KATONA IMRE
Népköltészetünk huszonnegyedik órája
GONDOLATOK TOMBÁCZ JÁNOS MESÉIRŐL
A népművészetek felfedezése törvényszerűen hanyatlásuk időszakára esik, ami- kor a gyűjtők szinte versenyt futnak az idővel; munkálkodásuk némileg a régészek mentő ásatásaira emlékeztet. Ilyen körülmények között kezdettől fogva közhely a 12. vagy éppen a 24. óra gyakori emlegetése, úgyhogy a kishitűek, de a jószándékú érdeklődők is inkább gondolnak a gyűjtőmunka abbahagyására, mint folytatására.
A valóság azonban mindig tartogat kellemes meglepetéseket is; ahogy Bálint Sándor saját mesemondójáról, Tombácz Jánosról írja: „minden elméletre rácáfolva"
bukkant fel, „meglepetés és ajándék volt egyszerre". Jeles kutatónk bevallja, hogy egy ideig kissé kétkedve fogadta a zsombói Kovács Álmos jelzéseit Tombácz János rendkívüli tudásáról, de amikor maga is meggyőződhetett az állítások valódiságáról, egy évtizeden át foglalkozott e mesék gyűjtésével és megjelentetésével. Az ügyhöz méltó volt a találkozás: néprajztudományunk nesztora közismert lebírhatatlan szor- galmáról, mesemondója pedig kifogyhatatlan mesélőkedvéről; ez esetben egymásra találtak, e találkozás eredménye ez a kitűnő könyv, mely az Ortutay Gyula által szerkesztett Üj Magyar Népköltési Gyűjtemény XVII. köteteként jelent meg.
De itt egy kicsit érdemes megállanunk! A régi Magyar Népköltési Gyűjtemény mindössze 14 kötetének megjelentetéséhez fél évszázad (1872—1924) kellett, míg most a 18 kötethez (tudniillik Tombácz János meséivel egyidejűleg jelent meg a XVIII. kötet: a Taktaszadai népmondák) csak 35 esztendő, és még mennyi kézirat vár megjelentetésre! Előzőleg hiába volt tehát virágzóbb a hagyomány, a gyűjtő- módszerek nem voltak ilyen fejlettek, a kiadási lehetőségek pedig ennyire kedvezők, mint manapság! Ma már nem elegendő az alkalmi, úgynevezett vasárnapi gyűjtés, és a mégoly lelkes munkatársi gárda sem pótolhatja a szakembert, akinek tudására, szorgalmára és lelkességére egyaránt elengedhetetlen szükség van. Ahogy a mese- mondáshoz hallgatóság, úgy a mesegyűjtéshez intuíció, tudás és szorgalom kell, és akkor „megterem" a mesemondó is, mondhatnánk némi túlzással. Elegendő itt Kallós Zoltán énekeseire, Erdész Sándor Ami Lajosára (250 meséje 3 vaskos kötet- ben jelent meg!) utalnom, hogy a régebbi és a kortárs mesemondó egyéniségeket most külön ne is említsem! Bálint Sándor személyében minden gyűjtői feltétel sze- rencsésen adva van: évtizedek óta tartó, úgynevezett állomásozó terepmunka, sokoldalú helyi és' szakmai ismeretek, szorgalom és nem utolsó sorban „érzelmi érde- keltség" a fő jellemzője. 70. születésnapjára jelent meg a Péter László által össze- állított bibliográfia, amely után máris két könyv az újabb eredmény: egyik a sze- gedi reneszánszról és reformációról szól, a másik pedig e most ismertetendő Tom- bácz János-féle népmesegyűjtemény.
A „Si duo faciunt idem, non est idem" (ha ketten teszik ugyanazt, nem ugyanaz) latin közmondás ráillik erre a munkára is: Erdély híres mesemondóira vagy akár Ami Lajosra és társaira is jóval könnyebb volt rátalálni, mint Tombácz Jánosra, mert az erdélyi és a szabolcsi hagyomány sokkal elevenebb, mint a dél- alföldi. Hogy ez mennyire így van, elegendő futó pillantást vetnünk a korábbi sze- gedi mesegyűjtésekre: a 19. század folyamán nem találtak érdemes mesemondót, igaz, ekkor még nem is figyelték úgy a kiemelkedő egyéniségeket. Csak az első világháború éveiben fedezte fel Kálmány Lajos az egyházaskéri (verbicai) Borbély Mihályt, kinek egy kötetnyi meséjét közzé is tette. (Hamarosan újra megjelenik az újvidéki Fórum kiadásában.) Ezek után jó fél évszázadon át csak a mesehagyomány 66
hanyatlását regisztrálhattuk; magam is a 40-es években a megye egyik legrégiesebb községében, Tápén, mindössze annyi mesét találtam, amennyit másutt egyetlen jó mesemondó tudott mondani! És most ismét van kivel büszkélkedni! Amilyen nagy öröm, hogy nesztorunk töretlen erővel alkot, szinte halmozza a tanulmányokat és a könyveket, olyan nagy sajnálkozással olvashatjuk a szóban forgó mesekönyvben az előszó alján e gyászkeretes szöveget: „Tombácz János 1974. december 22-én hirtelen meghalt, meséinek annyira várt megjelenését nem érhette meg."
Nem mindennapi egyéniség költözött el a mesemondók amúgy is gyér soraiból.
Sokat próbált célszörű szögény embör volt, aki a munkában és a mesemondásban, a családban és a társadalomban egyaránt helytállt. Szó sincs róla, hogy most valami- féle népi szentnek kiáltsuk ki! Mint mindnyájunknak, bőven volt hibája neki is, de jókedvét, gyermekded jószívűségét, a szegény emberekre oly jellemző nagyvonalú gavallériáját, az emberekbe vetett hitét mindvégig töretlenül megőrizte. Tudatos egyéniség volt, felismerte saját és osztályos társai társadalmi helyzetét, kellő időben le is vonta belőle a következtetéseket és aszerint cselekedett; az iskolában például a vasfegyelem, 1919-ben pedig a polgári Magyarország ellen lázadt f e l . . . 1945 után földet kapott, tanácstag lett, 1964-ben pedig a népművészet mestere; a Tiszatáj 1971.
júliusi száma is bemutatta olvasóinak; szerepelt a rádióban és a tv-ben, csak könyve megjelenését nem érhette m e g ! . . . Én még azon szerencsések közé tartozom, aki Tápén hallhattam őt: nem volt könnyű helyzetben, mert a hallgatóság sorai között mindkét nembeli és minden korosztályhoz tartozó helybeli és messziről érkezett parasztok és értelmiségiek egyaránt voltak, ő mégis pillanatnyi habozás nélkül olyan történetbe kezdett, mely mindnyájunkat egyformán érdekelt, lekötött és elszórakoz- tatott. Sajnos, a rendezőség nem adott neki annyi időt, hogy meséjét befejezze...
De lehet, hogy különben máig is mesélne?! Valami csodálatos mesélőkedv, kifogy- hatatlan bőség, derű, jóízű humor és hallatlan életerő jellemezte. Nem mindennapi egyéniség volt!
Tombácz János hagyományos mesetudása ellenére is ízig-vérig korunk gyermeke.
Ha ő a 19. században élt volna, meséi is mások lennének, így azonban jóval keve- sebb bennük a hagyományos formula (például a — hol volt hol nem v o l t . . . és ha- sonlók), de nem érzi már kötelezőnek a hármas szerkezeti tagolást sem: a különféle meséket, történeteket összeolvasztja, alkalomszerűen nyújtja, illetve rövidíti; úgy- nevezett alkotó típusú mesemondó. Épp ezért meséit nagyon nehéz a szokott tipo- lógiai rendbe illeszteni; nem kis gondot okozott ez a jegyzetek készítőjének, Dömö- tör Ákosnak, aki a lehetőséghez képest munkáját jól végezte.
Tombácz János mesemondásának egyik fő jellemzője a hallgatósággal való köz- vetlen kapcsolat, melyre főként a mese elején és végén találunk bőséges példát:
„Hát tisztölt hallgatóim..." (39.); „Kedves hallgató közönség!" (534.) „Hát eddig tartott az én mesém, tisztölt hallgatóim" (81.) De mesemondás közben is állandóan utal hallgatóira, alkalmanként magyaráz nekik vagy őket is bevonja a cselek- ménybe: „Kedves hallgató közönség! Azelőtt régebben más vót a világ, vagy csak a nép, mint most, mög a népszokások..." (534.); „Igön tisztölt hallgatók, majd azt itt mögállunk..." (43.); (a férfiakhoz) „Tik is emönnétök pokolba is ilyen nőé, bizto- san, mer én is emöntem vóna abba az időbe" . . . (43.) Nemegyszer egyenesen Bálint Sándornak és társainak magyaráz mesemondás közben, hiszen professzorunk mindig toborzott vagy vitt magával hallgatókat: „Ezt is mögmagyarázom nektök, tisztölt hallgatójaim, mög tanár urak, maguk is hallgassák!" (270.).
Tombácz János gyermekkorától kezdve mindig mesélt, mindig tanult újat, és mindig olvasott: tudása tehát korántsem volt statikus, mint a legtöbb mai mese- mondóé, hanem állandóan változott, fejlődött; maga a modern élet pedig inkább kiteljesítette, mintsem gátolta vagy korlátozta tehetségét. Mesélt ő gyermektársainak, később a szőlőmunkásoknak, katonatársaknak, vevőknek, családtagoknak, sőt még a kórházi betegtársaknak is; megszólalt a rádióban, tv-ben, szerepelt színpadon, be- szélt magnóba stb. Mindezek folyamán hallatlan gyakorlatra és nagy alkalmazkodó képességre tett szert. Sokszor „megszavaztatta" hallgatóit, hogy milyen mesét hall-
5* 67
gatnának szívesebben: „királyos" vagy „boszorkányos" történetet? E képességeit Bálint Sándor így jellemzi: „Mindig alkalmaztatja magát a hallgatósághoz: pajkos célzásokkal a meglett férfiakhoz, szívrehatóan a fehérnéphez, tréfás mosolygással a gyerekekhez" (29.)
Tombácz János feltűnően tudatos mesemondó volt, a történet folyamán például az egyik epizódról a másikra való áttérést éppúgy bejelentette, mint annak idején a Szabács Viadala szerzője vagy régen az angol balladaénekesek: „No, itten most aztán itt hagyjuk ezt az öregöt" . . . (235.); „Most visszagyüvünk ide, ahun most be- szélgetőit a királyfival az öreg k i r á l y " . . . (285.). Ilyen epizódváltások során néha önmagát is kijavítja, tehát saját elkalandozásait is teljes tudatossággal figyeli: „De mostan, hogy visszamönjünk égy másik ódalra, mé én nagyon éléptem a Sárkány János bácsi beszédjitű" . . . (648.).
Meséinek ez a képlékenysége az oka, hogy voltaképp nem tudjuk pontosan megmondani, hány mesét is tudott összesen? Mindenesetre e kötet 46 meséje nyil- ván csak töredéke teljes tudásának, sőt ezek között is például a 46. számú, „Rúzsa Sándor viselt dógai" (629—674.) voltaképpen számos önálló történet laza füzére, melyet csak a hős személye fon egybe. Tombácz János alakítókészségét, alkotótehet- ségét azokon a szövegeken is lemérhetjük, melyeket kétszer mondott el; belőlük néhány (pl. 4., 11., 24., 28. sz. stb.) kötetünkben is helyet kapott. Bizony e változa- tok között meglehetősen nagy az eltérés, melyet úgy lehetne röviden meghatározni, hogy Tombácz János alkalomszerűen tömörítette vagy bővítette történeteit; e rövi- dítés-bővítés éppúgy vonatkozik a tartalmi, mint a formai-stiláris jellemzőkre. De az alkalmaktól és a hallgatóság igényeitől „függetlenül" is, Tombácz János fő jellem- zője a realisztikus részletezés: különösen szerette nyújtani a tündéries, rövidíteni pedig a tréfás történeteket. Mintha tudatosan cselekedett volna, mert a tréfának mindig javára válik a csattanós rövidség, a tündérmesének pedig az áradó bő- beszédűség! Ugyanakkor korának gyermeke is, mert a legendákból szinte kilúgozza a csodás elemeket; igaz viszont, hogy látható kedvvel időz el a babonás történetek világában. A demitizálás (csodátlanítás) azonban minden modern mesemondó Jel- lemzője is egyszersmind: csak nemrég tapasztaltuk, hogy Borbély Mihály gyermekei az apjuktól hallott csodás legendákat mennyivel realisztikusabban és egyszerűbben mesélik el!
E bővérű „realizmus" hatja át egész mesemondását, már a kezdő- és „záró- formulák" is ilyenek: „Élő embör, méghozzá takaros embör, gazdálkodó vót Cseuz J á n o s " . . . (589.); „Ezökbű övött-ivott a Pista b á c s i " . . . (605.). A hihetőség kedvéért többször is említi forrásait: „Még valamikó a nagyapámtú hallottam errül é n . . . "
(81.); „Enné tovább azt nem hallottam rulluk, me idáig beszélte el az én nagyapám i s . . . " (148.). Ezek és a hasonló formulák egyben pótolják a hagyományos mesei kezdő- és záróformulákat is.
Tombácz János főként a nem tündéries történetekben törekszik hihetőségre, ennek egyik eszköze, említett „realizmusa", mely azonban legtöbbször nem tudatos, tanult, hanem tapasztalati és élményből fakadó ábrázolásmód. A 11. sz. mese 1. vál- tozata például így kezdődik:
„Hát valamikó nagyon régön, tisztölt hallgatók, akkó amikó még a Szöged vá- rosa nem vót mög, csak imitt-amott kezdődött még belüle egy-egy kis ház, errébb- arrébb a Tisza möntén . . . " (402.). Ezt, a mesék elején megütött realista kezdőhangot később sem hagyja el; egy részlet a 6. sz. mese „belsejéből":
„Csakhát az volt a baja aztán a Jancsinak, hogy a gazdája nem adott az útra önnivalót, úgy mög vót ijedve, de a pézit mind odadta, ami vót. Hát jó van, Jancsi aztán ballagott. Hát amit tanált, ilyen vadgyümőcsöket, öszögetött h a z á i g . . . " (303.) Más mesemondóktól eltérően, Tombácz kedveli a leírásokat; különösen nagy kedvvel időzik el a természeti jelenségek (eső, jégeső, erdő stb.) bemutatásánál; és nemhiába öreg pásztoroktól hallotta a legszebb meséket, maga is kint legeltetett a szabadban, meséi pásztor- és természetcentrikusak.
„Ügy jó estefelé történt az üdő. Tán a nap éppen lebukóba vót az ég alján, mikó szétnézött, vagyis főnézött az erdőbe a fák tetejin. Kicsit ritkábbak vótak a fák
ára, amőre mostan m ö n t . . . Eccő, hogy föltekintött az égre, látja, hogy nyugat felő gyün égy borzasztó sütét felhő. Dörgött, villámlott, csattogott... (267.).
A leírásnál és a jellemzésnél a részletező felsorolás és a túlzás a fő stíluseszköze, eközben néha már-már halmozza a jelzőket:
„Ennek a vénasszonynak vót aztán égy fia. Csuda rút, csúnya, rücskös, varan- csagos, csúnya, púpos fia vót n e k i . . . " (261.)
„De az a kölök óriási csúnya lött: ferde pofájú, az óra égörbülve, a fülei léko- nyulva, bajusza imitt-amott egy-két szál, vagy hét helyt púp vót a hátán, a lábai rossz görbék, mint a kecskéé... óriási pokoli csúnya férög v ó t . . . " (269.)
Tombácz János stílusa egyszerre hagyományos és modern: egyesíti például a szegedi népnyelv sajátosságait az iskolás, köznyelvi fordulatokkal, kifejezésekkel;
úgy is jellemezhetnénk, hogy „öző köznyelven" beszél, bár a ragok és a képzők legtöbbször még nyelvjárásiasak. Ez az átmeneti beszédstüus meglehetősen szép, különösen gazdag és árnyalt a szókincse; nem ártana erről az egyetlen emberről egy külön szótárt szerkeszteni, ugyan hány szót ismerhet? Bizonyosan megcáfolná azo- kat, akik arra gondolnak, hogy a népnyelv mindössze néhány ezer szóra korlátozó- dik! Bálint Sándor egyébként nagyolt fonetikával, az irodalmi helyesírás és a nyel- vészeti hangjelölés szerencsés kompromisszuma alapján közli a meséket, így a szövegek könnyebben olvashatók, ugyanakkor nyelvjárásiasak és hitelesek is egyszer- smind. Igaz, így némileg eltért a Voigt Vilmos—Balogh Lajos szerkesztésében meg- jelent „A népköltési (folklór) alkotások kritikai kiadásának szabályzatáétól, amely 1974-ben jelent meg Budapesten, de legjobb tudomásom szerint e kötet kézirata már előbb nyomdába volt adva. Valamivel egységesebbek és teljesebbek lehettek volna viszont a szómagyarázatok: ha például maga a mesemondó értelmezi, nincs meg a szójegyzékben. Szerencsére rendelkezésünkre áll Bálint Sándor kétkötetes Szegedi Szótára, és ott vagy itt minden szó megtalálható.
Tombácz János mesekincse részben megegyez más mesemondókéval, de ugyan- akkor el is tér azokétól: ő is ismeri pl. a tündér- és novellameséket, de szegedi elődei- től eltérően, már nem kedveli az állatmeséket; a legendák is kevéssé csodásak nála, a kedvelt babonás történeteket (hiedelemmondákat) pedig éppúgy füzérszerűen cso- portosítja, mint a történeti és betyármondákat is. Amennyire kedvét leli a tündér- mesék részletező elmondásában, éppúgy összevonja, tömöríti jóízű tréfáit.
Mesekincsét sok helyről szedte össze: édesapja és egy idős juhász volt a legfőbb forrása, de voltaképpen mindenkitől tanult. Sokat olvasott, a népies ponyvát éppúgy kedvelte, mint klasszikus íróinkat és költőinket; hatásuk azonban eléggé nehezen mutatható ki, mert éppoly szabadon bánt forrásanyagával, mint Petőfi a népmesék- kel a János vitézben. Az irodalmi forrásokat továbbá azért is nehéz nála kimutatni, mert a szerzők nevét elfeledte (amikor például a Toldit olvasta, még akkor sem tudta Arany János szerzőségét!); olvasmányait különben sem volt hajlandó elbe- szélni, mondván: az már úgyis le van írva! Bizonyára olvasmányai hatásának tulaj- doníthatjuk, hogy a legtöbb mesének ő adott címet, a többit pedig Bálint Sándor
„címezte meg", előzőleg mindig kikérve Tombácz János véleményét. Némely mese- hősök (pl. Zigfríd) is az irodalomból kerültek bele meséibe.
Tombácz János a félhivatásos előadók, az úgynevezett alkotó típusú mesemondók egyik kései példája, akinél a hagyományos és az ú j (irodalmi, iskolai stb.) hatások összegeződtek. Mesemondói gyakorlata egész életén át töretlen maradt, sőt még fej- lődni, alakulni is tudott, mert mindig olyan kis közösségekben élt, vagy ő maga keresett fel olyanokat, amelyek igényelték a meseszót. ő a legjobb példa arra, hogy kiválasztódik a mesemondó, ha a társadalom igényli e történeteket. Ez a mesehagyo- mány nem lehet merev, hanem mindenkor alkalmazkodnia kell a hallgatóság elvá- rásaihoz, sőt még a pillanatnyi igényekhez is. A hallgatóság e tudást és szórakoz- tatást rendszerint nem veszi komolyan, sőt egyesek a munka elkerülését látják benne, mégis szívesen hallgatják vagy olvassák a meséket. (Az említett Tiszatáj- szám Zsombón Tombácz egyik meséjével addig járt kézről kézre, míg végleg el nem tűnt.) Ezek a társadalmi elvárások segítették Tombácz Jánost is abban, hogy e mindjobban demitizált és realizált történeteit a mába átmentse, stílusát közelebb 69
vigye az élményelbeszélések, a mindennapi beszéd stílusához, befogadjon és elfogad- tasson iskolás vagy irodalmi hatásokat, a népnyelvet megőrizze, de használja a köznyelv eszközeit is. Tudatos előadó volt, szinte minden olyan fogással élt, melyek a legkiválóbb művészeket is jellemzik, illetve produkcióikat segítik.
összegező jellemzésül teljességgel egyet lehet érteni Bálint Sándor megállapí- tásaival, aki mesemondóját így méltatja: „Ha meséi természetesen a hagyomány anyaméhéből támadnak is életre, nála mindig érezzük, hogy itt az ihletett, szótól mámoros pillanatban, szemünk láttára, fülünk hallatára meglepő természet- és emberismerettel, finom lélektani ösztönnel formálódnak és elevenednek m e g . . . mesetörténetei akárhányszor meghaladják a szokványos terjedelmet, és a szövevé- nyes, sokágú cselekmények, eseménysorok, öncélúnak látszó kitérések széttéphetetlen egésszé válnak a kompozíció formai fegyelmében... színes képzeletével, meseszövő és szerkesztő tehetségével, nyelvi és előadói biztonságával, szépen zengő, ritmikus prózájával mindenképpen a magyar mesélés eddig megismert legnagyobb népi mes- terei: a szabolcsi Fedics Mihály, a kalotaszegi Máté György Bálint, a bukovinai székely Palkó Józsefné mellett van a helye." (33.)
„Költői életműve egyúttal Szeged paraszti világának fabulában való tükröző- dése. Alighanem hattyúdala is." (33.)
Bálint Sándor szerényen azt írja, hogy nem a mesekutatás továbbfejlesztése, hanem a dokumentálás volt a célja (5.), mégis méltó módon, módszeresen dolgozta fel az egész kérdéskört: ismerteti a szegedi mesekutatás múltját, Tombácz János családját, majd életét, egyéniségét, mesemondását stb., közben tanúságot tesz párat- lan helyi-helytörténeti ismereteiről, és sok finom észrevételt tesz. Minden szakember elégedett lenne, ha ilyen feldolgozásban kapná kézbe a meseköteteket! E sikerhez Dömötör Ákos jegyzetelése, Kovács Ágnes gondos lektorálása és egyéb segítsége is nagyban hozzájárult.
A köntös (borítólap, képek, rajzok stb.) is méltó a tartalomhoz, ellenben a tar- talomjegyzéket magát sehol nem találom! Talán feledékenységből maradt ki? Néhány képaláírás is felcserélődött. Mindazonáltal dicséret illeti a gyűjtőt, kiadót, szerkesztőt e szép könyvért, amelyre mi dél-alföldiek különösen büszkék lehetünk! Minden érdeklődő polcán ott ennek a helye!
v
70
