Bretter Györgyről: halotti beszéd
„ . . . amilyen a szertartás, olyan a közösség" — írta Bretter György életében meg- jelent utolsó könyvének utolsó írásában. Emeljük hát föl fejünket ebben az ínséges időben mindazok, akik immár csak a Házsongárdi temetőben szoktunk összegyűlni, s temessük el őt tisztességgel. Tisztességgel, farkasszemet nézve a sorsnak álcázott véletlennel, a tárgyilagosságba bugyolált késpengével, a természet kristályosságával behavazott gyűlölettel — ahogy ő nézett szembe egy életen át szónokló és tapsviharzó termek tömör csöndjével, a térbeli korlátozottság szánalmas prózájával, a könyv- lapokról elillanó betűk vakító és köhögtető füstjével, a mosolyra felelő dadogással, a bélyegnagyító alatt esendően föltáruló fogazatváltozataival és bizarr fölülnyomásai- val a nagy sorozatban gyártott semminek, megvetett szállodai ágyak szélén üldögélő, nyúlszőrkalapos hivatalnokokkal, az érzelgősség, az óvatoskodás és a lépéskényszer attasétáskás kiküldötteivel, a szűkösség, a vidék, a reménytelenség izzó unalmával.
Filozófust temetünk el, aki hasonlóan egyetlen igazi rokonához, a tőle föltehető- leg csak pár parcellányira nyugvó Apátzai Tsere Jánoshoz, talán nem volt kultúra- alkotó, de bizonyosan kultúrateremtő volt. Filozófus volt, aki soha nem beszélt a filozófiáról, akiben az elméleti érzék és áz építkező kíváncsiság csak az ésszerűség átlátható terepét biztosította a fő kérdés számára: mi lesz velünk? Voltaképpen egyetlen dologra tanított meg bennünket: hogy ezt a kérdést föltegyük. Erre a kér- désre nem lehet jóslatokkal válaszolni. Inkább bámuljunk ki az ablakon éjszaka, ha szakad az eső, gyújtsunk rá, nyúljunk a pohár után, beszéljünk másról. Mi ebben a nagy temetőben értjük, értjük jól, hogy mi a végtelen irónia. Amikor mindaz, ami lényeges, nem fejeződhet ki másban, csak a megbontott cigarettásdoboz friss ropogá- sában, a kávéskanál és a csészeperem csöngő találkozásában, a baráti kézzel össze- állított könyvcsomag ígéretes nyomdafesték-illatában, a fehér fényű konyhaasztal barátságosan sík lapjában — akkor nem marad más hátra, mint az öngúny. A kérdés pátosza legyűrte a válasz pátoszát. „Mi lesz velünk?" — Hát tudja a keserves bú- bánat. Itt nyeri el végső (ironikus) jelentését Bretter György egyik legfontosabb tanulmányának kategóriapárja: az empíria elvesztése és az elvontság feláldozása.
Mindkét dolognak meg kell történnie, hogy a fő kérdés kimondathassák. A kritika teljesen gyakorlati-morális lesz, mert a fő kérdésnek tisztességesen kell kimondatnia.
És nincs egyéb, csak kritika, mégpedig elkeseredett, kritizáló kritika, gúnyolódó, iro- nikus, bíráskodó bírálat, hiszen az égvilágon mindennek helyt kell állnia a fő kérdés színe előtt, amelyről persze mindenki tudja, hogy nem kérdés, hanem artikulálhatat- lan és artikulátlan, hörgő segélykiáltás. Bretter Györgyben volt annyi irónia, hogy tanítani próbált embereket ezzel a kétségbeesett hördüléssel. Megtanított bennünket az abszurdum ízeire. Bretter György tanítványai a világ legjobb újságolvasói — a szó filozófiai, nem politikai értelmében. Megtanította őket a pöffeszkedő hazugság csik- landós élvezetére, a gondolati impotencia fönséges humorára, a nyögvenyelős sem- mitmondás fűszeres előnyeire. A blöff és az alpáriság szakértő szemlélete megkímél bennünket a fő kérdés patetikus szomorúságától, mert képes létrehozni ugyanazt: a legyintés és az összenézés cinkosságának tudományát. Remélem, sokan meghallották azt az ironikusan tárgyilagosra fogalmazott mondatát, mely szerint a sors „lét, amely- ben a tehetetlenség maga előtt görgeti a szamára elérhetetlen aktivitást". Szívszorító.
Igen, szívszorító, de nem azért, mert ki kellett mondani. Hanem csak azért, mert tapasztaltuk, hogy ilyen helyzetben az őszinteség valami rossznak a fogcsikorgató elismerése. Itt nem lehet kijelenteni, csak bevallani. Bevallani, hogy az emberek hallgatják rádión a híreket, utána elköltik olcsó, nehéz és egészségtelen vacsorájukat, és e kettős okból lidércnyomások közt forgolódnak reggelig az átnedvesedett dunyha alatt. Bevallani — noha elkoptatott, olcsó munkásromantikának hívják az ilyesmit —,
Elhangzott Kolozsvárt, Bretter György temetésén.
31
hogy aztán nem vigaszra berreg az ébresztőóra. Mindez aligha eredeti. Eredeti választ csak arra a kérdésre lehet adni, hogy miért és hogyan van az, ami van. De arra a kérdésre, amely a mennydörgős mennykövek atyafiságát fölemlegetve egyszerűen segítségért és megváltásért fohászkodik, arra csak szégyenkező öniróniánk lehet a felelet. Bretter György ebből a lehetetlenségből próbált filozófiát és nyilván magának életformát csiholni, s ami innen kisült, az élcekkel óvott inkognitó és a tépett pátosz kettőssége, elemésztette őt, s elemésztette volna akkor is, ha százszor kevésbé érzé- keny, eleven és sebezhető. Mióta kiszabadult az ifjonti kedéllyel — de már akkor sem eminens módjára — bemagolt katekizmusból, a négy tulajdonság és három alap- vonás (vagy fordítva) állítólag forradalmi algebrájából, védtelenül állt szemben mindazzal, amit gonosznak tekintett. Az elutasítás nem jelentette számára a szolida- ritás megtagadását. Erkölcse nem teremtett számára dichotóm világot: ő a Jó pártján állt, de a rosszak (a rossz emberek) pártján is — s ez, ha meggondoljuk, szép és logikus.
De az élet így bizony nem könnyű. És láthatjuk, a halál, Bretter György halála sem az. Mit jelent egy végtelenül ironikus ember halála? Ismét zavarba hoz bennün- ket, hiszen kikacagná ostobaságainkat, búcsúzkodó, bumfordi gesztusainkat. Csak tanácstalanok lehetünk, mert nem hoztuk el neki a segítséget, a megváltást, de hát nem is tőlünk kérte és nem magának, bár ki t u d j a . . . és föltétlenül velünk volna lelkiismeretünk szokványos háborgásaiban, de ki is nevetve bennünket. Tudhatjuk:
tanácstalanságunk állandósulni fog, Bretter György minden lélegzetvétele tanúsítja, hogy jogosan. Igen, módosítom az igeidőt: tanúsította. Ö már nem lélegzik többé.
Jeremiás azt mondja Siralmaiban: „Elesett a mi fejünknek koronája, j a j most nékünk, mert vétkeztünk: Ezért lett beteg a mi szívünk, ezekért homályosodtak meg a mi szemeink; a Sión hegyéért, hogy elpusztult; rókák futkosnak azon!"
Bretter György megtanított bennünket valamire, amit most sem tudok kimon- dani, mégis mindannyian értjük, hiszen valamennyiben gyászolunk: érette, meg a Sión hegyéért, hogy elpusztult — rókák futkosnak azon. Ö azt akarta, hogy ne pusz- tuljon el, sem a Sión hegye, sem ő maga. Igen, ríva kapaszkodunk a reménytelen reménybe.
Igaz ember volt. Nyugodjék örök háborúságban.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
FODOR JÓZSEF: KANALIS 32
