LENGYELORSZÁG LAGZI ISTVÁN
Magyarok és lengyelek
„egymásnak vetett háttal"
A MAGYAR—LENGYEL KAPCSOLATOK, A BARÁTKOZÁS ÉS A BARÁTSÁG EZER ÉVE
A m a g a m részéről m i n d i g örvendek, ha a magyar—lengyel történelmi kapcsola- tok ezeresztendős m ú l t j á n a k fehér foltjai ritkulnak, ha tartalmas és szép könyvek, írások l á t n a k napvilágot. A z e l m ú l t években nem volt ok a panaszra. Számos szín- vonalas — a magyar—lengyel kapcsolatok áttekintése és megértése szempontjából fontos — m u n k a került a könyvesboltokba. Kovács Endre Kossuth-díjas történésztől egymás u t á n jelentek meg a magyar—lengyel viszony különböző korszakait vizsgáló könyvek. ( K ü l ö n is meg kell említeni A magyarok és lengyelek a történelem sodrá- ban c í m ű m u n k á j á t , mely első ízben tekinti át a magyar—lengyel kapcsolatok ezer- esztendős múltját.) A magyar—lengyel kapcsolatok alakulásáról k o r á b b a n a felejthe- tetlen e m l é k ű Divéki Adorján, Veress Endre m u n k á i , Bajcsy-Zsilinszky Endre, Tom- csányi János, Kertész János és mások publicisztikája segítették a megismerésre szomjazókat. Csapláros István adatokban gazdag írásai, Hopp Lajos idevágó tevé- kenysége a magyar—lengyel kapcsolatok egy-egy fejezetének megértéséhez n y ú j t segítséget. A művelődéstörténeti, művészettörténeti területeken Petneki Áron ért el eredményeket. I r o d a l m i vonatkozásokban a legutóbbi évek termései közül Kovács István, Kiss Gy. Csaba és Molnár István irodalomtörténészek munkásságára t u d u n k támaszkodni. N e m lehet és nem is kell tehát arra hivatkozni, hogy alapvetően „ ú j "
kutatásokra v a n szükség.
A k ö z e l m ú l t b a n a Corvina Könyvkiadónál két csodálatosan szép könyv is gazda- gította ismeretünket. A magyar—lengyel kapcsolatok ezer éve című, a b u d a i királyi palotában bemutatott (illetve a krakkói W a w e l b e n is megrendezett) reprezentatív kiállítás anyagából válogatva magyar és lengyel nyelven díszes kivitelű könyvek je- lentek meg. A magyar nyelvű változatot Kovács Endre és Dávid Katalin, a lengyel nyelvűt Waclaw Felczak és Andrzej Fischinger m u n k á j a k é n t dicsérhetjük. A közölt képanyag szinte azonos, a bevezető t a n u l m á n y történelmi részét Kovács Endre, illetve Waclaw Felczak írta. A Magyarország Lengyelország. A barátság ezer éve — Polska Wqgry. Tysiqc lat przyjazni c í m ű két könyv, és a korábban említettek is érzékeltetik, hogy a magyar—lengyel kapcsolatokkal foglalkozók és az érdeklődők számára egyre bővül a szakirodalom tárháza. Igaz, v a n n a k még fehér foltok, v a n n a k újrafeldolgo- zásra váró, újragondolásra érdemes kérdések is.
Igen nagy jelentősége van annak, hogy a magyar—lengyel kapcsolatok története iránt az utóbbi időben megnőtt az érdeklődés. A szakirodalom nem kellő ismereté- nek (is) köszönhetően a népszerűsítő cikkek, a magyar—lengyel kapcsolatokat csak
„érintő" írások között olykor n e m kellően átgondolt, zavart okozó, közgondolkodásun- kat károsan befolyásoló m u n k á k is napvilágot láttak. Pedig a barátság ezer évét át-
tekintő két könyv elolvasása is segítséget adott volna a n n a k felismeréséhez, hogy a vizsgálódások és megállapítások esetében a mindenkori h a t a l m i érdekek, a fejlődés fő vonalának figyelembevételével a történelmileg múlandó helyett a maradandóból, a lényegtelen helyett a lényegesből kell kiindulni.
A magyar—lengyel jószomszédi viszony vizsgálatánál, a z országaink közötti meg- értés, segítőkészség és rokonszenv megléte az, a m i a k u t a t ó és az érdeklődő figyel- mét egyaránt megragadja. Mindezek a nemes, politikai t a r t a l o m m a l telítődött jelzők évszázados m ú l t r a tekintenek vissza. A magyarok és a lengyelek — a K á r p á t o k jó- voltából — elég messze voltak (és hosszútávú politikai érdekeik is távol estek) ahhoz, hogy tartós érdekellentét j ö j j ö n létre, hogy érdemi háborúkat, országaik létét be- folyásoló háborút (háborúkat) v í v j a n a k egymással, de elég közel voltak ahhoz, hogy
— Száraz György szavaival élve — „egymásnak vetett háttal" segítsék egymás füg- getlenségi harcát, a nemzeti létért folytatott küzdelmét, vagy „egymásnak vetett hát- tal" lépjenek fel a német (porosz), osztrák, orosz, török t á m a d á s o k ellen.
Kapcsolataink első századaiban a kor igényeinek és szükségleteinek megfelelően a dinasztikus kapcsolatokon volt a hangsúly. M á r I I I . Béla és Igazságos K á z m é r len- gyel király közötti megegyezésben (1193) kiemelt hangsúlyt kapott a barátság m e l l e t t a megsegítés gondolata is: „ . . . érinthetetlen barátság legyen a két ország között, hogy m i n d k é t ország közös ellenségei ellen közösen harcoljanak, hogy kedvező ese- ményekből közös hasznot merítsenek, és a kedvezőtlenek között kölcsönösen segítsék egymást." Kapcsolataink aranyfonala az évszázadok alatt ezekből a gondolatokból szövődött, kapcsolatainkban az előbb említettek alkották a maradandót, a z előre- mutatót, a történelmileg lényegest.
Történelmileg lényegtelennek tartom azt, hogy a hercegek, elűzött főemberek, kegyvesztettek egyike-másika elidőzött B u d á n (vagy éppen K r a k k ó b a n ) , i n t r i k á l t a k , hódítottak, esetleg családi viszályokat okoztak. N e m tagadható, hogy m a g y a r — l e n g y e l viszonylatban voltak időleges ellentétek — többek között — Halics és Szilézia birtok- lásáért, voltak esetek, a m i k o r m a g y a r hadak lengyel földön, lengyelek Magyarorszá- gon háborúztak. A dinasztikus kapcsolataink évszázadai alatt a magyar—lengyel vi- szony lényegét (!) azonban n e m ezekben a történelmileg m ú l a n d ó történésekben kell keresni. Kapcsolatainkban elsősorban az egymásrautaltság, a közös ellenség miatti és elleni harcban kialakult együttműködés, majd a szabadságharcok idején kikovácsoló- dott rokonszenv s új értelmet nyert törekvések kaptak hangsúlyt.
W a c l a w Felczak neves lengyel történész, a Lengyel—Magyar Történész Vegyes- bizottság alelnöke nagyon szépen, közérthetően elemezte a m a g y a r és a lengyel tár- sadalom fejlődésének közös vonásait, azokat a történelmi grádicsokat, melyeket kö- zösen, többnyire azonos körülmények között kellett és lehetett kölcsönösen m e g j á r - nunk. A gazdasági, társadalmi fejlődésben m e g m u t a t k o z ó a n a l ó g i á k a d n a k — t ö b b e k között — magyarázatot arra is, hogy a történelem gyakran adott fel — t a r t a l m á b a n
— azonos kérdést, s éppen ezért a fejlődésbeli hasonlóságok m i a t t ezekre h a s o n l ó választ lehetett, kellett adni. Tehát nem az ellentétek, h a n e m az azonosságok, a ha- sonlóságok, a mindkét részen gyakran előforduló bukások, vereségek és a nemzeti fennmaradás érdekében tett erőfeszítések voltak azok a kérdések, melyek kialakí- tották, de számos vonatkozásban meg is szabták a magyar—lengyel kapcsolatok fej- lődésének irányát és területeit.
A középkori kapcsolataink tekintetében mindenekelőtt figyelembe kell v e n n i az európai erőviszonyok alakulását, azokat a történelmi helyzeteket, melyek megszabták a két ország lehetőségeit: a lengyelek a poroszok (németek), a Német Lovagrend, a tatárok, svédek, törökök támadásaival, terjeszkedésével ( m a j d később a cári Orosz- országgal), tehát keleti, északi és nyugati ellenfelekkel vívtak hosszabb-rövidebb időt igénylő harcot, küzdelmet; a magyaroknak német, tatár, török, m a j d osztrák veszély okozott problémákat. A z idők f o l y a m á n (a X V I I I . századtól) Lengyelországot, a len- gyel államiságot a porosz, orosz, osztrák részről érte megsemmisítő t á m a d á s . A z 78
európai reakció előbb említett h á r o m nagyhatalma részérő] Magyarországot elsősor- b a n az osztrákok (és ideiglenes szövetségese: a cári Oroszország) veszélyeztették.
A lengyeleknek tehát az északi, nyugati és keleti határaik mentén voltak nehézsé- geik; a magyaroknak a történelem során többnyire nyugatról és délről j ö v ő támadá- sok, h a t a l m i törekvések ellenében volt szükség arra, hogy északon, a magyar h a t a l m i aspirációkat sohasem veszélyeztető országnak vesse a „hátát" és „vállát", olyan or- szágnak, mely sohasem veszélyeztette az ö n á l l ó á l l a m i létét, a nemzeti fejlődés folya- matosságát. Ez az ország Lengyelország volt.
A z érdemi együttműködés terén — többek között — gondoljunk csak IV. Béla és Szégyenlős Boleszláv, V. I s t v á n és Fekete Leszek krakkói fejedelem, K á r o l y Róbert és Nagy K á z m é r (Lokietek Ulászló) kapcsolatára, a Jagellók korára, a krakkói egye- t e m kisugárzó hatására, a reneszánsz jegyében kialakult művelődési kapcsolatokra, Báthory lengyel királyságára, a k u r u c kori lengyel kapcsolatokra. Ez utóbbi m á r egy minőségileg is új korszak kezdetét jelentette.
A történelmi vizsgálódások során szembetűnő, hogy a X V I — X V I I . században Magyarország h á r o m részre tagolódva vívódott a lét és a nemlét között; a X V I I I — X I X . században Lengyelországot a szomszédos nagyhatalmak ugyancsak h á r o m részre osztották fel. A h á r o m részre osztott Lengyelország területén fel-fellobbantak az ellenállás, a szabadságharcok tüzei. Egy-egy vesztes felkelés u t á n szinte hagyomá- nyosan Magyarország fogadta be a m e n e k ü l ő lengyelek egy részét. A szerencsétlen kimenetelű bari konfederáció (1768—1772), m a j d a Koáciuszko-felkelés (1794) u t á n az üldözöttek közül számosan magyar földön kerestek s kaptak menedéket.
N e m felszíni jelenségről volt szó az 1830/31. évi lengyel felkelés idején sem.
A lengyel nép szabadságharca mellett emelte fel szavát a magyar politikai és iro- d a l m i élet legkiválóbb képviselői k ö z ü l Perczel, Wesselényi, Pálóczy, Kölcsey, Kos- suth, Deák, Kazinczy, Bajza, Vörösmarty. Madarász József az 1830. évi, úgynevezett Novemberi felkelés magyarországi hatásáról megható sorokban emlékezett meg: „ A szabadságra törekvés e harcában ú j világ tárult fel előttem és az ifjúsággal én is lel- kemből k í v á n t a m a lengyel nemzet győzelmét." Ahogy Kovács Endre is írta, a kassai ifjúság 1831. július 19-én rokonszenvtüntetést szervezett a lengyel felkelők támoga- tására. A z utcára kivonult ifjúság „Éljen a magyar nemzet! Éljen az a l k o t m á n y ! Éljen Skrzynecki! [a lengyel felkelés egyik vezetője — L. I.] Éljenek a lengyelek!
Pusztuljon a n é m e t ! Pusztuljon a m u s z k a ! " A lengyel nemzeti felkelést véresen le- verő cári seregek tettei Magyarországon is rémületet és ellenszenvet keltettek. Ezek az érzések tükröződnek Bajza József és Vörösmarty Mihály lengyel tárgyú verseiben is.
1831 elején Magyarország vármegyéiben gyűjtést szerveztek a felkelők megsegí- tésére. ö n k é n t e s akcióról volt szó, a vármegyék többsége mégis lengyelbarát állás- pontra helyezkedett. A bécsi udvarral szembeni politikai ellenzékiség megerősödésé- ben a lengyel felkelésnek döntő szerepe volt, a lengyel példa lelkesítőleg hatott s tanulságul szolgált a reformkori politikai nemzedék számára. A politikai p á l y á j á n kezdő lépéseket megtevő Kossuth Lajos Z e m p l é n vármegye közgyűlésén szenvedélyes hangú beszédben foglalt állást a lengyelek mellett: „A lengyelek ügye Európa ügye, s bátran merem mondani, hogy aki a lengyelt nem tiszteli, aki áldást n e m m o n d igaz- ságos fegyvereire, ön királyát, ö n h a z á j á t sem szereti." Kossuth a lengyel szabadság- harcot m á r akkor is kapcsolatba hozta magyar nemesség előtt á l l ó politikai felada- tokkal : „ . . . mert m i d ő n a dicső lengyelek mellett szóllunk . . . h a z á n k függetlensége mellett b e s z é l ü n k . . . ezt parancsolja az emberiség s háládatosság." A k o r á b b a n m á r idézett Madarász Józsefet is hasonló gondolatok foglalkoztatták. E m l é k i r a t á b a n az 1830/31-es lengyel szabadságharcra utalva megfogalmazta: „ M i n t h a m i n d e n k i érezte volna, hogy Lengyelország visszaállítása és a lengyel nemzet szabadságának kivívása egyúttal saját h a z á n k n a k és nemzetünknek, alkotmányunknak, szabadságunknak is b i z t o s í t é k a . . . " A magyarországi lengyelbarát rokonszenv a reformkori politikai küz- delmekben m é l y ü l t el igazán, ettől kezdve i r o d a l m u n k b a n , de a köztudatban is „jelen vannak" a lengyelek.
A magyar—lengyel kapcsolatokban a Népek Tavaszán is a nemzeti függetlenség,
az európai reakció elleni közös összefogás eszméje k e r ü l t előtérbe, tehát nem mellé- kes kérdések, h a n e m a történelmileg lényeges, a l e g i n k á b b égető problémák meg- oldása érdekében keresték az együttműködés lehetőségeit. A z 1848/49-es m a g y a r sza- badságharcot tevőlegesen támogató lengyelek a Ti szabadságotokért és a mi szabad- ságunkért — Za Waszq i Naszq Wolnoéc jelszavával á l l t a k a haladás oldalára. A d a m Mickiewicz, az egyik legnagyobb lengyel költő — n e m véletlenül — a m a g y a r sza- badságharcban látta Lengyelország (sőt a z akkori E u r ó p a ) szabadságának zálogát.
„Kezeitekben nyugszik a világ jövője. H a le tudjátok szakítani a győzelem g y ü m ö l - c s i t . . . a k k o r diadalotok egyben a szaoadság diadala lesz E u r ó p á b a n . . . Előre! A né- pek h á l á j a kísér benneteket és reményeik m u t a t j á k az u t a t . . . "
A szabadságharc ideje alatt ú j r a felélénkült kapcsolatok 1849 u t á n sem gyengül- tek. „Ügyünk ugyanis egy, ellenségeink is közösek" — vallotta a lengyel d e m o k r a t á k nevében A d a m Mickiewicz fia. A z osztrák ö n k é n y u r a l o m idején Lengyelországban (az emigráns körökben is) ismert és népszerű lett egy s o k a t m o n d ó politikai jelszó:
„W$gry przez Wlochy, Polska przez W?gry — írta W a c l a w Felczak ( „Magyarország Olaszország, Lengyelország Magyarország által" lehet független). A z 1849 u t á n i év- tizedben ú j r a felmerült az igény „egymás hátának megtámasztására", a közös ellen- ség elleni összefogásra. Kossuth az emigrációban is figyelemmel kísérte a lengyel politikai harc kimenetelét, az 1863. évi lengyel felkelés alakulását. A galíciai m a g y a r katonákhoz írott levelében megfogalmazta a magyar—lengyel összefogás lényegét:
„ . . . m i n k e t magyarokat a lengyelekhez nemcsak a testvéries részvét erkölcsi köte- lessége, h a n e m a nemzeti közérdek kapcsa is csatol. Ö k n e k ü n k n e m csak szomszé- daink, h a n e m barátaink, testvéreink is, kiknek sorsával érdekeink s j ö v e n d ő n k szoros viszonyban állanak. H a ők szabadokká lesznek, szabadságuk támaszponttá szolgáland a m i szabadságunknak." K l a p k a és Ord?ga a Lengyel Nemzeti K o r m á n y képviselője 1864. március 8-án egyezményt írt alá, mely célul tűzte k i m i n d k é t ország független- ségének kivívását. A magyar és lengyel fél kölcsönösen kötelezte magát, hogy támo- gatást n y ú j t a „ . . . népszabadság és igazság ügyének..." A hét cikkelyből á l l ó egyez- ményben a két fél biztosította egymást, hogy „ . . . közös harcot folytatnak ellenségeik ellen, m i n t testvérek és szövetségesek kölcsönösen segítik egymást", o l v a s h a t j u k Kovács Endrének a Kossuth-emigrációval foglalkozó m u n k á j á b a n .
A Galíciában szolgáló magyar katonaság és a m a g y a r tisztek tevékenységét sok felszínes, a valóságnak nem mindenben megfelelő írás érintette. G y a k r a n ezek a megtörtént, de nem jellemző, korszakot nem m i n ő s í t ő epizódok m a r a d t a k meg, é l t é k túl az évtizedeket. N e m kétséges, voltak esetek, a m i k o r m a g y a r huszártisztek a galí- ciai lengyel nemesi u d v a r h á z a k b a n a magyar—lengyel h a g y o m á n y o k a t felidézve
„cukros" és „idealizált" dalokat, műdalokat énekeltek, a m i k o r a tisztek lengyelbarát rokonszenve „vacsorákon", „italozásban" és „széptevésben", „gáláns úri magatartás- ban" jelentkezett s merült ki. Bizonyos, hogy sokszor elhangzott a híres és népszerű Polák, W?gier d w a bratanski, I d o szabii i do s z k l a n k i . . . — Lengyel, m a g y a r két j ó barát, Együtt harcol s issza b o r á t . . . kezdetű dal. H a v a l ó b a n csak ennyit t u d n á n k a galíciai barátkozásokról, akkor az kevés és felszínes lenne. De többről és másról volt szó. A galíciai magyar ezredek személyi á l l o m á n y á b ó l az 1863. évi lengyel felkelés idején sokan átálltak „a jó ügy szolgálatába", és együtt harcoltak cári csapatok ellen.
Rokonszenves magatartásukkal (1846, 1848, 1863) n e m egy esetben k i v í v t á k a len- gyel lakosság rokonszenvét. A galíciai helyőrségekben szolgálók, megismerve a z oszt- rák megszállás alatt levő lengyel országrész helyzetét, könnyebben megértették a ma- gyar viszonyokat is. Hazatérve potenciális népszerűsítői lettek a lengyelbarát rokon- szenvnek.
A Magyar Tanácsköztársaság védelmében fegyvert fogott I. és a I I . lengyel zászlóalj katonái végső soron a z ú j rendért, a Tanács-Magyarország létét veszélyez- tető cseh és r o m á n burzsoázia intervenciós csapatai ellen harcolva elevenítették fel a korábbi hagyományokat. Jelszavuk: ismét a Ti szabadságotokért és a mi szabadsá- gunkért volt. A társadalmi haladásért vívott küzdelem 1919-ben Lengyelországban hatalmas visszhangot váltott k i : a lengyel munkásosztály szolidaritásáról biztosította 80
az újért, a társadalmi változásokért harcoló erőket. A korábbi évszázadok szabadság- harcos hagyományai ezekben a hónapokban proletár internacionalista elemekkel bő- vültek. Kapcsolataink legszebb lapjai íródtak 1919 tavaszán és nyarán.
A két v i l á g h á b o r ú közötti időszakra a magyar—lengyel kapcsolatokban — néhány előremutató tényező mellett — az ellentmondásosság volt jellemző. A Közép-Kelet- E u r ó p a á l l a m a i t veszélyeztető német külpolitika ellensúlyozására ezekben az években is felmerült a magyar—lengyel együttműködés szükségessége. A párizsi békeszerző- désekben megszabott ú j — és torz — erőviszonyok azonban számos tekintetben n e m kedveztek a magyar—lengyel együttműködésnek sem. Mindezek ellenére Magyar- ország és Lengyelország viszonyát a megértés és szívélyesség jellemezte. Erre az időszakra nagyon is jellemző Wladysíaw Gomulkának 1964. október 17-én, a varsói lengyel—magyar barátsági nagygyűlésen tett megállapítása: „ . . . a magyarok és a lengyelek kölcsönös baráti érzelmei a történelmi m ú l t b a n , a szabadságért és a hala- dásért vívott közös harcban gyökereznek. (...) Hosszú történelmi korszakokon át a lengyel—magyar barátság a hivatalos kormánypolitikától függetlenül, sőt gyakran e politika ellenére fejlődött."
A Teleki-kormány és a I I . világháború alatti magyar k o r m á n y o k kormányzási időszakára is vonatkoznak az előbb megállapítottak. A I I . világháború kezdetén ma- gyar földre m e n e k ü l t lengyelek megítélése, a magyar—lengyel kapcsolatok eme feje- zetének értékelése terén felmerült nézeteltérések (is) arra utaltak, hogy szakirodalom eredményei n e m váltak ismertté. A magyar—lengyel kapcsolatok II. világháború alatti fejezetének főbb kérdéseiről alapvetően más vélemény alakult ki a történészek és a publicisztika művelői között. Felettébb jellemző, hogy A barátság ezer éve c í m ű könyvben, de m á s szakmunkában sem olvashatunk arról, hogy a t ö b b tízezer főt ki- tevő lengyel menekültek befogadásában, a velük szemben kialakított, b á n á s m ó d b a n , tisztességes megélhetésük, k u l t u r á l i s lehetőségeik megteremtésében végső soron a kormány felelőtlensége, cinizmusa és nacionalizmusa játszotta volna a főszerepet.
A kialakult v i t á b a n a menekültek létszáma is jelentős szerepet k a p o t t E kérdésben is szélsőséges nézetek, „elképzelések" kerültek napvilágra. A z alapvető források ezúttal is számításon k í v ü l maradtak. A teljesség igénye n é l k ü l szeretném megemlí- teni a következőket: a Magyarországra került lengyel menekültek létszámát illetően másképpen „számolt" a k ü l ü g y i propaganda (140—150 ezer), az emlékíró (250 ezer), a publicista (70 ezer), a korabeli rádióadás (100 ezer), az újságíró (100—120 ezer, illetve 200 ezer). A levéltári forrásokra hagyatkozó történész óvatosabb. írott forrásra hivat- kozva 40 ezer, illetve 45—50 ezer menekültről tesz említést. Mindezek ellenére nem kell attól tartani, hogy az írásba foglalt, a valóságnak megfelelő létszám örökre ismeretlen, kideríthetetlen marad.
A létszám azért okozott problémát, mert a menekültek történetének alapvető vizsgálata hosszú éveket vett igénybe, a megbízható adatok a levéltári fondokban hevertek. A menekültek történetét olykor csak „hírlapi mélységben" érintő írások, a csak népszerűsíteni vagy érvelni akaró szerzők többnyire egymás h i b á s adatait, illetve az 1946-ban közzétett, túlzottan magasan megállapított létszámot „ősforrás- ként" vették alapul. N e m tagadható, a 250 ezres létszám soknak, a 40 ezer pedig ke- vésnek minősíthető. A z t á n — mivel a megoldás nem volt kéznél — többen is arra a következtetésre jutottak, hogy a létszámot (mert a menekültek „jöttek" és „mentek"), a tényleges valóságot „úgysem" lehet megállapítani, ezért egy „középarányos" számot kell alapul venni. A források ismeretében azonban nem fogadható el, n e m indokolt az úgynevezett középarányosságra v a l ó törekvés.
A különböző források a lengyel polgári menekültek legmagasabb létszámát szinte egyöntetűen 15 ezer főben állapították meg. A probléma a katonai menekültek lét- számánál tapasztalható. A Teleki-kormány a nyugati és a semleges országokban akkreditált katonai attaséin keresztül közzétette a katonai menekültek létszámát.
A terjedelmes tájékoztató szerint a magyarországi lengyel katonai személyek legma- gasabb létszáma 5 ezer tiszt, 32 ezer katona, 500 katonai hozzátartozó, v a l a m i n t 400 katonai alkalmazásban levő polgári tisztviselő volt. A Teleki-kormány az előbb emlí- g Tiszatáj
tett létszámot ismertette, népszerűsítette — többek között — Franciaországban és A n g l i á b a n is. Vajon elképzelhető-e, hogy mintegy 100 ezer menekültet letagadtak, eltitkoltak volna, s mindezt a nyugati és a semleges országokban tették volna?
A lengyel katonai menekültek ügyeit a Honvédelmi M i n i s z t é r i u m 21. osztálya intézte. A z osztály vezetője Baló Zoltán ezredes volt, a k i 1943-ban távozott az osztály éléről. B a l ó ezredes sok vonatkozásban együttműködött a h á b o r ú alatti lengyel szer- vekkel (ő volt az, a k i t szolgálatai elismeréseképpen az e m i g r á n s lengyel k o r m á n y lengyel tábornoki ranggal szeretett volna jutalmazni). í g y n e m meglepő, hogy a ,21.
osztály vezetője belső használatra szánt, valóságnak megfelelő l é t s z á m k i m u t a t á s t is vezetett. Ezt a rendkívül fontos d o k u m e n t u m o t leváltásakor bizonyosan n e m „vélet- lenül" m a g á v a l vitte. A részletes létszámkimutatás halála után, hagyatékával együtt 1963-ban került vissza a levéltárba. B a l ó Zoltán l é t s z á m k i m u t a t á s a szerint a k a t o n a i menekültek írásba foglalt (anyagilag ellátott) legmagasabb létszáma n é m i kerekí- téssel 45 ezer volt. A polgári menekültekkel együtt a lengyelek — írásba foglalt — létszáma 60 ezer főt számlált.
D e nézzük meg röviden, m i t m o n d a n a k a lengyelek, akiket n e m lehet a z z a l „gya- núsítani", hogy a „plusz-mínusz százezer" tévedésébe, t ú l z á s á b a estek. Waciaw Fel- czak történész, a Lengyel—Magyar Történész Vegyesbizottság 1979. n o v e m b e r 4—9-i toruni ülésén is elmondta, hogy a lengyel menekültek í r á s b a n rögzített 60 ezres lét- száma megfelel a realitásoknak. Magyar részről t ö b b szerző leírta ( k o r á b b a n m a g a m is ezen a véleményen voltam), hogy a Magyarországra á t j ö t t lengyelek k ö z ü l 100—
110 ezer személy elhagyta az országot és angol, francia területekre szökött. H o v á mentek, mehettek a Magyarországot elhagyó lengyel k a t o n á k és önkéntesek? M i n - denekelőtt Franciaországba, m a j d a Közel-Keletre. D e n é z z ü k s o r j á b a n ezeket a kér- déseket A nyugaton létrehozott Lengyel Fegyveres Erők legmagasabb l é t s z á m a 1940 j ú n i u s á b a n „csak" 7877 tisztet, 78 422 katonát és altisztet számlált. A személyi állo- m á n y b ó l mintegy ezer f ő lengyel hadihajókon érkezett, közel 40 ezer személy a b a l t i államokból, Magyarországról és R o m á n i á b ó l k e r ü l t a lengyel hadsereg á l l o m á n y á b a , 900 főt A n g l i á b a n , megközelítőleg 45 ezer személyt pedig a franciaországi lengyelek közül toboroztak. [1939. szeptember és 1941 közepe közötti időszakban m i n t e g y 32 ezer személyt angol, francia területekre (Franciaországba és a Közel-Keletre) e v a k u á l t a k , 12—13 ezer menekült pedig visszatért a megszáUt Lengyelországba. 1944 n y a r á n a B M és a H M á l t a l összeállított létszámkimutatás szerint Magyarország területén megközelítőleg 15 ezer katonai és polgári m e n e k ü l t tartózkodott. í g y nemcsak a for- rások, h a n e m a I I . v i l á g h á b o r ú alatt a lengyel polgári és katonai m e n e k ü l t e k részére létesített táborok száma, azok befogadóképessége eleve k i z á r t a a 140 ezres, de m é g a 70 ezres menekültlétszám realitását is.]
A téves, á m tetszetős adatok — mert azok egyszer n y o m t a t á s b a n is megjelentek
— a legutóbbi időkig forgalomban voltak. Ü g y t ű n i k , hogy senkit s e m z a v a r t az a csekélység, hogy mintegy 80 ezer személlyel n e m „ t u d t a k " elszámolni. A „hová tűn- tek a katonák?" kérdését eleve fel sem tették. A 100—140 ezer fős létszámot „becsü- letből" elfogadók n e m vették azt a fáradságot, hogy megnézzék: m i t í r n a k a lengyel források (katonai enciklopédia, a Polskié Sily Z b r o j n e történetét feldolgozó — Lon- donban megjelentetett — kötetek), hány m e n e k ü l t t á b o r volt, s azok m e n n y i e m b e r t t u d t a k befogadni, időről időre hogyan a l a k u l t a m e n e k ü l t e k s z á m b e l i megoszlása.
A magyar—lengyel kapcsolatok k ü l ö n b ö z ő kérdéseinek megítélésében olykor- olykor elfogultság, egyoldalúság, hozzá nem értés is szerepet kapott. S o k a n a ma- gyar—lengyel kapcsolatok, vagy egyes személyek legendáit, a magyar—lengyel kap- csolatok „szeplőtlenségét" védelmezik, pedig k o r b a n gondolkodva, a tényeket kellene vigyáznunk. H a l l o t t a m olyan véleményeket is, miszerint a magyar—lengyel kapcso- latok történéseit, a magyar—lengyel barátságot n e m kell annyiszor emlegetni, n e m kell a környező országokhoz, népekhez fűződő, történelmileg k i a l a k u l t kapcsolataink- ból „kiemelni" és „kihangsúlyozni", mert kapcsolatainkban a r o m a n t i k u s története- ken, mítoszokon k í v ü l nincs s e m m i rendkívüli. A történelem eseményei a z o n b a n azt bizonyítják, hogy olykor egy-egy nép, ország — nyelvi és rokonsági kötelékek n é l k ü l is — közel kerülhet egymáshoz. (De n e m a mítoszok miatt.)
82
A közös feladatok, a hasonló helyzet, az azonos problémák, a kiemelkedő sors- kérdésekhez való viszonyulás egy-egy népben különlegesen mély baráti érzéseket alakíthat k i m á s nép (népek) iránt. (Erre jelenleg is számos példát találhatunk.) A történelmi körülmények között s m i a t t létrejött, megerősödött barátság az évszá- zadok f o l y a m á n — gátló és akadályozó tényezők h í j á n — természetes m ó d o n kíhang- súlyozódott, külön és különleges jelentőséget nyert. A magyar—lengyel kapcsolatokat vizsgálva sem engedhetjük meg m a g u n k n a k , hogy a 30 évvel ezelőtti s é m á k b a n gon- d o l k o d j u n k , s a rosszabbik értelemben vett (tapasztalt) dogmatikus megállapítások szerint — utólag — szabjunk irányt és határt. A magyar—lengyel kapcsolatok elem- zésénél sem kell a problémamentességre törekednünk, semmi o k u n k arra, hogy az u r a l k o d ó osztályok bűneit, mulasztásait védelmezzük, a Teleki- és a Kállay-kormány általános tevékenységét „felértékeljük", pártoljuk. Nem kell nekünk — és személy szerint nekem — idealizálni, szépíteni és „megvédeni" a múlt történéseit, bátran lehetünk kritikusak. Vállalhatjuk a kérlelhetetlen szigorú, a vizsgálódásokban szük- ségszerű szembesítést is.
A magyar—lengyel viszony megítélését — többek között — megkönnyíti az is, hogy kapcsolatainkat nem zavarták nemzetiségi problémák, határviták. Egymás for- radalmainak, felkeléseinek, haladó mozgalmainak leveréséhez, leveretéséhez soha nem adtunk segédkezet. De mindig támogattuk egymás szabadságküzdelmét, az állami létért vívott küzdelmeket. Sok volt, ami összekötött s alig voltak olyan, történelmileg lényeges kérdések, melyek elválasztottak vagy szembefordítottak bennünket. Orszá- gaink kapcsolatában ellenséges érzések kialakítására — kialakulására —, nemzeti ér- tékeink lebecsülésére lehetőséget adó kérdések nem merültek fel. Érdekeink — a történelmileg nem lényeges területeken is — ritkán és rövid ideig ütköztek.
A Magyarország Lengyelország. A barátság ezer éve — Polska W$gry. Tysiqc lat przyjazni c í m ű két könyv (is) azt sugallja, hogy kapcsolatainkat nem szabad mecha- nikusan, az összefüggéseket nélkülözve megítélni. A magyar—lengyel kapcsolatokat nem a szomorú tekintetű szüzek, a jóságos királylányok, a gátlástalan hercegek, az ellenségeskedések, tehetségtelen, politikai vaksággal (is) megvert politikusaink hatá- rozták m e g ; kapcsolataink az országaink előtt álló történelmi feladatok megoldásában való közös munkálkodásban, a közös érdekek felismeréséből fakadt érzékenységben, a függetlenségi harcokban és a szabad állami lét utáni törekvés — lehetőség szerinti
— segítésében, m a j d a legutóbbi időkben a társadalmi változásokért vívott harcok- ban, internacionalista célokban kapott értelmet és gyakorlatot. Ezúttal azonban el nem mulaszthatom megvallani: a magyar—lengyel kapcsolatok aranykönyvében is a legszebb lapokat a megmaradás, a lét, a haladás és függetlenség, az összefogás, együtt- működés és barátság, a z internacionalizmus kérdéseivel összefüggő események töltik meg. A lengyelekhez és más népekhez f ű z ő d ő kapcsolatainkban m é r j ü n k egyforma mércével. Kapcsolataink m ú l t j á t vizsgálva az ország, uralkodó osztály, nép fogalmát a történelmi korszaknak megfelelően értelmezzük. O k u n k van arra, hogy ne a z
„ellendrukkerekre", a mítoszokra, a legendákra, h a n e m a tényekre figyeljünk. Így hát a magyar—lengyel kapcsolatokban ne a lényegtelent ragadjuk meg, a „soha" és a
„ m i n d i g " jelzők után következő megállapításoknál a történelmi mércével mért mara- dandót, a nemzeti célokat, a haladó törekvéseket szolgálót, a kapcsolattörténetben a meghatározót igyekezzünk megismerni, s ezekből vonjunk le következtetéseket, ezeket a gondolatokat népszerűsítsük.
A magyar—lengyel kapcsolatok m ú l t j á n a k vizsgálatakor a m a i viszonyainkról is szót kell ejteni. A z elmúlt 35 évben Közép-Kelet-Európában a társadalmi viszonyok mellett az á l l a m k ö z i kapcsolatokban is alapvető és megfordíthatatlan változások kö- vetkeztek be. A z országok (kormányok) és népek közötti viszonyok egyértelművé vál- tak, ú j alapokra kerültek. A korábbihoz képest ú j eszmények, ú j célok, az együtt- működés ú j távlatait megnyitó és lehetővé tevő nemzetközi kapcsolatok kialakulásá- nak lehetünk tanúi. A jelen és a j ö v ő tennivalóinak számbavételénél m ú l t u n k tény- szerű, elfogulatlan ismerete igen nagy fontossággal bír. Ezért a "valóság sokszínűségé- 83
nek felismerése, a történelmileg helyes következtetések levonása, m a i helyzetünk, eredményeink megbecsülése érdekében el kell h a t á r o l n u n k m a g u n k a t a k á r t é k o n y illúzióktól, nosztalgiáktól, az egyoldalúságtól. M ú l t u n k megítélésénél t u d n u n k kell arról is, hogy milyen körülmények és lehetőségek közepette j á r t u k be a m á h o z , a m a i viszonyainkhoz vezető hosszú, ellentmondásoktól sem mentes történelmi utat.
E b b e n a tekintetben sem felejtkezhetünk m e g arról, hogy n é p ü n k évtizedes erőfeszí- tésének, szocialista viszonyainknak köszönhetően — a t u d o m á n y és a népszerűsítés terén is — van m i t féltenünk, v a n m i t megóvnunk. A z előbbiek arra ösztönöznek bennünket, hogy nemzeti önismeretünk, m ú l t u n k , kapcsolataink ügyében is felkészül- ten, körültekintően, nagy felelősséggel, marxista igényességgel g o n d o l k o d j u n k és tevékenykedj ünk.
ROMÁNIA
NICOLAE BALOTA
A boltozat-tér*
A zárt tér: kolostorcella és börtöncella * A tér hermetikus zártsága * Az azúr Mallarménál és az Arghezi-féle levegőég * Pascal: cella-ember * A kripta * Urmuz:
a föld alatti * A tér: ítélet * „A nagy kerülő" * A bezárt ember * „A világ fenekén"
Arghezi imaginárius v i l á g á b a n a teret — mely természetesen n e m azonos e világ- gal — visszatérő képek f o r m á j á b a n rögeszmeszerűen kísértő képzet uralja. A z á r t tér kivetített képzete ez, a boltozaté, mely templom- vagy k r i p t a k u p o l á h o z h a s o n l ó a n borul egy sík terep, körülhatárolt m e z ő fölé. Barlang- vagy kriptatérnek nevezhet- nénk, ha e megjelöléshez nem t a p a d n á n a k sajátos konnotációk. L á t n i f o g j u k a z o n b a n , hogy a boltozat alatt a dolgoknak és élőlényeknek k r i p t á i a viselkedésük. A bezárt- ság és a rejtezés — a bezártak és rejtőzők helyzetét jelzi. A zárt helyiség, a cella (mint börtön- vagy kolostorcella) olyan tér, m e l y a teljes u n i v e r z u m képeként pará- nyi avagy makroszkopikus méreteket ölthet. K i v á l t a földet l á t j a ilyen boltozatos helynek a költő, a h o n n a n — a k á r ablaktalan m o n á s z b ó l — n e m lehet kitörni. Rette- netesen szűk néha egy-egy ilyen tér, s nem a viszonylagosság, h a n e m v a l a m i k ü l ö n ö s térérzékelés folytán a föld fölötti boltozat olykor szűkösebbnek rémlik, m i n t vala- mely szobáé: „Miért is szűkebb az / Egész föld, / M i n t boltozatos k a m o r á m . " (Pe ploaie — Esőben).
A z Arghezi-féle tér hermetikus zártsága m u t a t k o z i k m e g a k o z m i k u s boltozatot a tágas föld felett par excellence kirajzoló levegőégben, mely bezárul és bezár. N y o m a sincs itt M a l l a r m é eszményének, az azúr, a föltételezett végtelenség felé r a g a d ó lendületnek.
Gondolatébresztő lehet p á r h u z a m o t vonni a két költő között. M a l l a r m é költésze- tében diadalmaskodik a z azúr, noha nála olvashatjuk azt is: „ L e Ciel est m o r t " (Az Ég halott). A francia költő szemében viszont mégis a nagy fölszabadulást jelentette ez a lenyűgöző, örökké kísértő ég, az „örök ég", mely csúfondárosan h í v j a k i a tehe- tetlen, „a F á j d a l m a k m e d d ő sivatagába letepert" költőt. „ O ü f u i r dans l a révolte
• Fejezet a román irodalomtörténész „Tudor Arghezi m ű v e " című monográfiájából (Opera 'ui T. A. Editura Eminescu, 1979). — Ezzel a közlésünüolcel a 100 é v e született T u d o r Aj-ghezire emlékez tinik.
84
