Konczek József

Napút-füzetek

5 .

MC 158.229

Konczek József

Ölelhető térié?

Versek 1962-2002

/ЧС

L

Kenyér is volt, cirkusz is volt...

Kenyér is volt, cirkusz is volt, így van ez.

Tolongtunk a népbolt előtt százan is.

Egy asszonynak letépték a kontyát, apró term etű volt, nem tudott olyan közel férkőzni a pulthoz, hogy onnan az eladó

arcába kiáltsa: „Nekem is!”

Én a csizmák közt a fö ld re buktam, kikerültem néhány nagyhasú kofaasszonyt, egy esőcipős tanár urat, s annak, aki bántott, kezébe martam a fogaim . Aztán én is hadonásztam, anyámtól csak p á r em bem yire kiáltottam: „Kenyeret nekem !”

így lett aznap két szép kenyerünk.

Tapolca 1 9 5 0 -1 9 6 2

Szépen, sorban...

A templombelső illatozott és harsogott.

Fülem mellett szuszogta ki m agából a dallamot az orgona.

„Templom, templom, b é m ’ek-e, nem t ’om !”

Ezt kiabálták a gyerekek.

Azóta is megállók m indig a dombon, ha Szokolyára megyek.

Előbb a temető, aztán a templom,

később Józsi bácsi, utána Balázs később a Mányoki-arc és a híd, a liget, jó l van.

S csak utána, szépen, sorban a görög m eg a latin istenek.

1962

ű

Е gy rég i vasárnapi fénykép apámról

Ez itt egy fénykép apámról, am int a faluba felvivő úton nem m essze a vadalmafától, a köves úton, bal lábát kissé előre téve, kezében puha kalappal,

s gondolom, azért hunyorogva, m ert a nappal szemközt, zakóban, fén y es cipőben

áll. Tehát most előttem.

Éppen a búcsúba indult, hogy m egism erje anyámat.

Ott fogtak táncolni a kocsmaudvaron, ahol a lugas

kicsit a szem elől takar is, a hegedű m eg a cimbalom a sárga szőlőfürtök közt ugyanúgy alig-alig látszik

Délután volt és vasárnap.

Átsírtam-seppegtem magamat egész úton Tiszalökre.

Rángatott, lökdösött a vonat, s rá se rántott a kölyökre.

A vagonban

éjszaka rámdőlt a konyhaszekrény.

Vigasztaltak aztán.

Szenderedvén, s m egintfelriadva hüppögtem az életemet,

ott akartam lenni, ott maradva, a haraszttal tetőig tölt horhosban s a kispataknál,

a fűzfa, a tavasszal újra derengő bolyhok közelében

- később

csak Móra Ferenc Zengő ábécéje volt ilyen.

Akkor ott kellett pisálnom a lépcsőn.

S az ablakon a tehervagon vasrácsán át volt szabad szívni friss levegőt.

És m inden kiderült.

Előbb, utóbb.

A történész-konferenciának, 2006-ban

Néma katlan

A kőbányát cserjék, virágok, fiivek benőtték.

Keskeny vágány sínszálai bújnak ki eső után a földből.

Lovak nem dobbannak, tüdejük nem hördül.

Mint am ikor a völgyet bombázta a repülőgép.

A tájat visszavadították.

Málnafóldjeit, szőlőit gyepesítették,

hagyták a mogyoróbokrokat is kiterebélyesedni, és a gyalogutak helye is áthatolhatatlan.

Ami a fö ld alatt van, arról szó n e essék.

A csontvelő m élyére menekült, talán elfájt vagy kihűlt.

A kőbánya helyén csak bokorrengeteg zúg.

Néma katlan.

(Vasútállomás a balassagyarmati vonalon)

Apám egy paklikocsiból kinéz

Hosszú, nehéz vonatokat szolgált. Éjjele? Nappala?

Sokszor ünnepnap sem jött haza.

Nem beszélgettünk sokat.

És

-

eszébe jutottunk bizonyára, am int ki-kinézett a paklikocsiból a tavaszi-nyári-őszi-téli világra.

Felhorkan Zsitva-parti legénykorára.

Apám a cseh hadseregben „gyeszetnyik”

titulusig vitte, az egy strá f volt.

S a „kulometná eskadróna”, vagyis a géppuskás lovas-század (lehet, jobb híján) parancsnoka.

Bár ez szokatlan.

De az is, hogy a szlovák, morva, cseh, szudéta, gorál és magyar legénységet sosem vitte harcba.

M ég a háború előtt leszerelt.

Az obsitot Kom am óban

kapta meg, aztán átszökve Komáromban

mondhatta volna, hogy most m ár itt van (s ott is volt), amott m agyarnak nézték le, itt bárm i

másnak - p ed ig m i magyarok vagyunk - no, bírta azért magát.

Öt szem pár kuporgott köré, a család.

Szeretett énekelni és nem volt jó a hangja, megitta borát.

És nem átkozta a szerencsétlen hazát.

Pőre villanykörte...

Pőre villanykörte rezgő szem pilláira korom hull, fek ete ipari virágpor, já rd a széléhez

támaszkodik a kerékpár, fü les bőrmadarak

röpködnek, vijjognak, kiskocsit, megvasalt négylábú m adarat vezetgetek, zöldséglevél, fö ld re lóg róla,

dróton csüngnek nyaklóit ingek.

Hátra hajtott fejjel szédülök fölfelé.

1966

О

A poroló

Alul beton, fö lü l beton, m i ez a fa itt az udvaron?

Ez a fa itt az udvaron betonfej, vasrúd - poroló.

Ez a fa itt az udvaron légi kikötő sose volt.

A varázs-szőnyeg valahol ott úszott el, az ablakok fölött, ide csak zsákokat

teregettek m eg elszakadt munkásruhákat, hogyha jött a fá ra d t fé rfi alkonyat.

A varázs-alkonyat, ha jött, angyalok ácsorogtak itt.

A lécváz-modell repülők szárnya elázott, eltörött, papírsárkány a napkorong fe lé ha szállt az udvaron.

Lábán kötéllel megkötött ecetfa állt, el nem szökött.

S ez a fa itt az udvaron légi kikötő sose volt -

Tüskefogú...

Tüskefogú, kákabélű, jám bor ám de szent sereglet volt csak ez!

Nőttünk, m int a borostyán a zugligeti fákon, ám de szűzlányokkal szemezett

szem es kedvünk, ha megmásztak a fákat.

Volt úgy, hogy nem ettünk.

egyszer három napon át csak uborkasalátát, reggelire, ebédre és vacsorára,

végül m ár az étvágyunk is eltűnt - Ott a gyárban, ahol segédm unkán teltek napjaink, bizony, hogy teltek nem lettünk.

Isten augusztusa ragyogottfelettünk.

Arcomon jókora horpadás emlékeztetett e nyári tettre, micsoda kaland volt, istenem re, egészen a csontra fogyásig.

Ha fogam és a szem em vásik is bele,

habár kenyeret sem adtak ingyen, szerintem ,

annak, aki voltam, van hitele.

Utána csak rezge fek ete síkpor, a korom, egy kosám yi reszkető anyag, mézgásnak is látszó, ám a szélein valami zsíros tapintású könnyedség,

valami porfészek, valami nagyon sötét árnyalat, és esővel vegyületlen,

zápor hiába veri, két karom hiába övezi, a két szem m el beálló tekintetben

a végtelenség naplem ezei.

1963

0

Vmm

Én vele -

apa beszélni tanuló gyermekével, am ikor m ég csak érlelő tekintete reszketett át hozzám -

Tudtam m indent, és tudtam azt is,

hogy m indent e l kell m ondanom neki, azt is, am itől fél,

és m egm ondani sem tudja, csak szorongásai,

a félelm ei beszélnek.

Úgy vagyok vele,

hogy szörnyekről mesélek, iszonyatkülsejü-belsejüekről,

am iket m ajd együtt söprűzünk ki a házból, az éjszakából, az álm aiból is,

hogy n e is legyenek,

csak én tudjam, hogy lehetnek.

Különben m iért fé ln e tőlük?

1980

őrző örömök

Szeretem azt, aki kérdez tőlem.

Főleg, ha fia ta l lány.

Bizalommal, mosollyal a szem e alján.

Szeretem méltó önbizalmát, a fogak tisztaságát,

igen, a fé rfi nem tagadhatja le bennem hogy szereti tiszta határait,

hiszen m ár annyi őrlődésbe, szájba, húsba, gúzsba,

rúzs-ajakba, dús hajakba vitt -

Erre futottunk

Erre futottunk, talpunkat

véresre sebezték a kövek, hidak dobbantak, patakok áradtak,

és a gyíktörékeny utakon kettéroppant a feszület.

Fölrobbantak a kazlak.

Mikor a dombon megálltunk lihegve, m ellünkre csörgött az arcunk, Krisztus-kendő volt az izzadságunk.

S nyerített a nyírfaerdő, sóhajtott a táj.

Kibontottuk a takargatott kenyeret

a térdünkre terült kendőből, benne dobogott az otthon, azon tápláltuk magunkat, m agunkkal a reményt, gyerm ekkorunk madarát.

II.

1966

Gyászbeszéd egy fűzfa fölött

Jaj, te fa , fűzfa, te friss árnyékot adó fa ! Fekszel előttem.

Arcod elé kapod ágaidat, mintha volna is arcod.

A fö ld re borulsz le előttem.

M unkából hazatérve a fo rró nyárban hányszor, de hányszor, hogy itt mosakodtam a tóban.

A zöldes vizű barlangtó a város házait úgy tükrözte szem em nek,

hogy sajnáltam m egzavarni a békés felszínt, hullámokba redőzve a két tenyeremmel, megcsobbantva a képet,

a ház eltört, és táncot jártak a hullámon az ablak nagy szemei,

s m int elnyúlt egysejtűek

-

Fa!

Fekszel előttem.

Füzéres lombodba fogózva tanultam m eg én itt úszni.

Beljebb lépdeltem a szigethez, de el sose értem,

s m ár m ajdnem a szájamon folyt be a víz, am ikor a hajadba

kapaszkodtam, s így m indig

visszataláltam a partra.

Fa!

Fekszel előttem.

Egyszer, nyár volt,

hűs csillámokat hajtott a reggel, s lám, kifeküdve a vízen hirtelen érzékeltem, nem bánt, megtart engem a víz.

Most se felejtem . Fa!

Fekszel előttem.

Búvárló békákkal a róm ai félkörös boltívtől kijjebb m ennyi vidámság

harsant, fröccsent, adta jú n iu s önként,

0

s estefelé, am ikor m egtérve a hegyről ott volt ingem zsebében a napszám, zöld dudvák vérével áttört

sajgó két tenyerem megmártva a vízben,

duzzadt ökleim úgy nyúltak ki, m int jókedvű békák.

Te, világos, fürtös,

illatos, gyantás levelű fű z fa ! Fekszel előttem.

Törzseden billeg a fejsze, acélcsőrű harkály.

Házakat építünk és m eg kell halnod.

Fa!

És jönnek az őszre, a télre, tavaszra a nyár

rohamai, s kérdem ,

hogy látni fogod m ég a tejszagú Nem fogod látni a házat.

З Д kavics

(Sz. Gyöngynek) M ég azt reméltem, megkapaszkodom

egy megtalált kavicsban, vagy egy kitalált mosolyban, valaki lesz jó , bátor biztatóm,

és szó nélkül is tudhatom, jól, jó l van, az alattam elforgó délutánok, a tiszatáji, dunatáji esték az ő homlokára vetnek világot, s szeretném , ha a tájak szeretnék, hogy valahol a félbizonyosságban

egyszer gömbölydeden, s megbízhatóvá alakul egy történet, hogy lássam, olyan egészen, amilyen volt, volt már.

A képzelet, ha belülrőlfelfénylik, tűznapot, ezüstholdat rejteget, sohasem elég eljutni a tényig.

Égy jó , ha kényesebb.

Ű O

Születésnap

Melyik születésnap? Az évforduló?

Vagy p ed ig a létezésünk napvirágos reggelének arcoddá kavargó lélegző Esthajnalcsillaga?

X . emlékkönyvébe

Ne a neveddel akarj te magyar lenni, hanem az idetartozással.

Hiszen aki e nép leikétől eltérőt agyai csak eggyel tartozhat ide. A nemtudással.

Azért kellek én

felhőhöz kikötve, hogy én hulljak, n e a mák

időtlen időkbe.

ki -

Lábujjhegyen kellek én, Pedig bejöhetnék

s gyertyát és majálist — a tárt ajtón át is.

aa

Szilveszteri b

(Kerék Lacinak) Hej, hegedűsnép, köddel baseváló, omlatag buckákon, feh érre ítélve, fe h é r évszakban barna lavutával

-

hej, hegedűsnép, térdig a hóban, lila ököllel, kásásodó jégen ,

akasztófa-nyírfasor kesze-kusza árnyékában, Szilveszteri éjszakán

—

Léptünk, m int a tinta, sáros az új év,

van tisztasága, azért van, hogy ékes vásznakkal takarja azt, am i nincs am i nem lesz -

M eghalnak a hangok, ha a szóló hegedűnek húrtartója befagyott az összeroppanásig, szélfúj, ki-bejár a fá b ó l vájtfülűnek csinált szerszámon, jégcsap nő a leiken.

Hej, hegedűsnép, fű rész a vonóból!

Hideg, akit megcibál, ném a tájnak muzsikál, szóló tiszta hangon m ajd m indent kigondolj, szóló tiszta hangra rátalálj, rátalálj!

III.

1970

A cserebogarak rajzása

Egyszer csak m egkérgesedik egy illat.

Az élperem m ég az ablakoké, jegecesedőfélfényben ki sem nyílnak

a lövöldék helyett

az alma és a körte virágai.

□ Й

Járdákra

puffannak nedves mondatok, és az aktualitások ablakából csördül kifelé

a feltűnően éles zizzenésű bogarak,

valamint ez a koncerteken megism ert visítás egyvelege.

Csak nézem a helyet

közvetlenül az orrom síkja m entén, errefelé jöttem.

Hogyan is?

Egyszer csak m egkérgesedett egy illat, s most adva vannak (szerencsére sem m ire) a jéghártya-borotvák.

1971

Hajvágás

Hajat vágat.

Megveszik.

Hajat vágat.

Megveszik.

Hajat vágat.

Megveszik.

(Őt m agát.)

Кеде

Üveghegyek építői kéjes borzadállyal várják, hogy az üveghegy lábához mikor tapad végre maszatos tenyér,

hogy a celofán-üveghegy lelke közepéig

mikor nyomódik egy tömpe orr.

1971

0

Madách (részlet) A teljességgel feléli

Kívánják lenni az eszményt, amely téridőben,

egymásra hangoltan feléli a teljességet

valam ennyiünket önmagává.

S ez láncozza-forrasztja-fü őket

egymáshoz.

Törvény,

melyet a létező tud — Végiggondolni kötelezőt.

Mindennel betöltött idő

Szintézist!

Ha töredékekből is.

Összeveszekedtetett részletein egy m űnek,

amely magától amúgy elforogna.

Hátáról talpára tett bogarat.

Katicát m eg teknősbékát.

Eszmék térbe fogott mozdulatain bölcselő időragozást.

Száz évek!

Tán Amerika aranyába fu tn i el?

Kibányászni az arany-szabadságot más fő id alatt?

Vagy rendszertáblák futurum exactumát, de világ-latinul?

A tenger illatát, akár egy tudós kutatást?

Vagy élni tragédiáját a m inden-lehetőnek?

Egymaga domb-víz-ég-határ, m indennel betöltött idő.

04)

A (jagyatékozó Madách

Selyem- és gyöngyház-színűek

és mustár-fényűek és alabástrom-tömörek ezek a pám ák-paplanok,

amelyek közé halok, süpped arcom.

Arcomnak pergam en-ráncait írd meg, idő.

A homlok és a szem alatti betűieteket, m int számycsapást.

Én mindnyájatokba hagyatkozom.

Termékenyítek és ízesítek, magatokért,

ha kívül is rajtatok, hogy legyetek jövő idő.

Tenyerem be gombolt makacs körmeim, az egymás m ellé fegyelm ezett ujjak, em briókként becsukódó testek, robbanó gránát-alm a magok, oly’ Édenéi,

melynek határait,

szenvedő naptáridőm lepergő sivatagját, a mustár-szomjat

osztom, okozom közétek.

M ert a Jóisten a Jóistent a Jóistennel tölti be.

De bennetek.

1985-2002

Ű0

Továbbélő álom

Az álom képei repesve összefogták az álom képeit a csendes ligetekkel,

és ébredtem , és élt, bennem botorkált a sejtelm es fén y kör, rezgeti és nem ijedt el.

Tán m agának felelv e m ind láthatatlanabb, de együtt lengtek lengve a párás ég alatt.

És sem m i zaj, se botlás, csak élt, csak éltem, élt, el sem fogyasztva egymást A képek képeként.

Felnőttkor

Köldökzsinórján m eg is fojtható az, am i megszülhető.

A nyelv a tüdőig is visszagyűrhető.

Én csigák sátorának mondom az útilaput,

s nem lehet kopár az ég, ha madaraktól énekelni tanult, mégis, valami fölött nincs tető.

IV .

Hallgass rám, szerelem...

Szerelem, rem egő májusi fa ,

m inket takarj el, ujjaiddal simogass, a virágbögy-ágakkal.

Iramló történéseddel, ki vagy te, élénk színek gyors vándora?

M élyhegedű vagy te, aki a szólalást kívánja?

Jaj, ha egyedül m aradsz - Ugye, a dal is te vagy?

Ugye, a játék is te vagy?

□0

...

lelkes jószágja vagyok egy történetnek, vagy csak a dallam eszköze lennék egyedül?

S te, a gyümölcs-mell, a lábikra-vonal, ajándékul az arcod,

nézem is magunkat, két em beri vázlatot — Te vagy a hegedű?

Sugárzó derekadon fogan m eg a zene?

Hegedűn, gordonkán, gitáron?

Szólalj meg. Ki vagy?

Rád ism er az álom.

Ujjaid erőt adnak arcomnak.

Életre kel a p ercek tiszta rendje.

Kell, hogy az öröm benned m eg bennem élje magát,

úgy bújjék, m int a szarvas a rengetegben, am ikor szügyéig takarja haraszt,

sebet takar, seb van rajtad is, am it én okoztam, okozlak is a világra,

és m int löszpartok omlásakor, hol nyugodtan hömpölyög a folyam , színe, élete az a tömörségoldat, a selyemsárga

hullámok és a talaj,

s m int tavaszi körtefakertek varázslata, hol nézel-nézel, m ár betelten,

csukd le szemed, sokkal éberebben nyílnak az idők és itthon lehetsz bennük, m int egy bokor a mezőn,

s meglobban az idő, óriási szárnyai a porból em elkednek fö l velünk,

földszagú vihar visz, hatalma föloldó,

inaid, ereid is érzik magukat, s m int madárdal,

úgy játszik veled az idő-öntudat, já rj velem tölgyerdőiben,

ahol gerlék kurrognak,

és lásd a patakot, ahol átlátszó kupola borul a m eder köveire, távolabb susog a mező, és m indez olyan létező,

hogy rajta kívül más nem is marad,

külön-külön megszámolhatod, azok a dombok, s m ég az égerlevelek keserű illatát is érzed, itt, ahol a p a rt enyhe em elkedőbe megy át,

□ Z7

és mosolyodba rejted,

hogy egy harangvirág kelyhe megmozdult, sokáig föl-le mozgott,

és én elindulok veled önm agunk felé, nézd, a tenyerem fodros kardvirág, sóhajt a rét,

s a képetfelnyíló tekinteted m ég mélyebbről, belülről tépi át.

Ott kinn az utcán, m eg a tereken, ahol enyhe ködöket lapoz m indig a fény,

kopogás hallatszik ki az egész testtel lakott otthonok közül, s a párkányokon és körül m inden hófehér,

fölöttünk a nap akár telihold is lehetne, mindegy már, olyan is, m int egy hóba pakolt köszörűkő,

s elgurítom. így fa k a d ki egy képsor, görgeti magát,

láncos vödörrel kutat látsz, madarakat a letaposott utakon, a fakerítések mellett m int kunyhók, a betakart almafák, s nézegetsz az ism eretlen tájra.

Itt a szerelem lakik,

sm ondd, érzed-e a fagyok húsét a kilincseken és m inden Úgy múlik el m ár a sok emlék, m int a használati tárgyak,

amiket, halott növényekből m eg állatokból valókat, magamon hordtam, ott állok én is,

az ott, aki voltam, ha ideérkezel, választhat az ámulat, lélegzet és létezel,

és a saját életed felé nyitsz kapukat.

Nem a ritmus élteti a földet, hanem a dallam, bár a kettő kézen fogva já r.

Nem vagyok m eg egymagámban.

S nincs m eg nélkülünk a végtelen határ.

M ég a fö ld is kifuthat alólam, nem veszfigyelem be nyilatkozatokat, csak lélegeztet és leoldja rólam,

azt, hogy senki-semmikor-és-sehonnan-és-sehova-soha.

M indent m i tanítunk m eg beszélni,

és szavainkból, m int egyre ritkuló vadállomány,

kivész a védekezés feltétlen reflexe, bennem mosolyod épül, s mintha fényküllők közt látnál engem ,

úgy látszol m eg bennem legszebben, s érintlek és m elegvérű homlokod alatt az agy alkotó csarnokaiban

beszéd születik a bizonyosságból, ezt mondja ki a pillanat,

ŰS

hogy „elégedett vagyok”, tőlünk mégis m ennyi idő elrian!

Mivé lesznek a hajnali tavak is, hiszen így visszatekintve volt évek után az érdektelen mozgásokra,

úgy éreztem, hogy valahogy sután perdültek ki a kockából —

ennyi lenne a részed, a részem

S hát annyi m unkára sincs jogom , am ennyivel m egelégszem ? Én az utazások izgalmaitól m eg nem szabadulok, azt hiszem.

M indent m egszeretek m ár odaúton,

s m ajd a visszautazás is és az újra visszatérés is jö n , eljönnél velem ?

Mi érlel?

Eggyé tudsz lenni a szép ígéretével?

Felism ered m agadat abban, am ire nézel?

S tudod-e, hogyan leszel szabad?

Nyugodt lesz az a reggel.

S m ajd egész léteddel szomjasan ráhajolva visszanézel, ahogyan a patak.

Fuvallatot érzek.

Ceruzák vannak itt az ablakfényben, könyvek, nyelvszótárak, festen i való naturmort,

de kinn a faggyal megkötődő sárcsipkén m árciusi dérlepke pillázik,

s hallom, valahol az akác kem ény gallyait tördösik, gyerekkorom mélységéből fén y tükröz pocsolyajégen a ház meszelt faláig,

és ázott szalma szaga úszik be, fellobog,

lánccal kötött kerekekkel jön n ek a fellobogózott traktorok, nyitott mezőkre futó udvaron asszonyok állnak,

szoknyájuk szegélyén végig égő rózsatenger háborog, nézlek, te vagy ott,

fén y hussan, m int a szárnyak,

az a tavasz m ajd m inket idáig eldadog.

#

Ű0

Mandulás vers

Ne hagyj kem énynek lenni, szélben lengni, m int nyirkos, csonka ágat a kert, a ház alatt, terítsd rám szálló szoknyák selymét,

s m eg n e alázzalak.

Fényben keringő gyöngygombos blúzt, inget, combodról hámló harisnyát is, óriás­

kígyót, mely combközödig elnyelt,

s kifejtlek belőle, légy csak más, légy annyi más, legyél m adulaízű szellő, hol fo ga id közül m int kerítés fo k a i közt a kert ígérete, m ajd üdvözöl

az első mandulavirág, az első őrület, az első gyümölcsfa, mely kihívó hófehéren áll az oldalon, elkiáltani

hogy m ennyi kék fo ro g örömében, m egváltani

a komor kedvet, zárjon az éggel össze, e bejárható élet, a hitem,

hulltam máskor is virágközökbe, nincs mit veszítenem.

00

V.

Episztola barátomhoz, hívőkhöz és magamhoz [részlet]

...

magát m indföljebb csavarta, m int lobogó fén y es fáklya, m int egy tűzcsóvás űrhajó,m int egy fóldig-szám yú angyal (bennem azért képzeletben két csámpás mezítláb-talppal) elzúgott, suhogott, dörgött, m int egy szép cső kukorica, pattogott ki csutkáján sok nagy fodorvirágos magva,

hogy az egész Magyarország elfért boldogan alatta, s m int az izmos hópihéket, kevergette úgy az ének maga körül a holtakat, sistergő sok tiszta lélek sodródott az űrhajóval, m int a csillagocska lángok, halva született kisfiúk, elsőáldozó kislányok,

s férjek, kiket ló megrúgott, tó ölt, szálfa hátba vágott, szekér kiket elragadott, asszony kiket kitagadott, am ikor a dúlás után reszketegen, m int az árnyak, visszajöttek, botorkáltak, szalmán hátul m eg is háltak, ott repültek, sziporkáztak, m int egy csillagzó virághad, piros pendelyes magzatok, édesapát sosem láttak,

mellettük, m int sugár-orkán, zöldes-szürkés arcú szüzek, menyasszonynak öltözöttek, újaikba gyöngyötfűztek, hústalan szájon huhogva, az orgonasípok odva

rájuk ismert, s ott szálltak mind, keveregve, kavarogva...

Jósfci ezerkilencszázötvenben

Egy barna arcból lépek elő, aki nincsen.

Bennem létezik, nem volt, nem úgy volt, mégis kitaláltam őt, olyannak, amilyen igazán, hiszen jó l tudom,

hogy ott volt, ott volt

deszkapadon ült a hársfa alatt, fején katonasapka volt.

a a

És alkonyat van, alkonyat, birkanyáj megy át

az úton,

égerfák hosszán rem eg végig a hús levegő, látom, hogy a mályva

arca alá fordul, és ő ott van, ott van egyszer,

érdekes, ahogyan nevet, hallom?

Valaki odajön a gangon a haja göndör,

m arkában elbújik a szájharmonika.

Azt hiszem, beszél, beszélfolyton,

körülötte kart a karba fű zv e lányok állnak, szoknyájuk rezzen, m int hajnali harm at alatt a sokredőjű zsenge árpa, zöld vetés, és az arcok mosolyokba buknak, és senki nem megy el onnan, és

a szájharmonika sípjai csillognak a fényben, lám pát gyújtanak,

am ikor alkonyat van, am ikor nincsen,

amikor, mondom, hogy talán nem is volt, hiszen halálos beteg volt ő m ár akkor, s m ert nem beszélt róla,

a fiatalok tudomásul vették, milyen mondanivalója van, s hogy ő maga is milyen fiatal, m égis valahogy idősebb, idősebbnek látszik, és nem látszik.

Nem akar beszélni igazán,

m i az, am i szabadságban részelteti, az ő nevetése m égis a biztos tudat, hogy m egjár neki az öröm,

lányok sokredőjű szoknyáját is nézni, nem bocsánatkérés az ő nevetése csak valami csodálkozó mosoly, mosolyba nyílik át

és ő nincsen -

És nyugalom van a szem ében - n e v e -

nem jellem zi őt.

Inkább az, hogy néha, am ikor nem látta,

csak am ikor én,

m ár összehúzott szem m el figyelte a temetőt,

laza töltésű S z i m f ó n i a füstölgött az ujjai közt, lágy, sűrű füstje van annak, m int egy kislány-pántlika.

Emlékszem, a földes konyhában,

am ikor becsukta a kiskapu-forma nyári ajtót, olyan, de olyan sovány volt,

és ahogy elébe óvakodtam akkor:

— Látod, így van ez - csak ennyit mondott.

— Látod, mégsem így - és m agának mosolygott.

Nekem ő nem állt utamba, senkinek nem ad elég okot a felbátorodásra,

nekem sem,

és én m égis kimondtam hallgatagsága okát,

am it ő soha nem hagyott helyben, el sem utasított,

m ert él vagy hal, fa n y a r egy hallgatása volt, azt hittem, m ajd aztán ránk néz,

de nem néz ránk, és nem tudom, és nem tudom,

és nem is akarom már, m ert hozzám gyülekezik a zaj, ő közel áll hozzám,

nem em el szót magáért, nem em el szót másért sem, csak cselekszik most is, am ikor nincsen, több vagyok vele,

de pipacs kelyhében zörög úgy az arany darázs, ahogyan ő érezhette át

a kihűlő esték hangulatát.

Mi is ez?

Élni -

mintegy a m agunk részéről?

Úgy látni a legrejtettebb derűt is m indenben, hogy akkor is mosolyog az em ber,

am ikor Isten ellenőrizné talán?

S ő abból is játékot csinálna,

szava úgy folyna, m int valami aranyfolyam:

„Odaült mellém az Isten, fá ra d t volt, fá jt a dereka,

és eltűnődve nézte

víziló-forma felhőit, s m egkérdezte tőlem,

„Mondd csak, fia m , jó k ezek a M ár úgy értem, alkalmasak-e nagyságuk és form ájuk szerint különösen szerelmespároknak, üldögélőknek, csiklandozóknak, délután a napraforgó levele alatt?”

Az én halottam nem haragszanak, m ert tudják, hogy szükség van rájuk, szükségem van rájuk,

ahogy kiszorítom saját magammal, magunkkal önm agám ból a nemlétüket,

csak legyenek, s ha fá j nekik -

tőlem akarják m egkapni azt is, nem , nem,

nincs itt sem m i félelem , m int visszaverődő hang a nem létezés szikláiról

— hallgatja magát a vers, hallgatja m agát a sors.

1975

(Ébredés megfonzottan)

A bűn bakja fiatalabb nálam.

Lassan-lassan m ár a bátyja, azután

az apja

lehetnék már, m ert ő a halálban

megállította az órát.

Láttam.

Láttam azt a megállított órát, mintha egy kisfiú,

ki most tanul já rn i,

lépés közben mosolyogva megáll, úgy marad,

kis töke bronz déllé m ár sohasem érik, utódai

földbe szántott arccal, fedezékként mögötte

átcsúsznak a lábai alatt, vagy elszállnak fölötte, m int a fe h é r inges fecskék, szégyenük nem törvényszerű, nem is látszik,

nem is tudják, ki ez a másik, i d ­

eádig m ég m indig kitavaszodod és zöld led a fű .

*

Volt idő, hogy hallgadam m iadad, te óraléptű kisfiú,

én a szívemet adtam neked, te óraléptű kisfiú,

rágd, edd, jóllakatlak.

Aki olyan m agad vagy.

Anyád se tud rólad.

Legalább a jóllakáshoz legyen jogod.

Ne akarj másnak látszani, m int am i -

Nem kínálnak téged vissza, csak én,

edd a szívemet, te szegény kisfiú, halod nagybátyám.

Szabadságos esték várt öröm ével berúgatod lányos arcú, fia ta l halod.

Én ezt a körömágy- hófehérségig csokorgatod kényszert

most m ár a.sírodra teszem, halott

bátyám, kisfiam.

*

Te faljáró,

ki úgy lépsz be most is ide, ahol most hold világot, hogy a didergést tőled tanulja

el,

ki könnyeden szól,

„Éppen csak felugrott falujából.,,

A jám bor.

De m ibe öltöztél, fiacskám , m i ez a bunda rajtad? Mi ez az áttetsző bunda

Szőrén hócsillagok ivódnak a bőrig, megsirattatod m agad

és a sarokban én ülök görcsösen.

— Szépfiú, a temetőbe nem jössz, - szól be rám az ablakon

az időszerű szépség.

Megyek, elmegyek én a bátyámhoz.

Megyek kisfiámhoz.

Megyek önmagamhoz.

*

Összegubancolódik a szívben a ritmus m int libatoll a teli párnában sírás alatt.

Én az üde virágok előtt m égse sirassalak.

Eredj magadba,

ha hisztériád nem übereli egy leánynevetés,

miközben a hullaszagú kártyákat forgatjuk.

Hej, a cigányok

de szépen tudnak m ulatni abban a ju gó film ben,

am ikor a széjjelroppanó pohár cserepein olyan lassan buggyan ki a tenyérből a vér, m int szempillán a kín.

Én véredet vacogom e lázban.

Hiszen a kések finom an ketyegve m ár tanakodtak az én gyomromon, de azért beszéltem, beszéltem, ez gyomorlövés,

csak éppen belülről.

*

Leteszem a kártyát, leteszem a leosztott lapot.

Széjjelhúzom, m egnézem és leteszem, rám n e is haragudjatok.

Elmegyek énekelni,

oda, ahol csendesen is szabad szomorúnak lenni,

határtalanul, és annak is örülni, hogy sírni tud az em ber.

Örülni talán annak,

hogy novem berben ilyen csendes esték vannak, hogy itt csak az van meg,

akit először

m indenből kitagadnak.

1982

m

Még a lélek is

Megvacog az Esthajnalcsillag. Vele vacog a lehelet. A nem tudásig szól a történet. Az kellene!

M ég a lélek is belevásik.

Búza földben gyökerező igaza lehet az életem ?

Hogy n e tények halmaza ez itt, am i történik, csak úgy, ha jelen idő legyen,

ha alakot form ál,

ha indulatot, hát indulást, alakot, ha tudott, hát tudjon,

hisz nem m aradhat ki létezéseiből.

Én, én hajtottam le a gépkocsin

a vaspántos oldalkorlátokat, én fordultam háttal,

én kapaszkodtam m eg kem ényen a zsákba, én, én lépdeltem oda,

ahol a madzagot aztán vigyázva m eg is oldják, hogy fuldokolva elégül ki az aranygazdag ömlés, lettem alatta élő hús,

a víz patakokban dőlt rólam, és kinéztem a zsák alól, szólj hozzám,

szólítsd m eg ezt a testet...

1988

Hallgatom

Úgy álltam ott az ajtóban, m int aki ism eri a bűnt, és szégyelltem,

hogy mást m ond a tiszta helyre.

Talán, hogy elfeledve,

hogy másnak mondva nem bántó Hogy el lehet felette

lebegni?

Hogy csak kell oda valami, csak jelzésként,

hogy nem akarod tudni azt, hogy az ott van,

am i ott,

hogy helyette bárm i más nem illik arra a helyre, hogy én állok az ajtóban, én hallgatom a hazudóst, am int hazudja magát

am int továbbhazudja magát, és nem néz rám,

m int akinek más dolga akadt, azt hiteti,

hogy felejten i kellene, am ikor a tenyerem m ár beletapadt a vasba.

1988

Genézis

Mint léha mozigépész, mit vetített elém az Füttyre SEM eszm él? Kapkodott, úgy fű zte be, s mondom, am it látok.

Pedig bennem m ás kép él, m ás zene,

olyan, amitől a zsigerek nem rándulnak görcsbe, nem vaktükrökbe kiabálok...

Az nem sistereg, kezdettől tud m indent, de túl nagy a zaj,

és az örökre lezárt szem héjak m ögé tenni engem igen szapora —

És m indig összetörik a kép, csodálkozik, ha mutatják.

1988

A negyvenedik év Nézni

Kilakoltat nem sokára magából a m eleg üresség.

Kiürít

és nem költözik bele senki.

M adárral kéne rúgatni homlokon, de mielőbb.

Én a homlokomra két öklömet szorítom,

m int nyomtatóköveket a boglyára.

Nézek.

Nem tudom.

De jó tudnom azért, milyen jó

nézni.

Olyannak látom a hegyet, m int sok jó termőanyaggal ledöntött sziklát,

am int kifordul.

Rajta átvetett gyökerek szövődnek vízig, levegőig, és az ön érzékelés

homályos hajnalában vissza lehet hallgatni az éjszakai motozást,

hogy m ég az ibolyagyökeret is kéknek mondja a szándék.

Forrás, boltozat

Lehet-e m aradandóbb annál,

m int am ikor csepülve a jó t m agunkban,

egy nevetés feloldást rem él valam ennyinek ?

Kapák, ásók nyelére ugyanúgy rátéved a tenyér, m int egy másik arcra.

Éberebben érzékelve olyan ez,

m int am ikor m ár borosbögréket hordoznak, és az öröm jelen ti magát

hörbölésekben,

p ed ig a hideg fo rrá s boltozatában, eliram ló őz lázában

inkább él.

К önyörgésa szélhez

Sokágú szél, szélfolyam,

tavaszi levegőcsobogású áradás,

köveken, fákon, kilométerköveken, em bereken átfolyó szél, széttagolt terek kötőanyaga, szél —

bővülő beszéd és m indent átfogó lélegzetvétel, sokágú szélfolyam, levegőcsobbanású áradás, benned van a szavak és a mozdulatok teljessége,

a lombokkal, a kapcsolódó ujjakkal, a szólaló virágokkal, sokágú szél,

szélfolyam,

m ondd el a vadat az erdőnek, hogy n e legyen árva az erdő, m ondd el az em bert az em bernek, hogy n e legyen árva az em ber, ne akard, hogy bekerítsenek m inket a kínok,

ne akard, hogy bekerítsenek m inket a kínok, n e kelljen nekünk túlhalni a halált,

szél, ne is hozz ránk virágport,

és n e fényesítsd ki éjszakánk közepén az égboltot, szél, sokágú szélfolyam, m inket behálózó szél, hatalmas szél,

ne bánts minket,

m eg tudunk m i halni nélküled is.

V I

Lesz idő

(Angyali üdvözlet) Áldottak mélységeid,

áldottak érintéseink.

Tekinteted tudott szelíd nyugalma. Elfogadj megint.

A tízezredik ölelő

karmozdulásod ép p ’ úgy éltet, mintha a tevő

idő sem volna annyi éve —

Mintha csak most kezdődne el, hogy a szó beszéddé kapcsolódik,

az eget — am it m ég nem mondott —, s a földet lesz m iért megóvni.

Hogy lesz idő. Az évszakokba, a létezésbe elrejtőzve,

a követelő tavaszokba, az érett nyárba és az őszbe.

Őt vendégeljem az örömből, az ölelhető térben éljen, ki gyengéd öklökkel dörömböl, és m indent tud, és nagyon régen.

Válaszút

Ki szóból életet fakasztasz, te vagy, ki elhitted velem, hogy kopár fá k alatt, harasztos réten, hol válaszút terem, a horhosok, a levélsírok (fóléjük ág dől, fagy lehel), a halálunk is belső birtok, m agunkba zárva el,

am ire vágytam, ja j, mióta, hű visszadobbanásaid

miatt négy évszak kelt bírókra, szétzúzva halódásaid.

Van tavasz, nyár és tél, mióta em beri törvény szerint a tested mélyéig szívódtam, s a negyedik évszak m egint gyümölcsöt hozott. Van teste, m ert van, van, a gyerm ekem ott szeptem berben, és m inden versben, ez az ő naptára volt.

A kiteljesülő ívekben

A bőröd olyan, m int a szattyán.

Fehér a könyv, öledbe hajtva — A gyorsvonatból Akarattyán

túl nézz csak át a déli partra.

A hullámok lassan locsogva, s bátran — kundalini tánca - Egy balatoni öbölfoglya, a víz méltó mozdulása.

S mintha szem-száj-fül síplikakra p ergő ujjakból m egéled

egy dallam, s mélységgé ragadva, am int az ősi csendből n éz ed ...

Egy gigászi fénykatedrális, lélegző létünk évszaka, az égbolton át visz Első Királyunk szózata...

A kiteljesülő ívekben a mondhatatlan kegyelem, s a tenyerem m elledre tettem, én éhtetőm és kenyerem.

E^Utt

Éltünk lesz jó áldanod értelem m el, érzelem m el

vállaidra ág hajol,

se m érlegserpenyő, se nyelve — Akik a gyászukat ránk bízták, szájuk nem kiált,

ők hű földet, jövőt, m int tisztást kívánnak, májust, pántlikást, és a nézésük se vádol, m ajd enyhülhetek fáradott kezük szentségén, egybeácsolt deszkán, nyílt égre tárt halott nyugovó arcán. Hiszen engem a türelem erős rem énye éltet engedelm em

komolyságában, érted, érte — Ha széttárom a két karom, és elmondom a jó ígéret szavait — az hatalom, aki ennyiből megértett.

VQtpmsIjoz

A fé rfi néha asszonyától időben, térben elkerül.

Micsoda fénysugám yi távol...!

... am int az égen át fe s z ü l...

S a nő így lép egy lélek-sávra, az egyensúlya végtelen, két összezárt lábszárral záija a talp alá a fegyelem

nappalait és éjszakáit, s am int csúsztatja lábfejét, előbbre ju t m inden határig, a sem m it érintgetve m é g ..

Vele szem ben lebeg a a két lélegzés és örök két tekintet egymást ígéri a bizonyosságok fölött, véletlenségek égi hídján,

széttárt karokkal, vétlen, messze,

„. . . ó, szerelem , egymáshoz vígy át, m int testünk élő két keresztje. ”

Szózat

Tango, ta n gere.. tengere, folyók folyókba ömlenek,

latin m eg fra n k m eg Tengere, m eg Calcutta m eg négerek, s a tangere, a tengere, mely ringatja a népeket, latin m eg néger tengerek, messzi, elérhetetlenek.

S a tactus is, a taktus is, mely Hindemithtel nem vitáz, de Vörösmarty, Egressy, ez az a „hidd el itt” — ez az.

Ez úgy bújik át a falon, akár egy fo rró suttogás, ez a dallam a hatalom, ez a magyar Szózat, ez az.

Ez tiszta víz és csobbanás.

. . . a fű b en ing m eg kiskabát, mintha az em ber kutat ás, s arcán a tenger csillan át.

©

Éltető

„Éjjeliőr já r a szívem perem én (Bartis Ferenc)

*

Egy levélváró ifjú nőnek a déli háborúkor Kockában él a fétfilélek...

Hideg konténer-éjszakák!

Álmok, szerelm ek visszafélnek magyar földre. Gondolva rád.

Húgom, e századfordulóra, mikor a vér bokáig ért, szavad elhalkult, m int az óra, Boszniából nem jött levél — A nagy idő lélek szerinti kisebb időkkel így telik, s a kemény fagyfokot jelentik rádiók, tévék reggelig...

És meséled, hogy ébren álmodsz, m int Radnóti foglyai,

akik lelkűkkel vannak idekötve. Árkot ásnak most ott a hazai

fiúk. Kinn, az ég perem én járőrgép száll az éji égen.

Ne félj, m indenki visszatér, szerelmes, éltető rem ényben.

Itthon vagyunk

S z é l f ú j , és nap süt. is, úgy is, az élő m aga dönti el,

ha néha halálig kifúlt is, vagy dörgő csendre felfigyel, hogy kérdez-e tovább m agában, s az otthonok védő, m eleg gyapjúszálából fo n t ruháknak

mintázatán túl nem m ered olyan sorsra, am ire nézünk (gondozva bár a bánatot), a magasságból levert fészkű gólyákra, villámcsapdosott tetőnk fő ié is újra-újra

az ég m adarát megterem jük — . .. s az ism eretlen hová Mért nem m er velünk lenni Hisz jórészt ő is megtörtént már, ha érzi végre: nem vagyunk félnóták, se vörös tinták,

csupán itthon itthon vagyunk.

Térkép halótta

lakik a

föld

tsepaduB

rőyG cloksiM

aclopaT

scáhoM necerbeD

scéP

degezS

Alapszavaink égi portája (részlet)

А А А В C CS D

A ad

Á ád

В C

CS

D DZ DZS E

É

F fa G GY H ha I í

J

К

L Iá

LY M ma N na NY 0

Ó Ö Ő

P

Q

sz

T TY

u

ú ü ű V w X

Y Z ZS

DZ DZS E E F G

be

GY H agy ágy

I I J

“j

К L LY M N am

de

edz

eg éh

ej el éj ék él

hé

j e

gyt

így

h í У ki le lé

n e ne

mi ni oh óh

nyi oj ok

ól öl ők

se te

n sí szí ti

ügy U]

ügy

en

im

on

un ük ül

VI

ÍIO

N Y O Ó Ö Ő P Q R S S Z T T Y U Ú Ü Ű V W X Y Z Z S

á r ás ász át

bő bú bű

cső

az

ép é r és ész f ő

hó hő

íny

jó jő kő ló lő

ír is

no nő

öt ős ősz

év fú f ű

gyú hú hű

ív

mú m ű nyű

óv öv

ez

íz

őz

ró só

szó sző szú szű

tó tő tű

úr út

üt

űr űz

vő

4>a

Békés távcső

Ott

a hegy fölött a katonai távcső párhuzam os vonalai közt

két szép

m adár lebeg

látod Ott Ott látod hallod?

hogyan Ó keresi

egymást a két m adár?

S '

és hull lefelé és , és tudd az asszonyok / 0 hatalma

a csend a földre

lásd, hogy

az asszonyok és az ő hatalmas

varázsuk ejti

rabul a bombát, m ert a bombák

nem szeretnek bombák lenni, hanem inkább mozdonyok, hidak, inkább vasszegek és nehéz kalapácsok,

és a bombák gyűlölik azokat, akik őket bombáknak csinálták, m ert nem akartak soha bombák lenni;

és az asszonyok erős hasukban a bombákat rabul ejtik

és átalakítják a bombákat

és m ég em bert is

tudnak az erős

asszonyok asszonyok

az erős asszonyok

asszonyok

Tartalom

i.

Kenyér is volt, cirkusz is volt... 1

Szépen, sorban... 1

Egy régi vasárnapi fénykép ap ám ról... 2

Ilyenek a vonatok...2

Néma katlan... 3

Apám egy paklikocsiból kinéz. ... 3

Pőre villanykörte... 4

A p o ro ló ...5

Tüskefogú... 5

Korom reggel... 6

Úgy, ú g y...7

II. Őrző öröm ök... 8

Erre fu tottu n k...8

Cjyászbeszéd egy fűzfa f ö lö t t ... 9

Egy k a v ic s ...10

S zületésn ap... 11

X. emlékkönyvébe... 11

Lábujjhegyen... 11

III. Szilveszteri hegedűszó...12

A cserebogarak ra jzá sa ... 12

llajvágás...13

R e g e ...13

Madách (részlet) A teljességgel feléli...14

Mindennel betöltött idő...14

A hagyatékozó M ad ách ... IS IV. Továbbélő álom ... 16

Eelnőttkor... 16

hallgass rám, szerelem... 16

Mandulás ve rs... 20

¥.

Episztola barátomhoz, hívőkhöz és magamhoz . .21

Jóska ezerkilencszázötvenben... 21

(Ébredés megkínzottan)... 24

Még a lélek i s ... 28

Hallgatom ...29

Q e n é z is ... 30

A negyvenedik év nézni... 30

Ébredéskor... 31

Forrás, boltozat... 31

Könyörgés a s z é lh e z...32

¥1.

Vála szú t... 33

A kiteljesülő íve k b e n ...34

E g y ü t t ...35

Egym áshoz... 35

5 z ó z a t...36

É lte tő ... 37

Itthon v a g y u n k ...38

Térkép halottainknak...39

Alapszavaink égi p o rtá ja ... 40

Békés tá v c s ő ... 42

A 5ZERZÓ É5 LEAriYA FOTÓJÁT KOMCZEKMÉ ERIKA KÉSZÍTETTE

iz ed et a v er sed et n ed v en írása/bói

ragasztottam. А tcúiad maradtam című. dötetem rersein ed „ hoidodrara e,z az

A tikjai, a hozzám d öz el á llód d a l maradtam

m ost is - az „ ölelh ető térben, térségb en , ebben a medencében, hazánkban. /С. (J.

Konczek József 1942-ben született a hógrád megyei Magyarnándorban.

Tanár, újságíró, író.

Müvei:

Episztola (Salgótarjáni Könyvtár, 1987 - versek);

Egy szó (Palócföld Könyvek, 1987 - versek);

Damó (Masszi Kiadó, 2001 - kisregény);

b\ tájjal maradtam (2006, hét Krajcár Kiadó - versek).

hapkút Kiadó Kft.

1014 Budapest, Szentháromság tér 6.

Telefon/fax: (1) 225-3474 E-mail: napkut@t-online.hu honlap: www.napkut.hu

Eelelős szerkesztő: Szondi György Szerkesztő: Király Earkas

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence T Ő rölve

ISSN 1787-6877 ISBN 963 8478 18 7