Fra Bartolomeo, Pontormo, Albertinelli, Rosso, Romano Gyula, Caravaggio Polidoro, Pri- matice, Piombo Sebestyén, Palma Vecchio, Boni- fazio, Bordone Paris, Tintoretto, Luini, ós száz más ismeretlenebb, kik ugyanoly ízléssel, ugyan- oly stylusban festettek, és egész hadsereget képeznek, melynek amazok csak vezérei; ezen- kívül, ugyanily számban voltak szobrászok, jeles

építészek, némelyek kissé előbb, legtöbben ekkor éltek: Ghiberti, Donatello, Jacopo della Quercia, Baccio Bandinelli, Bambaja, Bobbia Lukács, Benvenuto Cellini, Brunelleschi, Bramante, San Gallo Antal, Palladio, Sansovino; végül termé- keny és változatos művészcsaládok köré csopor- tosul a műértők, pártolók, vásárlók sokasága, számos közönség, nemcsak nemes emberek és tudósok, de polgárok, mesteremberek is, egyszerű barátok és a nép fiai; annyira, hogy ez előkelő ízlés e korszakban természetes, önkénytelen, álta- lános volt és az egész város lelkesedése és értelmes- sége következtében hozzájárúlt azoknak a remek műveknek az alkotásához, melyekre egy-egy mes- ter nevét jegyezte. Nem lehet tehát ezt a Benais- sance-kori művészetet a szerencsés véletlen ered- ményének tekinteni; nincs itt szó egy szerencsés koczkafordulásról, mely a világ színpadára néhány nagyobb tehetségű fejet, vagy egy csomó festői lángelmét állít ki; tagadhatatlan, hogy e szép vi- rulásnak oka a lelkek általános hangulatában, a nemzet minden rétegeire kiterjedt meglepő fogé- konyságban rejlik. Ez a fogékonyság és így ter- mészetesen a művészet is egy időben kezdődött és a fogékonyság bizonyos időponttal megszűn- vén, megszűnt a művészet is. A kor e fogékony- sága bizonyos szellemben fejlődött, hasonlóképen a művészet is. A korszellem a test, melyet, mint árnyéka, követ a művészet; követi keletkeztét, serdülését, hanyatlását és irányát. A korszellem

.16

vezérli és magával ragadja a művészetet, ós vál- toztatja saját változása szerint. A korszellemtől függ a művészet minden része, egész fejlődése.

Következésképen, hogy a művészetet megérthes- sük és megfejthessük, a korszellemet kell ízről- ízre megismernünk.

III.

Három föltétel szükséges, hogy az ember élvezhesse és megteremthesse a remek festészetet.

Először is az embernek műveltnek kell lenni.

A föld ínséges, tudatlan rabjai, 'kik napestig két- rét hajolva a rögöt mívelik, és a portyázó csete- paték nagyétü és iszákos vezérei, kik lóháton és csatában esztendőket töltenek, még sokkal mélyeb- ben vannak elmerülve az állatiasságban, semhogy a formák szépségét és a színek harmóniáját meg- érthetnék. A festmény templomnak vagy palo- tának dísze, hogy a néző azt értelemmel és gyönyörrel szemlélhesse, félig-meddig mentve kell lennie a durva foglalkozásoktól, hogy ne csak tivornyára vagy verekedésre legyen gondja;

szükséges, hogy megszabadúlt legyen otromba barbárságtól ós elnyomástól, hogy az izmok edződésén, a harczösztönök fejlesztésén és a testi szükségletek csillapításán kívül finomabb és nemesebb élvezetek után is vágyódjék. Állatias volt, szemlélődő lesz. Fogyasztott és rombolt,

most szépít és éldel. Élt, most ékesíti életét. Ez az a nagy változás, melyen Italia a XV. század- ban keresztül megy. Az ember ekkor tér át a hűbéri világ erkölcseitől az új kor szelleméhez, és Olaszországban ez átmenet előbb megy végbe, mint bárhol egyebütt.

Ennek több rendbeli oka van. Először is ez ország népe csodálatos, finom és fogékony szel- lemű. Mintha a műveltség vele születne, legalább csaknem fáradság és segítség nélkül jut hozzá.

Sőt a tanulatlan pórnépben is élénk felfogás és értelem lakik. Hasonlítsák össze e népet éjszaki Francziaország, Német- és Angolország ugyan- ilyen állású lakosságával, a különbség ugyancsak szembeszökő, Olaszországban egy-egy pinczér, paraszt, hordár társalog, tud mindenféléhez, okos- kodik, ítél, bír emberismerettel, politizál; fogal- makkal és szavakkal ösztönszerűleg, néha ki- tűnően, mindig könnyedén, csaknem mindig helyesen bánnak, s a mi fő, természetes ós szen- vedélyes érzékök van a szép iránt. Csak ez országban hallani a nép fiát templom vagy fest- mény láttára felkiáltani: «0 Dio, com' e bello !»

Istenem, be szép ! a szív és érzékek e hevületé- nek kifejezésére szolgál az olasz nyelv gördülé- keny és hangzatos volta és csodás bája, miknek hatását visszaadni ugyanazon franczia szavak szárazságuk miatt képtelenek.

Ez értelmes fajnak az a szerencséje volt, hogy soha sem volt germanizálva; azaz az éjszaki

Az olasz művészet bölcselete. . 2

népek betörése soha som tiporta össze és alakí- totta át annyira, mint Európa többi országait.

A barbarok itt csak ideiglenesen és csak nagyjá- ból telepedtek meg. Nyugati gótok, frankok, herulok, keleti gótok, mind igen hamar hagyták el, vagy űzettek el. A lombardok ott maradtak, de csakhamar erőt vett rajtok a latin műveltség;

a XII. században, rőtszakállú Frigyes németjei bennök rokonokra számítván, megütköztek, hogy annyira ellatinosodtak, «minthogy kivetkőztek a barbár élet rögös vadságából és az égalj hatása alatt sokat öltöttek magokra a római finomság- ból és simaságból, elsajátították a nyelv csínját és a szokások városias csiszoltságát, söt városaik szervezésében és a- közügyeik elintézésében is a rómaiak jártasságát követik». Egész a XlII-ik századig olasz földön latinul beszélnek; pá- duai szent Antal latinul prédikál; a nép, mely a tájszóláskép keletkező olasz nyelvet beszéli, még mindig érti az irodalmi nyelvet. A nemzeten képződött germán réteg vékony és a latin művelt- ség újjászületése korán megtörte azt. Itália csak fordításokból ismeri a geste-féle énekeket és azokat a lovagias és bűbéries költeményeket, melyek Európaszerte hemzsegnek. Az imént em- lítém, hogy a gót építés is csak későn és töké- letlen módon hatott el ide; a XlV-ik század óta, mikor az olaszok újra kezdenek építeni, a római styl formáival vagy legalább annak szelle- méhen építenek. A közép kor legkomorabb és

legádázabb éjjelén áz antik művelődés intézmé- nyekben, erkölcsökben, nyelvben, művészetben újra virul azon a talajon, bol a barbarok csak át- suhantak és elolvadtak, mint a hó.

Innen van, hogy a XV-ik századbeli Olasz- ország Európa többi nemzeteinél tudósabb, gaz- dagabb, csiszoltabb, képesebb az élet szépíté- sére, azaz a művészet élvezésére és alkotására.

Angolországban ez időtájt tör ki,, a száz éves háború végével, a fehér és piros rózsák borzasztó háborúja, mikor egész egykedvűen megnyúzták egymást és csata után a védtelen gyermekeket felkonczolták. Egész 1550-ig ez csak paraszt tüs- kök, vadászok, bérlők és katonák hazája. Mind- össze két-három kémény volt egy-egy az ország belsejében levő városban; vidéki nemes urak házai zsúpfödeles viskók, legdurvább agyagvako- lattal és az ablakban üveg helyett rácsozat. A kö- zép osztály tagjai szalmavaczokban háltak «jól kötött nyaláb a fej alatt». «A párnák, úgy látszik, csak gyerekágyas asszonynak valók», és az asz- tali edények nem is érczből, hanem fából valók.

Németországon az ádáz és égbekiáltón bűnös huszita háború dühöng, a nemesek tudatlanok és rakonczátlanok; egész Miksáig az ököljog ural- kodik, azaz az erőszakra való hivatkozás és az önbíráskodás szokása, Luther beszédeiből és Schweinichen János emlékirataiból látható, hogy az akkori nemes emberek és tudósok mennyire űzték az iszákosságot és otrombaságot. Franczia-

2*

20

ország pedig, történetének legboldogtalanabb kor- szakát éli : az országot az angolok megbódították és pusztították, VII. Károly alatt a farkasok Páris külvárosaiban kullogtak, az angolok ki- űzetése után az embernyúzók (écorcheur), kalan- dor vezérek, rátámadnak a parasztságra, zaklat- ják és fosztogatják kényök-kedvök szerint ; egyike e főuraknak és gyilkosoknak, Gilles de Retz, szülő oka a kékszakállú berezeg legendájának. A század végéig, a nemzet színe-java, a nemesség, parasz- tos és vad. A velenczei követek mondják, hogy a franczia főurak ferde és lőcslábúak, mert életö- ket lóháton töltik. A XVI-ik században Rabe- lais híven mutatja a gót szokások korhelykedő durvaságát és konok állatiasságát. Gróf Castig- lione Baltazár 1525 körül írta, hogy: «a fran- cziák más érdemet, mint a hadi dicsőséget, nem ismernek és mit sem törődnek egyébbel, annyira, hogy nemcsak, hogy nem becsülik a tudományt, hanem irtóznak tőle, és az irodalomhoz értő em- bert hitványnak tartják, azzal pedig nagy szitkot mondanak valakire, ha azt mondják rá «diáki) (clerc).

Szóval egész Európa még teljesen hűbéri, és az emberek, mint erős fenevadak, nem igen gon- dolnak egyébre, mint evés-ivásra, verekedésre, testi élvezetekre. Ellenben Olaszország csaknem modern. A Mediciek felülkerekedésével Florencz- ben a béke állandó lett, polgárok kormányoznak ós pedig békésen ; mint fejedelmeik, a Mediciek,

a polgárok is gyártanak, kereskednek, pénzt vál- tanak és nyerészkednek, hogy szellemes emberek módjára elköltsék. A háború gondja nem szállja meg őket többé oly ádáz és végzetes hevülettel.

A condottierik zsoldos hadával harczolnak és ezek, a javából való kereskedők, egyszerűsítik a háborút lovas kirándulássá ; ha megölik egymást, az csak vigyázatlanság; beszélnek csatákról, melyekben két-három katona, néha egyetlenegy marad a csatatéren. Az erőszak helyébe a diplo- matia lép. «Az olasz fejedelmek, — mondja Machiavelli, — azt hiszik, a fejedelem érdeme abban áll, hogy ügyesen szerkeszt levelet, benne csinján alkalmaz egy-egy megtorló vágást, beszéd-' jében finomságot és élénkséget mutat, furfangos a cselszövésben, piperéje drágakő és arany, nagyobb fényűzéssel alszik és eszik, mint mások és mindenféle gyönyört gyűjt maga köré». Kez- dik kedvelni a tudományos társalgást, az irodal- mat és kezdenek érteni hozzá. A régi műveltség bukása óta először akadunk oly társaságra, mely első helyre teszi a szellem élveit. E korszak jel- lemző alakjai, a humanisták, szenvedélyes fel- újítói a görög és latin szépirodalomnak, Poggio, Filelfo, Marciié Ficin, Pic dela Mirandola, Cal- chondyle, Ermolao Barbaro, Valla Lőrincz, Poli- tio. Össze-vissza kutatják Európa könyvtárait kéziratok fölfedezése és közzététele végett, nem- csak hogy olvassák és tanulják, de lelkesednek rajtok és szívvel lélekkel elrégiesednek; latinul

csaknem oly tisztán írnak, mint Cicero és Vir- gilius kortársai. Az irály egy csapásra kitűnő, a szellem serdűlt lesz. Mikor az ember Petrarca nehézkes hexametereitől és vontatott, igényteljes leveleitől áttér Politien előkelő distichonjaira, vagy Valla ékesszavú prózájára, csaknem physikai gyönyör hatja át. Az ujjak és fülek önkénytelen skandálják a költői daktylusok könnyed menetét és a szónoki körmondatok bőséges gördülését.

A nyelvezet nemes és egyúttal világos lett és a tanultság, kolostorból palotába költözve, meg- szűnt szőrszálhasogató gép lenni, hogy a gyö- nyörnek váljék eszközévé.

Valóban e tudósok nem képeznek egy kis isme- retlen osztályt, mely könyvtárakba zárkózik, a közönség kegyétől távol. Koránsem, a humanista czím elegendő, hogy a fejedelmek figyelmét és bőkezűségét magára vonja annak viselője. Pforza Lajos, milanói herczeg, egyetemére meghívja Mérulát és Calchondylet, miniszteréül a tudós Cecco Simonétát választja. Aretin Lénart, Pog- gio, Michiavelli, sorra titkárjai a florenczi köz- társaságnak. Baecadelli Antal a nápolyi királynak titkárja. V. Miklós pápa a legnagyobb irodalom- pártolók egyike. Valamelyik a nápolyi királynak egy kéziratot küld és a király úgy köszöni meg az ajándékot, mint valami nagy kegyet. Medici Cosmos bölcselő akadémiát alapított, és fia, Lőrincz, a plátói lakomákat újította meg. Ba- rátja, Landino párbeszédet szerkeszt, melynek

személyei, a camalduli kolostor hüsébe meg- vonulva, néhány napig vitatkoznak azon, hogy melyik életmód előbbrevaló, a tevékeny-e vagy a szemlélődő ? Péter, Lörincznek fia, a Santa-Maria del Fiori-ban vitatkozást rendez az igazi barát- ságról, és a győztes jutalmául egy ezüstkoronát tűz ki. A kereskedelem és az államok fejedelmei magok köré gyűjtenek bölcselőket, művészeket, tudósokat, im itt Pic de la Mirandola, Ficin Mar- silius, Politien, da Vinci Lénárt, Merula, Löetus Pomponius, hogy társalogjanak velők becses szobrokkal díszített teremben, az antik bölcses- ség megtalált kéziratai előtt, választékos és ékes nyelven, az illem túlságai és rangra való tekintet nélkül, azzal a békítő és fenkölt tudvágygyal, mely gyarapítva és csinosítva a tudományt, a skolastikus czivódások zárt körét gondolkozó szellemek ünnepévé változtatja.

Semmi meglepő abban, hogy a közönséges nyelv is, mely Petrarca óta csaknem parlagon bever, új irodalmat terem. Medici Lőrincz váro- sának első bankárja és első tisztviselője, első az új költők között. Ő ós mellette Pulci, Boiardo, Berni, valamivel később Bembo, Machiavelli, Ariosto a körmönfont irálynak, komoly költé- szetnek, dévaj képzelemnek, finom tréfának, maró gúnynak és mélységes elmélkedésnek örök mintái.

Alattok egész sereg elbeszélő, élczelö és kéjencz, Molza, Bibiena, aztán Aretino, Franco, Bandello megnyerik a fejedelmek kegyét és a közönség

bámulatát dévaj, találékony és finom élű mű- veikkel. A sonett a dicsőítésnek és szatírának eszköze és mindenkinek keze ügyében van.

A művészek csereberélnek vele; Cellini beszéli, hogy Perseusa megjelenésekor húsz szonettet tet- tek közzé egy nap. Nem volt itt ünnepély, nem volt mulatság költemény nélkül; egyszer X. Leo pápa 500 aranyat adott Tebaldeo költőnek egyet- len epigrammáért, mely megtetszett neki. Egy másik költőt, Accolti Bernátot, Rómában annyira bámultak, hogy mikor nyilvános felolvasást ren- dezett, bezárták a boltokat, hogy meghallgathas- sák ; nagy teremben olvasott, fáklyafénynél, a főpapok testőreik kíséretében voltak jelen, egyet- lennek mondták. Jól kigondolt versei csakúgy szikráztak a finom concettiktöl, és ez irályi alak- zatokat, melyek az olasz énekesek dalaiba szőtt czifrázásokhoz hasonlók, oly jól megértették, hogy a taps mindenfelöl kitört.

íme egy előkelő és általános műveltség, új, és mely ugyanakkor jelen meg Olaszországban, mikor az új művészet. Szeretném azt önöknek szemmel láthatóvá tenni, nem általános elvont szavakkal, hanem egy teljes képben; csak a kö- rülményesen ismert eset maga nyújt tiszta, vilá- gos fogalmakat. Egy akkorbeli könyv a tökéletes nagy úrnak és nagy úri hölgynek kópét adja, vagyis ecsetel oly két alakot, minőket az egy- korúak mintákul tűzhettek magok elé; ez eszmé- nyi alakok körül forognak kisebb nagyobb távol-

ságban a valóság alakjai: önök szalont látnak, 1500-ban, vendégeivel, társalgásával, diszítmé- nyeivel, zenével, tánczczal, élczeivel és vitatko- zásaival, a mely tulajdonképen tetszetősebb, lovagiasabb, szellemesebb, mint a római vagy florenczi szalonok, mégis igaz színekkel van festve és igen alkalmas arra, hogy művelt és fel- sőbb személyiségek legtisztább ós legelőkelőbb csoportját nemesedett tartásában bemutassa. Ha e szalont látni akarjuk, elég gróf Castiglione Bal- tazár II Gortegiano czímű könyvét lapoznunk.

Gróf Castiglione d'Ubaldo Guido, urbinoi herczeg, később utódjának, Della Bovere Ferencz Mária szolgálatában állott és e könyvet első urá- nál hallott társalgások emlékére írta. Minthogy Guido herczeg gyöngélkedett és a csúz is bántotta, a kiB udvar esténként nejénél gyűlt össze, Erzsé- bet herczegnőnél, fenkölt erényű és szellemes hölgynél. Köréje és legjobb barátnője, Pia Emilia körül csoportosultak minden rendbeli jeles fér- fiak Itália minden részeiből; maga Castiglione, d' Arezzo Accolti Bernát, híres költő, Bembo, ki később a pápa titkárja és bibornok lesz, Fregoso Oktáv, Medici Gyula és sok más; II. Gyula pápa útközben ott időzött egy ideig. A hely és a kö- rülmények méltók voltak ily. személyiségekhez.

Nagyszerű palotában jöttek össze, melyet a her- czeg apja emeltetett és mely «mint többen mond- ják», legszebb volt Italiában. A termek pompásan voltak diszítve ezüstvázákkal, arany- és selyem-

tapétákkal, antik márvány és bronz szobrokkal és festményekkel Della Francesca Pétertől és Santi Jánostól, Rafael atyjától. Volt itt nagy halmaz latin, görög, héber könyv, egész Európá- ból összeszedve és tartalmuk iránt való tisztelet- ből ezüsttel, aranynyal ékítve. Az udvar egyike volt a legelőkelőbbeknek egész Italiában. Csupa ünnepély, táncz, verseny, lovagjáték és társalgás.

«A kedves beszélgetések és a tisztes tréfák, — mondja Castiglione, — e házat a kedélyesség valódi hazájává teszi.» Rend szerint vacsora és táncz után talányokat játszottak, e szórakozások után következtek meghittebb beszélgetések, ko- moly is, víg is, melyekben a herczegnö is részt vett. Semmi feszélyesség, kiki tetszése szerint foglalt helyet, urak hölgyek mellett, és a társal- gásban semmi zsinórmérték, semmi kényszer;

találékonyság és eredetiség szabadon nyilatkozik.

Egy este, egyik hölgy kérelmére, Accolti Bernát szonettet rögtönöz a herczegnö tiszteletére, aztán a herczegnö Margarita asszonyt és Pregora Co- stanza asszonyt tánczra szólítja fel; a két hölgy kézen fogja egymást, a kedvencz zenész, Barletta, a hangszereket összehangolja és ők tánczolnak először lassút, aztán frisset. Reggel felé, mint- hogy beszélgetés közt megfelejtkeztek az időről, csodálkozva látták a hajnal pirkadását:

«Kinyitották az ablakokat a palotának azon a felén, mely a Catari hegy magos ormára nézett, és már látható volt, a mint keleten szép, rózsa-

szinű hajnal kél. A csillagok mind eltűntek, ki- véve Venust, a kedves hírnököt, mely az éjnek és napnak határát jelzi, mintha tőle jött volna az a friss szellő, melynek éles hűse betöltötte az eget és mely a szomszédos lankák susogó berkeiben már ébresztgetni kezdé a kedves madarak bájos kardalát.»

Csak ebből a részletből is megítélhetik önök, hogy az irály milyen kellemes, előkelő, sőt virá- gos volt; Bembo, a beszélgetők egyike, a leg- csiszoltabb, legciceróibb, legtermékenyebb olasz próza-író. A társalgás hangja hasonló. Csupa udvariasság, bókolnak a hölgyeknek szépségökért, bájukért, erényökért, az uraknak vitézségökért, szelleműkért, tudásukért. Mindnyájan becsülik egymást, keresik egymás tetszését, a mi az élni- tudásnak legfőbb törvénye és a jó társaságnak legvonzóbb varázsa. De az előzékenység nem zárja ki a derűit hangulatot. Fűszerül akad néha egy- egy apró neheztelés, kis, társaságbeli csetepaté, és ezen kívül élez, tréfa, adoma, eleven kis törté- net bőviben. A mint megkísértették kifejteni, mi az igazi udvariasság, egy hölgy feddésképen el- beszéli, hogy a minap egy úr, a régi mód szerint harezfi és megrozsdásodott a mezei életben, meg- látogatván őt, elsorolta neki, hogy hány ellenségét ölte meg, közbe, egész a taglejtésig hevülvén, meg akarta mutatni, hogy mikép forgatták a kardot szúrásnál, vágásnál. Mosolyogva vallja be, hogy nagyon nyugtalan lett, kereste az ajtót

és szüntelen azt hitte, megöli. Töméntelen ha- sonló vonás szakítja félbe minduntalan a pár- beszédet, a komolyság is fentartja magát. Lát- hatni, hogy a lovagok otthonosak a görög és latin irodalomban, tudnak történetet és értenek a bölcselethez és iskoláihoz. A hölgyek azonban közbeszólnak, kissé neheztelnek és emberibb dol- gokra kívánják terelni a beszélgetést; ők nem szeretik, ha a mulatságba belekeverednek Aristo- teles, Plátó és házsártos magyarázóik vagy a me- leg és hideg, az alak és állag elméletei. A beszé- lők legott rátérnek a világias csevegés kedves folya- mára és tanultságukért meg metaphysikájokért engesztelést szereznek kellemes és nyájas beszé- deikkel. Különben bármilyen nehézkes legyen a tárgy, bármily heves a vita, mindig megmarad- nak az előkelő körmönfont stylusnál. Féltékenyek a kifejezések tisztaságára, idegen szavakat kerül- nek, mint a rambouillet-i palota ékesszavú társal- gói, Vaugelas kortársai és a franczia remek iro- dalom alapítói. De észjárásuk költőibb, a mint nyelvök zengzetesebb. Szavai gazdag lejtésével és hangzatos végző lésével az olasz a legegysze- rűbb tárgyaknak is szépséget és dallamot kölcsö- nöz és a magokban is szép dolgokat előkelő és bájos ékítményekkel hímezi. Például az agg kor gyászos hatásainak festésénél az olasz stilus, mint az olasz ég, aranyos verő fényt hint a romokra is és a siralmas látvány magasztos képpé válik.

«Ez időben az örömnek kedves virágai szí- vünkben fonnyadnak és hullanak, mint őszkor a fák levelei. Derült és vidám gondolatok helyett, mint borús felhő, a szomorúság száll felénk ezer baj kíséretében, úgy, hogy nemcsak a test, de a lélek is beteg és az elmúlt örömeinek csak em- lékét tartja meg és képét ama kedves időknek, ama zsenge kornak, melyben, ha gondolatban visszaszállunk, úgy tetszik, mintha az ég és föld, az egész mindenség mosolyogna felénk és lel- künkben, mint szép, kies kertben a vidámság tavasza virul. Azért, mikor a rideg évszakban életünk napja nyugvóra hajol és megfoszt örömeinktől, tán helyén volna, hogy velők együtt elveszítenők emiéköket is és valamilyen úton-módon megtanulnék a feledés mester- ségét.»

A beszélgetés tárgya nem tér el magától a társalgástól. A herczegnö felszólítására mind- egyikök vállalkozik kifejteni némelyikét azon tulajdonságoknak, melyek a kifogástalan lovagot és a tökéletes hölgyet teszik ki; keresik a neve- lésnek azt a módját, mely leginkább teszi alkal- massá a lelket ós a testet, nemcsak a polgári társadalom tiszteinek viselésére, hanem a vilá- gias élet élvezeteire is. Érdekes, mi mindent kívántak akkor a jónevelésű embertől, mennyi finomságot, tapintatot és mily különféle isme- reteket. Mi művelteknek tartjuk magunkat, és mógÍB három százados nevelés és művelődés

után, nem egy követendő példára, tanulságos lecz- kére akadunk abban az időben.

«Kívánom, bogy emberünk a középszerűnél jobban tudjon az irodalomhoz, legalább az úgy- nevezett szépirodalomhoz; tudjonnemosaklatinul, hanem görögül is, e nyelven írt isteni művek soka- sága ós változatossága okáért...; legyen járatos a költők műveiben, hasonlóképen a szónokok és történetírók műveiben is. Legyen gyakorlott ver- sek és próza írásában, legkivált közönséges nyelvünkön, mert a gyönyörön kívül, melyet maga magának szerez, sohsem lesz szűkében kellemes szavaknak hölgyekkel szemben, kik rend szerint kedvelik az efféléket.

«Nem lennék megelégedve lovagunkkal, ha nem értene a zenéhez és azon kívül, hogy szokása értelemmel olvasni a könyveket, nem tudna ját- szani némely hangszeren, mert a szórakozáson és gondűzésen kívül, melyet a zene szerez, igen gyakran szolgál arra is, hogy vele a hölgyek kedvét keressük, kiknek gyöngéd és lágy szívét könnyen meghatja a zene és gyönyörrel tölti el.»

Nem arról van szó, hogy minden ember művész legyen és egyéni tehetségével fényelegjen. A tehet- ségek csak a nagy világ számára valók; nem kell túlságos gondot rájok fordítanunk, hanem csak annyit, hogy velők kellemesek legyünk, nem azért kell a művészetet gyakorolnunk, hogy másokban bámulatot gerjeszszünk, hanem azért, hogy vele örömöt szerezzünk. Azért kívántatik,

hogy az ember minden kellemes művészetben avatott legyen.

«Van még valami, minek nagy fontosságot tulajdonítok és mit lovagunknak semmikép sem szabad elhanyagolnia, ez a rajzolás tehetsége és a festészethez való értés.» Ez tehát a magasabb rangú és finomabb életnek egyik ékessége, ennél- fogva a művelt szellemnek ezt föl kell ölelnie, a mint mindent megragad, a mi előkelő. De ebben is, mint minden egyébben nem szabad túlozni.

És az igazi tehetség és művészet, melynek min- den más alárendelendő, az a tapintat, «bizonyos mérséklet, helyes ítélet, okos választás, ismerete a soknak és kevésnek vagyis annak a mi a dol- gokat nagyítja vagy apasztja és eszközli azt, hogy valamit a maga helyén vagy azon kívül teljesítünk. Például, ha lovagunk tudná, hogy a magasztalások, melyekkel elhalmozzák, valóság- gal igazak, nem szabad azokban nyilván bele- egyeznie, sőt szerényen el kell hárítania magáról, főfoglalkozásaképen mindig a fegyverforgatást mutatván és tekintvén és a többit csak ennek ékessége gyanánt ismervén el. Ha sok ember jelenlétében népes helyen tánczol, bizonyos mél-

tóságot kell megőriznie, melyet azonban enyhít- sen a mozdulatok könnyed és kedves bája. Ha zenél, az ügy tűnjék fel, mintha csak időtöltésből tenné, vagy mintegy kényszerítve és bár jól ért- sen hozzá és mestere legyen annak, a mit művel, kívánom, hogy titkolja a tanulmányt és fáradal-

mat, melyek szükségesek mindenhez, a mit jól akarunk tudni; tegyen úgy, mintha semmi súlyt sem tulajdonítana az effélének, mindamellett jól tegye azt, a mit tesz és úgy, hogy mások becsü- lését megnyerje.» Ne igényeljen magának olyan ügyességet, milyen a hivatásszerű mestereknek illő. Becsültesse magát másokkal és becsülje meg önmagát, tehát ne hagyja el magát, hanem in- kább mérsékletes és önmagának ura legyen.

Arcza legyen nyugodt, mint a spanyolé. Öltözéke tiszta, gondos és ízlése e tekintetben férfias és ne asszonyos legyen. Kedvelje a fekete színt, mint a komoly és higgadt jellem jelét. Hasonlóképen nem szabad magát elragadtatnia örömtől vagy lelke- sedéstől, haragtól vagy önzéstől. Kerülje a dur- vaságokat, nyers szavakat, melyek miatt a höl- gyek pirulhatnának. Legyen finom, csupa előzé- kenység és udvariasság mások irányában. Tudjon tetszetős, szép szavakat mondani és víg történe- teket elbeszélni illemesen. A legszebb szabály, melyet neki ajánlhatunk az, hogy úgy irányozza cselekedeteit, hogy velők a tökéletes hölgy tet- szését megnyerje. Ez ügyes átmenet révén a lovag képétől a hölgy rajzához jutunk és a finom árnyalatok, melyekkel az első képnél találkoz- tunk, még finomabbak lesznek a másiknál.

«Minthogy széles e világon nincs udvar, bár mekkora legyen is, mely díszes, pompás vagy vidám lehetne hölgyek nélkül, és minthogy nincs lovag, kiben lehetne kellem, nyájasság vagy

vitézség, ki művelhetne dicső dolgokat, hölgyek társasága, szerelme és kegye nélkül, a lovag rajza hiányos volna, ha hölgyek nem járulnának hozzá és nem kölcsönöznék neki egy részét annak a bájnak, melylyel ők az udvari életet ékesítik és betetőzik.

«Véleményem szerint a hölgynek, ki az ud- varnál él, mindenekelőtt bizonyos nyájas beszé- dességgel kell bírnia, hogy mindenféle embert kedvesen mulattathasson kellemes, tisztes, hely- hez és időhöz illő szavakkal ahhoz képest, a kivel beszél. Magaviselete legyen csendes, szerény, tisz- tességénél fogva cselekedeteit folyvást mérlegelje, más különben legyen benne a szellemnek bizo- nyos elevensége, mely minden nehézkességtől távol tartsa; ezeken kívül bánásmódjában jóság legyen, melynélfogva mások szemében nem ke- vésbhé mérsékletes, szemérmes és nyájasnak, mint kedves, okos és finomnak lássék. Azért a nőnek olyas nehéz középúton kell haladnia, melyen az ellentétes dolgok összeérnek, és bizo- nyos határokig kell mennie a nélkül, hogy rajtok túllépne.

- «Erényes, jó híre végett a hölgy ne legyen annyira szemérmetes, ijedős, hogy a társaságból, némely kissé pajzán szavak hallatára, nagy gar- ral visszavonuljon, mert könnyen azt hihetnék, csak színleli azt a szigorú erkölcsösséget, hogy valamit elrejtsen, mit más róla tudhatna, külön- ben is a vad, ijedős magaviselet mindig gyülö-

Az olasz művészet bölcselete.

34

Jetes. Ép .oly kevéssé szabad neki, hogy magát elfogulatlannak és szeretetreméltónak mutassa, tisztességtelen szavakat használnia, vagy oly mértéktelen és rendellenes bizalmaskodással élnie, hogy olyat hitessen el magáról, a mi talán valóságban nem igaz..De ha megesik, hogy jelen- létében olyan szavak ejtetnek, mint fennebb em- lítők, illő, hogy kissé elpiruljon és szégyenkezzék.»

Ha ügyes, úgy a társalgást tetszetősebb és neme- sebb tárgyakra terelendi. Mert neveltsége nem igen marad - hátra a férfié mögött. Neki is kell értenie irodalomhoz, zenéhez, festészethez, kell tudnia jól tánczolni és enyelgőn csevegnie. Azok a hölgyek, kik a társalgásban részt vesznek, a tanításokhoz példát mutatnak, ízlésök és szel- lemök a maga módja szerint szintén csillog;

tapsolnak Bembo lelkesedésének és nemes, plátói elméleteinek az általános és tiszta szeretetről.

Akadnak az időtájt Olaszországban hölgyek, mint Colonna "Victoria, Gambara Veronica, d'Amalfi Constanza, d' Aragona Tullia, a ferrarai her- czegnő, kik kiváló tehetségeket magas képzett- séggel egyesítettek. Ha önök most emiékezetökbe idézik azokat az egykorú képeket, melyek a Louv- reban láthatók, a halvány, gondolatokba merült, fekete ruhás velenczeieket, Francia Fiatal emberét, ki olyan évődő és olyan mozdulatlan; a kényes Nápolyi Johannát hattyúnyakával, Bronzino Ifját a szoborral, mindazokat az értelmes és nyugodt arczokat, dús és egyszerű öltözéket, talán lesz

némi fogalmuk annak a társadalomnak rend- kívüli finomságáról, gazdag tehetségeiről és be- végzett műveltségéről, mely háromszáz eszten- dővel előttünk mozgatta az eszméket, ízlelte az előkelőséget és gyakorolta az udvariasságot úgy és tán jobban is, mint mi.

IV.

Ez elvezet bennünket e műveltség egy új vonásához és a remek festészet egy másik fel- tételéhez. A szellemnek műveltsége más korszak- ban is volt ilyen finom a nélkül, bogy hasonló festészet támadt volna. Korunkban, például, az emberek a XV. század ismereteire' fölhalmozván hárőm századnak tapasztalatait és találmányait, tudósabbak és jobban vannak ellátva eszmékkel, mint valaha, de azért még sem mondhatjuk, hogy a jelenkori Európában a képzőművészetek terén oly szép művek teremnének, mint Olaszországban a renaissance idején. Nem elegendő tehát az 1500-ik év csodaművei megértésére megfigyel- nünk Rafael kortársai értelmének hiánytalan műveltségét, meg kell határoznunk ez értelem és műveltség nemét, és miután összevetettük a XV. századbeli Olaszországot az akkori Európá- val, hasonlítsuk össze azzal, melyben élünk.

Kezdjük Európának mostanság kétségkívül legtudósabb országán, Németországon. Itt, kivált

3*

éjszakon, mindenki tud olvasni, a fiatal emberek öt-hat esztendőt töltenek az egyetemeken és pedig nemcsak gazdag és jómódú ifjak, hanem a középosztálynak csaknem minden ifja, néhányan az alsó osztályból is, hosszas nyomorgások és nélkülözések árán. A tudomány ott oly tisztelet- ben áll, hogy nem ritkán nyegleséget és szőrszál- hasogatást szül. Számos fiatal ember, bár igen jó a szeme, pápaszemet visel, hogy tudósabb színe legyen. A mi a húsz éves német ifjú keblét feszíti, az nem az a vágy, hogy társaságban vagy a kávéházban számot tegyen, mint ez Franczia- országban látható, hanem az akarat, hogy rend- szeres tájékozottságot szerezzen az emberiségről, a természet fölöttiről, a természetről és sok mindenféléről, szóval, hogy magát teljes bölcse- leti rendszerrel ellássa. Nincs ország, hol akkora volna a hajlam, a szokásos előszeretet, vérbe oltott érzék az elvont magas elméletek iránt.

A metaphysika és a rendszerek hazája ez. De a magas szárnyalású elmélkedések e bősége vesz- tére volt a képzőművészeteknek. A német festők azon erőlködnek, hogy vásznaikon vagy fresz- kóikban átalános emberi vagy vallásos eszméket fejezzenek ki. A színt és idomot alárendelik a gondolatnak, művök jelképies, egy sor történeti és bölcseleti előadást festenek falaikra és ha Münchenbe mennek önök, láthatják, hogy leg- nagyobb művészeik a festészetbe tévedt bölcselők, kik inkább beszélnek az észhez, mint a szemhez és

kiknek szerszám gyanánt inkább szolgálhatna a toll, mint az ecset.

Menjünk át Angolországba. Itt a közép osz- tálynak embere igen fiatal korában lép be vala- mely üzletbe vagy hivatalba, tíz óra hosszat dolgozik naponként, haza megy, ott is dolgozik és teste-lelke minden erejét megfeszíti arra, hogy pénzt keressen. Megházasodik, sok a gyereke, még többet dolgozik, a verseny kíméletlen, áz égalj ádáz, a szükségek nagyok. A gentleman- nek, gazdag vagy nemes embernek sincs sokkal több ráérő ideje. Komoly kötelességek foglalkoz- tatják és kötik le. A politika mindenkit igénybe vesz. Meetingek, bizottságok, egyesületek, napi lapok, mint a Times, mely reggelenként kötetnyi olvasni valót hoz, számok, statistikai összeállítá- sok, emésztetlen tények megfejtendő és meg- oldandó halmaza, és mindezeken felül fontos vallási ügyek, alapítványok, vállalatok, a szaka- datlan törekvés köz- és magánügyeken javítani, pénz-, hitel- és lelkiismereti kérdések, hasznos- sági és erkölcsi elmélkedések: ime a szellemnek tápláléka. Következésképen a festészet és a többi az érzékekhez szóló művészetek háttérbe szorul- nak és mintegy magoktól félreeső helyre jutnak.

Az emberek nem érnek rá velők foglalkozni, komolyabb és sürgősebb ügyeken jár eszök, divat- ból fordulnak a művészet felé, mely néhány mű- kedvelőnek érdekes tanulmánya. Bizonyára akad néhány pártoló is, kik pénzt adnak múzeum-

építésre, eredeti rajzok vásárlására, iskolák alapí- tására, mint adnak mindenféle egyéb hasznos dologra, bibliaterjesztésre, lelenczek ápolására vagy nyavalyatörŐ8Ök gyógyítására. És ekkor is a pártolók a társadalom és közügy érdekét tart- ják szem előtt, úgy vélik, hogy a zene szelidíti a

nép erkölcseit, csökkenti a vasárnapi iszákosságot és a képzőművészetek derék posztógyárosok és ékszerművesek előiskolái. Hiányzik az ízlés, a szép színek és szép formák iránt való hajlam ott, csak a nevelés gyümölcse, meleg házban nagy költséggel fáradságosan ápolt külföldi narancs, mely legtöbbnyire mégis csípős és fanyar ízű.

A jelenkori angol festők szűk és pontos tehetségű munkások; szénaboglyát, ruharedőt, rétet hántó aprólékossággal és szárazsággal festenek; a physi- kai és erkölcsi gép örökös zaklatása és folytonos megfeszítése megzavarta nálok az érzékek és képek egyensúlyát, érzéketlenek a színek és idomok összhangja iránt, fazekat papagály- zöldre, fát érez- és bádogszínüre, testet ökörvér- vörösre festenek, kivéve tanulmányaikat arcz- kifejezésben és erkölcsi jellemben, festészetök bántó és nemzeti tárlataik rikító, összhangtalan és sértő színek zagyvalékszerű halmazát mutat- ják föl az idegennek.

De hát azt mondhatná valaki, ezek németek és angolok, komor protestánsok, a tanulmányok és ügyek emberei, hanem legalább Párisban van ízlés és keresik az emberek a gyönyöröket. Igaz,

hogy ez idő szerint Paris a világnak az a városa, hol leginkább szeretnek csevegni, olvasni, bí- rálni, a szépnek árnyalatait fürkészni, hol ide- genek a legkellemesebb, legkülönfélébb és leg- vidorabb életet találják. Es mégis a franczia festészet, habár felülmúlja a többi országokét, nem közelíti meg, a mint a francziák magok is bevallják, a renaissance-kori olasz festészetet.

Minden esetre nagyban elüt attól, termékeiben más szellem nyilatkozik, mely más szellemekhez fordul. Sokkal inkább költői, történeti vagy drá- mai, mint festői. Alantabb állván a szép, mezte- len test és a nemes, egyszerű élet iránt való érzék tekintetében, erőnek erejével azon ipar- kodik, hogy híven tüntesse föl távol országok, elmúlt idők igaz jeleneteit és részletes öltözékeit, a léleknek tragikai gerjedelmeit és a tájak el- ragadó látványát. Festészetünk versenytársa lett az irodalomnak, ugyanazon a mezőn kutat és búvárkodik, ugyanúgy igyekszik kielégíteni a tel- hetetlen kíváncsiságot, a régiségek kedvelését, az erős gerjedelmek szükségét, a beteges és túlfíno- modott érzékenykedést. Megváltozott, hogy városi emberekhez szóljon, kiket zaklat a munka, kik zárkozott szobaéletet élnek, bonyolult eszmékkel telvék, mohón kapnak az újdonságon, hiteles adaton, szeretik az izgalmat és a mezei tájak csendjét. A XV-ik és a XlX-ik század között rop- pant változás ment végbe ; az emberi fej belse- jének bútorzata és költözködése mértéken túl

bonyolódott. Parisban és Francziaországban sok a hajsza két okból. Töméntelen apró kényelem ma nélkülözhetlen. Kell szőnyeg, függöny, zsölye- Bzék még a legszerényebb embernek is, és még olyannak is, ki egyedül él; ha megházasodik, kell még ezekhez csecsebecsékkel megrakott áll- vány, csinos és költséges berendezés, sok minden- féle apróság, miket pénzen kell venni és nem lehet az országúton lopni vagy kobzás útján be- szerezni, mint a XV-ik században, hanem keser- vesen meg kell értök dolgozni. Az életnek legjava tehát zaklató munkában telik el. Aztán mindenki igyekszik fölvergődni, minthogy merő demokra- tiában élünk, hol az állások verseny útján töl- tetnek be, állhatatossággal éretnek el és ügyes- séggel nyeretnek meg, mindegyikünk sejtve reméli, hogy még miniszter vagy milliomos lesz belőle és e vetélkedés ösztökél, hogy foglalkozá- sunkat, erőlködésünket kétszerezzük.

Más részről tizenhat százezren vagyunk itt egy csomóban, ez sok, nagyon sok. Páris lévén a város, hol legtöbb az eshetőség a fölvergődésre, boldog-boldogtalan, a kiben csak van ész, nagyravágyás és erély, mind ide tódul és öklel- kezik. Az ország fővárosa ilyen módon közös találkozója a jeles és szakszerű embereknek, kuta- tásaikat és találmányaikat összehalmozzák, sar- kalják egymást, olvasmány, színház és minden rendű érintkezés révén lázas izgalmat idéznek elö. Az agy, Párieban, nincs rendes és ép álla-

pótban, túl van hevítve, túlizgatva, túlcsigázva, ós termékein, akár a festészet, akár az irodalom terén, ezt megérzi az ember, mi néha javukra, legtöbbnyire azonban kárukra válik.

Nem így volt ez Olaszországban. Nem volt ott egy milliónyi embertömeg együtt egy méh- kasban, de több apró város volt ötven-, száz-vagy kétszázezer lakossal, ennek a nagyravágyó szo- rongásnak, érdeklődő izgágának, az erőlködés

t e központosításának és az emberi tevékenység e túlzásának akkor még se híre, se nyoma.

A város az emberek színejavából állott és nem volt emberek csődülése. Továbbá a kényelem szüksége középszerű, a test még edzett volt, lóháton útaztak és szabad ég alatt jól érezték magokat az emberek. A tágas paloták e korból nagyszerűek, de nem tudom, hogy mai polgár- emberek meglaknának-e bennük ? nagyon kényel- metlenek és szellősek; a székek, vésett oroszlán- fejekkel és tánczoló szatirokkal ékítve, valóságos remek-művek, de önök keményeknek találnák és a legsilányabb lakás ma, egy jóravaló házmester- nek kályhás lakása több kényelmet nyújt,· mint X. Leo ós II. Gyula pápa ragyogó palotája. Nem szorultak még annyi apró kényelemre, mely nél- kül mai nap el nem lehetünk. A szépnek bir- tokába helyezték fényűzésüket, nem a jómódba, azon járt az eszök, hogy minél előkelőbb, minél nemesebb módon rendezzenek el egy sor osz- lopot és szobrot, nem pedig azon, hogy holmi

khinai csecsebecsét, kerevetet, tűzellenzőt minél gazdaságosabban beszerezzenek. Végül a társa- dalmi osztályok el voltak zárva, és minthogy csak hadi szerencse vagy fejedelmi kegy útján emelkedhetett néhány híres zsivány vagy javából való gyilkos magas polczra; nem volt a társada- lomban az az ádáz verseny, az a hangyaboly- szerü izgés-mozgás, az a szakadatlan és örökös elkeseredett harcz, melyben mindegyikünk a másikon túl akar tenni.

Mindez csak azt bizonyítja, hogy az emberek szelleme jobb egyensúlyban volt, mint ebben az Európában ós Párisban, melyben mi élünk. Leg- alább a festészetre nézve jobb volt az állapot.

A képzőművészetek virulásához oly talaj szük- séges, mely ne legyen se nagyon parlag, se túl- ságosan müveit. A hübérkori Európában e talaj még nagyon tömör és kemény volt, ma már túl- ságos porhanyó, azelőtt nem eleget járt rajta a művelődés ekéje, most már számtalanszor és a túlságig szeldelte barázdáival. Hogy a nagy és egyszerű idomok Tizian ós Rafael keze által a vásznon mutatkozzanak, a művészek körül az emberek eszejárásában önkénytelen képződniök kellene, és hogy az emberek észjárásában ön- kénytelen képződhessenek, szükséges, hogy az agyban a képehet ne nyomják el és ne csonkítsák meg az eszmék.

Engedjék meg, hogy e szónál egy pillanatra megállapodjam, mert ez fontos, sokat mond.

A túlságos művelődésnek sajátsága, hogy a képe- ket szemben az eszmékkel eltörli és fogyasztja.

A nevelés, társalgás, elmélkedés és tudomány szüntelen behatása következtében a kezdetleges képzetek elváltoznak, szétmállanak és eltűnnek, helyet engedve csupán fogalmaknak, eszméknek, jól osztályozott szóknak, olyas algebra-félének.

Az észjárásnak rendes menete ettől fogva a merő okoskodás. A képekhez csak erőltetéssel tér vissza, hirtelen,, beteges és rohamos ugrás, csapongó és veszélyes kápráztatás következtében. Ilyen a mi észjárásunk ma. Természetünk többé nem visz rá önkénytelenül a festészetre. Agyvelőnk meg van tömve elegyes, finom árnyalatú, sokszoros, egy- másba öltött fogalmakkal, mindenféle műveltség, a hazai és a külföldi, a régi és az új áradatát és törmelékeit fejünkbe öntötte. Ejtsék ki a s z ó t : fa, mai ember előtt, tudni fogja, hogy nincs szó kutyáról, birkáról, bútorról, majd elrakja e kép- zetet fejében fölíratos, külön fiókba, erre aztán azt mondjuk, hogy megértette. Olvasmányunk és tanulmányunk benépesítette eszünket elvont kép- zetekkel, a szokás, hogy mindent osztályozunk, szabályszerűen és logikailag vezet egyik képzetről a másikra. Csak félig-meddig, csak töredékesen látjuk a színes formákat és ezek nem vésődnek agyunkba, csak úgy vázlatosan rajzolódnak a belső vászonra és legott elsurrannak. Ha sikerül azokat megtartanunk, meghatároznánk, az az akarat műve, hosszas gyakorlat és ellennevelés

eredménye, mi által erőszakoljuk rendes neve- lésünket ; e szertelen erőlködésnek sínlődcs és láz a vége, színezőink akár írók, akár festők, túl- csigázott és háborodott visionariusok* Ezzel szemben a renaissance-kori művészek mindent látnalc. E szóra: fa, ép és egyszerű észjárásukhoz képest legott látják az egész fát, csillogó lombo- zatának gömbölyű és mozgalmas tömegét, sötét szögeit, melyeket az ágak a kék égre festenek, érdes, mélyedésekkel szeldelt törzsét, földbe me- redt gyökereit, melyek szél és vihar ellen óvják;

ügy, hogy az, a mi nekünk c'sak elvont képzet, szám, az szemükben eleven és életteljes látvány.

Megtartják fáradság nélkül, rátérnek, mikor kell, erőlködés nélkül, külön választják a lényeget, nem rágódnak kínos és csökönös aprólékossággal á részleteken. Ama szép képzeteiket szinte gyö- nyörrel újítják meg, és nem tépik, nem hányják ki magokból idegesen, mint élő húsoknak lüktető foszlányát. Önkénytelenül rajzolják a lovat, a mint fut, a madarat, a mint repül; a színes for- mák ily állapotban a gondolkozás természetszerű tolmácsai; mikor a nézők e formákat szemügyre veszik, már látták azokat magokban, rájok ismer- nek ; nem idegenek előttök, nincsenek mestersé-

* Heine, Hugó Viktor, Shelley, Keats, Browning Erzsébet, Poe Edgár, Balzac, Delacroix, Decainps és sok más. Volt napjainkban sok szép művészi tehetség. Csak- nem mindnyája szenved.

gesen színre hozva, archseologai tanulmány útján vagy iskolai modor segítségével; ismerősök any- nyira, hogy átviszik a magánéletbe, a nyilvános szertartásokba. Magok köré gyűjtik e formákat, színeket és a festett képek mellett élő képeket alakítanak belőlök. ,

Csak tekintsék ruházatukat: a mai pantalló- tól, felöltőtől és gyászos fekete ruhától mennyire elütnek az ő prémes köntöseik, selyem- és bársony - mellényök, csipkés gallérjaik, arabeszkes damas- kusi kardjaik és tőreik, arany hímzéseik, gyé- mántjaik és tollas süvegjeik. A pompának, fény- nek mind e csillogtatása, melylyel mai nap már csak az asszonyok élnek, akkor á férfiak ruháján tündökölt. Aztán tekintsék a festői ünnepélyeket, melyeket minden városban rendeztek, az ünne- pélyes bevonulásokat, jelmezes díszmeneteket, lovas gyakorlatokat, melyek népnek és fejedel- meknek kedvencz mulatságai voltak. Például Ga- leazzo Sforza, milanói herczeg, Florencz látoga- tására jön 1471-ben, kíséri ötszáz fegyveres lóháton, ötszáz gyalogos, ötven, selyembe, bár- sonyba bujtatott futár, kétezer lovag szolganép- pel, ötszáz pár kutya és végtelen serege a sóly- moknak. E kirándulás 200,000 aranyába kerül.

Pietro Biaria, san-sistói bibornok, 20,000 aranyat költ a ferrarai berczegnő számára rendezett egyet- len ünnepélyre, aztán oly számos kísérettel és oly pompával utazik Olaszországban, hogy a pápának nézik, ki különben testvére volt. Medici