Közösség-egybegyűjtő hatalom
BESZÉLGETÉS A HERDER-DÍJAS SÜTŐ ANDRÁSSAL
Karácsony szombatján papírból készített szárnyakkal, földig hulló fehér háló- ingben, a kopacra nyírt fejet övező rózsaszínű koszorúval útra, jóhírjelentésre, betlehemezni készen állt a kislegény. Az anyai tekintet az egekre szegeződött, mond- ván: „Mintha nem is a földre születtél volna!" S ha a létra fokáról elrugaszkodott angyali repüléspróba a búzagazt szemelgető tyúkok között végződött is, estére el- indult a tarka társaság: királyok, szolgák, angyalok, pásztorok, s egy bús apa, Szent József. íme, a közösségi élmény, a játék, a színházteremtés ősi mozdulata! Az Anyám könnyű álmot ígérben személyes élményként olvasható. S vajon a film hogyan lett élménnyé a pusztakamarási világban?
— Gyermekkori filmélmények? Hát csak egy van tulajdonképpen. Talán hat- éves lehettem, és híre ment Kamaráson, hogy román papok jöttek egy csodálatos masinával, amely mozgó embereket vetít a falra. Tojás, liszt, miegyéb volt a belépti díj. Ügy emlékszem, a két tojást kiloptam volt a ketrecből, büntetés alatt, mivél anyám vízért küldött a kútra s izgalmamban, hogy kimaradok a csodából, az üres vedret elhajítottam: sehova se megyek, a papok várnak engem!
Jézust láthattam azután rajzfilmen; a keresztre feszítést, a levételt, feltámadást, meg a félig-meddig sikerült mennybemenetelt. Talán még a rugó sem volt akkor föltalálva, ugyanis az egyik pap — mintha szecskavágót működtetne — kézzel kurb- lizta föl Jézust a hegyre, s valahányszor megszusszant a homlokát törölgetve, a Názáreti is megpihent a kereszttel a hátán. Mereven, a cipekedésben megnyúlt arc- vonásokkal nézett le ránk a falról: meddig tűritek ti még ezt? Én úgy sajnáltam szegényt, alig vártam, hogy a gépkezelő pópa kifulladjon, a Jézus felé hajított kövek megálljanak a levegőben. Már nem emlékszem, mifajta műszaki hiba folytán maradt meg Jézus az iskola ablakának szintjén, pedig őt a magasság várta bárányfelhőkkel és trombitás angyalokkal, örültem, hogy annyi szenvedés után ott maradt közöttünk, zsebkendőmmel a sebes kezét beköthetem.
— Kollégistaként Enyeden gyakoribbak voltak az élmények?
— A nagyenyedi Bethlen Kollégium diákjait — talán havonta — sorakoztatták moziba, de csak az örömre emlékszem, hogy kimozdulhattunk az internátusból.
Filmre egyre sem emlékszem.
— Amidőn Balogh Edgár hívására a Kolozsvárott megjelenő Világosság munka- társa lettél, a mindennapi penzumban kritikaírás is szerepelt. Tudunk színházkriti- kákról; filmre nem vonatkozott hasonló megbízatás?
— 1945-ben Chaplint láttam Kolozsvárott A diktátorban. Mivel ez idő tájból semmi egyébre nem emlékszem, föltételezem, hogy nem jártam moziba. Azóta sem járok. Ez nem lebecsülése a műfajnak. Sok-sok évvel ezelőtt ugyanis megpróbálkoz- tam a mozibajárással, csömört kaptam a történelmi idillizmustól, például a második világháború dolgában. A győztes mindig bátor, leleményes, az ellenség ostoba és nevetséges. Főleg francia filmekben. A dolgok ilyetén állására való tekintettel a há- borút két óra alatt kellett volna megnyerni, nem négy esztendő áldozatával. Meg aztán, ahol a fasizmus uralma alatt csend volt és kényszerű meghúzódás: akkora nemzeti ellenállások születtek filmen, hogy az ember a fejét kapkodja. Ha létezik hamis tudat a fasizmus borzalmait — és átmenetileg borzalmas erejét — illetőleg: a rossz filmeknek tulajdonítható elsősorban.
— Forgatókönyvek azért íródtak; a Kastélylakók, aztán a Zászlós Demeter aján- dék-élete, s nemrégen egy újabb könyv részletét olvashattuk az Igaz Szóban...
— Engem sose vonzott a forgatókönyvírás. Filmrendezők csábítottak bele néhány esetben. Végül rá sem ismertem eredeti novellámra, elbeszélésemre. Igaz, nem is találtam olyan rendezőre, mint például Kakoiannisz.
Ami az utóbb közölt kis részletet illeti, egy fiókban maradt filmforgatókönyv fejezete. Tulajdonképpen egy még meg nem írt elbeszélés — a Kezek — negativistá- nak bizonyult változata.
— Széppróza, regény, dráma átfordítható-e igazán a film nyelvére?
— Elvileg mindenből lehet jó filmet készíteni: regényből, novellából i s . . . Drá- mából is. Bár amikor azt látom: X drámája alapján készült a film, már borsódzik a,hátam a rengeteg szövegtől. A film: a kép nyelvén beszélő műfaj, minden pilla- natnyi cselekvéssel, szűkszavúsággal, ahogyan az űrhajósok beszélnek a földi állo- mással. így gondolom legalábbis.
— Evvel a tartózkodással magyarázható, hogy a Csillag a máglyán filmváltoza- tát, mint forgatókönyvíró, nem jegyzed?
— Jómagam nem vállalkoztam, nem is vállalkozom egyetlen drámám filmre- vitelére sem. Lelketlen munkának érzem. Nem elleneztem persze, hogy Ádám Ottó megfilmesítse a Csillag a máglyánt. Nem tudhatom, egy másik művész szeme mit csal elő az eredeti szöveg rétegeiből.
— Irodalom és televízió képi látásmódjának összefüggéséről miként vélekedsz?
— Úgy gondolom: a képi látásmód más az írásban, más a képernyőn. Vörös- marty két sora például: Elhiszem, mert két leány jő, két parányi mézedény. A kép- ernyő ezt elmondani, érzékeltetni nem tudja. Épp ezért nem is féltem tőle az iro- dalmat.
— Az Anyám könnyű álmot ígér színpadi változatát Szabó József készítette el s mutatta be Nagyváradon, s nemrégiben Cseresnyés Gyula vitte sikerre Temesvárott, a Magyar Televízió Katona Márta dramaturgiai közreműködésével, Sík Ferenc ren- dezésében készítette el az újabb változatot...
— Az Anyám könnyű álmot ígér című könyvem dramatizálására nem vállalkoz- tam két okból is: az elvégzett munka körül nincs mit időzni, mert ú j feladatok vár- nak. Nem színpadra írtam, nem tudhattam, mit lát benne színpadra valót a rendező Szabó József.
— A színpadi változat a minap könyvben is megjelent a Magvetőnél, némi pon- tatlan adatolással. Nem a kolozsváriak, hanem a váradiak járták be Székelyföldet kivételes sikerrel. Minő hozománya volt az előadássorozatnak?
— A váradiak előadásai mindenütt; ahol megfordultak, a székely paraszti közön- séget nem a könyv felé fordították elsősorban, hanem saját történelmük felé. Szen- vedélyesen vitatták, hogy mit kellett volna tenni másképpen az ötvenes években.
Ami talán halvány jele lehet annak is, hogy a jövőben jobban tudják, mit kell cse- lekedni. Ennek az előadásnak az úgynevezett aktualitása, amit egyesek pejorativen értelmeznek, időben tartósabb emberi gondokat fogalmazott meg. Gondolom, hasonló tanulságokkal szolgált volna a temesváriak előadása is, ám az író alakítójának, Fá- bián Ferencnek tragikus halála ellobbantotta a színpadi változat további életét.
— Milyen társadalommozgósító-közösségteremtő erőt látsz a televízióban?
— Gondoljuk el, hogy Kossuth e csodamasinával kezd el toborozni; hogy a Nem- zeti dalt televízió közvetíti annak i d e j é n . . . Van-e más mód, hogy egyetlen kiáltás, jajszó, egyetlen riasztás hamarabb jusson el milliók, százmilliók fülébe?
— Sokan inkább a megosztást és a tudatzavar jeleit észlelik...
— A televízió megosztó — embert embertől eltávolító — szerepéről ma sokat beszélnek. Nem tudom: kellő okkal-e. Számos negatív következménye — vagy föl- tételezett következménye — ellenére azt tapasztalom például, hogy szétszórt emberi közösségeket gyűjt egybe. Szülőfalum magyar lakói a góleszben a televízió megjele- nése óta kérdik csak egymástól: láttad-e tegnap este a szatmári színészeket, a vásár- helyieket? Hogy jó volt emez és amaz, hogy X kiváló színész... Ha pedig a húsz éve nem látott rokont csak azután üdvözlik, hogy a képernyőn a nagy csata lezajlik:
ezért a televízió nem hibás. Emberi erkölcsök dolga ez. Vagy nemzedéki kérdés?
Annyi bizonyos, ha Pusztakamaráson belép a szomszéd, anyám elfordul menten a televíziótól, „de nézze csak nyugodtan, Berta néni drága, nem zavarom", „Ö, de- hogyis zavarsz, hagyjuk a fenébe, voltatok-e tegnap a vásárban, fáj-e még a lábad?"
— mondja anyám. Az élő eleven kapcsolatot semmi sem pótolja, semmi sem fogja
megsemmisíteni. A közelséget a távoli soha pótolni nem fogja. Kényszerűségben szétesett közösségeket végül ugyancsak a kényszerűség gyűjti egybe. Individualisták, süketek és karrieristák végül az Időnek közös markába kerülve sóvárognak megértő pillantásért. Nem a képernyőről. A mellettük állótól. A századvég — reméljük — nem hajigálja még inkább széjjel az embereket, hanem inkább közös tűzhely—közös eszme, közös szenvedni való köré gyűjti őket törvényszerűleg. Tőlünk távoli konti- nensen száz kilométerekről gyűltek össze szobafestők és műépítészek, hogy meghall- gassanak egy Kányádi-verset — a szerző előadásában. Hányszor hallottam a figyel- meztetést: ne szorgalmazzuk szombaton estére az irodalmi műsort, jön az a Kojak, szétveri a népet. Az aggodalmat zsúfolt házak tagadják bárhol e tájon. A nép min- dig tudja, mire van szüksége. Csak az a bizonyos gyertya nem egyformán fogyogat az emberi körmökön. Láthatja bárki, ha jobban odafigyel: az elveszettségből kászá- lódik ki — utolsó pillanatban — egy közösségi tudat. Némelykor éppenséggel az utolsó kenet felvételekor. Ez is valami. Azok számára, akik az elhunyt damaszkuszi útjáról vélekednek: mégis meggondolta magát. Már-már elfelejtett szülőfaluját, ro- konságát látta viszont a képernyőn. Anyjának szavait hallotta újra — szívében kései megbánásokkal. Egyebek között efféle csodákra képes a mi romániai magyar tele- víziónk . . .
— Családi körből a magyar anyanyelvűek tágabb közösségéig... Hogyan véle- kedsz az összetartozásról?
— Ahogyan Illyés Gyula fogalmazta volt: az ötágú síp jegyében. Minden ép elmének el kéne fogadni, annál rosszabb az ép elmére nézve, hogy ha nem fogadja el, sőt olykor mások által megnyilatkozni se engedi Illyés Gyula gondolatának jegyé- ben az összetartozásnak és hovatartozandóságnak eme Idő és Tér-beli abroncs- természetét.
— A közeli napokban Bécsbe szól a meghívó: a Herder-díj átvételére. Miként fogadtad a kitüntetést?
— Ahogyan Marosi Ildikónak és Csáky Zoltánnak is elmondottam: megíté- lésem szerint nem egy műnek szól ez, s bizonyos, hogy nemcsak azon mun- káimnak, amelyeket német nyelven megismertek. Főképpen a romániai magyar irodalom iránti figyelem folyamatos megnyilvánulásának tekinthető. Aminek tényeit hosszú idő óta tapasztalhatjuk az osztrák szellemi életben. Űgy gondolom éppen ezért, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezt az elismerést megérdemelte volna a romániai magyar irodalomban. Itt van éjjeli szekrényemen egy nemrégen megjelent kötet, Kányádi Sándor Szürkület című versgyűjteménye. Vissza-visszatérve lapozga- tom és olvasom éjszakai csöndességemben; ez a líra arról vall, hogy Kányádi Sán- dor is nagy terhek viselésének konokságával harcolja ugyanazt a problémát, amit magam is művekben igyekszem megfogalmazni. Kányádi megrendítően vall a sajá- tosság méltóságáról, s nem csupán egy nemzetiség és személyes állásáról, hanem szól arról, ami egyetemes aggodalom. S ez nem egy generáció kérdése és feladata, hanem az utánunk jövő generációknak is kiméretett. A Herder-díjhoz kapcsolódó ösztöndíj személyi döntésében is igyekeztem ezt kifejezésre juttatni. A döntés joga ugyanis a díjazotté, de megbeszéltem más kollégákkal is, s velük egyetértésben Szőcs Gézát jelöltem az egyéves bécsi tanulmányútra. Szőcs Géza azt a vonulatot képviseli a romániai magyar irodalomban, amit én látni szeretnék.
Kérdésed személyes vonatkozására áttérve: magamra nézve a díjat biztatásként fogadom, abban a jelben, ahogyan Illyés Gyula is jókívánságát küldte 50. születés- napomra, épp a Tiszatájban. Megtiszteltetés és egyben kötelezettség ez a díj, hiszen az elmúlt években a kelet-európai népek olyan kiválóságai kapták meg, mint Tudor Arghezi, Zaharia Stancu, Miroslay Krleza, Németh László, Illyés Gyula, Kodály Zol- tán, Kristóf Penderecky. Herder úr bizonyára nem sértődne meg, hogy a róla el- nevezett kitüntetést azon a nyelven köszönik majd meg, amelynek kihalását másfél századdal ezelőtt megjósolta. A díj pedig az Élet-megtartó szellemi cselekvések meg- tisztelő elismerése; a népek testvériségének szimbólumává. lett. Ma sem másként vetve fel az igényt, mint volt Herder és Goethe korában: az egyetemességhez a né- pek a sajátosság önértékével járulhatnak legérvényesebben. A sajátosság megőrzése
tehát minden korokban az egyetemes értékek gazdagítását jelenti. Feladatunk tehát, hogy a testvériesség eszméjének minél teljesebb kibontakoztatása és gyakorlása kö- zepette is, ki-ki a maga nyelvét, kultúráját megtartsa és művelje, bizodalommal tekintve népének jövőbeli sorsára.
íme, a televízió családi és nagyobb közösségbegyűjtő hatalmától így jutottunk a nagyobb közösségi találkozások kérdéséhez. A népeknek nemcsak szavakban han- goztatott, hanem a mindennapokban gyakorolt testvériségéhez. Az irodalom terüle- tén gondolok arra, ahogyan például Kányádi Sándor Baconsky költészetének be- mutatására vállalkozott, s ahogyan a Szász népköltészeti gyűjteménnyel, tudomásom szerint, egy több éves műfordítási terv megvalósításába kezdett. S jómagam is egye- bek között lefordítottam Creanga kötetnyi meséit, s talán módom lesz majd esszében is kifejteni, minő hasonlatosságok fedezhetők fel Creanga és Tamási Áron gondolko- dásmódjában és írói természetében. Személyes vonatkozásban is jó érzéssel szólhatok a viszonzás tényeiről; az Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámámat Tudor Bal- tes fordításában játssza a marosvásárhelyi színház román tagozata; Zágrábban szerb nyelven mutatták be a Csillag a máglyán című drámámat, Izabella Beata Gordon lengyelre, Mitrofan Popov orosz nyelvre fordította a darabot. A napokban újabb tudósítások érkeztek Lengyelországból: a Csillag a máglyán bemutatójára készül az opolei színház Beke Sándor vendégrendezésében, a Jelena Gora-i színház pedig a Káin és Ábelt állítja színpadra. Az Anyám könnyű álmot ígér megjelent szlovákul, s készülnek bolgár kiadására is. A személyesség körében is lám a kölcsönös figyelem és a testvériesség gyakorlatának szinte hónaponként gazdagodó tényei!
— Bécsben bizonyára alkalom lesz a hivatalos és a személyes beszélgetésekre is.
Herder jegyében . . .
— A központi ünnepségen másnak a tiszte lesz mindannyiunk nevében meg- köszönni a kitüntetést, de a Pálffy palotában rendezendő hivatalos együttléten ma- gam is szólásra jelöltettem. Mondandóm természetesen az alkalomhoz kötődik. Nem- régiben baráti ajándékképp jutottam Herdernek Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról és más írásokat tartalmazó gyűjteményes munkájához, így volt alkal- mam alaposabban is tanulmányozni vélekedését az emberiség és az emberiesség dol- gáról. Herder mély bölcsességgel olyan gondolatok sokaságát fogalmazta meg, ame- lyeknek érvényességét az Idő nem gyengítette. Vajha a beteljesülés csekély jelét is látnánk arra nézve, hogy az emberi természet célja a humanitás, ahogyan Herder megfogalmazta. És, továbbfolytatva, „az ész és a méltányosság az idők folyamán egyre több teret nyer az emberek között és elősegíti a tartós humanitást". Ismerjük a Herder úr óta történteket: közelebbi és távolabbi példák sokasága bizonyítja, hogy humanitás és méltányosság dolgában emberek, népek, nemzetiségek között nem csök- kentek a tisztázni valók. Gondolom, hogy mindazok, akik Európának e tájáról Her- der jegyében összejövünk, a történelmi egymásrautaltság felismerésében őszintén és nyílt tekintettel beszélhetünk mindazokról a tennivalókról, amik a testvériesség ki- munkálásában, megerősítésében, a kölcsönös megbecsülés eszméjének ápolásában még reánk vár. Hivatalos és személyes szóváltásokban tehát lesz miről beszélni, s ha alaposan számbavesszük teendőinket, nyugtalanítóan sok az, amit ki-ki lelkiismerete szerint kiró hazatérve további életének feladatául.
— Az anyai és kamarási biztatás mostanában miképpen hangzik? Milyen mű- vek vannak készülőben?
— Az Idő szorító markában érezvén magunkat, nemhogy apadni, szaporodni lát- szanak a megírandók. Időben és térben felgyűlt Gond biztatná, sürgetné a tollat.
Az ottani biztatásokról kérdeztél: a minap otthon, Kamaráson járva, eltűnődtem egy rokon gyermek sorsán. Ötödik osztályos, s minthogy Kamaráson nincs ötödik osztály, minden nap hajnali ötkor kel, hűvös reggeleken és jeges szélben várakozik az autó- buszra, utazik Mócsra, hogy anyanyelvén tanulhasson. A sofőr jól ismeri, sokszor a volánhoz maga mellé ülteti, mondván: András al nostru, azaz: a mi Andrásunk. El- gondolom ennek a gyermeknek a sorsát: hogy mennyivel perspektivikusabb, mint az enyém volt, s ugyanakkor mennyivel nehezebb is. S arra gondolok, hogy parányi pusztakamarási Bethlen Kollégium támadjon ezeknek a gyermekeknek; mert milyen
kényelmes is volt nekünk egykoron! Csengőszóra ébredtünk a jó meleg szobában, megmosakodtunk, s szaladtunk le megreggelizni az ebédlőbe, majd mentünk az osz- tályterembe. Lám, ilyen köznapi Gond feladatként is bennünk marad, hogy írói gonddá formálódjon. Nem mindenkiben, sajnos. Aki figyelemmel kíséri irodalmi éle- tünket, tapasztalhatta: nemrégiben vita is lobbant erről a kérdésről. Vannak, akik úgy vélik, hogy az Időnek olyas szélcsendes időszakába értünk, hogy már csak eszté- tikai gondok fuvallata zavarhatja meg kaptatásunkat a Parnasszusra. Felfelétörek- vőknek szíves figyelmébe: mennél feljebb jutva egyre viharosabb. A légköri viszo- nyok viharában pedig a legtapasztaltabb pilóták is kiszolgáltatottan manővereznek, hogy a gépet fönn-, az utasokat pedig életben tartsák.
A viták tanulságairól, úgy gondolom tehát, hogy beszélni kell. Amint az Igaz Szóban megjelent kis részlet már utalt erre Tegnapi viták — mai tanulságok cím- mel, készülök egy kis esszékötet közreadására. Amiben portrék, s különféle alkalmi írások szerepelnek. Közös szomorúságunkra sok a búcsúztató. Mert az elmúlt évek- ben gyakran kényszerültünk a temetőbe járni; fehér távirat tudatta Kormos István halálát, Zsögödön eltemettük Nagy Imrét, a Házsongárdi temetőben nyugszik immár Nagy István, Kós Károly, csak az Igaz Szóban köszönhettem el Németh Lászlótól, s esztendőnél is több már, hogy a februári zimankóban Nagy Lászlót sirattuk Far- kasréten. Feltehetően ezeknek a szomorú pillanatoknak írásbeli lenyomata is olvas- ható lesz majd új könyvemben.
S minthogy kérdésed többes számra utalt, bizonyára más beszélgetések nyomán egyéb készülő munkáimról is tudni szeretnél. Harang a szélben címmel kisregény írásába kezdtem, amely a harmincas évektől veszi fel az Időnek fonalát abban, amit Kamaráson megélnünk adatott.
Noha többször úgy. nyilatkoztam, hogy drámatrilógiámat befejezvén, jó ideig nem nyugtalanítom a színházakat, s főképpen nem háborgatom ú j feladattal Harag Györgyöt, aki darabjaimnak oly kiváló színpadra fogalmazója, most mégis úgy ter- vezem, hogy újabb írásába kezdek. A Perzsák című esszém drámai elgondolásáról van szó; azt hiszem a mostani iráni események nem zavarják az én tűnődésből fogant drámai anyagomat, amelyet Szuzai mennyegző címmel, feltehetően dráma- trilógiámtól eltérő hangvételben készülök megírni. Mint korábbi darabjaim esetében, most is azzal a bizakodással kezdek írásához, hogy Marosvásárhelyen, Kolozsvárott, Budapesten vagy bárhol másutt, ahol színház színpadra érdemesít, a közönség figyelmét is elnyerhetem; hogy az emberek életükből három órát kölcsönöznek ne- kem. Bizalmat ahhoz, hogy érdemes és nyomatékos szóval szólhatok emberiességünk dolgában.
Beszélgetésünk elején ama ártatlan gyermekkori jóhírjelentő karácsonyi játékot említetted. Elmondhatom, hogy írói törekvésemben ma sem vagyok másképp. Most se más az ambícióm, minthogy munkáimmal jelképesen házról házra járva a közös- séget szolgáljam. Talán csak a hóhullásos IDŐ nehezékét egyre inkább érezvén, az önfeledt hírmondás fordult GOND-jelentő szándékba.
ABLONCZY LÁSZLÓ
