a kuruez kirâltjadôzontj története.

BUDAPEST

RÓZSA K. ÉS N EJE R.-T. KIADÁSA 1913.

könyvkiadó és könyvnyomda r.-t.-nál B u d a p e s te n , V I I I , S z e n tk irá ly i-u . 30.

OOOOOOO le g ú ja b b a n m e g je le n t OOOOOOOOiOO

RÓZSA KÁLMÁN ÉS NEJE j

ooooooo V I I . É V F O L Y A M , ooooooool 1. füzet.

2. füzet.

3. füzet.

4. füzet.

5. füzet.

6. füzet.

7. füzet.

8. füzet.

9. füzet.

10. füzet.

A piros pálcza. Elbeszélés.

Királykisasszony a csigában. T ü n ­ dérmese.

Megtréfálta az emberevöket. Mese egy névtelen szigetről.

Utána a kirepült asszonykának!

Mese a repülés korszakából.

Megmentette a máglyahaláltól. E l­

beszélés.

Párbaj a csatatéren. Zeyk Do­

mokos hősi halála.

A Légkírály rózsája. Mese a szép Légországból.

Muszka ruhában szökött meg. El­

beszélés Komárom múltjából.

A bűn büntetlenül nem marad.

Elbeszélés a szabadságharezból Beszélő bot, síró esernyő. Mese egy különös városból.

aol.

ZRÍNYI ILONA

A KüRUCZ KIRÁLYASSZONY TÖRTÉNETE.

IR T A :

F A R K A S EM Ö D .

NEMES MIHÁLY FESTŐMŰVÉSZ RAJZAIVAL.

B U D A P E S T ,

ROZSA K. ES NEJE R.-T. KIADÁSA.

1912.

jhfts

Budapest, 1912 Rózsa Kálmán és neje r.-t. kiadása.

Öröm Rákóczi családjában.

A legszomorubb idők voltak azok, midőn Zrínyi Péter, horvát bán, az európai hírű hős, nőül adta leányát, az igézetes szépségű Ilonát, I-sö Rákóczi Ferenczhez, Erdélyország választott fejedelméhez.

Az országot letapodta a török, a melyet hasztalan kergettek a szentgotthárdi csatában a Rába vizébe, a hol több százan vesztek el, mert Récs mégis olyan békét kötött vele, a mely bir­

tokában hagyta a magyar végeket, a legerősebb várakat, sőt összetett kézzel nézte azt is, mint foglalja el a török Váradot és Érsekújvárt is.

A bécsi kormánynak és udvari pártnak az volt a jelszava, hogy inkább lengjen a félhold Bécs falán, semhogy Budán magyar zászló. Gyű­

lölte a magyart, a melynek a Habsburgház trón­

ját köszönhette; szabadságát, alkotmányát, évszá­

zados intézményeit megfojtotta volna egy kanál vízben, csakhogy nyomorult koldussá tehesse s

í*

a nyakába akasztott koldustarisznyánál fogva arra vezethesse, a merre neki tetszik.

Szüksége volt neki a magyar nemzet meg­

alázására, erejének összetörésére, vagyonának el- orzására, mert ekkor még megvolt a magyarnak szabad király-választási joga s rettegett attól, hogy az önérzetes, szabadon élt, jogaira féltéke­

nyen büszke s vitézségéről világszerte híres nem­

zet lerázza nyakáról az idegen jármot s újra nemzeti királyt választ, a ki aztán nemcsak gátat vethet mérhetetlen hatalomvágyának és kapzsisá­

gának, hanem még Bécset is hatalma alá veti, mint Hollós Mátyás tette.

Ezt pedig csak úgy lehetett megakadályozni, ha a nemzet gerinczét letörik, kezéből csellel, furfanggal, alattomos ravaszsággal kicsavarják a kardot, talpa alól kirántják az aranyat termő föl­

det, szegénynyé, alázatossá, meghunyászkodóvá teszik, a kinek azután a hátán fát is vághatnak.

Ez volt a vasvári békekötés után az udvar politikája s ezért nézték jó szemmel, ha egyik felöl az ő plundrás zsoldosai, másik felöl pedig az ebhitü törökök marczangolták a nemzetet.

Gróf Wesselényi Ferencz, az ország nádora, a császár helytartója, vérző szívvel látta a nemzet romlását, az ország pusztulását, s felesége, Széchy Mária, a murányi Vénusz, a ki atyafiságban volt

a hős Zrínyiekkel, addig Írogatott I. Rákóczi Ferencznek, meg Zrínyi Péternének, a lángoló hazafiságu Frangepán Katalin grófnőnek, mig végre egy pár lett Zrínyi Ilonából s a dúsgazdag I. Rákóczi Ferenczböl.

A mikor aztán a menyasszonyt Csáktornyá­

ról fejedelmi pompával Patakra hozták s a lako­

dalmat országra szóló ünnepségek között meg­

tartották, az örömapa, Zrínyi Péter, visszatérőben Stubnya fürdő felé vette útját, a hol találkozott a beteges nádorral, s ott titkos szövetséget kötöt­

tek az ország felszabadítására.

Később az országbíró, gróf Nádasdy Ferencz, és az ifjú, alig huszonhat éves gróf Frangepán Ferencz s gróf Tattenbach stájerországi föúr is csatlakozott hozzájuk, de összeesküvésüket a nádor halála után elárulták s Zrínyit, Nádasdyt és Frangepánt a kegyetlen osztrák zsarnokság lefejeztette.

A midőn már Zrínyit Bécsbe csalták, veje, I. Rákóczi Ferencz is kardot rántott, de meg­

hallván a szomorú hírt, hogy Zrínyi már Bécs- ben van, a török pedig megcsalta őket, szintén letette a fegyvert, pedig talpasai és hajdúi már néhány száz németet levágtak.

Zrínyi Ilonára, a horvát bán leányára, fiatal asszony korában kettős csapást mért a könvör-

télén végzet. Meg kellett érnie, hogy forrón sze­

retett atyját a pozsonyi hóhér, az öles termetű Langmann Mihály, lefejezte s ugyanakkor porba hullt fiatal nagybátyjának, Frangepánnak is a feje. De a szenvedések pohara ezzel még nem telt meg.

Férjét, a ki a németek bosszúja elöl a mun­

kácsi várba zárkózott, szintén elfogták s csak anyjának, az udvarnál kegyelt Báthory Zsófiá­

nak hosszas könyörgésére kegyelmeztek meg neki, de váltságdíjul négyszázezer tallért (mai érték­

ben csaknem 20 millió koronát) kellett fizetnie.

Hogy e roppant összeget az akkori pénz- szűk világban letehessék, ősi uradalmaikat is meg kellett terhelniük, sőt Zrínyi Ilona jegy’

ajándékát is odaadta, hogy a váltságdíjat lefizet­

hessék.

A höslelkü nagyasszony fiatalsága örökös bú és nyugtalanság közt telt el. A sok szenve­

dés, gyász és keserűség volt az oka, hogy há­

zasságának első évei magtalanul múltak el s Rákóczit ez mind komorabbá tette.

— Ne búsulj, édes uram, — vigasztalta^

ilyenkor Zrínyi Ilona, — a jő Isten igazságos s nem fogja engedni, hogy a dicsőséges Rákóczi- ház kiveszszen.

— Ez lenne a legnagyobb csapás Magyar­

országra, — felelte szomorúan a fejedelem, — nem csak azért, mert birtokaim a kincstárra, he­

lyesebben a császárrá szállanának, hanem azért is, mert nem lenne többé reménységünk arra, hogy a Rákóczi-ház utóda bosszút állhasson sze­

gény atyádnak ártatlanul ki ontott véréért.

Zrínyi Ilona szemébe könyek gyűltek és mély megindulással sóhajtotta:

— És mily lelketlenül csalták tőrbe ! Levelet Írattak vele tehozzád, hogy a császár megígérte neki a nemzet bajainak, sérelmeinek orvoslását, tehát tedd le a fegyvert s bizd magad, mint ö, a császár végtelen kegyelmére. Oh Istenem, miért is hitt nekik az én drága atyám.

— Elkábitották a fényes Ígéretek, — felelte Rákóczi, — a miket csak azért eszeltek ki, hogy annál könnyebben verembe csalhassák. Szegény atyád, a kinek rettegett híre volt a török előtt, nem hiába sóhajtotta kivégzése előtt: Meghalok én örömest, de ily módon veszni mégis szomorú!

— Ne is említsd, mert megszakad a szivem a fájdalomtól, — rebegte elhalón Zrínyi Ilona s kezébe temette az arczát.

— Oh, azért búsulok, én lelkem, ha nem lesz fiam, mert akkor azzal a gyászos gondolat­

tal szállók sírba, hogy ez a páratlan gonoszság megtorlatlanul marad.

— Ne aggódjál, én imádkozni fogok s a jő Isten meghallgatja az én fohászomat. Az nem lehet, hogy ennyi kegyetlenség büntetlenül ma­

radjon.

— De azt már most meghagyom neked, hogy ha az Isten fiúval áld meg bennünket, azi úgy neveld, édesem, hogy leikéből gyűlölje a németet.

— Ne félj tőle, lesz gondom rá, hogy egyetlen ér se legyen benne, a mely a németnek kedvezne.

— Már látom, hogy lehetetlen tovább él­

nünk a német igája alatt és síromban is meg­

fordulnék, ha az én utódom hitvány, szolgalelkü udvaronczczá lenne. Bár én se hallgattam volna az édesanyámra, hanem lobogtattam volna tovább a szabadság zászlaját.

— Bizony, édes uram, most már az egész ország táborodban volna s az én drága atyám nyugodtan aludna megcsúfolt sírjában.

— Ne búsulj, angyalom, a mi késik, nem múlik, csak a jó Isten adná, hogy utódom lenne.

— Lesz, édes uram, az igazság istene meg fog áldani bennünket. . .

Néhány hónap múlt el e párbeszéd óta s a fejedelmi pár forró óhajtását, Zrínyi Ilona buzgó imáit meghallgatta az ég.

Rákócziszülőháza Borsib

A nagyasszony örömkönyek közt súgta meg Rákóczinak, hogy anyának érzi magát s pár hónap múlva, 1676 márczius 27-én, végtelen boldogságukra fiúgyermekük született.

Ősi családi kastélyukban, Borsiban pillan­

totta meg a napvilágot dicső emlékű fia: II. Rá­

kóczi Ferencz, s a fejedelemasszonynak a sok szenvedés, lelki gyötrelem és kínszenvedés után ez volt az első, igazi örömnapja, a mely leír­

hatatlan büszkeséggel töltötte el angyali szivét.

— Ugy-e, édes uram, hogy az Isten meg­

hallgatta a mi kérésünket, — mondá Zrínyi Ilona, férje kezét szivére szorítva.

— Hála az égnek, — lélekzett fel Rákóczi,

— csak aztán el ne vegye a jő Isten, mint a szegény kis Györgyöt, a kivel egybekelésünk má­

sodik évében ajándékozott meg bennünket.

— A saját keblemen fogom táplálni, hogy erős legyen majdan a csapások között is, — felelte Zrínyi Ilona.

— És hogy már az anyatejjel magába szívja azt a gyűlöletet, a melyet te érzel a németek iránt.

— Igen, azt akarom, hogy ne legyen szivé­

nek egyetlen idegszála se, a mely az udvarhoz húzná. Méreg volna az ártatlan lelkének és az egész nemzet kárát vallaná.

És Zrínyi Ilona meg is tartotta, a mit mon­

dott. Maga szoptatta kis fiát, nem úgy, mint a nálánál négy évvel idősebb Juliánná Borbálát, a ki bizony sápadt, vérszegény leányka volt gyer­

mekkorában.

Borsiból, mihelyt Zrínyi Ilona betegágyá­

ból fölkelhetett, Sáros-Patakra, a Rákócziak leg­

kedvesebb várába mentek, a honnan a nyári hőség beálltával nagysárosi kastélyukban, vagy Makovicza várában töltötték az időt.

A keresztelőt nagy fénynyel ünnepelték meg, de a gyermek gyönge, vézna és csenevész fiúcska volt, s csupán a végtelenül gondos anyai szere­

tetnek köszönhető, hogy életben maradt.

II. FEJEZET.

Zrínyi Ilona özvegygyé lesz.

Alig derült egy kissé a nagyasszony felett, alig feledtető vele az anyai öröm a gyermeki gyászt, a midőn újabb nagy csapást mért reá a

végzet. .

Néhány héttel azután, hogy Makovicza várába utaztak, az alig 31 éves I. Rákóczi Fe- rencz hirtelen meghalt. Betegsége csak pár na­

pig tartott s hogy mi okozta, azt örök rejtély fedi.

Egyes történetirók szerint roppant meghűlt

s ez döntötte sírba kora fiatalságában az erőtel­

jes férfiút.

Halálos ágyán is gyermeke jövőjére gondolt s tudva azt, hogy Lipót császár mily nagy ellen­

sége a Rákóczi-háznak, a melyet a nemzeti ellen­

állás lelkének tart, igy szólt a fenkölt lelkű Zrínyi Ilonához :

— Édes szivem, hallgasd meg utolsó akara­

tomat. Azt kívánom, hogy Ferkó fiamnak Lipót császárt kérd fel keresztapául.

Zrínyi Ilona meghökkenve nézett rá, aztán megcsóválta a fejét.

— Igen, angyalom, ezt óhajtom s teljesítsd végakaratomat. A mai világban politikával kell élni. Jól tudod, hogy a császár folyton gyanakvó szemmel nézi a Rákócziakat. Ha gyermekem árvaságra jut, ezer ürügygyei hozakodnak elő, csakhogy megtörhessék házunk tekintélyét. De ha a császár lesz fiam keresztapja, ezzel erkölcsi kötelessége lesz öt védelmezni.

— Gondolod, édesem, — mondá fanyarul Zrínyi Ilona, — hogy a császár gyanúját ezzel elaltatjuk ?

— Remélem, — felelte Rákóczi kínos só­

hajtással.

-— Adja Isten, fiam, de én nem hiszem;

ámde légy nyugodt, itt leszek én mellette és ha kell, az egész világgal szembeszállók értté.

— Óvd is gyermekünket, — mondá meg- indultan Rákóczi. — Ha ö elvész, Magyarország alkotmányos szabadsága is sírba száll vele.

— Isten kezében van mindnyájunk élete,

— mondá Zrínyi Ilona. — ö t fogom kérni, hogy tartsa meg gyermekünk életét e szegény, letiport haza javára.

Rákóczi odahozatta az édesdeden alvó cse­

csemőt, megcsókolta, aztán megáldotta.

— Légy hazád szabaditója, gyermekem, — sóhajtá zokogva. — Meg fogom hallani őseink sírjában a kardok csattogását s a te csatakiáltá­

sod, mely mint a mennydörgés zúg majd keresz­

tül a rónán. Akkor leszek én boldog és el fogom mondani nagy őseidnek, hogy hozzájuk méltó unoka vagy.

E szavakat már lassan, hörögve mondta a haldokló, aztán behunyta a szemét s egy fájdal­

mas hördülés után elszállt belőle a lélek.

Zrínyi Ilona zokogva ült a halott mellé. A gyermek fölébredt s kacsóival szélmalmozott. Kis szeme és arcza csupa vidámság és nevető derű volt.

Mit tudta ö még, hogy azok a harangok, a melyek búsan kondultak meg, az ö árvaságát

hirdetik. Mit tudta ö, hogy a nemzet reményé­

nek egy hatalmas fáklyalángja aludt ki apjában.

Ö még nem tudott semmit a világról, apró kacsóival vidáman hadonázott s kedves gügyö­

géssel czirőgatta édesanyjának könyektöl ázta­

tott arczát.

A császár elfogadta a keresztapaságot s ta­

nácsosai alig hogy értesültek Rákóczi haláláról, tüstént azt vitatták, hogy a Rákóczi-árvák gyám­

sága is az uralkodót illeti meg.

Zrínyi Ilona azonban résen volt. A világért se akarta engedni, hogy a ki atyját vérpadra hurczoltatta, az legyen gyermekeinek a gyámja.

Igaz, hogy férje halálos ágyán a császár különös oltalmába ajánlotta őket, de ez koránt­

sem jelenti azt, hogy ö legyen gyermekeinek a gyámja.

Szép is volna, ha ez ürügy alatt a bécsi tanácsosok rátehetnék ragadozó kezüket az árvák óriási vagyonára. De hiszen ebből nem esznek, a mig ö él.

Az anyánál nem lehet hűségesebb gyámja árva gyermekeinek. A bécsi tanácsosok fondor- kodásáról bizalmas embere, Várady László sze­

pesi kamarai tanácsos, értesitette, a kit a gyászhír­

rel s férje végóhajtásával a császárhoz küldött.

Felháborodással hallotta az özvegy ezt a

készülő merényletet s anyósát, Báthory Zsófiát is sietve értesítette róla, a ki maga is erélyesen tiltakozott az agyafúrt terv ellen.

A Rákőczi-ház főügyésze, Kazinczy Péter, megnyugtatni igyekezett az özvegyet, hogy úgy a természetes jog, mint a hazai törvények sze­

rint az anyát illeti meg a gyámság az árvák fölött s ezt nyomban tettel is bizonyította, mert Sárosvármegye gyűlésén mint a vármegye örökös főispánjának, a négyhónapos II. Rákóczi Ferencz- nek a helyettese jelent meg s azt a gyermek nevében vezette.

Persze a császár tanácsosai tovább fondor- kodtak, ámde hasztalanul, mert Báthory Zsófia, a ki hittérítő buzgalma miatt nagy kegyben állott a püspöki karnál, keresztet húzott a számításaikra.

A nagyasszony levelet irt a kanczellárnak, gróf Pálffy Tamás nyitrai püspöknek, továbbá Szelepcsényi esztergomi érseknek, s ezek keresztül­

vitték a császárnál, hogy az Zrínyi Ilonát meg­

erősítette a Rákóczi-árvák gyámságában. De á császár levelében hangsúlyozta különös pártfo­

gását az árvák iránt s ebből formált később jo­

got az ármányos Kollonics bibornok a fögyám- kodásra.

III. FEJEZET.

A gyermek Rákóczi élet-halál közt.

Zrínyi Ilona, a midőn özvegységre jutott, két gyermekével, Juliánkával és a pár hónapos Ferkővel, mint a hogy az udvari cselédség ne­

vezte, Munkácsra költözött az anyósához, Báthory Zsófiához, a ki azonban öregségére nagyon nehéz természetűvé lett, úgy hogy sokszor összezördült a menyével.

Zrínyi Ilona ugyanis többször szemrehányást tett neki, hogy miért üldözi a Rákóczi-birtoko- kon lakó protestánsokat, a kik aztán elkeseredé- sökben a Rákőczi-jószágokat pusztították.

E miatt gyakori volt köztük a pörpatvar, az éles szóváltás, s Zrínyi Ilona ott hagyta a munkácsi várat s Patakra költözött. Innen pár hét múlva a festői Regécz várába ment, mely a vadregényes Hernád völgyében feküdt.

E gyakori utazások alatt csecsemő fiacskája meghűlt és súlyos betegségbe esett. Pedig az édes anyatejtől már jő erőre kapott s pirospozsgás, virgoncz gyermek lett belőle.

A midőn az erős hülés folytán napról-napra esett, soványodott, Zrínyi Ilona kétségbe volt esve. Éjt-napot egygyé téve virrasztott a kis Ferkő mellett s nem volt az a híres javasasz-

szony és csodadoktor, a kit el ne hozatott volna beteg fiacskája mellé.

— Istenem, Istenem, mi lesz velünk, ha ez utolsó magyar fejedelmi sarjat is elragadja tő­

lünk az ég, — sóhajtotta Zrinyi Ilona bizalmas belső emberei előtt.

Hűséges titkára, Hidy György, vigasztalni igyekezett a mélyen megszomorodott nagyasz- szonyt.

— Erős gyerek ez, méltőságos asszonyom, nem győz ezen a betegség.

— De hiszen látja kegyelmed, hogy napról- napra sorvadoz szegényke ; nézze csak, mennyire be van esve a szeme s milyen színtelen az

arczocskája.

— Majd erőre kap ö, csak más bölcsőbe kellene fektetni, — mondá a titkár.

Zrinyi Ilona meglepetve nézett rá s remegve kérdezte :

— Hát kelmed is azt hiszi, a mit a cselé­

dek hiresztelnek ?

— Mit, méltőságos fejedelemasszonyom?

— Azt, hogy bölcsőjét megbabonázta volna a német?

— Hát ha nem is hiszem, kell lenni valami német praktikának benne, mert olyan volt a kis fejedelem, mint a vas, arcza piros, mint az élet,

Zrinyi Ilona. 2

karjai gömbölyűek és erősek, most meg csak a bőr van rajtuk.

— Istenem, csak magához jönne, — sóhaj­

totta Zrínyi Ilona könybe borult szemekkel.

— Nem fog teljesülni a németek vágya, hogy a kis fejedelmet magához szólítsa az Isten,

— válaszolta Hidy ökölbe szorított kezekkel. — Az ég igazságos s még e gyermek kezébe adja egykor a bosszuló villámokat.

E pillanatban az özvegy fejedelemasszony komornája lépett be, arany tálczán egy levelet nyújtva át neki, a melyet futár hozott.

Zrínyi Ilona nagy meglepetésére a kanczellár írását ismerte meg rajta.

Izgatottan törte fel a pecsétet, aztán lázas türelmetlenséggel futotta át a nagy öreg betűket.

Aztán az asztalra tette a levelet s e szavakkal fordult Hidy Györgyhöz:

— Képzelje csak kigyelmed, már Bécsben is tudják a kis Ferkö betegségét.

— Sz’ hogyne tudnák, kegyelmes asszonyom, mikor onnan akarták megrontani a szegénykét.

— Gubasóczy püspök uram írja, hogy szél­

iében hiresztelik, hogy a .fejedelem úrfl halálán van, sőt egy staféta már azt a hírt is hozta, hogy meghalt. De ö tudja, hogy ez csak álhír.

— Az ég őrizzen meg bennünket ettől a

szörnyű csapástól, — kiáltott föl Hidy, — kezét összecsapva.

— Azt is írja a kanczellár uram, hogy na­

gyon féltik a gyermeket a megmérgezéstöl s arra int jólelküen, hogy őrködjem élete fölött s ne bízzam senkiben.

— Bizony vigyázni is kell, méltóságos asz- szonyom, mert gonosz a világ és sohase lehet tudni, hogy kiben mi lakik.

— Ne féljen kigyelmed, nem is bízom sen­

kire az én fiacskámat, álmai felett is ébren vir­

rasztók, hogy ne történhessék semmi baja.

— És itt vagyok én is, kegyelmes asszo­

nyom; az Isten legyen annak irgalmas, kegyel­

mes, a kit rajta kapok valami babonázáson. Hej, mert én azt hiszem, hogy valaki vagy ráolvasott, vagy szemmel verte meg a kis méltóságos úrfit.

— Én nem hiszek az effélékben, — felelte Zrínyi Ilona, — hanem azt már inkább elhin­

ném, hogy szeretnék méreggel megölni, ha tudnák.

— Persze, jő lenne az üres bécsi kincstár­

nak az ö óriási vagyona, — mondá Hidy, fogait mérgesen ropogtatva, — hanem attól ugyan föl­

kopik az álluk.

Azt a hírt, hogy a kis űr bölcsőjét meg­

babonázták, ezután is széltében beszélték.

Igen, mert rajongó szeretettel és aggódó

gondoskodással vették körül a kis urat, a kiben a leigázott és megalázott nemzet szabaditóját s a haza egyetlen reménységét látták, s meg vol­

tak arról győződve, hogy Bécsben épp ezért min­

den képzelhető praktikát felhasználnak, hogy a kis urat édesanyja föl ne nevelhesse.

A bécsi kormánytanácsosok tisztában voltak vele, hogy a nagyasszony, a kinek apját a zsar­

nok hatalom kivégeztette, kurucz szellemet olt gyermeke leikébe s az majdan a Rákóczi név varázsát arra használja föl, hogy fegyverre szó­

lítsa a jogaitól megfosztott nemzetet.

Ettől borsódzott a németek háta s igy nem csoda, ha minden hazáját szerető főpap és fő­

nemes féltette tőlük a gyermek Rákóczi életét.

Hidy uram, a mikor bizalmas küldetéssel Szelepcsényi érseknél járt, ez szintén felhozta előtte a kis úr betegségét.

Szelepcsényi érsek is azt irta Zrínyi Iloná­

nak, hogy írásra nem bizható s csak élő szóval elmondható dolgot izentet bizalmasával a nagy­

asszonynak.

Zrínyi Ilona tehát alig várta Hidy György visszaérkezését, s a mikor egyedül maradhatott vele, tüstént a felöl kérdezte, hogy mit izent az esztergomi érsek.

— Nagy dolgot, kegyelmes asszonyom, —

felelte a hűséges titkár. — Azt mondta, hogy biztos értesülése van arról, hogy a kis urat meg akarják mérgezni, vigyázzon tehát méltóságod s legyen résen éjjel-nappal.

— Akkor előbb nekem kellene meghalnom,

— felelte nyugodtan a nagyasszony, — mert előbb én kóstolom meg minden ételét.

— Isten óvjon bennünket minden szeren­

csétlenségtől, — felelte megindultan Hidy.

És meg is óvta őket a jó Isten minden sze­

rencsétlenségtől.

Az anyai önfeláldozás megmentette a gyer­

mek életét, az csakhamar új erőre kapott s már kétéves korában lovagolni tanitották. Nem is volt később nálánál híresebb lovas az országban.

ív . FEJEZET.

G róf Thökölyi Imre zászlót bont.

Késmárki gróf Thökölyi István uram szintén bele volt keveredve a Wesselényi-féle összeeskü­

vésbe, s minthogy Nádasdy Ferencz országbíró után ö volt az ország egyik leggazdagabb föura, a kapzsi németek már csak azért is üldözőbe vették, hogy óriási birtokaira rátehessék a kezüket.

Az óvatos föúr gyermekeit, köztük a tizenkét- éves Imre grófot, jó előre Erdélybe küldte, hogy

megmentse őket a németek gyámkodásától, mely egy volt az erkölcsi halállal.

Az üldözött magyar nemesek is ezerével menekültek Erdélybe, s az ifjú gróf Thökölyi Imrét vezérükké választva, kardot rántottak a németek ellen.

Az elkeseredés oly nagy volt az országban, hogy pár hónap alatt sok ezernyi kurucz sereg­

lett Thökölyi kibontott zászlai alá s ö győzel­

mesen nyomult be Magyarországba, sorra verve, vagy hódolásra kényszerítve a német őrségeket.

A győzelmi hírekre lázas remegés futott át Zrínyi Ilona szivén. Angyal lakott abban, de ha a németről volt sző, az tüstént a bosszú láng- sörényü fúriája lett.

— Oh, csak tiporná össze a sasos lobogókat ez a hős ifjú, — könyörgött leborulva a Mária-kép előtt. — Áldd meg Istenem az ö fegyvereit, hogy halálos csapást mérhessen a bécsi zsarnokokra.

A mikor nap-nap után jöttek a győzelmi hírek, Zrínyi Ilona föllelkesülve mondta:

— Ütött a bosszú órája! Az Isten igazsá­

gos! Az ártatlanul kiontott vér bosszúért kiáltott az egekre s ostorul ezt a hős ifjút küldte a né­

metre. Oh, be szeretném látni, hogy megáldhas­

sam büszke homlokát s aczélos karját, melylyel halomra vágja a németet.

— Magam is kiváncsi volnék látni azt a bátor vitézt, a ki ily vakmerőén szembeszállóit a némettel, — mondá páter Tyukody György uram.

— Hát tudja mit, — kapott szaván az öz­

vegy. — Menjen kegyelmed Thökölyi uram tábo­

rába s üdvözölje nevemben a hőst.

— Méltóságos asszonyom, — felelte kissé meghökkenve a páter, — ebből nagy veszedelem kerekedhetnék.

— Hiszen csak nem ütné dobra kigyelmed, hogy én küldöttem?!

— A világért se, de hátha Thökölyi másra magyarázná azt az üdvözletét s még a keze után áhitoznék nagyságodnak.

— Ugyan menjen már, — szólt rá Zrínyi Ilona elpirulva.

— De meg azért is veszedelmes, mert né­

met kémek ólálkodnak körülöttünk s menten be­

súgnák a dolgot a kassai fögenerálisnak.

— Öltözzön kigyelmed kolduló barátnak s akkor senki se fogja sejteni, hogy az én udva­

romból való.

A páter álla alá dugta a kezét, aztán gon­

dolkozni kezdett.

— így még talán menne valahogy a dolog,

— felelte aztán, — hanem akkor se lenne taná­

csos egyenest idejönnöm.

— Hát menjen kigyelmed Ungvárra, tudó­

sítson onnan, mit látott és tapasztalt a fiatal hős táborában.

— Mikor menjek, méltóságos fejedelem­

asszony ?

— Minél előbb s tudósítását is mielőbb el­

várom.

A páter másnap elindult Thökölyi uram er­

délyi táborába, a honnan tiz nap múlva tért vissza Ungvárra.

Innen aztán levelet irt a fejedelemasszony­

nak, a melyben lefesti a fiatal hős külsejét.

„Azon Erdélyben levő személy, — úgymond, — magos, szőke hajú s bajszu, kerek ábrázatu iffiú.“

A szépsége teljében levő Zrínyi llofia barna volt, ragyogó nagy karbunkulus szemekkel, s a szőke daliás ifjú iránt mindjárt e leírás után jobban kezdett érdeklődni. Valami édes, megmagyaráz­

hatatlan sejtelem azt súgta neki, hogy ez az ifjú még közelebb is jöhet a szivéhez.

Epedve várta vissza udvari káplánját, s a t mikor megérkezett, azonnal magához hivatta.

— Beszéljen el nekem mindent, a mit Thökölyi táborában tapasztalt, — szólt türelmet­

lenül Zrínyi Ilona.

— Sok mindent láttam én ott, kegyes jó asszonyom, a mit egy lélegzetre el se lehet

mondani. De legelőször is a fiatal grófot irom le, a ki maga a megtestesült jóság, erély és bátorság.

— Hasonlit egy kissé a Rákőcziakhoz? — kérdezte Zrínyi Ilona önfeledten.

Az udvari káplán meglepetve nézett az öz­

vegyre. Ez a kérdés nagyon furcsának tetszett előtte.

Zrínyi Ilona rögtön észrevette, hogy többet árult el gondolataiból, mint a mennyit akart s hirtelen kimagyarázta magát.

— ügy értem, hogy van-e olyan daliás kül­

seje s olyan sastekintete, mint a Rákócziaknak, mert tudja kigyelmed, hogy a nép sokat ád arra, ha már külsőleg is hasonlit a szabadság védői­

hez, a Rákőcziakhoz.

— Hát bizony szép szál ifjú, büszke hom­

lokkal, merész tekintettel. Hangja szelid, de érczes csengésű s ha beszél, sajátságos, megbüvölö tűz sugárzik a szeméből.

Zrínyi Ilona mohón szívta be leikébe e sza­

vakat s még nagyobb kíváncsiság fogta el, hogy szinröl-szinre láthassa ezt az ifjú szabadsághöst, a ki keztyüt dobott a hatalmas császár lábához.

És mintha csak a végzet is azt akarta volna, hogy megismerkedjenek, nemsokára ezután olyan dolog történt, a mi még ma is rejtély a történetírók előtt s a németek szándékosságot látnak benne.

V. FEJEZET.

Zrínyi Ilona öcscsét elfogják.

A midőn a nagyasszony édesatyját kivégez­

ték, egyetlen fiát: Zrínyi János grófot a császár Bécsbe vitette s ott neveltette. Ki akartak irtani belőle minden lázadó hajlamot s ezért folyton arról beszéltek előtte, hogy csak a császár iránt való hűség üdvözíthet a földön. Az istenes taní­

tás fogott is a szelíd ifjún s olyan jó fiú lett, hogy a császár katonát képeztetett belőle, s talán az apjával elkövetett vérlázitó igaztalanságnak köszönhette, hogy a császár kegyes volt iránta s alig harminczéves korában már ezredesnek nevezte ki.

Zrínyi Ilona édesatyjuk kivégzése óta nem látta az öcscsét s gyakran irt neki, hogy kérjen szabadságot és látogassa meg öt. A gróf 1678-ban végre engedélyt kapott, hogy szeretett nénjét magyarországi birtokain meglátogathassa.

Julius elsején érkezett Zborőra, a Rákőcziak ősi várába, a hol a nagyasszony bizalmas em­

bere, Kazinczy Péter, fogadta.

Innét Kassára ment, a hol jelentkezett Leslie gróf főparancsnoknál, aztán a fejedelemasszony fogatán Munkácsra ment, a hol néhány boldog hónapot töltött nénje udvarában.

Ki tudja, mit beszélhetett neki a kurucz nagyasszony; azt kivülök csak a jő Isten tud­

hatná, de hogy jót nem mondhatott az udvar­

ról, az kétségtelen.

Ámde gróf Zrínyi János katona volt, emel­

kedését a császárnak köszönhette s nem akart a hálátlanság bűnébe esni, bár Lipót összes bir­

tokukat is elkoboztatta.

Szóval, ö vígan mulatott a munkácsi udvar­

ban nénje „kis angyalainak" körében. Hanem aztán el kellett válniok s Kassára indulnia.

Ekkor már Thökölyi hadai szerte harczoltak a vidéken, mindenfelé szorongatva a várakba szorult németeket.

A kassai tábornok csekély számú kíséretet adott melléje, a midőn ismét Munkácsra indult.

A labanczok figyelmeztették, hogy vigyázzon, mert kuruczok járnak a vidéken s ezek olyan fürgék, hogy egyszerre csapnak le, mint a sas.

— Eh, én mit se félek azoktól a lurkóktól,

— felelte elbizottan a fiatal ezredes.

Lovas kíséretével aztán bátran nyargalt ke­

resztül nénje birtokain. Egyszerre csak egy ku­

rucz csapat bukkan fel a láthatáron. Egyik hu­

szárja, a kit előre küldött, azt jelentette, hogy vannak vagy harminczan.

— Micsoda, csak harminczan? — kiáltott

föl Zrínyi. — Akkor nekem csak a félfogamra valók.

Azzal kardot rántatott s merészen rácsapott a kuruczokra. Hanem azok edzett vitézek voltak s nem ijedtek meg a vakmerő rohamtól.

Egy-kettöre körülfogták Zrínyit, kíséretét irgal­

matlanul kaszabolni kezdték, mire néhány labancz megadta magát s Zrínyi is fogságba jutott.

A kuruczok hadnagya megparancsolta, hogy kötözzék meg a császári ezredest.

— Ne nyúljatok hozzám ; itt a kardom s elég a becsületszavam, hogy nem szököm meg tőletek !

— Nem hiszünk a németnek, — kiáltá nyer­

sen a kurucz.

— Én magyar vagyok, — felelte büszkén a nagy vértanú fia.

— Annál rosszabb, ha mégis labancz vagy.

Hogy hívnak?

— Gróf Zrínyi János vagyok.

— Zrínyi Ilona öcscsé?

— Igen.

— Na hát akkor hiszünk méltóságodnak,

— felelte süvegét megemelve a kurucz-hadnagy.

— Csak az nem fér a fejembe, hogy lehet Zrínyi Péter fia labancz.

— Mert hűséget esküdtem a császárnak, — felelte Zrinyi keserűen.

A kurucz-hadnagy lovára ültette, aztán el­

nyargaltak vele. Éjjel-nappal vágtattak a ritka hadi fogolylyal Erdély felé s ott átadták gróf Thökölyi Imrének.

A kurucz fővezér nagyon megörült Zrínyi­

nek. Se vasra nem verette, se tömlöczbe nem záratta, hanem fejedelmi asztalához ültette, vadá­

szatokra vitte, együtt mulattak és szórakoztak.

Zrinyi Ilonának egy megmenekült udvari szolgája vitte meg a szomorú hírt, hogy öcscsét a kuruczok elfogták. A nagyasszony tüstént irt a bécsi udvarnak, a kanczellárnak, az esztergomi

érseknek öcscse kiszabadítása érdekében. Ámde jól tudta, hogy valamennyien se tehetnek any- nyit, mint az’ a levél, a melyet Thökölyi grófnak ir.

Sietett tehát a nagyasszony a levélírással s meghitt kamarása Hidy György által küldte azt Erdélybe.

Gyönyörű írása volt a nagyasszonynak, de a mit irt, az még gyönyörűbb volt. Magasztalta benne az ifjú hőst, a ki szerencsétlen hazájáért ritka elszántsággal síkra szállott, és szivéből sze­

rencsét kívánt neki a nehéz küzdelemben.

Háromszor is elolvasta Thökölyi gróf ezt a levelet, aztán epedö hangú választ irt a nagy­

asszonynak. Boldog lenne, ha láthatná Rákóczi özvegyét, ha megcsókolhatná áldott kezét, ha jóságos szemébe nézhetne, a melynek bűvös fé­

nyéről oly sok szépet hallott.

Hidy György váltott paripákon hozta el a kurucz fővezér levelét. Dobogó szívvel futotta át azt Zrínyi Ilona, aztán keblébe dugta a levelet és sokáig elmélázott.

Ki tudja, mit gondolt, miken tűnődhetett.

Senkinek sem szólott, de roppant nyugtalan volt.

Nem tudott aludni aranyveretü ágyasházában. Ébren álmodozott képzeletének rózsalugasában, a mely­

nek minden szirma, minden levele azt suttogta:

— Vigyázz a szivedre!

Sokszor elővette azt a levelet, a melyből

oly különös kábitó illat áradt, hogy szinte má­

morossá lett tőle. Másnap még izgatottabb lett;

jöhettek hozzá jelentésekkel, levelekkel — ö szó­

rakozottan utasított el mindenkit. Még Ferkö fiá­

hoz se volt olyan nyájas, mint eddig.

A magányt kereste, hogy nyugodtan hatá­

rozhasson a maga sorsa fölött. Mert tudta, érezte, hogy Thökölyi epedö válasza nem más, mint forró szerelmi vallomás.

Lelkesült a bátor ifjúért, de ha meggondolta, hogy tizenhét évvel idősebb nála, keblén hideg szaladt végig.

— Tudná-e öt igazán szeretni, — ezen tű­

nődött napokig s ha a nagy velenczei tükörbe pillantott, mely visszasugározta királynői termetét, gyönyörű hajkoronáját, üde, rózsás arczát, azt felelte neki az a tükör, hogy mindenki olyan idős, a milyennek látszik, ö pedig még mindig az élet tavaszában jár.

És az aggodalmakat legyőzte a boldogság sejtelme. Harmadnap levelet irt Thökölyi uram­

nak és beletette az arczképét is, a mit az udvari festője névnapjára készített.

Hadd lássa hát a kurucz vezér, ha annyira eped a látása után. Reméli, hogy ö is visszonozza azt az arczképét. Meg is jött az nemsokára, azt is Hidy György hozta.

A szőke fürtök, az égszínkék szem, a sas­

tekintet, a rőzsapiros, egészségtől duzzadó arcz, a daliás termet, a panyókára vetett kaczagány alól kilátszó domború mell s az egészen elömlö merész dacz és férfiasság egyszerre meghőditotta a szivét, a mely már előbb is nyugtalanul vert.

A vezér levelében azonkívül tüzes, epekedö szerelmi vallomás volt, a mi még nagyobb izga­

lomba hozta a nagyasszony szivét.

Másnap már megint jött egy követ tőle, a ki havasi virágokat hozott s azt a kérést terjesz­

tette elő, hogy ura fontos politikai ügyben mi­

előbb szeretne beszélni a nagyasszonynyal.

— A szerelem is politika, még pedig a leg­

bonyolultabb politika, — mosolygott magában a fejedelemasszony.

Hanem már a választ nem merte puszta szóra bízni s levélben válaszolt neki, hogy öröm­

mel látná várában, ha ideje megengedné, hogy arra kerüljön.

VI. FEJEZET.

Thökölyi megkéri a kezét

Ebből érthetett a tüzesen ostromló ifjú és értett is, mert pár nap múlva újabb követe ér­

kezett, a ki újabb levelet nyújtott át a fejedelem­

asszonynak.

Zrinyi Ilona. 3

Ebben már a legforróbb szerelmi vallomás volt s a végén megkérte a nagyasszony kezét.

Zrínyi Ilona nagy szívességgel látta Thökölyi követét s mikor elbocsátotta, csak ennyit mon­

dott neki:

— Tiszteltetém a fővezér urat.

De alig távozott a követ, tüstént behivatta Hidy György uramat s leültette maga mellé.

— Kigyelmed mindig hü volt hozzám, — szólalt meg a nagyasszony, — adjon hát taná­

csot. Thökölyi uram megkérte a kezemet.

Hidy felugrott, mint a labda, de a fejedelem- asszony intésére megint csak leült.

— Ez nagy dolog, igen nagy dolog, méltó- ságos asszonyom, — felelte borostás állát simo­

gatva nemes Hidy György uram.

— Ugy-e bizony, s mit szól kigyelmed hozzá, de őszintén beszéljen.

— Először mondja meg méltóságos asszo­

nyom, hogy mit szól hozzá a saját szive?

Zrínyi Ilona mélyen elpirult s arcza olyan lett, mint egy rózsákért.

Ez nagyon érthető válasz volt a nélkül, hogy egy szót is mondott volna. Meg is értette ezt mindjárt Hidy György uram s nyugodtan felelte :

— De hiszen én úgy tudom, hogy Thökölyi uram már vőlegény.

— Igaza van, a múlt év óta jegyben jár gróf Teleki Mihály leányával.

— És erről mit sem emlit a levelében?

— Dehogy nem; a gyűrűt kész azonnal visszaküldeni a menyasszonyának.

— így már értem a dolgot, méltóságos asz- szonyom. Akkor én azt mondom, hogy ebből a frigyből hazánk boldogsága és dicsősége sarjadna ki.

— De talán az enyém is, — felelte elmé­

lázva a nagyasszony.

— Méltóságod boldogsága egyúttal a haza boldogsága is.

— Menjen tehát kigyelmed Thökölyi udva­

rába s adja át neki izenetemet, hogy kész vagyok letenni értté az özvegyi fátyolt.

— Ez az egész kuruczság forró óhajtása,

— felelte Hidy György. — Rákóczi hivei e hírre szivvel-lélekkel csatlakoznak Thökölyihez s hazánk szabad és boldog ország lesz.

— Ez az én mindennapi imádságom, — válaszolta Zrínyi Ilona.

— Csak két nagy akadályt kell majd leküz- denie méltóságodnak. Az egyik a bécsi udvar, a másik pedig Báthory Zsófia nagyasszony.

— Én elhatároztam, hogy Thökölyiné leszek s az én akaratom nem ismer akadályt, — felelte Zrínyi Ilona büszkén.

3*

Hidy György tehát a nagyasszony izenetével Erdélybe indult, a hol a kuruczfövezér nagy tisztességgel fogadta, s midőn ez hazaindult, Thökölyi levelében már az eljegyzés idejéről is említést tett.

Néhány nap múlva pedig azt is megírta, hogy uraöcscse nemsokára szabad lesz s rövid nap talán ö is személy szerint udvarolhat majd Zrínyi Ilonának.

A megkezdődött békealkudozások miatt ez a találkozás nagyon sokáig késett, de 1780-ban mégis megtörtént, és a fejedelemasszonyt egészen meghódította a daliás ifjú szellemessége- és ritka műveltsége.

Olthatatlan, sírig tartó szerelemre gyuladt az ifjú iránt s dicső emlékű fia emlékirataiban megjegyzi, hogy 'nagy lelkeken is csak úgy erőt vesz a szerelem hatalma, mint közönsége­

seken.

Nemsokára meghalt házasságuk legnagyobb akadálya, a császárpárti Báthory Zsófia, s 1782 nyarán megtarthatták az esküvőjüket.

Gróf Zrínyi János kis unokaöcscsével, Il-ik Rákóczi Ferenczczel, nemes úr fiákból álló ban­

dérium élén lovagolt a kuruczvezér elé s lengő zászlók alatt fényes diadalmenetben kisérték Munkács várába.

Az esküvöt nagy pompával ülték meg s utána Thökölyinek is hűséget esküdött a várör- ség, a ki aztán Radies Andrást nevezte ki a vár kapitányává.

VII. FEJEZET.

Kigyó a nagyasszony szobájában.

A midőn Thökölyi érkezését várta a nagy­

asszony s a lakodalmi előkészületek folytak, rej­

télyes és megdöbbentő jelenet történt egy éjjel a nagyasszony hálószobájában. Ferkó és Juliska gyermekei egy szobában aludtak vele, komornája pedig az oldalteremben aludt, a honnan éppen a nagyasszony ágyasházához láthatott.

A komorna egy éjjel fölébredt s mivel gyö­

nyörű májusi éj volt, a midőn az ablakok mind nyitva voltak, mélázva merengett a beszűrődő holdvilágon, mely széles ezüstlepellel hintette be a hálószobát.

A nagyasszony és gyermekei nyugodtan alud­

tak s lassú, egyenletes lélekzetvételüket tisztán hallotta a komorna, a ki müveit, előkelő nemesi családból való volt.

Egyszerre úgy rémlett neki, mintha sajátsá­

gos sziszegést hallana a hálószobából.

— Mi lehet az, — tűnődött magában a fiatal komorna s fölkelve ágyából, Zrínyi Ilona

hálószobájába lépett. De a kővetkező pillanatban dermedten állt meg a küszöb előtt.

Egy óriási kígyót pillantott meg a szoba közepén, mely félelmetes fejét fölszegve, lomha testével egyenesen a nagyasszony ágya felé siklott.

— Jézusom ! — sikoltott föl a leány, rémü­

letében összecsapva kezét.

A vérfagyasztó sikoltásra Zrínyi Ilona fel­

riadt s kiugrott ágyából.

— Mi az, mi az? — kérdi szemeit dör­

zsölve s a beszűrődő teli hold fényét lángten­

gernek gondolva, rémülten rohant Juliánka leá-

nyához, azt villámgyorsan kikapta az ágyból s a másik terembe futott vele.

A mikor leánykájával menekült, ö is észre­

vette a hatalmas kigyót, a mely fenyegetőn öltö- gette feléje sziszegő nyelvét.

A komorna is követte a nagyasszonyt, a ki j csak most kezdett felocsúdni a rémületből. Körül­

néz és látja, hogy a szörnyű zavarban ott felej­

tette Ferkő fiát az ágyban.

Utána akart rohanni, de a komorna két­

ségbeesett sikoltással megragadta és útját állta.

A nagy sikoltozást meghallották az udvari cselé­

dek s karddal, puskával, hiányos éjjeli pongyolá­

ban berohantak.

5 — Hol vannak a rablók? — kérdezték a nagyasszonytól, a midőn szobájában senkit se találtak.

Zrínyi Ilona dideregve mondta, hogy hozzák ki Ferkó fiacskáját.

— Minek hozzuk, méltóságos fejedelemasz- szony, hiszen az nyugodtan alszik ágyacskájában.

— Keressétek fel és öljétek meg azt a ki­

gyót, a mely az ágyam előtt állott, — paran­

csolta most a nagyasszony.

A cselédség erre mécseket gyújtott, aztán tűvé tették az egész hálószobát, de a kigyót sehol se találták.

— Lehetetlen az, hogy eltűnhetett volna, — mondá a komorna.

— Ez csak a leányasszony képzeletében lehetett, — felelte Hidy kamarás.

— Nem a’, mert én is láttam azt a szörnyű kígyót, — erősítette a nagyasszony.

— De hát hova tűnt volna, a föld csak nem nyelhette el.

— Talán kimászott az ablakon, — vála­

szolta a komorna.

— Az ablak oly magasan van, hogy odáig föl nem érhetett.

— Már pedig én tisztán láttam azt a kígyót,

— szólt határozottan a komorna.

— És honnan mászott elő?

— Az asztal alól s egyenesen a méltóságos asszony ágya felé tartott. Én kővé meredten áll­

tam meg. Tudtam, mennyire borzad a kígyótól s nem mertem fölkelteni. De mikor láttam, hogy egyenesen az ágyába akar kúszni, ijedtemben fölsikoltottam.

— Erre ugrottam én ki az ágyból, — foly­

tatta Zrínyi Ilona, — mert hirtelenében azt hit­

tem, hogy tűz van, s a mint leánykám ágyához rohantam, lábam előtt egy hosszú fekete tömeget pillantottam meg, a mely fenyegetőn tekergőzött felém.

— Ez igazán megfoghatatlan, — morogták álmélkodva a cselédek. — Ilyen még nem tör­

tént a munkácsi várban.

— Ki tudja, milyen nagy szerencsétlenséget jelent ez a kigyó, — mondogatta még másnap is a cselédség.

— Meglássátok, — szólt egy öreg szolga, — hogy még német zászló kerül Munkács vár falára.

— Csak attól mentsen meg az ég, — mond­

ták a cselédek, keresztet vetve magukra.

— Pedig az a kigyó nem jelenthet mást, mint szerencsétlenséget.

Még napok múlva is folyton a kígyóról be­

széltek s csak akkor verték ki a fejükből, a midőn Thökölyi uram megérkezett s a lakodalmi ünnepségek minden idejüket igénybe vették.

Rákóczi is megírta a kigyó történetét, a melyet azonban valószínűleg csak a komorna felizgatott képzelete teremtett s az álmából fel­

riasztott és megrémített nagyasszony egy fának bevetödö árnyékát vélte kígyónak.

Höslelkü asszony volt ö, a ki semmi ve­

szélytől se riadt vissza, de gyermekeiért rendkí­

vül aggódott s ez az örökké aggódó anyai sze­

retet rémitette úgy meg, hogy ez egyetlen esetben elvesztő a fejét.

Hanem azért nagyon szigorú anya volt s a

gyermek Rákóczit többször megbüntette, mert rest volt a tanulásban s mindig csak kardon, paripán és katonásdin járt az esze.

VIII. FEJEZET.

Zrínyi Ilona a táborban.

Néhány hét múlva a menyegző után Thö- kölyi ismét táborba szállott. A fegyverszünet felbomlott, Zrínyi Ilona is kuruczczá lett s a háború roppant erővel újult meg. Férje elfogadta a töröktől Felsö-Magyarország fejedelmévé való kinevezését s a budai pasa ünnepélyesen nyúj­

totta át neki a fejedelmi jelvényeket: a zöld bársony süveget, a zászlót és aranyos buzogányt.

A kővetkező év tavaszán Kassa városa is meghődolt neki s Zrínyi Ilona fejedelmi udvar­

tartásával a nép riadó éljenzése, ágyúk dörgése s a kurucz hadak éljenzúgása közt vonult be férje oldalán a meghódolt városba.

A nép leirhatatlan lelkesedéssel fogadta a nagyasszonyt, a nők virágokat hintettek a kocsija elé s boldog volt, a ki ruhája szegélyét meg­

csókolhatta, vagy a Rákóczi árvák kezét meg­

szoríthatta.

Ragyogó díszben vonult be a kurucz királyi pár s mindenki a haza megváltójaként üdvözölte

őket. A felvidéki vármegyék követei ide sereglet­

tek hódolatukat bemutatni s a nagyasszony gyer­

mekeivel követte az édesurát a táborral, a mely Pozsony város meghóditására indult. Léváig ki­

sérték Thökölyit, itt a nagyasszony és Juliánka leánya elváltak tőle, csupán a nyolczéves „kis ú r“ követte a mostohaatyját.

Zrinyi Ilona nem sirt, a mikor elvált egyetlen fiacskájától. Jó kezekben tudta, szeretett férje és hűséges kamarása, Kőrössy György mellett. A „kis ú r“ már pompásan megülte a lovat s mostoha­

apja mellett lovagolt, hadd lássa a nép, hogy a Rákóczi név örököse is vele van s annál na­

gyobb lelkesedéssel esküdjék hűséget neki.

Néhány hét óta volt már a „kis ú r“ a tá­

borban, a midőn egy este lovak dobogása hal­

latszott Léva várának kapuja előtt.

A felvonóhíd nem volt lebocsátva, mert háborús világ volt, az árkok vízzel voltak tele s a kapuör a toronyban ült töltött puskával.

A felvonóhíd előtt két paripa állt meg, piros orrczimpáik tüzesen fújtak, zablájukról sza­

kadt a tajték.

Az egyikről leszállt egy dalia és háromszor sípjába fújt. A kapuör erre szintén sípjába fújt, aztán kiállt a torony bástyájára.

— Nyiss kaput ! — kiáltott föl neki a dalia.

— Ki vagy? — kérdezte az ör.

— Nem tudod, mit jelent a háromszori sípjel ?

— Tudom, de sötét az éjszaka, cseltől tart­

hatok; előbb fegyverbe hívom az őrséget.

Azzal kürtjébe fújt, mire az őrség felriadt és fegyverbe állt. Most aztán megcsörrent a fel­

vonóhíd láncza s a nehéz tölgyfahíd lassankint leereszkedett.

Az őrség hadnagya néhány fegyverestől kö­

vetve a hídra lépett.

— Körössy György vagyok, ez itt a „kis ú r“, — mondá, az ifjú Rákóczira mutatva, a kinek lova kantárát tartotta.

— Nagy Isten ! csak nem történt valami szerencsétlenség, — kiáltott fel ijedten a hadnagy.

— Történt bizony, de a jó Isten megoltal­

mazta a fejedelem-úrfit.

— Ébren van-e még az édesanyám? — kérdezte most egy kedvesen csengő gyermekhang.

— Már alszik a méltóságos fejedelemasz- szony, — jelentette a hadnagy.

— Akkor ne költsük fel, hanem csináltas­

son nekünk valami vacsorát, mert alig ettünk ma valamit, — mondá a gyermek Rákóczi.

A hadnagy azonnal átvette tőlük a fáradt paripákat, aztán bevezette őket a vár udvarára, az ör pedig felhúzta a felvonóhidat.

A hadnagy ezután felköltette a várnagyot, a ki nyomban enni valót készittetett, s hogy a nagyasszonyt ne zavarják, a saját lakásában vet­

tetett nekik ágyat.

Másnap aztán korán reggel bevitte Körössy a kis urat Zrínyi Ilonához. Az anya egy pilla­

natra megijedt, de a gyermek mosolygó arczát látva, aggodalma eltűnt s boldogan ölelte keb­

lére gyermekét.

— Mi történt, Körössy uram, hogy ily vá­

ratlanul toppantak ide?

— Nagy dolog, kegyelmes asszonyom. A törököt megverték Bécs alatt.

— Hát aztán; csak az uramat nem érte hasonló vereség.

— Az nem, de mégis nagy szerencsétlenség sújtotta hadait.

— Az Istenért, csak nem verte meg a német.

— A török verte meg a mi hadunkat is,

— felelte Körössy.

— A török? — csodálkozott Zrínyi Ilona,

— hogy lehetséges az?

— ügy, kegyelmes nagyasszonyom, hogy a mikor Sobieski János lengyel király megszalasztotta a hatalmas török sereget Bécs alól, a futók közt olyan kétségbeesett ijedelem támadt, hogy esze­

veszetten rohantak Pozsony alá.

— De hát az uram itt táborozott, hát nem tudta feltartóztatni a futókat?

— Késő éjjel nyargalt mifelénk a megriadt török lovasság s a mi táborunk éppen mély álomba merült. Én szerencsémre ébren voltam, külömben Isten tudja, mi történt volna velem és a kis úrral.

— Szent Isten! hát veszélyben voltál, édes fiacskám ? — mondá megrettenve Zrínyi Ilona s végtelen gyöngédséggel vonta keblére a gyermek gesztenyefürtös fejét.

— Én semmit se tudtam a dologról, mert mélyen aludtam, — mondá a kis úr, — csak arra ébredtem föl, a mikor Körössy bácsi a karjába kapott s kirohant velem az éjszakába.

— Talán a törökök ijedtükben a kuruczot ellenségnek nézték s megtámadták őket ? — kér­

dezte a nagyasszony.

— Dehogy; a török úgy meg volt ijedve, hogy akkora rémületet én még sohasem láttam köztük. Ök azt hitték, hogy a lengyelek még mindig sarkukban vannak s ezért úgy rohantak, mint a vízáradat. A mi sátraink a szőlők közt voltak felállítva. A vad tatárlovasság rémületében összegombolyodva, forgószélként rohant nekik a mi sátrainknak, azokat feldöntve és a benne levőket összegázolva.

— Teremtő Isten! — csapta össze kezét a nagyasszony, — akkor igazán isteni csoda, hogy az egész alvő tábort le nem gázolták.

— De bizony legázolták azok jóformán az egész kurucztábort.

— De az uramnak csak nem esett baja.

— Nem, hála Istennek, hanem egyik had­

segédét a lezuhant sátortartő gerenda agyonsujtotta.

— Jaj, csakhogy teneked nem történt semmi bajod, édes fiacskám, — sóhajtott fel Zrínyi Ilona.

— Ezt anyám csak Körössy bácsinak kö­

szönhetem.

— Bizony, csak egy hajszálon függött mind­

kettőnk élete, — mondá a hü kamarás.

— A kigyelmed sátrát is ledöntötték?

— Le biz azt, még pedig abban a pillanat­

ban, a mint a kis úrral kiugrottam belőle.

— Milyen szerencse, hogy ébren volt.

— Épp akkor akartam lefeküdni. Hanem egyszerre csak borzasztó zsivajt, dobogást, csö­

römpölést hallok. Azt hittem, hogy a német meg­

lepett bennünket. Kinéztem a sátor ajtaján s egy rohanó fekete tömeget látok felénk hömpölyögni.

— De hogy nem tartották fel az előőrsök a vadul rohanókat/

— Nem lehetett azokkal bírni, se nem lát-

tak, se nem hallottak azok. Rohantak eszeve­

szetten, mint az örültek. Egész tömegek estek neki egy-egy sátornak, a melyben szintén ellen­

séget véltek. A sátorfák recsegve-ropogva hulltak le, maguk alá temetve a legázolt alvókat.

— Szörnyűség ; az ember nem is álmodná, hogy az ilyen rémület mily nagy szerencsétlen­

séget okozhat.

— Én láttam, hogy kétfelölröl is rohannak a futók s ha nem menekülök, a mi sátrunkon is keresztül gázolnak. Visszarohantam a sátorba, ölembe, kaptam az alvó kis urat és szaladni kezdtem vele.

— Akkor már én is ébren voltam, ugy-e Körössy bácsi, de azért nem féltem.

— Csodálatos, méltóságos asszonyom, a kis úr egy cseppet se rémült meg, pedig mondha­

tom, hogy az örületes zaj, pokoli lárma, jajgatás, lovak zuhanása engem is csaknem megtébolyitott.

— S merre futott, édes Körössy uram? — kérdezte feszült érdeklődéssel a nagyasszony.

•— A fejedelem sátra felé, a mely egy ma­

gas kúpalaku dombon volt.

— És nem érték útol a rohanók?

— Elértek bizony azok, hanem már akkor én fent voltam a kúp tetején, a hová fel nem nyargalhattak fáradt lovaik.

— Az uramat még sátorában találta?

— Nem; ö egy-két perczczel előbb lóra ült, hogy a nagy riadalom okát megtudja, de őt is majdhogy el nem sodorták.

— De honnan kerített ön paripákat?

— Lovaink a sátor gerendájához voltak kötve. Mikor a menekülök arra száguldottak s a sátort összedöntötték, paripáink megriadtak, a kötöféket elszakították s felénk nyargaltak. Én letettem a kis urat, nevükön szólitám a hü pá­

rákat s azok tüstént hozzám futottak. Éjjelre a nyereg mindig rajtuk volt s én mihelyt láttam, hogy táborunkat is magával sodorja a török, felültettem az álmos kis urat s útnak eredtem magam is.

— De csak nem ment a bomlott tábor után?

— Eszembe se volt; tudtam az utat Léva felé s azért egyenesen ide tartottam.

— Hol pihentek meg, Körössy uram?

— Csak egyszer pihentünk meg, méltóságos asszonyom, mert attól tartottam, hogy a néme­

tek csakugyan nyomunkban lehetnek. Csatlósaink is szétfutottak s igy csak ketten poroszkálhattunk az országúton.

— Édes fiam, hát nem fárasztott el a sok lovaglás ?

Zrínyi Ilona.

1

be kaptamazalvó kis urat.

— Nem engem, édesanyám; Körössy báics útközben oly szép meséket mondott, hogy az álom is kiment a szememből.

— Oh, igazán ritka derék ember, — mondá a nagyasszony, hálásan megszorítva a kama­

rás kezét.

Hát ha még azt tudta volna a nagyasszony, hogy Körössy uramat valami romlott lelkű német arra akarta rábirni a táborban, hogy mérgezze meg a kis urat s egy kastélyt és roppant ura­

dalmat kap értté.

A hű ember aztán kardot rántott, jól meg­

szabdalta a németet s a pokolba kergette orgyil- B kos ajánlatával.

Erről azonban ő hallgatott, hogy meg ne rémitse a nagyasszonyt, s a kis úrnak is csak évek múlva mondta meg.

A tavaszi hadjáratra nagy erőfeszítést tett Thökölyi s többnyire táborában volt Zrínyi Ilona is, a ki maga készítette a szabadság himes zász-

» lait is. Egy eperjesi kereskedőnek ekkortájt irta, hogy küldjön zászlóknak való kelméket, „mert sok új zászlót kell készíttetnem, mindenféle szí­

nűeket, a nyári nagy hadjáratokra".

Ama szörnyű veszedelem után, a melyben egyetlen fiának élete csak egy hajszálon függött, gyermekeivel visszament Munkács várába.

4*

IX. FEJEZET.

A nagyasszony Munkács várába szorul.

Thökölyitől nemsokára elpártolt a hadi sze­

rencse. Eperjesnél a németek meplepték és ke­

ményen megverték s a Rákőczi-várak közül Lednicze, Ecsed, Zboró a hozzá tartozó roppant uradalmakkal egymás után kerültek német kézre.

Zrínyi Ilona ismerte a hadi szerencse for- gandóságát s az ő nagy lelke nem esett két­

ségbe. Kis fia ekkor töltötte be nyolczadik évét s a nagyasszony lefesttette és ezt a képet gyer­

mekének adta emlékül.

— Jusson eszedbe, édes fiam, hogy akkor kaptad tőlem ezt a képet, a mikor a szabadságért omlott a magyar nép vére. Ha nagy leszel, ugy-e te is folytatod a harczot, hogy egyszer már sza­

bad legyen ez a nemzet.

— Utolsó lehelletemig hazámnak akarok szol­

gálni, — felelte férfias komolysággal a gyermek.

— Oh angyalom, — mondá Zrínyi Ilona,

— ne is felejtsd el soha, hogy Rákóczi fiú vagy, a kinek legszentebb kötelessége a hazát védeni.

— Nem csak védeni, de fel is szabadítani,

— válaszolta magasztos ihlettel a gyermek.

— Jöhet idő, fiam, hogy szomorú idők kö­

vetkeznek reánk, lehet, hogy még velem együtt

német fogságba jutsz, de akkor se feledd, hogy magyar vagy, Rákóczi vagy, a kinek a neve egy a magyar szabadsággal.

— Nem felejtem, édesanyám, — válaszolta a gyermek lángoló tekintettel.

Zrínyi Ilona boldogan csókolta Össze a kis urat, aztán pár nap múlva férje hívására megint a táborba ment. Magával vitte gyermekeit is s Patak várában találkoztak. Thökölyi nagyon jó­

kedvű volt, mert csapatai Schultz tábornok sere­

gét keményen megverték.

De ez volt az utolsó nagyobb hadi szeren­

cséje; az ország kimerült, pénz nem volt, pedig ez a háborúnak a lelke.

Caprara tábornagy jelentékeny sereggel kö­

zeledett, egyesült Schultz tábornokkal, Eperjest hétheti ostrom után bevették s a Rákőczi-várak közül újra többet elfoglaltak. '

Zrínyi Ilona Patakon vette a két császári sereg egyesülésének a hírét. Tudta, hogy most már nehéz napok következnek reá s Tokajban rekedt kincses ládáit Regécz várába inditotta.

Thökölyi serege leapadt; se pénz, se fegy­

ver, se ember nem volt elegendő. Zrínyi Ilona attól félt, hogy elrekesztik az urától, pedig ö osztozni akart sorsában.

Megható levelet irt tehát neki, a melyben

egész nagyságában tárja ki előtte az ö hitvesi szerelmét s minden áldozatra kész páratlan nagy­

lelkűségét.

„Az én Istenem ne adja azt érnem Írja levelében, „hogy én az én édes uram nélkül akárminemü bátorságos várban vagy helyben megmaradásomat lelhetném !

Én azt nem kívánom, hanem vagy élet, vagy halál! Semminemű félelem, sem nyomorúság engemet Kegyelmedtől el nem rekeszt.

Csak éppen Kegyelmed el ne hagyjon, én, ha gyalog is, kész vagyok elmenni, valahun hal­

lom Kegyelmedet lenni. Valami nagy dolog volt minden időben az igaz szeretet.11

Ilyen höslelkü volt a mi nagyasszonyunk.

De Thökölyi nem akarta, hogy gyermekeivel együtt a hátráló és felbomlásban levő sereggel jöjjön, a hol életük se lett volna biztonságban.

Fölkereste férfias lelkű feleségét s kijelentette, hogy nem viheti magával.

— Miért? — tört ki Zrínyi Ilona zokogva.

— Nem akarom, hogy elfogjanak.

— Hát annyira rosszul állna már a nemzet igazságos ügye, hogy életünk sincs biztonságban ?

— Most rosszul áll, angyalom, de majd fölemeli az Isten megint az igazság lobogóit.

— A török nem segit már téged?