BALÁZS F. ATTILA
Éjszaka
Jó vastagon beburkolózva a sötétségbe. Mint lefojtott tűz ég a testem.
Árulkodó jelként a vért felküldi arcomba. Milyen jó, hogy nem láthatja senki.
Ha most rám gyújtanák a villanyt, nagyon elszégyellném magam. Kiszáradt torkomat nedvesítem gyakori nyelésekkel. Hallom lélegzésedet valahol a kö- zelben. Karnyújtásnyiról rebben sóhajod. Te sem alszol? A felismerés meleg hulláma végigömlik gerincemen: Talán te is? Próbálom elkapni azt a frekven- ciát, amelyen leheletfinom üzeneteit sugározza érzékiséged központja. Finom jelzés, valahol az agy mélységeiben. Látom magam, ahogy felállók és odalopó- zom az ágyadhoz, te felémfordulsz és helyet szorítasz nekem. Zúgás fülem- ben, mintha megkondult volna mellettem a nagyharang, összetapadunk: egy- másba hatoló forrongó masszák. Aztán a hinta egyenletes lengése... Újra sóhajtottál: talán te is ide értél álmodozásaidban; látlak: felkelsz, nesztelenül ágyamhoz osonsz, megérinted arcomat, ujjaid kitapogatják vonásaimat, meg- mozdulok, te megnyugszol: ébren vagyok, szó nélkül beljebbhúzódom, te fel- emeled a takarót és hozzám bújsz, forró v a g y . . . Kiver a verejték, felülök, ágyad felé kémlelek, nem látom, nyitva-e a szemed. „Alszol?" — szeretném kérdezni, de csak valami krákogás hagyja el torkomat. Nem mozdulsz. El- szégyellem magam és visszafekszem. Egyszer, kisgyermek koromban elhatároz- tam, hogy meghódítom, illetve felfedezem a titkok barlangját: a szomszédék hatalmas pincéjét. Amikor nem voltak otthon, a kert felől benyomultam az udvarukra, és dobogó szívvel, rettegve osontam a pincelejáratig. Kapkodva megkerestem a kulcsot (kilestem, hol tartják), és remegő kézzel próbáltam a zárba illeszteni. Ha megjelent volna valaki abban a pillanatban, azt hiszem szörnyethaltam volna. Csikordult a zárban a kulcs, é s . . . vérfagyasztó sírással kitárult az ajtó, éreztem: összeesem, nem volt erőm visszahúzni; elmenekülni innen — ez volt egyetlen gondolatom, mintha derékig érő vízben gázoltam volna. Ellenséges területen kívül, a kertünkben nekitámaszkodtam a nagy cse- resznyefának és hagytam, hogy a most már édes remegés borzongassa teste- met. Nem mentem vissza. Évek múlva is, ha eszembe jutott, a hiányérzet és a csalódás valami bántó keveréke vett erőt rajtam. Hallom, hogy megmozdulsz te is. Mégsem alszol. Valahogy jelezned kéne, ha te is akarod. A türelmetlen- ség és a vágy harcol bennem a félelemmel. Félek attól, hogy ránk nyithat- nak, de még jobban félek attól, hogy elutasítasz. Ösztönöm azt súgja, hogy vársz. Még jó, hogy behallatszik néha egy-egy autó zúgása, különben olyan, mintha megállt volna az idő. Halvány derengés üt át a függönyön. Döntök:
hozzád megyek. Nehéz homokzsákok tagjaimon: nem tudom mozdítani őket.
Fohászkodni volna jó: adj erőt, adj bátorságot, adj szerencsét. Nagy bűn bűn- ben segítséget kérni. Bűn a bűnben. Nem lehet már megfékezni a vágyakat.
Hirtelen felülök. Sípol a csend. Valami érzékelhető feszültséggel tele a szoba.
Felkelek; honnan ez a zsibbadtság? A lábamat nem én mozgatom. Megyek feléd. A vakmerőség a félelmet lovagolja. A drága halom, az ígéreté. Nem mozdulsz. Remegsz. Remegek. Nagyon szégyellem. Felemelem a takarót és melléd bújok, átkarollak, lassan felenged a tested, kinyílik mint egy virág- kehely, amely befogadni készül egy megfáradt bogarat. „Félek" — suttogom,
57
de hamar meg is bánom, hogy kicsúszott a számon. Nem szólsz semmit, de mintha lazulna a szorításod. Bután keresgélek, te odanyúlsz és határozott moz- dulattal segítesz behatolni. Visszafogott diadalérzet. Leszorított lélegzettel gyor- sítom a ritmust, meg-megállok és fülelek, szinte itt sem vagyok: kint strázsá- lok az ajtóban, nehogy bejöjjön valaki. Vajon észrevetted? Most megszűnik a veszélyérzetem, gyilkolni tudnék ezért a gyönyörűségért. Egy pillanat az egész, és már ott látom villanni fölöttünk a kést, mely bármikor felvághatja ezt a meleg és biztonságos burkot. Próbálok felülemelkedni mindenen, nem érdekel semmi, itt fogok maradni az ágyadban, mert nagyon-nagyon szeret- lek. Tétován futnak végig ujjaim a testeden: perzsel, mint érzékeny hangszer, finoman megremeg minden érintésre. Egy mozdulat: mintha lecsuknám a zon- gorát. Ólom folyik végig ereimen, vágyam romjaiból előjön újra a félelem és előrángat valahonnan valami megmagyarázhatatlan szomorúságot. Szó nélkül felkelek és ágyamba bújok. Elfelejtettem szépen elbúcsúzni tőled, megcsókolni édes verítékben pácolt homlokodat. Elosontam, mint tolvaj az üres páncélszek- rénytől. Szégyellem magam. Hallom sóhajodat. Olyan, mint egy fél órával ez- előtt. A körülményekre fogok mindent, azzal nyugtatom magam. Hallgatózom:
elaludtál-e? Messziről hallom lélegzésedet. Olyan idegen. Aztán felkap egy hullám, visz-visz egyre távolabb tőled, Már nem tudnálak megtalálni. Elvesz- tünk abban a sötétségben, mely összehozott minket.
58
