szolgáknak a mindennapi életbe való beilleszkedéséről s általában arról a szellemi magatartásról, amely ezekben az emberekben kifejlődött. Gondoljuk meg: nemzeti- ségi társadalmakból, falvakból, családokból, egymást értők környezetéből teljesen idegen közegbe jutottak, magukra maradva, kiszakítva a biztonságot jelentő közös- ségből, kiszolgáltatva gazdáik kényének-kedvének. Nyilvánvaló, hogy kezdetben a fatalizmus valamiféle árnyalata volt a kétségbeesés „ellenmérge". Valami „mindegy, hogy kié vagyok, csak életben maradhassak" beletörődése. Ezt követhette az új vi- szonyok közé való lassú beilleszkedés életösztöne. Az „ahogy lehet"-en belül még a táncra perdülő jókedv s még a szerelem is, hiszen az ember mindig ember marad!
Sok és alapvető különbség ellenére is valami hasonló lelki átalakulás játszódik le az emigránsok közt is: csupa ismerős és rokon közül, csupa ismeretlenbe jutnak s lassan ahhoz kell idomuljanak. A rideg rabszolgaszerződések így telnek meg együtt- érzésünkkel, messze felülemelkedvén azon, hogy vajon az „áru" magyar volt-e, ne- tán cserkesz, orosz, vagy tatár. Így jut a történelem mindennapja, a mindennnapját élő mai ember ismeretkörébe, így válik egy-egy név vagy adat ismét életté.
Tardy Lajos könyvének nagy történeti értékén kívül ezek az inponderabiliák adnak külön értéket. Ezek kulcsa: érző lélekkel s nem csupán adatvággyal kell ol- vasnunk a könyvet. (Akadémiai.)
LÁSZLÓ GYULA
Kristó Gyula—Makk Ferenc:
III. Béla emlékezete
Egyén és történelem. Az elmélet szintjén és egy személy sorsának vizsgálatakor egyaránt számos új gondolat, kérdés és válasz vetődhet fel, ha a kettő egymásra vonatkoztatott elemzésére teszünk kísérletet. Akár egy jeles államférfi, akár más vagy kisebb formátumú személy, személyiség portréját kívánjuk megrajzolni, nem kerülhetjük meg ezt a kérdéskört, legalábbis válaszolnunk kell arra: hősünk telje- sítette-e azokat a feladatokat, amelyeket a történelem szabott ki rá.
A Magyar Helikon Bibliotheca Histórica sorozata, miként a már korábban meg- jelent István király emlékezete és László király emlékezete is bizonyítja, hármas keretet biztosít a vállalkozó szerzők számára, hogy a fenti kérdésre is válaszolva a középkori magyar állam egy-egy nagy uralkodójának alakját megrajzolják. A be- vezető tanulmányból, forrásgyűjteményből és képanyagból álló műveket forgatva az olvasó nemcsak a történész kutatómunkájának végeredményét veheti kézbe, ha- nem e munka alapjai, a források felől is tájékozódhat. AI I I . Béla emlékezete című kötet is így tagozódik. Bevezetőjét, a közölt források gyűjtő, válogató és fordító munkáját Kristó Gyula és Makk Ferenc, a képanyag összeállítását Marosi Ernő végezte.
III. Béláról már többször alkotott véleményt a magyar történettudomány. A tör- téneti kutatások múlt század végi nagy fellendülése idején Forster Gyula szerkesz- tett gyűjteményes kötetet III. Béla magyar király emlékezete címmel. A két világ- háború közötti historiográfia a középkori magyar nagyhatalom megteremtőjét, a hó- dítót ünnepelte személyében, a marxista történetírás a magyar feudalizmus fejlődés- történetébe ágyazva vizsgálta uralkodói tevékenységét. A szerzőknek mégsem volt egyszerű dolguk, hiszen a királyról, akinek „történetírója sem volt", a fellelhető összes forráshelyet átnézve kellett összegyűjteniük az anyagot, hogy valósághoz hű 71
képet tudjanak alkotni róla. E hatalmas gyűjtőmunkának jellemző adata, hogy a közölt hatvanhat dokumentumot csaknem negyven kötetből gyűjtötték össze. Amikor erről beszélünk, már az alkotói módszerről szólunk. Kristó Gyula és Makk Ferenc
— más munkáikhoz hasonlóan — ez esetben is az összes hozzáférhető adat megszer- zésére törekedve, azokat korrekt, szaktudományos szempontok szerint értékelve dol- goztak. Ebből következően a józan, tárgyilagos hangvétel, pontosság jellemzi munká- jukat. III. Béla külpolitikájának bemutatásakor például szinte évenként veszik számba az események alakulását. A király országlását európai horizontot rajzolva, a korabeli magyar valóság (gazdaság, társadalom, bel-külpolitika) elemzését adva tárgyalják. Közben mégsem sikkad el az uralkodó egyénisége. A használt módszer számos új eredményt hozott, amelyek régóta várattak magukra. Történészeink ugyanis eddig inkább más, látványosabbnak látszó időszakokat tüntettek ki érdeklő- désükkel, és a XII. századi magyar—bizánci kapcsolatokkal sem foglalkoztak be- hatóbban Moravcsik Gyula munkássága óta. Ezen reprezentatív kiállítású kötet tanulmányozása után pontosabbá váltak ismereteink többek közt Béla magyarországi hercegségét, Bizáncba kerülését és ott-tartózkodását illetően, tisztult a bizánci—ma- gyar kapcsolatok kronológiája, mélyültek ismereteink a korabeli magyar állami és kormányzati viszonyokról.
A számunkra rokonszenves módszerrel készült Bevezetőt a források követik három (Béla, a herceg; Béla, a király; Béla az utódok emlékezetében) egységre bontva. A közölt dokumentumok a tematikus egységeken belül kronológiai rendben követik egymást, valamilyen formában mindegyikük III. Béla tevékenységével kap- csolatos. Az egyes dokumentumok értelmezését korrekt jegyzetapparátus könnyíti meg. Nemcsak a szerzők igényességének bizonyítéka, hogy magyar nyelven már meg- jelent passzust mindössze kettőt vettek fel gyűjteményükbe, hanem annak is, hogy a korra vonatkozó számos alapvető forrás mindmáig hozzáférhetetlen volt a csak magyar nyelven olvasók számára. Tanulmányozásuk közben a XII. század emberé- nek gondolkodásmódját figyelhetjük meg, hat ránk keletkezésük idejének hangulata.
Ezen túl a forrásokból tájékozódhatunk, miképp alakították ki a szerzők egyes konkrét esetekben állásfoglalásukat, mire alapozzák feltevéseiket, és magunk szá- mára is hasznos megállapításokat tehetünk. A Bevezetőben említi Kristó Gyula és Makk Ferenc, hogy III. Bélának történetírója sem volt. A 66. forrás közli Kézai Simon krónikájából azt a két és fél sornyi részt, amelyben „elintézi" a király ural- kodását. A kétmondatos információt még a XV. századi utód, Thuróczi — akinek művén a magyar nemesség számos nemzedéke nevelkedett — sem t u d j a mással kiegészíteni, mint az uralkodásának kezdetét és végét jelölő dátumokkal. Íme a negatív bizonyíték a történetírás fontosságára.
Az egyes krónika- és oklevélrészeket olvasva széles körű tájékozottságot szerez- hetünk a korról. A királyra vonatkozó személyes jellegű hírek mellett helyet kaptak a gyűjteményben a trónharcokat, a társadalmi változásokat (például az udvarnokok helyzetének alakulását), a keresztesek átvonulását, az orosz háborúkat, a kulturális élet egy-egy részletét bemutató oklevelek. Különösen értékesek a középgörög nyel- ven keletkezett forrásokból vett szemelvények híradásai. Egyrészt közvetítik egy letűnt óriás kultúra világát, amelyhez oly sok szállal kapcsolódott a magyarság az ezer előtti és utáni évszázadokban, másrészt írásos nyomát láthatjuk annak a császári akaratra elképzelhetetlenül magasra ívelő,- majd aláhanyatló karriernek, amely Béla-Alexiosznak jut osztályrészül a bizánci udvarban. Egy 1166-ban kelet- kezett forrásban (60. sz.) ez olvasható: „ . . . a fenti csarnokteremben Manuél Kom- nénosz úr, a mi istentől koronázott, felséges és szent császárunk és uralkodónk elnököl, az ő isteni hatalmasságával együtt foglal helyet a tanácsban Alexiosz úr, a deszpotész, ő szent felsége felettébb kedves v e j e . . . " . Egy másik, feltehetően 1170-ből származó oklevél már Béla helyzetének megváltozására utal a bizánci ud- varban, ugyanis a későbbi királyt csak magyar címeit felsorolva nevezi meg.
Tallózva a források között, rátalálhatunk Londoni Richárd leírására (25. sz.), amelyet a kereszteseket 1189-ben Esztergomban fogadó III. Béláról ad. „Ezt a fér- 72
fiút a természet sokféle adománnyal halmozta el, termete magas, arca nemes, s ha más egyébbel nem is rendelkezne, pusztán uralkodói tekintetének előkelősége alap- ján a legméltóbbnak lehetne tartani a királyságra." Az uralkodó termetére vonat- kozó megállapítást a régészet és antropológia vizsgálatai igazolták.
Tudományos ülésszak emlékezett meg az elmúlt évben a magyar írásbeliség 800 éves jubileumáról. Bár rendelkezéseinek megvalósulására még várakozni kellett, de mégis III. Béla volt az első, aki bizonyos ügyek írásba foglalásáról intézkedett.
A király parancsa, amely egy 1181-es oklevél arenga-jaként (bölcselkedő részeként) maradt ránk, indítója annak az útnak, amely az írásreakció időszakától a teljes írásbeliségig vezet. Ennek az oklevélnek (53. sz.) teljes szövege is e kötetben olvas- ható először magyarul. „Mivel az emberi természet fogyatékossága következtében az idők múlásával az elmúlt dolgok emlékezetébe könnyen belopódzik a feledés, ezért méltó írással védelmezni és megerősíteni azt, amiben jogi személyek szerző- dést kötöttek, azért, hogy ez az írás ereje és alkalmas férfiak tanúságtétele révén sértetlenül és háborítatlanul megmaradjon. Ezt a dolgot én, Béla, Magyarország kiváló királya . . . szükségesnek ítélem ...".
Tovább ismertethetnénk, idézhetnénk a közreadott oly fontos dokumentumokat.
Ehelyett azonban két olyan passzusra hívjuk fel a figyelmet, amely régiónkat érinti. A nyitrai egyház számára 1183-ban tett vámadományt és sószállítási kivált- ságot tartalmazó oklevél (29. sz.) szövegét, melyben elsőként fordul elő Szeged neve írásosan, itt olvashatjuk először magyar fordításban. A 60.-ból arról értesülhetünk, hogy a Csongrád megyében őshonos Bár-Kalán nemzetség legmagasabb méltóságra emelkedő tagja, Kalán püspök egy ideig a szlavóniai dukátus (hercegség) élén állt.
Miután áttekintettük a bevezető tanulmányt, a közölt forrásokat és képanyagot
— kár, hogy csak a könnyen elkallódó hibajegyzékkel forgatható igazán — új portrét kapunk III. Béláról. A minden elfogultság nélkül megrajzolt kép egy rea- lista gondolkodású, szemeivel Európa egészére tekintő uralkodót állít elénk. Ország- lása idejére nem esett nagy történelmi sorsforduló, mint „építő" király emelkedett a magyar középkor legjelentősebb uralkodói közé. Teljesítette a feladatokat, ame- lyeket a történelem mért rá. Úgy érezzük, a szerzők könyvükkel elérték céljukat, ugyanis emberközelbe hozva mutatták be a király történetét, akinek neve főként jegyzője, Anonymus révén volt elsősorban ismert. (Magyar Helikon.)
BLAZOVICH LÁSZLÓ
Somogyi Éva: Abszolutizmus és kiegyezés 1849—1867
1849. augusztus 13. — Görgey Világosnál leteszi a fegyvert; 1867. június 8. — Ferenc Józsefet magyar királlyá koronázzák. E két dátum Somogyi Éva könyvének időrendi mellékletében az első és az utolsó dátum. A kettő közötti nem egészen két évtizedes időszak politikai történetét mutatja be a Magyar História új kötete.
Az abszolutizmus korát sokan ma is a politikai mozdulatlanság korának képze- lik. Mintha nálunk nem is történt volna semmi, mintha kizárólagosan az európai változások alakulása kényszerítette volna az abszolutizmus élén álló Ferenc József császárt és a hazai politika legnagyobb tekintélyét, Deák Ferencet, egyezkedésre, a kiegyezés megkötésére. Európának valójában része volt a magyar politika, az emig- ráció aktivitása éppúgy, mint a „magyar kérdés" megoldatlansága önmagában véve
73
