s földereng jövendő idő,
amikor nemcsak az a fal, házfal, a tű zfal omlik le, hanem
leomlik ez a nyelv, porlad a szó.
De előbb rajtunk átvonul, ha Délre elszáll, a madár.
Fecske-farkával torkomra csap, reinkarnálva: szent Balázs.
De most még rajtam átvonul, átáramol a szerelem,
sőt Szerelemből tengercsepp poharam partján körbefut.
Barátném, a délire de toucher tán még a pólyával oldódott rólam, álmomat hát ön édesítse:
döntse föl epeíz poharamat!
. D O B O Z I E S Z T E R
Való és vigasz
Mi átallépünk a hantokon miket a jóság rakott körénk
és megérkezünk e tiszta hideg síkra hol ész s értelem igazít
bennünket sorba-rendbe lépéseink alatt fű nem hajolgat földig
már a kövecses talaj sem bizonyosság
csak amíg régi kaszálók illata átjár fáradt agyunkon
a fürgegyíkok futása ott él csukott
szemünkben — csak ez a biztos az anyag is úgy porlad
szét kisimult tenyerünkben s úgy hull ki az ujjak
közötti résen
hogy észre se vesszük
már a semmit becézzük istenünknek és lelkünk avas falak közé
kívánkozik álmodni valót s vigaszt
e nagy anyátlan-apátlanságban
Fejem fölött a kezdődő holddal
Három egymás mellé állított széken elalszom
ott hol e ház lakói
máskor a szennyesüket mossák
közben a falak elvesztik fehérségüket és csak a forró radiátor
meg a kinti ajtócsapások emlékeztetnek valahogy az emberiségre mikor
e tudatosan kiválasztott helyen e tökéletességig fokozott magányban itt az alkony alján
fejem fölött a kezdődő holddal ébredek és latolgatom a halált
Őrzők és utódok
havas ág-karok tekerőznek szép természet adta rácsokat
szülünk alája markos fiúgyermeket állni ág-rácsok élete:
százados faként
őrködni pár hullott termés fölött járkálni szélverte sarkokon méternyit oda-vissza mint amaz őrzők
hajladoznák nagy sulyok alatt:
nehéz nékik a télnek öltött nagykábát
válluk is görnyed s közben
foguk réséin vagy szájuk sarkában kihajt szirmosodik a félelem
