KELEMEN JÁNOS
FOGOM A KEZED
ff
Kasso, 1943.
5 r : V. ;,',WVLGVETL-M í
' " • í:!>'>"íLA fonttái
I c-rport:
Minden jog fenntartásával.
J000512758
Kiadó: Kelemen János, Kassa, Fő-utca 96.
R
Feleségemnek.
TÉGED VÁRTALAK ! Aki jött, mind, mind idegen maradt, mindenkit gőggel, daccal űztem el, én Téged vártalak !
Téged ígértek a hónapok, évek, amelyek multak az Időben lassan és csendesen Erted.
Az évek multak, az Idő haladt,
nem tudtam, mikor, honnan jösz felém, de egyre vártalak.
S jöttél halkan nevetve, kedvesen, ahogy elképzeltem, hogy jönni fogsz az Időből nekem.
Eljöttek az évek értem és Érted,
az Időben nekünk együtt kell mennünk, mig élsz és én élek.
Üttalan úton, mélységek felett
kell haladnunk az Időben együtt, j
de fogom a kezed! !
— 5 -
TALÁLKOZTAM VÉGRE VELED.
Verőfényes téli délelőtt találkoztam végre Veled.
Házak oldalán, mély árnyékban, bandukoltam éppen,
mikor a napfénytől csillogó hó fölött szembetűnt törékeny alakod,
mint káprázat és álom.
Dermedten álltam meg,
szivem a torkomban kalimpált, _ nem mertem menni Feléd.
Álltam az árnyékban észrevétlen, s néztem,
mint sietsz tova a fényben.
Váratlanul az árnyékba léptél, észrevettél, "
s kezedet nyújtva, kedvesen mosolyogva jöttél felém.
Egyszerre kékebb lett az ég, fehérebben csillogott a hó, s hallani lehetett,
hogy valahonnan messziről, a rettentő hidegben,
a szikrázó- napfény hátán,
mint közeledik halk csilingeléssel titokzatosan és sejtelmesen a tavasz.
így találkoztunk az életben másodszor, véletlenül,
egy verőfényes téli délelőtt.
- é -
ELOLVAD A HÓ.
Három diák, három diáklány sétálni mentünk a tavaszba be.
Hajunkat hűvös szél borzolta még, de égetett már a nap melege.
Hosszú, hávas télből tavasz elé erdőn, mezőn át rohantunk hatan.
Hullott a mezőkre a napsugár, mint csillogó, csilingelő arany.
Havat találtunk még árnyas helyen.
Egymásra szórtunk utolsó havat.
Repülve, szállva csillogott a hó,, és havas lett még egyszer a hajad. - Fehéren, szépen, büszkén, csillogón most szállt el a tél a mezők felett.
Megdöbbentünk egy pillanatra mind.
Már éreztük az első meleget.
Féltünk. Tudtuk, a tavasz'titka ez.
Figyeltünk. Szánkon elhalkult a szó.
Kérdeztünk volna halkan valamit, de csak néztük, hogy olvad el a hó.
VALAKI VÁR.
Sietsz, rohansz, mert valaki vár.
Az arcod piros, az ajkad nevet, csillog a szemed.
Valaki vár,
a tavaszi napsugár és az utca túlsó oldalán a drága lány.
Udvözlitek egymást szótlan, csak a szivetek dobban.
A nap mosolyog az égen,
és kacagva mentek tovább áz utcán a fényben.
— 8 -
KEDVES DIÁKLEÁNY!
Szomorú diák szeme néz Reád, kedves leány!
Szeretlek Téged, a csoda-szépet, kedves leány!
Náladnál talán, Te drága lány,
jobb kedvű nincs senki más.
Te csupa kacagás!
Kedves leány!
Gyémánt a szived, arany a lelked, ajkadról angyalok énekelnek, kedves leány!
Szomorú diák gondol Reád egy életen át,
Te kedves diákleány!
INDUL A VONAT.
Elrepült négy tavasz, elrepült négy boldog év, mint az álom!
Fütyül már a vonat, hazau tazol,
kicsi lányom!
Hangos az állomás.
Tolong vidám diáksereg.
Lobognak a kendők, könnyesek a szemek.
Szeretnék menni én is Veled!
Hangzik a búcsúnóta, száz diák, száz leány indul az életbe örök vakációra.
Indul a vonat.
Gondolni fogsz-e rám, kicsi lány ?
- 10 -
KARÁCSONY.
Talán Te is most állsz a szent fá alatt, s üzen a lelked sejtelmes szavakat.
Lelkünk egymást keresi ma éjtszaka, kisér az úton a hóvihar dala.
Ma angyalok énekelnek messze fent, lent a földön ezüstcsengők hangja cseng.
A lelkünk ma eget ostromolni kész, tér és idő most a semmiségbe vész.
Holdsugárban, éjjel, szikrázó havon ma találkozunk mi csillagútakon.
Piros gyertyák piros fénye rámragyog, csillagszórók szórnak fényes csillagot.
Fehér itt a fán az angyalok haja, és fehérek a fenyők ma éjtszaka.
Ma szélviharban állnak őrt a hegyek, s lelkek indulnak útra fenyők felett.
A szent fáról Jézus arca rámtekint, összecsendülnek titkon a- szíveink.
A szélben szív s fehér felhő kavarog, kék fényt szórnak utunkra a csillagok.
- 11 -
HÍVLAK.
Az életen át száz és ezer út vezet.
Hívlak, jöjj vélem arra, merre én megyek!
Tudom jól, hívnak mások is, hogy menj velük.
Jól van, keresd a boldogságot egyebütt!
ígérik, hogy könnyűvé teszik életed?
Én semmit, de semmit sem igérek Neked!
Az élet útja könnyű sohasem lehet!
Ki mást mond, áltat az, boldoggá nem tehet!
Völgyből hegyre keresem életutamat.
Elhagynod engem most, épen most nem szabad!
Nincs sziklák között szabadon mozogni tér?
S nem biztos, hogy az ember a hegyre felér?
S mi vár a hegytetőn, napfény vagy fellegek?
Látod, ezt sem tudom megmondani Neked ! Az út vad sziklák és zúgó erdők között talán nyújt mégis majd valami örömöt!
Sötét az erdő, s végtelen? És nincs remény?
A fák között is hull az útra némi fény!
Ne kérdezz semmit! Hívlak most, jöjj énvelem!
Hogy mi lesz holnap, úgy sem tudja senkisem!
— 12 -
SZERESSED ŐT!
Anyám, szeresd ezt az édes kicsi lányt, akit én egész lelkemmel szeretek.
Az apja a Kárpátokban halt hősi halált, s az anyja az apja után ment
hosszú szenvedés után.
Kicsi korától árva ő,
nem is érezte még talán, mi a szeretet.
Szomorú lelke szerető szót vár, mint a szomjas föld esőt.
Ne hagyd elveszni a szomjazót;
a szenvedőt, szeressed őt!
ELHAGYLAK.
Elhagylak. most Téged, Anyám ! Vár engem egy kedves leány.
Most nagyon messzire megyek, nem leszek már többé Veled.
Sírsz, s a szíved majd megszákad, mert elveszíted nagy fiad.
Az én lelkem is ón-nehéz, ha szemem bús arcodra néz.
A lábam, jaj, meg-meginog, szomorú szívvel indulok.
Ne sírj! Az anyák sorsa ez, hogy fiúk leány rabja lesz.
Lelked most szomorú marad.
Ne sírj, hisz boldog lesz fiad!
— 14 -
UJ OTTHONUNK FELÉ.
Uj otthonunk felé visz minket a vonat.
Vonatban nem ültek még ilyen boldogak.
Ez az a régvárt első együttutazás.
Ez az a kívánt, boldog, szédült rohanás.
Rohannak a mezők, a bokrok és a fák.
Titkos, tüzes erő fut tagjainkon át.
A telefondrótok zúgva hullámzanak, kisérik a .lelkünkben zsongó vágyakat.
Ezt vártam. Mikor még nem is ismertelek, tudtam, egyszer majd együtt utazom Veled.
Együtt rohanunk majd a végtelenbe be,
zúg majd bennünk zsibongó, zsongó, halk zene.
Rohan minden. Zakatolnak a kerekek.
Rohan a lelkünk végtélen mezők felett.
Jönnek, tűnnek, rohannak a gondolatok.
Szívek hajtják előre á gyorsvonatot.
Oly jó ez a szédülés, ez a rohanás, a mindenségbe való belezuhanás.
A lelkünk már új otthonunk felett lebeg.
Titkok hívnak. Rohanunk, Fogom a kezed!
— 15 -
KÁRPÁTALJA VISSZATÉR.
Kemény lépések zaja hangzik a szobában.
Szól diadalmas honvéd-induló.
Indulókat játszik a rádió..
A szobában csupán a rádió világít.
Arcodat elfedi a félhomály.
Tudom, lelkedben most valami fáj.
A rádió zenéjét túlharsogja Benned néhány feledhetetlen búcsúszó, s egy régen hallott, büszke induló.
Az ősi földhöz tér most vissza Kárpátalja.
Apád egyszer, régen, elment oda, és vissza, jaj, nem tér többé soha!
Mély félhomályban úszik a szoba.
ősz.
Tegnap este kint voltunk a mezőn.
Lábunk előtt az úton fűszálak árnyéka kígyózott fenyegetőn.
Jelek mutatkoztak az ég alatt.
Felettünk fekete madár szállt el, s hűvösen, lassan jött az alkonyat.
Meghalni szerettünk volna szépen:
szerettünk volna eltűnni mi is a mezők felett az őszi fényben.
- 17 -
TÉLI ESTÉN.
A mi szerelmünk téli szerelem.
Lombtalan fák közt járunk a hóban ködös éjjelen.
Nincs tavasz, nyár, ősz, csak tél és hó ' Nincs virág a fán, nincs ifjúságunk.
Ballagunk szótlan.
Halk sóhaj. Fázunk. Ajkunk vértelen.
Csikorog a hó. Szomorú minden e bús éjjelen.
A mi szerelmünk téli szerelem, de mint e ködös, fehér hómező, olyan végtelen.
PORCELLÁN.
Nem vetted észre este a félhomályban, hogy az üvegszekrénybe új szobrot zártam.
Amikor később meggyújtottad a villanyt, a drága porcellán a fényben felcsillant.
Szólni sem tudtál az első pillanatban, majd felsikoltottál örömödben halkan.
Csillant a szemed, és csillant a porcellán.
Örömöd határtalan, mint az óceán!
- 19 -
FELHŐK.
A felhőket sokszor nézegetem, ha magam járok magas hegyeken.
Elém hoznak sok mesealakot, kikkel képzeletben együtt vagyok.
Egyszer utam felhők közt vezetett, szálldogáltak, mint fehér szellemek.
Túl is jártam már a fellegeken, alattam gomolyogtak messze lenn.
Te is jártál már felhők közt velem, körülöttünk ködlött a végtelen.
Örülök, ha jönnek a fellegek, hoznak mindig csodás szépségeket.
Felhők-alkotják birodalmamat, szeretek járni a felhők alatt.
A felhőket én nagyon .szeretem, övék az ég, övék a végtelen.
— 20 -
ÍRÓASZTALNÁL.
íróasztalnál, lámpa fényénél,
hallgatva ülünk egymással szemben.
Előttünk nagy könyvek sorakoznak, mint katonák hosszú sora, rendben.
Titokzatos árnyak imbolyognak, és meghalnak álmosan a falon. . Szemünk káprázik, fáradtak vagyunk.
Sóhajok szállnak, későn van nagyon.
Görnyedve dolgozunk, serceg a toll.
Némán pihenünk, mélységes a csend, de körülöttünk a félhomályban a végtelen Idő halk szava zeng.
Imádság, áhitat, fényesség, tűz hullámzik szívünkön át a csendben.
Évezredek mélyéből, fölöttünk, halkan a szobába lép az Isten.
— 21
HANGULATLÁMPA.
Ma este, mikor beléptem a szobába,
esak az egyik sarokban égett a lámpa. • Üldögéltél éppen a lámpa fénye alatt,
fehér ruhára hímeztél piros szálakat.
A fehér ruha fölé hajoltál mélyen.
Gyűszűd az ujjadon megcsillant a fényben.
A lámpaernyő piros fényt vetített Rád.
A tű szemembe villantott piros szikrát.
Égtek á piros fényben a piros fonalak,
égtek Benned és bennem ki nem mondott szavak.
Megálltam észrevétlen, most szólni nem szabad, csoda történik most a lámpa fénye alatt.
Halk zene, zümmögés hallszik á szobában, a lelked lebeg felém piros ruhában.
Dolgozol mélyen elmerülten, én hallgatok.
Fehér lepelre hullnak piros gondolatok.
NÉZD A FELHŐKET!
Nézd a felhőket, hogyan rohannak ismeretlen cél felé az égen!
(Jönnek nem tudni honnan, s eltűnnek megint gyorsan a végtelen térben.
Örök vándorok ők, kik nem hoznak magukkal soha semmit sem Neked, de visznek mindig valamit Tőled:
halk sóhajt, vágyat, egész lelkedet.
Nyugtalan és szomorú lelkedet viszik a végtelen űrbe, ahol
semmi sincsen, csak halott csillagok, s ahol a Hold hideg fénye dalol.
LEPKE.
Mint kisgyerek egyszer lepke után futottam.
Virágról-virágra szállt, s szaladtam utána.
Mezőről-mezőre szállt, s kergettem hiába. . Fehér lepke volt, mint milyen most erre röpköd.
Nézd, hogyan szálldos ez is virágról-virágra, de ezt most amott, látod, másik lepke várja!
Tó állta utamat, s tovább, jaj, nem mehettem.
Elrepült a pillangó. Álltam a tó partján.
Kedvetlenség s tehetetlen bánat szakadt rám.
Várj kicsit, Kedvesem, mégfogom ezt a lepkét!
Talán most megsegít majd a szerencse engem.
Hadd szaladjak, mint régen ! Futni van ma kedvem!
Ne fussak ? Igazad van! Nem szaladok mégsem!' Diák jön mostan éppen itt, még kinevetne!
Elszállt már az Idő, mint tó fölött a lepke!
24 -
TEGNAP MESSZE JÁRTUNK.
Tegnap késő este sétálni hívtalak.
Az országúton jártunk sötét fák alatt.
Egy dombon mentünk felfelé. Zúgtak a fák.
Fekete szekér verte fel az út porát.
A sötét porfelhő egyre fényesedett,
s egyszercsak a csillagok közt jártam Veled.
Fényes felhő lebegett a szemünk előtt,
lent, messze lent, holdfényben úsztak a mezők.
Szférák zenéje szólt, zengett az éjtszaka.
A tejúton ránkhullt a csillagok pora, Kezembe vettem a kéklő csillagokat, és díszítettem velük a homlokodat.
Köröskörül világos kék fény lebegett, e kék fényben lassan bandukoltam Veled.
Mind jobban világosodott- az éjtszaka.
Fejünk felett ragyogott a hold sugara.
És ahogy mentünk, hullottak a csillagok, fényük a fényben szikrát szórva ragyogott.
Egy-egy futó csillag is kezembe akadt.
Csillagok fényétől csillogott a hajad.
Botorkáltunk előre égi utakon,
és már messze jártunk túl a csillagokon . . . Tegnap messze jártunk, túl a csillagokon!
- 25 -
KICSI KOPORSÓ.
Lábam előtt a mélyben a föld dübörög, kicsi kis koporsóra hullnak a rögök.
Kicsi lányom, egyedül az apád van itt, - anyád nem tudja, első utad hova vitt.
Az ő lelkében élsz még, és nagy lány leszel, minden kérdésedre majd örömmel felel.
Mesélni fog majd Neked mindig valamit.
Neked lesznek majd a legszebb játékaid.
Örömünk, boldogságunk mindig Te leszel, de kicsi testedet most a föld nyeli el!
Valahol mélyen a szív és föld dübörög, kicsi kis koporsóra hullnak a rögök.
- U -
SZERETET.
Naponta kaptál a kórházban levelet, aggódó tanítványaid írták Neked.
Városból és faluból írt egymásután a kis tanárnéninek sok-sok kisleány.
Áramlott Feléd vég nélkül a szeretet, felajánlották Érted az életüket.
Mindenkit szerettél és most a szeretet ostromolta Érted a magas egeket.
A jó Isten mosolygott, s elgondolkozott, aztán végül is másképen határozott.
— 27 -
ÚJRA ITTHON.
Itthon vagy végre, s ülsz a karosszékben, mint ültél benne valamikor régen.
Elhagyottan és összetörten jártam mindennap végig az üres szobákban.
Mindig mindenütt kerestelek Téged, - hosszan néztem az üres karosszéket.
Ó, szörnyű dolog volt mindennap látnom, mennyit szenvedtél a kórházi ágyon.
Szörnyű volt itthon egyedül az este, kezem a kezed hiába kereste.
Itthon vagy végre, s ülsz a karosszékben, mint ültél benne valamikor régen.
- 28 -
ÜVEGSZEKRÉNY.
Ingadozva jártál, fogtam a kezedet, s lassan az üvegszekrényhez vezettelek.
Elgyengültél a hosszú betegség alatt, alig bírta kezed a könnyű szobrokat.
Megsimogattad az üvegedényeket,
én örömtől könnyes szemekkel néztelek.
Jöttéi-mentéi, de a lábad összeakadt sokszor a fárasztó rendezgetés alatt.
E vázának már nem lehet itt állnia, jobb lesz ide az a színes kerámia!
Odakerülnek majd a kristálypoharak, Ludas Matyi továbbra is helyén marad!
Mily szépek az üvegrózsák s e gyöngyvirág!
Hogy csillog-villog minden az üvegen át!
S ahogy így botladoztál első délután, Rád mosolygott egy kedves, régi porcellán.
KÖNNYEK.
Az arcod mindig mosolyog, hogy senkise lássa lelked sebét.
Előttem sem sírsz sohasem, hogy el ne szomoríts.
Ma váratlanul hazajöttem, de. mire a szobába léptem, már szárazak voltak a szemeid.
Ó, szörnyűek lehetnek a senkitől sem látott könnyek!
Ó, szörnyűek lehetnek az órák egyedül!
Szörnyű lehet a fájdalom,
mely lelkedben ég olthatatlanul!
Lehajtott fővel, csüggedten járom a szobát, Szólni nem tudok. Mit is mondanék Neked, aki elveszítetted a gyermekedet!
- 30 -
SZOMORÚ ÚT.
Napsütéses, szép vasárnap-délután szomorú útra indulunk.
Lassú léptekkel, nagyon sápadtan haladsz mellettem, hangtalan, hogy először látogasd meg kicsi lányunk sírját.
Állunk a napsütésben a hegytetőn, a sír előtt,
összeszorított fogakkal, szótlanul.
Köröskörül zöldelnek a fák, és vidáman dalolnak a madarak.
Nekünk,
mint szörnyű ítéletidőben, nehéz és fojtott itt a levegő . . .
t
És mennydörög, és villámlik, és lábunk alatt remeg a föld.
Kábultak vagyunk, szédülünk, szemünkre sötétség borul.
Ügy érezzük, vége mindennek, ránkszakad az ég, s összeroskadunk.
— 31 -
4
ISMERŐS KISLÁNY.
Ismerős kislány jár mostanában hozzánk.
Kedves, szelíd és engedelmes,
Tetszenek neki azok az apró holmik, amik itt is, ott is
díszítik a szobák falát.
Nem nyúl hozzájuk sohasem, de nézegeti mindig őket ragyogó arccal, hosszan.
Ilyen bájos, kedves és szelíd lett volna talán valamikor a mi kicsi lányunk, ki most nyugszik kint a temetőben.
- 32 -
A FÖLD ALATT.
Kislányunk sírja itt van fenn e hegytetőn.
Itt nyugszik szegényke az éghez közelebb e keskeny, hosszú völgy felett.
Erre járnak a nap, a hpld, a csillagok.
Erre szállnak a lepkék és a madarak.
Jaj, sötét van a föld alatt!
Játszik, szaladgál ép amott két kis gyerek.
Jobb volna játszani, szaladni a napon virágos, nagy hegyoldalon !
Virágok közt szaladni pillangók után, ugrándozni, szívből kacagni a mezőn, virágillatos levegőn!
Labdát hajítani a levegőbe fel!
Jaj, labdával játszik ott az a két gyerek, s közéjük menni nem lehet !
Köztük lenni nem lehet, fogva tart a föld!
Hiába szállnak erre lepkék, madarak!
Ott fenn hiába tűz a nap!
Hiába száll a zöld mezők felett a fény!
Hiába nyílik a völgyben sok szép virág!
Nem szép már többé a világ!
Hiába jön az éj, a hold, á csillagok!
A sírból feljönni senkinek sem szabad!
Jaj, sötét van a föld alatt!
- 33 -
SZÖRNYŰ ÁLOM.
Ó szörnyű álmot álmodtam ma éjjel!
Jaj, szörnyű volt nekem ma ez az éjtszaka : kicsi leányunk iskolából jött haza,
Az iskolából jött haza vidáman.
Kicsi kezében hozta mind a könyveket, és csillogó szemekkel adta át Neked.
Felnézett ránk nagy, csillogó szemekkel.
Mi mind a ketten átöleltük boldogan.
Jaj, mind a ketten' átöleltük boldogan.
Jaj, mind a ketten boldogan öleltük, majd fojtott, fájó sírás rezgett hangodon, és ekkor föleszméltem, hogy csak álmodom.
- 34 -
TE VAGY AZ ÉLETEM!
Amikor betegágyad előtt álltam, és .már-már elveszítettelek,
akkor tudtam meg, hogy mindenem Te vagy Mondhatatlanul sokat szenvedtél,
de jaiszó nem hagyta el ajkadat.
Hosszan néztem megkínzott arcodat, és megsimogattam sovány kezedet, melyben nem volt már erő.
Kanálban citromos levet adtam Neked, hogy enyhítsem szenvedésedet.
Ahogy óvatosan Föléd hajoltam,
éreztem, mint hagy .el engem is az erő.
Most, most, talán ez az utolsó pillanat, alig kapsz már levegőt.
Ha meghalsz, én is Veled halok!
Betegágyad előtt állva tudtam meg, hogy lelkem fele Te vagy!
Törékeny alakod, halk szavad, sok szenvedésed
lelkedhez láncólja lelkemet!
Nálad nélkül nem élhetek!.
Te vagy az életem!
ELNÉZLEK SOKSZOR, Elnézlek sokszor hosszasan,
ahogy könyvedre hajolva ülsz mellettem, mint akit már egyszer elvesztettem.
Valami bizonytalan, gyötrő érzés fog el, nem merek hinni a szememnek,
hogy újra itt vagy velem.
Kísért bennem az a borzalmas óra, amikor élet és halál közt voltál, és én ágyad mellett állva úgy éreztem,
hogy tehetetlen fájdalmamban eszemet vesztem Nem tudom, ébren vagyok-e vagy álmodom, - hazajáró lélek vagy-e vagy élő valóság.
Szeretnék felugrani és utánad szaladni, mintha messze volnál.
Halálos félelem fog el, •
hideg veríték üt ki homlokomon, csak fel ne ébredjek,
mert, jaj, mi lesz velem,
ha felébredek, és nem vagy mellettem.
FÉNYKÉP.
Ma délután fényképeket rendezgettem, s megleptél, mikor éppen
halott kislányunk képét nézegettem.
Elrejtettem eddig Előled e képet, hogy semmire se emlékeztessen.
Halálrasápadtan, hangtalanul nézed most a kicsi halottat, és már könnyeid sem hullnak.
Kicsi lányunk első és utolsó fényképe megremeg reszkető kezünkben:
kicsi koporsóban, fehér ruhában, homlokán gyöngyvirágkoszorúval alszik csendesen.
- 37 -
TEMPLOMBAN.
A templomban ma a püspök misézett, hallgattam kegyes püspöki beszédet.
Nézzétek Krisztus arcát a keresztfán, sír! Bűnösök vagytok! Benneteket szán!
Mindenki lelke bánattól remegjen^!
ő szól hozzátok: mért hagytok el engem Rohantok bűnbe, romlásba, halálba!
Halálból mindenkit visszahív máma!
A keresztről hangzik szózat felétek:
jertek, én 'vagyok az út és az élet!
Bűnös vagyok ? Meghalok ? Hív az élet ? Szavak, melyekből én semmit sem értek Az oltár felett lobognak a gyertyák.
Nézem, hiába nézem a keresztfát!
Kislányunk nyugszik kint a temetőben.
A halál már-már elvitt Téged tőlem.
Titkokat megfejteni senki sincsen!
0, mily messze van ma tőlem az Isten!
A FÖLD MÉLYÉBŐL.
Ima, szent ének száll az ég felé, mély zúgás tölti be a templomot.
Egy padban gyászruhás asszony zokog.
Az oltár előtt térdre hull a pap.
Napfény szűrődik át az ablakon, visszfénylik kőből való Krisztuson.
A sekrestyés jön, s nyújtja perselyét.
Kis csengő cseng a bársony-perselyen, ezüstcsengése átcseng mindenen.
Szent ének zúgva száll az ég felé . . . Mély orgonaszón, zengő éneken a csengő átcsilingel élesen.
A föld mélyéből messze-messziről, mély orgonaszón, zúgó éneken kislányom hangja sír át lelkemen.
/
A POKOLBAN.
Ezüst még nem ragyogott soha olyan szépen, mint délelőtt a hold a júliusi égen.
Magas hegység peremén álldogáltam épen, s eloldottam csónakom az ég kék vizében.
Evezni kezdtem gyorsan fenn a fényes égen, hogy a félig, vízbemerült holdat elérjem.
Elértem, s evezőmmel lökdöstem a holdat.
Jaj, inog á csónak, a víz még belefolyhat!
Hová jut az, ki elmerül az égi tóban?
A földre vissza, vagy oda, hol a pokol van?
Lökdöstem a holdat, amerre a mennyország, ahová az angyalok a jó lelkeket hozzák.
Egyszercsak bárányfelhőn röpült kicsi lányom, a hold felé lebegett fehér angyalszárnyon.
Csónakom nagyot reccsent, s elmerült a vízben.
A pokolba estem. Majd meghasadt a szivem.
- 40 -
HALOTTAK NAPJÁN.
Kicsi kőkorsóban píros virágok, piros lángok,
piros szívek lobogva égnek.
Aranybetűk, fehér kövek . villognak, mint ékszerek, Aranyköd lebeg
a hegyek félett.
Halottak napján, . kicsi lányunk, sírodnál állunk.
Fejünk lehajtjuk mélyen az őszi napsütésben.
LELKEDET KERESEM.
Hegyoldalon ballagtam fölfelé világos, holdas, nyári éjtszaka.
Sötét volt a hegy oldala.
A nagy, erdős hegy túlsó oldalán • nem láthatóan ragyogott a hold.
Az égbolt aranysárga volt.
Előttem volt a zúgó hegytető.
A magasbahívó hegy tetején a fényt keresni mentem én.
Hívott, húzott valami felfelé,
hívott minden: a hegy, a fény, a hold.
Lent rám sötét árnyék hajolt.
Lihegve álltam meg a hegytetőn.
A hold felé kitártam két kezem:
jaj, hol van még a végtelen?
Hol vannak tőlem még a csillagok?
Hol van a messzeség, a végtelen?
Jaj, soha el nem érhetem!
Lelked felé kitárom két kezem.
Téged kereslek a hegyek felett.
Örökké Tefeléd megyek!
- 42 -
ESŐ VOLT AZ IMÉNT.
Eső volt az imént, de már erős sugárral tűz a nap.
Magas hegyoldalon ülünk felhőkbe érő fák alatt.
Szemünk most messze-messze lát, köd nincsen már a völgy felett.
Futó felhőkből élesen bukkanak ki messzi hegyek.
Felettünk tiszta kék az ég.
A nap reánk tűz melegen.
Mi nézünk a felhők után:
és mi van túl a hegyeken?
- 43 -
MESEORSZÁGBAN.
Meseországba is eljutottam Veled.
Meseországba erdei út vezetett.
Körülvettek minket az erdei manók, hoztak szamócát és gyümülcsöt, csodajót.
Csónakon áfkeltünk egy nagy folyó vizén.
A kék fény szebb volt itt, mint minden földi fény.
Ahogy mentünk, sárkányok támadtak Reád, én kettétörtem a sárkányok derekát.
Átmentünk kietlen, fekete völgyeken.
Te bíztál bennem, nem féltél jönni velem.
A Halál rohant Reád e völgyek között.
Testemmel védtelek, s a halál megszökött Láttunk sok szépet is, táncos tündéreket, szivárvány-felhő úszott a fejük felett.
Az út végén állt szép, hatalmas palota, éppen rátűzött a nap fényes sugara.
A fényben tündököltek a gyémántfalak.
A gyémántkapu előttünk zárva maradt.
A napfénytől kábultan és félig vakon bekukkantottunk a gyémántos kulcslukon.
Hogy nem mese volt, senki sem hiszi talán!
Csak ép benéztünk a Boldogság kapuján!
- 44 -
MISÉN.
Vasárnap templomban voltam Veled, hallgattunk ősi latin éneket.
Mély hangon búgott fel az orgona,, mint hegyek közt zúg a vihar szava.
A falak visszaverték a zenét.
Nehéz tömjénfüst áradt szerteszét.
A füstben keresztet vetett a pap.
Zúgtak búsan az ős, latin szavak.
/
A tömjénfüstben fönt a pap felett, ődöngtek pogány, régi istenek.
Lebegtek'fönt a kupola alatt, a füst el-eltakarta arcukat.'
Mélyhangú, pogány, bűnös istenek zokogtak Krisztus keresztje felett.
Zúgott a magasból az orgona, zúgott a pogány istenek dala.
Ez latin istenek éneke volt, latin énekből Krisztus lelke szólt.
Halld, ősi titkok bűvös éneke Krisztus előtt e borús, mély zene! '
- 45 -
Bűvös zen éj ű, ős, latin szavak sugároznak most ősi titkokat.
Hallod-e, ugyanazt az éneket zokogják Krisztus és az istenek!
Jaj, nem tudom, e bús, latin zene az élet vagy halál zenéje-e?
Minden titkok titkát ki fejti meg ? Hol van Krisztus és hol az istenek?
Lebegnek fönt a kupola alatt, a füst el-eltakarja arcukat!
- 46 -
SÍNEK.
Gyerekkorodban jártál'a sinek felett, mint szárnyakat kitartottad a két kezed.
Talán ép ugyanakkor én is mint gyerek botorkáltam magamban a sinek felett.
Robogtak mellettünk a tüzes vonatok, robogtak felettünk a hosszú hónapok.
Diákkorunkban megint hívtak a sinek.
Hallani lehetett, hogy dobbant a szíved.
Kezem Feléd nyújtottam a sinek felett.
Te is lassan felém nyújtottad a kezed.
Egymás kezét fogva jártunk a sineken . . . A sineken előttünk van a végtelen.
A sinek mellett folyik mocskos, csúf patak.
Vigyázz, a sinekről leesni nem szabad!
Botorkálunk lassan-lassan a síneken.
Fáradt vagy már, már el-elfog a félelem.
Robognak már az évek a fejünk felett.
A sinek felett most is fogom a kezed!
SZIVÁRVÁNY.
Nézd, mily szépen ragyog a szivárvány az égen!
Mily tisztán ragyognak a színek, mind a hét!
Sohasem volt a szivárvány ily csodaszép!
Színes szikrát szór a hét szín a felhők hátán.
Amott a szikrát szóró színes híd alatt az egyik felhőben tündérek játszanak.
Szikrák, színek, felhők, fények, tüzek, tündérek, . . Hét tündérmesét mesélt egyszer nagyanyám
egy szivárványos, csodás nyári délután.
Hét szín, hét tündér. Ép hét éves voltam akkor.
Gomolygó felhőkön hét szép színes ruha.
Legjobban tetszett nékem akkor a lila.
Apró, színes felhőkön jöttek a tündérek, á királynő elől s útána még hatan.
A legszebb mesét mondta a kék és arany.
A piros és zöld tündér is bókolt előttem.
Eveztek felém apró, színes csónakon, ígérték: ha jó leszek, velük játszhatom.
A sötét felhők haragosan gomolyogtak.
Sötétebb lett lassan-lassan a kis szoba, de még táncot lejtett a sárga s ibolya.
Nézd, oszlanak már odafent a színes felhők!
Az égen már csak apró színfoszlány lebeg.
Tovatűnnek a tündérek az ég felett.
Nézd, nagyanyám ép most száll ott a messzeségbe!
A tündérek is szállnak. Az ég színe kék.
Jaj, elviszik örökre a hét szép mesét!
— 48 -
HOMOK.
Nézd e kis homokórát, Kedvesem!
Három perc alatt fut le benne a homok.
Egy marék homokot vettem kezembe egyszer mint gyerek.
Ujjaim közt lassan peregtek le a szemek.
Diákkoromban homokba leányfejet rajzoltam;
akkor még nem ismertelek.
Amikor már ismertelek, homokba rajzoltam a'neved.
Homokos úton sétáltunk egyszer régen, a napfénytől csillámlott a homok,
Mesélted, hogy homokból várat építettél.
Homokvárban Te voltál a királynő.
Három perc alatt folyik le a homok.
Három perc . . ., rohan az élet!
Három perc . , ., kicsit megálltunk!
Három perc.. . ., királynő voltál!
Három perc . . ., három perc . . .
E három perc talán a legboldogabb percünk!
Három perc . . ., a homok leszaladt!
- 49 -
ESTI NAPSÜTÉSBEN.
Kirándulásról ballagtunk hazafelé, t utunk hosszú, magas hegytetőn vezetett, virágos rét felett.
Ballagtunk egymás mellett lassan, szótlanul.
Dalt dúdolgattál a boldogságról nekem, s hogy jösz mindig velem.
A hűvös szél el-elkapkodta hangodat.
Virágok, kékek, bólongtak lábunk alatt.
Lobogott a hajad.
Halkan zúgott a szél, a hegytető, a rét, halkan szállt dalod a szélben túl a hegyen.
Zengett a végtelen.
A völgyben lent por és piszok és emberek.
Zord sötétség kúszik a szomszéd hegy alatt.
Itt fenn ragyog á nap.
Előttünk már hosszúra nyúlik az árnyék.
Kopott fakereszt ragyog oldalt a réten esti napsütésben.
Mintha felettünk az Idő megállt volna, sok éve járunk itt, minden olyan rég volt . . Nézd, mily kék az égbolt!
Látod, milyen sok a kék virág a réten?
Hadd tűzzek egy száll kék virágot ruhádra!
Királynő vagy máma!
A nap az égen aranyból van, s áz ég kék.
Kék virágok vannak a réten, s a rét szép.
Szemed színe szép kék!
A hegytetőn egyedül ballagunk lassan.
Rajtunk kívül a magasban senki síncsen, csak a Nap s az Isten.
Az életen mi, hegytetőn, így megyünk át:
magunknak dúdolgatunk virágos réten esti napsütésben.
— 51 -
TELEHOLD.
Gyerekkoromban egyszer késő este hosszasan bámultam a teleholdat, vájjon mért vigyoroghat?
Csodáltam sápadt, óriási arcát.
Tudtam, hogy gonosz halott arcát nézem, rontás van szemében.
Késő volt már, és hideg volt, és fáztam, mégsem tudtam bemenni a szobába, álltam megbabonázva.
Apám intő szava jutott eszembe:
nem szabad sohasem nézned a holdat, hatalma van, megronthat!
Akit megfogott, nem enged el senkit, álmában is húzza, vonzza magához, mindenkire halált hoz!
Jaj, bántam már, hogy bámultam a holdat f.
A haláltól először akkor féltem, hogy egyszer eljön értem.
Már menekülni akartam a holdtól.
Húzott, vonzott, hatalmában vergődtem remegve, összetörten.
Végső erőmmel nagy követ ragadtam, s a hold sárga, dagadt arcába vágtam elkeseredten, bátran.
Nézd, vigyorog most is a hold az égen 1 Ha követ ragadnék, s arcába vágnám, én most is eltalálnám!
- 52 -
NYÁRI NAPON.
Sétálni mentem egy nyári napon.' Jólesett a napfény és a meleg.
Mosolygott az ég és az emberek.
Barátságosan bólongtak a fák.
Ragyogtak a fényben a háztetők.
Megálltam éppen a templom előtt.
Tőmjénszag áradt, hideg levegő.
A templomajtó, mint barlangtorok a meleg nyárba beletátogott.
Mindjárt megszűnt mosolyogni az ég, halálra sápadtak az emberek,
árny suhant tova a tetők felett.
Hiába mentem a napfényre ki, utánam szállt a tömjén illata, utánam harsogott az orgona.
Megborzongtam, s megborzongtak a fák.
Utánam kapott a barlangtorok.
A Halál nem messze ólálkodott.
Rád vártam, és végre jöttél felém, és oly jó volt, hogy jöttél végre már, feltámadt, s tovább élt bennem a nyár.
MEGBÁNTOTTALAK/
Ma nagyon-nagyon megbántottalak, ezért lélekben elhagytál engem.
Nem találom hozzád a szavakat.
Közöttünk most valami elszakadt.
Könnyes szemmel küzdesz a sírással«
alig-alig értem a szavadat.
A lelkedben valami megszakadt.
Fájdalmaddal egyedül maradtál, így kínlódik börtön mélyén a rab!
Lassan, szomorúan múlik a nap.
Nyugtatni hiába szeretnélek.
Szívedben tán örökre seb^marad.
Hiába keresem a lelkedet.
A lelked, jaj, messze van ma tőlem, mint mikor messze vannak a hegyek.
Elfordítod tőlem a szemedet, a lelkedet keresem hiába!
Leszek-e megint, ki voltam Neked?
A messzeség fölött felhő "lebeg.
Sötét árnytól feketék a rétek.
Eltűnnek, ködbe vesznek a hegyek.
— 54 -
TEMPLOMBAN ESTEFELÉ.
Séta közben este templomba mentünk be.
Üresen álltak a hosszú padsorok.
Térdeplő vénasszony imát mormogott.
Olyan volt a templom, mint hatalmas barlang.
Ránktört és fojtogatott a félhomály, mint mikor lelkünk mélyén valami fáj.
Az oltár fölött pislákolt az örökmécs.
Sötétbe vesztek a szentek szobrai.
Csak a halk imát lehetett hallani.
r
Szörnyűséges ez a nyomasztó, fojtó csend.
Szívet-lelket öl az egyhangú ima.
Olyan, mintha a pokolban hangzana.
Valahol egy pad hirtelen nagyott reccsen.
Visszhangot adnak a fekete falak, félelmetesen és fájón konganak.
Félelmetesen kong a fekete sírbolt.
Hideg borzongás fut tagjainkon át.
Jaj, milyen szörnyű lehet a túlvilág!
- 55 -
NEVED NAPJÁN.
Neved napján, ma, porcellánból két lepkét ajándékoztam Neked.
Könnyűek, csillogók és színesek.
Kiterjesztett szárnnyal repülnek.
Idehozzák a napfényt, meleget,
virágos rétet . . . Nézd, mily kedvesek Szállnak a rét felett a lepkék.
Tüzes meleggel tűz" reánk a nap, a rétre szór sugárzó aranyat.
Halkan susognak a virágok.
Titokzatosan csobog a patak.
A rét szélén járunk nagy fák alatt.
Halk szellő halkan jár a réten.
Lepkék repülnek, a mezők felett, titokhordozók, tarkák, kedvesek.
Kék virágok susogják nevedet!
VIZEK ÉS HAJÓK.
Tócsára papírból kis csónakot helyeztem egyszer, és emlékezem, mily gyorsan vitte a szél a vizén.
Diákkoromban egyszer csónakon vihar ért utói a Tisza vizén.
Majdnem e nagv'folyóba vesztem én.
Vitt engem egyszer kicsiny gőzhajó a mélyen alvó nagy magyar tavon.
Láttam, hogy álmodik a Balaton.
Nagy hajón is utaztam egyszer én a végeláthatatlan tengeren.
Ó, mily szép volt a víz, a végtelen!
Veled is ültem egyszer csónakon.
Tavasz volt ép, és fogtam a kezed.
Mély titokról regéltek a vizek.
Egyszer majd egy szakállas vén hajós kis csónakján a túlsó partra visz, és majd örökké fogva tart a Styx.
SZIKLÁK KÖZÖTT.
Nézd e sziklakőbe vésett írást!
Itt valaki szerencsétlenül járt!
E sziklákon vesztette életét.
A moha már belepte a nevét.
Tán itt is temették el, itt pihen.
Sírját nem látogatja senkisem.
Itt fekszik, s olyan mindegy, hogy ki volt!
Soha senkit sem bánthat már a holt!
Vad sziklák állnak őrt teste felett.
Tán lelke is most éppen itt lebeg.
Hallod, mintha járna itt valaki?
Mintha halk neszt lehetne hallani!
Vagy véletlen esett le kődarab, s nem a lelke járt e sziklák alatt?
Hiszem, hogy az ismeretlen halott taszított4e kis szikladarabot!
A túlvilágról jött most üzenet.
A halál lebeg e sziklák felett!
Zöld a fű. Virág nyílik. Tűz a nap.
Lehullott fentről kis szikladarab!
- 58 -
ALMAFA-VIRÁG.
Falívázából almafa-virág piros ágai csüngenek Reád.
Odakinn hó van, és tombol a tél, idebenn most titkos varázslat él.
A kályhában pattog, lobog a tűz.
Pár virág ma velem játékot űz.
Napfény, kacagás, virágos mezők, tavaszi séták a templom előtt.
Májusi fények, lila orgonák,
nagy kertben sok-sok almafa-virág.
Meleg tavaszok, édes illatok . . . Az ablakon, jaj, hóvirág ragyog!
Tavaszok, fények, tüzek jöjjetek!
Szépséges titkotok ma itt lebeg!
Csengő kacagás, édes, halk szavak a Dóm-téren nagy árkádok alatt.
Él a szépség, és él á szerelem!
Örökké velem maradsz, Kedvesem!
Tavaszi kertben piros almafák, falivázában papirosvirág.
Papirosvirág, égő szeretet
győz most tél, idő s mindenek felett!
Kezedben könyv van, csendben olvasol.
Néhány almafa-virág-ág Rád hajol!
— 59 -
TELEFONKARÓK.
A vonat oldalán versenyt futnak velünk barnaruhájú, nagyranőtt legények.
Elszánt akarattal, kérlelhetetlenül rohannak neki a végtelenségnek.
Átfutnak ők városokon, országokon, keresztül-kasul *az egész világon.
Hogy hol és merre járnak, s hányan vannak ők, talán soha senkisem tartja számon.
Vonatablakból unatkozó utasok néha bámulják, számlálgatják őket.
Fejük halálfej. Nagyot villan a szemük.
Gyilkos utonállói a mezőknek.
A napfényben fel-felvillog a fogsoruk.
Rohanás közben nagyokat nevetnek.
Nevetnek minket, kik cél nélkül rohanunk.
Futóbajnokai a végtelennek.
Rohannak utánunk, és sosem hagynak el.
A vonatablakon be ők susogják: 41
miért, rohansz ? Minden rohanás céltalan ! Senki sem kerülheti el a sorsát!
Életnek és halálnak hírvivői ők.
Egy este hallgattál éppen madárdalt, mikor e gonosz legények hozták a hírt, hogy apád valahol hősi halált halt!
- 60 -
KATONÁK MENETELNEK.
Nézd, hogv menetelnek a katonák, lábuk veri az országút porát.
Mindenkit egyforma ruha takar, egy ütemre lendül a láb, a kar.
Megremeg a föld a lábuk alatt.
Arcukon égnek a napsugarak.
És dobban a szív, és dobban a láb, menni kell, menni kell, védni hazát.
Sisakjuk alól kivillan a szem, tűz lobog szemükben és győzelem.
Mennek előttünk végtelen sorok, messze elől talán zászló lobog.
Felzúg egyszerre ajkukon a dal, és dobban a láb, és lendül a kar.
Száll a por, a dal, zúgnak a hegyek, por s ködös emlék száll szívünk felett.
Mély ködbe vesznek végtelen sorok, a köd felett a Halál vigyorog.
Hallod a halálba menők dalát?
így ment el egyszer Tőled is apád!
- 61 -
APÁDAT KERESED.
Az orosz pusztákon valahol kicsi falun
magyar csapatok vonulnak át.
Öreg ember hallgatja pihenő katonák dalát, és emlékezik:
régen, nagyon légen, negyed százada már talán, betegen és összetörten, hadifogolyként jött ide.
Valamikor ott, messze nyugaton, egyszer ő is büszkén menetelt, ő is énekelte ezt a dalt.
Virágeső hullott rájuk, szólt diadalmas katonazene, és még most is,
harsogó zenén át,
ágyúk pokoli hangján át, mintha fülébe hangzana
felesége és kicsi lánya halk szava . . . Tudom, Kedvesem, apádat keresed, ki nem tér vissza soha!
- 62 -
HADIÁRVA.
Áz utcán előttem leányka tipegett, nagyocska volt már, öt-hat éves lehetett.
Járókelők beszéde fülembe csapott:
szegényke apja pár hete hősi halott.
Te is így jártál egyszer utcán, tereken, rohanó emberek közt, árván, védtelen!
Megfordult, és tanácstalanul jött felém.
Az első hadiárvát most ma láttam én.
Hozzásiettek mindjárt a járókelők, szépen, kezénél fogva, vezették el őt.
Szegény leányka! Vájjon hova mehetett?
Fogták-e Néked is akkor a kezedet?
- 63 -
SZÍNEK.
Egyszer nyári este sétáltam Veled, megálltunk s néztük a csillagos eget.
Nézd, Kedvesem, a csillagok fénye kék!
Hallod-e, hogy zümmög a csillagos ég?
Nézd, hogy hullanak a hullócsillagok!
Látod, futó fényük hogy fel-fellobog?
Hullanak a fények, a kék sugarak.
Az égen most lángoló csillag szalad.
Halk zizzenéssel hull le, csap le reánk lobogó, szikrázó, aranysárga láng . . . Ilyennek maradsz meg majd mindig nekem, mint akkor este, egy örök életen.
Hajadon csillagok kék fénye lobog.
Örökké kéken ragyog a homlokod.
Arcod távoli tüzek fényében ég.
Színek húllnak Rád, az arany és a kék.
— 64 -
RÉZKRAJCÁR.
Réges'telen régen, gyermekkoromban, a sinek között sokat kóboroltam.
Társtalanul és magamrahagyottan
csak úgy magam magamnak játszogattam.
Apámtól rézkrajcárt kaptam egy nyáron.
Nézd, itt van a réz, ez az én krajcárom!
Egyszer a gyorsvonat laposra, nyomta.
Drága aranykincsként őrzöm azóta.
Másnak ez értéktelen rézdarab.
Nekem e réz örökké kincs marad.
Kezemben a pénz, az értéktelen , s ma napsugár ragyog a sineken.
Kezemben a pénz, zúgnak a sinek, nagy felhők úsznak a mező felett.
Kezemben a pénz, fut a gyorsvonat, majd ott maradtam a vonat alatt.
Kezemben a pénz, a mező ragyog . . . E pénzt tedd számba majd, ha meghalok!
Legyen útravalóm a másvilágon!
Furcsa pénz. Hadd örüljön neki Charon!
GYÖNGYVIRÁG.
Zöld levelek közt fehér gyöngyszemek, fehértestű ápró ékszerek,-
lengenek.
Fehér ruhában templomban álltál egyszer velem, a pap az örök boldogságról beszélt kedvesen.
Meleg fény ömlött Rád a színes ablakon át, a kezedben a fényben megremegett a gyöngyvirág.
Lengtek, remegtek a fényben a fehér ékszerek,"
s egy téleri fehér fátyolra tűzve
szomorú dísszé váltak az apró gyöngyszemek:
kicsi koporsóban kicsi halott fején
fehéren és hidegen villogtak az ékszerek.
Ma gyöngyvirágillat tölti be a szobát,
a tavaszi napsütésben megremeg a gyöngyvirág.
Zöld levelek közt apró gyöngyszemek, fehér emlék-fellegek,
lengenek.
- 66 -
SZÉLVIHAR.
Szélvihar tombolt tegnap az erdőben.
A fák zöld lombját össze-vissza tépte.
Nézd, milyen csonkán merednek az égre ! Pusztító hadsereg rohant el erre:
a földről az űrbe vesző halottak,
kik még egyszer a fákba kapaszkodtak. . Jaj, százezrek halnak meg most. naponta!
Mint ősszel a legyek, pusztul az ember.
Szörnyű halált oszt ma százezer fegyver!
E fák között rohantak el a holtak!
Mindegyikük hogy sírt, hogy jajveszékelt Szörnyű hangjuk betöltötte az étert.
Remegve bujtunk össze a szobában, behatolt mégis hangja a holtaknak, halott seregnek, szörnyű szélviharnak.
S most nézd, mily sok a letört ág a földön!
Hogy állnak a fák némán, megtépetten!
A Halál erre járt, levél sem rezzen!
- 67 -
ORSZÁGÚTON.
A végtelenbe vezet ez az út!
E szekérnyom a végtelenbe fut!
Ott messze-messze van a végtelen- Az útnak végét nem láthatja szem.
Mellettünk gépkocsi robog tova.
Száll felénk s felettünk az út pora.
Bandukolunk előre csendesen.
Titok hív minket, s hív a végtelen.
Az út szélére őrként áll oda fáradt, poros fák végtelen sora.
Miként a nyíl, az út oly egyenes.
Szemünk, lelkünk valami célt keres.
Megyünk a végtelen úton tova.
Felhőként száll felénk az út pora.
Felhőként száll .felénk az út pora.
A végtelent nem érjük el soha!
— 68 -
KÖRMENET.
Nézd, itt vonul az-ablakunk alatt
« véghetetlen hosszú körmenet.
Számláihatatlan embersokaság énekel vontatott, szent éneket.
Mióta mennek, hány száz éve már, megmondani azt ki tudja Neked?
Róma legyőzte a szomszéd falut, tán akkor volt az első körmenet.
Mikor Róma lett a világ ura, a virágos diadalszekeret királyok húzták a sereg előtt;
tán akkor volt az első díszmenet.
Nézd, a díszszázad éppen itt vonul, villognak a szuronyos fegyverek.
Akkor lándzsák csillogtak messzire, .s légiók taposták a köveket.
Miért van ez több ezer éve már?
.Miért énekelnek az emberek?
Nem tudják e szegények, ostobák, hogy a halált legyőzni nem lehet?
Mily együgyűek, s milyen boldogak!
Hitükkel mozdítanak hegyeket!
Körmeneteznek, és bízvást hiszik, hogy örökké élnek mint istenek ! Kis korombari, sok évvel ezelőtt, én is énekeltem szent éneket.
Fehér ruhám volt, kezemben virág . . Mily szép volt az a régi körmenet!
— 69 -
HÓ.
Az első hó hűli, fehér már áz utca.
Néhány gyerek már a szánkóját húzza.
Repülnek már'ott az első hólabdák.
Nézd azt az ügyetlent, hogy kikacagják!
Ó mily rég volt, mikor én hólabdáztam 1 Én védő voltam hóból való várban.
Hóember képe tűnik fel előttem:
magam építettem hóhullás közben.
A hó adott egy napsugaras télen:
havas utcán jöttél felém a fényben.
Egy tavasszal együtt jártunk a hóban.
Hajadra márciusi havat szórtam.
Egy télen kint voltam a temetőben.
Kis koporsó tünt el havas gödörben.
A sok régi-régi tél, ó, már hol van!
Nézd, ott egy leányka-lábnyom a hóban l Belepi a hó, már mindenütt hó van.
Bandukolunk igen szórakozottan.
Ballagunk hulló hóban, havas utcán.
0 mivé lesz a hó időnek multán!
Mily szép e hópehely kabátod ujján!
— 70 -
KŐKOCKÁK.
Egy. karácsonykor Jézus ajándékul hozott nekem szép, színes kőkockákat.
A fáról hulltak rájuk aranyszálak.
Píros, fehér és arany kőkockákból kis Jézusnak templomot építettem.
Éreztem, Jézus mint lebeg felettem.
Sok pompás" templomban jártam azóta.
Kis Jézust nem találtam egyikben sem.
Hiába, ó, hány templomban kerestem!
Nézd, hogy rakosgatom a kőkockákat!
Most ez a játék minden gondtól elvon. : Ilyen volt tán, nézd, az a régi templom !' Azóta mennyi-mennyi minden elmúlt!
A múltból csak az emlékeket hozzák c régi, kopott, piros, fehér kockák.
Ügy félek, hogy egyszer eszemet vesztem.
Kis Jézus, hol vagy? Jöjj, segíts! Tekints rám!
Fehér kőkocka áll leányunk sírján!
V.
— 71 -
LÉPCSŐK.
Nézd, mily kopottak már e régi lépcsők!
^ E lépcsőkön kúszott az égbe az Idő, s egyszercsak elkopott a kő.
Hegyekből hozták lépcsőnek e sziklát.
E sziklakőre mennyi ember léphetett!
Most én is felmegyek Veled.
Lépcsőkről álmodtam gyermekkoromban, miken majd egyszer fel az égbe juthatok, hisz ott vannak a csillagok!
ó , hány, de hány lépcsőn jártam azóta!
A szárnyas Idő lassan, ó hányszor haladt, - s számláltam lépcsőfokokat.
Lépcsőfokon egyszer fillért találtam.
Százéves koldus nyúlt egyszer kérőn felém pompás templom fehér kövén.
Valahová felvezett minden lépcső.
Lépcsőkön valahová mindig feljutunk.
Az égbe soha nem jutunk!
- 72 -
KÖNYVEK.
Nézd, őrzöm még az első könyvemet, az ábécét tanultam Belőle.
Nézegetem most is a képeket.
Most is mesélnek a képek nekem halkszavú, jószívű királylányról.
Egész a sírig jönni fog velem.
Rámbíztak azóta könytárakat.
Várnak naponkint a könyvespolcok, nagy könyvtenger, zúgó könyváradat.
Szerettem én mindig a könyveket.
Kisdiák-koromban könyvet írtam.
Ügy fáj, hogy az a könyvem elveszett.
Most is könyvet írok Rólad Neked, halkszavú, jószívű királylányról, ki megosztja velem az életet.
Már nagyon sok könyvet olvastam el.
Valamit egyikben sem találtam.
Valamire egyik könyv sem felel.
Hiába írok én is most Neked, valami e könyvből is hiányzik:
mért élünk ? Nem értem az életet!
- 73 -
RONGYOS LOBOGÓ.
A hegytetőn itt e mély völgy felett, ahonnan messze-messze lát a szem, magányos fán kívül nincs semmi sem.
Hogy összetépte már e fát a szél!
Itt áll a hegytetőn magányosan.
Megtépi mindig minden szélroham.
Lobog büszkén a rongyos lobogó, lobog büszkén fenn a világ felett.
Majd győzni fog. egyszer a szeretet!
A fa alatt, látod,. Krisztus-kereszt, a szeretet jele magányosan!
Megtépi mindig minden szélroham.
Lobog büszkén a rongyos lobogó, Isten zászlója a világ felett, magányos fa magas hegyek felett.
Lobog büszkén a rongyos lobogó!
- 74 -
SZERETLEK.
Szeretlek, mert Te is magányos vagy mint én Te is egyedül jársz jéghegyek tetején.
Hozzád sem hatol fel a magasba a zaj, tülekedők lármája, vásári zsivaj.
Te is a 'nagy csendet szereted idefenn, ahol a lélek él csak, s nem jár idegen.
Itt együtt csak mi ketten járunk: Te meg én Ezüstös fényben jösz lassan mindig felém.
Idefenn, messze minden földi sár felett, a végtelenbe csodálatos út vezet.
Szépségek vannak itt, miket más úgysem ért.
Eltűnt világok lelke ide visszatért.
Rég elmúlt csillagok fénye még itt ragyog.
Lélekben, itt Veled örökké egy vagyok.
Fagyos úton ragyognak magas jégfalak, utunk társtalanul köztük tovahalad.
Ott messze csillogó köd és felhők felett felénk lángolnak az örök gyémánthegyek.
— 75 -
FENYOGALLY:
Háromágú csép fenyőgallyat hoztál ma a hegyek közül nekem,
hogy Tőled örökre emlék legyen.
Emlék legyen örökre Tőled,
hogy fent jártál egyszer a hegyeken, s a fenyők közt is gondoltál velem.
Most régmúlt dologra emlékszem:
meggyulladt egy karácony éjtszaka, s lobogva égett szobánkban a fa.
A fenyőfa lobogva égett-
Csillagok szórták lángjukat reánk, és kék és aranyszínű volt e láng.
A fenyőfa lobogva égett.
Tündöklő fényben úszott a szoba.
Oly szép tüzet nem láttam még soha.
Most értem már, mi az örökfény:
a szívek mélyén égő szeretet, s örökzöld fenyő a völgyek felett.
Kezemben van a csép fenyőgally, s kék- és aranyfényű most a szoba!
A fenyőtűz nem alszik el soha!
FEHER KÖVEK.
A Tiszaparton fehér köveken . diáklányként ültél egyszer velem.
A vízen úsztak fehér fellegek, dobtunk a vízbe fehér köveket.
Egy vasárnap, mikor tűzött a nap, sétáltunk hűvös árkádok alatt.
Fehér kőtáblák csüngtek a falon, fehér szobrok izottak a napon.
Fehér lépcsőkre ültem le Veled.
A dóm előtt csillogtak a kövek.
Jönni fognak majd évek, boldogak, örökké fehéren tűz majd a nap.
A Hernádparton fehér köveken botorkálunk előre csendesen.
Izzófehéren tűz reánk a nap.
Kislányunk nyugszik fehér kő alatt.
Fehér kövek fehéren izzanak, fehér kövek fehéren porlanak.
Üsznak fölöttünk fehér fellegek, vízbe dobunk fehér emlékeket.
T A R T A L O M M U T A T Ó .
Oldal
Téged vártalak . . . % 5 Találkoztam végre Veled 6
Elolvad a hó 7
Valaki vár 8 Kedves diákleány 9
Indul a vonat 10 Karácsony 11 Hívlak " 12 Szeressed őt . ' . . . . • 13
Elhagylak 14 Oj otthonunk felé 15 Kárpátalja visszatér . 1 6
Ösz I7
Téli estén _ 18
Porcellán I9'
Felbők 2 0
íróasztalnál 21 Hangulatlámpa 22 Nézd a felhőket ' 23
Lepke 2 4
Tegnap messze jártunk • . . 25
Kicsi koporsó 26 Szeretet 27 Újra itthon • . . . 28
Üvegszekrény 29 Könnyek ' 3 0
Szomorú út 31 Ismerős kislány 32 A föld alatt 3 3
Szörnyű álom 3 4
T e vagy az életem 3 3
Elnézlek sokszor 3®
Fénykép 3 7
Templomban 3 3
Oldal
A. föld mélyéből 39 A pokolban 40 Halottak napján 41 Lelkedet keresem •„ 42
Es6 volt az imént 43 Meseországban 44 Misén . 45 Sinek ^ . - 4 7
Szivárvány 48 Homok . . . 49 Esti napsütésben • . 5 0
Telehold 52 Nyári napon 53 Megbántottalak . 54
Templomban estefelé 55 Neved napján 56 Vizek és hajók 57 Sziklák között 58 Almafavirág 59 Telefonkarók • 60
Katonák menetelnek ~ 61
Apádat keresed 62 Hadiárva ,63
Színek 6 4
Rézkrajcár 65 Gyöngyvirág 66 Szélvihar 6 7
Országúton 6 8
Körmenet Dif fiQ
Hó 70
K ő k o c k á k . - 7 1
Lépcsők
Könyvek • 73
Rongyos lobogó 7 4
Szeretlek . . 7 8
Fenyőgally 76 Fehér kövek 7 7
