1956

Szerkesztette:

Mózes Mihály – Kozári József

1956

Tanulmányok a forradalomról

EKF LÍCEUM KIADÓ, EGER 2008

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített változata kiadásának jogát is.

A kiadó hozzájárulása nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmiféle formában (fotókópia, mikrofilm vagy más hordozó) nem sokszorosítható.

A kiadásért felelős:

az Eszterházy Károly Főiskola rektora Megjelent az EKF Líceum Kiadó gondozásában

Kiadóvezető: Kis-Tóth Lajos Felelős szerkesztő: Zimányi Árpád Műszaki szerkesztő: Nagy Sándorné

Borítóterv: Kormos Ágnes

Megjelent: 2008. március Példányszám: 100 (Első kiadás)

Készítette: az Eszterházy Károly Főiskola nyomdája Vezető: Kérészy László

Tartalom

Előszó ... 5

Mózes Mihály: Diplomácia és forradalom ... 7

Romsics Ignác: Magyar állam és társadalom 1956-ban ... 15

Gergely Jenő: Egyházak, egyházpolitika 1956-ban ... 22

Simándi Irén:A Szabad Európa Rádió szerepe az 1956-os forradalomban ... 33

Zachar József: Az 1956-os magyarországi szovjet fegyveres fellépés néhány világpolitikai összefüggése ... 51

Vadász Sándor: Az 1956-os magyar forradalom külföldi visszhangja ... 85

Németh István: A két német állam és az 1956. évi magyarországi forradalom ... 93

Pál-Antal Sándor: Megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban az 1956-os magyar forradalom után ... 120

Valuch Tibor: Az ellenállás formái – az 1956-os forradalom társadalmi jellemzői és következményei ... 131

Bartók Béla: „Ellenforradalom tollal…” (Az 1956-Os forradalmat elítélő regények és drámák) ... 140

Nagy József: A falvak forradalma és a termelőszövetkezetek 1956-ban ... 153

Kozári József: A MEFESZ megalakulása és tevékenysége az Egri Pedagógiai Főiskolán ... 169

Vida István: A politikai pártok az 1956-os nemzeti felkelés és forradalom idején ... 193

Ködöböcz Gábor: „… nem szabad feledNI…!” Kortárs magyar költők Nagy Imre-élménye ... 201

Kanyó Tamás: 1956-os menekültek Svájcban ... 205

Kácsor Zsolt: A Szabad Nép szerepe a Rákosi-diktatúrában ... 211

ELŐSZÓ

Az Eszterházy Károly Főiskolán komoly hagyományai vannak az országos jelentőségű tudományos konferenciáknak. Erre most az 1956-os forradalom 50.

évfordulója is okot adott. A kötet egyrészt tisztelgés a forradalom emléke előtt, másrészt azonban több is ennél. Igyekeztünk a korszak legjelentősebb kutatóit megszólaltatni azzal a céllal, hogy új tudományos eredményeiket egy emlékkö- tetben publikálják. Ötven év elég jelentős távlat egy történelmi esemény fonto- sabb megítéléséhez, és a rendszerváltás utáni új kutatások is igényeltek egy ko- molyabb összegzést. Úgy véljük, hogy jelen tanulmánykötet világosabbá teszi az 1956-os forradalomról alkotott tudományos képet. Törekedtünk arra, hogy elhe- lyezzük a magyar eseményeket a korszak világpolitikájában, részben a bevezető tanulmány, részben Vadász Sándor kitűnő eszmefuttatása a magyar forradalom külföldi visszhangjáról, illetve Zachar József esszéje a magyarországi szovjet fegyveres fellépés világpolitikai összefüggéseiről, valamint Németh István ta- nulmánya a két német állam és az 56-os magyarországi forradalom kapcsolat- rendszeréről új eredményeket közöl.

Néhány szerző tudományosan árnyaltabb és kidolgozottabb képet ad belpoli- tikai vonatkozásban is. Gergely Jenő a forradalom egyházpolitikájáról, Valuch Tibor az ellenállás formáiról közöl kitűnő írást. Kiemelkedően érdekes és új Nagy József tanulmánya a falvak forradalmáról és a termelőszövetkezetek 1956- os helyzetéről. Vida István a politikai pártok elemzésére vállalkozott, a nemzeti felkelés és forradalom időszakában. Néhány eszmetörténeti és irodalmi tanul- mány is helyet kapott a kötetben Bartók Béla és Ködöböcz Gábor tollából. Szí- nesíti a képet Kácsor Zsolt és Simándi Irén írása, akik a hazai sajtó, illetve a Szabad Európa Rádió szerepét vizsgálták a kritikus időpontban. Külön színfolt Romsics Ignác írása a magyar állam és társadalom helyzetéről 1956-ban, illetve Kanyó Tamás esszéje az 56-os menekültek svájci fogadtatásáról. Foglalkozik a kötet a helytörténeti kutatások újabb eredményeivel is: Kozári József igen élve- zetes taulmánya a MEFESZ megalakulását és tevékenységét vizsgálja az egri Pedagógiai Főiskolán.

A kötet a szokásos megemlékezésen túl kitűnő történészek új tudományos eredményeit közli, és mindenképpen érdemes az olvasó figyelmére.

M

M

DIPLOMÁCIA ÉS FORRADALOM

A hidegháború új fejezete

A koreai háború nukleáris katasztrófa szélére sodorta a világot. Amikor 1950-ben az északi csapatok váratlan támadást intéztek Dél ellen, és visszaszorí- tották a Koreai Köztársaság erőit Pusan térségébe, nehéz és veszélyes katonai helyzet alakult ki, amely immár az amerikai csapatokat is közvetlenül fenyeget- te.¹ A Biztonsági Tanács gyors döntése megmentette a Nyugat jelenlétét, de hatalmas erőket kellett bevetni Ázsiában a kommunisták visszaszorítására. A U.

S. Air Force igazán kitett magáért, százezer tonnás nagyságrendben szórva a bombát az északi csapatokra, így hamarosan megfordult a hadi helyzet, és immár az ENSZ égisze alatt harcoló, döntően amerikai erők kezébe került a kezdemé- nyezés. A kínai határ térségében a Yalu folyónál azonban váratlan fordulat kö- vetkezett be. Az előrenyomuló amerikai csapatok kínai „önkéntesek” százezrei- vel – ha nem milliós tömegével – találták szemben magukat.² Úgy látszott, a nukleáris háború elkerülhetetlen.

A Nyugat sokat szenvedett Sztálin politikájától. Harry Trumannak és Ameri- kának le kellett nyelnie egyebek között a Zsdanov-doktrínát, a „keleti blokk”

kialakulását, az NDK létrehozását, a berlini blokádot, a „rubel-övezet” kiszaka- dását a világgazdaságból, a „vasfüggöny” leereszkedését, kommunista Kína létrejöttét, Tibet megszállását és a Kínai Népköztársasághoz csatolását, Kokinkina gerillamozgalmainak születését, a KNDK és a VNDK kikiáltását. A Truman-doktrína erősen partikularizálódott, a „containmentről” – a szovjet ter- jeszkedés korlátozásáról – nem is szólva.³

A koreai háború ezért vált fordulóponttá, olyan mérföldkővé, ahonnan nincs visszafordulás. A Nyugatnak győznie kellett – vagy egész Ázsia lángba borult volna. Az USA nukleáris monopóliuma 1949-cel véget ért. A szovjet fenyegetés egyre veszélyesebbé vált. Ráadásul Sztálin elkerülhetetlennek tartotta a harma- dik világháborút.

1 Fischer Ferenc: A megosztott világ. KVA, Bp., 1966. 138–141.

2 Fischer i. m. 138–141.

3 Henry Kissinger: Diplomácia. Bp. 1998. 540–559.

A „New Look”

Harry Truman nem talált megfelelő választ a kialakult helyzetre. Az általa meghírdetett „Fair Deal”, a jóléti állam programja csődöt mondott, tábornokai a fegyverkezés fokozását és nukleáris fegyverek bevetését követelték. 1952-ben – nem vállalva a jelölést – visszavonult, és a republikánus nagyágyú, Dwight D.

Eisenhower lett az elnök.

Eisenhower gyökeres fordulatot jelentett az amerikai és a világpolitikában.

Programja, a „New Look” addig soha nem látott méretű fegyverkezést eredmé- nyezett. A jóléti Amerika fegyverkező országgá vált: néhány év leforgása alatt több mint háromszorosára emelve hadikiadásait. Az új külügyminiszter, John Foster Dulles meghirdette a tömeges elrettentés új kiadását, a „new retriatory power” politikáját.⁴

Amerika 1953-ban győztesen zárta le a koreai háborút, visszaállítva a korábbi

„panmindzsoni” demarkációs vonalat. A koreai háborúban több bombát dobtak le, mint a második világháború valamennyi frontján a szembenálló felek együtt- véve, de elmaradt a nukleáris háború.⁵

A Csendes-óceán és Ázsia biztonságára új katonai szövetségek vigyáztak.

1951-ben létrejött az ANZUS, melyet hosszas szervezés után 1954-től a SEATO, majd 1955-ben a Bagdadi Paktum (később CENTO) követett.⁶ A NATO országok területén létesült bázisokkal együtt kb. 400 támaszpont vette körül a Szovjetuniót, amelynek az „uráli háromszög” kivételével immár minden pontja sebezhetővé vált.⁷

Amerika katonai kiadásai lassan elérték az 50 milliárd dolláros szintet. Ki- alakult egy hatalmas, világméretű ütőerő, amely a Föld bármely pontján bevet- hető volt. Újabb és újabb repülőgép-anyahajók hagyták el a dokkokat, a vadász- gépek és stratégiai bombázók tömegeit és új nemzedékeit gyártották a Boeing, a Lockheed-Martin és a McDonell-Douglas futószalagjain. Új robbanófejek és egyre hatásosabb kis- és középhatósugarú rakéták születtek. Úgy tűnt, hogy a Szovjetunió beszorult a „blokkpolitika” létrehozta határok mögé, és terjeszkedé- si lehetősége legfeljebb a „harmadik világban” lehet.⁸

4 Henry Kissinger i. m. 540–559.

5 Fischer Ferenc i. m. 138–141.

6 J. Had – A. Ort. – F. Vychodil – J. Patek – A. Seifert: NATO – CENTO – SEATO – OAS, Kos- suth Kiadó, Bp., 1966.

7 Csaba Békés: Cold War, Detente and the 1956 Hungarian revolution. New York University 2002. Sept. 2–4. l. 209–28.; illetve 168–184.

8 Fischer Ferenc i. m. 141.

Fordulat Moszkvában: a desztalinizáció kezdetei

Közben a Szovjetunióban is nagy változások zajlottak. 1953. március 5-én meghalt Sztálin, és halálával új korszak kezdődött. Ezt a nyugati irodalom duumvirátusnak nevezi. Két hatalmi csoport jött létre a szovjet vezetésen belül.

Az ortodox kommunisták Malenkov miniszterelnök, a reformisták Hruscsov mögött sorakoztak fel, aki az SZKP főtitkára lett. Beriját, a KGB volt főnökét, akit felelőssé tettek Sztálin halálának körülményeiért, nagyon gyorsan kivégez- tették, 1953 decemberében. Malenkov és Hruscsov duumvirátusa 1953-tól 1955- ig egzisztált. Ebből a hatalmi küzdelemből Malenkov félreállításával Hruscsov került ki győztesen, aki három év alatt sikeresen leváltotta és újakkal helyettesí- tette az 50 milliós szovjet hatalmi gépezet felét. Új hatalmi piramis keletkezett, amely immár Hruscsov mögött állt, különösen a felsőbb szinteken. Megmaradt ugyanakkor a belső vita az SZKP KB elnökségén, a Presidiumon belül.⁹

A Szovjetunió új külpolitikai lépéseket tett 1952-től, pontosan Eisenhower el- nökségétől kezdve. Még Sztálin jelentette be a neutralizálás politikáját, amelyet a hruscsovi adminisztráció fel kívánt gyorsítani. Az lett volna a szovjet diplomá- cia célja, hogy Németországot semlegessé tegyék, ebben az esetben tudniillik a Szovjetunió mérhetetlen stratégiai előnyökhöz jutott volna, ami lehetővé tette volna a – Sztálin által mindig is vágyott és elkerülhetetlennek vélt – harmadik világháborút.¹⁰

A Nyugat azonban Németország neutralizálásába nem ment bele, sőt az NSZK-t 1955-ben felvették a NATO-ba, és lehetővé vált a Bundeswehr létreho- zása. A Szovjetunió kénytelen volt megelégedni azzal, hogy a „neutrális kordon”

Finnország demokratizálása mellett, pusztán Ausztriával gazdagodott. 1955-ben létrejött az osztrák államszerződés, amely magyar szempontból is rendkívül fontos volt.¹¹

1955. május 15-ét követően a szovjet csapatoknak el kellett volna hagyniuk Magyarországot, mert a jaltai egyezmény szerint Magyarország az osztrák meg- szállás felvonulási folyosójaként szolgált. Ezért tartózkodhattak itt „ideiglene- sen” a szovjet csapatok. Ez az esemény is reményt adott volna, ha egy nappal hamarabb május 14-én Varsóban Hruscsov össze nem hívja a kelet-európai ve- zetőket, és alá nem íratja velük a Varsói Szerződést. Miután május 14-én aláírták a Varsói Paktumot, majd május 15-én az osztrák államszerződést, ilyen módon a szovjet csapatoknak nem kellett elhagyni Magyarországot.¹² A Varsói Szerződés értelmében ideiglenesen 30 évig, vagy ha egyik fél sem mondja fel, akkor to-

9

The Yeltsin Dossier, Bp. 1993.

10 Fischer Ferenc i. m. 155–159.

11 Henry Kissinger i. m.

J. Had – A. Ort. – F. Vychodil – J. Patek – A. Seifert: i. m. 55–59.

12 Szabó Bálint: Az „ötvenes évek”. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1986. 305.

vábbi periódusokra meghosszabbodik a paktum és ezzel a szovjet megszállás időtartama.

A „nemzeti kommunizmus” illúziója

Még egy fordulatra érdemes figyelni a magyar forradalom gyökereit vizsgál- va: egy olyan változásra, amely Kelet-Európában reménysugárként hatott. Ez az SZKP XX. Kongresszusa volt, ahol az 1953-tól 1956-ig zajló desztalinizációs folyamat eredményeképpen fontos döntések születtek.¹³ A békés egymás mellett élés, a kommunizmus nemzeti sajátosságainak elve és a „kollektív vezetés” gon- dolata mellett a kongresszus elfogadta a világméretű gazdasági verseny koncep- cióját, amely majd eldönti a két politikai rendszer életképességét. Nyikita Szergejevics Hruscsov fejében már alighanem megszületett a grandiózus célokat kitűző „20 éves terv” gondolata, melynek teljesítésével a Szovjetunió minden vonatkozásban a világ vezető hatalmává vált volna.¹⁴

A. „szocializmus nemzeti sajátosságainak elve”, a „nemzeti kommunizmus”

eszméje azért is érdekes a magyar forradalom szempontjából, mert a Szovjetuni- óban egy ideig komolyan vették – talán egészen 1956. november 4-éig –, hogy bizonyos játéklehetőséget biztosítsanak a kelet-európai csatlós államoknak, ko- molyan gondolták, hogy egy határon belül, egyfajta nemzeti kommunizmus ala- kulhat ki. ¹⁵

Nehezítette viszont Nyikita Hruscsov helyzetét az, hogy Kína támadta a XX.

kongresszus határozatai miatt, és Mao Ce Tung egyszerűen revizionistának ne- vezte. A szovjet szuperhatalom lehetőségei immár – több tényező miatt is – kor- látozottak voltak.¹⁶

Európában és Ázsiában megszűnt a közvetlen terjeszkedés lehetősége, emiatt a harmadik világ, az el nem kötelezett országok területén indult egyfajta szovjet előrenyomulás.

Egyiptom a szovjet terjeszkedés új fő céljává vált. Ez a politika Nasszerben, az egyiptomi elnökben jó szövetségest talált. A Szovjetunió nem fukarkodott az ígéretekkel, és közülük néhányat valóra is váltott. Egyiptom – és ezzel Szuez – megszerzése és katonai ellenőrzése a világgazdaság megbénítását jelentette vol- na, és felmérhetetlen előnyöket biztosított volna Moszkvának.

Az asszuáni gátat eredetileg Eisenhower ígérte meg Egyiptomnak, de a Szov- jetunió gyorsan átvállalta – és a brit csapatok eltávolítása után szovjet katonai tanácsadók jelentek meg Egyiptomban. Egyben elérte a szovjet diplomácia azt

13 Izsák Lajos szerk.: Krónika 1956. Kossuth Kiadó, Bp., 2006. 22.

14 Bohlen Charles: Witness to History 1929–69. New York, Norlon 1993. 168–181.

15 Zbigniew Brzezinski: The Soviet Bloc: Unity and Conflict, New York, Praeger, 1961. 273–281.

16 Izsák Lajos i. m. 22. L. még Nagy Imre: A magyar nép védelmében. Bp. Forradalmi Tanács, 1957. 8–9.

is, hogy 1956 szeptemberében Egyiptom bejelentse a Szuezi-csatorna államosí- tását, és tényleges lépéseket tegyen egyiptomi csapatok elhelyezésére Szuez és Sharm el Sheik térségében.¹⁷

Ennek az lett a következménye, hogy a lengyelországi és magyarországi eseményekkel párhuzamosan a Közel-Keleten is válsághelyzet alakult ki. 1956.

október 29-én a Sínai-félszigeten Izrael támadást indított Egyiptom ellen. Ez a támadás egyeztetve volt Londonnal és Párizzsal. Célja, hogy Nagy-Britannia és Franciaország flottát vezényelve a szuezi térségbe, közvetítőként lépjen fel Egyiptom és Izrael között, és a Szuezi-csatorna övezete brit, illetve francia meg- szállás alá kerüljön. Ezt a hadműveletet „Operation Musketeer”-nek nevezték.

Eisenhower és Dulles ellenezték a fenti tervet, amelyet a kolonializmus újabb kísérletének tartottak, de nem akadályozták szövetségeseik lépéseit.¹⁸

Kelet-Európa ébredése és a magyar forradalom

A XX. kongresszus után Kelet-Európában is megmozdulások zajlottak. Az 1953-as kelet-németországi felkelést gyorsan vérbefojtották. A fenti folyamat 1956-ban újra fellángolt. Legjelentősebbnek – hosszú ideig – a lengyelországi események tűntek. 1956. június 28-án tetőzött a poznani felkelés.¹⁹ A Szovjet- unió Kárpátalján ún. elit csapatokat – zömében Ázsiából átvezényelt egységeket – vont össze, és ezeket eredetileg Lengyelországban kívánták bevetni.

Lengyelországot két irányból támadta volna meg a Szovjetunió: egyrészt Kárpátaljáról Lublin irányában, másfelől a Kelet-Németországból, ahol kb.

400-500 ezer szovjet katona tartózkodott. Az NDK-ból Poznan irányába indult volna szovjet támadás.

Erre végül is nem kellett, hogy sor kerüljön. Hruscsov és környezete, a – fent említett – Presidium új megoldást talált ki, miszerint Hruscsovnak személyesen szükséges Lengyelországba látogatni, néhány szovjet vezető kíséretében, és egy úgynevezett „lengyel szcenáriót” kellene érvényesíteni. A kommunista, de eret- neknek számító, a Szovjetunióval, Sztálinnal szembe került Gomulkát kellene a lengyel párt élére állítani, és olyan nemzeti kommunizmus irányába kellene Lengyelországot elmozdítani, ahol vannak sajátosságok, vannak a Szovjetuniótól eltérő jegyek, de az ország azért alapvetően kommunista maradna. Október 19–

20-án Hruscsov és környezete Varsóban tartózkodott, és érvényesítette a fenti elképzelést. A nagy népszerűségnek örvendő Gomulka a lengyel párt vezetője és egyben a szovjet politika foglya lett.²⁰

17 McCargar, James: A Short Course in Secret Nar. New York, Dell, 1988. 38–45.

18 Micunovich, Veljko: Moscow Diary, Garden City. N. Y. Donbleday, 1980. 156–158.

19 Poznan 1956 Protests: Wikipedia, the Free Encyclopedia, http://en.wikipedia.org alapján.

20 Fischer Ferenc i. m. 162–163.

A magyar forradalom

1956. október 23-án Budapesten is kitört a forradalom. Moszkva ingerülten reagált, a Presidium tanácskozásokba kezdett. Két „szcenárió” alakult ki a moszkvai vezetésben: az egyik a 24-én Szuszlovval együtt Budapestre érkező Mikoján képviselte álláspont volt. Kezdetben érdekes módon idetartozott Zsdanov, aki a szovjet fegyveres erők főparancsnoka volt ismét, és Szaburov miniszterelnök-helyettes. Ők a Kreml értékrendje szerint „liberális” felfogást képviseltek. Úgy vélték, hogy nem kell beavatkozni a magyar forradalomba, és hagyni kell azt, hogy politikai váltással – Nagy Imre kinevezésével – Magyaror- szágon egyfajta nemzeti kommunizmus alakuljon ki. Tehát az ún. lengyel meg- oldást akarták Magyarországon alkalmazni.²¹

Ezzel álltak szemben az ortodox kommunisták, Bulganyin, Kaganovics, Vo- rosilov és Molotov, akik azonnali fegyveres beavatkozást javasoltak Magyaror- szágon. Az utóbbiak politikai naivitására (az ún. Malin-jegyzőkönyvek szerint) jellemző volt, hogy egy felhívást akartak közzétenni, és azt várták volna, hogy a magyar vezetés és a társadalom jó része csatlakoznak hozzájuk, és a moszkovita, hozzájuk átálló bürokratákból szerveznek Budapesten kormányt (Vorosilov-féle verzió).²²

A Hruscsov-féle álláspont viszont az volt, hogy Moszkvában kell megalakí- tani egy magyar kormányt, és egy esetleges beavatkozás esetén azt bedobni Ma- gyarországon. Egyébként Molotov is ezt támogatta leginkább.²³

Október 30-án – a budapesti követségi jelentések ellenére – olyan döntés szü- letett Moszkvában, amelyik kimondta, hogy a szovjet csapatokat ki kell vonni Magyarországról, és lehetővé kell tenni Magyarországon az ún. nemzeti kommu- nista jellegű fejlődést.

Hogy mi állt a háttérben, azt is sejthetjük: Pekingben, ugyancsak október 30- án a kínai kommunista párt döntést hozott, miszerint az ún. pancsa sila elveket kell alkalmazni Magyarországon, tehát biztosítani kell a függetlenség, a be nem avatkozás és a szabad demokratikus fejlődés lehetőségeit, illetve a nemzeti ön- rendelkezést. Tehát Peking október 30-án még ezen az állásponton volt.

Az izgalmas dolog az, hogy október 31-ére megváltozott Moszkva és Peking álláspontja is a kérdésben. A probléma kétségtelenül az, hogy milyen lépések vezettek oda, hogy az október 30-i szovjet kivonulási és be nem avatkozási ja- vaslat egy nap alatt megváltozott.

Olvashatjuk a Malin-jegyzőkönyvekből, hogy Hruscsovnak álmatlan éjszaká- ja volt, és másnap, 31-én úgy döntött, hogy a szovjetek be fognak avatkozni

21 Yeltsin Dossier; Bp., 1993, 153–156.

22 Charles Gati: Vesztett illúziók. Osiris, Bp. 2006. 78., 138., 227. alapján Lásd még: Fischer Ferenc i. m. 153.

23 The Malin Notes. Wikipedia, the Free Encyclopedia, http://en.wikipedia.org alapján.

Magyarországon. Az okot ma már egyre többen a Köztársaság téri események- ben látják. A véres nap befolyásolhatta a szovjeteket.²⁴

A napokban jelent meg Alexander Krjucskovnak, a KGB volt főnökének nyi- latkozata a budapesti eseményekről. Krjucskov azt állítja, hogy döntő szerepet játszott a Kremlben bekövetkezett fordulatban az a tény, hogy október 30-án Budapesten ávósokat akasztottak, vér folyt a budapesti utcákon, és tömegesen gyilkolták a kommunistákat.²⁵

A Pártházban történt eseményekről a szovjet vezetőséget értesítették, tájékoz- tatták. Hivatalosan a Malin-jegyzőkönyvek nem szólnak arról, hogy a Presidium ülésén ez szóba került, azonban nem kétséges, hogy Hruscsov, illetve a szovjet vezetők tudomást szereztek a budapesti eseményekről.²⁶

Még egy érdekes dolog történt. Liu Sao Csi, Moszkvában tartózkodó kínai kommunista pártvezető, szintén értesült a budapesti fejleményekről, és tájékoz- tatta a kínai vezetést. A budapesti kínai nagykövetség is informálta Pekinget a fejleményekről. Ennek következtében módosult a kínai álláspont, és Peking az azonnali fegyveres beavatkozást kezdte támogatni. Tehát október 30-a az a for- dulópont, amely a Szovjetuniót arra inspirálta, hogy a beavatkozás mellett dönt- sön.

Szerepet játszott továbbá a fordulatban a többpárti Nagy Imre-kormány októ- ber 28-ai megalakulása, a többpártrendszerű demokrácia kinyilvánítása, a kilé- pés a Varsói Szerződésből és a KGST-ből, valamint a szovjet csapatok azonnali kivonásának a követelése.²⁷ Úgy látszik, hogy mindezek a tényezők együttesen meghaladták a szovjet tolerancia határait.²⁸

Megjegyzem, hogy Charles Gati újabb könyvében szintén hasonló vélemé- nyen van, és ezzel összefüggésben azt mondja, hogy valamiféle szociáldemokra- ta Magyarországot még el tudott volna fogadni Moszkva, de ezeket a lépéseket már nem.²⁹

Tehát a Nagy Imre-kormány lépései túlmentek a szovjet tűrőképesség határa- in, és ezek után a tragikus végjáték következett. Hruscsov, illetve a szovjet dip- lomácia tárgyalásokat folytatott az ún. testvérországokkal, majd pedig november 2-án a szovjet pártfőtitkár Brion szigetére utazott, ahol Titóval tárgyalt. Az egy órásra tervezett találkozóból egy éjszakás lett, ahol Jugoszlávia keményen köve- telte a magyar forradalom elleni szovjet beavatkozást, Tito ugyanis félt a magyar nacionalizmus újjáéledésétől.

24 Charles Gati i. m. 9–31.

25 David Iowing: Felkelés. Gede Testvérek, Bp. 2003. 157–178.

26 Izsák Lajos szerk.: Krónika 1956. Kossuth, Bp. 2006. 150.

27 Romsics Ignác: Magyarország története a 20. században. Osiris, Bp. 1999. 302–305.

28 Szakolcai Attila: Az 1956-os forradalom és szabadságharc. 1956-os Intézet, 2001. 59–87.

29 Charles Gati i. m. 9–31.

A beözönlés november 4-én bekövetkezett: Ukrajnából és Romániából nagy erejű szovjet csapatok érkeztek Magyarországra.³⁰

Áttekintésemet két olyan idézettel zárom, amelyek engem rettenetesen el- szomorítottak, és szeretném megosztani 50 évvel a forradalom után a hallgató- sággal.

Eisenhower elnök november 14-ei nyilatkozatában azt mondta: „…sohasem kértünk bármely népet arra, hogy forradalmat indítson egy könyörtelen katonai hatalommal szemben.”

Ennyit az amerikai diplomáciáról, az amerikai ígéretekről, a rab népek fel- szabadításáról, a felgöngyölítésről. Mindezt Richard Nixon alelnök december 6- án a következővel toldotta meg: „A mi egyetlen eszközünk az erkölcsi elítélés volt. Másként kirobbanhatott volna a harmadik és egyben utolsó világháború.”³¹

30 Szakolcai Attila i. m. 87–96.

Lásd még: Gyurkó László: 1956. Szabad Tér – Saxum, 1996. 401–477.

31 Idézi: Fischer Ferenc i. m. 168.

R

I

MAGYAR ÁLLAM ÉS TÁRSADALOM 1956-BAN

1944–45-ben és II. világháború befejeződése utáni néhány évben a magyar társadalom és állam többet változott, mint modernkori történelme során bárme- lyik más hasonló hosszúságú időszakában.

A társadalmi változások a magyarországi zsidóság kétharmadának megsem- misítésével kezdődtek. A zsidóság társadalmi szerkezetének történelmileg kiala- kult sajátosságai miatt ez a pusztítás túlnyomórészt a középrétegeket – a polgár- ságot és az értelmiséget egyaránt –, valamint az ipart, kereskedelmet és a banki szférát irányító gazdasági elitet érintette. Az 1945 után új életet kezdő magyar társadalom demográfiai veszteségének másik nagy komponensét a harcokban életüket vesztő honvédek 300-310 ezer főre becsülhető csoportja alkotta. Felte- hető, hogy ők többé-kevésbé egyenlően oszlottak el a különböző társadalmi cso- portok között. Ugyanez mondható el a háború 80-100 ezer fős polgári – civil – áldozatairól.

A háborús veszteségekhez 1944–47-ben nagyarányú migráció társult. A visz- szavonuló német és magyar hadsereggel együtt a magyar politikai és közigazga- tási elit, valamint a keresztény középosztály tízezrei hagyták el az országot. Egy részük később visszatért, másik részük Németországban, Kanadában, az Egye- sült Államokban és Dél-Amerikában telepedett le. A migrációs veszteséget nö- velte, hogy a győztes nagyhatalmak akaratával egyezően az új magyar kormány 1946–47-ben több mint 150 ezer német anyanyelvű magyar állampolgárt – főleg birtokos parasztot – telepített ki Németországba. Ezzel egy időben – részben spontán, részben szervezetten – több mint 300 ezer magyar – főleg köztisztvise- lő, közalkalmazott és egyéb értelmiségi – települt át Magyarországra az 1938 és 1941 között visszakerült, majd 1944–45-ben újra elvesztett területekről. A Cseh- szlovákiából áttelepített mintegy 100 ezer fő többsége a kitelepített németekhez hasonlóan birtokos paraszt volt. A háború alatti veszteségek és a háború utáni migrációs mozgások következtében 1945 nyarán a KSH mindössze 8,6 millió lakost regisztrált, miközben 1941-ben 9,3 millióan éltek az országban. A hadi- foglyok és mások hazatérése következtében ez a szám 1949-re 9,2 millióra nőtt, ám még ez is kevesebb volt mintegy 100 ezerrel az 1941-ben mértnél.¹

1 Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Bp., 2001, Osiris Kiadó, 30–33.

A demográfiai változások mellett az új hatalom számos gazdasági és gazda- ságpolitikai döntése is gyors társadalomalakító hatással járt. Az 1945 tavaszán végrehajtott földreform szinte egyik pillanatról a másikra felszámolta azt a kö- zép- és nagybirtokos osztályt, amely évszázadok óta és még a két világháború között is a magyar társadalom és politika legmeghatározóbb csoportja volt. A kistulajdonnal rendelkező parasztok száma ugyanakkor ugrásszerűen megnőtt.

Az 1 holdnál több földdel rendelkező parasztok 1941-ben az összlakosság 23, 1949-ben 39%-ot tették ki. Miközben a parasztság társadalmon belüli aránya nem változott: mindkét időpontban 49% volt. Ehhez járult az ipar államosítása 1946 és 1949 között. Ha a földreform a közép- és nagybirtokosságot számolta fel, ezek az államosítások a közép- és nagypolgárság maradékát fosztották meg létalapjuktól. A kisiparosok és kiskereskedők többsége viszont – legalábbis sta- tisztikai értelemben – megmaradt. Társadalmon belüli arányuk 1949-ben éppúgy 8-9% volt, mint 1941-ben. Mindeme változások együttes hatásaként a kistulaj- donosoknak vagy kistermelőknek nevezhető falusi és városi rétegek együttes aránya 27%-ról 47%-ra emelkedett, az érdemleges tulajdon nélküli, úgynevezett bérből élőké pedig 61%-ról 49%-ra csökkent. A vagyon- és jövedelemmegoszlás szempontjából széles skálán tagolt két világháború közötti magyar társadalmat tehát egy olyan struktúra váltotta fel, amelyből mindkét szélső pólus, a nagyon gazdagok kis csoportja és a teljes nincstelenséggel küzdő szegények hatalmas tömbje hiányzott. Az új Magyarország jellegadó, domináns rétegei a kistulajdo- nosok voltak.

Bár néhány tízezer embernél többet nem érintett, mégis igen fontos társadal- mi változásnak tartható a régi középosztályhoz tartozó közszolgálati tisztviselők itthon maradt részének felváltása alacsony s főleg munkásszármazású káderek- kel. A minisztériumok és az országos hivatalok alkalmazottainak 1945 előtt – a segédhivatalok személyzetét is beszámítva – 45%-a volt munkás, illetve mun- kásszármazású. 1949-re ez az arány 81%-ra szökött. A munkás és munkásszár- mazású vezetők túlnyomó többsége kommunista vagy szociáldemokrata, s így 1948-tól az MDP tagja volt. Ám állásuk megtartása reményében a régi közal- kalmazottak közül is sokan léptek be az egyik vagy másik munkáspártba, illetve az MDP-be. E két tényező együtt magyarázza, hogy a negyedmillió közalkalma- zottnak 1949-ben már 46, s a vezető beosztásúaknak ezen belül 66%-a tartozott az MDP soraiba.

Az 1949 utáni erőltetett ütemű iparosítás következtében az 1950-es évek első felében a magyar társadalom hagyományos foglalkozási struktúrájában újabb radikális átalakulás ment végbe. 1949 és 1953 között a mezőgazdaságban dolgo- zók száma negyedmillióval csökkent, és arányuk így a keresők 55%-áról 44%- ára esett vissza. Az iparban foglalkoztatottaké ugyanakkor 20%-ról 28%-ra emelkedett. Ez annyit jelent, hogy a lakosság foglalkozásszerkezeti viszonyai öt év alatt többet változtak, mint az azt megelőző két és fél évtizedben együttvéve.

A mezőgazdaságból az iparba irányuló áramlást az 1940-es évek végén kez- dődő téeszesítések is ösztönözték. A termelőszövetkezetek száma 1948 és 1953 között kevesebb, mint 500-ról 5000 fölé, a tagok száma pedig 13 ezerről 370 ezerre emelkedett. A parasztság túlnyomó többsége azonban egyelőre ellenállt minden erőszaknak, s az adóemelések, tagosítások és kötelező beszolgáltatások ellenére ragaszkodott magántulajdonához.

Az újjáépítési periódus természetéből következően az egy főre számított nemzeti jövedelem az 1950-es évek elő felében jelentősen nőtt. A nagyon magas beruházási ráfordítások miatt az életszínvonal ugyanakkor nem emelkedett, ha- nem stagnált, illetve hanyatlott. Az 1950–54-es évek átlagában az egy lakosra jutó fogyasztás 1934–1938-hoz viszonyítva egyedül cukorból nőtt számottevően, a húsé, a tejtermékeké és a tojásé viszont csökkent.

A nemzeti jövedelem fogyasztásra szánt részarányának leszorítása miatt a la- kosság jelentős hányada az 1950-es években szegénységben élt. Az akkori szak- szervezeti számítások szerint egy felnőtt létfenntartásához 1954-ben 580 forint kellett. A munkás- és alkalmazotti családok negyedében azonban az 500 forintot sem érte el az egy főre jutó jövedelem. A családok harmadában 500 és 700 forint között mozgott a fejenkénti bevétel, 22%-uk esetében 700 és 900 között, s ennél magasabbat csak a családok 20%-a ért el. Az állami alkalmazásban állók – mun- kások, közalkalmazottak és köztisztviselők – reálbérei a háború utáni mélypont- ról kiemelkedve 1948-ra elérték az 1938-as szint 90%-át. Ettől kezdve azonban folyamatosan csökkentek, és 1952-ben már csak 66%-os szinten álltak.

Az általános szegénységen belül viszont – mint az iménti számok is mutatják – meglehetős egalitarianizmus érvényesült. Az orvosok – legalábbis hivatalosan – átlagosan 100 forinttal kerestek kevesebbet, mint a vájárok (1792 forint), s a középiskolai tanárok 9 forinttal kaptak kevesebbet, mint a géplakatosok (1405 forint). A legalacsonyabb béreket a két világháború közötti helyzethez hasonlóan a mezőgazdasági munkások kapták: 1955-ben átlagosan 890 forintot. A munká- sok és alkalmazottak átlagos reálbérének a paraszti gazdálkodók mintegy 80- 90%-át, a termelőszövetkezeti tagok 75-80%-át, az állami gazdaságok munkásai 65-75%-át tudták megkeresni.

Az általános szegénység következtében minimálisra csökkent azoknak a kö- re, akik még mindig felemelkedésnek vagy előrelépésnek tartották ezt a korsza- kot. Nemcsak az átalakulás és a lefelé nivellálás vesztesei, a régi elit és a közép- osztály maradéka háborgott magában, ami természetes volt, hanem az „úri világ”

kimúlását és a földtulajdon újraelosztását annak idején örömmel fogadó parasz- tok, valamint az agyonsanyargatott egyéb kistulajdonosok, sőt már az egyszerű munkások körében is egyre nagyobb lett az elkeseredés és az elégedetlenkedés.

1952–53-ban erről több vadsztrájk és úgynevezett izgatási ügy tanúskodott. A rendszer bázisa hovatovább a párthierarchiában, államigazgatásban, hadsereg- ben, gyárakban, termelőszövetkezetekben és állami gazdaságokban vezető pozí- cióba került munkásokra, kispolgárokra és parasztfiatalokra, az úgynevezett

káderekre, valamint azokra a megtévesztett egyszerű párttagokra szűkült, akik elhitték, hogy az a bizonyos – Rákosi Mátyás által emlegetett – tyúk néhány év múlva tényleg aranytojást fog tojni, és akkor végre valóban Kánaán lesz Ma- gyarországon.²

Nagy Imre 1953–55-ös kormányzása számos ésszerű intézkedést hozott, és a társadalom közérzetét is javította. Az 1955 áprilisa után kibontakozott vissza- rendeződés azonban a negatív tendenciák felerősödését eredményezte. 1956 októbere így egy elszegényedett, csalódott és sok tekintetben perspektíva nélküli magyar társadalmat talált Magyarországon. A forradalom két hete alatt megfo- galmazott követelések elég pontosan tükrözték ezt a közhangulatot. A diákok 16 pontjának például – amely az első átfogó követelésrendszer volt – közel harmada tartalmazott gazdasági és szociális óhajokat. Ilyen volt a 7. pont, amely „az egész magyar gazdasági élet átszervezését” követelte a „hazai adottságoknak és egész népünk létérdekeinek szem előtt tartásával”. Vagy a 9. és a 10. pont, ame- lyek így szóltak: „Követeljük az iparban alkalmazott normák teljes revízióját, a munkások és értelmiségiek bérköveteléseinek sürgős és alapvető rendezését.

Kérjük a munkások létminimumának megállapítását”. Illetve „Követeljük a be- szolgáltatási rendszer új alapokra fektetését és a termények okszerű felhasználá- sát. Követeljük az egyénileg gazdálkodó parasztok egyenrangú támogatását”.

Fontos felfigyelnünk ugyanakkor arra, hogy az 1945-ös földreform vagy az ál- lamosítások érvénytelenítése fel sem merült a követelések között.³

A diákok 16 pontjának többsége – reális vagy szimbolikus értelemben – poli- tikai követeléseket tartalmazott. Ezek lényege az 1940-es évek végétől kiépült kommunista típusú totalitarianizmus felszámolása volt. E rendszer legfontosabb ismertetőjegyei – amint arra Carl Schmitt, Hanna Arendt és nyomukban többen rámutattak – az egypártrendszer, a hierarchikusan felépített tömegpártnak alá- rendelt államélet, az emberi élet minden szféráját szabályozni kívánó ideológia és az egész társadalmat permanens rettegésben tartó terrorrendszer volt. Ez a politikai rendszer nemcsak a „polikráciától” (Schnitt), illetve a poliarchiától (Robert Dahl), vagyis a parlamentáris demokráciától különbözött, amelynek a lényege – mindig és mindenkor – az érdekek és vélemények minden mesterséges korlát nélküli artikulálásának a lehetősége és a politikai hatalomért folytatott szabad verseny intézményes biztosítása. Hanem az ún. autoriter rendszertől is, amelyben a demokráciákra jellemző jogok kisebb-nagyobb mértékben sérülnek, és az érdekérvényesítési mechanizmusok többé vagy kevésbé korlátozattak.

Vagyis nemcsak a rövid életű Második Magyar Köztársaság 1945 és 1947 közöt- ti demokratikus kísérletétől jelentett teljes elfordulást, hanem a két világháború

2 Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945–85. I. köt. Bp., 1985., Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 188–235.

3 Közli Magyar történeti szöveggyűjtemény 1914–1999. II. köt. Szerk. Romsics Ignác. Bp., 2000, Osiris, 103–104.

közötti és a dualizmus-kori korlátozott parlamentarizmus hagyományával is szakított.

Ebben a rendszerben elvileg – az 1936-os szovjet alkotmány mintájára szüle- tett 1949. évi XX. tc. szavai szerint – „minden hatalom a dolgozó népé” volt.

Papíron az egyes hatalmi ágak – a törvényhozás, a végrehajtás és a bíráskodás – is elkülönültek. Az országban továbbra is működött parlament és a parlamentnek elvileg felelős kormány, amely az államigazgatást irányította. Mindez azonban – természetesen – csak látszat volt. A valóságban minden hatalom a megmaradt egyetlen párt, a Magyar Dolgozók Pártja, illetve az MDP vezetésének a kezében összpontosult, amely a parlament, a kormány és a helyi közigazgatás működését egyaránt meghatározta és ellenőrizte. És mint minden totalitáriánus államban, a hierarchia csúcsán természetesen ott trónolt a legfőbb hatalmat birtokló és ítéle- teiben megfellebbezhetetlen Vezér, a mi esetünkben Rákosi Mátyás, aki nem- csak Sztálinnak, hanem Leninnek is a legjobb magyar tanítványa volt. Ő volt az a „fiatal sas”, akit – Illés Béla kiváló emlékezete szerint – a „hatalmas kőszáli sas”, vagyis Lenin „repülni tanított”, és akivel igen meg volt elégedve.⁴

A diktatúrával és céljaival szembeni társadalmi ellenállás elfojtása érdekében a kommunista vezetés egy olyan terrorrendszert épített fel és működtetett, amely példa nélkül állt a magyar történelemben. 1949 és 1953 között az ügyészségek összesen több mint egymillió büntetőeljárás megindítását kezdeményezték, s a bíróságok végül 650 ezer vádirattal foglalkoztak. Ezek közül 390 ezer esetben született elmarasztaló ítélet. 1953-ban, amikor Nagy Imre kormányra lépésével jelentős enyhülés kezdődött, szinte már nem akadt család, amelynek egyik vagy másik tagja ne került volna összeütközésbe a rendőr- vagy államvédelmi hatósá- gokkal. Az elítéltek egy része börtönökbe, másik részük internáló- vagy munka- táborokba került. Az utóbbiak száma 1953-ra elérte a 100-at. Ezekben több ezer

„osztályellenség” törte a követ, bányászta a rezet vagy a szenet, illetve szolgál- tatta a segédmunkát a különböző nagy építkezésekhez.

A magyar Gulag lakóin belül külön kategóriát képezett az a 14-15 ezer em- ber, akiket 1951. május–júliusban minden bűnvádemelés vagy bírósági eljárás nélkül, egyszerű rendészeti határozattal telepítettek ki a fővárosból és a vidéki nagyvárosokból. Ők zömmel a régi elit, illetve a felső középosztály itthon ma- radt képviselői közül kerültek ki – 6 herceggel, 52 gróffal, 41 báróval, 22 volt miniszterrel és államtitkárral, 85 tábornokkal és 30 gyártulajdonossal soraik között. Ez az intézkedés részben a „horthysta reakcióval” szembeni éberséget és keménységet volt hivatott demonstrálni, részben pedig az új elit lakásigényeinek kielégítését könnyítette meg.

Ismeretes, hogy a rendszer saját politikai bázisát sem kímélte. A munkás- mozgalmi – részben kommunista, részben szociáldemokrata – vezetők elleni koncepciós perekben több száz embert börtönöztek be. Közülük sokat halálra

4 Bihari Mihály: Magyar politika 1944–2004. Bp., 2005, Osiris, 91–106.

ítéltek, és 28-at ki is végeztek. A kínzásokba belehaltak, öngyilkosok és a börtö- nökben elpusztultak együttes száma meghaladta a félszázat.⁵

Mindezek miatt aligha meglepő, hogy a diákok programjának első pontja – a szovjet csapatok hagyják el Magyarországot – után közvetlenül négy olyan kö- vetelés következett, amelyek ennek a diktatúrának a lebontására, a terrorrendszer felszámolására és a felelősök megbüntetésre vonatkoztak. Ez a program nem volt antikommunista. A diákok az MDP demokratikus elvek szerinti megújítását követelték, és azt kívánták, hogy az új kormányt Nagy Imre vezesse. Kétségtelen viszont, hogy az 5. pont „általános, egyenlő és titkos választásokat” igényelt

„több párt részvételével, új Nemzetgyűlés megválasztása céljából”.⁶ Ez arra utal, hogy a program megfogalmazói politikai szempontból éppen úgy az 1945 és 1947 közötti demokratikus kísérlethez kívántak visszatérni, mint társadalmi és társadalompolitikai szempontból.

Az október végén és november legelején újjáalakult pártok programjai ehhez képest természetesen mutattak kisebb eltéréseket. A feloszlatott MDP helyett megalakított Magyar Szocialista Munkáspárt például a „demokrácia ügye” mel- lett a „szocializmus ügyének” védelmét is hangsúlyozta, és a „fenyegető ellen- forradalom” veszélyére is figyelmeztetett. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg a Szociáldemokrata Párt nevében megszólaló Kéthly Anna november 1-jén.

Az újjáalakult Kisgazdapárt és Keresztény Demokrata Néppárt programjaiban ilyen aggodalmakkal nem találkozunk. Nagy nyomatékkal szerepelt viszont kö- veteléseik között a „teljes vallási szabadság”, illetve a „szabad vallásoktatás”, valamint a „független” kisipar, kiskereskedelem és a mezőgazdaság egyéni gaz- dálkodóinak védelme, illetve méltányos kezelésük, végül „az utolsó esztendők bűnöseinek felelősségre vonása”. Abban viszont valamennyien – bal- és jobbol- daliak egyaránt – egyetértettek, hogy a szovjet csapatok hagyják el Magyaror- szágot, legyenek többpárti szabad választások, s hogy az addigi kisajátítások érvényben maradnak. „Gyárat, földet tőkésnek, földbirtokosnak vissza nem adunk” – hangoztatták a kisgazdák, „Biztosítjuk a magántulajdon védelmét, a nagybirtok, bánya- és nagyüzemek kivételével, amelyek továbbra is állami keze- lésben maradnak” – írták a kereszténydemokraták.⁷

Közelebbről megvizsgálva még Mindszenthy József november 3-ai rádiónyi- latkozata sem nagyon tért el ettől az állami és a magántulajdon kombinációjára épülő és többpárti demokráciát vizionáló platformtól. A „bukott rendszer örökö- seinek” felelősségre vonása – egyébként „független és pártatlan magyar bíróság útján” – ugyanis nemcsak nála, hanem már a diákok, majd utóbb a polgári pártok

5 Uo. 101. Vö. Államvédelem a Rákosi-korszakban. Szerk. Gyarmati György. Bp., 2000, Történeti Hivatal. 33–238.; és Kiszely Gábor: ÁVH. Egy terrorszervezet története. Bp., 2000, Korona Ki- adó.

6 Magyar történeti szöveggyűjtemény, i.m. II. köt. 103–104.

7 Uo. 113–115.

követelései között is szerepelt. Lehetséges, hogy a „bukott rendszer” „egyházi vonalon” való „minden nyomának” felszámolása az egyházi birtokok visszakö- vetelését is jelentette. Ám ez a beszédben nincs kimondva. Az viszont szerepel, hogy „jogállamban élünk, osztály nélküli társadalomban, demokratikus vívmá- nyokat fejlesztünk, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott ma- gántulajdon alapján állunk”.⁸

Az 1945 előtti állapotok esetleges restaurációja ellen emelte fel szavát Né- meth László is. „Nagyon fontosnak tartanám – írta november 1-jén megjelent cikkében –, hogy a kormánykoalíció pártjai, de lehetőleg minden párt: közös nyilatkozatot adjon ki, amelyben a szocializmus néhány nagy elve mellett, mint a gyárak állami kézbentartása, bizonyos alacsony (25-40?) holdszám fölötti bir- tokok vissza nem adása, hitet tennének. Nagyon szép lenne, ha néhány olyan elvben is megegyezhetnének, amely a szocializmus sajátos helyi jellegét is hang- súlyozhatná, mint pl. a munkásság részesedésének kimondása az ipar és keres- kedelmi vállalatok vezetésében és jövedelmeiben, vagy a laza-, önkéntes, hegy- községszerű szövetkezetek támogatása”.⁹

Mindent egybevetve és mérlegelve tehát azt mondhatjuk, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc alaptörekvése az ország függetlenségének vissza- nyerése és a Második Magyar Köztársaság társadalmi, politikai és szellemi ha- gyományaihoz való visszatérés volt. Hogy ez a visszatérés azután pontosan ho- gyan alakult volna, illetve mennyiben és milyen módszerek szerint valósult vol- na meg, vagy egyáltalán megvalósult volna-e, ha győz a forradalom, azt termé- szetesen nem tudhatjuk. Erre a próbára – akkor – nem kerülhetett sor.

8 Uo. 134–136.

9 Németh László: Pártok és egység. Új Magyarország, 1956. nov. 2. Közli 1956 a sajtó tükrében.

Szerk. Izsák Lajos, Szabó József. Budapest, 1989, Kossuth. 281.

G

J

EGYHÁZAK, EGYHÁZPOLITIKA 1956-BAN

A magyarországi egyházak elsősorban létükkel és jelenlétükkel járultak hoz- zá az 1956-os forradalomhoz. Az 1945 után fokozatosan kibontakozó egyházül- dözés, amely a Rákosi-korszakban az egyházak néhány évtized alatti felszámo- lását tűzte ki célul, csak részben bizonyult „sikeresnek”. A lakosság döntő több- sége hívő keresztény maradt, és ragaszkodott egyházához, papjaihoz és az álta- luk képviselt erkölcsi normákhoz, nemzeti tudathoz, társadalmi ideálokhoz. Az egyház- és vallásellenes hatalom ezek helyébe nem tudott egyenlő értékeket állítani, még kevésbé elfogadtatni. Adminisztratív eszközökkel megnyomoríthat- ta a hívőket, bebörtönözhette a bíborostól az egyszerű szerzetesig a klerikusokat, jogi formákba öltöztetve államosíthatta az egyházakat. De két dolgot nem tudott vagy nem mert megtenni: nem tudta kiiktatni sem az egyes emberek, sem a tár- sadalom életéből a vallást, és nem zárhatta be a templomokat. Így a szovjetizálás eredményeként totálissá vált pártállamban annak lényegét megkérdőjelező, de legalább is azzal szembenálló két idegen elem tovább élt a múltból: a hit és a hitélet folytatását lehetővé tevő papság s ennek színtere, az Isten háza.

Melyek voltak azok a körülmények, amelyek befolyásolták a klérus hatalom- hoz való viszonyát? A református, evangélikus és unitárius egyházzal, illetve az izraelita felekezettel 1948 őszén kétoldalú egyezményeket írtak alá, amelyekben a felekezetek nemcsak elismerték az új hatalom legalitását, hanem vállalták az azzal való együttműködést is. Az 1949. augusztus 18-án elfogadott népköztársa- sági alkotmány kimondta az állam és az egyházak szétválasztását, ezzel formáljogilag megtörtént a szeparáció. A vallásszabadság és az egyházak műkö- dési szabadságának biztosítása helyett azonban a gyakorlatban addig nem létező vallás- és egyházüldözés kezdődött, az állam totális ellenőrzése alá vonta az egyházakat és a felekezeteket, mondhatni „államosította” azokat. Ennek konkrét jele volt a katolikus egyházra rákényszerített 1950. augusztus végi megállapo- dás, majd ezt követően a szerzetesrendek működési engedélyének megvonása, a férfi és női rendek szétszóratása.

1951-ben az I. törvénycikkel felállították az Állami Egyházügyi Hivatalt, amely a pártállam egyházpolitikájának végrehajtó kormányszerve volt. Az ÁEH a pártszervekkel és a rendőrhatósággal, az Államvédelmi Hatósággal együttmű- ködve valósította meg a legfelsőbb pártvezetés egyházpolitikai szándékait. Az 1951. július 4-én kihirdetett 20. törvényerejű rendelettel az állam igényt tartott a katolikus egyházzal kapcsolatban a főkegyúri jog, illetve a többi egyház és fele-

kezet felett gyakorolt főfelügyeleti jog fenntartására is. Ez azt jelentette, hogy előzetes hozzájárulása nélkül semmiféle egyházi tisztség, stallum – az érsektől a segédlelkészig – nem volt betölthető, vagy pedig ha e nélkül próbálták meg be- tölteni, a hatalom megakadályozta a kinevezettet hivatala elfoglalásában és funkciójának gyakorlásában. Ezzel egyidejűleg az ÁEH kiépítette országos ap- parátusát, minden megyei tanács mellett működött egy apparátussal is rendelke- ző ún. egyházügyi megbízott. Továbbá minden püspöki aulába, református és evangélikus egyházkerületi központba az állam miniszteri biztost nevezett ki. Az ún. „bajuszos püspökök” szigorú ellenőrzése mellett működhettek csak az ordinariusok.

A totális állami ellenőrzést a klérus adminisztratív eszközökkel való megfé- lemlítése egészítette ki. A katolikus egyház esetében a hivatalban lévő egyház- fők házi őrizetbe vétele, rosszabb esetben letartóztatása, börtönbe zárása, inter- nálása, sőt előfordult az is, hogy likvidálása egészítette ki. (A katolikus ordinariusok elmozdítása ugyanis kizárólag az Apostoli Szentszék joga volt, így a hatalom a hivatalukban lévők működésének akadályozását érhette csak el.) A protestáns egyházakban pedig különféle manipulációkkal elérték, hogy az „ille- tékes” egyházi főrumok maguk mozdítsák el a hatalomnak nem tetsző vezetőket, és helyükbe a kollaborálók kerüljenek.

Míg a protestáns felekezetek vezetésében bekövetkező változások biztosítot- ták a hatalom kiszolgálását, a katolikus egyházban nem tudtak ilyen mentalitású főpapi kart kreálni. Itt ahhoz a megoldáshoz folyamodtak, hogy 1950 nyarán életre hívták a katolikus békepapi mozgalmat, amely a főpapsággal szemben a kommunista hatalommal való együttműködést szorgalmazta. Az ÁEH utasítása- inak végrehajtására kényszerülő ordinariusok az alacsonyabb rangú, de egyházkormányzatilag fontos tisztségekbe csak békepapokat disponálhattak (irodaigazgatóknak, szemináriumi tanároknak, frekventált helyen lévő plébániák élére plébánosoknak stb.).

A szabadságukban korlátozott és megfélemlített egyházak vezetőit általában meglepetésként, váratlanul érte a forradalom október 23-i kirobbanása. Annak ugyanis sem eszmei-ideológiai előkészítésében, sem megszervezésében az egy- házak és az egyháziak nem vettek, nem vehettek részt. Nem azért, mert nem voltak tisztában a tömegek elégedetlenségével, a diktatúrával való szembenállá- sával, megsértett nemzeti érzelmeivel, nyomorával. A félig-meddig katakomba életre kényszerülő, megfélemlített vagy szolgálatra kényszerített főpapok szepa- rálva voltak a forradalom bázisát adó fiatal értelmiségiektől, egyetemistáktól épp úgy, mint az ipari munkásságtól. Az pedig ismeretes, hogy a Nagy Imre körül gyülekező „reform-kommunisták” nem különösebben érdeklődtek az egyházak és az egyházpolitika iránt, sőt azt is meg lehet kockáztatni, hogy e téren a kirívó törvénytelenségek felszámolásán túl nem kívántak stratégiai változásokat.

A hívő tömegek, és az egyházi hierarchia viszont éppen úgy tapasztalhatta a hatalom elbizonytalanodását, mint általában véve az egész magyar társadalom. A

XX. kongresszust követő desztalinizálás ha nem is hozott stratégiai változást az egyházpolitikában, annak lassú módosulása is megkezdődött. 1956. április 25-én elhunyt Czapik Gyula egri érsek, a püspöki kar az idő szerinti elnöke, aki a mo- dus vivendi politikájának híveként vált közismertté. A másik két érsek, Mind- szenthy és Grősz börtönben ült, így megoldásra várt a püspöki kar elnöki tiszté- nek betöltése. A hatalom nem is gondolt az első ember, Mindszenthy bíboros szabadon bocsátására. Ehelyett a börtönben együttműködésre kényszerített Grősz József kalocsai érsek 1956 tavaszán történt szabadon engedése és vissza- térése a püspöki kar élére jelentette a „megoldást”.

1956 nyarán a gyűlölt Rákosi Mátyás elmozdítása az egyházakban a változá- sok reményét keltették, és belső életükre is hatással voltak. A Grősz érsek elnök- letével 1956. június 13-án ülésező püspöki konferencia 11 pontban foglalta össze az egyház sérelmeit, és azt átadták Horváth Jánosnak, az ÁEH elnökének, amit azután a kormány is megtárgyalt. A minisztertanács ígéretet tett az iskolai hitok- tatás szabadságának biztosítására. A vallásszabadság kérdésével kapcsolatban leszögezték, hogy a politikailag ellenséges egyháziakat és vallási megnyilatko- zásokat továbbra is üldözni fogják. A Hegedűs-kormány gesztusnak szánta, hogy szeptember közepén 16 katolikus papot – köztük a népszerű Mécs László költőt – szabadon bocsátották.

A változások jele volt, hogy 1956. július 28. és augusztus 4. között Galyate- tőn tartotta évi ülését az Egyházak Világtanácsának Központi Bizottsága. A Lu- theránus Világszövetség közbenjárására a Legfelsőbb Bíróság október 5-én, az egyházi törvényszék pedig október 8-án rehabilitálta Ordass Lajos evangélikus püspököt. A református egyház Egyetemes Konventje pedig az Elnöki Tanácsnál kezdeményezte a hivatalban lévő egyházi vezetők „felülvizsgálását”.

A katolikus püspökök – Badalik Bertalan veszprémi püspök kezdeményezé- sére – október 17-én a kormányhoz intézett memorandumban már nemcsak Grősz teljes rehabilitálását, hanem általában a törvénysértések felszámolását sürgették, beleértve Mindszenthy bíboros szabadon engedését is. Ezt a dokumen- tumot azonban az október 23-án kirobbant forradalmi események miatt már nem tudták átadni a kormánynak.

Az 1956-os forradalom első időszakában, október 23–28. között a katolikus egyház vezetői több ízben is nyugalomra intették a lakosságot és biztosították az akkori Nagy Imre-kormányt támogatásukról. A katolikus békepapi mozgalom vezetői Csehszlovákiában vendégeskedtek, s közülük az itthon lévő Horváth Richárd október 24-én este a rádióban a papság nevében biztosította a Nagy Imre-kormányt az egyház bizalmáról. Utána a hitelesebb Grősz érsek nyilatko- zott: „A katolikus egyház álláspontja nyílt és világos. Mi elítéljük az öldöklést és a pusztítást! Híveink tudják ezt. Ezért bizton remélem, hogy híveink ilyen üzel- mekben nem vesznek részt, hanem példát adnak a rend és a nyugalom megőrzé- sére, és békés munkával igyekeznek biztosítani a magyar jövőt” – mondta a püs- pöki kar elnöke, s ezt 26-án a rádióban megismételte.

Az addigi hatalom kiszolgálásában „élen járó” Hamvas Endre csanádi püs- pök, úgy is, mint esztergomi apostoli kormányzó, az ÁEH kérésére október 25- én körlevélben szólította fel papjait, hogy „ezekben a mozgalmas napokban sze- retettel és nyomatékkal óvják a híveket minden erőszakos lépéstől és rendzava- rástól. Ne hagyják magukat felizgatni, hanem hivatási munkájuk zavartalan vég- zésével szolgálják a hazát, bízva jogos kívánságaink békés megvalósításában.”

Október 29-én Papp Kálmán győri püspök intette nyugalomra papjait és híveit.

Történt mindez annak ellenére, hogy a fogva tartott egyháziakat a kormány nem engedte szabadon, azok csak a forradalmi tömegakciók, a börtönök kinyitása során kerültek szabad lábra. A katolikus egyház számára a forradalomnak elsőd- legesen az lehetett a hozadéka, hogy visszatérhettek hivatalukba az ordinariusok, a kánonok mellőzésével hivatalba kerültek elmozdítását pedig a hatalom már nem akarta vagy nem tudta megakadályozni. Az egyházmegyés papság közül néhányan aktívan bekapcsolódtak a politikai életbe is: felszólaltak a helyi gyűlé- seken, beválasztották őket a nemzeti tanácsokba vagy a munkástanácsokba.

A budapesti Központi Szeminárium kispapjait elöljáróik igyekeztek távol tar- tani az eseményektől. Október 28-ától többen a veszélyeket vállalva részt vettek a sebesültek kórházba szállításában, ápolásában, a hozzátartozók értesítésében.

Az Apostoli Szentszék megnyilatkozásai őket bátorították. XII. Pius pápa októ- ber 28-án kiadott és a rádióban ismertetett Luctuosissimi eventus kezdetű encik- likájában üdvözölte a felkelést. Másnap, október 29-én az agg Virág Ferenc pé- csi püspök – egyedüliként a püspöki karból – bátor és kemény hangú pásztorle- velet intézett híveihez. Ebben rámutatott az egyházat ért súlyos sérelmekre, és a Nagy Imre-kormánytól azok sürgős orvoslását követelte: így pl. a főpapok, első- sorban Mindszenthy bíboros szabadságának visszaadását, minden politikai fo- goly kiengedését, a szerzetesrendek visszaállítását, a vallásszabadság biztosítá- sát, a kötelező iskolai hitoktatást, az egyházi intézmények és a sajtó szabadságát.

Ez a megnyilatkozás már nagyjából egybecsengett az október 30-án szabaddá váló Mindszenthy bíboros november 3-i rádiószózatával.

A református és evangélikus egyházban más volt a helyzet. Ezekben a hata- lom a korábbi vezetőket „törvényes” eszközökkel állíttatta félre, saját egyházi fórumaik mozdították el őket, és választottak helyükbe a hatalmat kiszolgálókat.

Így a protestáns egyházi vezetők közül csak kevesen kerültek korábban vagy voltak ekkor még börtönben. A forradalom számukra azt tette lehetővé, hogy ismét csak az egyházaik törvényeit szem előtt tartva, elmozdítsák a törvényte- lennek minősülő személyeket, és rehabilitálják, visszavigyék a korábbi pozíci- ókba a Rákosiék által kényszerűen eltávolított vezetőket.

A már rehabilitált Ordass püspök – miután október 30-án lemondott a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöke, Dezséry László, másnap – október 31-én elfoglalta hivatalát. November 1-jén ugyancsak lemondott Vető Lajos, az Északi Egyházkerület püspöke, és utóda Turóczy Zoltán lett. Az evangélikus egyház

első embereként Ordass püspök november 2-án szózatot intézett a magyar nép- hez és a világhoz (svéd, német és angol nyelven).

A református egyház élén is megtörtént a vezetésváltás. Október 31-én le- mondott Péter János, a Tiszántúli Egyházkerület püspöke, s rajta kívül más kompromittált egyházi vezetők is önként távoztak. A megújulást sürgetők felke- resték a leányfalui magányában élő Ravasz László volt dunamelléki püspököt, hogy térjen vissza az egyház élére. Ravasz kezdetben erről hallani sem akart, s hosszas rábeszélésre a református egyház „lelki irányítását” vállalta. A zsinat és a konvent álláspontja szerint Bereczky Albert eleve nem volt érvényesen megvá- lasztott püspök, így nem is tekinthető Ravasz elődjének, aki tehát folyamatosan a dunamelléki püspökként a zsinat és a konvent püspök-elnökének tekintendő.

A forradalom második szakaszában, október 29. és november 4. között Nagy Imre az eseményeket már nem ellenforradalomnak, hanem nemzeti forradalom- nak minősítette, kilépett a Varsói Szerződésből, és deklarálta az ország semle- gességét. Úgy tűnhetett, hogy megvalósul a szovjet csapatok kivonulása is az országból. Ez a változás az egyháziakat már azzal a reménnyel töltötte el, hogy a demokrácia és függetlenség révén helyreáll a vallásszabadság és az egyházak működési szabadsága is.

A hatalom egyházpolitikai szándékai azonban nem voltak világosak. Így nem került sor az ÁEH formális feloszlatására sem, hanem az működését a forradalmi események sodrában volt kénytelen szüneteltetni. Nincs forrásokkal igazolható nyoma annak, hogy október 23-tól a Kádár-kormány Budapestre érkezéséig egyáltalán létezett-e ez a kormányhivatal. Az irattermelés 23-a után megszűnt.

Az ÁEH elnöke, Horváth János azonban nem tűnt el, hanem 24-étől 29-ig kapcsolatban állt a Nagy Imre-kormánnyal. Nevével két ízben találkozunk: ok- tóber 29-én megjelent Felsőpetényben Mindszenthynél, és állítólag Nagy Imre ajánlatát tolmácsolta: közös elhatározással, de politikai rehabilitáció nélkül sza- badon távozhat szülőfalujába vagy Budapestre a Központi Szemináriumba. A bíboros ezt az alkut nem fogadta el. Másnap, 30-án Tildy Zoltán államminiszter a rádiónak úgy nyilatkozott, hogy a kormány kívánatosnak tartaná, hogy Mind- szenthy visszatérjen Esztergomba, és vegye át érseki teendőit. Ugyanekkor Hor- váth ismét eredménytelenül próbálkozott, majd pedig hazafelé Újpesten a forra- dalmárok elfogták, és vallatásnak vetették alá. (Egyéb bántódás nem érte, a for- radalom leverése után visszatért az ÁEH élére.)

Október 30-án az ÁVH-sok megszüntették Mindszenthy őrzését, akit Felső- petényből a rétsági honvéd laktanya tiszti különítménye 31-én Budapestre ho- zott, s a bíboros a budai Várban lévő prímási palotában rendezkedett be. A sza- baddá vált bíborost XII. Pius pápa meleg hangú táviratban üdvözölte, és novem- ber 1-jén kelt Laetamur admonum kezdetű enciklikájában a magyar katolikuso- kat felszólította, hogy vegyenek részt a forradalom nyomán szabaddá váló ma- gyar állam újjáépítésében. A fővárosba érkezett bíboros mielőtt érdemi politikai jellegű nyilatkozatokat tett volna, először tájékozódni kívánt a fejleményekről. A

forradalomban aktivizálódó különböző politikai erők között volt olyan is, amely Mindszenthy hercegprímásban látta a kibontakozás útját, sőt akadtak olyanok is, akik őt követelték miniszterelnöknek (ami elől a főpap következetesen elzárkó- zott). Mindszenthy bíboros november 1-jén fogadta Tildyt és Malétert, majd Grősz érsekkel, Shvoy Lajos és Pétery József püspökökkel tárgyalt. Határozatot hoztak a békepapok eltávolításáról a vezető állásokból, az egyházi törvények mellőzésével történt kinevezések érvénytelenségéről. Konkrétan több mint 50 ilyen katolikus papról volt szó. (Ugyanilyen értelemben határoztak a protestáns egyházak vezetői is.)

A rövid tájékozódás után, november 1-jén Mindszenthy először nyilatkozott ország-világ számára a rádióban. Kijelentette, hogy az október 23-a óta történte- ket nem forradalomnak, hanem nemzeti szabadságharcnak tekinti. Ez az állás- foglalás annyiban üzenetértékű volt, hogy szerinte nem a szocializmus valamifé- le „javított” változatáért, demokratikus és nemzeti jellegének kialakításáért men- tek a tömegek az utcára, hanem a mélyen szántó nemzeti sérelmek, a szovjet megszállás és kommunista diktatúra elleni szabadságharcról, fegyveres felkelés- ről volt és van szó. Ebben benne rejlik az a vélekedés is, hogy az események nem a reformkommunisták (Nagy Imre és társai) akarata szerint, hanem a nép- felkelés, főként a fiatalság, a „pesti srácok” hősiessége és bátorsága eredménye- ként vált szabadságharccá. Ezt követően a bíboros további információk birtoká- ban és számos politikai csoporttal is érintkezésbe kerülve készült a helyzet átfo- gó igényű értékelésére és az egyház álláspontjának ismertetésére. Ehhez igénybe vette a többi nagy keresztény egyház vezetőinek véleményét is. November 3-án, még a beszéd elhangzása előtt Ordass Lajos és Ravasz László püspökök keresték fel budai rezidenciáján a bíborost.

Az ÁEH épületét ezekben a napokban nem védte a karhatalom, így lehetsé- gessé vált, hogy a szabadlábra került Mindszenthy bíboros utasítására, annak személyi titkára, Turchányi Egon néhány segítőjével (pl. a huszártisztből lett, ekkor IV. éves papnövendék Tabódy Istvánnal) az ÁEH épületét „lefoglalta”, és november 3-án megkezdte az iratok elszállítását. (Azt nem tudjuk, hogy 23-a után az ÁEH személyzete az iratok mely részét semmisítette meg vagy rejtette el. A rendszerváltáskor az 1956 előtti irattermés nem volt a feloszlatott ÁEH irattárában.)

Véleményünk szerint nem beszélhetünk a Nagy Imre-kormányok átgondolt egyházpolitikájáról, de még érdemi és konkrét egyházpolitikai lépéseiről sem.

Ennek a kormányzati feladatnak nem volt „gazdája”. Az első és a második Nagy Imre-kormányban (október 24–26., 26–31. között) az oktatásügyi miniszter Kó- nya Albert fizikus, akadémikus volt, aki az 1953-as Nagy Imre-kormányban már volt oktatásügyi miniszterhelyettes, majd a forradalom leverése után oktatásügyi kormánybiztosként vezette a tárcát. Kónyától aligha volt várható, hogy új egy- házpolitika kialakítását tartotta volna szükségesnek. Ha pedig netán az egyház- ügyeket a második Nagy Imre-kormányban a kulturális minisztériumhoz utalták