NAI V EPO SZU N K V I S S Z A T E K I N T É S
IRTA
ARANY JÁNOS
(a h a a s-p a l o t á b a n.)
Hornyánszky V. cs. és kir. udvari könyvnyomdája Budapesten.
NAIV EPOSZUNK.
Arany J. : Naiv eposzunk, visszatekintés.
Megjelent a „K oszorú “ 1863. évi folyamában.
Valahányszor idegen népköltészet egy-egy régi ma
radványa kerül kezembe, mindig elborultan kérdem ma
gamtól: volt-e nekünk valaha ős eredeti eposzunk? Vájjon a nép, mely daltermő képességét mostanig megtartotta, sőt egy pár becses románczát is mutathat fel, a nép, melynek tündérmeséi, műalkat (compositio) tekintetében, bármely népfaj hasonló beszélyeivel kiállják a versenyt, mindig oly kevés hajlamot érzett-e a mondái s történeti költemények iránt, mint napjainkban ? Mert nagy ön
áltatás nélkül nem mondhatni, hogy a jelen költő effélék
ben gazdag, ilyenek létrehozásában termékeny volna.
Egy-egy rideg monda, töredékben, zilált prózában, hul- long itt-amott; rajta műalkatnak semmi nyoma. Mátyás előtti királyait, vezéreit elfeledte a m agyar; s a mi keveset az „Isten ostoráról“ tud, nagyrészben, s talán egészen; Losonczi István népszerű könyvének köszöni.
De a mit tud, az is inkább adomaszerű, mint költői vonásokkal bír; és ha a hagyomány némely töredékét megőrzeni, a jelen korra juttatni képes volt, nem látszik,
1*
4 NAIV EPOSZUNK.
hogy ebben a műalak által elősegéltetett volna. A közelebbi korok állameseményei: a törökkel folyt utó
küzdelmek, a múlt század elején és derekán (Péró-láza- dás) történt népi mozgalmak, sőt a legújabban elzúgott politikai vihar is, nyom nélkül maradtak a naiv eposzra nézve. Járd be a hazát, keresd föl a népet, pásztor- tüzénél és kunyhóiban, a sarlónál és lakomáin, a mű
helyek és laktanyák pihenő óráiban, szóval mindenütt, hol az élet fáradalmait költészettel enyhíti, hol, mint egy jelesünk mondja, lelke ünnepel: fogsz hallani nép
dalt, édes-bájos dalt, szomorút, vígat, kedélyest, szeszsze- n ő t; fogsz hallani gyöngyös-aranyos tündérregét; de oly éneket, mely a nemzet múltjára vonatkoznék, alig.
Mintha pusztáink rövid emlékezetű Kalliopéja nem esz
mélne tovább, csupán a közelebbi divat-haramiáig: mintha népünket nem érdekelné sorsa a nemzetnek, mely őt századokon keresztül dolog (rés) gyanánt tekintette.
Költészetünk írott maradványaival sincs különben.
Priscustól Galeottiig, Etelétől Mátyásig, hány krónikás emlegeti az énekmondókat, kik az ősök, a hősök tetteit élő dalban örökítek. S ha hiszünk e történeti nyomok
nak, a mint hogy hinnünk kell, ily énekes egyik-másik fejedelmünk udvarában nem elszigetelt jelenség volt, nem csellengő tünemény, melyet a véletlen dobott fel
színre : költők egész raja, osztálya létezett, mely az énekszerzést szakmányul űzte. Endre királyaink közűi az utolsónak egy oklevele tanúskodik arról, hogy a királyi dalnokok tartására fekvő jószágok voltak rendelve;
Galeotti bizonysága azon énekesekről, kiket Mátyás az atyja és önudvarában hallgatott, kétségbe nem vonható.
Hol vannak e dalok, hol-e dalszerzők ? Az ének elhang
zott, az énekmondó nevét feledség borítja. Egyedül ama Gábor (Gabriel ill© hungarus) bukkan fel mint puszta név, a tenger homályból, ki, újabb fölfedezés szerint,
NAIV EPOSZUNK.
Mátyás korában élt s „gyönyörű dalokat, verseket szer
zett anyai nyelvén, honfi társai örömére, oly szeren
csével, hogy azokban Mátyás, a pannonok tudós királya is kedvét találná“ . — És milyenek lehettek ama történeti darabok, melyek a nemzet múltját, jelenét örökbe adták, örökbe vették? Volt-e azokban költői érték, volt-e külö
nös műalkat, mely eposzban oly lényeges? Ha költé
szetünk írott maradványait nézem, le a XYH. századig, ábrándos hevületem amaz énekvilág felől jóformán le
lohad. A honfoglalást tárgyazó történeti költemény, mely e nemben legrégibb emlék, csak helyenként gyaníttatja a népileg na'ív eposz befolyását; egészben véve idom- talan rímkrónika. Mit mondjak a XVI. század nagy számú verseiéiről, a Tinódiak, Ilosvaiak epikai talentumáról?
Nem a verselés ügyetlensége, a költő szólamhiánya idézi elő feljajdulásomat. Lehet a vers darabos, a dictio fe j
letlen, mindamellett a költemény becses. Azzá a költői mese, a cselekvény és jellemek alkotása, szóval a benső idom teljessége teszi. Tinódi technikájával, Ilosvai nyel
vén, meglehetett volna írni a magyar Nibelungot. A mű
alkotás az, mi e kor epikusainál teljesen hiányzik, mi iránt legkisebb érzékök sem volt. Midőn ily költőkkel szemben műalkatról beszélek, nehogy félreértessem. Távol legyen, hogy ama klasszikái epopoeának mesterséges compositióját tartsam szem előtt, mely Homérosz örök
becsű költeményei után az Arisztoteleszi szabályok által szentesítve s Virgil eposzában mindenkori példányul állítva föl, egy Tasso, egy Camoens, egy Zrínyi mintaképe lön.
A költészet tágas országában Caledoniától a Gangesig, Ossiantól a Mahabháratáig számtalan formája tűnik fel az eposznak, s elszomorító kiskorúságra mutatna (mint nálunk olykor történt) valamely hősköltemény talpraesett
ségét egyedül a Virgil formái (sokszor csupán vers-for
mái) követéséből határozni meg. A klasszikái epopoeák
6 NAIV EPOSZUNK.
eme ragyogó naprendszerén kívül még nagyon sok bolygó és üstökös kereng az elbeszélő poesis egén, melyek bár különböző kördedségü utat írnak le, annyiban mindnyá
jan egyeznek, hogy pályájok nem egyenes vonalként halad a sivár végtelenbe, hanem azon pontra, honnan kiindult, visszatér; vagy — mellőzve a kissé mindég biczczentő hasonlítást — mindnyájan kerek egészszé, életműves költői alkotmánynyá hajlandók idomulni. E hajlam a népileg naív elbeszéléseket is kitünően je l
lemzi ; sőt épen e költői idom az, mely a hagyományos mondákat írás segélye nélkül, nemzedékről nemzedékre átörökíteni képes; e nélkül a puszta tények laza cso
portja vajmi könnyen széthullna az emlékezetből. De XVI. századbeli epikusainknál ez alakítási hajlam oly igen hiányzik, hogy kivéve egy-két idegen tárgyú, más irodalomból kölcsönzött elbeszélést, melynek műszerke- zetjét a magyar átdolgozó nem annyira megőrizte, mint nem ronthatta el egészen, alig-alig mutathatunk fel oly dara
bot, melynek szerzője, csak némi öntudatossággal is, költői compositióra törekedett volna. Többet mondok: a XVII.
és XVIII. század epikusai sem jobbak e tekintetben, az egy, az egyetlen Zrínyit kivéve; Liszt! „Mohácsi Vesze
delmétől“ Etédi „Magyar Gyászáig“ , a „Phoenixtől“ a
„Hunniásig“ ugyanazon idomtalan idomít ás. Három száza
don keresztül zengett a magyar eposz, naiv és tudákos modorban, a nélkül, hogy akár a népies énekmondók látszó örökösei, a XVI-ik, — akár a klasszikái tejet felhigító énekesek a XVII. és XVIII-ik század folytán az egység, a műegész felől, nem mondom világos tudattal, de ösz
tönszerű sejtéssel is bírtak, — a nélkül, hogy e három század hosszú folyama, mint csermely a követ, a költői elbeszélést kerekebbre görgette volna S az egykorúak ízlése nem kívánt jo b b a t: eposz helyett elfogadta a históriát, műalak helyett a tények egymásutánját, s midőn
NAIV EPOSZUNK. 7
ehhez még Ovid festései is járultak, nem törődött egyébbel.
Tinódi, Gyöngyösi, Horvát Ádám a kor ízléseinek kifeje
zői lettek. Méltán kérdhetni: lehetséges-e az, hogy Mátyás korában még a hagyományos eposz népileg naív, de költői idomban zengett, — s alig fél századdal utóbb ez idom iránt minden érzék kiveszett, századokra kiveszett az énekszerzők öntudatából, a nép és nemzet ízléséből?
A nemzeti nagy szerencsétlenség, a catastropha, mely Mohácscsal kezdődik; szokott felhozatni, mint oly csapás, mely korábbi emlékeinket semmivé tette. Való, hogy a haza legnagyobb s legmagyarabb részén oly soká dühön
gött pusztításnak számtalan eshetett áldozatul írott em
lékeink k ö zü l: de e pusztítás eleinte még nem volt oly terjedelmű, hogy Tinódi kor- és kartársai az apák írott énekeit is át ne örökölhették volna. A vész csak lassan terjedt, az epikusok egész raját halljuk országszerte zengeni, mielőtt a dúlás nagyobb tért foglalna el. S mit énekelnek ezen örökösei a Mátyás alatt oly virágzó eposz
nak? Hazai tárgyat, a jelenből, szárazhíven, a mint valami esemény megtörtént; hazai tárgyat a múltból, de nem magyar ének, hanem latin história nyomán; bibliai tárgyat, erkölcsi ösztövér tanúlság kedviért; regényes tárgyat idegen irodalomtól kölcsönözve. Hol van itt az előbbi század fényes eposzának nyoma? Hol a nemzeti mondák hirhedett gazdagsága? Minden, minden elveszett-e egyik század végétől a másik század elejéig? S ha el nem veszett, ha nagy rész még fenn volt, hogyan esik, hogy semmit át nem vettek a XVJ, század epikusai, hanem inkább sovány históriához, külföldi mesékhez folyamod
tak ? az egy Toldi-mondán kívül alig hangzott valami által ez állítólag oly dús mondavilágból; s ez is minő feldolgozóra talált Ilosvaiban! — De tegyük fel, hogy amaz énekek közül, melyek a XV. század vége felé még oly hatalmasan zengettek, igen kevés, vagy talán
8 NAIV EPOSZUNK.
semmi sem volt írásba foglalva. Ez annál valóbbszinű, minél inkább meggyőződünk egy külön dalnokraj létez- téről, mely az ónekszerzést, énekmondást szakmányul, s mintegy czéhszerűen űzte. Apa fiúra, mester tanítványra szállíthatta dalait; élő szájjal történt átadás jobban biz- tosítá az avatottak tulajdonjogát, mint az áruló betű.
Hanem még ez esetben is nagy kérdés marad : el kel
lett-e veszni mindennek, habár a nagy királyok dicső
ségével ama dalnokkar elnémult is? Az ifjú, ki Mátyás asztalánál pöngette hegedűjét, őszbevegyült fejjel Tinódiék mestere lehetett; a Hunyadiak dicsőségét Bonfin segélye nélkül is zenghetek a XVI. század költői. De föltéve, hogy mind az, mit ama kor hegedősei dallottak, az énekmon
dókkal együtt, nyomtalanúl sírba szállt; hogy semmi Tcész költemény nem jutott el az újabb nemzedékre:
azért maga a mesterség, a teljes idom iránti fogékony
ság kienyészett-e oly rövid idő folytán az énekmondó és hallgató ízléséből ? Nem méltán követelhetni-e, hogy a bárdok énekein gyakorlott fül, négy-öt évtizeddel később, ne tűrte legyen a laza históriákat; hogy a századok le- folytán kerekké görgetett magyar eposz ne sülyedt legyen oly egyszerre teljes formátlanságba?
Nyomós kérdések. De ki hinné, hogy épen az a körülmény, miszerint a XVI. század nem ismerte, vagy nem méltányolta, elfeledte, — gyaníttatja velünk ez énekek költőiségét. Minél közelebb visszük őket a szorosan úgy
nevezett néphez, annál több okunk van föltenni, hogy költői idomban nyilatkoztak. A nép hagyományos elbe
szélései, melyek nem támaszkodnak írás segedelmére, mindig és mindenütt bírnak a benső alkotás némi ere
jével, idomosságával. Forgassuk át a magyar népmesék gyűjteményeit: a történet e naiv elbeszélésekben (hacsak valamikép meg nincs csonkítva) mindig kerek, egész: a királyfi, a mesehős teljesen epikai bonyolódások között
NAIV EPOSZUNK. 9
harczol az ellenszegülő hatalmakkal, míg kivívja a győzel
met. Oly mese, a melyben az események összefügget- leniíl, egymás után adatnának elő, a nép közt se hallgatót nem nyerne, se föl nem tarthatná magát az élő ajkon.
A hármas vagy kilenczes szám is (jelképi jelentését mel
lőzve) a teljesebb alakítást mozdítja elé; a három veszély, mit a mesehősnek rendesen leküzdenie kell, gömbölyűbbé teszi az idomot. E prózai előadású költemény, melyet népmesének hívunk, nem regénye a népnek, hanem való
ságos eposza: benne a hőst segítő vagy gátló csodás hatalmak az epopoea gépezetének (machina) felelnek meg.
A népmondákban — melyek már időhöz, helyhez vagy történeti személyhez kötvék — nem találjuk ugyan min
dig az alakítás oly teljét, mint a népmesékben: de itt is határozott hajlam tűnik fel a gömbölyítésre. A hagyo
mányos népmonda is, minden nemzetnél, csak kerek idom
ban tarthatja fenn magát; bár ez nem annyira költeménye már a népnek, mint a mese. Az utóbbit ugyanis a nép, tudva, mint költeményt hallgatja és beszéli e l ; míg a mondát, mely mindig valami határozotthoz vagy létezőhöz van kapcsolva, hívő kegyelettel hallgatja s adja tovább.
Amaz eposza a népnek, ez története. De a történetórás is eleinte mindenütt költői idomban nyilatkozott; annál is inkább szüksége volt le nem írt, csupán emlékezetben tartott tényeknek a gömbölyű alkatra; s innen a nép
mondák kerekdedsége.
Ha már a naiv elbeszélés prózába is ily költőileg nyilatkozik, s e tekintetben a mi népfajunk kivételt nem k ép ez: mennyivel inkább föltehető, hogy azon verses elbeszélés, mely egyenesen a nép közt támadt és írás segélye nélkül, szájhagyományban élt tovább, nem lehetett idomtalan tárgyhalmaz. Mostani népköltészetünk ugyan nem gazdag az ilyesekben : de a mivel bírunk, az két
ségtelenül magán hordja a költői alakítás bélyegét, el-
10 NAIV EPOSZUNK.
annyira, hogy némelyik, compositióját tekintve, mester
művekkel kiállja a versenyt. Csak a Fehér László czímű zsiványballadára hivatkozom, melynek benső alkata, daczára a silány verselésnek, tökéletes költői compositio; vagy a közelebb Gyulai által ismertetett Ajgó Mártont hozom fel, melyet szebben műköltő sem alkothata. Megvan tehát, nagyon megvan népünknél a forma iránti érzék elbe
szélő költeményeknél is; csakhogy az alkotó tehetség, darab idő óta, gyéren mutatkozik. De azt ne higyje senki, hogy a népet gondatlanul összeférczelt históriákkal ki lehessen elégíteni.
Ez ösztönszerű jó ízlés, e költői érzék a népben nemcsak a jelenkor sajátja; megvolt ez mindig. Sőt megvolt még inkább akkor, midőn a nép és nemzet el
nevezés egy jelentőséggel bírt; midőn a nemzet színe, java, bár külsőleg míveltebb; csinosabb, daliásabb — szellemileg ép oly naiv állapotban élt, mint a köznép.
Ily korban a naiv elbeszélés határa nem csupán együgyű mesékig, rablókalandokig terjedt; a nép, mely énekelt, a nép, mely azt hallgatta, egy-azonos volt a cselekvő, a hódító, a harczoló nemzettel. A naiv eposznak mily bő tárgya, anyaga mindenütt! Ha krónikásaink nem em
legetnék is, tény gyanánt vehetnők, hogy vezéreink, Árpád- és vegyes házbeli királyaink alatt, az énekszer
zés, énekmondás e népi módja virágzott. Annál készeb
ben elhihetjük följegyzéseiket. S ha e nyomokon lefelé haladva Mátyásig, kétely szállana meg, vájjon a „tudós“
király asztala körül népi eposz zengett-e, vagy a tények olyszerű elgajdolása volt napirenden, minő a XVI. szá
zadban divatozott: az olasz Galeotti egy helye világosít.
„Vannak — úgymond — zenészek és hegedősök, kik a vitézek tetteit honi nyelven az asztalnál lant mellett éneklik. Mindig valamely jeles tett énekeltetik ; nem is hiányzik az anyag“ . „Mert a magyarok, akár nemesek,
NAIV EPOSZUNK. 11
akár parasztok, majdnem ugyanazon szavakkal élnek s minden különbség nélkül szólanak; ugyanazon kiejtés, ugyanazon szavak, ugyanazon hangsúly mindenütt“ . . .
„Innen van, hogy a magyar nyelven szerzett ének paraszt
nak és polgárnak, közép- s alrendünek egyformán érthető. “ Ezt Galeotti a nyelvre vonatkozólag mondja, de miért épen itt ? Nem azt fejezi-e ki általa, hogy Mátyás a népi éneket hallgatta s király létére is megértette; s hogy a palotában zengett ének a kunyhóban is kelendő volt? Nem száraz ténykrónika tehát, hanem az élő nép- költészet, a naiv eposz az, miről itt szó van. Hogy e neme az eposznak, századok során, a vezérektől Mátyásig, szakemberek, külön dalnokosztály által ápolva, fejtve, tökélyesítve, az idomteljesség nevezetes fokáig gömbölyűi- hetett, a dolog természetében fekszik.
De nem szorulunk puszta okoskodásra, hogy meg
győződést szerezzünk, miszerint a történeti és mondái eposz valaha költőibb alakot viselt, mint a XYI. század verselőinél Sajátságos sorsunk, hogy míg szerencsésb nemzetek legrégibb történetöket, hová a história nem ér, költői maradványokban nyomozzák: nekünk megfordítva, a história nyújt némi vezérfonalat régi költészetünkhöz.
Krónikásaink, minden józanságuk daczára sem tehetik, hogy át ne villantsák ottan-ottan a költői forrást, mely
ből gyakran mentetnek. Yajha többször tegyék e z t! vajha több figyelemre méltassák mesés részleteiben is a hazai mondát! Történetíróink örvendve emlegetik a józansá
got, mely krónikásainknál már a legrégibb korban mutat' kozik. Én nem örülök e kora józanságnak. Mytholo- giánk, mondavilágunk, úgyszólva elveszett: fölér-e e veszteséggel a históriai nyeremény? Ha krónikásaink, mint közösen véljük, nagy részben népi énekekből merí
tettek : mivel biztosabb az átvett, mint a kihagyott részek hitelessége ? Azért, hogy valószínű mit felhasználtak, következik-e, hogy való is egyszersmind?
12 NAIV EPOSZUNK.
Azonban daczára annak, hogy legrégibb történet- írásunk tudós naivságában megvetni, lenézni látszik a naív költészetet: az átszivárgóit egyes helyek nemcsak ily eposzi nyomokat sejtetnek velünk, hanem egyszers
mind a mese idomára is következtetést engednek húzni.
A részletesség, melylyel Béla Névtelenje a honfoglalás személyeit s eseményeit, egész egyes adomákig ösmeri, kétségkívül az eposz részletessége; s ha nem is ;;egy magyar Nibelungen óriási izmait“ (mikép Szalaynk elő
szavában óvakodik), de mindenesetre nagyrészt az élő
hagyomány és népköltészet maradványait kell sajdítanunk e följegyzésekben. Árpád és Zsolt kora nyújthatott leg
bővebb anyagot az énekszerzőnek: Árpád és Zsolt kora az, melyet Névtelenünk legrészletesebben ismer; Takson és Géza idejéből alig-alig tud valamicskét említeni. A honfoglalás hősei, kiknek Árpád volt középpontja, még fia körül is sereglenek; azok elhunytával megnémul az eposz ; mint a trójai hősök hazatérte fejezi be ama neve
zetes hellen mondakört. Idomilag is tehát kikerekedik az eposz-cyclus körrajza; részletekben pedig nem egy hely tünteti föl a költői eredetet. Idézem e leírást, noha másrészről nem tagadom a tényt, hogy e hely Dares Phrygius egy leírásából látszik kölcsönzöttnek; de lehet, hogy a nép-énekkel is egyező : „Vala pedig Álmos arczára ékes, de barna; fekete szemei valának, de nagyok; ter
mete magas, karcsú. Kezei izmosak, ujjai hosszúk. Maga pedig Álmos kegyes, jóindulatú, bőkezű, bölcs, jó katona volt, vidám ajándékozója mindazoknak, kik Scvthiában azidétt valának vitézek“ . Ez nem a krónikák száraz nyelve, az teljes költői ethopoea.
Ha mindazáltal a honfoglalás egyes epizódjait, mi
kép Anonymus fentartotta, költői idom szempontjából vizsgáljuk, meg kell vallanunk, hogy ott a leírt esemé
nyek összefüggése inkább csak történeti, mint költői.
NAIV EPOSZUNK. 13 Félénk józansággal kerüli a Névtelen mindazt, mi neki meseszerűnek, kalandosnak látszik; sőt különös gondot fordít arra, hogy az elbeszélt eseményeket maga korá
ban ismeretes helyhez, névhez, nemzetséghez kösse, azok
nak ez által teljes történeti színezetet adni. Hanem a krónika-cyclus, mely Kézaival kezdődik és Turóczin vég ződik, számos epizódban annyira megtartotta az eposzi szerkezetet, hogy kész mesével szolgál újabb költőknek.
Árpád, a mint az országot előbb jelképek által birtokába veszi, s aztán elfoglalja, kész költői alkat. Lehel és Bulcsú halála vitetnek, az elbúsult Lehel még egyszer kürtölni óhajt, s kürtjével bosszút áll ellenén: kerek egész, mai költő sem adhatna semmit e meséhez. Kon
stantinápoly ostroma (Turóczinál) a naív eposzt nemcsak egészben, de részben is visszatükrözi. Imhol a Botond monda, Turóczi előadása szerint. Nem azért írjuk ki, mintha nagyon ismeretes nem volna, hanem, hogy kerekded- sége feltűnjék. Opour (Apor, Apa úr), a magyarok vezére, hadával az aranykapu előtt áll. Egy görög, nagy mint óriás, kijön a városból. „Két magyarral akarok, úgymond, megvíni, s ha le nem győzöm, a görögök császárja adót űzet a magyaroknak. “ Opour Botondot egymagát szemeli ki a viadalra; ez büszkén lép elő, mondván: „Én Botond vagyok, igaz magyar, legkisebb a magyarok k özt; végy magad mellé még két görögöt, hogy egyik kimenő lel
kedet tartsa, másik testedet eltemesse; mert bizonyára adófizetőjévé teszem a görög császárt nemzetemnek“.
Ezzel délczegen megy bárójával az érczkapu ellen, hogy erejét megmutassa, s egy csapással oly lyukat vág rajta, melyen egy ötéves gyermek ki- s bejárhatna. Ekkor elkezdődik a viadal. A magyarok egyfelől, a görögök a város falain, bástyáin másfelől feszült várakozással nézik.
Maga a császár és a császárné a bástyán állnak. A két hős összerobban; a görög ellene által lováról a földre
14 NAIV EPOSZUNK.
taszíttatik, hogy azonnal kileheli lelkét. A császár és neje, roppant szégyenükben, elfordítják arczukat s vissza
sietnek a palotába. Az adót azonban a császár mérgében megtagadja, miért tartományai elpusztításával állnak bosz- szút a magyarok, és gazdag zsákmánynyal térnek hazá- jokba. — lm egy teljes, minden részleteiben fentartott.
költői mese.
Hosszas volna kimutatni a krónikákból mindazon helyeket, hol az eposzi eredet, kisebb-nagyobb mérték
ben átérzik. A modern költészet ismeri azokat, részben felhasználta, mert bennök kész mesét kapott. Béla pár
viadala, a korona és kard, a cserhalmi leányrablás, mind kész gömbölyű maradványai a népi éneknek. Salamon király háborúit, viszontagságit Turóczinál nem lehet olvasni a nélkül, hogy minden nyomon ne érezzük az eposz lehelletét. lm úgy Inoméri hely. Salamon és a herczegek.
Géza, László, már két hónap óta ostromolják Nándor- fehérvárat. A saracénok gyakran kicsapnak avarból, de kemény harcz után mindannyiszor visszatolatnak. Egyszer három saracénhős, kopjákkal, lándzsákkal, nyilakkal fegy
verkezve, kiugrik a városból, rettenetes pusztítást tevén a magyarok közt. De Salamon, a király ostromgépésze, egyet azok közül az ostromgéppel villám módra lesú jt:
kinek holttestét-* a magyarok elragadni törekesznek, de társai erősen harczolva, védik. A király és herczeg lát
ván ez összecsapást, bíztatják a körülálló vitézeket:
„Vajha a maccabaeusok szíve és vére buzogna fel a magyarokban, hogy a saracén hulláját ragadnák e l!"
Ezt hallván Opus György és Bors harczos leventék, vil
lám módra rohannak a holttest védőire. Opus túlmerészen egész a város kapujáig üldözi őket; az ostromlottak hiába szórnak rá köveket és nyilakat a vár bástyáiról: sértet
lenül visszatér. György pedig és Bors az alatt elragad
ják a hullát és csúnyaságba (in turpitudinem) vetik. —
NAIV EPOSZUNK. 15
Nem a trójaiak és görögök harcza-e ez Patroclus tetemei felett ?
Azt hiszem, hogy a felidézett nyomokból is kiviláglik már, hogy volt nálunk naiv eposz, hogy az, mint álta
lában a népköltemény, költői formában nyilatkozott. Mikép esik tehát, hogy a XVI. század epikája oly keveset örökölt elődétől; hogy a könyvsajtó korában fel nem támadtak a hegedősök énekei, sőt maga az eposzköltés mestersége is csaknem teljes feloszlásba ment át?
Oly kérdés, melyre nehéz megfelelni, mindazáltal meg- kisértem.
Már első krónikásainknál látjuk a józanságot, rnely- lyel a történetileg valót a mesétől, költeménytől igye
keznek elválasztani. Béla Névtelenje gondosan óvakodik a parasztok csacsogó énekei ellen: noha máskor meg hivatkozik rajok. A fönebbi Botond mondát például, épen azért mellőzi, mert csak népi énekekből hallotta, sehol krónikába említve nem találja. „Némelyek — így foly
tatja — azt mondják, hogy ők (Lél, Bulcs, Botond) egész Konstantinápolyig mentek és hogy Botond K. arany kapuját bárdjával beütötte: de én, mivel a történetírók egy könyvében sem találtam, csupán a parasztok hazug meséi
ből hallottam, azért jelen munkámban felvenni nem aka- rám“ . Kézai Simon nemcsak Orosius meséjében botrán- kozik meg. hol a magyarok bizonyos feslett nőktől és incubus szellemektől eredeztetnek, ^ g a d v á n „ut spiritus generare possint“ : hanem a Lehel monda végét, hogy t. i.
kürtjével a császárt lesújtotta, sem tartja elfogadható
n a k : „mert a bűnvádterhelt személyeket kötött kezek
kel szokás a fejedelmek elé vezetni“ . E kora lengede- zése a kritikai szellemnek mindenesetre feltűnő; deliem azért örvendetes, mintha így már krónikásaink adatait habozás nélkül elfogadhatnék: mert feltéve, hogy a ha
gyományból is merítettek, csupán a valószínűtlent, de
16 NAIV EPOSZUNK.
nem egyszersmind a valótlant is, állt módjukban eltávoz*
tatni; hanem örvendetes azért, mivel ama józan Ítélet
ről tesz bizonyságot, mely nemzetünk jellemében gyöke
rezik. Azonban e józanság hátrányos vala népköltészetünk emlékeire, hátrányosabb talán, mint maga a keresztény vallás terjesztése: mert ez csak hitregénknek üzent hadat; míg a korai kritika dere hagyományos költésze
tünk virágait fagyasztá el. midőn a történetből száműzni akar vala minden regeszerűt. Mert nincs a naivnak esküd- tebb ellensége, mint azon kezdetleges, szintén naív állapot, midőn valamely egyén vagy nemzet gyermeki elfogult
ságából kibontakozni kezd. Ilyenkor egy hitében meg- tértnek buzgalmával indít háborút azon tévelygés ellen, melynek előbb önmaga is rabja volt, gyűlöli azt, mert értelme világánál szégyenli, hogy valaha szerette. A kezdő tanultság ez állapota, melyet tudós naívságnak nevezhetnénk, nálunk korán mutatkozott, a mi becsüle
tére szolgál józan eszünknek; de hogy oly soká, mond
hatnám költészetben a legújabb korig tartott, ez, ha vég
zetes helyzetünkkel menthető is, büszkeségre okot épen nem ad. Az értelemnek ez idő előtti fölülkerekedése a képzelmen, okozta szerintem, hogy írott költészetünk mindjárt eleve különvált a népiestől, lenézte, megtagadta ezt, s míg ez által az utóbbinak lassú hervadását, majd
nem végenyészetét idézte elő, önmagát is megfosztotta az egyedül biztos alaptól, melyen a nemzeti költészet csarnoka emelkedhetik. Fogunk-e mi utódok ez alap hiányában, az elbeszélő költészet terén valami jóravalót hozni létre, nem tudom; részemről e hiányt fájdalommal érzem; de azon idegen népi-beszélyek követésében annál nagyobb óvatosságot ajánlok, mivel félő, hogy azokkal idegen szellem lopódzik költészetünkbe; a mi aztán semmivel sem jobb, mint akár az ó-klasszikai, akár más valamely poesis utánzásába rekedni.
VISSZATEKINTÉS.
Arany J .: Naiv eposzunk, visszatekintés.
Megjelent a „Szépirodalmi Figyelő“ 1861. évi folyamában.
I.
Tisztelt barátom Gyulai Pál ma egy hete bevég- zett Figyelői czikkében azt mondja, hogy ha az ő Szász K. elleni vitájában e lapok szerkesztője utólag sem nyilvánítná önvéleményét, e mulasztás által írói, vagy irodalmi „jellemtelenségu vádját vonná magára. Az, ki a czikket egész figyelemmel és jó indulattal olvassa, nem talál e kijelentésben egyebet, mint következtetést abból, a mit Gyulai a szerkesztői jogok és kötelességek felől már elébb elmondott; de a kevésbé figyelmes, a botránykereső, az, ki az egésznek szerkezetéből csak egyes mondatok torony hegyeit látja, könnyen úgy tekintheti, mint vádat a szerkesztő eddigi, bizalmatlan
ságot jövőbeli eljárása ellen, mint előre kész anathemát, mely lesújt azonnal, ha a pörnek vége s a szerkesztő mégsem áll elé egy tüzetes czikkel, melyben a vitát egy vagy más félre döntse. Megerősíti e botránylesést azon nyilatkozata Gyulainak, hogy ő nem akarta kimon-
2*
20 VISSZATEKINTÉS.
dani e vádat, Szász Károly csikarta azt belőle ki. Ez minden esetre úgy hangzik, hogy az irodalmi „jellem- telenségu vagy már megvan, vagy erős a kilátás, hogy meglesz, ha a szerkesztő elmnlasztja ez egyes esetben a port megosztani; s ebből aztán oly következtetés állna elé, hogy ha a szerkesztő minden egyes esetben föl nem lép mint biró, nyilatkozó vagy harmadik fél, tehát irodalmi jellemtelenség vádját érdemli. Mielőtt azonban ez a következtetés szabály, elv vagy axióma tekintélyére kapna, jó lesz egy kissé meghányni-vetni.
Gyulai a szerkesztőnek véleménye nyilvánítására, a lap irányának feltüntetésére annyi útat, módot enged, hogy csodálkoznunk kellene, ha a fenforgó esetben a
„jellemtelenség“ vádját úgy értené, mint talán némelyek érthetik, hogy t. i. azt csak mindannyiszor speciális nyilatkozással lehet elkerülni. Elmondja, mennyi módja van a szerkesztőnek lapja irányát megóvni, néha egyes jegyzetekkel, néha utóczáfolattal, néha az által, hogy az ügyet nyilt kérdésnek tekinti — gondolom, az egész lapban nyilatkozó tendentiával is, meg, ha a szerkesztő egyszersmind író is lapjában, a saját czikkeiben ural
kodó iránynyal s elszórt egyes nyilatkozatokkal is.
Gyulai tehát nem értheti akkép, hogy a szerkesztő csak úgy vegyen fel az övétől eltérő nézeteket lapjába, ha a maga észrevételeit, minden speciális esetben, vagy alárakja mint folyó jegyzeteket, vagy utólag tüzetesebb tárgyalásban kifejti. Nem értheti így, mondom, habár a fenforgó esetben épen követelni látszik is. Nem kívánhatja, hogy a szerkesztő, minden egyes kérdésnél, mely lapjában megpendül, minden vitánál, mely ott fennforog, egy örökös areopag, vagy — mivel Ítélete nem bírói decisio, hanem puszta egyéni vélemény marad
— egy örökös beavatkozó legyen a más beszédébe; egy oly akadékos gáncsoló, ki vagy minden harmadik szóba
VISSZATEKINTÉS. 21
belevág, vagy miután végighallgatta munkatársát, hono
rarium helyett azzal fizeti ki, hogy nekifordul egy pán- czélos-paizsos czikkel s bebizonyítja, hogy társa véle
ménye csak lapda volt, melyet azért dobott fel, hogy lehessen — ütni. Én, megvallom, így szerkesztett lapot még nem láttam; s ha látnék, sem volna örö
mömre« Ha Gyulai egész eddig vinné a szerkesztői kötelességet: megkérdeném tőle tréfából: vájjon a
„Budapesti Hírlap“ szerkesztője, mikor az ő a „L e g újabb magyar lyráról“ írott gyönyörű czikkeit közölte, azért nem tett-e azokra semminemű észrevételt, mivel a megbírált költők felől — Tompától Meáncsekig — tökéle
tesen az a véleménye volt, a mi a bírálónak? Nem inkább azért-e, mivel Gyulai tehetségében, igazságszeretetében teljesen megbízott, s tudta, hogy a mit ő ír, az által nyerni fog az irodalom? Mindazáltal fogná-e Gyulai, vagy bárki más, „irodalmi“ jellemtelenséggel vádolni a
„Budapesti Hírlap“ akkori tisztelt szerkesztőjét? De nem kenyerem a kötődés, jelen esetben annál kevésbbé, mert ellátom, mit felelne rá, kihez a kérdést intéztem. Azt mondaná: politikai lapnál, mely (nálunk) csak kegyelem
ből ha vet egy pillantást a szépirodalomra, nem követel
hetni, hogy szerkesztője a tárcza fölött is vigye a szel
lemi felelősséget: de ki egy aesthetikai közlöny bakjára ül, attól csakugyan megvárjuk, hogy keményen tartsa a gyeplőt. De ha megengedi tisztelt barátom, hogy lehet tárgy, melyről aesthetikai lap szerkesztőjének sincs mind
járt kész véleménye, azt sem vonja kétségbe, hogy lehet olyan is, melyről a czikksorozat vagy vitás pör végén sem állhatna elő nemhogy döntő ítélettel, de néha még határozott véleménynyel se. Teszem, egy oly kitűnő munkatársa, mint Gyulai, oly czikksort küldene be hozzá, melyben a szépnek új meghatározását kisérlené meg fel
állítani. Ama polemikus szerkesztő, ki vagy örökké
22 VISSZATEKINTÉS.
csillagoz, vagy az utolsó szót követeli, előre kétségbe esvén, hogy meghatározásnak meghatározást, vagy tüzetes czáfolatot tehessen ellenébe, — kénytelen volna visszauta- sítni a remekül írott czikket, ha, mint valószínű, abban sem találná a szépet kimerítően, teljesen meghatározva.
S mit nyerne az irodalom? Nem okosabban tesz-e, ha kiadja a sok szellemmel és remek tollal írott czikket, még pedig, ha jobbat nem tud mondani, minden észre
vétel nélkül, mint új véleményt az eddigiekhez, s ha valaki fölveszi az ellen a keztyűt, annak szavát is engedi hallatszani lapjában? Vagy a jelen és jövőbeli olvasó közönség (értem nem a gondtalanul olvasó nagyot, ha
nem a gondolkozó, vizsgálódó kicsinyt) ítéletére nem bíz
hatunk semmit? Tehetjük-e, hogy véleménye valamely tárgyról az legyen, mit a szerkesztő utoljára mond, s ne az, mit az illető czikk, vagy vitás pör folytán magának képzett; és szükséges-e, hogy mindannyiszor a szer
kesztőét is hallja, ki itt nem bíró, csupán egy harmadik fél, mely kell nem kell, ott lábatlankodik mindenütt?
Nem mondom ezzel, hogy a szerkesztőnek sohasem szük
ség vagy nem szabad közbe vagy utánszólni —- gyakor
latom czáfolna meg — de hogy ezt minden eltérő véle
mény alkalmával tennie kelljen: Tamás vagyok benne.
Utoljára nem is győzné, habár szerkesztői helyzete nem volna is „sine curaa ; (!?!) s mit nyerne vele? Azt, hogy munkatársai, közönsége előtt a „legkiállhatatlanabb szer
kesztő“ nevére tenne szert. — Nem értem tehát úgy Gyulai követelését, mintha ő minden speciális esetben replicát kívánna a szerkesztőtől, kivanata két ágra osz
lik: vagy véleményét a tárgyról hallassa a szerkesztő — vagy jelentse ki, hogy nyílt kérdésnek tekinti az ügyet.
De ha az elsőt nem teheti, mi «szükség az utolsóra?
Az által, hogy lapjába vette s hagyta vitatni pro et contra, eléggé mutatja, hogy a kérdés nyílt; az által,
VISSZATEKINTÉS. 23
hogy hallgat, pedig azt, hogy ő nem bírja, vagy nem látja még idejét bezárni.
Ennyit előre; noha „Visszatekintésem*4 ezúttal nem annyira Gyulai pörös ügyét illeti, mint igen tisztelt munka
társ Brassai úrnak a „fordításról“ lapunkban folyó derekas czikkeit, különösen a nem rég lejárt III-ik szá
mút. Csupán azért szabadkozám előre, nehogy az lássék némely föntebb jellemzett olvasóm előtt, mintha Gyulai anathemája riasztott volna rám; s azért rohanok a tudo
mány; elmésség s logica fegyveres Goliáthja ellen, gyönge pálczával ugyan, mint Dávid; de a „seregek urának neve“
nélkül. Egyébiránt én még e pálczát is leteszem: Brassai czikkének nem annyira ellene akarok írni, mint úgy mel
lette, körül is belül is; elmondani egyetmást; a mi olvasás (meg correctura) közben eszembe ötlött; en attendant, azaz míg a tisztelt író szíves lesz a hátralevő részt is beküldeni.
Soha nagyobb szükségét nem érezte irodalmunk mint most; hogy a magyar nyelvet éktelenítő s megrontó ger- manismusok s mindenféle ismusok ellen valamely erős hang szünet nélkül kiáltsa a „Carthaginem delendam“ -ot.
Régebben, ha valami idegenszerűt latinból; francziából;
németből átvettek; noha az ily kölcsönzés által a nyelv szűz eredetisége mindinkább lehímlett; az az egy vigasz
talás megvolt mégis, hogy puhán kötött; szélesszájU; ter
jengő stílus helyett, csinosabb; tömöttebb; rövidebb kezde lábrakapni: a szép selypítő, mint Kazinczy szokta kife
jezni magát. Hiba volt minden esetre alsóbb foku nyere
ményért; minő a nyelv rövidsége, csínja, hangzatossága;
magasfoku sajátságot, a szókötést, a nyelv életműszerét támadni meg; annál inkább, mert meg sem vala kisértve, ha vájjon rövidség, csín, hangzatosság nem épen úgy eszközölhető-e magának a nyelvnek határai közt. Csak egy példát hozok fel. Germanistáink mint nyelvszép
24 VISSZATEKINTÉS.
séget honosíták meg az effélét: „Nyargal a huszár forgósai süvegén, kardia? az oldalán“ stb. s nem vették észre, vagy nem akarták, hogy ezt a magyar ki tudja fej ezni rövidebben s élénkebb hatással: „nyargal a huszár, süvegén forgó, oldalán Jcard.“ Mindazáltal a mi régebben történt, legalább volt benne czél, s első tekintetre szükségesnek mutatkozott, így némileg menthető is; de a mi most csupa lustaságból, hebehurgyaságból s a magyar nyelvérzék ide s tova tökéletes kihalásából történik: az rettenetes. Nincs is már magyar syntaxis.
S a mi boszantóbb, ez idegen kakukfiak tetemesen pongyolábbak, idomtalanabbak, mint az eredeti fészek csinos madárkái. „Legyen ön oly jó, tegye meg ezt.“
Szíveskedjék megtenni. „Akarja ö n ? “ Tetszik? „L e
főzettem“ (egy novella czime, első szó egy könyvben).
Lefőztek. „ 0 nem hagy magára várni.“ Nem váratja magát stb. stb. Tisztelt munkatársunk e szerint a lel
kűnkből vette a szót, midőn ez ájulás ellen a rom
latlan, ép magyar nyelvérzékre hivatkozik, azt is jó l cselekszi, ha élesebb metszést tesz e holttetembe.
Csupán arra kívánjuk figyelmeztetni, hogy az ép nyelv
érzékre hivatkozás sem mindenkor biztos, ha az illető a népnyelvet minden, vagy minél több szójárásban nem ösmeri; egy-két vidék tájszólamának ismerete megcsal
hatja. Igaz ugyan, hogy a tájbeszédek különbsége leg
inkább egyes szavakban s azok kiejtésében nyilatkozik;
a szókötés jobbadán országszerte ugyanaz: de én mégis úgy tapasztalom, vannak a syntaxisban a tájak szerint némi árnyalatok, melyeket nem szabad kifelejtenünk a számításból, midőn a nép nyelvére hivatkozunk. Ilyen már a tisztelt munkatársunk által felhozott felelő de, s ilyet magam is tudnék említeni néhányat. Egykor erős vitám volt ezen kifejezés mellett a^a/tartani ( = úgy véln i; egyértelmű a német dafürhalten-nel), melyet én a
VISSZATEKINTÉS. 25
biharmegyei nép szájából ismerek: erdélyi barátim pedig mennyre-földre tagadták e kitétel magyarságát, szintén a nyelvérzékre hivatkozván. Ha már most rám sütik a ger- manismus bélyegét: igazok lesz-e? — Más eset. Bihar
ban : „ vele átellenben“ — „ vele szemközt“ . Átkelve a Tiszán, egyszerre hallom : „ neki átellenben“ — „neki szemközt“ . Soha nem hittem volna el, hogy ez utóbbiak magyarul vannak, ha csupán bihari nyelvérzékemre támaszkodom. És most melyiket vádoljam idegen bűzzel?
Nem merem egyiket is. — Vagy lehet-e mondani, hog\~
„megunja magát“ (er langweilt sich) németes, s unatkozik a magyar; mely új szót a nép sohasem használja, míg amazt kirekesztőleg, holott amaz szorosabban illik a német kaptára. Ismétlem, óvatosak legyünk a nyelv
érzékre hivatkozásban.
Mit az összefüggés, ellátni szavakra megjegyzettem, annak állok. Az elsőnek nem magyarságát, csupán régi
ségét vitatom, mert elvont értelme lévén, csak könyvből ismerem, a nép nyelvéből nem tudom támogatni. Máskép vagyok az ellátni-val. Ez két elemből van összetéve: el és lát. Tökéletesen osztom értekezővei a boszankodást, melyet benne az el-(ros$zul)osztani, el-(fé\Ye)ismerni-féle germanismus k ö lt: mégis íme, ha megkérdezem ifjúkori nyelvérzékemet, egyetlen egy szóban, de csupán ebben, az eí-határozónak oly árnyalatát lelem, mely igen húz ama németeshez. Számtalanszor hallottam, azon nép közt, melynek a Toldi nyelvét köszönöm, hogy péld. „a húsz garas csak 19-re ütött ki, mert talán egyet elolvastak a többi k özt;“ vagy hogy „egy huszas hamis volt, de elol
vasták,“ azaz nem vették észre, mikor olvasták. Ez csu
pán az olvas igében, mikor értelme: számlál; itt is, midőn egyet a többi közt; de már nem mondanák:
a pénzt (összesen) elolvastam, azaz rosszul olvastam. — Továbbá az el határozó értelmét illetőleg, adnom kell
2 6 VISSZATEKINTÉS.
valamit a t. munkatárs által mondottakhoz. Legszokot- tabb értelmét, mely valamely cselekvésnek távolítás általi bevégzése, ő mellőzi, mint czéljához nem tartozót. Min
den magyar érzi a különbséget e k özt: megvág és elvág.
Mindegyik bevégzett tény, de az utóbbi távolít is. 0 ama ritkább, de szintoly magyar értelmet veszi: elnéz, azaz nem akar valamit észrevenni; és elnéz, azaz nem büntet meg. Van még egy harmadik árnyalat. Elnéz, azaz csen
desen végig vár, kiles valamit. „Csak elnézem mit csinál“
. . . mondja a magyar népdal, melynek ríme nem idézni való. Elnézem, hogy mi lesz már belőle. Itt folytonos pas
siv állapotot fejez ki az el. így áz ellátni is. Elláttam én azt, hogy soha sem leszek gazdag ember. Azaz végig
néztem egész életpályámon és meggyőződtem. — Másik elem az ellát-ban a lát. Értekező szabályul állítja f e l :
„a magyar a lát igével csakis a látást, a valódi látást fejezi ki, és semmi más kezelést, működést vagy hatást.“
Igaz lehet; de csak úgy, ha a látást át is viszszük (trópusban), s akkor mindjárt nem a valódi látás lesz, s megtörik a szabály. Mindenki tudja, hogy a „szívesen látom“ több, mint a puszta látás, több mint csupán örömest bámulni valakire, benne foglaltatik a nyájas, előzékeny, vendégszerető fogadás, olykor az étel, ital s más anyagi dolog is. Gyakran pedig a lát, mint a gyakorító látogat tője, ez utóbbinak értelmében hasz- náltatik. „Sok jóval lát az istenu — több lesz, mint videt bizonyára. Hozzá vagy utánlátni sem a puszta passiv bámulás; a lát értelme épen valami más „kezelést, működést, hatást fejez kiu a felhoztam példákban; s ezek társaságában hadd nyerjen irgalmat a vendéglátás, melynek a szerkesztői jegyzés pártját fogta.
Most jő a kinéz, mely tagadhatatlanul ocsmány Tcinézer (chineser) s z ó : „csípd, rúgd, döfd, valahol kapod a gaz kölyköt.“ A magyar Jcinéz az ablakon, Tcinéz valakit a
VISSZATEKINTÉS. 27
templomból, azaz elvárja, míg kijő, de nem néz ki hal
ványan s nem néz hi (űz ki, nézéssel) a társaságból vala
kit, mint ez legközelebb szintén lábra kapott.
Nem mehetek el a bír ige mellett se szó nélkül.
Azt mondja t. értekezőnk, hogy a „bírok vele“ tőstör- zsökös magyar értelme háttérbe és utoljára egészen ki lesz szorítva — a felkapott „ich habe“ fordítás által. Ha megkérdenők olvasóit, húsz közűi nem tudom hány bírná megmondani, mi hát a „bír vele“ vagy általában a bír tőstörzsökös magyar értelme. Legkiválóbb & possum és possideo. Amaz határozatlan móddal: „néni bírom meg
enni;“ ez többnyire tárgyesettel: „ki bírja most ezt a pusztái“ (még pedig haszonbérben is : birja, nem tartja).
Méltó megjegyezni, hogy valamint a possideo-nak tője a possum : úgy a bir igének is azon jelentése, mely hatást, tehetséget, uralmat fejez ki, régibb, eredetibb annál, mely pusztán birtoklást tesz. Ezért még ma is a valódi magyar nyelv több szókötési formában ismeri possum-hoz közelítő értelemmel, mint birtoklást jelentővel. „Nem bírja elvégezni a munkát“ — „annyit vállalt, hogy nem bír vele“ — „indulatos, nem bír magával“ — „egy idő óta beteges, nem bírja magát“ — „jól bírja magát, mióta az ipa vagyona rászállott“ *— „bírja még ez a kalap“ —
— „a ki birja, marja“ — „rábírta magát nagy nehezen“
— „bírja a ló a szekeret, a szekér is a terhet“ — „meg- bír a jé g “ — mindez s lehet még több is, nem a birtok
lásra, hanem a tehetségre vonatkozik Sőt a második a possideo értelem, már átvitel útján származott ez elsőből, úgy, hogy a bir őseredetileg nem a vagyon léteiét, hanem az a feletti szabad rendelkezést, uraságot jelenti. Világ- táró Sándor, nem a ki a világot bírja (possideo), hanem a ki uralkodik a felett (latinul az armipotens kaptájára üthető mundipotens fejezné ki). „Szegény ember szán
dékát boldog isten bírja“ — (nem habet, se nem possidet)
28 VISSZATEKINTÉS.
rendelkezik fölötte. „Vasvesszővel bírja (angolul: he rules, he stuays) ellenségét“ azaz hatalma van a fölött, ura, parancsnoka. Ajánlom e szép erőteljes értelmet nem csak fordítóink, de kivált eredeti költőink figyelmébe.
A bíró sem azt jelenti, a ki birtokol, nem is azt, a ki ítél, hanem a kinek hatalma van a törvényt végrehajtani, a ki potens; minél az erdélyi dulló (kétséges Gyula eredetét mellőzve), egy fokkal még keményebben jelzi az anyagi erőszakot a végrehajtásnál. — A második, a birtoklási értelem alárendeltségét mutatja már az is, hogy míg az elsőt, mint láttuk, a nép nyelve több szó
kötési alakban, többféle ragozással használja, itt egye
dül a tárgyesetre, így is csak nehány kifejezésre szorít
kozik. ,,Ki bírja most ezt a pusztát?“ nem jó lenne:
„k i bír e pusztával?“ tárgyeset kell hozzá. De tárgy
esetben sem jó volna : „ki bírja ezt a lovat ? ezt a pálczát?
ezt a kalapot?“ úgy hogy még itt is a vagyon létele mellett benn van az eredeti fogalom, hogy az a vagyon egyszersmind oly természetű, mely úrrá, függetlenné teszi a birtokost; tehát nem ingó, veszendő birtok. „Ezt a földet a szomszédom bírja“ helyes, ép úgy, mint: „ez a föld a szomszédomé;“ de már ez: „Péter sok pénzt bír“ nem jó, mert a magyar a pénzt nem tekintette a hatalom biztos és maradandó kútfejének. — „P. sok pénzzel bír“ — ezt a romlatlan ép magyar nyelv nem ism eri; * de az írói nyelv nagyon régen befogadta, innen, ha teljes kiküszöbölése nem sikerül, ajánlatos,
* Sajátságos az a nyelvhasználat. „Bír földdel, házzal* —
„bír földet, házat* íg y mondva egyaránt népietlen. De parti- cipiumban; „jó módú, házzal, föld del bíró em ber“ már van akár
mennyi ; ellenben „házat, földet bíró“ m eg nincs; noha kérdhetem:
„ki bírja ezt a házat, ezt a fö ld e t? “ megfordítva pedig nem kérd
hetem : „ki bír e f ö ld t ó , ház^aZ ? “ Ily finom árnyalatok daczolnak minden szabálylyal, itt eleven nj'elvérzékre van szükség.
VISSZATEKINTÉS. 29
hogy a Stilist a inkább kerülje, mint keresse. Elvont fogalomra vinni pedig: „P. jó erkölcsbe/ bír“ — vagy épen: „jó erkölcse# bír“ majdnem hazaárulás; ellenben személyre lehet; tárgyesetben, s Petőfi nem magyartala
nul zengi:
De ha téged bírhatnálak, E világért nem adnálak.
H .
Egy ember-életkor folyhatott le, amúgy Dávid értel
mében; mióta a magyar nyelvészkedés tüzetesebben és nagyobb szenvedéllyel lát dolgához; mióta nem csupán nyelvtanokat; leginkább iskolai használatra termel, ha
nem mélyebben igyekszik behatni a nyelv természetébe;
fürkészi sajátságait, bopezol és hasonlít; rendszerez, osz
tályoz ; egy szóval többé-kevésbbé tudományos állás
pontra törekszik. De ha végig tekintünk e 70— 80 évi működésen, s Révay magyarságától le egészen az
„Ugornya = ugordj na !“ vagy „Máramaros .== már ama rossz“ -féle nyelvészkedőkig: sajnálattal veszszük észre; hogy csaknem minden figyelem, érdek, szenvedély, törekvés, kutatási szomj a szavak teste körül forog; a mi azoknak; s így a nyelvnek is; szelleme volna, a szavak
kal élés, igaz magyarosság a kifejezésekben, a helyes az ékes syntaxis, aránylag mellőzöttnek, művelés nélkül hagyottnak mondható. Az etymologia szokott nyelv
tani értelmében: „szófejtés, szónyomozás“ többnél-több vizsgálót s amúgy vaktában találgatót vonza körébe;
de amaz eredeti értelem, hogy kelljen magyarul igazán (sToywoc) beszélni, vagy írni, aránylag kevés méltatásban részesült. Azon egy-két pályamunka, mely a magyar szókötést tárgyalja, sőt maga az Akadémia által kibo
csátott „Magyar nyelv rendszere“ is, vajmi sovány aratás
30 VISSZATEKINTÉS.
e gazdag m ezőn! Nem kisebbítem a szónyomozók érde
meit, de fájlalom, hogy míg a „szavak egérfarkába“ oly makacsul kapaszkodunk, elhanyagoljuk a mondatot;
míg egyes halvány gyökök elhangzott értelmének föl
derítésén izzadunk, nem szentelünk hasonló buzgalmat mindazon árnyalatok összegyűjtésére, melyeket az élő
nyelv a szavakhoz kapcsol; míg elmések, legtöbbször túlelmések vagyunk a rideg betű jelentéséből mindent kiokoskodni, a szókötésben; stilban mintegy a véletlenre, ösztönre, kisebb-nagyobb mértékben megromlott nyelv
érzékünkre hagyatunk; röviden: csinálunk, építünk nyel
vészeti rendszereket, s írunk minden egyebet is, rossz magyarsággal. Gyűjtjük a tájszavakat; de az első esetben, ha valamely kitételt nemzetiesség szempontjából az élő nyelv fóruma elé akarjunk vinni, felakadunk, mert nincs gyűjtemény a tá jolá sok ra , értem a nyelv syntacticai használatára egyes vidékeken, mely pedig, mint előbbi czikkemben is érintem, különböző lehet. Tompa egy versében olvasám: ,,Csak egy torony a s z á m á r a ez vidé
kemen annyira ismeretlen szólam, hogy fejet csóválnék magyarságára, ha nem tudnám azóta, hogy egész nagy környék népe ajkán használatos. A gondolkozó stilista fennakad minden lépten, egy egyszerű ö vagy az bök
kenőt gördít eléje, mely és mi elállja útját; nem is említve elhagyottságát az igeidők használatában, a szen
vedő forma körül; s mellőzve az idegen ajak és toll gyötrelmeit, ha nyelvünk szókötési csínját-binját el akar
ván sajátítni, szabályt keres, de nem talál. Bizony háladatosabb munka lenne kiaknázni az ép élő nyelv szó
lásbeli kincsét, addig, míg az irodalom lávája azt is el nem borítja, mint a betü-changeirozás bűvészeié által homlokegyenest ellenkező rendszerek kártyavárát épít
getni (tisztelet a kivételeknek!) a szavak és hangok eredeti jelentéséről, származásáról, s úgy tenni, mint az,
VISSZATEKINTÉS. 31
ki nemzetünk ázsiai történetét nyomozván, a mai-ról semmit sem tudna. Ezért helyezünk mi nagy fontossá
got t. munkatársunk Brassai felszólalására; ezért kísér
jük (azt?) saját, már olyan a milyen, észrevételeinkkel;
noha lapunk köre és programmja korántsem elég tágas e rengeteg tárgy megvitatására, s valamint a Brassai czik- két, úgy a mi variatiónkat alig lehet figyelemgerjesztés
nél egyébnek tekinteni.
A mit értekező a nominativus alany s hozzácsatolt szenvedő formáról mond, abban egyet ért vele minden ép nyelvérzékü magyar ember. „ 0 haragudt volna, ha Elemér meglepi“ ezerszer magyarabb, mint: „ha Elemér által meglepetik;u valamint ez: „a felkelők megverettek a törökök által“ — nyelvünk szellemében így van jó l:
„a felk előtó megveríáfc a törököké Tisztelt munkatár
sunk; midőn a szenvedő formának ily módon használá
sát megrója, s méltán — nem bocsátkozik ama vitás kérdésbe, ha általában létezik-e, jogos-e nyelvünkön a passiva. 0 csak azon merev szófűzés, mondatalkotás ellen tiltakozik, mely a nyugati nyelvekből árasztotta el stilunkat: hogy t. i. elül álljon az alany; nevező eset
ben, s vonja; mint gőzös az utána ragasztott lusta hajókat, a szenvedő vagy vegyes constructio lomha ter
hét. De függőben hagyja, vájjon nincsenek-e esetek, s melyek azok, hol nyelvünk szelleme megtűri a pas
siv kifejezést. Hihetően szűkebbnek látta terét, hogy- sem itt belevágjon ama fontos kérdésbe, melyet stílünk érdekében valahára tisztába hozni annyira szükséges volna. Legtöbb író annyira fordítja saját gondolatait is, hogy jó l sem esik neki, ha örökös tatom tetem éktelen czondrájába nem öltözteti. A költői nyelv, élénkebb, hatályosb, emphaticusabb természeténél fogva, még ed
dig mintegy össztönszerűleg visszaborzadt a szenvedő constructiók keletien tésztájától: de már oda is kezd
32 VISSZATEKINTÉS.
beharapózni, s nagyban elő fogja segítni ama „lágy
mosói“ ruganyosságot, melyről egy más alkalommal emlé
keztem. Némely író ellenben tartózkodva él a szenvedővel, de nem lévén zsinórmértéke, inkább a véletlenre s pillanatnyi szóróitságra bízza, hol kerülje a passivát, hol ne. Mindennek a magyar syntaxis, a magyar stilis- tica művelése, még pedig főleg az élő, romlatlan nyelv
érzékre alapított művelése vetne véget. Hogy ily kér
dés ezen mi töredékes jegyzeteinkben meg nem oldható, mindenki belátja: azonban felhasználom ez alkalmat, hogy a szenvedő formának nyelvünkben létezéséről, me
lyet némely purista kereken tagad, holmi észrevételt el
mondjak.
Köztudomás szerint, a népnyelv kerüli az at-et; tat- tet, annál inkább a szörnyeteg tattat-tettet idomokat, mint szenvedőket. Ha egyiket vagy másikat elvétve hal
lanék is, inkább az irodalomból odaszivárgott, de soha vérré nem vált idegenszerű (heterogen) elemnek kellene tartanunk. Azt jelenti-e ez, hogy a magyarnak nincs, eredetileg sem volt szenvedője? — A régi Halottibeszéd
ben van egy hely, melynek elfogadott szószerinti olvasása ez: „kinek adott hatalm oldania és kötnie,“ jelentése pedig a z : „kinek adatott hatalm oldania és kötnie.“ E szerint már e legrégibb emlékben megvolna a passiv idom, at-et, mely csupán a leíró tollvétsége által maradt volna ki, mint Toldy habozás nélkül állítja. De az a körül
mény, hogy e szenvedő idom csupán ez egyszer fordul elő az egész beszédben, óvatossá tesz, tolihiba bélyegét ütni rá, mert nincs honnan igazítni meg. Ha több at-et szenvedő is fordulna elő benne, habozás nélkül mondhatnék lapsus calami-nak; de így, kivált midőn az élő nyelv ma is tiltakozik a passivának ezen formája ellen : jó lesz meggondolnunk, vájjon a romlatlan ép nyelvhasználat nem adna-e kulcsot a szó megfejtésére.
VISSZATEKINTÉS. 33
Kétségtelen, hogy habár az at-et, tat-tet forma nem létezőnek mondható is a magyar népnél: a passiv ki
fejezés lényege nem hiányzik teljesen nála. Ez leginkább részesülő alakban tartotta fenn magát. Hiszen van „foga
dott fiú“ , mi épen annyi, mint „ fogadtatott fiú“ ; van ,,ölő csirke“ a. m. „ölendő“ vagy „ölni való csirke;“
van „lakóház“ a. m. lak-ać-ó“ ház; már nem is „lakan
dó“ , mert ez jövőt fejezne ki, nem is „ lakni való“ , mert ez csak annyit mondana, hogy „lakásra alkalmas“ ; míg a „lakóház“ épen olyat fejez ki, mely valósággal
„la k a ik “ . E szerint a nép ily esetekben a szenvedő lényegét fejezi ki, de a szenvedő formája nélkül. Min
den esetre annyit mutat ez, hogy a szenvedő lényege nem idegen a nyelvtől, legalább a szókötés némely for
máiban; de az activától külön forma hiányzik rá; mert ha a tat-tet egyidejű alak volna a nyelv teremtődzésé- vel, a nép használná azt; midőn passiva kitételre szorúl.
Menjünk tovább. — Van még ma is néhány igénk, mely a puszta ik hozzátoldása által közép vagy szen
vedő értelmet nyert. Tudnivaló, hogy az ik-es végzet csupán némely idők némely személyeihez járul: a többi minden idő és személy az activa idomot használja közép (vagy talán szenvedő) értelemben. „A cseléd eltört egy poharat; eltört a pohár,“ amaz cselekvő, ez közép, semmi különbség a formában. „Az ember nem hallott semmit;
mert a zaj miatt nem hallott (hallszott, hallatszott is) a szó.“ Első esetben az igető hall-tör; másodikban hallik-törik\ az iktelen végzetek merőben a cselekvő ido
mot tartják oly középidői értelemmel, melyet keskeny árnyalat választ el a szenvedőtől. Ilyen még az old- oldikj szeg-szegik (szárnya szegik) s egy pár ezenkívül.
Ily forma a bír is, melynek ikes alakját ugyan nem ösmeri a népnyelv; de igen középjelentését cselekvő formában. „Rossz kézre bírt ez a jószág“ majdnem
Arany J. ; Naiv eposzunk, visszatekintés. 3
34 VISSZATEKINTÉS.
annyi, mint: „jutott“ . De ikes alakját is fölleljük a régibb nyelvhasználatban, például Kádár István histó
riájában. melynek népies eredete (katona írhatta) meg
erősíti bizalmunkat, hogy itt az élő népnyelvvel van dolgunk, nem irodalmi erőszakkal. Azt mondja t. i . :
„Mindjárt a város is pogány kézre bíré&“ ; mi tisztán mutatja, hogy Mr és bvrik épen úgy áll egymáshoz, mint tör-törik, hall-hallik, old-oldik.
Ha e néhány példa, ha a részesülőnek úgy cselekvő, mint szenvedő értelemben használása, ha az at-et formá
nak e mai napig idegenszerűsége a népnyelvben s mind
amellett a passiva lényegének némely szólásokban ma is fönléte feljogosítna bennünket ily hypothesisre; tekin
tetbe vévén azt is, hogy minél feljebb megyünk a nyelvtörténetben, annál egyszerűbb eszközökhöz látjuk a nyelv alkotó szellemét folyamodni; azt kellene állíta
nunk, hogy a magyar nyelv, arra nézve, hogy a cselekvő igetöt középpé, vagy szenvedővé változtassa, elégnek tar
totta csupán ik végzetet toldani hozzá. E szerint, a mely idők ik nélkül formálják személyeiket; ott a cse
lekvő és szenvedő, vagy közép szóidom közt semmi különbség nem volt. így már nem volna szükség a halotti beszédbeli adott-ra nézve a tolihiba nagyon ruganyos mentségéhez folyamodni; hanem egyszerűen azt mond
hatnék, hogy valamint (részesülőben) „adott szó“ ma is annyi, mint „adatott szó“ : úgy régen a: „kinek adott hatalm“ (a jelentő múltban is) annyi volt, mint ma:
„kinek adatott hatalom;“ a mint hogy „nem hallott a szó“ ma is közel ezt teszi: „nem hallatott.“ — Mind ebből nem azt akarom kihozni, hogy állítsuk vissza a szenvedőnek ily egyszerű módon képzését; mert ez, a felhozott példákon kívül most már még idegenebb volna a nyelvérzéktől, mint az at-et forma; hanem azt aka- rám világosítni, hogy a passiva lényege at-et nélkül is
