LERMONTOV „ L I G O V S Z K Ä J A H E R C E G N Ő " CÍMŰ B E F E J E Z E T L E N R E G É N Y É R Ő L
DR. CS. VARGA ISTVÁN (Közlésre érkezett: 1973. d e c e m b e r 21.)
Közismert, hogy Csernisevszkij Lev Tolsztojéhoz hasonlította L e r - montov írói művészetét. Rokonságukat a „lélek d i a l e k t i k á j á " - n a k á b r á - zolásában látta. A lélekrajz s z e m p o n t j á b ó l Lermontovot a nagy orosz realista író elődjei között t a r t o t t a számon. Megállapítása az orosz p r ó z a - fejlődés v o n u l a t á b a n kijelöli Lermontov helyét, és egyben jelentőségére is utal. Az elsősorban k ö l t ő k é n t számon t a r t o t t L e r m o n t o v prózájából f ő - k é n t a, K o r u n k hőse című m ű v é t vizsgálták a kutatók. B á r m e n n y i r e is igaz, hogy egy író n a g y s á g á t legnagyobb t e l j e s í t m é n y e i n kell lemérni, mégsem h a n y a g o l h a t ó el a csúcsokhoz vezető művészi f e j l ő d é s alapos vizsgálata sem.
L e r m o n t o v p r ó z á j á b a n fontos fejlődési f o k o t jelent Ligovszkája her- cegnő című, b e f e j e z e t l e n r e g é n y e . A b e n n e alkalmazott dialógusok e l e m - zésének segítségével szeretnénk a lermontovi próza n é h á n y sajátosságát megállapítani. Vizsgálódásunk nemcsak f o r m a i jellegű, a dialógusok f u n k - cióira is k i t é r ü n k , f ő k é n t a jellem- és lélekábrázolásban betöltött szere- p ü k e t elemezzük.
I.
Az írói módszerről a dialógusok alapján
Lermontov szereti különös, szokatlan h e l y z e t e k b e állítani hőseit. A váratlan h e l y z e t e k b e n a szereplők jellemvonásai, egyéniségük r e j t e t t s a - játosságai n y i l a t k o z n a k meg. Nagy szerepet k a p ezekben a szituációk- ban a véletlen. De L e r m o n t o v n á l nem a r o m a n t i k a f o r d u l a t o s cselek- ményszövésére, vagy titokzatos a t m o s z f é r a t e r e m t é s é r e e m l é k e z t e t n e k ezek az írói fogások, h a n e m a lélekábrázolás hatásos eszközeiként szol- gálnak. A jellemzésre, a pszichikai jelenségek b e m u t a t á s á r a t u d a t o s a n alkalmazza a közvetett (beszéd, gesztus, m i m i k a stb.) és közvetlen (az írói jellemzés, az író megjegyzései, kiszólásai, a hős önelemzése, a monológok stb.) jellemzés eszközeit. A t e t t e k után az e m b e r r e legjellemzőbb: szó- beli megnyilvánulása, beszéde. Ezért is k a p h a t kiemelt szerepet a dialó- gus a r e g é n y b e n is. A „beszélj, hogy lássalak" elvének régi igazságáról v a n itt szó.
10 1 7 7
A regénytöredékben tartalmi és f o r m a i szempontból egyaránt sok- féle dialógust találunk. Ezek többsége a lélekábrázolást szolgálja, tehát lélektani funkcióval bír. A szereplőket bemutató jellem- és léle'kábrázo- lás bizonyos fokig statikus eszközeivel szemben (monológ, írói jellem- zés stb.) a dialógus a dinamikus eszközökhöz (tettek, gesztusok stb.) t a r - tozik. T u d j u k , hogy a m o d e r n lélektani ábrázolás fő vívmányává a belső monológ válik, amelyet nagyrészt Dosztojevszkijtől, Tolsztojtól tanulnak meg a nyugati írók, ők pedig éppen Gogol és Lermontov műveiben talál- hatták meg ennek értékes előlegezését. Igazi belső monológ hiányában bennünket a dialógusok, mint a lélekábrázolás hatásos eszközei is érde- kelnek, ezért elöljáróban el kell végeznünk némi fogalmi tisztázást. Nem a. teljesség igényével, de fő vonalaiban meg kell állapítanunk a jellem, pszichikum fogalmának tartalmát, jelentését, már csak az egyértelmű- ség kedvéért is.
A jellem befejezettséget, lezártságot hordoz magában. Tartalmát az ember m a g a t a r t á s f o r m á i n a k és viszonyainak sajátosságai alkotják. így az egyén kialakított magatartása bizonyos mértékben normatív elemet is tartalmaz, amelyet eszmei, etikai normák, az egyén ismeretanyaga stb.
határoznak meg. Az egyén karakterének ez a bizonyos ideig tartó b e f e j e - zettsége, megállapodottsága ad lehetőséget hosszabb ideig tartó megfi- gyelésre, részletes elemzésre.
A lélekben nincs befejezettség, normatív elem, a lélek örökké moz- gó, változó. A lélek és a jellem szoros kapcsolatban van egymással. Hat- nak egymásra, különös konfliktusok alakulhatnak ki a kettő kapcsola- tából. Például Pecsorin és Kraszinszkij, a regénytöredék két riválisának az esetében jellemük meghatározza pszichikumukat, egyéniségüket, egész életüket. Különösen Pecsorinnál figyelhető meg, hogy a jellem fegyel- mező ereje miként n y o m j a el a lelket, hogyan determinálja minden cse- lekedetét. Pregnáns példa erre Pecsorin és Nyegurova kapcsolata, amely- ben a hatalmasra növesztett jellembeli egoizmus m i n d e n mozdulatot meg- határoz.
Kraszinszkij esetében nem ilyen végletesen érvényesül a jellem ha- tása. Nem is érvényesülhet, mert ő kishivatalnok, akinek viselkedését nemcsak a szokásjog, h a n e m elsősorban társadalmi helyzete szabja meg.
Éppen jelleme és társadalmi szituációja miatt alakulnak ki a számára végzetesnek tűnő konfliktusok, magatartásbeli zavarok. Nemcsak Pecso- rinnál kapcsolatban figyelhető ez meg, de a nagyvilági társasághoz való viszonyában is. Sőt egy, Vera hercegnővel folytatott személyes beszél- getés során is kiderül: ,,. . . az önök sorsa: szórakozás, pompa, a miénk pedig a m u n k a és a gondok, ennek így is kell lenni: ha mi nem, akkor ki fog dolgozni" [1].
Érzi azt a társadalmi igazságtalanságot, mely őt is sújtja, de társa- dalmi szituációja szerint jár el. Viselkedését, kimondható szavait is meg- szabja a pétervári miliő hatására kialakult kishivatalnoki alázatosság.
Kraszinszkij törekvő egyéniség. Szeretne meggazdagodni, kiemelkedni a kishivatalnokok szürke rétegéből. A hivatalnoki ranglétrán, a közerkölcs szellemében, becsületes munkával akar előrejutni. A hercegnővel szem- ben szerény, alázatos, megbízásának elvégzésében ügybuzgó. De itt az
.178
alázatosság, szerénység nemcsak jellembeli tulajdonság lehet, hanem in- kább felvett szerep, eszköz a pártfogó kegyének megnyerésére, a gazda- godás lehetőségére. Függetlenül attól, hogy az írói szándék és a jellem- fejlődés öntörvényűsége milyenné változtatta volna Kraszinszkij alakját, megállapítjuk: az író szociális érzékenységét leginkább az ő alakja bizo- nyítja. Etikai megfontolásból ítélve, ő került volna ki győztesen a Pe- csorinnal folytatott párharcból. Munkaszeretete miatt a meggazdagodás lehetőségét sem lehet kizárni, de ezt csak ritka kivételnek lehetne fel- fogni, és nem a korabeli Pétervár tipikus jelenségének. Az etikai meg- fontolásból eredő lehetséges elképzelést a valóság n e m bizonyította. így az írói szándék következetes végigvitele, az etikai szempontú beállítás a realitás tényeivel került volna ellentétbe. Talán az írói elképzelés ü t - között itt a realitással, a valóságábrázolás követelményeivel, és ezért m a r a d t befejezetlen a regény.
Az alakok közül — annak ellenére, hogy sokat szerepel a regény- töredékben — Kraszinszkij alakja kidolgozatlan, megfoghatatlan, kifor- ratlan. A dialógusok elemzéséből minden kétséget kizáróan kiderül, hogy milyen szinten közeledik az író hőseihez, a személyiség milyen rétegein át hatol hősei pszichikumába. Az értelmi, érzelmi vagy akarati sík kap-e domináns szerepet a jellemek feltárásában? Természetesen tiszta megköze-
lítési sík nincs. De ha elfogadjuk, hogy Móricz Turi Danit főként érzelmi, Thomas Mann Hans Castorpot értelmi síkon közelíti meg, akkor Ler- montovnál az akarati sík a domináns. Abból következik ez, hogy Ler- montovnál az egyéniségek nem a környezettel, társadalommal, hanem egymással ütköznek össze, az egyik akarat harcol a másikkal. Ez az aka- rati p á r b a j jellemző a párbeszédek többségére. Ez a tipikusság nem vé- letlen. Arra enged következtetni, hogy a Pecsorin-féle akaratkultusz, akaratedzés, az érzelmeken uralkodó racionalitás, volicionizmus pecso- rini változata nemcsak hősének, de magának az írónak is jellemző t u l a j - donsága lehetett.
A lermontovi dialógusnak — a többi mű ismeretében joggal általá- nosíthatunk — ez a sajátossága különösen szembetűnő, ha Turgenyev párbeszédeire gondolunk. Turgenyev regényeiben is fontos szerep jut a dialógusoknak. De nála a dialógusok tárgyát eszmék, filozófiai, etikai fel- fogások, társadalmi, politikai nézetek adják. Nézetet nézettel, eszmét esz- mével szembesít. Nem egyéniségeket ütköztet, n e m a k a r a t e r e j ü k e t méri össze. Hősei b á r m e n n y i r e szeretik is az elvont vitákat, nem hatalmaso- dik el r a j t u k a voluntarizmus, a bajvívó szenvedély. Lermontovnál jelle- mek, egyéniségek harcát látjuk akarati síkon, anélkül, hogy határozott, megfogalmazott filozófia, eszme állna mögöttük. A Lermontov-hősöket nem annyira az eszmék különbözősége — Kraszinszkij és Pecsorin el- lentéte részben kivétel — állítja szembe egymással, mint inkább a min- dennapi életből adódó érintkezések, az alkalmak szülte lehetőségekben szembesülő túlzott éntudatuk, akaratkultuszuk. Kapva kapnak a súrló- dásokon, konfliktusokon. Önértékük, vélt vagy valódi igazságuk bizonyí- tásának érdekében vívják a maguk akaraterő p á r b a j á t . Ebből következik, hogy Lermontov elsősorban akarati síkon közelítve t á r j a fel hőseinek jel- lemét, pszichikumát, r e j t e t t sajátosságait.
12* 179
II.
A dialógusok t a r t a l m i és formai szempontú tipizálása A) Tartalmi szempontú elemzés
Az eddigi megállapítások az elemzett m ű dialógusainak legszembe- t ű n ő b b jellegzetességeit é r i n t e t t é k . A dialógusok tartalmi s z e m p o n t ú cso- portosítását az a l á b b i a k szerint v é g e z h e t j ü k el.
1. Azok a párbeszédek, a m e l y e k b e n a szereplők akarati p á r b a j a f i - g y e l h e t ő meg. A l e r m o n t o v i próza, t e r m é s z e t e s e n a Ligovszkája hercegnő c í m ű r e g é n y t ö r e d é k dialógusainak is ez a legtipikusabb vonása, a lélek- tani funkción kívül. P é l d a k é n t Pecsorin és Kraszinszkij, Pecsorin és Véra D m i t r i j e v n a dialógusait e m l í t j ü k .
2. Vannak o l y a n típusú dialógusok, a m e l y e k b e n csupán információ- közlés történik [2]. A résztvevők egyike sem a k a r j a a m á s i k a t a k a r a t i sí- kon legyőzni, k ü l ö n ö s hévvel meggyőzni. Ezekben a p á r b e s z é d e k b e n az a k a r a t i és érzelmi telítettség jóval alacsonyabb az előző típusénál. Ide tartozik Pecsorin és Véra D m i t r i j e v n a dialógusa a VIII. fejezetből, és Pecsorinnak K r a s z i n s z k i j é d e s a n y j á v a l f o l y t a t o t t párbeszéde a VII. f e - jezetből.
Ezen a f ő t í p u s o n belül egy altípust is m e g k ü l ö n b ö z t e t h e t ü n k . Mivel a d r á m a i szituációkban a többségben magas érzelmi, akarati telítettségű dialógusok különösen nagy emocionális töltést k a p n a k , a fokozás lehető- sége megköveteli a n y u g v ó p o n t jellegű dialógusok közbeiktatását. Ter- mészetesen az emocionális telítettség foka szerint nehéz l e n n e s o r r e n d b e állítani a dialógusokat, ezért csak a magas emocionális töltésűeket és a v e l ü k ellentétes jellegű p á r b e s z é d e k e t k ü l ö n b ö z t e t j ü k meg. Ezeknek a dialógusoknak a tényközlő jellegen kívül még egy feszültséget oldó f u n k - c i ó j u k is van. T e h á t az első t í p u s ű a k k a l éppen ellentétesek, n e m c s a k t a r - t a l m u k b a n , de h a t á s u k b a n is. M i n t e g y azokat ellensúlyozzák, jelezve a kulminációs p o n t o k között az emocionális alaphelyzetet, ha tetszik a „nullpontot". P é l d a k é n t Véra és V a r v a r a A l e k s z a n d r o v n a párbeszédét e m l í t j ü k .
3. A dialógusok között t a l á l u n k ún. összevont dialógusokat. A lé- n y e g e abban áll, hogy az egyik beszélő, aki k é p e s l e n n e a v i t á t t o v á b b - fejleszteni, összefogja a szálakat, z á r ó a k k o r d k é n t összegezi a beszédtár- sak v é l e m é n y é t . I l y e n p é l d á u l a p u s z t a társalgás k e d v é é r t l é t r e j ö t t „ P é - t e r v á r — M o s z k v a " vita, a m e l y b e n a döntőbíró jogával is f e l r u h á z o t t P e - csorin d i p l o m a t i k u s a n oldja m e g f e l a d a t á t .
B) Formai szempontú elemzés
1. A f o r m a i elemzés szerint m e g k ü l ö n b ö z t e t h e t ü n k teljes, zárt dialó- gusokat, vagyis a klasszikus é r t e l e m b e n v e t t párbeszédeket, a m e l y e k b e n k é t vagy több személy viszonylag e g y e n é r t é k ű szerepet tölt be. Ide t a r - tozik P e c s o r i n n a k és b a r á t j á n a k B r a n y i c k i j n a k a dialógusa a VI. f e j e z e t 1 8 0
elejéről. Pecsorin és Kraszinszkij dialógusát is, amelyet a színház folyo- sóján folytatnak, ide számíthatjuk. Bár benne érvényesül Pecsorin irá- nyító szerepe is, de ez a formai arányokat nem borítja fel.
2. Elbeszélt dialógusok, amelyeket vagy az egyik szereplő — r e n d - szerint a párbeszéd volt résztvevője — vagy az író mond el. Tehát egy régebben elhangzott dialógus felelevenítéséről van szó, amely legtöbb- ször rövidebb, tömörebb az eredetinél. Példa erre az író által elmondott dialógus, amelyből megtudjuk, hogy Pecsorin Ligovszkoj herceg ügyé- ben elvállalta Kraszinszkij felkeresését. A második dialógus, amelyben Pecsorin elbeszéli a Róza nevü lengyel grófkisasszonnyal kapcsolatos történetét. Tömörség, rövidség jellemzi ezt a típust, de jellege és a fel- elevenítés szituációja is kihat terjedelmére.
3. Vannak olyan tömör dialógusok, amelyekben a szóbeli megnyilat- kozás annyira minimális, hogy a szóbeli közlésnél fontosabb a kísérő, hangnélküli „megnyilatkozás". Az író ilyen esetben gyakran nem bízza az olvasóra a rejtvényszerű megoldást, hanem bő kommentárral, néha rövid epizódok elmondásával világít rá a rejtély nyitjára. Nyegurova és Pecsorin dialógusa, amely a színház kijáratánál hangzik el, csak ké- sőbb, a hősnő életének, fontosabb mozzanatainak az ismertetésekor lesz teljesen érthető. Egyben ez a megoldás írói fogásként alkalmazva a fi- gyelemfelkeltésnek is hatásos eszköze.
4. Valóságábrázoló igényű műről lévén szó, az elbeszélés n é h a az élőbeszédhez közeledik, megszaporodnak a hiányos mondatok, amelyek gyakran űn. „néma dialógusok"-at [3] alkotnak. Ezekben az egyik p a r t - ner — két beszédtárs esetén — vagy minimális szerepet vállal a p á r b e - szédben, vagy csak hallgatóként van jelen. Arra, hogy a hasonló dialó- gusban a szóbeli megnyilatkozás hiánya sem zárja ki a hallgató társ pszichikai aktivitását, jó bizonyíték Nyegurovának és szüleinek a dialó- gusa aj III. fejezetből. A nyitófejezetben az író elmond egy szaggatott, hiányos dialógust, amely a későbbiekben lélektani szempontból nagyon fontos lesz. A kocsisok ugratják Kraszinszkijt, a kisfizetésű hivatalno- kot: „ U r a m ! hová parancsolja? — mondogatják neki. Megnyilatkozásuk akusztikai síkban történik. Kraszinszkij egy szót sem szól, bár önérzetét mélyen sértik a kocsisok szavai. Az adott szituációban a kishivatalnok némaságra van kárhoztatva, a benne zajló gondolatokat, lelki folyamato- kat az író tolmácsolja.
Ennek a hiányos dialógusnak a jelentőségét Lermontov két f u n k - cióval súlyosbítja: előkészíti a következő drámai szituáció megértését, és egyben késlelteti a gyorsan pergő eseménysor kulminációját. Jól m u t a t j a ez a példa, hogy a párbeszéd szándékosan vagy kényszerből passzív sze- replője a lélekábrázolás, jellemzés szempontjából fontosabb az aktív résztvevőnél.
5. Egy ú j a b b típusként szónélküli „néma dialógus"-t is találhatunk, amely mintegy a 3. és 4. típus variációja. A résztvevők akusztikai síkban nem nyilatkoznak meg, közülük csak az egyik aktív, a másik tudatán, akaratán kívül részese a „dialógus"-nak. A passzív résztvevő váltja ki — mit sem tudva minderről — a másik társ aktivitását. Mintapéldaként Pecsorin és Véra szónélküli, hiányos dialógusát idézzük a színházból.
.181
Véra passzív jelenléte aktivizálta Pecsorin tudatát, az író jól érzékelteti gondolatainak, érzelmeinek függőségét, irányultságát.
Az elemzett műben igazi monológot n e m találunk. Hangsúlyoznunk kell azonban ennek a típusnak az átmeneti jellegét, monológszerűségét.
Ezekben az egy személyre redukálódó szónélküli, hiányos „dialógusok"- b a n találjuk, nézetünk szerint, a későbbi — a Korunk hősében alkalma- zott — nagy, önelemző monológok csíráit. Még ennek bizonyítására K r a - szinszkij elmélkedésére utalnánk, amelyben önmagát és a nagyvilági élet alakjait összehasonlítja a IX. fejezet elején.
6. Összetett dialógusok, amelyek egymáshoz kapcsolódásból, egybe- olvadásból j ö n n e k létre. Az egyik dialógus a másikból következik, vagy egy rövidebb dialógus beépül egy nagyobb dialógusba.
Ez utóbbit a főtípuson belül külön csoportba sorolhatjuk. Példa rá az az elbeszélt dialógus, amely beékelődik az eléggé hosszadalmas társasági beszédbe. Természetesen a közbeékelt dialógus lehet más típusú is, n e m feltétlen kell elbeszélt dialógusnak lennie. Tehát ezt a típust „dialógus a dialógusban" típusnak is nevezhetnénk. Az egymáshoz kapcsolódó dia- lógusra példa Pecsorinnak és Kraszinszkij édesanyjának, valamint Pe- csorinnak és Kraszinszkijnak a párbeszéde.
C) A dialógusok és a cselekmény
A dialógusok és a cselekmény menetének kapcsolatában az alábbi dialógustípusokat lehet megállapítani.
1. Azok a dialógusok tartoznak ide, amelyek a folyamatban levő cselekmény kibontakozását segítik, részletekkel gazdagítják, f e l t á r j á k motívumait, megszabják irányát. Különösen Pecsorin és Kraszinszkij dia- lógusai töltenek be hasonló szerepet.
2. A cselekményt előkészítő, részben motiváló, magyarázó dialógus:
Pecsorin és Ligovszkoj herceg dialógusa a VII. fejezetben, amelyet az író röviden, elbeszélt dialógusként ad elő. Ez magyarázza a cselekmény to- vábbi menetét, egyben előkészíti a fő konfliktus kialakulását. írói fogás- k é n t fokozza az olvasó figyelmét, érdeklődését. Ebben a típusban a dia- lógus megelőzi a cselekmény csomópontjának kezdő fázisát.
3. Külön típusba oszthatók azok a dialógusok, amelyek nem prepo- zicionális, h a n e m postpozicionális helyzetet foglalnak el, a cselekmény elhatárolható fázisa után következnek. Jellemző vonásuk a magyarázó j e l - leg, a cselekmény értelmezése, esetleg az összegezés, a tanulság levo- nása. Ide tartozik Kraszinszkij monológszerűen befejeződő párbeszéde édesanyjával, és az a párbeszéd, amelyet Véra Pecsorin húgával folytat.
A dialógusokat a bennük levő atmoszféra, emocinális telítettség alap- j á n is lehetne vizsgálni. Meg lehetne állapítani, milyen szerepük van a lermontovi atmoszférateremtésben. Ki lehetne mutatni, milyen nyelvi, stilisztikai és egyéb eszközzel teremti meg az író ezt a sajátos, akarati feszültségű, emocionális telítettségű, pszichológiai funkciójú atmoszfé- r á t . Elemezni lehetne az atmoszférateremtésnek és a jellemző h a n g u l a t - nak, hangulati elemeknek a szerepét. De számunkra mindennél f o n t o -
. 1 8 2
sabb a dialógusok lélektani szerepe, a lélekábrázolásban betöltött f u n k - ciója. A dialógusok r e n d s z e r é t tekintve, n é h á n y sajátosság k ö n n y e n m e g - figyelhető. S e m m i k é p p e n n e m b e s z é l h e t ü n k a dialógusok valamiféle f e j - lődéséről, h a n e m t a r t a l m i és f o r m a i bonyolultságuk h u l l á m v o n a l s z e r ű alakulásáról. Hasonló g r a f i k o n t k a p n á n k a k k o r is, ha a dialógusokban lezajló a k a r a t i p á r h a r c o k emocionális intenzitását a k a r n á n k mérni, vagy egyéb f u n k c i ó i t k i m u t a t n i .
Az író m i n d e n eszközt m e g r a g a d a cselekmény m e n e t é n e k lassítá- sára, a megjegyzések, gyakori k o m m e n t á r o k fékezik az iramos cselek- m é n y t . Ezek a lassító e f f e k t u s o k n é h a sikertelen m e g j e g y z é s e k b e n v á l - n a k kirívóvá, jelezve a fiatal író m ó d s z e r é n e k k i f o r r a t l a n s á g á t . Bőven találunk hasonló m o n d a t o k a t . „Fölösleges megjegyezni, hogy a kocsisok kedves l o v u k a t Vászkának nevezik . . ." Érezni, hogy n e m kiérlelt, h a n e m érlelődő írói t a l e n t u m u j j g y a k o r l a t a i v a l v a n dolgunk. A prózaírás elődök által k i m u n k á l t e r e d m é n y e i t igyekszik egyéniségéhez alkalmazva b i r - tokba venni. A dialógusok, m i n t a jellemzés és lélekábrázolás d i n a m i k u s eszközei, L e r m o n t o v n á l általában n e m fékezik a cselekmény m e n e t é t . Ezzel szemben az írói k o m m e n t á r o k r e n d s z e r i n t lassító h a t á s t f e j t e n e k ki, de elősegítik a részletesebb elemző lélekábrázolást. É p p e n az elemző lé- lekábrázolás, leíró pszichologizálás jellemzi a regény töredéket, és á l t a l á - ban L e r m o n t o v p r ó z á j á t . Talán é p p e n ezért kevésbé dinamikus, m i n t például Puskiné.
III.
A dialógusok lélektani funkciói [4J1
A „Ligovszkája hercegnő" dialógusainak többsége valószerű, logikai, lélektani szempontból következetes, n é h a meglepően szemléletes, élethű.
Ilyenkor csillantja a fiatal író tehetségét, az írói tudatosság és s p o n t á n alkotás szerencsés találkozását. Különösen Pecsorin és Kraszinszkij dialó- gusai dinamikusak, d r á m a i erővel i r a m l a n a k , peregnek. A logikai és lé- lektani következetesség ellen egy esetben nyilvánvalóan vét az író. P e - csorin felkeresi Kraszinszkijt, Ligovszkoj herceg megbízásából, de n e m találja otthon. A következőket m o n d j a a kishivatalnok é d e s a n y j á n a k : ,,Ön n a g y o n megtisztel engem, ha m e g m o n d j a a fiának, hogy kihez m e n - jen el, a k á r holnap este, én ott leszek." É p p e n a m o n d a t utolsó szavai vi- tathatók, ,,én ott leszek", a b b a n az összefüggésben, hogy „ a k á r h o l n a p este". M i n t h a Pecsorin m a j d n e m m i n d e n este a h e r c e g é k n é l lenne. T e - hát részben f u n k c i ó t l a n m i n t információközlő mondat, sőt lélektani szem- pontból is következetlen. A jellemzés a l a p j á n megszoktuk, hogy Pecsorin r e n d k í v ü l szűkszavú, világosan, tömören fogalmaz. T u d a t o s a n vigyáz arra, hogy egy szóval se m o n d j o n többet a kelleténél. Itt csupán közvetít, mégis ö n m a g á r a hivatkozik, m i n t h a a herceg és a hivatalnok találkozásán kívül neki is fontos l e n n e a K r a s z i n s z k i j j a l való találkozás. A logikai kö- vetkezetlenség, lélektani f u n k c i ó t l a n s á g nyilvánvaló. Úgy érezzük, m i n t h a Pecsorin egy pillanatra kiesett volna begyakorlott, f e l v e t t szerepéből.
Nem valószínű, hogy ezt a k a r t a az író ábrázolni. F e l t e h e t ő e n a k é t sze- . 1 8 3
л „Ligovszkája hercegnő- kéziratának első lapja, Lermontov kézírása
A 3. fejezet Lermontov kézírásával és sajátkezű rajzával
replő személyes találkozását akarta előkészíteni, hogy a véletlen szere- pét csökkentse. Ez sikertelenül valósult meg. Más kérdés, hogy a jellem- fejlődés során k a p h a t n a mindez fontos funkciót is, és így mint előlege- zést lehetne felfogni a dialógusban elhangzó szavakat. De ezt a feltétele- zést nemcsak Pecsorin jelleme, pszichikai alkata, emocionális tulajdon- ságai, de a Lermontov-hősök sem igazolják. Különösen ellentmond a Ko- runk hősének Pecsorinja, akinek előzményeként, alakmásaként is felfog- h a t j u k . Lermontovot nemcsak ebben a töredékben, de más verses és pró- zai alkotásaiban is rendkívül érdeklik a hősök jellemét, pszichikai sajá- tosságait meghatározó tényezők. Azért is elemzi részletesen a hősök életé- nek előtörténetét, származásukat, életútjukat. Az olvasó megismerheti Pecsorin, Kraszinszkij, Nyegurova, Véra, Ligovszkoj herceg életútjának fontosabb mozzanatait.
Egy dialógust megelőző írói kommentárból idézünk: „Hogy köny- nyebb legyen kitalálni, miről kegyeskedett Lizavéta Nyikolajevna gon- dolkodni, köteles vagyok, a legnagyobb sajnálatomra, elmondani önök- nek élete néhány részletét, annál is inkább, mert azok a következő törté- netek magyarázatára szükségesek." Az írói fogásként alkalmazott kom- mentárból kiderül, hogy — bizonyára az önéletrajzi mozzanatok időbeli közelsége miatt is — nem sikerült az írónak a realista ábrázoláshoz szük- séges objektivitást, távolságtartást megvalósítania. De m e g t u d j u k azt is, hogy tudatosan vonja be a jellemábrázolásba a hősök előtörténetét. K ü - lönösen vonzódik az író az öntudatraébredés, a külvilággal való első tu- datos találkozás stádiumában levő hősökhöz. Ez a korszak, hőseinek élet- korát tekintve, nála 16-tól 20 éves korig tart. Ez a tudományos lélektan- nal is nagyrészt egyező felfogás minden bizonnyal az élettapasztalatból
.185
A kézirat 43. oldala. Az első 19 sor A. P. San-Girej kézírása, a többi 17 pedig Sz. A.
Rajevszkijé.
A regénytöredék utolsó sorai, Lermontov kézírása.
származik. Ebben az életszakaszban a legérzékenyebb, legmozgékonyabb a lélek, leginkább alkalmas az ú j hatások befogadására, értelmi, érzelmi szempontból n a g y m é r t é k ű plaszticitás jellemzi. Az ember magatartás- formái és viszonyulásainak sajátosságai ekkor alakulnak ki az élet és a nevelés hatására. Az író figyelembe veszi az öröklött, jellembeli t u l a j - donságokat, képességeket, és azokat is, amelyeket az élet, a nevelés a környezet hatása alakított ki, azaz a szerzett tulajdonságokat. Ezenkívül ismer olyan megrázó, meghatározó jelentőségű élményeket, amelyek alapjaiban átszabják az ember magatartásformáit, megváltoztatják vi- szonyulásainak sajátosságait. Meggyőző példa erre A n d r e j Bolkonszkij és Napóleon találkozása az austerlitzi csatamezőn. Andrej herceg egész addigi életszemlélete, célkitűzése, világképe gyökeresen megváltozik.
Alapjaiban átrendeződik értékskálája, szinte végtelenre tágul világszem- léletének látószöge. Lermontov is ismer hasonló, meghatározó jelentőségű élményeket, ha hőseinek megváltozása, „pálfordulása" nem is ennyire látványos.
Kraszinszkij számára a Pecsorinnal történő szembekerülés ad h a - sonló jellegű élményt. Bár ez nem sűrűsödik annyira egy mozzanatba, inkább motívumláncolatot, hatásfolyamatot alkot.
A dialógusokban megfigyelhetők a beszédtársakat érő külső h a t á - sok és a kiváltott reakciók közti összefüggések. Ezeket elemezve próbál- juk megállapítani Lermontov lélektani felfogását. Tudjuk, hogy a lélek- tani mechanisztikus felfogás szerint a pszichikus jelenségek — az ok okozat elvét követve — közvetlenül levezethetők a külső hatásokból. E n - nek a felfogásnak az egyoldalúsága nyilvánvaló. A másik véglet a p e r - szonalista pszichológia, amely a személyiség belső sajátosságaiból, t e n - denciáiból kiindulva magyarázza a pszichikus jelenségeket. Az előbbi fel-
.187
fögás szerint a külső hatások, az utóbbi szerint pedig a személyiség sa- játosságai határozzák meg a pszichikus folyamatokat, jelenségeket. A két felfogást egybeolvasztó, ún. ,,kéttényezős elmélet" sem jelent megoldást.
Figyelembe veszi a két komponenst: a külső ráhatásokat és a személyiség sajátosságait, de nem t u d j a a köztük levő kapcsolatot helyesen értel- mezni. Nem számol azzal, hogy a külső hatások, a belső sajátosságok vi- szonyában végtelenül sokféle kapcsolat jöhet létre. A lelki folyamatok sokrétűsége, sokfélesege, a szituációk különbözősége, a személyiség rend- kívül bonyolult sajátosságai végtelen viszonyítási lehetőséget rejtenek magukban. Ezért vallja a tudományos lélektan, hogy a külső hatások mindig csak közvetve h a t n a k a belső feltételeken keresztül.
Nézzük meg — a dialógusok elemzésénél maradva —, hogyan ábrá- zolta Lermontov a pszichikus folyamatokat, az ő felfogása melyik elmé- lettel rokonítható. Természetesen a lélektani felfogások művészi szintű megvalósulására gondolunk és nem valami tételszerű alkalmazását k é r j ü k számon az írótól.
A hézagtalan motivációra törekvés a dialógusokban is megfigyel- hető. Az író eljárását n e m lehet valamiféle lélektani iskolához kötni. Sa- játosan érvényesülő pszichológiáról van itt szó, amelynek viszgálatakor nem mindig perdöntők a tudományos lélektan törvényei. Specifikusan művészi alkalmazásról beszélhetünk csupán, amelyben az elméletnél is fontosabb az életismeret, tapasztalat. Szem előtt kell tartanunk, hogy Lermontov mindig az élet felől közelíti meg hőseit. Erre utalnak az író Pecsorinról mondott szavai: ,,. . . és b á r nagyon jól olvasom a lélek in- dulatait az arcon, de éppen ez oknál fogva semmiképp nem tudom el- mondani önöknek a gondolatait". Alkalmazza a hagyományos lélekáb- rázolási módszert: a lelki állapot, lelki folyamat jelenségeit külső jelek segítségével is ábrázolja. Az író n e m mindig t u d j a visszafogni hősei iránti ellenszenvét vagy szimpátiáját. Ez igazolódik Pecsorin „piedesztál- elméletében" is. Az életben, de minden szituációban „piedesztált" keres magának, amelyre felállva a tömeget elismerésre késztetheti. Ide kötő- dik egy másik felfogása is, amelyet a természet törvényét követve val- lott: a gyengébb előbb vagy utóbb meghódol az erősebbnek. Az élővi- lágban, különösen az állatvilágban érvényesülő természetes kiválasztó- dás ősi törvényét alkalmazza az emberi társadalomra. Jóval Darwin előtt vagyunk 1836-ban. Az írói beállítás szerint mindez Pecsorin egye- diségét, eredetiségét hangsúlyozza, míg vetélytársának, a hivatalnok Kra- szinszkijnak csupán bizonytalan részvét jut. A két fenti felfogásban nem nehéz felfedezni a romantikától örökölt, és sokféleképpen variált ember- felfogást, amely a „hős" és a „tömeg" szembeállításán alapszik. Fontos előlegezésről van itt szó, amely Dosztojevszkij irányába mutat, gondol- junk csak Raszkolnyikov töprengéseire, emberfelfogására, aki két típusba véli sorolni az e m b e r e k e t : alsóbbrendű és felsőbbrendű emberek. Felsőbb- rendű, azaz kiválasztott ember, akinek bűnt is szabad elkövetnie, mert ez hovatartozásának bizonyítéka. Anélkül, hogy itt szélesebb motívum- nyomozást folytatnánk, u t a l j u n k még arra, hogy a „hős és tömeg" elmé- letével Gorkij is küzd, és véglegesen az Éjjeli menedékhelyben számol le vele, elveti mint igaztalan, hamis maszlagot.
.188
Az igazi Lermontov-hősök racionális lények. Mintapéldányul Pecso- rin szolgál, aki kínosan vigyáz arra, hogy minden tette, mozdulata logikus legyen. A tudat kihagyásos pillanatait szégyenletesnek t a r t j a , éppen így a túlzó érzelemnyilvánítást. Egyébként sem fogadja el, hogy a „piedesz- tál-ember"-nek van érzés- és ösztönvilága, lehetnek illogikus tettei. Né- zete szerint ez a Kraszinszkij-féle „tömeg-embert" jellemzi. Példának idézzük Kraszinszkij mindent egybemosó, feloldó ellágyulását a színház folyosóján, amelyet érzelmi kitörés, Pecsorin számára illogikus üvöltés követ.
IV.
A dialógus funkciója a drámai szituációkban
Külön figyelmet érdemelnek a drámai szituációkban elhangzó dialó- gusok. Az író dramatizáló tendenciája a gyakori párbeszédekben, a jele- netekre tagoltságban érezhető. Lermontov a drámában alkotott először realista művet, az „Álarcosbált". A költő-dramaturg gyakorlata, tapasz- talata hatott a prózaíróra. Ezt bizonyítják a — néha szándékosan kiéle- zett — drámai szituációk, a tudatos tagolás, jelenetezés, a hosszú d r a m a - tizált párbeszédek, amelyek közül az egyik szinte az egész IV. fejezetet kitölti. A drámai jelleget a szituációk, párbeszédek konfliktusainak lélek- tani szempontú, lóként akarati síkon elemző ábrázolása, sajátos kiélezése is fokozza. A lermontovi próza jelenetekre, párbeszédekre tagoltságának következménye a keretszerűség, amely a Korunk hősének is jellemzője.
De benne a tagoltságot az önelemző monológok is erősítik. A dialógusok száma, betöltött funkciója bizonyítja, hogy az író nemcsak az elbeszé- lést, de a beszéltetést is különösen kedveli.
Pecsorinnak és Kraszinszkijnak a színházban elhangzó, drámai szi- tuációba ágyazott dialógusát nézzük meg alaposabban. Kraszinszkij in- d í t j a a dialógust: ,,— Beszédem van önnel!" — mondja- Majd a konflik- tus kibontakozását késleltető rövid írói kommentárt olvashatunk. K r a - szinszkij megfogja, megállítja Pecsorint. Tömör írói megjegyzés követke- zik, amelyet önmagán túlmutató „helyzetleírásnak" is nevezhetnénk: —
„A keze remegéséről kitalálta, hogy régebbi ellenfele, nincs mit tenni, nem kerülheti el a szóbeszédet." Az író érezteti Pecsorin állapotát, vi- szonyulását a leendő beszédtárshoz, és egyben pillanatnyi helyzetelem- zését. Egyetlen mondat, sűrítettsége meglepő.
1. Érezzük, a felismerés szinte nem is vizuális síkon történik. Sor- rendben feltétlen megelőzi az érzéki sík a vizuális sík bekapcsolódását a megismerés folyamatába. Sűrítve érzékelteti azt a folyamatot, amely- nek során Pecsorin sejtelmes, rossz előérzettel, intuiciószerűen jut el — a meglátás fázisát, motívumát kikapcsolva — a tudatosítás, a felismerés végső szakaszáig: „a keze remegéséről kitalálta". A (látás)-meglátás-fel- ismerés-helyzetelemzés folyamata helyett az (érzékelés)-érzés-megérzés- felismerés-helyzetelemzés folyamatát ábrázolja az író. A megismerés f o - lyamata az intuíciószerű megérzés fázisában tevődik át az érzékelés t e -
. 1 8 9
rületéről az értelmi síkra. Logikai úton eredményezi a felismerést, en- nek tudatosodását, és végül a helyzet pillanatnyi elemzését.
2. Az író tömören jelzi a kialakult helyzet kényszerűségét. Pecsorin akarva sem t u d n a kitérni a párbeszéd elől: „nincs mit tenni".
3. A „nincs mit t e n n i " és a „nem lehet elkerülni a szóbeszédet" arra is utal, hogy Pecsorin számára ez a beszélgetés kellemetlen, szeretne megszabadulni Kraszinszkij tói. Pecsorinnak ez az álláspontja határozza meg a dialógus alaphangulatát. Félelme a szóbeszédtől, annál is indo- koltabb, m e r t az író is hangsúlyozza ennek áldatlan hatását. Arról nem is beszélve, hogy csak az imént sikerült gáláns lovagként kivágnia magát egy kellemetlen incidensből.
4. Mindebből kitűnik, hogy az idézett mondatnak a dialógus kibon- takozásával kapcsolatban bevezető, előkészítő funkciója is van.
5. Az idézetben a jellemzés f u n k c i ó j á t is ki lehet mutatni. Megtud- juk, hogy Pecsorin a közvélemény, a szokáserkölcs rabja, és nagyon fél a megszólástól, a szóbeszédbe keveredéstől. Tudja, hogy nemcsak annak a veszélye áll fenn, hogy nevetség tárgya lesz, h a n e m az i's, hogy a hely- zet magaslatára kerülve sem t u d j a elkerülni a szóbeszédet, amely pedig törvényszerűen tekintélycsökkenéssel jár.
Ezek az elemzések a r r a utalnak, hogy Lermontov lélektani f e l f o - gása nagyon közel állt az ún. beleérzés elméletéhez, de ő ezt meglehető- sen racionálisan, egyéniségének megfelelően átlényegítve alkalmazza.
Az író megragadja a kettős jellemzés lehetőségét: a beszédpartnere- ket együtt jellemzi. Szavaik által közvetve, írói kommentárokkal közvet- lenül is igyekszik tudatviláguk, érzelmi, akarati életük mélyére világí- tani. A sűrítésre példa Pecsorin válasza, amely a jellemzésen kívül is- mét többsíkú asszociációbőségével emelkedik ki a többi mondat közül:
„— Parancsoljon, beszéljen — felelte Pecsorin —, csak ne itt a f a - gyon." „»Menjünk a színház folyosójára!« — felelte a hivatalnok. Hall- gatva mentek."
Ez a n é h á n y mondat rávilágít egy másik fontos sajátosságra: Ler- montov időzelésére. Az író, mintha csak azt az időt használná ki, amíg a két szereplő a színház folyosójára ér, rövid helyzetleírást ad. „A m á - sodik felvonás már elkezdődött: a folyosók és a lépcsők üresek vol- tak; . . ." Itt is az előkészítő funkció a domináns, m e g t u d j u k , milyen kö- rülmények között zajlik le a dialógus. Realista, lineáris időszemlélet ér- vényesül, Németh László kifejezésével élve, olvasó és író órája együtt halad.
Kraszinszkij beszéde szaggatott, zavaros, stilisztikai szempontból túl- díszített. Jellemző rá az érzelmi telítettség, a kérdő, felkiáltó, óhajtó m o n - datok sokasága. Lermontov gyakran akkor is felkiáltójelet tesz a m o n - dat végére, amikor tény megállapító kijelentő mondatról van szó, de K r a - szinszkij zaklatottsága, felindultsága, t ú l f ű t ö t t érzelemvilága ezeket is erős expresszív telítettségűvé teszi.
Pecsorin mondatai nagyrészt egyszerű kijelentő mondatok. Nem al- kalmaz emocionális telítettséget jobban kifejező felkiáltó, felszólító mon- datokat. Különösen kerüli az indulatszavakat. Nála minden hangsúly a szituációnak megfelelően helyénvaló, a mondanivaló tartalmának meg-
.190
felelő. Kraszinszkij mondatai lávaként ömlenek, az ő szavai kimér- tek, visszafogottak. Az akaratedző, önfegyelmező erő kihat szóbeli meg- nyilatkozásaira is. Amikor felszólító t a r t a l m ú m o n d a t b a n nyílt p a r a n - csot fogalmaz, az író akkor is pontot tesz a végére. Jelzi ezzel is, hogy különösebb érzelmi töltés nélküli felszólításról van szó. Példaként csupán egy-egy mondatot idézünk: ,,Az ön fejtegetései kissé hosszadalmasak, ne- vezze meg az órát és v á l j u n k el; ön úgy kiabál, hogy minden lakájt fel- ébreszt".
A hasonló tartalmú mondat Kraszinszkij esetében más hangnemben hangzana, amint ezt egy másik példa bizonyítja: ,,— Nem, álljon meg
— mondta a hivatalnok kicsit magához térve —, és hallgasson meg en- gem! . . . gondolja, hogy gyáva vagyok?" Az előbbi mondatvégről el- maradt felkiáltójel itt a mondatba is bekerült. Az író így jelzi, hogy a legerősebb felszólítás eléri a parancs szintjét. Az érzelmi-akarati te- tőfok a zárórészben csökken. A végén a kérdőjel ellenére is közelebb áll a kéréshez, mint a kérdéshez. így f u t j a be Kraszinszkijnál az ér- zelmi-akarati telítettség a skála fokozatait: a felszólítástól a parancsig és visszafelé, a megértést váró kérésig. A parancsból kérés, óhajtás lesz, amelyet a monológszerű lezárás megértő együttérzéssé szelídít Pecsorin szavaiban: ,,Hát végül is mit akar tőlem?" Ebbe a sajnálkozás hangjai is belevegyülnek, a sajátos kérdő intonáció kissé nagyobb expresszivitása ellenére is.
Pecsorinra kisszerű cselekedetei után beszéde a legjellemzőbb. A dialógusokban nyilatkozik meg leginkább racionális jellegű akaratkul- tusza, ezekben tárul fel leginkább önző, önigazoló egyénisége, eszmény- nélküli, szórakozásra, csillogásra épített parazita élete. Világos lesz előt- tünk magatartása, ha Lerschnek abból a definíciójából indulunk ki, amely szerint az önszeretet az önérték élvezete. Az egoista embernek ön- értéke élvezetéhez társakra van szüksége. Mert csak vélt vagy valódi ön- értékének másokkal való elismertetése, mások dicsérete elégítheti ki önös szükségletét. Ehhez folytonos bizonyítási lehetőségekre van szükség. Egye- nes arányosság van: az egoizmus növekedése a becsvágyat, az önérték él- vezetének kényszerét is fokozza. Pecsorin voluntarizmusa is ezt a hatal- masra növekedett egoizmust szolgálja. Ezt fogalmazta meg, rendkívüli becsvágytól sarkallva a „piedesztál-elméletben".
Pedig m á r ez a Pecsorin sem becsüli sokra a parazita, dőzsölő nagy- világi életet és képviselőit. Meggyőzően bizonyítják ezt a VI. és a IX. fe- jezet báli jelenetei. Lenézi az üresfejű arisztokratákat, de életmódjukban még kedvét leli. De mintha már útban lenne a Korunk hősének Pecsorin ja felé, közeledik ennek a parazita élősdi világnak a megtagadásához, elve- téséhez. Az életrajzi mozzanatokból t u d j u k , hogy Lermontov ekkori én- jét, nézeteit leginkább Pecsorin képviseli, de nem rezonőri szinten. Még távol áll ez a hős a világot és önmagát kegyetlen őszinteséggel, éleslá- tással elemző későbbi, sziporkázó Pecsorintól. Képességeit még nem en- nek a világnak az elhagyására, hanem tervezett meghódítására használja.
Születésénél, rangjánál fogva beletartozik, ,,ön-köréből" kilépni egye- lőre nem tud, és nem is akar.
.191
Az író Kraszinszkijnak az alakjához az anyagot rokonától, Sz. A. Ra- jevszkijtől kaphatta, aki u g y a n a b b a n a ,,Department"-ban szolgált P é t e r - várott, ahol regénybeli alakmása. Lermontovra hathattak m á r az ez idő t á j t megjelenő, kisemberekkel foglalkozó Gogol-írások is. A kisember- problematika ábrázolásában úttörő kezdeményezésének jelentősége így sem kicsi. Tudta, ha életkörülményei, tragikus sorsa n e m is adott lehe- tőséget művészi kidolgozására, hogy egy kisember életsorsa mélyen be- világít a társadalom mélyébe. Ezért is fontos, Lermontov szociális érzé- kenységének bizonyítékaként is a Ligovszkaja hercegnő című regény tö- redék, a p é t e r v á r i társadalom rétegződésére is f é n y t vető Kraszinszkij jelleme, életkörülményeinek bemutatása. A valóságábrázolás néha n a t u - ralisztikus színezetűvé válik, például Kraszinszkijék lakásának leírása- kor. A társadalom kishivatalnoki rétegében minden torzító külső hatás ellenére is elfojthatatlanul él az emberi vágy a jobb élet után, élnek az értékes emberi tulajdonságok: a munkaszeretet, szülőtisztelet és a m u n - kával szerzett Öntudat.
A címadás ellenére a regény töredék központi alakjának Pecsorint t a r t j u k . A töredék eredeti kéziratának első lapjára Lermontov nagy be- tűkkel írta fel a m ű f a j t : regény. Jóval kisebb betűkkel, kissé a felső lap- szél és a m ű f a j i megnevezés közé írta: Ligovszkaja hercegnő. Puskin h a - t á s a nyilvánvaló már a névadásban is: Pecsorin és Anyegin neve egy- a r á n t északi tó elnevezéséből származik. Mottót is az Anyeginből választ Lermontov. Valószínű, hogy az írói szándék ellenére — az írói egyéniség- nek megfelelően — nőtt túlságosan nagyra Pecsorin alakja. Nem lehet véletlen, ezt bizonyítja a Korunk hőse, amelyben Lermontov kiforrott írói, lélektani módszerének megfelelően elmélyül a lélekábrázolás, és fo- kozott jelentőséget kap a belső monológ.
J E G Y Z E T E K
[1] Lermontov „Ligovszkaja hercegnő" című regény töredéke még n e m jelent meg magyar f o r d í t á s b a n . Az idézeteket s a j á t fordításomban közlöm, M. J. L e r m o n - tov: Próza i piszma (Szobranyije szocsinyenyij, torn IV.) Moszkva 1965. sztr.
246—303. a l a p j á n .
[2] Vö.: E. E. Szollertyinszkij t a n u l m á n y a , „Uroki zsanra" Vologda, 1969. 31—64. о [3] Vö.: M. B a h t y i n : Problemü poetyiki Dosztojevszkogo. Moszkva, 1963.
[4] A lélektani szempontú elemzéseknél elsősorban Karancsy László t a n u l m á n y a i - ban alkalmazott szempontokra támaszkodom, összefoglalóan megtalálhatók Leo- nyid A n d r e j e v r ő l írt k a n d i d á t u s i disszertációjában. Munkámhoz a d o t t segítségéért köszönetet mondok.
[A mellékletek a leningrádi M. E. Szaltikov-Scsedrin k ö n y v t á r b a n található ere- deti kéziratról készültek.]
. 1 9 2
