hoz tartozik, még akkor is, ha értel- mezésük újra és újra vitákat gerjeszt.
A tizenkét, történeti sorba állított elemzés olyan folyamatot rajzol ki, amelyben az elsô négy meghatározó modern alkotás, bizonyos elemeiben már a posztmodern poétika felé mu- tat (Samuel Beckett: A játszma vége, Eugène Ionesco: A székek,Luigi Pi- randello: Hat szereplô szerzôt keres, Antonin Artaud: A vérsugár). Ezeken a (negatív) példákon keresztül sike- rül érzékletesen megragadni a mo- dern és a posztmodern közti szemlé- letbeli különbséget. Jean Genet (Az erkély), Tom Stoppard (Rosencrantz és Guildenstern halott), Peter Weiss (Marat/Sade), Peter Handke (Kas- par), Nádas Péter (Temetés), Márton László (Lepkék a kalapon), Heiner Müller (Hamletgép) és Botho Strauss (Az idô és a szoba) mûveinek elemzé- se során elsôsorban a nyelvhasználat, a reprezentáció, a világhoz való vi- szony módjainak és a jellem felfogá- sának lehetôségeit vizsgálva igyekszik feltárni azokat a vonásokat, amelyek összefüggésbe hozhatók a világ érzé- kelésének és megragadhatóságának mai perspektíváival. Tehát olyan szö- vegeket választ, amelyek egy része már megkérdôjelezhetetlenül része a XX. századi dramatikus kánonnak – igyekszik a magyar szövegeket is be- lehelyezni a posztmodern európai hagyományába –, vagyis nem a szö- vegek, hanem értelmezhetôségük re- kanonizációjáról van szó. Az elmé- letbôl kiinduló kérdésfeltevés tehát a szövegek rokon vonásaira, hasonló problémarendszerére mutat rá. Né- hol kicsit leegyszerûsítôen céltudato- sak ezek az elemzések, ám az is igaz, hogy minden értelmezés szükségkép- pen félreértelmezés, vagyis egy bizo- nyos szempontú értelmezés.
Szeretném remélni, hogy ezzel a recenzióval talán sikerült hozzájárul- nom a szöveg kimozdításához abból az üres térbôl, melybe a színházkriti- kusi és színháztudományi szakma merev szétválasztása révén került. A folyamatos beszéd, a dialógus remé- nye hozzásegít a megértéshez, meg- mozdítja, cselekvésre bírja a háttal ülô színészt. Létrejöhet a ráismerés, a megvilágosodás, mely természete- sen sosem egyenlô a megértéssel, a végsô megragadással. Csupán pilla-
natokra érezhetem, hogy sikerült megragadnom és közel vonnom ma- gamhoz a másikat, máris kicsúszik a kezembôl. Hiszen a Másik – akár egy elôadásról, egy tanulmányról vagy egy szóbeli megnyilatkozásról legyen szó – mindig más nyelvet beszél, mint az Én … Ám a dialógus le- hetôsége mindig azzal kecsegtet, hogy ez a két nyelv majd kevésbé kü- lönbözik egymástól akkor, amikor egy idôre (vagy mindörökre) búcsút vesz egymástól.
„A teória elutasítása paradox mó- don nem elôfeltevés-mentességet je- lent, hanem annak a teóriának az el- fogadását, amelyet örököltünk, és amely reflektálatlan módon irányítja az érzékelésünket és az értelmezésün- ket.” (190. old.) Ha „a színház elmé- let, vagy annak az árnyéka” – elvégre a két szó gyökere ugyanaz a görög ige –, akkor ez fordítva is áll: Thália ár- nyék(á)ban (lenni) maga az elmélet (létrehozása, kidolgozása, írása).
■■■■■■■■■■ SOMORJAI ESZTER
Léderer Pál:
A szociológus, a módszerei, meg a szövege
RÖGESZME-FÉLÉK A MESTERSÉGRÔL Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2002. 264 old., 2480 Ft
Léderer Pál kötete – talán a „rögesz- me” kifejezés költôi túlzását leszá- mítva – pontosan arról szól, amit a cím szavai ígérnek: nevezetesen ar- ról, hogy kik azok a szociológusok, mit akarnak, milyen eszközökkel kí- vánják azt elérni, s végül, de nem utolsósorban, miért érzi úgy napja- inkban jelentôs részük (többségük?), hogy mesterségük válságban van.
A válaszért, mint azt szerzônk is gyakran megteszi, elôször is vissza kell mennünk az idôben. A szocioló- gia a XIX. században azzal az ambí- cióval jött létre, hogy a társadalom tudománya legyen, s eszközeiben, megbízhatóságában, tekintélyében az
akkor már virágzó természettudomá- nyok méltó párjává váljék. A XIX–XX. század fordulóján alapítot- ták az elsô egyetemi tanszékeket, máig inspiráló klasszikusok kezdték el mûködésüket, érdeklôdést keltve a szûkebb értelemben vett szakmán kí- vül is. Az aranykor egyértelmûen a XX. század középsô harmada volt, amikor robbanásszerûen kiterjedt a szociológiát mûvelôk és tanulók, a kutatások, az intézmények, a publi- kációk száma, s ráadásul ekkor állt ez a hagyományosan megosztott és sok- színû tudomány a legközelebb ah- hoz, hogy egységes, kidolgozott módszertant alakítson ki. Ezt kö- vetôen azonban mind többen cikkez- tek a szociológia válságáról, leg- alábbis Nyugaton. Magyarországon ugyanis a szociológia a hetve- nes–nyolcvanas években kiváltságos helyzetben volt, s ezért nem érzékelt válságot. A hivatalos ideológiával szemben egyfajta „ellendiskurzus”
szerepét töltötte be, s így az értelmi- ségi „közbeszéd” egyik meghatározó formálójává vált, miközben „a hata- lom” is úgy érez(het)te, hogy szüksé- ge lehet azokra az ismeretekre és esz- közökre, amelyeket a szociológia nyújt. A rendszerváltással azonban ez a szerep nagyon gyorsan meg- szûnt, s a kilencvenes évek magyar szociológiájában is teret nyert a vál- sághangulat.
Egy tudomány válságának egyrészt lehet intellektuális-szakmai oldala.
Mint Thomas Kuhn klasszikus mû- vében (A tudományos forradalmak szerkezete.Gondolat, Bp., 1984) leír- ta: míg a „normál tudomány” mû- velôi meg vannak gyôzôdve arról, hogy tudják, milyen a világ, s csak ki- sebb-nagyobb rejtélyek megfejtésére törekednek, addig a válságban lévô tudomány mûvelôi számára a világot összetartó, korábban érvényesnek hitt szabályok kérdôjelezôdnek meg.
Elbizonytalanodnak az ôket foglal- koztató problémák, az általuk hasz- nált fogalmak és módszerek, az álta- luk találni vélt megoldások adekvát voltában. Másrészt egy tudomány válságát jelezheti az is, ha mû- velôinek egzisztenciális helyzete, pá- lyája, kilátásai bizonytalanná válnak.
Szerzônk megfogalmazásában: „»Mi- re szolgál a szociológia? Mi végre ta-
nulom ezt a szakmát? Mit kell meg- tanulnom, mit kell tudnom ahhoz, hogy mûvelhessem?« Mit válaszol- hatnék annak a hallgatónak, aki e kérdéseket nekem szegezi? E kérdé- sekre ugyanis nincs ma válasz. Ko- rábban volt. A hetvenes években, mikor a képzés megindult (s még az- után is, jó sokáig) egyértelmûnek té- telezôdött, hogy a szociológia a tár- sadalomkritika (vagy, a másik olda- lon, a »manipulatív« szociotechnika) mûvelésének lehetôségét kínálja – akár a szûken vett szakmán kívül is.
Ennyi elég is lehetett motivációul.
Mára ennek – lássuk be – leáldozott.
[…] még szerény elhelyezkedési perspektívát se nagyon kínál, viszont egyre több az olyan értelmiségi pá- lya, mely jobban értékesíthetô a »sza- bad« piacon. Mi vonzaná hát e pá- lyára a »sokra hivatott« tehetsége- ket?” (167. old.) A Némedi Dénes nemrég feltûnést keltett cikke („A szociológia egy sikeres évszázad után”, Szociológiai Szemle, 2000. 2.
szám, 3–16. old.) nyomán kibonta- kozó vita egyik tanulsága mintha ép- pen az lett volna: „válság”-ügyben az egyetemeken beágyazódott, illetve a kutatóintézeti szociológusok tapasz- talatai s világképe tudásszociológiai- lag releváns módon eltér (Tamás Pál: „A megélt válság, avagy világké- pek a szociológiában. Hozzászólás a vitához”, Szociológiai Szemle, 2002.
3. szám, 135–149. old.; Némedi Dé- nes: „Még egyszer a sikeres évszá- zadról”, Szociológiai Szemle, 2002. 3.
szám, 168-181. old.).
Bár a szakma gyengülô vonzerejére Léderer is újra meg újra visszatér, kötetének talán legerôsebb részletei a szociológiában szokásos probléma- felvetések, elôfeltevések, fogalmak és módszerek kritikáját nyújtják. A to- vábbiakban én is ezzel foglalkozom.
A tudományok kánonját sok tekin- tetben máig a XVIII–XIX. századi természettudományok normatív fel- fogása határozza meg. Ennek alapján a tudomány elsô számú feladata, hogy mérésekkel tényeket azonosítson;
állapítsa meg a tények közötti korre- lációkat, s állítson fel hipotéziseket, elméleteket, magyarázatokat a tények és korrelációik mögötti oksági össze- függésekrôl;ezeket az elméleteket meg- figyelések vagy kísérleteksorán igazolja
vagy vesse el; a megfigyelések vagy kísérletek pedig akkor érvényesek, ha azonos körülmények között bárki, bár- hol és bármikor meg tudja ôket ismé- telni. A szociológia egyik legbefolyá- sosabb áramlata szerint a társadalom- tudományokban sincs másra szükség, mint e kánon alkalmazására – persze a tárgy sajátosságainak figyelembevé- telével. Tipikus technikája a survey, vagyis a kérdôíves felmérés, s a nyert adatok matematizált feldolgozása. Az áramlat változó megjelölésekkel sze- repel a kötet tanulmányaiban, de a kvantitatív megközelítés elnevezés a leggyakoribb.
A másik elterjedt szociológiai stra- tégia, melyet Léderer élettörténeti logikának nevez, az egyes egyéneken belül keresi a magyarázóelveket, s nem feledkezik meg arról, hogy nem- csak a kutató tulajdonít jelentéseket a vizsgált helyzetnek, hanem a benne résztvevô egyének maguk is jelentés- alkotó lények. Szerzônk egy helyütt az alábbi példával illusztrálja a társa- dalmi helyzetek potenciális sokértel- mûségét (s ez a példa egyben illuszt- rálja Léderer egyik kedvenc stiláris fogását: hétköznapi vagy irodalmi
„sztorizásokkal” teszi érzékletessé ér- velését): „Azt, hogy Kovács úr vasár- nap reggel víkendtelkén csodás japán fûnyírógépével a füvet nyírja, persze nagyon pontosan leírhatjuk egy szélsôséges behaviorizmus kategóriái- ban. Hogy ez a tevékenység mitjelent – vagyis hogy tartalmilag minek az operacionálisan mérhetô mutatója –, az magából a behaviorista leírásból egyszerûen nem fejthetô fel. Lehet kiváló mérôeszköze annak, mennyire utálja Kovács úr késôn kelô telek- szomszédját (akinek álmát így legi- tim módon zavarhatja meg). Jelezhe- ti azt, hogy elhidegülôben van felesé- gétôl, de mert a nyílt szakításig még nem jutottak el, ezért ürügyet kell keresnie, hogy a vele való együttlétet kerülhesse. Lehet indikátora Kovács úr »kívülrôl irányítottságának«, an- nak, hogy Kovács úr meg kíván felel- ni a szomszédság elvárásainak, akik nagyon határozott normákat fogal- maznak meg arra vonatkozóan, hogy a konszolidált polgárnak hogyan kell viselkednie a hétvégi telken. Lehet, hogy csak annyit példáz a dolog, hogy Kovács úr úgy érzi, szüksége
van egy kis testmozgásra a szabad le- vegôn. És persze az is lehet, hogy e tevékenységen keresztül az fejezôdik ki, hogy Kovács úr jó üzletember, aki tudja, hogy ha telke értékét (egy esetleges eladás reményében) növel- ni akarja, akkor azt gondolja, kar- bantartani kell.” (81. old.)
A szereplôk számára is releváns je- lentések, szituációk, élettörténetek rekonstruálására a reprezentatív fel- mérések nem képesek, de nem is szükségesek. A tipikus módszerek itt a résztvevô megfigyelés, az esettanul- mány és a mélyinterjú. Léderer sze- rint ezeket a vizsgálati módszereket – bár tudottan a szociológiai tradíció- hoz tartoztak – a „fénykorban” igye- keztek háttérbe szorítani, s ez a nyo- más jelenleg is tart.
Léderer tanulmányai sorra kritika alá vetik a kvantitatív megközelítés elemeit. Logikailag a mérésés a tények kulcsfontosságú fogalmával kezdôdik:
képviselôi a survey kérdéseire adott válaszokat tekintik tényeknek (22.
old.), ami viszont több mint proble- matikus. Egyrészt a mérendô tények meghatározása erôsen körben forgó.
„Hogy egy primitív példát mondjak:
amikor egy kérdôívben feltesszük a kérdést, »elégedett Ön a munkájá- val?«, ezzel a munkával való elége- dettség fogalmát operacionálisan a
»kérdezés során feltett ’elégedett Ön a munkájával?’ kérdésre adott igenlô válasz adásával« definiáljuk.” (44.
old.) Másrészt, minden próbálkozás ellenére, amellyel a kutatók standar- dizálni próbálják kérdezési eljárásai- kat, könnyen megkérdôjelezhetô az a vélekedés, hogy a kérdés mindig, mindenkor, minden válaszolónak ugyanazt jelenti, mint a kérdezôknek.
„A társadalomtudósnak […] jelenté- seket kell feltárnia. Nos, Hamlettel szólva: ez a bökkenô. A survey-tech- nikát alkalmazó kutató ugyanis saját eljárási logikájának foglyaként abból indul ki, hogy nem kell feltárnia sem- mit: birtokában van annak a kompe- tenciának, amely felhatalmazza arra, hogy – szakember mivoltából és a be- tartott szakmai eljárások erejébôl kö- vetkezôen – jelentéseket tulajdonít- son. Durván fogalmazva: feltételezi, hogy a kérdések és válaszok mindenki számára azt jelentik, amiknek ô defi- niálja azokat.” (41. old.)
Harmadszor pedig, a kérdôív lekér- dezése interaktív folyamat (137.
old.), nem mindegy, hogyan fogal- mazták meg a kérdést (Léderer bûbá- jos példája a „veri Ön a feleségét?”
hipotetikus kérdése, különbözô meg- fogalmazásokban /40. old./), ki a kér- dezôbiztos (pl. milyen nemû, bôrszí- nû, öltözékû, visel-e piercinget az al- só ajkában stb.), hogyan teszi fel a kérdést (távolságtartóan, semlegesen, vagy „ugye, te is így gondolod”-féle fenyegetô gesztusok kíséretében), s aktuálisan milyen közegben (például a „mennyire érzi jónak a közbiztonsá- got” kérdés egészen másképp hangzik közvetlenül egy nagy port felkavart bûncselekményt követôen).
Az ilyen zavaró tényezôk elvileg sem kiszûrhetô problémája abból adódik, hogy a kérdés nem valami- lyen, „a mélyben” mindig is létezô összefüggést hoz fel a napvilágra, ha- nem maga a kérdezés szituációja te- remt egy korábban nem létezô össze- függést. Önmagában az, hogy ezt a kérdést felteszik neki, ebben a megfo- galmazásban, ezen egyéb kérdések kí- séretében (sôt, esetleg már pusztán az a tény is, hogy ôt kérdezik), átren- dez(het)i a kérdezett nézeteit az adott dologról – még az is elképzelhetô, hogy életében elôször most gondol- kodott el ezen a kérdésen. Emiatt a válaszok roppant kontextusfüggôek.
Kedvenc példáim közé tartozik az a vallásszociológiai vizsgálat, amelyben ugyanazon emberek, ugyanazon vizs- gálatban egyszer 12,3%, másodszor 18,6%, harmadszor pedig 32,8%
arányban választották a „nem hiszek Istenben” válaszlehetôséget. (Tomka Miklós: Vallás és vallásosság. In: An- dorka Rudolf, Kolosi Tamás, Vuko- vich György /szerk./: Társadalmi riport 1996.TÁRKI–Századvég, Bp., 1996.
592–616., 593–594. old. A kérdések a következôk voltak: „Kérem, vá- lassza ki az átadott kártyák közül azt, amelyik a legközelebb áll ahhoz, amit Ön Istenrôl gondol.”, illetve „Általá- ban mennyire érzi közel magát Isten- hez?” és „Melyik jellemzi legjobban az Ön Istennel kapcsolatos hitét?”)
Bizonyos hipotetikus helyzetekkel kapcsolatos attitûdök vagy magatar- tások pedig egyszerûen vizsgálhatat- lanok a kérdezés módszerével. Léde- rer az alábbi példakérdést hozza fel
mint olyat, amelyet nyilvánvalóan teljesen értelmetlen lenne feltenni:
„Ha partizán lenne, s az SS vallatná Önt, hol vannak a társai, a kínzások hatására elárulná-e ôket?” (62., majd ismét: 194. old.) (Megjegyzem: ko- runkat ismerve inkább azt kellene kérdezni: „ha Ön az SS tagja lenne, és kínzásra kapna parancsot…”)
A természettudományos gyakorlat szemszögébôl nézve még lehango- lóbb lehet, hogy bizonyos értelem- ben mintha minden szociológus elöl- rôl kezdené felépíteni szakmájának fogalmi apparátusát. Léderer idéz egy amerikai kutatást, amely a legne- vesebb amerikai szaklapok 12 évfo- lyamában olvasható kutatási beszá- molókat vizsgálta. 3609 kísérletet re- gisztráltak, s ezekben 2080 külön- bözô skálát vagy indexet. Ez utóbbi- akból 589-at (28,3%) használtak egynél többször, s mindössze 47-et (2,26%) több mint 5 esetben; 21
„kohézió”-vizsgálatban 18 külön- bözô skálával és indexszel, illetve a bûnözés és deviancia kérdését vizsgá- ló 64 kutatásban pedig 47 mércével találkoztak (130. old.).
Léderer kritikai retorikája túlnyo- mórészt a szakma azon képviselôi el- len irányul, akik ragaszkodnak a fent vázolt tudományos kánonhoz, s hajla- mosak az ezt megkérdôjelezô kollégá- ik tevékenységének tudományos jelle- gét is kétségbe vonni. Magabiztossá- gukat azonban alaptalannak tartja:
„Azt vélem tapasztalni, minél bonyo- lultabb matematikai apparátust alkal- maz valaki az empirikus adatkezelés- ben, annál kétséget nem tûrôbben van meggyôzôdve arról, hogy tudo- mányos tevékenységet folytat. Ez csöppet sem lenne baj, ha nem tár- sulna azzal a meggyôzôdéssel, hogy a szociológiában tudományos tevé- kenységet csak egyféleképpen lehet folytatni – így. Ámde kaparjuk csak meg kicsit, s rögtön kiderül, hogy ez az önbizalom a bonyolult matematika alkalmazásán túl nemigen tud mit felmutatni. Félénken jegyzem hát meg, hogy e tudós szociológusok rendre összetévesztik a matematikát a statisztikával, s az, amit alkalmaznak, nem más, mint (matematikailag – majd’ azt nem mondtam – primitív) bonyolult számításokat igénylô sta- tisztika.” (125. old.)
Léderer azonban – minden, késôbb még részletezendô stiláris fordulata ellenére – szociológus, tehát nem arra futtatja ki az érvelését, hogy kollégái Magyarországon éppúgy, mint a nemzetközi színtéren nem elég böl- csek annak belátására, amit például ô felismert. Mint írja: „a.) A kvanti- tatív módszerek alkalmazására való törekvést (s egyszersmind e törekvés látványos sikerét) nem egyszerûen a tudomány belsô önfejlôdése alapozta meg s kényszerítette ki, hanem na- gyon is érthetô státusz-képzô szem- pontok legitimálták. b.) A kvantitatív módszerek »elmatematizálódását«
nem annyira ismeretelméleti meg- fontolások legitimálták […], mint in- kább az, hogy […] a szociológia tu- domány mivoltába vetett hit elbi- zonytalanodását […] kompenzálta.
c.) Ez az irányzat nem kevés szocio- lógust a fejlôdés látszatával kecsegte- tett.” (147. old.; hasonló gondolat- menet részletesebben: 199–200.
old.) Ezt követôen viszont mintha Léderer megfordítaná az oksági vi- szonyt: ez a szakmai-intellektuális fejlemény csökkenti a szociológia ér- zékenységét az igazán érdekes társa- dalmi problémákra, készségét a meg- felelô és kellôképp érdekes feldolgo- zásukra, s tulajdonképpen ez az oka a szociológia iránti érdeklôdés csök- kenésének és a válsághangulatnak is (199–200. old.).
Különösen érdekesek azok a gon- dolatok, amelyeket Léderer Márkus Györgytôl idéz: „(A) természettudo- mányos diskurzus közönsége elvileg azokra korlátozódik, akik azonos kompetenciájú félként képesek részt venni folytatásában. Ezáltal a diskur- zus társadalmilag rázárul önmagára […] A humán- és társadalomtudo- mányok területén azonban] még ma- napság is a legfontosabb és legna- gyobb hatású tudományos igényû mûvek szélesebb közönséget találnak a terület szakértôinek szûkebb köré- nél. Ez a közönség részben más disz- ciplínák és szakterületek mûvelôibôl verbuválódik, részben pedig köze- lebbrôl jellemezhetetlen »mûvelt olva- sókból« tevôdik össze, s ez utóbbiak száma inkább növekvôben, semmint csökkenôben van. […] A humán és társadalomtudományok […] még ha rendelkeznek is sajátos terminológiá-
val, mélyen összefüggenek a termé- szetes nyelvvel és a hétköznapi életér- dekekkel. Ez tekinthetô elméleti alulfej- lettségük jelének, de olyan konstitutív jegyként is értelmezhetô, amely kognitív érdekeik legsajátosabb jellegével függ össze.” Léderer azért idézi hosszan ezeket a gondolatokat, hogy vitába szállhasson velük: „Magam e tenden- ciát – s ha tetszik, készséggel elisme- rem, hogy ez szubjektív benyomás – ellenirányúnak érzékelem. […] Meg- kockáztatom: a szociológia (vagyis hát az a tudomány, melyet a szocioló- gusok ún. közössége mûvel) nem ér- dekelt a Márkus által tételezett ten- denciában. Éppen fordítva: ellenérde- kelt, s célja azokhoz a természettudo- mányokhoz való csatlakozás, ame- lyeknél a tudományos publikáció cél- ja[…] éppen ellenkezôje a nyilvánosság keresésének.” (196–197. old.)
Ezúttal azonban Léderer Pál nem tudott meggyôzni. Ha a szociológia tudományát minden hasadozottsága ellenére egységes egészként kezeljük, akkor a Léderer által megkülönbözte- tett két áramlat nem vetélkedô alter- natívák, hanem inkább egymás kiegé- szítôi, amelyek más-más funkciókat töltenek be a szociológiai mezô kü- lönbözô területein. Amikor a kvanti- tatív megközelítés hívei a maguk „tu- dományos” szempontjait hangsúlyoz- zák, akkor ezáltal nemcsak kiszorítani igyekeznek az „esszéisztikus” stílus felé elhajló kollégákat, de egyúttal az egész tudomány pozícióit is védik a tudományos mezô gyilkos elosztási küzdelmeiben. Ugyanakkor a „la- zább”, „népszerûbb” tálalású szocio- lógiai mûvek a közvéleményben hoz- zájárulhatnak a rajtuk fanyalgók „tu- dományos” módszereinek legitimitá- sához is. (Egy közbevetés erejéig:
minden magyarországi szociológus tud róla, bár publikációkban nem il- lik felvetni, hogy a hazai természettu- dós kollégák néha – nem tudok fi- nomabban fogalmazni – elképesztôen tudatlanok és elôítéletesek a társada- lomtudományok jellegét, módszereit, relevanciáját illetôen; miközben szá- mos tudományfinanszírozási döntési testületben masszív természettudós többség van. Egy ilyen típusú nyo- mással szemben egyáltalán nem biz- tos, hogy a Léderer-féle érvelés a leg- hatékonyabb.)
Ha egy személyes megjegyzést meg- engedhetek magamnak (ami ezen mûvel kapcsolatban igazán legitim):
ha elfogadom a Léderer által felraj- zolt megosztó választóvonalakat, ak- kor, eddigi pályám és habitusom alapján világos, hogy nem a kvantita- tív-statisztikai, hanem a másik térfé- len kell hogy találjam magam. Igaz- ság szerint egyfajta kéjes elégtételt kellene éreznem: egyetemi éveimben hasonlóan mély ellenérzéssel viseltet- tem a matematizált megközelítéssel szemben, mint Léderer, s máig nem felejtem például azt a sokkot, amikor egy tanárom háromnegyed órán ke- resztül rajzolgatta a táblára rational choice-os tételeit és levezetéseit, majd kijelentette: íme, végre bebizonyítot- tuka Merton-féle vonatkoztatási cso- port-elméletet; s az illetôn látszott, hogy tényleg hiszi:képlethalmaza va- lamiképpen jobban a rögvalóságba gyökerezett, megalapozottabb, iga- zabb tudás, mint az amerikai klasszi- kus laza eszmefuttatásai. Egyszóval, nemcsak egyetérthetek a Léderer ál- tal vázolt ismerelméleti-módszertani kritikával, s még akár elégtételt is érezhetnék olvastakor, de…
De éppen a kötete olvasása kap- csán tudatosítottam, mennyire ritkán találkoztam az egyetem befejezése óta ezzel az irányzattal – képviselôik más tereket foglaltak el, mint például én, s nemcsak más nyelvet beszél- nek, de a problémafelvetéseik is annyira mások, hogy szinte sosem kereszteztük egymás útjait. Megle- het, az én pozícióm atipikus, s nem Léderer Pálé, s ezért ô érzékeli job- ban az „élettörténeti logikát” érvé- nyesítô áramlatokra nehezedô nyo- mást. Van azonban még egy vonat- kozás, amelyben másképp látom a képet, mint ô. Az általa kedvelt meg- közelítésen belülis rengeteg az önké- nyes, körbenforgó igazolást, illetve életidegen, a hasznavehetetlenség el- takarására szolgáló, a bennfentesség látszatát keltô terminológiát használó mû. Az a dimenzió, amely – fogal- mazzunk leegyszerûsítve – a „jó”, az
„érdekes” és „értékes” kutatási ered- ményeket elválasztja az értéktelen és érdektelen vackoktól, véleményem szerint inkább keresztbe metszi a Lé- derer által felvázolt törésvonalat, s nem esik egybe vele.
Néhány szónál feltétlenül többet ér- demel Léderer Pál stílusa, már csak azért is, mert védjegy-jellege van, a szerzô érezhetôen a maga „kint is va- gyok, bent is vagyok (a szociológi- án)” attitûdjének egyfajta markere- ként kezeli. „Isten bizony – szúrja be egy lábjegyzetbe –, minden sértô- döttség nélkül mesélem a következô tüneményes történetet. […] írtam egyszer egy, a survey-szociológia bi- zonyos episztemológiai kérdéseit fir- tató tanulmányt. El is küldtem, an- nak rendje és módja szerént a szocio- lógia akadémiai tudományosságú fo- lyóiratához, hogy ha, s amennyiben, úgy közlenék le, kollégáim, ember- társaim szellemi horizontját tágítan- dó. Kis idô múlva fölhívtak a szer- kesztôségbôl, hogy hát a tartalom, az még csak rendben, de hát egy tudo- mányos lapba – lássam már be! – így nem lehet írni. Hanem hát volna va- lami derék ember, aki kigyomlálná a vadhajtásaimat, átírná »szabályos«
nyelvre a dolgozatomat… Köszön- tem szépen, mondtam: tekintsünk el.
Ebben maradtunk. Az »impaktfakto- romat« persze cseszhetem” (177.
old.). (Sejtem, melyik lehet ez a fo- lyóirat. Feltehetôen ugyanaz, ahol egy alkalommal kifogásolták, ha nem is az egész cikkemet, de két, „túl személyesnek” ítélt bekezdésemet.
Telefonon készséggel beleegyeztem az említett bekezdések kihúzásába – ez az engedmény azonban a szerzô- szerkesztô-tördelô Bermuda-három- szögben elveszett, s az inkriminált bekezdések a szövegben maradtak.
Léderer Pál ilyenkor idézné József Attilát a törvény felfeslô szövedé- kérôl.)
Hangsúlyosan köznapi kifejezések, történetek, viccek, rengeteg irodalmi idézet, köztük sok kifejezetten lek- tûrbôl – talán két vagy három mai magyar szociológus lehet a kötetben, akikre több hivatkozás esik, mint Rejtô Jenôre. Néha talán nem sze- rencsések ezek az idézetek, vagy leg- alábbis én nem érzem annyira szelle- mesnek ôket, máskor viszont nagy- szerûek, például a Sherlock Holmes- os idézetek. Telitalálat például a Lear király híres jelenetének az is- mertetése és diagnózisa: „szegény Lear […] nem definiálja fogalmilag a szeretetet, hogy azon belül specifikál-
hassa a gyermeki szeretet alfáját; el- mulasztja struktúra- és dimenzióana- lízisekkel feltárni a szeretet össze- tevôit.” (73. old.). Ciki.
Léderer érzi és többször érezteti is, hogy tudatában van: az irodalmi esz- közök és toposzok beemelésével a szociológiai mûfaj határait feszegeti.
Két külön tanulmányt is szentel kife- jezetten ennek a témának („Az empi- rikus szociológiáról mint szépirodal- mi mesterségrôl”, 170–208. old.,
„Mesélj!…”, 209–264. old.). „No, de: tudomány helyett legyen a szocio- lógia szépirodalom?” – teszi fel a be- csapós kérdést (181. old.) „S ha már!
– tudomány-e egyáltalán a szocioló- gia?” Majd a válasza kétfelé ágazik:
lábjegyzetben ezt fûzi az elôzô mon- dathoz: „Mert ha nem, akkor egyál- talán mi a fenének beszélek én itt?”
(182. old.) A fôszövegben pedig, egy bekezdésnyi szöveg végén így érvel:
„Személyes véleményhez viszont jo- gom van! Az én számomra a szocio- lógia akkor »tudomány«, ha »szépiro- dalom« is!” (182. old.) Szándékosan félreértve Léderer érvelését: ha nem az irodalmi eszközökre, hanem az irodalom társadalmi helyzetére gon- dolunk, akkor valóban nyújthat hasz- nos tapasztalatokat a szociológia szá- mára. Kuczi Tibor alapvetô, Léderer által is gyakran hivatkozott tanulmá- nyában („Szociológia, ideológia, köz- beszéd.” In: Valóság ’70, Scientia Humana, Bp., 1992.) ugyanis, mikor arról ír, hogyan határozta meg a szo- ciológia a hetvenes-nyolcvanas évek magyarországi közbeszédét, azt is hozzáteszi, hogy ezzel tulajdonkép- pen a szépirodalom korábbi helyétvette át. S lehet, hogy mondjuk Csoóri Sándor a mai napig nem tért magá- hoz abból a sokkból, hogy a magyar társadalom már nem vevô a költô-vá- tesz patinás szerepére, de – amennyi- re én látom – a mai magyar szépiro- dalom köszöni szépen, elvan, nagy- szerû mûvek születtek az elmúlt évti- zedben, s válság csak annyiban je- lentkezik, hogy szegény Oravecz Imre nem tud vásárolni a könyvhéten.
„A szociológia […] nyakig ül a vál- ságban! Legyek ôszinte? Éntôlem ez a szociológia (mármint a main- stream) csak üljön nyugodtan. Mar- hára nem érdekel, hogy mi történik vele.” (226. old.) Léderer számos,
ehhez hasonló megjegyzést tesz arról, hogy nem érdekli ôt a szociológia (fôárama vagy a kvantitatív megkö- zelítés) képviselôinek, a tudományos közösségnek a véleménye. Léderer azonban, retorikájával ellentétben, valójában óvatosan konfliktuskerülô szerzônek mutatkozik (talán a kötet egyetlen, kifejezetten polemikus cik- két kivéve). Persze, senki sem szeret- ne a szociológia Fáy Miklósává válni, s meg sem próbálom ôt öncélú konf- liktusokra és viták provokálására biz- tatni, de egy ilyen kötet esetében, amelynek témája a szociológus, a tu- dománya, a módszerei, meg a szöve- ge, meglepôen ritkán kerülnek elô a kortárs magyar szociológusok, ritkán polemizál velük. Léderer óvatosan fordul (226–228. old.) például Né- medi Dénes már említett vitacikké- hez is: nem ért egyet azzal, hogy egy tudomány „sikeressége” mérhetô in- tézményesültségének fokával, illetve nem ért egyet az idôtávval sem, ma- ximum „sikeres félévszázadról” len- ne hajlandó alkuba bocsátkozni. Ma- gyarán, részletes érvelés helyett in- kább a „hát, az ilyen érvelés nem az én világom” érzését fejezi ki. Érdekes módon, Némedi hasonlóképp kitérô Lédererrel kapcsolatban: „Eredetileg Léderer Pál írására részletesebben akartam reflektálni. Annak bemuta- tása azonban, hogy az ô szociológia- képével, tudományfelfogásával az enyém hol egyezik, hol nem, olyan hosszú fejtegetést kívánna, ami meg- haladja ennek a válasznak a kerete- it.” (Még egyszer a sikeres évszázad- ról, 168. old.)
Léderer csak futólag, az elôszóban említi, hogy a kötetbe gyûjtött cikke- inek túlnyomó többsége az (1994 elôtti) Replika és a Holmi hasábjain jelent meg, de csak azért, hogy relati- vizálhassa a magát szociológiaiként, illetve irodalmiként definiáló folyó- iratok különbségét (9. old.). Pedig a Replika pályája más szempontból is érdekes. A rendszerváltás környékén megjelenô folyóirat kezdetben a
„Szociológiai viták és kritikák” alcí- met viselte, s minden szám belsô bo- rítóján lehozott egy ars poeticát, amely így kezdôdött: „AReplika vi- tákat, kritikákat és információkat közlô szociológiai kiadvány. Megin- dításával a hazai szakmai közélet fel-
pezsdítéséhez és a tudományág pro- fesszionalizálódásához kívánunk hoz- zájárulni. Úgy gondoljuk, a magyar szociológia fejlôdésének egyik gátja, hogy mûvelôi között nem alakult ki érdemi párbeszéd. Nem ismerjük egymás gondolatait, kérdésfölvetése- it, kutatásait; a megjelent tanulmá- nyokra pedig csak a legritkább eset- ben érkezik reflexió.” Elsôsorban ezen szerettek volna változtatni. Az 1993-ban megjelent 9–10. számból már eltûnt ez a szöveg, s az alcím
„szociológiai folyóirat”-ra, majd ha- marosan a ma is érvényes „társada- lomtudományi folyóirat”-ra válto- zott. Mindeközben még a fôszer- kesztô személye (Hadas Miklós) sem változott, tehát triviális tudásszocio- lógiai magyarázatot sem tudunk fel- hozni, s erôs bennem a gyanú (eset- tanulmány hiányában persze ez csak gyanú marad), hogy az irányváltást a befogadó közeg nem éppen kedvezô reagálása váltotta ki. S ez a kommu- nikációképtelenség nemcsak a szo- ciológia sajátossága, hanem a magyar tudományos életé általában; tapasz- talataim szerint semmivel sem kü- lönb a helyzet például a történelem- tudományban.
Nyomasztóan hiányzik a magyar szociológiából a belsô vita, egyálta- lán, a kommunikáció. E sorok írása- kor, 2003 júniusának végén, ha vala- ki a Szabó Ervin Könyvtár katalógu- sában megnézi, milyen mûvek talál- hatók a tárgymutatóban „szocioló- gia” kifejezéssel, még akkor is, ha csak a magyar nyelvû, 1990 után megjelent könyvekre korlátozza ma- gát, 1923 címet talál. Az A-betûs szerzôk (elismerem, nem reprezenta- tív minta) között mintegy 64%-ot tesz ki a magyar szerzôk aránya. Bár a könyvtárosok idônként kissé fura szempontok alapján adták meg egyes köteteknek a „szociológia” minôsí- tést, ez még így is rengeteg szöveg, s nyugodt szívvel megkockáztatható az állítás: jelentôs részükrôl, talán több- ségükrôl nem íródott recenzió, nem vitatták meg szakmai mûhelyek, nem hivatkoztak rájuk túl sokat a kollé- gák. Félô, hogy ez lesz a sorsa A szo- ciológusnak is. Néha tényleg rejtély, hogy kiknek és miért is írnak a szoci- ológusok.
■■■■■■■■■■■ DUPCSIK CSABA
