KÖNYV
A magyarság
„Láthatatlan Szellemi Múzeuma"
Először 1995. december 21-én adták át ünnepélyesen a Magyar Nemzeti Mú
zeum dísztermében a Magyar Örökség Díjat. A most megjelent igen szép kötet (nem véletlenül olyigen szép, tipográfiai terveit a közelmúltban elhunyt Szántó Tibor, maga is Magyar Örökség-díjas készítette) az első öt évben díjazottakat mutatja be, közölve a díjátadáskor elhangzott laudációkat, valamint a díjazott rövid-tömör, lexikális „jellemzését". Amikor a Magyarország Alapítvány nyilvá
nosságra hozta (1995 decemberében) a díj alapításának tényét, egyúttal körvona
lazta azt is, mi a Magyar Örökség Díj „értelme", miben látják annak jelentőségét, funkcióját. Ez a szövegrész így hangzik: „Tapasztalataink szerint az utolsó ötven év magyar történelme és benne a társadalmi—tudományos—kulturális múltunk igaz
talan, torz módon jelenik meg a közvélemény előtt, és sok esetben a negatív történések túlsúlya érzékelhető. Szükséges tehát megnevezni azokat az építő sze
mélyiségeket, erőfeszítéseket, felemelő tényeket, amelyek kiegyenlítik a hamis arányokat, illetve akik létükkel és személyes teljesítményükkel valóságos egyen
súlyt teremtenek. Ettől reméljük, hogy a pozitív események közé emelkednek a magyar önazonosság-tudat szempontjából meghatározóan fontos tények, melyek unokáink számára is példát jelenthetnek". E sorok, a maguk igen pontos megfo
galmazásával, arról vallanak, hogy valami igen érdekes, új és eredeti díjról van itt szó. Nem valamiféle civil Kossuth- vagy Széchenyi-díjról, nem valami „ellen
díjról", nem valamely kisebb közösség, szervezet, tömörülés (netán klikk), kor
poráció vagy szakma „különdíjáról", nem pontosan meghatározott (minden meg
határozás negáció — tudjuk Spinozától) feladat leküzdéséért, teljesítéséért adandó jutalomról, nem ..., s hosszan sorolhatnánk még, mi mindenről nincs szó ezzel
a díjjal kapcsolatban. Hanem valami olyasmiről, aminek kedvéért ókori és mai nemzetek is Pantheont állítottak, a közösség, a nemzet identitását, azonosságát, önazonosságát biztosító tettek és teljesítmények, személyek és „csapatok" felmu
tatásáról. A díj nem jár pénzjutalommal. Egyáltalán semmilyen jutalommal nem jár. A díjat adományozók a díjazottat egyszerűen bejegyzik a Magyarok Arany
könyvébe, vagyis belekerül a magyarság „Láthatatlan Szellemi Múzeumába", hogy tanúskodjon erről az identitásról, a példaadások nyelvén. A díjra, díjazottra mindenki (minden magyar állampolgár) javaslatot tehet (és — úgy tűnik —javas
latokban nem szűkölködik a kuratórium és a Bíráló Bizottság, amely zárt ülésen, titkos szavazással dönt az évente négy alkalommal, a napfordulók idején átadásra kerülő díjak adományozattjairól). A díj — meghatározott törekvése ez a kuratóri
umnak és a Bíráló Bizottság tagjainak — autonóm jellegű, civil természetű, a min
denkori vezetéstől, pártoktól és érdekcsoportoktól távolságot tartó. A garancia erre — természetesen — az eredmény, amelyet a most megjelent, az első öt év díjazottjait bemutató kötet tesz, tehet mindenki számára közszemlére.
A több mint félezer oldalas kiadvány a belelapozót mindenekelőtt tágasságával bűvölheti el. Világnevek és soha nem hallottak egyaránt szép számmal találhatók benne. Annak nyoma sincs, hogy esetleg valamilyen rehabilitációs szándék dik
tálta volna őket, hisz tanszékvezető egyetemi tanárok, akadémikusok, a legna
gyobb állami díjakkal kitüntetettek éppúgy találhatók köztük, mint valóban el
nyomottak, elhallgatottak, üldözöttek. Élők csakúgy, mint holtak (sajnosán ter
mészetes, hogy nem egy díjazott azóta hunyt el, hogy átvehette díját), férfiak csakúgy mint nők, tudósok, művészek, írók is, de humoristák, sportolók, sofőrök, a könnyű műfaj képviselői (stb.) is, népszerűek és népszerűtlenek, hősök és már
tírok, valamint csendben és nyugodtan munkálkodók; intézmények is, közösségek is, sőt műalkotások (kollektív produkciók) is stb.
Különös érdekességet, eredetiséget biztosít a díjnak, hogy nem (az esetek túlnyo
mó többségében nem) életművet, nem oeuvre-t, nem valami általában vett „nagysá
got" ismer el, állít közszemlére. Egyes tett, egyedi teljesítmény, egy életműnek egy oldala, egy aspektusa, egy kiemelkedően fontosnak tűnő vonása kapja a díjat. A szinte minden esetben azonos indoklás-meghatározás szerint: XY-nak ez és ez a műve, tette, hozadéka (stb.) Magyar Örökség. Leltár is így a kötet, a magyar örökség készülő, mert hisz korántsem befejezett tárháza. Kincsek számbavétele, enumeráci- ója, rögzítője. És mennyi minden tartozik ehhez az örökséghez. Káprázatosan gaz
dag az. Csak épp szemelgetve: Magyar Örökség Nemeskürty István történetírói és tanári munkássága (figyeljünk: nem irodalomtörténet-írói, filmesztétikai, stúdióve
zetői stb. ténykedése, nem...), a háborús borzalmakat megejtő szeretettel feloldó film, a Valahol Európában, Neumann János számítógépes „tárolt program elve", Tőkés László tevékenysége a sorsfordító 1989-es évben, Balczó András három olimpiai és tíz világbajnoksága, valamint kivételes emberi helytállása, a Száztagú Cigányzenekar világhíre, a Debreceni Református Kollégium Kántusának a nemze
ti kultúra és a protestáns egyházzene 1739 óta megszakítás nélkül történő szolgála
ta, Tempfli József római katolikus megyéspüspöknek az erdélyi magyarság ökume
nikus lelkületének ápolásában kifejtett munkássága, a Magyar Nemzet napilap és főszerkesztőj e, Pethő Tibor következetes és pártatlan igazmondása, Mansfeld Péter nehéz időkben bizonyított győzni akarása, Karácsony Sándor lélekébresztő peda
gógiai munkássága, Berlász Jenő könyvtáros jobbágy ságtörténeti és könyvtártör
téneti munkássága, Csizmazia Darab Józsefnek magyar szőlőkultúra megmentésé
ért folytatott küzdelme, Sík Sándor munkásságában a keresztény és nemzeti értékek összekapcsolása, stb., stb., stb.
A Magyar Örökség tehát, mint a meghatározásból jól látható, nem egy-egy életmű a maga totalitásában, bizonnyal azért sem, mert az néha (sokszor) épp totalitásában nem feltétlenül Örökség a szónak ebben az (emelt) értelmében. Sík Sándor például sem mint költő, sem mint irodalomtörténész, sem mint egyházi szónok nem került, nem is kerülhetett (volna) be a pantheonba, legalábbis nem a sor elején, hisz minden költői, irodalomtörténészi, szónoki jélessége ellenére sem tartozik a legnagyobbak közé. Ám mint a keresztény és nemzeti értékek össze
kapcsolója, mint ez összekapcsolás jegyében következetesen alkotó bizonnyal ott, pontosabban itt, a díjazottak, a könyv hőseinek sorában van a helye. És így a többieknél is, konzekvensen, finom mérlegeléssel, lényegretörően. (Még ha persze néha vitatkoznánk is egy-egy aspektuskijelöléssel, megfogalmazással, értékelés
sel.)
A kötet az adományozások sorrendjében tartalmazza a díjazottak megjelölését, a róluk elhangzott laudációkat és a lexikális bemutatásokat. A lényeg természetesen a laudáció. Kit-kit munkásságának, munkássága kiemelt oldalának legjobb (egyik legjobb) ismerője, értője, sokszor a róla szóló irodalom kiemelkedő szerzője lau- dált. A laudátorok közt vannak tudósok (akadémikusok, professzorok), művészek (néha maguk is díjazottak), politikusok, tanárok, püspökök és—persze—könyvtá
rosok is. Nem csoda hát, ha a laudációk nem egyszerűen ünnepi szónoklatok, szár
nyas szavú főhajtások, hanem — ragyogó esszék, amelyek csakúgy tündökölnek (szép)irodalmi megformáltságukkal, mint mélyenszántó, tudományosHSzakmai értel
mezéseikkel, értékelésükkel, az adott aspektus jellemző vonás, Magyar Örökségre jogosító produkció—sokszor először történő—sokoldalú bemutatásával. Nem egy a díj ázottak közt a kötetben kapta meg eleddig legjobb jellemzését, szellemi portréjá
nak leghűbb írásbafoglalását.
A kötet — tán láthatóvá vált ez már az eddig elmondottakból — adattár is, for
rásmunka is, kézikönyv is, történelmi, művelődés- és szellemtörténeti esszéfuzér is. Mindenekelőtt azonban sokak, elsősorban talán érett fiatalok kezébe való ol
vasni- és lapozgatnivaló. Schopenhauer mondotta volt — pedig sem rosszindulat, sem tájékozatlanság nemigen mondhatja őt lelkesülésre kiváltképp hajlamos el
mének, kedélynek — hogy ha Plutharkhoszban lapoz, úgy érzi, szárnyai nőnek.
Nos, szárnynövesztésre, a nagy példákon való felgyúlásra, lelkesültségre e kötet is kiváltképp alkalmas, jóllehet szerzőitől idegen az üres retorika, sőt a csak di
daktikus szándék is. De — könyvtárosokhoz szólok — érdemes talán beszerezni e művet azért is, mert folytatásai fognak következni, jó sok idő (valószínűleg öt év) elteltével, amikor az előzmény, ez a kötet már beszerzhetetlenné fog válni.
A Bíráló Bizottság ugyanis — alapszabálya szerint — 2015. december 31-éig be
fejezi munkáját, és feloszlatja magát. Más statútumokkal ugyan, de 2016. január 1-je után is odaítélhető lesz azonban a Magyar Örökség Díj. De hát 2015-ig is tenger idő van még. (VK)
(A kiadvány, Magyar Örökség. Laudációk könyve 1995—2000. Magyarországért Ala
pítvány, Bp. 2001. első, igen kis példányszámú kiadása már elfogyott. A második kiadás a Könyvtárellátónál megrendelhető.)
Egy kicsiny falu iskolatörténete
Dáka kicsiny, Veszprém megyei, Bakony-aljai falucska, Lakóinak száma 1970- ben 731 volt, ám múltja — minden túlzás nélkül — hatalmasnak mondható. 1320- ban már említik a források Dáka község nevét (és a papjáét is), templomáról
1329-ből van adat, majd ezek megsűrűsödnek, és jóllehet a falu mindenkor kicsiny volt (1488-ban mindössze 15 porta volt a községben, 1565-ben 8 ház adózott a töröknek, a török kiűzése után mindösszesen 5 család lakott benne, ugyanennyiről szólnak a kútfők későbbről is, de e kevesen is „fedéllel látják el a templomot"
1697-ben), iskolatörténete 1732-ig nyúlik vissza — dokumentálhatóan, az első ta-
nító ugyanis 1732-től 1774-ig tanított a községben. Ennek a falucskának az isko
latörténetét írta meg Dáka szülöttje, a könyvtáros körökben oly régóta és jól ismert Tóth Dezső. Könyve — vagy inkább karcsú füzete (kilencvenhat oldal mindösz- szesen) — a Magyar Nemzeti Múzeum és a Honismereti Szövetség Örökségünk Számbavétele című helytörténeti pályázatán (1999-2000) a helytörténet kategó
riában az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum különdíját nyerte el. Méltán.
A maga módján és a maga műfajában igazi remekmű ez a kis könyv, ez az igény
telennek látszó írás. Olvasmánynak is érdekes (és nemcsak az iskolatörténet vagy Dáka iránt intenzívebben, mélyebben érdeklődők számára), módszertani tanulsá
gai azonban szinte felbecsülhetetlenek, pedig a szerző éppen nem kerít nagy fe
neket a dolognak. Nem szól elöljáróban sem célkitűzéseiről, választott módsze
réről, metodikai nehézségeiről vagy rafinériákról, nem méltatja saját magát és munkáját, nem szól annak nehézségeiről és e nehézségek megoldásának módo
zatairól stb. Egyszerűen (!) adja magát, elbeszéli Dáka iskolatörténetét. Az ered
mény felől nézve ez persze valóban roppant egyszerű. Ám aki próbálkozott ilyes
mivel, vagy tanúja lehetett mások próbálkozásainak jelesül tudhatja, hogy a szinte megoldhatatlan feladatok sokaságával jár az ilyesmi. Tóth Dezső ugyanis nem a könnyebbik végén fogta meg a dolgot. Nem a nagy összefoglalókból ismert ada
tokat gyűjtötte egybe és látta el kísérőszöveggel, nem az egyetemes magyar ok
tatás- és iskolatörténet mintegy kanonizált tényeit „zenésítette meg", bontotta a tárgyul vett községre. Nem. O alulról kezdett építkezni, és nem nyugodott addig, míg mindenről nem jutott hiteles, felmutatható, állításait igazoló forrásokhoz (le
véltári adatok, iskolaszéki jelentések, tanfelügyelői beszámolók, egyházi és világi hatóságok irományai, a tanítók, iskolaigazgatók fennmaradt életrajzi és egyéb adatai, kronológiái stb.). így azután —úgy látszik—mindent sikerült kinyomoznia.
A nyomozás izgalmait azonban elrejti az olvasó elől (végül is nem krimit ír), szinte klasszikusnak nevezhető nyugalommal csak az eredményeket (és persze az őket igazoló kútfőket) mutatja be. Ami a legimponálóbb a könyvben, az anyagá
nak komplettsége, lehető teljessége. 1732-től minden tanító nevét, működési ide
jét, ténykedésének „visszhangját" ismeri és tudatja olvasóival Tóth Dezső, de tudja persze azt is, kikből (hány családból, milyen vallásúakból, milyen anyagi háttérrel bírókról stb.) verbuválódtak a tanulók, mit tanítottak nekik a tanítók, az újabb időkből (igazán élesben a múlt század elejétől) azt is, mire vitték azután e tanulók „könyvvel, tudománnyal", és így felrajzolódik — néha az lehet az ember érzése, hogy szinte a szerző akarata ellenére — Dáka több évszázados múltja, e múlt mindennapjai is. Azért szinte a szerző szándéka ellenére, mert Tóth Dezső
— lehet ez is módszertani tanulság — éppen nem igyekszik állandóan túllépni vá
lasztott témáján. Nem fest az iskolatörténet mögé színes-érdekes hátteret, nem igyekszik „életes", még kevésbé szépirodalmias lenni. Ám legtémább témájából is csak úgy áradnak az általános történelmi, művelődéstörténeti, életmód- és men
talitástörténeti adalékok. Hisz egy-egy tanító életútját követve nemcsak egy-egy (összesen igen sok) egyedi-egyszeri életpálya válik láthatóvá, hanem egy egész, alig-alig ismert, Nyugaton is csak újabban kutatni kezdett szociológiai „csoporté", a tanítóságé. Kik voltak ők, honnan jöttek, miért maradtak a pályán, hogyan nő
sültek, mi lett a gyerekeikből (stb., stb.) mind-mind remekül feltérképeződik, va
lamint az is, hogy mi mindent „csináltak" — persze a tanításon kívül — kijei-mijei voltak falujuknak. (És — például — miről és hogyan leveleztek a birtokos grófi
családdal!) Tóth Dezső nem szépeleg, nem idealizál, még csak nem is szociolo- gizál, könyvéből azonban — mondjuk Franciaországban, ahol a vidéki (Párizson kívül minden vidék arrafelé) tanítóság kutatása egyre divatosabb téma lesz — szen
zációtjelentene könyve. Jó lenne, ha nálunk is azt jelentene. Ha eltanulnánk mód
szereit, és — rettenetes szorgalmát. (VK)
* * *
A Dáka iskolatörténetét tárgyazó könyv(ecske) ismertetésén túl arra is érdemes felhívni a figyelmet, ami a mű utolsó oldalán található. A sorozatban {Dákai füzetek, ennek 8. darabja a most pertraktált kiadvány) eddig megjelent, valamint néhány sorozaton kívüli kötetre hívja itt fel a figyelmet a kiadó. Nos, e kötetek közt akad verseskötet is, a két világháború dákai áldozatairól megemlékező munka is, mi azonban arra hívnánk fel a figyelmet, hogy Tóth Dezsőnek öt dákai vonat
kozású alkotása is szerepel a listán (A Batthyány-család Dékán, Olasz menekült
tábor Dékán, Leventesors a háború végén, A dákai Szülőföld Baráti Kör öt éve, Dáka: Batthyány-kastély). Említettük, hogy Tóth Dezső dákai születésű, azt is, hogy pályája — ha térben nem is, de szakma szerint annál inkább (hisz' mi köze Dákának az oktatástechnika legkorszerűbb gépeihez, koncepcióihoz!) — eltávo
lodott a kibocsátó fészektől. Látható azonban, hogy az idős, másutt hírt és nevet, no és persze hatalmas műveltséget szerzett Tóth Dezső nyugdíjas korára „visz- szatért". Visszatért, és másutt, más területen megszerzett képességeit szülőfaluja hely- és kultúrhistóriájának feltárása érdekében kamatoztatja. Ez bizonnyal nem módszertani példa. De talán sokkal több annál. Paradigmatikus értékű emberi—
tudósi kiállás. Nem Tóth Dezsőt irigyeljük érte, hanem Dákát. Bár minden nagy embert kibocsátó falucskának akadnának ilyen visszatérői. (VK)
(Tóth Dezső: Dáka iskolatörténete. Veszprém 2001.400-Ft. Megrendelhető a dákai Szülőföld Baráti Körnél)
