ARANY ES BYRON. Degré Alajos 1849 őszén bujdostában benyitott Aranyhoz ; könyvei közt, íróasztala mellett találta; nem győzött csodál­ kozni, hogy valaki azt képzelheti: lesz még Magyarország, és lesz magyar olvasóközönség.

Degré Alajos 1849 őszén bujdostában benyitott Aranyhoz ; könyvei közt, íróasztala mellett t a l á l t a ; nem győzött csodál­

kozni, hogy valaki azt képzelheti: lesz még Magyarország, és lesz magyar olvasóközönség.

Nem értette meg, hogy a költő a valóság elő] menekült könyvei közé.

Mikor 49 vége felé Nagy Ignác megindítja a Hölgyfutárt, Arany önkényt küld neki egy verset, Moore sejtelmes balladá­

jának, A Dismal mocsárok tavának fordítását, mely hónapok óta hever fiókjában.

Azt tartotta, mint Tompa, hogy «írni kell a magyar betűk kedvéért»,

de mikor Szilágyi Sándor folyóiratot készül indí­

tani, a fölkérésre azt feleli: «Még az elégiáig sem higgadtam meg», s ily állapotban «ne vegyen az ember tollat kezébe, vagy legalább oly t á r g y a t válasszon, melynél szabadon átad­

hatja magát képzeletének s nem vicsorog rá örökké a való sceletonja.» (50. ápr. 14.)

Oly t á r g y a t keres, mely nincs vonatkozásban a jelennel.

Szilágyi Sándor egyenest ,hosszabb költői beszélyt' kér tőle, akár ,egy nagyobbszerű eposzt is' (márc. 25., ápr. 5.). A költő április 14-én — (mily évforduló ! ) — felküldi mutatóba Katalin költői beszély nagyobb felét, május 7-én a végét.

Katalin elkészülte s néhány e korbeli kisebb költemény világot vetnek e csöndes hónapok irodalmi tanulmányaira.

Az utóbbi évek alatt kitartón végig tanulta Rothwell német nyelvű angol grammatikáját; jegyzeteket, egész táblá­

zatokat készített a kiejtés szabályairól s a hangsúly termé­

szetéről ; külön füzetben 295 pontba foglalta a szókötés tör­

vényeit s e nagy munka végére még azt vetette oda: «A töb­

bit gyakorlatból». Egészen ura már a nyelvnek; nehézség nélkül olvassa a költőket, s közben kijavítja az angol szöveg sajtóhibáit. Shakespeare nyelvéhez kíván közeledni, de más kiváló költők is hatnak r e á : Burns népies üdesége, Ossian méla szomorúsága, Moore lágy dallamai. Egyhangú életében mintegy a benyomások híját pótolják az irodalmi hatások.

1

Vadnay Károly: Irodalmi emlékek, l i t ; I.

2

Tompa Szemere Miklósnak, 1853. jan. 3. (Figyelő, XII.)

Irodalomtörténeti Közlemények. XLI. 17

Szelleme felüdül a változatosságon és új erőt merít belőle.

Fejleszteni kívánja saját művészetét s egyúttal gazdagítani nemzeti költészetünket, amint célul tűzte maga elé már a népies irány elveinek vizsgálata idején. Ennek útja szemében : kiváló példák tanulmányozása és követése. «Költészetben - valamint minden ágában a művészetnek — többé-kevésbbé mindnyájan utánzók vagyunk — vallja Irányok c. cikkében. (III.) — Maga a lángész is a meglevő példányok után indul.» Szerinte az alap­

tehetséget «minél több példa látása s utánzási ösztön fejleszti ki» (u. o.) ; a költői tehetség Isten adománya, de «a többi nevelés, képezés, — utánzás».

Az egyoldalúság orvossága épen a sokoldalú hatás. «Csak minél többféle példány átélve- zése menti meg a költőt, hogy egy valamely kitűnő szellem szolgálatába ne rekedjen.» (Irányok II.) Nem fél attól, «hogy idegen minták szemlélése jóravaló tehetséget kiforgatna eredeti­

ségéből, hogy szükségképen letörlené róla a nemzeti zománcot».

Epen ő a legjobb példa erre, sokágú tanulmánya mellett. For­

gatja Burnst, ,a skótok Petőfijé'-t (Vojtina) ; Tauchnitz-féle kis kötetének első lapjai tele vannak a szavak jelentésének szótári kijegyzéseivel, v a g y — ami gyakoribb — útbaigazításai az eltalált szógyökök megjelölésével. Burns Szombat esíéíjének hatása alatt szülemlett a Családi Mr; Arany László hagyta ránk, hogy a költő föl is akarta ezt említeni, csak azért h a g y t a el, hogy «a béna magyar harcos által akkor kelteni óhajtott hatást ne rontsa».

A valódi tehetség mindig eredeti. Lévay szemében e költemény «miniatűr rajzában egész népéletünk

élő elevensége van megörökítve, hasonló festmény nem került még ki magyar költő-művész ecsetje a l ó l . . . győzelmes társa Burnsénak».

Arany is azt akarta felmutatni, amit a skót költő : ,Ily jelenetekből áll nagyságod; hazám !' — de kettejök hangulata közt n a g y a különbség. A skót család népesebb, korosbak a szülék ; a magyar háznép elevenebb, a képen több a mozgalom, a jellegzetes és festői vonás. Ott a hit, i t t a szabadság mártírjainak bús emléke j á r ; a skót költő végül szinte hymnusig emelkedik, a magyar képre a szabadságharc árnya nehezül. Burnshöz Arany később is visszatér s fordít belőle.

1

Az észszerű utánzásról a költészetben c. kis tanulmányában.

2

Dózsa Dániel Zandirhámianak bírálatában.

3

Bevezetés a Hátrahagyott versek kötete előtt, XVI. 1. Burns költe­

ményét Lévay is, Szász is lefordították. Burns maga is Fergusson Farmers ingle versének hatása alatt állott. — Burns e versének többszörös hatásáról 1. Tolnai Vilmos : Bums Róbert Szombatestéje irodalmunkban. Budapesti Szemle, 1923 márc. — A Burns-kötet tartalom-jegyzékében irónvonással meg van még jegyezve: Tom o' Shanter, The DeiV s awa wi the Exciseman The lazy mist.., Ae fond kiss; az első kettőt évek multán lefordította, az utóbbiakból is maradt töredéke.

4

Lévay József: Arany lyrája. Akadémiai Értesítő, 1893. június.

Moore és Ossian lapjain a hangulat hatja meg. Moore verseiben már 1847—48-ban lapoz — most lefordít egyet-ket­

tőt hazafias énekeiből. Egy magános versszakkal Petőfi emlé­

kének áldoz (A dalnok elhullt. . .); ő is megszólaltatja magya­

rul az Eszünkbe jusson vérző elégiát, mely Vörösmarty pom­

pás distiohonaiban a multat dicsőítő kis hőskölteménnyé vál­

tozott, Petőfi lantján a honszerelem hymnusává; Aranyé hű mása az eredetinek: a hazafi emlékezés bús elégiája, a bánat feljajdulása. Neki az ötvenes években e költemény ugyanazt jelentette, mint írójának. Az ír költő csöndes bánata, burkolt célzásai egyideig ott lebegnek költészete fölött.

Újra olvasgat Ossiánban is. Reá Szilágyi István figyel­

meztette, még az Árpád korából tervezett eposz mintájául, mert a két kor közt «patriarchális oldalt tekintve, nagy a hasonlatosság.» (Lev. 47. ápr. 9.) A költő maga is úgy érezte ; már előbb írta Petőfinek (47. febr. 28.), hogy e t á r g y n a k «ak­

kor Homér kellett volna, most Ossián, ki a fajulni kezdő iva­

dékot az elődök erényeire visszaemlékeztetné». Szilágyi Her­

der párhuzamára is figyelmeztette a két költő közt. Blair Hugó egy polcra tette kettőjöket; Goethe Werttierjének szívé­

ből Ossian kiszorította a görög énekest; a világfájdalom kora őt választotta epikusának; Byronra is hatott.

Arany figyelemmel olvasta Blair bevezetését s megjelöli a helyet, hol a hasonlatokról beszél. Ez időben emlegeti Tompá­

nak.

Petőfi is fordított Ossianból (Otthonát), s szembe állította Homérral, de ő ,a koldusok ősének', Homérnak ragyogó világát magasztalja; korábban ő érte lelkesült A r a n y is, de most Ossian borúja vonzza; e választás lelkének gyászára vall; ez nyilvánul Ősszel c. költeményének ellentétes képeiben ; egészen

ossiáni hangokat üt meg a végstrófában ; Az innishonnai háborúra, emlékeztet, hol «A lefolyt időknek bárdja — E g y ü t t beszél atyáival», s a Selmái dalokra ; «Miért zeng mégis Ossian ?»

— de az ossiani képek : a borongó ég, kihalt tusa, a harc fiát fedő halom — (mely ismét Petőfire vonatkozik) — a mi emlé­

keinket jelenítik, a tájképen is a délibáb s pacsirta elárulják, hova gondol a költő igazában. — Ossian varázsa később szét­

foszlott előtte, midőn nem tudta többé élő személynek.

1 Levele elveszett, csak Tompa 1850. András-napi válaszából látni.

2 Ez időben még élő személynek hitte ; Blair Hugó s a magyar for­

dító, Fábián Gábor (1833) után ; Dózsa Zandirhámjának ismertetésében már máskép beszél róla. — Ossián is Tauchnitz-kötetben van meg könyvei közt. Waldapfel János rámutatott, hogy Arany képének egyes vonásai meg­

egyeznek azokkal, melyeket Goethe Wertherje 72. szept 4. levelében kiemel : Sturmwind, Nebel, hober Gras, Waldstrom, das dämmernde Licht des Mondes, die Zeiten der Vergangenheit, Geister der Väter (EPhk. XXII.

714—718.). Mind a ketten jól ismerték Ossiánt.

17*

Mélyebben és tartósabban hatott reá Byron. Don Jüant, Parisinát, Mazeppát évek óta ismeri; Szilágyi István 47-ben a Abydosi arává, figyelmezteti, «s foghat olyan Széchy Máriát írni, mint senki más» (márc. 12.); ezzel egyenest a költői beszély mintájául tűzi elébe. A chilloni fogoly egy sorát teszi A r a n y jeligéül egyik költeménye elé : ,Megőszültem, de nem a kortól.' Byronban nálunk két ellentétes nagy szellem gyönyör­

ködött leginkább : az ifjú Széchenyi a szökdelő szellemet, epés kedélyt, maró g ú n y t szerette benne, mert mindez az ő termé­

szetében is megvolt ; A r a n y azt, ami belőle hiányzott : a kép­

zelet merész kalandozását, a nagy szenvedélyeket, a közvetlen, lírai előadást. A mi költőink is szőttek romantikus meséket lovagok és remeték életéből, bajvívások, leányrablás és kegyet­

len bosszú eseményeiből, de vagy ballada-féle hangba merültek, vagy oly kényelmes mesélgetésbe, mint Kisfaludy Sándor, Megéihen. Jobbára külső eseményekre szorítkoztak, a belső élet épúgy hiányzott náluk, mint a részletek szépsége. Vörösmarty kisebb tárgyaival is a kis eposzokban mozgott otthonosan ; költői beszélyei közt van egy remekmű, Szép Ilonka; a többi v a g y elnyújtott ballada-féle, vagy szólesen k i v i t t genre-kép.

Petőfi követte először Byront a szörnyűséges képzelet és viharos szenvedély útján s az előadás iramával A d ó b a n . A r a n y t vonzza e regényes világ ; a tragikus szenvedélyek, a sors komor képei illenek hangulatához s mégis elvonják a jelentől. Ha Byron — saját vallomása szerint — azért írt, hogy szerelmi bánatát feledje s álmatlan éjjelein költötte keleti történeteit: Aranynak sokkal több oka volt a való elől menekülni. Csábította a szokatlan műforma, a képek özöne, színek áradata. Eddig csak népies előadással élt, Jomha'

S án dor verssel ; most vonzza ez a mozgalmas előadás, amely hol drámai jelenetet rögtönöz, hol a' lírának n y i t u t a t s szakadatlan lendülettel törtet előre.

Petőfi mellőzte a rímeket, A r a n y t épen ez a nehézség ingerli.

Nem nyugszik, míg próbát nem tesz e nehéz formával, «inkább forma-gyakorlat végett, mint költői czélból . . . mert olvastam valahol Byronnál, hogy e 8 syllabás forma ellen panaszkodik s benne mozogni nem tartja könnyűnek». Arany, a nyelv és rímek mestere, megkísérlette, ,a rímszegény és hosszú szavaktól nehézkes magyar nyelven', «miután nagyobb ilynemű költe­

ményt, rím s mértékben kivivé, joálunk még nem ismertem».

(Erdélyi Jánoshoz, 56. szept. 4.)

Tudott oly mondát, mely byronias t á r g y u l kínálkozik.

Mednyánszky kötetében, ahonnan Murány ostromán&k. meséjét vette, az utolsó rege ez: A budetini falüreg. Mednyánszky 1826-ban, Vág-vízi utazása közben l á t t a e barlangot, a hozzá

1

Maga illette e szóval a mozgalmasabb lírai fajokkal szemben, Szá3z

Gerő költeményeink bírálatában.

kötött mondát már hét évvel előbb kiadta, Hormayrral közös Taschenbuehföb&n. A mondának van némi történeti alapja.

Budetin várát valósággal a Szunioghok bírták ; Gáspár törté­

neti személy az 1600ras években; Katalinnak fennmaradt egy levele, melyben azon siránkozik, hogy «atyja ura miatt három esztendeig n a g y sanyarú rabságot szenvedett.»

Mednyánszky elbeszélésének elemei: a kegyetlen apa, ki leányát Jakusichhoz erőlteti, a leány titkos szerelme Forgáccsal, befalaztatása, a kedvesét kimentő lovag, s amint menekülésök közben a szintén menteni siető Jakusich rajtuk üt s a lány­

rablót elejti, a lányt pedig várába ragadja : mindez Péterfy t a lovagromantika lomtárára emlékezteti.

E g y és más vonás azonban tagadhatatlanul rokon Byron regényes történeteivel, s ezért illett a költő szemében e byroni formához : tiltott szerelem és rettentő büntetés, mint Mazeppáb&n és Parisinában, szökés, mint az Abydosi arában, A történetbúvár Majláth hozzá­

teszi a valóságot, hogy Katalin végül is felesége lett J a k u - sichnak ; csak azt hallgatja el, hogy elözvegyülve még egyszer férjhez ment, a második Balassa Bálinthoz.

Arany elveti a történet köznapi végét; sokkal bátrabban bánik a mesével, mint Murány írása idején.

Elhagyja az előzményeket, drámai módon a kézfogói nap végén kezdi, amint a mogorva vár kedvetlenül piheni ki a szokatlan vígság lármáját. A vár leírása, mely körül a kopasz bércek, alázatos jobbágyok módjára, ,födetlen fővel állanak,' a kietlen táj,

összeszorult völgy, honnan a gyors hegyi folyó ,szabadulást remélve fut' — jellemzik a vár urát, az ottani sivár életet, s

1 Toldy Ferenc : A magyar költészet kézikönyve- II. kiad. 214—16. Hegedűs István A J. Katalin-ja és ennek forrása e. tárca-cikkében (Fővárosi Lapok 1884. 14 — 15. sz.) a forrást gr. Majláth János német elbeszélésében (1825) kereste, melyet Kazinczy A falba zárt címen magyarra fordított; e föltevésben él Koltai Virgil is, Arany János élete és költészete, 83. 1., holott Majláth csak sógorának, Mednyánszkynak egyszerű előadását öntötte át, kibővítve, levélalakú elbeszélésbe, 12 levélben ; nála több új alak szerepel, Med- nyánszkynál csak azok, akik Aranynál. A mondának Arany előtt már két feldolgozója is volt: Rosty Zsigmond: Katicza vaqy a budetini falüreg.

Történeten épült hős dráma 4 felvonásban, 1832. Jakab István : Zsarnok apa — ezt elő, is adták Budán, 1836. A feljegyzésekről és feldolgozásokról L Griesbach Ágost alapos munkáját: A budetini monda, 1891. Katalin történetét Jókai is elmondja Szeretve mind a vérpadig c regényében, az Idegen háznál c fejezetben.

2 Salamon Ferenc Irodalmi tanulmányairól szóló bírálatában, Péterfy : Összeqyüjtött munkái, IIL 496. — Salamon I. kötetében nagy tanulmány szól Katalintól ; így ejt róla szót Péterfy.

3 Itt is vesz át néhány mozzanatot: az egész tájképet, Oroszlánkő festését: «fejér a' vár színe, ugyanaz a' szikláé is; mire az azokat huzamo­

sabban tekintők szemei előtt mind a kettő egymástól megkülönzetlen marad»

(200. L); Arany Budetinröl mondja: «Egyszínüek vár és falak — egy köd­

tömegnek látszanak;» egy sora, hogy «az apai kény előtt fetrenge a hü erelem» — Katalinnak Mednyánszkynál leírt könyörgését érinti.

a készülő zord eseményeket sejtetik ; byroni tájkép ez, ki azt mondotta magáról: magas hegyek neki érzelmek. A kopár sziklák közt halálraítélten keresi a napot a szerelem szende virága (Hasonló kitérés, a bűnös szerelemhez mérten sötétebb színekkel, Petőfi «Sajójában is van.)

Minden éjtszakai homályba burkolódzik, aminek művészi hatását Salamon Ferenc kiemelte. Napvilágon olyan volna e történet, mint Byron keleti regéi egy európai városba hozva.

E félhomályban az alakok álomképek gyanánt tűnnek föl:

Katalin a torony erkélyén, Forgách közelgő csónakában, a fal hágcsóján; a két árnyék egybeolvadva. A táj, a lég menekülést kiált nekik. A leányt az anyjára gondolás tartóztatja; e gyön­

géd vonásból látjuk, mennyire egymáshoz hajolt e két fűszál egy kemény láb alatt. Habozása közben csak egy pillanatra tűnik

elő az Ősz Szunyogh alakja, mint kísértet, amely halálra rémít. E g y percre az anya rémlik fel, az alélt leányt ápolva ; arcán vonaglás a mosoly, «egy színevesztett ajk-fodor, — mikép az a rózsalevél — mit tűz fölé röpít a szél — s annak hősége megsodor.» E képben ott van egész élete : régi szép­

sége, hervadtsága. Most is retteg haragos ara félelmes hall­

gatásától. S egyszerre megkondul a föld, «mint óriási — kebel­

nek tompa dobbanási». Lent a mély boltok alatt Szúnyog árnyéka fekszik a szirtfalra, mint árnyvilági jelenés. «Fátyolt kezembe !» kiált a költő s a rémséges eseményt azzal mondja el,.

hogy el akarja takarni. A szörnyű tettre megszólal az emberi érzés, ,árnyék megöl' a szolgák ajkán. Mily lélektani, hogy Szúnyog visszafojtott indulata az ellenkezésre kitör, s karddal esik szolgáinak. A szolgák arcán Önlelkiismeretét üldözi; önvádja ellen védi magát, bizonygatva, hogy szerette l e á n y á t ; agy­

rémét, a szégyent ismételgeti ; kitépné elszoruló szívét s magára erőszakolja, hogy nem .fáj, amit elkövetett. A magában beszélés látomásba csap át, üldözéstőt fél, vérfoltot lát kardján (mint leplén Ágnes asszony). Midőn Forgács paripáján magával ragadja kimentett kedvesét, az Ősz, a téboly túlfe­

szített erejével, gyalog rohan utána, visszakövetelve most már kedves halottját. E képek úgy suhannak, mint a láz­

álom jelenései, mintha csak egy-egy villámlobbanás cikázna bele a zivataros éjszakába. Az ősz alak maga is mint vizió üldözi Katalint, csak egy-egy pillanatra változik el valósággá, ággá, bokorrá (fordítva, mint az Erlkönig káprázatai). Midőn a tévedt harcból Jakusich magával ragadja eleinte föl sem ismert mátkáját, az őrült ő utána fut, kapuján széttöri kardját, míg a várúr a dühöngő elé nem viteti — a holt leányt. Az éj lázálmai a reggel józan világításában szétfoszlanak. (A szen­

vedély e megszállottai a romantikus költészetben mindig álom­

alakok g y a n á n t hatnak, Byronnál, Sajóban s a Két szomszéd-

várhan is.)

Salamon Ferenc azt mondja: «a művészi feldolgozás nélkül azt hihetnők, e költeményt azok egyike írta, kik csak a szenvedélyek túlzott festésében s a rendkívüli eseményekben látnak költészetet.» A r a n y költőivé emeli rémületes mesevázát, a tartalom és forma összhangja, az előadás szépsége s lélek­

tani elmélyítés által. A szörnyű események mintegy ki vannak szakítva a valóságból* s balladaszerű sebességgel kergetik egymást, hogy kételkedni, gondolkozni, lélekzethez jutni sem hagynak. «Az egész költemény nem egy kép — úgymond Salamon — hanem mintha minden megmozdulna benne, mint Macbethben a dunsinani erdő.» Minden csupa élet, csupa sze- mélyesítés; a vár mogorván ül, ágyúi hütőzneh, dörgésükkel a visszhang nem labdázik, pihen, a csend újra felüti sátrát — az első 24 sorban 15 személyesítés. Epígy halmozódnak a hasonlatok. Szunyogh a szörnyű munka alatt kőből faragottnak látszik, de megfagyott ábrázatán a mécsvilágnál homályos völgyek feketéllnek; ajkát ezüst eresz árnyazza, szeme villog, mint prédára leső tigrisé — hogy újra számot mondjunk : • 16 sorban 6 kép. Folyton-folyvást új meg új kép tűnik sze­

münkbe, elkápráztatóan ; úgy tolulnak, hogy egy csoportnak másik veti közbe magát (1. szak.). Arany sokallta is : «byro- niassá akarván tenni, nagyon elhalmoztam k é p e k k e l , . . . . egy pár képpel többet szőttem be a kelletinél.» (Erdélyinek, 56.

szept. 4.)

Gryorsan lüktet az előadás is ; az egybe folyó rövid sorok sietve szaladnak tovább; a rímek úgy csillannak fel, mint gyors vizén a nap csilláma. Három, sokszor öt rím is csap egymásra. Ezek az ömlő sorok szinte a folyóbeszéddel rokonak, a rímek is szabálytalanul, szinte önkéoytelenül csengenek föl, néha messziről fordulva vissza. Az önkénytelenséget fokozza a sok assonance — ezt a költő épen ekkor tanulmányozza.

Minden csupa sietség, csak a kidolgozásban nincs semmi elsietett. Salamon kifogásolja, hogy Katalin alakja nagyon légi, nagyon homályos, de ő valóban csak mellékalak, e történet különben sem a jellemekből folyik, legalább nem Katalin és Forgács jelleméből. Minden cselekvénnyel van elmondva.

Forgácsról sem halljuk Mednyánszky dicséreteit, csak Katalin szerelméből ismerjük. Okul Salamon is elismeri, hogy i t t a költő a részt feláldozta az egésznek •— ez csak a leggondosabb költők sajátsága. A főalakon, az apán, minden vonás élethű kórtani megfigyelés. «Vonási torzak, mint mikor — valaki csúfságból feszíti — képét s az Isten úgy veszíti.» Mikor fel­

kacag : «Üvöltő ajkán a kacaj — Jajjá húzódik és e jaj •—

— Hahotavá tördelődzik.» Hegedűs István ez alakot Lear király mellé állítja; «Shakespeare legszebb jeleneteivel fölér e j elén et.»

A r a n y általában mester abban, amint, a lelkieket a testen

tudja megmutatni. A gondolataiba mélyedt Katalin lába alatt

indulni érzi a parti tornyot; — a tiltott ölelésből ocsúdva

«arcán szétrezzen az ideg.» Erdélyi «a lélekfestés magasb nemű példáit» Katáimból mutatja fel.

A megfigyelés élessége természetesen nem kisebb a reális mozzanatoknál sem. A faltörésnél szembeötlenek a pöröly

«visszarúgó» csapásai ; gyönyörű leírás, amint a vágtatás zajára az éjtszakai természet felriad álmából.

Minden méltánylat mellett, Katalin fejtegetoinek ellent­

mondásai óvatosságra inthetik a műbírálót. Salamon fennakadt Katalin hosszú magánbeszédén, midőn anyjára gondol — Erdélyi ízlése szerint «e sorokban homéri becs vagyon.» Erdélyi magát az érzést nézi, Salamon a helyzetbe illesztve ítéli meg;

de vajon kimondott szavaknak kell-e venni ezeket, érveknek Forgács ellenében, nem inkább némán átcikázó gondolatoknak ?*

Greguss és Erdélyi egyaránt magasztalják a képeket — Salamon kifogásolja, hogy az alakok is képekben beszélnek, de akkor először Shakespeare-t kell elítélni, mert alakjai az indulat tetőfokán is ontják a hasonlatokat. A szenvedély fel­

gyújtja a képzeletet. — Verselés dolgában sincs egyetértés.

Greguss és Erdélyi

szóvá tették, hogy a költőt itt-ott mintha cserben hagyná szokott gondossága, névelők, kötőszók maradoz- nak a sor végén. Arany ezzel tisztában volt, s okát is adta.

«A névelő, kötszó, stb. elszakítása mindenesetre hiba — írta Erdélyinek (56. szept. 4.), — Hosszabb sorokban épen nem

tűrném e l ; rövidekben néha megszenvedtem s tudnám is igazolni. Kétségtelen előttem, hogy caesura által névelő, köt­

szó, elszakadhat a rhythmus sérelme nélkül. ,Menjen ki a ||

nagy erdőre.' (Népd.) helyes rhythmust ad, csaknem helyesbet, mintha az a is a caesura után e s n é k . . . . A hangsúly nincs névelőn, k ö t s z ó n . . . . No, már most rövidebb sorokat tekinthetni úgy, mintha csak caesura volna a rímnél s ha a következő sor hangsúlyos szótagon kezdődik, megbocsátható a kötszó e l v á g á s a . . . cum grano salis.» Ezt Salamon is megvédelmezte e ,nyugtot nem engedő, láncolatos rimelésnél'. Péterfy épen azt t a l á l t a : «Arany sehol sem annyira pusztán virtuóz, mint e beszélyében.» — Erdélyi különben abba az érthetetlen téve­

désbe esett, hogy a jambust sem ismerte fel, e rövid sorokat ősi nyolcasoknak olvasta s lengedező ütemet keresgélt bennök.

1 Salamon e részen általában némi Iankadt^ágot vesz észre. Az eredeti kézirat (a n.-kőrösi főgimnáziumban) előbb Forgács menekülését is részle­

tesen s valószerűen mondia el, mit a költő később kitörölt. Néhány fon- tosabb szövegbeli eltérést, köztük ezt is, közzétett Huszár György, az EPhK.

1913. 628— 31 1.

2 Mindketten Arany kisebb költeményeinek megjelenésekor (1856) bírálták, melyek közé Katalin is fel volt vére. Greguss a Pesti Naplóban 313 sz., Erdélyi János a Pesti Naplóban, újra kiadva a Pályák és pálmák kötetében.

Az egésznek becséről sincsenek egy véleményen. Erdélyi a költő ,legpompásabb fogamzású és alaprajzú művének' ítéli s ,belső alkotás'-ra nézve kitűnőnek. Hegedűs a Múzsa vasárnapi ajándékának mondja. Viszont Salamon Arany ,geniusa talányá­

nak' nézi, «mert elüt minden eddigi művétől t á r g y és forma tekintetében». 0 általában nem kedveli a lírai elem bevitelét az elbeszélő nembe, mert könnyen elvontságba és dagályba csap; többre nézi a tárgylagos megtestesítést, s szerinte inkább is abban otthonos Toldi költője; kivált a naivságot nélkülözi.

Szemében Katalin «mind tárgyra, mind formájánál fogva az őt megelőzött irodalmi korszakra emlékeztet ^— s mintegy összekötő láncszeme Arany költészetének az előbbi korszakban divatozott költészettel» — pedig a költő itt épen új utat tört nálunk, nem csupán hang és forma dolgában, hanem abban is, hogy a romanticizmus külső eszközeit mély lélek­

tannal s a részletekben teljes valószerűséggel kapcsolta össze.

Megtalálta a kisebb költői beszély művészi alakját, melyhez később is többször visszatért, így Perényi és az Öldöklő angyal, Édua, Az utolsó magyar írásakor; Rózsa és Ibolyát is ily sorokba kezdte átönteni. E könnyen ömlő előadást megtalálta Burnsnél népi tárgyon, Kóbor Tamásban ; ezt követte, ha nem mértékben, legalább a szakokra nem vagdalt, folyamatosan mesélő előadással, Jófca ördögében.

Byron munkáiban nemcsak a kisebb költői beszélyre talált példát, hanem új hangot, új formát, új előadási módot nagyobb epikai műnél is. Cseppet sem idegenkedik a tanul­

mánytól és példáktól. Nem titkolja, hogy «a kor követelései mellett, néha azok dacára is, a fényes siker, a lángész sikere az, mely darab időre megszabja a költészet irányát». (Irányok, I.) í g y állt most előtte Byron, világhíre és -hatása dicsőségében.

F i a a bizonyság, hogy ez időben «lelkesedett érte».

A hatás mély volt és tartós. Fejtegetéseiben, bírálataiban nem egyszer hivatkozik Byronra. Evek múltán még belefog Sardanapal lefordításába. A 40-es években, Horn ér tanulmánya idején, hidegen hagyta szatirikus eposza, a Don Juan, de az Új görög dalnok bánatos hazafi éneke megkapta, le is fordította (Szilágyi Istvánnak, 1 845. dec. 4.), ebből érleli most egy sugár A dalnok búját. Azóta érzelmi kapcsolat támadt közte és Byron közt.

Moore és Ossián borúja hazafi bánatához illett; Byronban a keserűség és g ú n y szólott szívéhez. Az angol költő hatása érzik egy-két kisebb költemény szellemén, hol Arany szíve is a társadalom félszegségei- és bűneitől vérzik (Gzakó sírján, Gondolatok a béke-congressus felől). Volt hajlam Aranyban az erőteljes realizmusra is, mely az angol költőnél túlzásában világnézetté és -bírálattá fokozódik; neki is van szeme a látásra,

1

Bevezetés a Hátrahagyott versekhez.

ereje az ostorozásra, már Az elveszett alkotmányban megmutatta.

A mindennapi tárgy, fesztelen előadás új u t a t n y i t az epikusnak.

Különböző, szinte ellentétes elemek vonzzák Byronhoz : a képzelet bizarr szabadsága, a keserűség nyíltsága — ezek a romantikus kor vonásai — s mellettök az egyes részek realiz­

musa, mi együtt jár a keserűséggel s túlzásában szinte maga is a képzeletre támaszkodik. Sokat hallotta hánytorgatni, hogy az eposz kora lejárt ; ő nem akart ebbe belenyugodni.

Éles szeme és műveltsége észrevette, hogy «egy Virgilnek a római, egy Tassónak az olasz míveltség fénykorában lehetett a naiv hőskor és a kifejlett polgárosodás szerencsés combiná- lása által örök életű műveket hagyni hátra», s föltette magá­

nak a kérdést; hogy ha «a sajátlag vett eposz, vagy inkább a classikai epopoeia korunkban többé nem lehetséges: vajon a több kevesebb romanticai vegyülettel modernizált eposz : egy Frithiof-rege, egy Childe Harold, egy Onegin, szinte lehetetlen-e 9».

Később írja ezt, de már most követésre ingerli az ilyen lírai eposz, mely nem merül a múltba, hanem a jelennél marad; közeledik a kor divatos műfajához, a regényhez; a mindennapi élet embereihez fordul, laza előadása fölveszi a költő lírai hangulatát, enged a kitérések, okoskodások csábításának, a kornak tetsző sajátos ember- és világgyűlölet felhője lebeg fölötte, s meg-megszaggatják a felindulás villámai. E háborgás, a fájdalom és gúny vegyülete rokon Arany lelkiállapotával és az egész nemzetével.

Hiába fordult Katalinnal közömbös tárgyhoz, lelkének felindulását nem bírta elfojtani. «Kedélyemhez s az általános hangulathoz illő t á r g y a t kellet keresnem. így fogtam a Bolond Istók első énekébe, mely mű fesztelen alakjában mind subiectiv élményeim s érzelmeim, mind a közhangulat humorának kife­

jezésére alkalmasnak látszott.» (Az Elegyes darabok előszavában.) A szabadság káprázatából elnyomatásra ébredt nemzet, a nagy elszánás árán vásárolt kudarc, a csillogó remények szétpukka- nására következő kijózanodás, minő az álmából fölrázott ember bambasága — ez eszményeitől megrabolt világ egyaránt érdemelt szánalmat és keserű • mosolyt. Magáról saját maga mondja Toldynak: « . . . lehet, hogy van, úgy élet-, mint irodalmi pályámban, valami humoros». (57. aug. 11.) Mint nemzete, maga is szétfoszlott álmokat hordoz szívében, semmibe fúlt küzdelmek emlékeit. Tehetsége és helyzete közt állandó ellentét van : érzékenysége és önérzete alacsony sorsban sínylődik ; élete, ha visszanéz reá, valóságos mindenbekapás : volt praeceptor, színész, falusi jegyző és ünnepelt költő ; nyu­

galomra vágyó természete forradalmi időkbe sodródott ; kevéssel megelégedés mellett örökös gond üldözi ; költői álmait bilincsbe

1 Dózsa Dánielről szóló bírálatában.

veri a hivatal, szabadulni vágyának szárnyát szegi a család gondja és kötelességérzete. Szemében ez örök vergődés s örök tehetetlenség fájón nevetséges. Byront is elkeseredés üldözi, mikor kalandos élet után, mint a társadalom száműzöttje, gyűlölettel fordít h á t a t Angliának, de őt ,Helvétia tetői', a tenger és Velence várják — A r a n y t prózai nyomorúság fojto­

gatja ; tehetségével, terveivel Szalonta viskóihoz van láncolva, egy császári szolgabíró irodájában írja nemzete sorsát sirató költeményeit s üres szemmel néz a jövőbe. I l y hangulatban, fog egy új munkába. A kéziraton a cím és kelet : Jun. 21.

1850. Bolond Istók vagy az élhetetlen. Nedélyes költemény.

Bolond Istók nevét egy példabeszéd tartotta fenn, melyet Dugonics is följegyzett Magyar példabeszédek és jeles mondások c.

munkájában,

az Esztelenek között: «Bé tekintett, mint Bolond Istók Debrecenbe», s hozzáteszi, hogy Istók «Léván született volna, egész életében nem lett volna más ingerje, hanem hogy min­

den esztendőben meglássa egyszer Debrecen városát. Nem is ment tovább az első háznál benne, ismét haza tért és kóborlásával megelégedett».

E hiába való fáradságban Arany a maga füstbe

•ment küzdelmeit, elfecsérlett életét látta ; ekkor írja magáról A hajótörött c. versét.

E címet viseli Petőfinek egy költői beszélye is ; kritikai kiadásának rendezője, Havas Adolf, az Arannyal való érintke­

zésnek tulajdonítja, hogy a költő figyelme ez alakra fordult.

Csakhogy vázlata megvan Petőfinél néhány régebbi költemény­

ben (A csavargó, Őszi éj, A vándorlegény).* A fiatal jókedv, a világot fumigálás, tréfálkozó könnyelműség; mindezek egyéni vonásai; Bolond Istókban is magát rajzolja, 47 őszén, új tűzhelye mellett, boldogsága teljében, — műve az optimizmus kátéja. Hősének puszta nevét ölti magára.

í g y t e t t Byron is, a maga szenvedélyét s kiábrándult­

ságát ruházva hősére.

Arany a névvel e g y ü t t fölvesz valamit hagyományos tartalmából s ő rejtőzik beléje. Toldy Ferencnek azt írja:

«. . . . egy töredék, egy forgács, egy„ példabeszéd g y a k r a n becses eszméket költ fel.» (51. ápr. 28.) 0 e céltalan vándorló, e kóbor élhetetlen adomaszerű furcsaságában oly vonást látott, melyet egy keserű óra túlzásában magával rokonnak érez.

1 Megvan a költő könyvei közt.

2 A Bolond Istók-alakról 1. Benedek Róza tanulmányát, Ethnographia, 1911. 2—3. füz. Az irodalomban ez alak Szaller György pozsonyi tanár füze­

tében merül föl először: Istók Debrecenben. Pozsony, 1794. Szerinte a Till Eulenspiegel magyar párja. L. Kardos Lajos, Etbnographia, 1912., 3. sz.

3 Petőfi kiadása, I. 415. 1. Szinnyei Ferenc is e nézetet vallja; Arany humora. Budapesti Szemle, 1905., bárom közlemény ; 340. sz. 64. 1.

4 Horváth János Petőfije, 418—419. 1.

Mi lett volna e művének tárgya, maga megmondja; meg­

van első vázlata is, A falu bolondja (szintén ez évbeli) kép­

töredékben. Ez «azt akarta feltüntetni beszély alakban, mivé lesz a nép közt egy oly költői természet, mely a mostoha körülményekből soha ki nem fejlődhetve, nyomtalanul vész el.

Később ez alapeszmét, nagyobb mérvben, a Bolond Istók-ha, vittem volna át». (Elegyes darabok előszava.) Az ily abbamaradt költő alakja erősen érdekli, versben, tanulmányban többször visszatér reá s mindig szinte ugyanazon vonásokkal festi. Kósza Bandi nem tartja szemmel a rábízott libákat, nyáját odahagyja, a felhők játékát bámulja; Istók, a gyermek, (II. 41—49.) mese­

szóval tartja juhőrző pajtásit; «nagy benne az élhetetlenség», ezért vált falu bolondjává — ez volna a fő von ás Bolond Istókban is. A henye Bóka Bandi — a költő utolsó éveiből való töredékben — derűsebb úton szintén ide jut.

E siheder van ott egy tanulmányában, amint «órákig elnézi a felhők játékát, a nyáj körül nem szemes» ; egy másikban a bojtár,

«ki oly keservesen ríkatja tilinkóját,» ,a híres mesemondó", ,az élces falusi vőfél' — talán mindenik «született költőnek bizo­

nyul, ha alkalom és mód nem hiányzik», s viszont egy költő

«íbsztassék. meg az elemi oktatás minden jótékonyságától, hagyassák magára egy rideg faluban, hol az anyagi lét fen- tartása vesz igénybe minden erőkifejtést, — nem tudom, ha az élelmesb, gyakorlatiabb, ügyesebb földiek szemében egyéb lesz-e — falu bolondjánál?»

Egyik beszélytöredéke szintén elnémult költőről szól, ki most irodában görnyed. (Látogatás egy barátomnál:) Mindebben van valami, ami saját gyermek­

korára, helyzetére emlékeztet.

E kérdés azért érdekelte eny- nyire, mert magát is ilyen .poëta natus'-nak tudta, kinek tehetségét csak a véletlen mentette meg az elkallódástól ; írta is Tompának (58. május .11.) « . . . az ily Schlag-beli ember, mint te és jó magam, versírás nélkül is poéta maradt volna.»

Bolond Istókban ez üres ábrándokat akarta rajzolni, melyeket önmagából „ismert, s melyeket a józanság élhetetlenségnek bélyegez. 0 az, aki csak bekukkant Debrecenbe, az iskolába, de alig megy tovább az elejénél ; a színészetnél is hamar kudarcot vall, s élete, ha visszanéz reá, valóságos mindenbe­

kapás, míg «viszontagságai megtanítják, hogy belőle sohasem

1 E két töredék rokonságára s kapcsolatukra az alább idézett értekezé­

sekkel rámutatott Kardos Lajos : A falu bolondja Aranynál. (Budapesti Szemle, 1916. április, 472. szám.)

2 Irányok III. — Az észszerű utánzásról.

8 Gyöngyösi László szerint (21.1.) a költő gyermekkorában élt Szalontári egy ilyen ember, Juhász Mihály obsitos katona és dinnyecsösz, aki egy pár falatért elmulattatta a lakzik, disznótorok közönségét, pedig maga keserűen érezte, hosy a város bolondja. Falvakon gyakori jelenség volt ez, Arany töb­

bet is láthatott; ö fiatal koruk vonásait veszi tollára az idézett helyeken.

lesz nagy ember», letesz ábrándjairól, s kész «lenni közönséges ember, mint más». Önéletrajzának e vallomását szinte szószerint ismétli a Bolond Istók terv-vázlata: « . . . lemondván. . . hírnév utáni vágyairól, practicus ember akar l e n n i . . . de az élet practicumát nem tudja megtanulni.» Ezek a költő ,subiectiv.

élményei és érzelmei',.ebben érzi magát egynek hősével, hogy nem tud boldogulni. Öreg korában is mondotta: «Simplicius napján születtem, — Simplex maradtam holtomig.» (Alma­

nach 1878-ra.) Különösen élhetetlennek érezhette magát ez időben, mikor az ő tehetségével és sikereivel, biztos kenyér nélkül, írnoki munkában görnyed, semmi jobb kilátása a jövőre.

Tervének szavaiból sejthetni, hogy Istók tehetségét nyom­

talan elsorvadásra szánta ; ő maga ekkor írta Leteszem a lantot költeményét. Petőfi ebben is optimista. «Te új példa vagy azon régi állításomra, hogy a világon semmiféle tehetség el nem vesz. Nem olyan bolond a természet, hogy hiába teremtsen erőket» — írta barátjának. (47. febr. 23.) A r a n y a felvergődés útját sem l á t t a rózsásnak; nem érezhette-e túlságosnak az árat, melyen semmit sem vásárolt? Az bizonyos, hogy ez idő­

tájban azt írja Tompának (53. jún. 28.) : «Miért is kellett nekem oda hagyni békés magányomat ? Miért e pályára lépnem, mely egész életre boldogtalanná t e t t ? Oly nyugodtan élnék, én egyszerű falusi jegyző, nem ismerve senkitől ! De az ördög nem hagyott békét; első léptem sikere hiúvá tőn s vágyakat kel­

tett bennem, melyek elvontak a mindennapi élet apró gond­

jaitól. — — Oh barátom! ha én Toldit ne írtam legyen:

nem volnék most vagabundus.» I l y szemrehányással illeti magát, amiért a gyakorlati életet elhanyagolta — az élhetet­

lenségért.

E vonás köti össze hősével. Byron tulajdon szenvedélyét, kalandjait ruházta Don J ü a n r a , részben egyéb alakjaira is — A r a n y csöndes természetének egy vonásában érez vele rokon­

ságot. A hős külső története, az első tervben legalább, sem­

miben sem rokon az Övével.

1 Kardos Lajos azt hangoztatta, hogy az I. ének csőszputrija Arany szülőházának mása (i. h. 94. 1.). Ily általános rajz nem állja ki az össze­

hasonlítást ; önéletrajzában a költő másképen ír szülei lakáról. Inkább önéletrajzi a tervvázlat meséjében, hogy Istók «megszeret... egy árva leányt».

Az I. énekben élmény a felgyúlt asztag is. — Márki Sándor, Rozványra támaszkodva, oly állítást kockáztat, mintha Bolond Istók alakján «igen sok vonás emlékeztetne» egy Csungó Náci nevű víg fráterre, kivel Balogh s az ő útján a költő is Aradon ismerkedtek volna meg, a nemzetőri napokban.

E név Arany leveleiben sehol elő nem fordul. Az Istókkal való kapcsolat merész képtelenség : ő diák korában Arany életét éli ; semmi köze a hóbortos Csungóhoz. — Márki feljegyzései az Irodalomtörténet 1917. évi folyamában jelentek meg.

Az I. ének egy csőszkunyhót fest, Istók ,bekukkanását' a világba, s ami Dt a cigányok ellopják, egy orgazda pedig felfogja. Riedl szemében ez ,egy paraszt eposz töredéke,'

s azt az állítást kockáztatta, hogy a II. énekkel «az eposz egész terve és ezzel együtt egész hangulata megváltozott».

Merész föltevés oly költőről, aki azzal vádolta epikusainkat, hogy nem «dolgoznak terv szerint,» ha «nagyjában körülgon­

dolák a történetet, minden egyéb a pillanatra, az ihlet percére lön bízva ; innen az áradozás, a descriptiók, a lyrai ömlengés, a mesének ziláltsága.»

— Igaz, a jóval később írott I I . ének­

ben Istókot már a kollégiumban látjuk viszont, majd színészek közt, honnan csalódottan tér haza — e részben fejezi ki a költő ,subiectiv élményeit', — s e környezet változott hangu­

latot hoz magával, de a két ének közét Istóknak — önélet­

írásában elmondott — emlékei töltötték volna ki. I t t tudnók meg, a följegyzett terv-vázlat szerint, hogy a cigányok Istókot az orgazdától is ellopták, s egy, dajkája gondatlan­

ságából szerencsétlenül j á r t gróf-fiú helyébe csempészték; de a turpisság kisül, a betolakodott jövevény szűrét kiteszik;

visszakerül az orgazdához, annak elhaltával pedig egy iskola­

mester iskoláztatja az éber eszű fiút. Iskoláinak végeztével visszakerül nevelőnek a grófné házába, s az eljátssza vele Putifárné szerepét. Ez lett volna a I I I . és IV. ének; a töb­

biről följegyzés sem maradt. De az egész terv előre át volt gondolva; már az I. énekben van célzás a főrangú szülére (73. vsz.), egy másik hely is előre mutat (99. vsz.). Mint fordult volna Istók élete továbbat, följegyzés híján csak gyanítanunk lehet. Két támpontunk van. Salamon Ferenc, aki a hatvanas évek elején a költő folyóiratainak benső munkatársa volt s gyakran érintkezett vele, 1863-ban, az első éneket ismertetve, azt mondja: «Istóknak, viszontagságos kalandjai közben, számos életviszonyok közt kellvén forognia, föltehetjük, hogy a későbbi énekekben bár eltorzított, de alapjában hű rajzát vennők a magyar élet sokféle oldalainak.»

Megerősíti- ezt Gryulai Pál, á költő bizalmas barátja; szerinte a költő azért h a g y t a félbe, mert «érezte, mennél közelebb jönne az 1848-ikÍ mozgalmakhoz, annál inkább mérsékelnie kellene humorát.»

Ez egybevág azzal, mit a költő maga mondott, hogy a közhangulat humorát kívánta feltüntetni.

A kor hangulatát s a költőét az I. ének csak sötét színei által fejezi ki. A csőszputriban a ,hajadon* eszméletlenül elte-

1

Arany János. 3-ik kiadás 250. 1.

3

Garay Alajos Bethulia hölgye c. höskölteményének bírálatában.

s

A Részvét könyve ismertetésében ; újabban Irodalmi tanulmányai II. kötetében.

4

Arany fölött tartott emlékbeszédében.

riilve, újszülöttje a dagasztó teknő alatt, az egyetlen ágyon haldokló vak anyja; a viskóban az Elet és Halál viasko­

dik : -így az fest, aki — maga írja — «kétségbeesésben talál g y ö n y ö r t , . . . midőn sebet a lélek önmagán ás.» (I. én. 37.) Elkeseredésében a csősz ütésre emeli botját, aztán egyszerre felkacag ; a szörnyű bánat, mint a tornyosuló hullám, átbukik magán. A r a n y ismeri a fájdalomnak ez eltorzulását: Szúnyog jajjá "szintén «hahotává tördelŐdzik » Maga is ilyenformán v a n : ,lelke bújában nevet,' mondja egy kitörölt verszak. Az egész művön e felemás hangulat vonul végig. A temetésen a kántor két diákja elneveti magát, a mester bennreked az ének köze­

pén, a kótyagos keresztanya a fiút anyja nevére keresztelteti : hazamenet el is veszti. Az események sötét realizmusa a jel­

lemekben pesszimizmussal párosul ; a kettő némikép együtt jár.

A csősz vigyázás helyett horkol, álma büntetéspénz vagy jövedelmező szem-hunyás ; a szenvedés láttára kegyetlenség és

g ú n y fakad belőle; kései elérzékenyülése merő önzés: «Kim lesz már, Istenem?» mert a leány u t á n vőt remélt, aki öreg­

ségében eltartaná. Arany szemében önzés az ember eredendő bűne :

. . . h o l van Igazi bánat, a mely nem önös ? Ki nem veszűe semmit a halottban, Képmutatólag sír vagy közönyös.

MinveszteségQnk az, bármely alakban, Mi a búnak mélységet kölcsönöz. (61. vsz.)

Ez időben máshol is írja :

Közönyös a világ... az ember Önző, falékony húsdarab, Mikép a hernyó, telhetetlen,

Mindég elÖre máss; s — harap. (Kertben.)

-Lélektana szerint azonban ,a legrosszabb emberben is lappang jobb érzés,'- mint a tervvázlat mondja — ez épenséggel nem byroni felfogás. A csősz szemén is könny rezdül (77. vsz.), csakhogy jobb érzése furán nyilatkozik : hogy leánya h i á n y t ne lásson, pénzre akar szert tenni, maga hajt tilosba egy gulyát, s hamisan esküszik, csakhogy a csősz-garast megkapja.

Durva lelkében ily torzképet ölt a jóság. A haldokló vén

asszony, amint vackán égi koronáról álmodik, aztán régi

rágalmazója, Pityeri Erzsók siratja el; a pap, aki besöpörve

a díjat, nem-törődöm módra elsieti hivatalát:- mindez túlzottnak

látszik, mégis igaznak ismerjük; a felszínen nevetséges, de

alapjában keserű. Itt-ott közvetlenül is megszólal a költő

pesszimizmusa, hol elégikus panaszban, (74—76.), hol tréfával

vagy gúnynyal leplezetten (20, 46., 49., 118.). E komikum

a gyász tőszomszédságában, e nevetség a nyomorúságban, az

ellentétbe csapó érzelmek, a hangulatok e zavara nem más,

mint keserű humor, gúny a világra, gúny az emberekre.

Bolond Istók keserű realizmusát semmi sem érte utói irodal­

munkban.

Az ily keserű humor némi részben rokon a szatirával, oly kegyetlenül fedi föl az élet visszásságait. Csakhogy a szatíra támad, ostoroz ; a humor merő szemlélet. A szatira inkább az értelemből fakad, a humorban nagy része van a szív ellágyu- lásának. A szatira a harag villámát gyújtja a szemben, a h'umor kó'nybe lábasztja. Látni az élet fonákságait, fájdalmat érezni miattok, de a tehetetlenség érzetében nem tenni ellene sem­

mit, csak elmosolyodni, s ezzel felülemelkedni rajta — ez a humor: a szenvedés titkos győzelme a megbántás fölött. Könny, mely szivárványt vet. Salamon Ferenc szépen fejtegeti, men­

nyire ritka az igazi humor, s mily tévesen adják e nevet sokszor a komikumnak, holott a humor «a kedélyben van, s az érzelmek bizonyos diszharmóniája szüli, mely az édessel keserűt, a mélységgel bizonyos könnyelműséget, szomorú ese­

ményekkel komikumot, a sírással nevetést vegyít. A költő gyakran egy személyben játsza Lear és bohóca szerepét.»

A r a n y maga jellemzi legtalálóbban a permeteggel, mely közt átsüt a nap, a napfény és árnyék játékával a mezőn, s a magyar zenével és tánccal, melyben összefoly kedv és bánat. Könny és mosoly találkozik s ebben rendszerint megenyhűlés van ; «ki-

1

Arany Bolond Istókját sötét színei miatt Petőfi Apostolával hozta

26—27 1.) Részletes párhuzamokat erőltet, a vén tolvaj és a csősz, a pálinkás banya és Erzsók közt ; Sylvestert egy tolvaj neveli, lstókot orgazda. Ezek nem oly vonások, hogy Arany az életből ne vehette volna. Ha ismerte is Petőfi költeményét, csak kéziratban, futólag olvashatta, 49 nyarán ; kinyomatni csak 50-ben próbálták, szellemben eltorzítva ; így is elkobozták, s Lévay csak 52-ben vitt le Aranynak egy dugott példányt. (Arany levele Lévayhoz, 52. jul. 13. Később nála volt a mü kézirata ; annak alapján szólalt fel a Mülíer-féle naptár botrányos szöveg-rontása ellen.) Koncepcióban teljes a különbség : Petőfinél politikai eszme és szenvedély uralkodik, Aranynál a költő lélektanát illető gondolat. A két mü sötét színe is különböző. Petőfi 48-ban írta a magáét, mikor a kormány kineveztére a kedélyek csillapulni kezdtek s ő féltette a szabadság lángját ; Arany sötétben ír, mikor e láng már kialudt, vagy lidércként imbolyog temetők fölött. Mindkeltőjüknél hivatkoztak Dickens hatására (Horváth János: Petőfi, 527. 1.) ; ö juttatott először nagyobb szerepet az irodalomban gyermekeknek, Twist Olivérben.

Mindkét rajz ennek keserves sorsára emlékeztet ; Aranynál az a hit is, hogy minden emberben lakik jobb érzés. Hantz egyeztetéseit Szinnyei Ferenc is, Kardos Lajos is eröltetetteknek találják; Kardos részben mégis ismétli, sőt meg is toldja : főkép azonban a sötét színezet hasonlatosságát hangsúlyozza. Kardos igen jó könyvet írt Arany Bolond Istókjáról (Debrecen, 1914.) ; müve a budapesti egyetem pályázatán díjat nyert. Arra készült Gróf István müve is, A- J. Bolond Istókja, melyhen szintén vannak értékes részek, kivált Don Juan és Bolond Istók közti párhuzamok keresésében.

Ugyanekkor foglalkozott Bolond Istókkal Helle Ferenc Hugó ; értekezése a kassai főgimnázium 1913—14-ik évi Értesítőjében jelent meg.

2 Irodalmi tanulmányok, II. 224—25.

engeszteli a világ dissonantiáib:,

mint Arany kívánja. E képek azonban inkább a I I . ének humorát jellemzik, az enyhébb, mosolygóbb, megértőbb és elnézőbb, mert amit elmond, az emlék távolából nézi; az első énekben a könnynek nincs ily édes melegsége, a mosoly nem mer megszületni.

A humor annyiféle, a h á n y szívből fakad. Aranyé egészen más, mint aminőt Byronnál látni. Don Jüant A r a n y szatirikus eposznak nézte. (Szilágyi Istvánnak, 45., dec. 4.) Az is ; Byron haragos, korbácsol, személyeskedik ; a társasélet kinövéseit, a képmutatást, hazug erkölcsbíráskodást ostorozza, személyi okból, s mindezért a társadalomra támad : Arany magával az élettel fordul szembe. Aranynál is ott van «az emberi élet apró s egyszersmind n a g y nyomoruságainak megindító rajza, egy felülemelkedett bölcsész nyugalmával s egy szeszélyes költő vidám elevenségével festve;»

de ő még mélyebb: az embert látja sötéten. Szerette idézni Gyulai mondását, hogy

«fáj az élet». Istókja is születéskor rögtön «jövendő életét siratja». (I. 24.) Byron szatírája gyűlöletből ered, A r a n y humora fájdalomból.

A r a n y egy Byron hatása alatt is megőrizte eredetiségét.

Tőle tanulta az eposz modernizálását, tárgyában a jelenhez, formában a verses regényhez közelítését; a ,nem épen respec- tábel' hőst (II. 15.) a ,könnyelmű formát', azt a szabadságot, hogy a stanzák csiszolt poharába zavarosabb italt töltsön, humorosan keverék ,bábeli' nyelvet (II. 15.). Az idegen szayak száma Szinnyei szerint a két énekben megüti a százat.

Tőle veszi a formát is, a stanzát, mely pompásan alkal­

mazkodik ily csipkedő műhöz: hat soron keresztül halad föl­

felé, részletezve, fokozva, fejlesztve mondanivalóját, hogy a végső két sorban szinte epigrammai éllel csattanjon el. I l y nagyobb mérvben Arany vezette be e formát irodalmunkba,

s kezelésében nem multa felül senki. De mindenütt n a g y különb­

ségek vannak. A r a n y műve sötétebb, súlyosabb; alapeszméje nagyobb fajsúlyú; reálisabb az alakok rajzában, Macaulay ráolvasta Byronra, hogy mindössze két ember-típusa van, egy erőszakos férfi és egy szelíd nő : Arany alanyisága jobban hátra húzódik, s ahol magát megmutatja, nem személyes gyűlöl­

ködés és gúny, hanem fájdalom szól belőle; előadását bibliai példák tarkítják, mi Byrontól idegen. B á r egyes helyeken, többnyire a negédlett formátlanságban, mesterére ismerni, néhol

1 A Hebbel-bírálatban.

2 Szász Károly Arany Összes költeményeinek ismertetésében, Budapesti Közlöny, 1867. VI. közlemény, 96. sz., jul. 7.

3 Szinnyei Ferenc: Arany humora. Budapesti Szemle 122. k. (1905) 67. I.

_ 4 Négyesy szerint ekkorig vajmi kevesen tettek próbát a stanzával : Ráday, Zrinyi átdolgozásában a török ifjú énekével, Szemere, Kölcsey és Kisfaludy Károly.

Irodalomtörténeti Közlemények. XL1. 18

szinte a kitételekig:

viszont sok helyt szabadon bontja szár­

nyát, mint a pusztai est rajzában, hol utoléri Byron legszebb festéseit, vagy az Élet és Halál versengésében, hol felül is múlja. Az előadás formáját kivéve minden szín-magyar n á l a ; az élet, az alakok, a táj, a hangulat. — Egyes hasonlóságok ellenére az egész kétségtelenül jóval közelebb áll Arany többi

munkáihoz, mint Byronhoz. Mindezt számba véve, róla is elmondhatni, amit ő mondott Zrínyiről: hogy «a sűrűn felis­

mert közhelyek dacára elenyészhetlen maradt nálunk a benyomás, minőt csak eredeti mű s csak határozott költői egyéniség tesz az olvasóra».

A költő maga is kedvelte művét, vissza-visszatért hozzá.

Mert 50-ben csak az I. ének készült el, abból is egyhuzamban mindössze 105 szak; az esti tájkép vonásai már csak prózában vannak papírra vetve, a kidolgozás későbbi. Az összetartozó 99 versszakot k i is adta Debrecenben az e nyáron megindult Csokonai Lapokban, melynek első száma A lantost közölte.

Kötelességnek nézte egy-egy új irodalmi kezdemény támoga­

tását. De névtelen m a r a d t ; kíváncsi volt, mint fogadják e különös művet nevének ajánlása nélkül. Készültéről csak Szilágyi István t u d o t t ; «az a mű nekem gyönyörűségem».

(50. nov. 13.) A szerkesztők — elég illetlenül — megcsilla- gozták, hogy legjelesbb népköltőnk müve, s máskor is elárulták a névtelen szerzőt.* De ki olvasta e vidéki lapot, ki keresett volna benne remek-művet? Különben is egy-egy szám csak

1 Sorról-sorra végig rostálták reminiscenciákat keresve. Hantz kezdte, Gróf folytatta, később Morvay új vonásokat keresett, Koeppel Byron-élet­

rajza fordításának függelékében. Pontosan latra téve a kölcsönzések négy osztályra oszlanak.

Legtöbb az alaki hasonlóság, a pongyolaság látszata. Aranynál : I. 5., 6., 9., 96:, 117.; II. 11., 56., 122. = Byron I. 1., 5., III. 1., III. 81., 101., VIII. 89., IX. 74., XI. 22., XIV. 6., XV. 27. (Grófnál.)

Modorbeli tréfás fontoskodás, komázás az olvasóval : Ar. I. 7., 99., 117.; Byron I. 82., IX. 74., XIV. 7. Grófnál : Ar. I. 54., 72., 90. ; — B. V. 139., VIII. 73.

Leírások, festések: Ar. I. 22. = B. XV. 43. Gróf; Ar. I. 43., 47. = B.

IX. 11. Gróf; V. 52. Hantz; Ar. I. 101. — B. II. 183. Gróf.

Hasonló hangulatok, gondolatok : Ar. I. 17—20. = B.' V. 59., 63. Hantz, Morvay ; Ar. I. 42. — V. 36—39. Hantz ; Ar. I. 47—49. = V. 52. Morvay ; AT. I. 91., 92. = I. 36. Gróf; Ar. II. 48. = GhÜde Harold, IV. 178. Riedl.

Az utóbbi két csoportnál kétségesebb a hatás, mert Aranynak akár­

hány nem kisebb becsű leírása van, pl. a szél Buda halalab&n, a vihar V. Lászlo'han, melyekhez nem voit mintája ; a közös gondolatok pedig több­

nyire általánosak ; úgyhogy ebben is jobbára csak a formai szabadság közös.

2 Zrínyi és Tasso tanulmányainak bevezetésében.

8 Két fiatal író szerkesztette, Oláh Károly és Orbán Pető.

4 Egy hírben említették ,Arany Istókját', aug. 28. ; idézte Kardos Lajos 11. 1. — Bangó Pető az utolsó előtti közleménnyel egy számban, szept. 25., verset ír Aranyhoz, melyben azt kérdezgeti : Szólj merre vagy, mondd, hol keresselek. Hová sodortak a szilaj szelek ?

10—12 versszakot közölt s bár a lap hetenkint kétszer jelent meg, így szétaprózva (aug. 2 1 . - - szept. 28.) nem lehetett hatása

«Mondhatni semmi figyelmet se gerjesztett — írja a költő maga (az Elegyes darabok előszavában) — s ha egy nagyon competens műbírónak évek múlva t e t t nyilatkozatát kiveszem, (ki az ismeretlen szerzőt váltig magasztalta előttem) — bizony a varjú sem károgott utána.» E műbírónak Salamon Ferenc­

nek kellett lenni; ő lelkesen magasztalta, mikor 1863-ban az egész I. ének megjelent a Részvét könyvében. —

Ősszel Szilágyi Sándor füzeteiben (akkor Pesti Röpívek 6. sz., nov. 10., 186. 1.) Gyulai fölemlíti a Csokonai Lapok megszűnését, de abban «csak az irodalmi közlöny sajnálható» — e művet észre sem vette.

Tompa magának Aranynak ír a lap elakadásáról, a költeményt ő sem említi. (50. okt. 27. ; kiadatlan.) Ennyire újszerű mű, ily szokatlan hang, sötét színezés máskülönben is bajosan aratott volna sikert; Byront is le akarták beszélni barátai Don Juan első énekeinek kiadásáról, s csakugyan nem sok tetszésben részesültek. Ezzel a költő is tisztában volt: « . . . a modor . . . nálunk szokatlan : kétely fogott elő, vajon min­

den rápazarlott erőm s időm után is fogja-e élvezni a magyar közönség» (id. h.). így maradt félben az I. ének. De a t á r g y vonzotta. 56-ban belefog a I I . énekbe ; így kezdi : «Hat hosszú éve immár, hogy Bolond Istók felől kezdettem éneket.» (Kia­

datlan.) Csupán harmadfél strófáig halad ; a harmadik versszak már a kastélyról szól — tehát ekkor sorjában haladt volna az eseményeken, a cigányok dolgát folytatva. Ennél maradt 63-ban is, mikor, a Részvét könyvében közölt I. ének nagy sikere után, újra hozzáfogott, megírta a I I . énekből a Nagyidat czigányoJc&t magyarázó strófákat s ki is adta a Koszorúban.

E részt akkor is meghagyta, mikor 73-ban Istók kollégi­

umi életével folytatta a II. éneket. í g y megmaradt valami a régi kompozícióból, bárha most a szerkezet terve megváltozott

— de nem a munkáé. Ekkor be is fejezi a I I . éneket ; ez az ő második humoros korszaka, az öregségé, mely enyhébben mosolyog a világon s főképen önmagán. E hangulat fordítja emlékeihez, így ruházza azokat hősére.

Örök kár, hogy e geniális mű torso maradt, végkép félbe szakadt. Sokan az I. ének sikertelenségére vetnek — de e felől a költő újra kézbe vette, még húsz év múltán is visszatért hozzá. Bensőbb okának kellett lennie. «A munka nagynak volt kezdve» (Önéletrajz), vége szinte beláthatatlan messze­

ségben ködlött a költő előtt. Ez izgatott hangulat, a gúnyba csapó fájdalom feszültsége nem t a r t h a t sokáig, a nemzetnél sem t a r t o t t ; elmúltával újra beletalálni magát szinte lehetetlen.

1 Arany pontossága ekkor így változtatja meg a hat évet : «Már jó minapja eltelt, hogy...» ; 73-ban pedig: «Tenger sok éve immár, hogy...»

18*

Az általános csüggedés kora nem volt alkalmas hosszabb lélek- zetű munkákra. «Mint a patak, melynek útjába sziklatömbök hengerültek, egyszerre i r á n y á t veszti : egy része tóvá tesped, más része több ágra szakadva keresi a kifolyót, de külön­

böző szerencsével; némely ágacska vékony hegyi csurgó alak­

jában menekül, más vadvíz g y a n á n t bukkan elő, más, egy darabig futva, posvánnyá lapul vagy iszap és fövénytalajban vész el: úgy voltam én. Hajtott a munkaösztön, de nem talál­

tam irányomat». (Az Elegyes darabok előszavában.) Kisebb tervei is nagyrészt félben maradnak : A falu bolondja, A laci­

konyha remek vásári képe, pedig ezen érzik, milyen kedvvel dolgozta.

VOINOVICH GÉZA.

(Első közlemény.)

A Lázár Zelma-kódexet 1908-ban adta ki Katona Lajos a N y t á r XV. kötetében. A kötet előszavában ígéri a kódex forrásainak tüzetes feldolgozását, ezt az ígéretét azonban korai

halála miatt nem válthatta be.

A nyelvemlék kiadása előtt csak két részlet forrása volt ismeretes : a Kempis Tamás világhírű művéből, az Imitatio Christi kötetéből vett fejezeteké

és a Sz. B r i g i t t a tizenöt imádságára visszamenő sorozatos elmélkedő imádságé.

A kódex kiadása óta is csupán egyes részletek forrásának megjelölésével bíbelődtek a kutatók. így pl. Vargha Dámján egy ferences legendának, Sz. Ferenc stigmatizációjának forrását nyomozta ki,

e sorok írója pedig r á m a t a t o t t Sz. Erzsébet látomásainak a kódexben felbukkanó részletére meg Antioehiai Sz. Margit legendájának forrására.

Még t á g tere van tehát a tallózásnak e kódex forrásait illetőleg. Ezt a munkát óhajtom ezúttal elvégezni ; ámde teljes aratásra, minden részletre kiterjedő ered­

ményre én sem számíthatok.

1. A k ó d e x p é l d á i é s l e g e n d á i .

A kódex lapjain szétszórva, imádságok közé beékelve néhány példát és legendát is találunk. Ezek közül eddigelé alig isme­

retes valamelyiknek is a közvetlen forrása.

A példákat t á r g y i csoportok szerint tárgyalom.

a) Mária-legendák.

A Sz. Ferenc rendjére jellegzetes Mária-tisztelet meg­

nyilatkozik a kódex lapjain is. Egy-két Mária-legenda is került a példák közé.

i Katona Lajos: Nytár, XV. k. XXXVII. 1.

2

Bárdos Gy. József: Szent Brigitta tizenöt imádsága codexeinkben.

Bpest, 1903.

3

Vargha Dámján : Temesvári Pelbárt «Szeraficus szent Ferenc»

beszédei és kaprsolatuk kódex-irodalmunkkal. (Emléksorok hazánk nagy­

jaitól a «Barátok» 700 éves jubileumára. 1221—1921. Bpest) és Vargha Dámján : Szent Ferenc és fiai a magyar kódex irodalomban. (Buttykay Antal : Szent Ferenc nyomdokain. Bpest, 1926.)

* Timár Kálmán : Adalékok kódexeink forrásaihoz, (IK. 1926.) és

Kódexeink legendái és a Catalogus Sanctorum. (IK. 1925.)

1. Példa Szűz Mária kijelent he tétlen nagy irgalmasságá­

ról. (A szakácsnak szegődött ördög nyárson megsüti eg;j házas­

pár gyermekét, míg ök a templomban vannak. Szűz Mária elevenen visszaadja gyermeküket.) Láz.-k. 71

—84

. (Nytár.

XV. 306. 1.)

Forrását nem ismerem. Ez még meghatározásra vár. Poncelet vagy Holik Flóris jegyzéke sem említi ezt a Mária-legendát,

a Mária-legendáknak jelenleg rendelkezésemre álló gyűjtemé­

nyében sem találom.

A Láz.-k. szövegében forrásutalás is v a n : «ef ezt niluan oluaffwk zent iraffnak zeryben. mikepen irattatik az zyz mariarol irt choda teteinek /conyweben». Az idézett könyv : Liber miraoulorum B. M. V. Temesvári Pelbárt, Laskai Ozsvát és általában a középkori egyházi írók s nyomukban kódexeink is sokszor hivatkoznak a Mária-legendáknak erre a gyűjtemé­

nyére. A Láz.-k. írója valószínűleg a legenda szövegével e g y ü t t fordítja a forrásutalást is. Közvetlen forrása tehát más volt.

2. Szűz Mária öt keserűsége. Láz.-k. 107

—118

(XV. 311.) E z t a legendát Árpádházi Sz. Erzsébet látomásaiból való sze­

melvény gyanánt közlik Temesvári Pelbárt és más egyházi írók. Más alkalommal már részletesen szóltam róla e folyóirat lapjain. (IK. 1926. 172—74 1.)

A Láz.-k. szövegének közvetlen latin forrása ismeretlen.

Legközelebb áll hozzá a Discipulus (Herolt János) példatárából (Promptuarium exemplorum. De miracalis Beate Virginis. Ex.

XII.) ismeretes szerkezet. Discipulus legendájának tartalmát elmondja Zinkl.

Teljesebb, bővebb szerkezetben adja a legendát az Ers.-k.

262.(Nytár, IX. 228} Ehhez meg legközelebb áll nálunk Temes­

vári Pelbárt 8tellarÍume,n.&k előadása. Mindkettő arról nevezetes, hogy i t t Sz. János evangélista személyéhez fűződik a látomás.

Ugyanez a mozzanat megvan Barletta Gábor egyik prédiká­

ciójának s az Anthidotarius animae c. imádságoskönyvnek szövegében.

Németországi kéziratos és nyomtatott középkori imádságos­

könyvek szintén Sz. János apostol látomása gyanánt mondják el a legendát. í g y pl. a középkpr kedvelt német imakönyve, a Hertzmaner (Nürnberg, 1491 •). Tartalmi ismertetését adják Franz

és Zinkl.

Ez utóbbi szerkezet is közel áll a Discípu- lusnál előkerülő változathoz. Fő eltérés, hogy a Láz.-k.-ben és Discipulusnál nem 8z. János, hanem «egy neminemy zent jámbor» (quidam sanctus páter) az égi látomás részese.

1

Holik, Florianus: Index miraculorum Marianorum. Bpest, 1920.

2

Theologisch-praktische Quartalschrift. Linz. 1910. 28. í.

3

Adolph Franz, Die Messe im deutschen Mittelalter (1902). 163. 1.

* Id. helyen, 15. 1.

A legendával kapcsolatos imádság megvan a Czeeh-k.

lapjain.

A középkornak kedvelt ájtatossága volt a Szűz Mária 5, 7 v a g y 18 keserűségéről szóló sorozatos imádság. Rendre előbukkannak ezek kódexeink lapjain is. P l . Czech-,k. (5 epeség), Winkler-k. (7 epeség), Nszomb.-k. (7 epeség, 7 öröm) Thewr.-k, (7 és 18 keserűség.)

A Fájdalmas Szűz tiszteletéhez kapcsolódik a szóbanforgó legenda is. Mária öt keserűségének ájtatosságát igyekszik visszavezetni az apostolok koráig s ezért fűzi Sz. János éle­

téhez. Érdekes, hogy Jézus öt sebének miséjét (de quinque vulneribus Christi v. missa quinque plagarum Christi), mely a XIV. században jött divatba, szintén Sz. János evangélistára vezeti vissza a misének keletkezéséről szóló legenda.

3. Szent Tamás érsek jelenése. (Imádság Szűz Mária mennyei örömeiről.) Láz.-k. 199

~205

(Nytár, XV. 326.)

A Láz.-k. közli a Gaude de flore virginali (vagy más változat szerint Gaude virgo mater Christi) kezdetű verses imádságnak prózai fordítását. Az imádság szövegét megelőzi az ájtatosság eredetéről szóló, rövidre fogott legenda.

A verses imádság latin szövegét egyaránt megtaláljuk a középkor két legelterjedtebb latin imakönyvében : a Hortulus animae s az Anthidotarius animae (fol. LXIVb.) lapjain. A legen­

dát azonban csak az Ant. art, említi.

a) A Láz.-k. Szent Tamás érsek látomása g y a n á n t mondja el a legendát. Ugyancsak Canterbury (Becket) Szent Tamás személyéhez fűzi az. imádság keletkezését Temesvári Pelbárt s egyik rendtársa : Bernardinus de Busti. Pelbárt a Stellarium egyik fejezetében (Li. X. p. I V . art. I I I . fol. 165) közli a verses imádságot s bevezetésül a Sz. Tamásnak tulajdonított jelenést Mária 7 mennyei öröméről. Busti

rövidre fogva elmondja a jelenést, v. i. az imádság keletkezésének történetét. Az anti- phona szövegét nem közli, de prózában Szűz Mária ajkára adja az imádság tartalmát. Utal egy párhuzamos ájtatosságra Mária 7 földi öröméről. Az illető hymnus kezdő szavai : Gaude virgo mater Christi, quae per aurem concepisti Grab ri ele nuncio.

Ennek a verses imádságnak teljes szövegét is közli ugyan­

abban a beszédében. (Fol. 326b) Ez a verses imádság megvan az Ant. ím.-ban (fol. LXIVb) is.

Discipulusnál (Promptuarium exemplorum B. M. V. Ex.

XIII.) is megvan a legendának foszlánya. Nincs névhez fűzve.

A kezdő szavak : Septem gaudia beatae virginis, quae ipsa

* V. ö. IK, 1926. 173 1. — Napkelet, 1928. 257. 1.

2 Napkelet, 1928. 257. 1.

8 Franz i. m. 157—163. 1.

* Mariale. Strassburg 1498. P. X. S. II. 0. fol. 334a. Exenplum de septem gauchis Marie.