Magyar filozófiai SzeMle

Magyar

filozófiai SzeMle

2012/3 (56. évfolyam)

A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Bizottságának folyóirata

Morális

felelo´´sség

Tartalom

TANULMÁNYOK n 5

Morális felelősség (Mekis Péter – Tőzsér János) 5

LUdAssY MÁriA: A jövő nemzedékek iránti felelősség

Condorcet koncepciója 9

HUOrANszKi FereNc: Erkölcsi felelősség és gyakorlati modalitások 15

BerNÁTH LÁszLó: Naturalizmus és erkölcsi felelősség:

A Frankfurt-típusú példák 34

réz ANNA: Befolyásoljuk a meggyőződéseinket? 53

NeMes LÁszLó: Szituáció, erény és lelemény: Az erkölcsi felelősség

kérdése egykor és ma 65

VAriA

CSEJTEi DEzSő – JuháSz ANikó: Martin heidegger gondolkodása

mint egy lehetséges tájfilozófia alapja 82

LoBoCzky JáNoS: Az esztétikai tapasztalat „olvasása” Gadamer

hermeneutikájában 115

horváTh LAJoS – SzABó ATTiLA: integratív tudatállapotok

fenomenológiája – az észlelés és fantázia határmezsgyéjén 125

FórUM

FeHér M. isTVÁN: vonakodni, visszariadni, értelmezni –

Megjegyzések zuh Deodáth recenziójához 151

LENGyEL zSuzSA MAriANN: kritika és interpretáció.

válasz zuh Deodáthnak 160

csABAi TAMÁs: A megismerés határtapasztalata mint

apológiai alapvetés Pavlovits Tamás Pascal-monográfiájáról 178

MEGEMLékEzéS

Magyar Philosophiai Szemle 1882–2012 (Szerkesztőség) 185

E SzáMuNk SzErzői 189

sUMMAries 191

TaNUlMÁNyoK N

Morális felelősség

2012. június 2-án a kaposvári Egyetem Pedagógiai karának Társadalomtudomá- nyi Tanszéke, a Magyar Coachszövetség és az iACM Üzleti Akadémiája kon- ferenciát szervezett Morális felelősség címmel. A Magyar Filozófiai Szemle jelen számának tematikus blokkjában szereplő öt tanulmányból hármat (Ludassy Má- riáét, réz Annáét és Nemes Lászlóét) e konferencia előadásainak írásos válto- zatai alkotják. két további tanulmány (huoranszki Ferencé és Bernáth Lászlóé) lapunk felhívására érkezett.

Ludassy Mária A polgári felelősség kialakulása a 18. században: Condorcet koncep- ciója című tanulmányában az utolsó francia enciklopédistának a jövő nemzedék iránti felelősségről szóló elgondolásait ismerteti és elemzi. Condorcet korában egyedülálló módon úgy vélte, hogy e felelősségvállalás helyes módja a szüle- tésszabályozás. Amellett is síkraszállt, hogy a nők emancipációja következik az egyetemes emberi jogok eszméjéből. ugyanakkor Condorcet indoktrináció-el- lenes meggyőződése kizárja, hogy az emberi jogokat megkérdőjelezhetetlen dogmának tekintsük; mi több, lehetővé teszi, hogy az elkövetkező nemzedék elvesse e hipotézist. Ez a radikalitás zavarba ejtően időszerűvé teszi Condorcet elgondolásait.

huoranszki Ferenc Erkölcsi felelősség és gyakorlati modalitások című tanulmánya azzal a klasszikus metafizikai problémával foglalkozik, hogy a determinizmus összeegyeztethető-e a másképp cselekvés képességével. Számos kortárs elem- zés szerint a felelősségtulajdonítás szempontjából az alternatív lehetőségekre vonatkozó kérdés vagy egyáltalán nem releváns, vagy csak bizonyos kontextus- ban az. Ennek az az oka, hogy e nézet képviselői szerint bizonyos racionális képességek elégségesek az erkölcsi felelősséghez, és ennélfogva az alternatív cselekvés képességére vonatkozó kérdés irreleváns. Az aszimmetrikus modell képviselői (Susan Wolf, Michael Smith, Philippe Pettit) szerint az alternatív le- hetőségek kérdése csak a helytelen viselkedés esetén merül fel, egyébként a helyes elvek alapján történő helyes viselkedés a felelősség feltétele. Az elméle- tek másik csoportja harry Frankfurt nevezetes példái alapján úgy véli, a hely- telen cselekedetekért viselt felelősség sem követeli meg azt, hogy a személy

képes legyen másképp is cselekedni, mint ahogyan tesz. Egyesek szerint (Jay Wallace) a racionális, illetve morális képességek birtoklása önmagában is elég a felelősséghez, míg mások szerint (John Fischer, Mark ravizza) a felelősség feltétele, hogy az adott cselekedet a racionális érvekre érzékeny mechanizmus eredményeként jöjjön létre. huoranszki a tanulmányában amellett érvel, hogy még ha a racionális képességek birtoklása valóban elengedhetetlen is az egyén erkölcsi felelősségéhez, azok megfelelő gyakorlása feltételezi az alternatív lehe- tőségeket.

Bernáth László Naturalizmus és erkölcsi felelősség: a Frankfurt-típusú példák című tanulmánya – hasonlóan az előzőhöz – szintén a determinizmus és szabad akarat viszonyát vizsgálja. A tanulmány fókuszában az a kérdés áll, hogy az erkölcsi fe- lelősségnek a filozófiai tradíció által ránk hagyományozott fogalma összeegyez- tethető-e a kortárs analitikus filozófiában domináns naturalizmussal. kompati- bilistának szokás nevezni azokat a filozófusokat, akik szerint ezek a koncepciók kibékíthetők. A kompatibilistáknak egy újszerű érvelési stratégiát adnak a ke- zébe az úgynevezett Frankfurt-típusú példák. Ezek a gondolatkísérletek olyan erkölcsi döntéshelyzeteket írnak le, amelyekben a döntés nem változtatja meg érdemben a dolgok alakulását, de ennek ellenére hajlunk arra, hogy a döntésho- zónak erkölcsi felelősséget tulajdonítsunk. E gondolatkísérletek a szerző elem- zésének fényében sikertelennek bizonyulnak, valószínűvé téve a negatív konk- lúziót: a naturalizmus nem egyeztethető össze az erkölcsi felelősség fogalmával.

réz Anna Befolyásoljuk a meggyőződéseinket? című tanulmánya azzal a kérdés- sel foglalkozik, hogy felelősséggel tartozunk-e a meggyőződéseinkért. A kérdés megválaszolása azon áll vagy bukik, hogy képesek vagyunk-e a szó releváns ér- telmében befolyást gyakorolni a meggyőződéseinkre. réz amellett érvel, hogy igen; mégpedig pontosan úgy, ahogyan azt a hétköznapokban gondolni szoktuk:

új bizonyítékok gyűjtése, a régiek felülvizsgálata és súlyozása révén. Bár kétség- telen, hogy a meggyőződéseink feletti befolyás más természetű, mint az a be- folyás, amelyet a cselekedeteink felett gyakorlunk, ez mégsem kell, hogy zavar- jon bennünket: a befolyásgyakorlásnak az előbbi fogalma is teljes összhangban van mindennapi szóhasználatunkkal. Amikor a hétköznapokban azt kérdezzük, hogy képesek vagyunk-e befolyást gyakorolni tárgyakra, helyzetekre vagy sze- mélyekre, akkor a befolyásgyakorlásnak egy sokkal gyengébb fogalmával dolgo- zunk, mint amit a legtöbb felelősségelmélet feltételez. réz tanulmányában arra a következtetésre jut: nincsen okunk azt gondolni, hogy nem vagyunk képesek befolyásolni a meggyőződéseinket, és hogy ennélfogva nem is viselhetünk ér- tük erkölcsi felelősséget.

Nemes László Szituáció, erény és lelemény: Az erkölcsi felelősség kérdése egykor és ma című tanulmányában az 1990-es években egyes amerikai filozófusok között kibontakozott ún. szituácionizmus-vita kapcsán tárgyalja azt az álláspontot, mi- szerint a morális döntéseinkkel és viselkedésünkkel kapcsolatos újabb empi- rikus tudományos eredmények aláásnák az antik erényetika néhány központi

MEkiS PéTEr – TőzSér JáNoS: MoráLiS FELELőSSéG 7 előfeltevését. Nemes arra próbál rámutatni, hogy az erényekről való antik gon- dolkodás sokkal összetettebb, mint szituácionista kritikusai sugallják, és számos olyan eleme is van, amely éppenséggel összeegyeztethető a szituácionisták azon feltevésével, hogy erkölcsi döntéseinkben, illetve erkölcsi felelősségünk meg- ítélésében a döntéseinket befolyásoló környezeti hatásokat is be kell vonnunk a megfontolások körébe. három ilyen példát említ: odüsszeusz leleményes el- járását a szirének éneke kapcsán, Seneca tanácsát a tömegek elkerülésére, illet- ve az antik filozófiában a lélek részekre oszthatóságára vonatkozóan megjelenő különböző koncepciókat.

végül hadd ajánljunk a morális felelősség témája iránt érdeklődők figyelmé- be egy jövő tavasszal, a Gondolat kiadó gondozásában megjelenő tanulmánykö- tetet: réz Anna (szerk.) Vétkek és választások – A felelősség elméletei című könyvét.

A tanulmánykötet olyan, zömmel kortárs filozófusok etikai tárgyú írásainak for- dítását tartalmazza, mint harry Frankfurt, Thomas Nagel, Bernard Williams és még sokan mások.

Mekis Péter – Tőzsér János

L

M

A jövő nemzedékek iránti felelősség

Condorcet koncepciója

Egy meglepő és merész idézet miatt döntöttem úgy, hogy segítségül hívom leg- kedvesebb tizennyolcadik századi filozófusomat, Condorcet-t, hogy a politikai felelősség – és ezen belül a jövő nemzedék iránti felelősség – fogalmának ki- alakulását illusztráljam. A század filozófusai és közgazdászai kivétel nélkül nata- listák voltak, azaz a születésszám növekedése és a társadalmi jólét közötti korre- lációt természetesnek tekintették. Így érvelt hume az antik népesedési adatok kontra a modern társadalmak növekvő népessége vitájában, de Diderot tahiti szexuális felszabadítási utópiájában is fontos elem a lányok hozományaként sze- replő gyermek, s a fiziokraták földművelés-központú szabadságeszményében is meghatározó a dolgos kezek szaporodásának tétele. Malthus kihívására egyedül Condorcet, a női emancipációnak és a politikai pluralizmusnak a korban kivételes képviselője válaszol úgy, hogy az eljövendő nemzedék iránti felelősségünknek nem feltétlenül az a legjobb formája, ha korlátlanul életet adunk mindenkinek, aki számára az emberi élet feltételeit nem tudjuk biztosítani, hanem az, hogy a minőségi élet érdekében korlátozzuk a születések számát. Ez a kvalitatívan ér- telmezett személyes szabadságnak és minden kvantitatív közjó-fogalomnak oly módon történő szembeállítása, melyet még Mill sem mert kimondani; s amely messze megelőzi a demokrácia mint a többség uralma és a liberalizmus mint az individuális/kisebbségi jogok védelme közötti különbség koncepcióinak a ki- alakulását, amelyet Constant a régiek és modernek szabadsága különbségeként, il- letve Tocqueville a többség zsarnoksága terminus segítségével fogalmazott meg.

Azaz a felelősséget az individuum – a karteziánus cogito inkarnációja – morális értelemben akkor sem ruházhatja át a többségi döntésre, ha közjogi értelemben elfogadja a majoritárius demokrácia politikai princípiumát.

Condorcet az Esquisse-ben így írja le az emberi jogok „felfedezésének” és a többségi döntés törvényhozói felhatalmazásának viszonyát:

rájöttek, hogy az emberek politikai közösségekbe tömörülésének egyetlen célja a természetes jogok megőrzése volt, és hogy a társadalmi élet művészete csak az emberi jogok megőrzésének a legteljesebb egyenlőségben a legszélesebb rétegekre kiterje-

dő biztosítása lehet. Megértették, hogy mivel az egyes embereket megillető jogok biztosításának módjait és eszközeit minden társadalomban azonos szabályoknak kell irányítaniuk, ezeknek az eszközöknek a megválasztása, e szabályoknak a megállapí- tása felett nem dönthet más, csak az illető társadalom tagjainak többsége, az egyes ember az ilyen döntés közben csak úgy tudja érvényesíteni a saját igazát, ha a többi embertársáét alárendeli neki, ezért a többség akarata az egyetlen jellemző jegye az igazságnak, amelyet mindenki elfogadhat az egyenlőség megsértése nélkül (Condor- cet 1986. 192).

Ez eddig a majoritárius demokrácia felhőtlen hite, de a következő bekezdésben már megjelenik a karteziánus kétely:

Minden ember ténylegesen eleve elkötelezheti magát a többség akarata mellett, amely ilyen formán az összes ember akarata lesz, ám csak magát kötelezheti el: sőt még ez az elkötelezettség is csak annyiban áll fenn, amennyiben a többség, miután egyszer elismerte az ő egyéni jogait, később sem sérti meg azokat (Condorcet 1986.

192).

Nyilvánvaló, hogy Condocet-től távol áll a volonté générale vs. volonté de tous „dia- lektikája”, a forcer d’être libre szofizmájáról nem is szólva, ám arra a helyzetre, ha egy partikuláris többség le találná szavazni az egyetemes emberi jogokat, maga sem tudna más megoldást, mint Tocqueville, jelesül, hogy a népszuverenitástól az emberi nem fenségéhez lehet folyamodni, ami morálisan rendben van, csak jogi-procedurális szempontból problémás.

Condorcet-nak a francia forradalom előtt írott, az amerikai forradalomra ref- lektáló írásában egyértelmű a karteziánus elkötelezettség a kollektív döntéssel sem felülírható individuális kogitáció, a csak egyes szám első személyben be- látható clara et distincta ideák mellett: „Még a polgárok egyhangú döntése sem – ha csak egyetlen kivétel van – kényszerítheti azt, aki nem csatlakozott ehhez a döntéshez, hogy saját racionális meggyőződése ellenére cselekedjék” (Lettre d’un bourgeois de New-Heaven a un Citoyen de Virginie, Condorcet 1804. Tome XII.

4.). Ez nemcsak az individuális, intellektuális belátás „demokratikusan” sem megkérdőjelezhető, leszavazható lényegére utal – John Stuart Mill „az egész emberiség kontra egyetlen ember” tézisét megelőlegezve –, hanem az „erényre kényszerítés” minden kollektivista programját is kizárja mint negatív utópiát.

képtelenség minden olyan tervezet, mely azt célozza, hogy minden embert erényes- sé tegyen. inkább abban kellene reménykednünk, hogy a felvilágosodás, melyet a szellem szabadsága táplál, boldogabb nemzedékek számára olyan nevelési rendszert, olyan emberséges törvényeket teremt, melyek csaknem teljesen feleslegessé teszik a hősiességet és az erényt (Discours de réception à L’Academie française, Condorcet 1804.

Tome X. 108).

LuDASSy MáriA: A Jövő NEMzEDékEk iráNTi FELELőSSéG 11 Ezzel messzebbre került Montesquieu-nek a demokrácia és az erényelvűség közé egyenlőségjelet tevő tételétől, mint A törvények szelleme 29. könyve relati- vizmusának bírálatában, amely azt hozza fel a földrajzi determinizmus ellenében (ami szerinte kizár minden politikai-morális felelősséget), hogy „egy jó törvénynek a Föld minden pontján jónak kell lennie, ahogy egy helyes osztás eredménye sem más ázsiában és Európában” (Observations sur le vingt-neuvième livre de l’Esprit des Lois, Condorcet 1847–1849. Tome i. 378).

ilyen univerzálisan érvényes jó törvénynek tekinti Condorcet a szükségletek végtelen expanzióját posztuláló felfogást, ami rousseau és robespierre Spár- ta-ideálja ellenében Benjamin Constant-nak a modernek szabadságaként leírt fogyasztói társadalmát előlegezi meg:

Mogorva moralistáink azt állítják, hogy mindaz, ami új szükségleteket ad az emberek- nek, rossz, ám szerintünk újabb és újabb szükségletek kialakítására a természet ren- delt bennünket. Ekképpen a törvényhozónak nem az a feladata, hogy korlátozza az új, mesterségesnek minősített szükségletek kialakulását, hanem hogy megsokszorozza a kielégítésükre alkalmas eszközöket, hogy kevésbé költségessé tegye kielégítésüket.

Az egyenlőtlenséget nem azáltal kell megszüntetni, hogy üldözik az új, mesterséges- nek mondott szükségletek kialakulását, hanem hogy mindenki számára elérhetővé teszik ezek kielégítését: a jó törvényhozás ezt lassan, de biztosan megvalósíthatja, Eu- rópában is megszüntetvén a vérlázító egyenlőtlenségeket, anélkül, hogy lerombolná az emberi nem végtelen aktivitását, szorgalmának motorját, olthatatlan kíváncsiságát, mely elengedhetetlen az emberi nem haladásához, következésképpen boldogságához (De l’influence de la révolution de l’Amérique sur l’Europe, Condorcet, 1804, Tome Xi.

265).

A „boldogság keresése” fontosabb az önmegtartóztatás és az önfeláldozás repub- likánus erényénél, ami egy jól működő törvényhozás esetében akár feleslegessé is válhat: ez az amerikai forradalom üzenete Európa számára. Az Esquisse-ben még világosabb, hogy ez az absztrakt közakarat primátusának tagadását jelenti a konkrét egyéni érdekérvényesítés ellenében:

Az embernek tehát joga van szabadon kibontakoztatni képességeit, rendelkezni va- gyonával, kielégíteni szükségleteit. A társadalom általános érdeke egyáltalán nem azt parancsolja, hogy akadályozzuk az egyéni szabadság gyakorlását, ellenkezőleg, tiltja ennek megsértését, és a közrend az egyén természetes jogainak biztosítását jelen- ti, nincs más hasznos politika, ez a társadalmi hatalom egyetlen kötelessége. Csak e jogok védelmében gyakorolhat a közakarat kényszert az egyének felett (Condorcet 1986. 195).

Azaz az államnak nem házi feladata a polgárok morális megigazulásának elő- segítése, csupán a felelősen dönteni képes citoyenek számára kell biztosítania a politikai-intézményi kereteket – méghozzá a magánember, a bourgeois magán- életi szabadságának korlátozása nélkül.

A francia forradalom – bár a „mogorva moralisták” itt inkább a modern sza- badsággal szemben megfogalmazott antikizáló erény elvét hangsúlyozták – de- mokratikusabb a boldogság keresését elfogadó, de az angol „félszabad” alkot- mány vívmányaival megelégedő amerikai forradalomnál:

Franciaországban a forradalomnak ki kellett terjednie a társadalom egész gazdaságára, meg kellett változtatnia a társadalmi viszonyok egész rendszerét, elhatolni a politikai láncolat legutolsó szeméig, azokig az egyénekig, akik békésen élvén javaikból vagy szorgos munkájukból, sem nézeteiknél, sem foglalkozásuknál fogva, sem vagyoni ér- dekeltségből, sem nagyravágyástól fogva nem kívánnak ilyen politikai forrongásban részt venni (Condorcet 1986. 211).

és ezekkel a passzív tömegekkel is el kell fogadtatni a politikai felelősség válla- lásának, a demokratikus forradalom vívmányainak következményeit, a szabad- nak és egyenlőnek született ember erkölcsiségének „önevidens” igazságát, az emberi jogokat deklaráló alkotmány tiszteletét.

ám ahogyan elvbarátai, a fiziokraták nagyon nem demokratikus – és még ke- vésbé népszerű – gazdaságelméletének tragikus története igazolja, nem mindig triviális egy mindenki számára üdvös igazság egyedül üdvözítő voltáról meg- győzni a társadalom többségét:

Ezt az oly egyszerű rendszert, amely a korlátlan szabadság élvezésében találta meg a kereskedelem és az ipar legbiztosabb buzdítóját, amely megszabadította a népeket a roppant egyenetlenül kirótt, roppant költséges módon és gyakran embertelen eszkö- zökkel behajtott adók pusztító csapásától és megalázó igájától, s igazságos, egyenlő és szinte nem is érezhető adózással helyettesítette, ezt a tant, amely az államok igazi erejét és gazdagságát összekötötte az egyének jólétével és jogaik tiszteletben tartá- sával, s a közös boldogulás kötelékével fűzte egymáshoz ama különböző osztályokat, amelyekre természetes módon tagolódnak a társadalmak (Condorcet 1986. 203).

– nem fogadták nagy lelkesedéssel még azok sem, akik haszonélvezői lehet- tek. Egy igazság, igaznak tartott tan demokratikus elvetése, mintegy leszava- zása (persze Turgot bukása távolról sem így történt) komoly kihívás Condorcet számára: a demokratikus döntés nemcsak a szabadság kiterjesztésének eszköze, hanem ellensége is lehet. Mi az írástudók felelőssége egy igazsága miatt feltét- lenül elfogadandó, de népszerűtlensége miatt elutasított doktrína esetében? Az, hogy a laissez-faire elméletét nem sikerült elfogadhatóvá tenni, részben a fiziok- raták hibája:

LuDASSy MáriA: A Jövő NEMzEDékEk iráNTi FELELőSSéG 13

csupán kevés hívet tudtak szerezni tanításuknak, s bár az embereket elrettentették általánosságokban mozgó elveik és tételeik merevségével, s jóllehet ők maguk ártot- tak ügyüknek azzal, hogy homályos és dogmatikus nyelvet használtak, hogy a keres- kedelem szabadságának érdekében túlságosan is megfeledkezni látszottak a politikai szabadság érdekeiről, s ellentmondást nem tűrő, túlzottan oktató hangnemben adták elő rendszerük […] egyes tételeit (Condorcet 1986. 204).

Ezt a hibát Condorcet is elkövette, amikor a tulajdonosi jus utendi et abutendi vé- delmében az 1793-as alkotmány vitájában robespierre tervezetében csak a le- hetséges – és hamarosan valósággá lett – terrorisztikus implikációkat látta meg, a munkához vagy a megélhetéshez való jog követelése népszerűségének okait nem: ennyiben a tulajdonjog ultraliberális/természetjogi védelme felelőssé tehe- tő a munkához való jogot hamarosan munkakényszerré transzformáló protoszo- cialista alkotmány sikeréért. Az alkotmánykoncepció kapcsán igen fontos, hogy Jeffersonhoz hasonlóan Condorcet is a demokratikus mivolt fontos kellékének tekintette a (húszévenkénti) megváltoztathatóság inkorporálását az alaptörvény- be: „magába az alkotmányba kell belefoglalni, intézményesíteni és szabályokba foglalni a békés lehetőséget magának az alkotmánynak a megreformálására, és hogy ezt el kell különíteni a törvényhozó hatalomtól” (Condorcet 1986. 210).

Persze a dolog nem egészen problémamentes, ha az alkotmány az emberi jogok nyilatkozatán alapul, s az esetleges változtatás ezen jogok visszavételére irányul.

Ebben az esetben megint csak a liberális elv, az alkotmányváltoztatás alkotmá- nyos jellegének posztulálása tehető felelőssé az alkotmányellenes (azaz az em- beri jogokat felszámoló) politikáért. ám ahogy a sajtószabadságról szólván az emberi jogok ellenségeinek emberi jogait védelmezte (máig vitatott, hogy ez vajon a liberális demokrácia legjobb védelme-e), ez esetben is elveti a „semmi szabadságot a szabadság ellenségeinek” elvét: „Attól a pillanattól kezdve, hogy akár csak egyetlen tanítást is megjelölnek, amelyet nem szabad vizsgálni és kri- tika tárgyává tenni, vége a szabadságnak. Márpedig ez ellentétes a francia al- kotmány szellemével, mely a kritikai szabadságot mintegy morális kötelezettsé- günkké teszi” (Plan de l’instruction publique, Condorcet 1804. Tome IX. 513). Azaz a két felelősségvállalás közül – az emberi jogokkal ellenétes, sőt emberiségelle- nes eszmék korlátlan szabadsága, illetve a szólás- és sajtószabadság korlátozása az egyetemes emberi szabadság védelmében – Condorcet kétségkívül az elsőt választja, sőt erkölcsi evidenciának tekinti eme választást, mert ezzel szemben a

„szabadság zsarnoksága”, a jakobinus terror elfogadhatatlan politikája áll.

hasonló morális evidencia Condorcet számára a női egyenjogúság, ami azon- ban demokratikus módon, többségi döntéssel belátható időn belül nem juthat- na érvényre. Ezért több, a törvényhozásban közröhejbe fulladó kísérlet után a női emancipáció népszerűtlen eszméjét éppúgy a tizedik korszak uchroniájá- ba utalja, mint a nemzetek közötti egyenlőtlenséget és a nemzeti előítélete- ket egyaránt felszámoló szabad kereskedelem világméretű győzelmét, vagy az

egyazon társadalmon belüli egyenlőtlenséget minimalizáló egyenlő és kötelező közoktatás tervét, a robespierre-féle nemzeti nevelés erényes elképzelésének pedagógiai és politikai ellenpontját. „Az emberi szellemnek az általános bol- dogulás szempontjából legfontosabb eredményei közé kell számítanunk amaz előítéletek teljes lerombolását, amelyek a két nem közötti és még az előnyben részesített fél számára is gyászos következményekkel járó jogi egyenlőtlenséget szülték” (Condorcet 1986. 260).

Ezen előítéletek kapcsán a tradicionalista demokraták többsége elmondhat- ja a konzervatív Burke-kel egyetemben: „mi az előítéleteinket azért imádjuk, mert azok előítéletek”. Még inkább igaz ez arra a merész következtetésre, amit Condorcet a nők egyenjogúsítása és az esetleges túlnépesedés kapcsán levon – s amely konklúziót a nemzeti szuverenitás szupraindividuális elve alapján csak elutasítani lehet –, jelesül a születés-szabályozás elvére.

ha feltételezzük, hogy a babona nevetséges előítéletei már megszűntek azt az önsa- nyargatást hirdetni, amely ahelyett, hogy nemesítené és felemelné, rontja és lealacso- nyítja az erkölcsiséget, az emberek tudni fogják, hogy vannak ugyan kötelezettségeik azokkal szemben, akik még nem születtek meg, de ezek a kötelességek nem abból állnak, hogy mindenáron életet adjanak nekik, hanem hogy boldogságot biztosítsanak számukra (Condorcet 1986. 256).

E boldogság biztosításának fontos eszköze Condorcet szigorúan indoktrináci- ómentes oktatáselmélete, mely semmilyen erkölcsi és politikai érték tanítását nem engedi meg – az emberi jogok tana is csak egyike lehet a vitatható hi- potézisként bemutatandó nézeteknek. Így az eljövendő nemzedék szellemi szabadsága kétségkívül biztosított, de vajon felelősséggel tartozunk-e azért, ha korlátlan szabadságával élve egy következő nemzedék korlátozni kívánja a sza- badságot, s elvetvén az emberi jogok „hipotézisét”, olyan feltételezéseket fogad el, melyek megtagadják a szabadnak és egyenlőnek született ember háromszáz éve erkölcsi evidenciának tekintett tézisét?

irOdALOM

Condorcet, Marie Jean Antoine Nicolas de 1804. A. Mme de Condorcet – A. Barbier – P. J. G.

Cabanis – D. G. Garat (szerk.) Œuvres Complètes de Condorcet. Brunswick–Paris. i–XXii.

Condorcet, Marie Jean Antoine Nicolas de 1847–1849. A. Condorcet o’Connor – F. Arago (szerk.) Œuvres de Condorcet. Paris, Firmin Didot. i–Xii.

Condorcet, Marie Jean Antoine Nicolas de 1986. Az emberi szellem fejlődésének vázlatos története.

Ford. Pődör László; előszó, jegyzetek Ludassy Mária. Budapest, Gondolat.

H

F

Erkölcsi felelősség és gyakorlati modalitások

A szabad akarattal kapcsolatos viták egyik központi kérdése a gyakorlati moda- litások és az erkölcsi felelősség viszonya. Gyakorlati modalitáson egy cselekedet végrehajtásának lehetőségét, illetve szükségszerűségét értjük. Egy cselekedet gyakorlatilag lehetséges, ha a cselekvő egy konkrét szituációban képes az adott típusú cselekedet végrehajtására még abban az esetben is, ha nem hajtotta vég- re. Egy cselekedet gyakorlatilag szükségszerű, ha a cselekvő a konkrét szituá- cióban nem képes arra, hogy az adott cselekedetet ne hajtsa végre. A gyakorlati modalitások elemzése során tehát három kérdést kell tisztáznunk. Először is, hogy milyen szempontok szerint soroljuk a cselekedeteket típusokba. Másod- szor, hogy miként azonosítjuk a releváns szituációkat. végül, hogy miként ér- telmezzük az adott cselekedet végrehajtására vonatkozó képességet. Mint látni fogjuk, a három kérdésre adott válasz nem független egymástól.

A modern filozófiai hagyomány szabad akarattal kapcsolatos vitáinak több- sége azon a feltevésen alapult, hogy a cselekedetekért viselt erkölcsi felelősség feltétele a gyakorlati lehetőség. A cselekvő csak akkor felelős azért, amit tett (vagy azért, amit elmulasztott megtenni), ha képes volt arra, hogy az adott típu- sú cselekedetet ne hajtsa végre (vagy végrehajtsa azt, amit elmulasztott meg- tenni). Ezt az elvet az alternatív lehetőségek elvének szokás nevezni. Az utóbbi fél évszázad során az alternatív lehetőségek elvével kapcsolatban számos kritika fogalmazódott meg. Az elv kritikusai szerint a gyakorlati lehetőség vagy csak bizonyos körülmények között feltétele a cselekedetekért viselt erkölcsi felelős- ségnek, vagy egyáltalán nem az. A következőkben azt igyekszem megmutatni, hogy azok az elméletek, amelyek tagadják a gyakorlati lehetőségek szükséges- ségét, bár sok fontos belátással gazdagították az erkölcsi felelősség feltételeiről szóló irodalmat, nem bizonyítják, hogy az alternatív cselekedet végrehajtásának képessége ne lenne az erkölcsi felelősség szükséges feltétele.

i. koMPATiBiLizMuS, iNkoMPATiBiLizMuS éS SzEMikoMPATiBiLizMuS

A szabad akarattal kapcsolatos viták klasszikus kérdése, hogy a determinizmus körülményei között rendelkezhet-e valaki azzal a képességgel, hogy másképp is cselekedhessék, mint ahogyan tette. A hagyományos kompatibilisták álláspont- ja szerint igen, míg az inkompatibilisták szerint nem. utóbbiak ezért úgy vélik, hogy egy determinisztikus világban nem létezik erkölcsi felelősség. hogy az a világ, amelyben mi élünk, determinisztikus-e vagy sem, eldöntetlen kérdés. ám az inkompatibilisták szerint a determinizmus bármely formája – tehát nemcsak a biológiai vagy pszichológiai determinizmus, hanem a fizikai is – kizárja, hogy viselkedéséért bárkit is felelősnek tartsunk.

A kompatibilisták szerint ez a következmény elfogadhatatlan. ám a kompati- bilisták nézetei radikálisan különböznek egymástól a tekintetben, miért tartják az inkompatibilizmust elfogadhatatlannak. A talán hagyományos kompatibilizmus- nak nevezhető álláspont szerint nincs okunk feltételezni, hogy a determinizmus bizonyos formái összeegyeztethetetlenek lennének az erkölcsi szempontból re- leváns gyakorlati lehetőségekkel. A kortárs kompatibilisták jelentős része sze- rint azonban, akiket manapság szemikompatibilistáknak nevezünk,¹ a determiniz- mus kérdése azért irreleváns, mert a cselekedetekért viselt erkölcsi felelősség összeegyeztethető a gyakorlati szükségszerűséggel, tehát nem követeli meg, hogy a cselekvő képes legyen másképp cselekedni, mint ahogyan tette. végül a kompatibilisták egy harmadik csoportja szerint bizonyos típusú cselekedete- kért viselt felelősség megköveteli a gyakorlati lehetőségeket, más típusúakért viselt felelősség azonban nem. Susan Wolf klasszikus tanulmánya nyomán (Wolf 1980) ezt a nézetet aszimmetrikus felfogásnak fogom nevezni. következésképp a hagyományos kompatibilisták erkölcsi felelősséggel kapcsolatos álláspontja sok tekintetben közelebb áll az inkompatibilistákéhoz, mint a szemikompatibilistá- kéhoz. Az inkompatibilisták és a hagyományos kompatibilisták ugyanis egyetér- tenek abban, hogy gyakorlati lehetőség nélkül nincs értelme a cselekedetekért viselt felelősségről beszélni, míg a szemikompatibilizmus szerint a gyakorlati szükségszerűség összeegyeztethető az erkölcsi felelősséggel.

A gyakorlati modalitásokkal kapcsolatos vita két módon is megközelíthető.

Egyrészt a szemikompatibilisták példákkal igyekeznek illusztrálni, hogy fele- lősnek tarthatunk valakit még olyan helyzetekben is, amikor képtelen volt mást tenni, mint amit tett. Ezeket a helyzeteket a példák első modern megfogal- mazója után „Frankfurt-eseteknek” szokás nevezni (Frankfurt 1969). A Frank- furt-esetek olyan szituációk, amelyekben egy cselekedet végrehajtása melletti döntés túldeterminált, abban az értelemben, hogy ha maga a cselekvő nem dön- tene egy adott típusú cselekedet végrehajtása mellett, akkor a döntés egy külső

1 Az elnevezés John M. Fischertől származik, vö. Fischer 1994.

huorANSzki FErENC: ErköLCSi FELELőSSéG éS GyAkorLATi MoDALiTáSok 17 hatás (például a cselekvő idegrendszerébe történő külső beavatkozás) eredmé- nyeként következne be. A szemikompatibilista értelmezés szerint ebben a hely- zetben az egyén nem képes arra, hogy másképp döntsön és cselekedjen, mint ahogyan tette. ugyanakkor ha a cselekedet végrehajtásához nem volt szükség

„külső beavatkozásra”, akkor a cselekvőt felelősnek tartjuk azért, amit tett.

Ami az utóbbit illeti, abban szinte mindenki egyetért. A körül azonban he- ves vita zajlik, hogy a Frankfurt-példák valóban kizárják-e az alternatív lehető- ségeket. A szemikompatibilisták egyes kritikusai szerint a példák szerkezeté- nek részletesebb vizsgálata azt mutatja, hogy nem, mivel nincs olyan szituáció, amelyben a cselekvőt felelősnek tarthatnánk anélkül, hogy rendelkezne vala- milyen gyakorlati lehetőséggel. Szerintük minden olyan szituációban, amelyben a cselekvőt felelősnek tartjuk, létezik olyan cselekvéstípus, amelyet a cselekvő képes lett volna végrehajtani, még ha nem is tette. Ahhoz például, hogy a dön- tést eredményező alternatív oksági sor működésbe lépjen, a cselekvő állapotai- nak már a döntés előtt jelezniük kell, miként fog dönteni. Az inkompatibilisták szerint azonban legalább ekkor még rendelkeznie kellett alternatív lehetősé- gekkel, ellenkező esetben nem tartanánk felelősnek.² Mások szerint, ha a be- avatkozás elmarad, a cselekvő nem veszíti el azt a képességét, hogy másként cselekedjék, mint ahogyan tette, még ha nincs is alkalma arra, hogy e képessé- get gyakorolja.³

érdekes azonban megfigyelni, hogy még abban az esetben is, ha a „Frank- furt-esetek” bizonyítanák, hogy a gyakorlati szükségszerűség összeegyeztethető az erkölcsi felelősséggel, ezek az esetek önmaguk semmit sem mondanak arról, milyen feltételeknek kell kielégülniük ahhoz, hogy valakit felelősnek tartsunk cselekedeteiért. Pusztán azt igyekeznek megmutatni, hogy a gyakorlati lehető- ség nem feltétele a felelősség tulajdonításának. A szemikompatibilizmus mellett azonban talán lehet más módon is érvelni. Mint említettem, a hagyományos vi- ták kiindulópontja az volt, hogy a gyakorlati lehetőség a cselekedetekért viselt erkölcsi felelősség szükséges feltétele. A szemikompatibilista úgy is érvelhet a gyakorlati lehetőségek feltétele ellen, hogy megmutatja, azok semmilyen körül- mények között sem szükségesek az erkölcsi felelősséghez. Ebben az esetben az érvelés kiindulópontja egy az erkölcsi felelősség feltételeit azonosító „pozi- tív” elmélet lesz. Egy ilyen elmélet következménye – nem pedig kiindulópontja –, hogy a gyakorlati szükségszerűség összeegyeztethető az erkölcsi felelősséggel.

Ez az érvelési stratégia talán ígéretesebb a szemikompatibilista számára, mint a pusztán „negatív” példákon alapuló, amennyiben a gyakorlati lehetőségek szükségességét nem csupán egyes példák alapján kívánja tagadni, hanem egy

2 Ezekről a kritikákról, illetve a szemikompatibilista válaszokról lásd részletesen Fischer 1994.

3 E mellett érvel például huoranszki 2011a.

a cselekedetekért viselt felelősségre vonatkozó általános elmélet következmé- nyének tekinti.⁴

összefoglalva, az erkölcsi felelősség feltételeire vonatkozó elméleteket a gya- korlati modalitások kérdése szempontjából három csoportra oszthatjuk. A sze- mikompatibilista elméletek szerint a gyakorlati lehetőségek semmilyen esetben sem feltételei a cselekedetekért viselt erkölcsi felelősségnek. Az aszimmetrikus felfogás szerint a gyakorlati lehetőségek bizonyos esetekben feltételei az erköl- csi felelősségnek, más esetekben nem. végül a hagyományos kompatibilista és inkombatibilista felfogás szerint – kivételes esetektől eltekintve, amelyeket most nem tárgyalunk – a gyakorlati lehetőség az erkölcsi felelősség általános feltétele.

Bár mint látni fogjuk, azok az elméletek, amelyek tagadják, hogy a gyakorlati lehetőség az erkölcsi felelősség szükséges feltétele, lényegesen különböznek egymástól metafizikai és cselekvéselméleti feltevéseik tekintetében, valameny- nyi elképzelés kiindulópontja közös. Eszerint az erkölcsi felelősség alapvető feltétele bizonyos racionális képességek birtoklása és gyakorlása. Az elméleteket megosztó kérdés arra vonatkozik, miben állnak ezek a képességek, illetve hogy milyen feltételek közt gyakorolhatók. Természetesen a hagyományos kompati- bilisták sem tagadják, hogy a racionális és/vagy erkölcsi kompetencia feltétele az erkölcsi felelősségnek. Egyetértenek azonban az inkompatibilistákkal abban, hogy a kompetencia gyakorlásának feltétele, hogy a cselekvő rendelkezzék gya- korlati lehetőségekkel. A szemikompatibilisták és az aszimmetrikus felfogás hí- vei azt igyekeznek bizonyítani, hogy ez nincs így. ha e tanulmány szerzőjének érvei helytállóak, sikertelenül.

ii. AsziMMeTriA és AUTONóMiA

Az aszimmetrikus felfogás a felelősséggel kapcsolatos kortárs vitákban később fogalmazódott meg, mint a szemikompatibilizmus melletti érvek. Mint emlí- tettem, forrása Susan Wolf 1980-ban megjelent tanulmánya, míg a kortárs sze- mikompatibilizmus klasszikusa Frankfurt 1969-ben megjelent írása. Frankfurt elméletének bizonyosan vannak korábbi, sztoikus előzményei.⁵ Az aszimmetri- kus felfogással kapcsolatban a történeti előzmények bizonytalanabbak. Egyes értelmezések szerint Locke szabad akarattal kapcsolatos fejtegetései az aszim- metrikus felfogás előzményének tekinthetők, de ez az értelmezés erősen vi-

4 Az érvelés tehát a reflektív egyensúlyi eljáráshoz hasonló módon az egyes esetekre vo- natkozó intuícióinkat és az általános elvekre és elméletekre vonatkozó intuícióinkat igyekszik koherens egésszé formálni. A reflektív egyensúlyi módszer jelentőségéről a filozófiai érvelés- ben, különös tekintettel a normatív kérdések tárgyalására, vö. huoranszki 1999. 225–227.

5 vö. Bobzien 1998 és Frede 2011.

huorANSzki FErENC: ErköLCSi FELELőSSéG éS GyAkorLATi MoDALiTáSok 19 tatható.⁶ A gyakorlati lehetőségek feltételével szemben megfogalmazott kritika tárgyalása során azonban nem az elméletek keletkezésének sorrendjét követem.

Elsőként az aszimmetrikus felfogást tárgyalom, a szemikompatibilizmust pedig – a szokásostól némiképp eltérő módon – az aszimmetrikus felfogás kiterjeszté- seként értelmezem.

Az aszimmetrikus felfogás kiindulópontja, hogy akkor tarthatunk valakit fe- lelősnek, ha rendelkezik az orthonómia képességével, vagyis ha képes arra, hogy adott szituációban a helyes erkölcsi érvek (reasons) alapján az erkölcsileg helyes cselekedetet hajtsa végre.⁷ Az aszimmetrikus felfogás egyes képviselői az ortho- nómiát a felelősség autonómiafeltételével állítják szembe. Az autonómia mint a felelősségtulajdonítás feltétele e felfogás szerint nemcsak azt követeli meg, hogy a cselekvő képes legyen helyes (erkölcsi) érvek alapján helyesen cseleked- ni, hanem azt is, hogy ugyanabban a helyzetben képes legyen irracionálisan vagy erkölcsileg helytelenül viselkedni. Úgy tűnik azonban, semmi sem támasztja alá azt, hogy valakit tetteiért ne tartsunk felelősnek csak azért, mert képtelen irra- cionálisan vagy erkölcstelenül cselekedni bizonyos helyzetekben.

Mielőtt részletesebben elemeznénk, mit von maga után az erkölcsi felelős- ség orthonómiafelfogása a gyakorlati lehetőségekkel kapcsolatban, érdemes egy rövid terminológiai kitérőt tenni. Talán különösnek tűnhet, ahogyan az aszim- metrikus felfogás hívei szembeállítják egymással az autonómia és az orthonó- mia fogalmát. kant legalábbis, akitől az erkölcsi autonómia fogalmát a modern filozófiai tradíció örökölte, szabad cselekvésen éppen olyasvalamit értett, amit az aszimmetrikus felfogás hívei az orthonómián értenek: az erkölcsi személyi- ség azon jellegzetességét, hogy képes helyesen cselekedni helyes erkölcsi elvek alapján. Mi több, kant éppen a helyes erkölcsi érvek alapján végrehajtott helyes cselekvéssel azonosítja az emberi szabadságot, amelyet közismert módon a ra- cionalitás megtestesülésének tekintett.

Ennek ellenére, mint az később talán világossá válik, kant mégsem volt az orthonómiafelfogás előfutára. Először is, kant szerint csak az orthonóm (vagy kanti értelemben autonóm) cselekvés szabad, de a cselekvés szabadsága nem feltétele az erkölcsi felelősségnek, hiszen a heteronóm cselekedetekért is fele- lősek lehetünk. E tekintetben kant egyértelműen a sztoikus felfogás követője.

Továbbá, kant számára a sajátosan emberi szabadság feltétele a helytelen cse- lekedetre való motiváltság lehetősége, mit több, tényleges adottsága. Márpedig épp ez az, amit az aszimmetriafelfogás hívei tagadnak.⁸

6 Az értelmezést yaffe 2000 fogalmazta meg. kritikáját lásd Lowe 2005.

7 Az orthonómia fogalmát Pettit-Smith 1996 és Smith 1997 vezeti be, de a fogalom segítsé- gével jól megragadható Susan Wolf – időben ezt megelőző – elmélete is. Mint hamarosan látni fogjuk, a két nézet közti eltérés az alternatív lehetőségek értelmezésében van, mindkettőnek azonban központi tézise a gyakorlati modalitások aszimmetriája.

8 kant felfogását az erkölcsi motivációk és az akarat szabadságával kapcsolatban egy koráb- bi tanulmányomban bővebben is elemzem, vö. huoranszki 2004.

Az orthonómiafelfogás képviselői tehát amellett érvelnek, hogy a gyakorlati szükségszerűség összeegyeztethető a dicséretre méltó cselekedetekért viselt fe- lelősséggel. ha az autonómiát tartjuk a felelősség feltételének, abból az követ- kezik, hogy a felelős cselekedet nemcsak azt követeli meg, hogy adott szituáci- óban valaki képes legyen racionálisan és/vagy erkölcsileg helyesen cselekedni, hanem azt is, hogy ugyanabban a helyzetben képes legyen az irracionális és/

vagy erkölcsileg helytelen cselekedetre. De miért lenne az irracionális és/vagy erkölcstelen cselekedetre való képesség feltétele az erényes cselekedetekért viselt felelősségnek? Miért ne tarthatnánk felelősnek azt az egyént, aki adott helyzetben csak a jót képes tenni? és miért kellene értékelnünk azt, hogy valaki irracionálisan és helytelenül is képes cselekedni (Wolf 1990. 56–61)?

Az aszimmetrikus felfogás szerint csak úgy kerülhetjük el azt, hogy ezekre a megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekre választ keressünk, ha elfogadjuk, hogy egy erkölcsileg helyes cselekedet végrehajtásáért felelős lehet valaki akkor is, ha az gyakorlatilag szükségszerű volt, tehát az illető nem volt képes másképp cselekedni, mint ahogyan cselekedett. Egy sokat idézett ókori mondás szerint Cato „jó volt, mert más lenni nem tudott” (Chisholm 1964/2004. 177). Az aszim- metrikus felfogás képviselői szerint ezt a kijelentést szó szerint kell vennünk:

a gyakorlati szükségszerűség összeegyeztethető a helyes cselekedetekért viselt felelősséggel.⁹

Mi a helyzet azonban a helytelen cselekedetekért viselt felelősséggel? Az el- mélet képviselői szerint pontosan ez alapozza meg a feltételek aszimmetriáját: ha valaki helytelenül cselekszik, csak akkor tartjuk felelősnek, amennyiben csele- kedhetett volna másképp is, mint ahogyan cselekedett. Pontosabban csak akkor tartjuk felelősnek, ha rendelkezik azzal a képességgel, hogy a helyes cselekede- tet hajtsa végre a helyes erkölcsi érvek alapján. Aki nem ismeri fel az érveket, vagy képtelen arra, hogy (adott körülmények között) a (racionális) gyakorlati érveknek megfelelően cselekedjék, azt erkölcsi értelemben nem hibáztathatjuk cselekedeteiért. A felelősség forrása a helytelen cselekedetek esetében az, hogy valaki képes volt a helyes erkölcsi érvek alapján helyesen cselekedni, mégsem tette ezt. A gyakorlati lehetőség ezért feltétele annak, hogy valakit erkölcsileg felelősnek tartsunk egy helytelen cselekedetéért, azonban a gyakorlati szükség- szerűség nem zárja ki, hogy valaki erkölcsileg dicséretre méltó tetteket hajtson végre. innen ered a feltételek aszimmetriája.

Tagadhatatlan, hogy az aszimmetriafelfogás sok esetben jól tükrözi a felelős- ségtulajdonítás kapcsán használt gyakorlatunkat. Amikor azt akarjuk eldönteni, hogy valakit erkölcsileg hibáztathatunk-e egy helytelen cselekedetéért, azt vizs-

9 érdekes megfigyelni, hogy Dennett igen hasonló érveket hoz fel a felelősség és gyakor- lati szükségszerűség összeegyeztethetősége mellett az aszimmetria említése nélkül (Dennett 1984. 131–144).

huorANSzki FErENC: ErköLCSi FELELőSSéG éS GyAkorLATi MoDALiTáSok 21 gáljuk, képes volt-e felismerni a helyes cselekedet végrehajtása melletti érveket, illetve képes volt-e azoknak megfelelően cselekedni. Az előbbiek hiánya miatt nem tartjuk felelősnek például a gyermekeket vagy a súlyos értelmi fogyatéko- sokat, az utóbbi miatt pedig azokat, akik fizikai kényszer vagy közvetlen pszi- chológiai befolyás hatása alatt cselekedtek. Amikor azonban valaki egy hőstettet hajtott végre, ritkán firtatjuk, képes lett-e volna tartózkodni a végrehajtásától.

Az utóbbi kérdés nemcsak feleslegesnek, de bizonyos értelemben sértőnek is tűnik. hasonló módon, ha valaki egy nehéz helyzetben racionális döntést hoz, nem azért dicsérjük, mert képes lett volna ostoba módon is cselekedni. Úgy tűnik tehát, a felelősségtulajdonítás feltételei nem szimmetrikusak a helyes és a helytelen cselekedetek esetében. Előbbi összeegyeztethető a cselekedet gya- korlati szükségszerűségével, az utóbbi viszont nem.

Ennek ellenére mégsem nyilvánvaló, hogy a dicséretre méltó cselekedet ösz- szeegyeztethető a gyakorlati szükségszerűséggel. Wolf érvelésének meggyőző ereje például abból ered, hogy a racionális cselekedettől való tartózkodás ké- pességét mint az irracionális cselekedet végrehajtására vonatkozó képességet írja le.

Miért is vágyna bárki arra, hogy ilyen képességgel rendelkezzék? és miért te- kintenénk fontosnak azt, hogy valaki erkölcsileg visszataszító módon is képes legyen cselekedni akkor, amikor erényes viselkedéséért dicsérjük? ha a gya- korlati lehetőségekre vonatkozó kérdést úgy tesszük fel, mint ami az irracionális és erkölcstelen viselkedésre való képességre vagy annak értékére vonatkozik, könnyű a gyakorlati szükségszerűséget összeegyeztetni az erényes cselekede- tekkel. ámde nyilvánvaló, hogy azok, akik a gyakorlati lehetőséget az erényes cselekedet feltételének tartották, egész más értelemben tették ezt, nem az os- toba és dicstelen cselekvésre való képességet tekintették az erkölcsi felelősség feltételének.¹⁰

Senki sem vitatná, hogy valaki akkor felelős egy erkölcsileg dicséretre méltó cselekedet végrehajtásáért, ha azt a helyes erkölcsi érvek alapján teszi (tehát a

„the right action for the right reason” elve alapján). ám a döntő kérdés éppen arra vonatkozik, mit jelent a helyes érvek alapján helyesen cselekedni. Ponto- sabban, hogy lehetséges-e ezen érvek alapján felelős módon cselekedni úgy, hogy a cselekedet egyben gyakorlatilag szükségszerű volt. Wolf maga is látja, hogy ez az igazán érdekes kérdés, amikor megemlíti, hogy talán (?) ez az „autonómiafel- fogás” alapja (Wolf 1990. 61–62); vagy amikor azt a kérdést tárgyalja, miért nem tekintjük a „kényszeres jótevő” viselkedését dicséretre méltónak (Wolf 1980).

Ennek ellenére úgy véli, hogy a pszichológiailag determinált és ebben az érte-

10 Az egyetlen kivétel, akit Wolf maga is említ, talán Sartre és néhány más egzisztencialista.

kant a helytelen cselekedetre való hajlamot nem képességnek, hanem emberi adottságnak tekintette.

lemben gyakorlatilag szükségszerű cselekedet is lehet dicséretre méltó, tehát lehet olyan, amit a cselekvő a helyes erkölcsi érvek alapján hajtott végre.

Ez azonban vitatható feltevés. Tegyük félre egy pillanatra a morális felelősség kérdését, és gondoljunk egy átlagos teszt-szituációra, amikor a vizsgázónak az a feladata, hogy az előre megadott válaszok közül kiválassza a helyeset. Tegyük fel, hogy a vizsgázó komolyan veszi a helyzetet, nem akar gúnyt űzni a vizsgáz- tatóból, és pontosan tudja, mi a helyes válasz. A helyes érvek alapján a helyes választ adja. Mégis, ahhoz, hogy a tesztnek a vizsgáztató szempontjából értelme legyen, fel kell tételeznie, hogy a vizsgázó képes lett volna más választ megjelöl- ni. Amikor ezt a képességet feltételezzük, nem arra gondolunk, hogy a vizsgázó rendelkezik a „helytelen válaszadás képességével”. Ez valami olyasmit jelente- ne, mint hogy valaki csak akkor képes szabadon járni, ha bármelyik pillanatban képes megbénulni is. De amikor a járás vagy a helyes válaszadás képességének gyakorlásáról beszélünk, nyilván nem erre gondolunk. Sokkal inkább arra, hogy a helyes válasz csak akkor mutat valamit a vizsgázó képességeiről, ha ő maga döntött úgy, hogy az általa helyesnek tartott választ jelöli meg. A kérdés tehát az, hogy maga ez a döntés összeegyeztethető-e a pszichológiai determinizmussal, tehát a gyakorlati lehetőségek hiányával.

ha a „kényszeres jótevő” azért nem felelős, mert cselekedetét ugyan az er- kölcsi érvek ismerete okozta, de – pszichológiai értelemben – nem cseleked- hetett másképp, mint ahogyan cselekedett, mi teszi felelőssé az erényes, de ugyancsak pszichológiailag determinált cselekvőt? A hagyományos válasz a kö- vetkező: a kényszeres viselkedés nem a cselekvő saját döntésének eredménye abban az értelemben, hogy a döntés képessége feltételezi a gyakorlati lehetősé- geket. A kérdés nem az, hogy az alternatívák a cselekvő számára vonzóak-e vagy helyeselhetők-e, hanem hogy léteznek-e.

Számos olyan pszichológiailag determinált cselekedet létezik, amely gyakor- latilag szükségszerű és a cselekvő éppen ezért nem felelős érte, hiszen az ilyen viselkedést az különbözteti meg a felelős cselekedettől, hogy a cselekvő nem volt képes a döntésre. ha azonban valaki felelős, és ezért képes a döntésre, an- nak arra is képesnek kell lennie, hogy másképp döntsön és cselekedjen, mint ahogyan tette. Nincs értelme ugyanis a döntés képességéről beszélni olyan hely- zetekben, amikor nincsenek alternatívák.

röviden: a gyakorlati lehetőségeket nem azért tekintjük a felelősségtulajdo- nítás feltételének, mert értékeljük az irracionalitásra vagy az immoralitásra való képességet – ahogyan azt Wolf érvei feltételezik –, hanem azért, mert úgy vél- jük, senki sem cselekedhet a helyes érvek alapján, ha viselkedése nem saját döntésétől függ. Döntésről pedig csak akkor van értelme beszélni, ha a döntés hatókörébe eső cselekedet gyakorlatilag nem szükségszerű. Az erős jellemmel rendelkező ember nem abban az értelemben „képtelen mást tenni, mint a jót”, hogy tudatos döntéseivel képtelen lenne viselkedését kontrollálni, hanem ab- ban az értelemben, hogy azokban a helyzetekben, amelyekben másoknak tuda-

huorANSzki FErENC: ErköLCSi FELELőSSéG éS GyAkorLATi MoDALiTáSok 23 tos döntésre van szükségük a helyes cselekedet végrehajtásához, az erős jellemű embernek nincs szüksége ilyen döntésre, mivel számára a helytelen viselkedés- nek nincs motiváló ereje. De ez nem jelenti azt, hogy felelős lehet a tetteiért abban az esetben is, ha cselekedeteit nem képes döntéseivel kontrollálni.

iii. orThoNóMiA éS okSáGi CSELEkvéSELMéLET

Az orthonomikus felfogás mellett azonban létezik egy másik megfontolás is, amely nem az „irracionális viselkedésre való képességek” állítólagos feltételé- nek kritikájából indul ki. Eszerint az orthonomikus felfogás egyeztethető össze legkönnyebben az oksági cselekvéselmélet standard értelmezésével. Ezen el- mélet szerint egy cselekedet akkor szándékos, ha azt a cselekvő olyan pszicho- lógiai állapotai okozzák, amelyek a cselekedetét számára (szubjektíve) igazolttá is teszik. Ezek a pszichológiai állapotok pedig a cselekvő vágyai, amelyek céljait kijelölik. Az elmélet szerint akkor cselekszik valaki szándékosan, ha ezek a vá- gyak, valamint azon meggyőződése, hogy adott helyzetben milyen típusú csele- kedetek szolgálhatnak e vágyak kielégítésére, cselekedetének okai is egyben.

Cselekedetünk azért intencionális, mert megfelelő mentális állapotaink a meg- felelő módon okozzák azt, amit teszünk (Davidson 1963, Goodman 1970, Smith 1987, Smith 1997. 307).¹¹

Az oksági cselekvéselmélet részleteit itt nem vizsgálhatjuk, fontos azonban látni, hogy az oksági elmélet nem egyeztethető össze azzal a feltételezéssel, hogy két ugyanolyan vágyakkal és meggyőződésekkel rendelkező egyén külön- bözőképp is dönthetne és cselekedhetne. Pontosabban, csak abban az esetben cselekedhetnek különbözőképpen, ha egyikük cselekedete nem szándékos, és ennyiben felelősnek sem tarthatjuk érte. Egy ilyen elmélet keretében tehát a felelősség feltételeit csakis a cselekvést meghatározó mentális állapotok feletti kontroll segítségével érthetjük meg. A cselekedetekért viselt felelősség forrása eszerint a helyes vágyak és a meggyőződésekért viselt felelősség kell legyen. ha feltételezzük, hogy az erkölcsi felelősség feltétele a cselekedetek felett gyako- rolt racionális kontroll, ez a felfogás azt vonja maga után, hogy a racionális kont- roll nem a cselekvés értékére vonatkozó ítéletek és viselkedés közti kapcsolat- ban nyilvánul meg, hanem abban a folyamatban, ahogyan a cselekvő valamely konkrét cselekedetre irányuló vágyai és meggyőződései alakulnak.¹²

Mi lesz egy ilyen elmélet következménye a gyakorlati lehetőségek és szük- ségszerűségek tekintetében? A kérdésre adott válasz nyilván azzal függ össze,

11 közismert módon az elmélet legfőbb nehézsége annak megértése, milyen feltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy a „megfelelő módon” követelmény teljesüljön. Ez a nehézség azonban nem érinti jelen tanulmány tárgyát.

12 Az ezzel ellentétes nézetről vö. huoranszki 2011b.

hogy miként képes valaki saját vágyait és meggyőződéseit kontrollálni. A cse- lekvést meghatározó vágyak kontrollja tűnik a kevésbé nehéz kérdésnek, mivel feltételezhetjük, hogy a kontroll ebben az esetben azt jelenti, hogy a cselekvő képes vágyait aszerint alakítani, hogy adott helyzetben mit ítél racionálisnak, illetve erkölcsileg helyesnek. Ez ellen vethető, hogy a helyes ítélet alapján tör- ténő cselekedet csak azt követeli meg, hogy a cselekvő a megfelelőnek ítélt cselekedetet szándékozza végrehajtani, azt már nem, hogy vágyjon is erre. Az ellenvetés súlyát az határozza meg, mit gondolunk a cselekvést okságilag befo- lyásoló vagy meghatározó mentális állapotok természetéről. Az oksági elmélet számos képviselője véli úgy, hogy a szándékok hitek és/vagy vágyak speciális esetei, nem azoktól független, önálló oksági szereppel bíró mentális állapotok, mások vitatják ezt.¹³ Az orthonomikus felfogás képviselői nem tulajdonítanak speciális szerepet az intencióknak, pontosabban azokat a meggyőződések és vá- gyak terminusaiban értelmezik. Ebben az elméleti keretben a racionális vágy értelmezhető úgy, mint a racionális ítéletnek megfelelő vágy.

A döntő kérdés tehát az, miként lehetséges, hogy valaki saját meggyőződé- seit kontrollálja. Sok filozófus véli úgy, hogy a meggyőződések feletti kontroll fogalma értelmetlen, illetve még ha értelmes is, semmiképpen sem alkalmas a racionális kontroll fogalmának értelmezésére.¹⁴ E filozófusok abból indulnak ki, hogy a racionális kontrollt a szándékos cselekedetekben megnyilvánuló kont- roll mintájára kell értelmeznünk. Egy cselekvő szándékai segítségével kontrol- lálja saját cselekedeteit. hasonló módon, a cselekvő csak akkor kontrollálhatja meggyőződéseit, ha azt gondolja igaznak, illetve hamisnak, amit akar. Azonban először is kétséges, hogy az akaratlagos vagy szándékos meggyőződések fogal- ma értelmes. Másodszor, még ha nem is tagadjuk, hogy egy vélekedés lehet akaratlagos, ebből nem következik, hogy a vélekedések racionalitása akaratlagos voltuktól függ. épp ellenkezőleg, amikor valaki csak azért van meggyőződve egy kijelentés igazságáról, mert azt hinni akarja, azt a legtöbb esetben az irra- cionalitás jelének tekintenénk. A vélekedések kialakításának célja az igazság megragadása, de azt, hogy mi igaz, nem az egyén szándékai, hanem a tények határozzák meg.

A vizsgált elmélet szerint azonban éppen ezen a ponton nyeri el értelmét az erkölcsi felelősség feltételének orthonomikus jellege. Eszerint a meggyőződé- sek feletti kontrollt nem úgy kell értenünk, mint egy a „szándék kialakítását megelőző” szándékot. A meggyőződéseinkért viselt felelősség alapja sokkal inkább a meggyőződések kialakítására vonatkozó normáknak való megfelelés.

Ezeket a normákat pedig az határozza meg, hogy diszkurzív kapcsolataink során mit várunk el egymástól. Elvárjuk például, hogy törekedjünk arra: vélekedé-

13 Az intenciók redukálhatatlanságáról az oksági elméleten belül lásd harman 1977 és Bratman 1987.

14 vö. owens 2000.

huorANSzki FErENC: ErköLCSi FELELőSSéG éS GyAkorLATi MoDALiTáSok 25 seink ne mondjanak ellent egymásnak vagy a rendelkezésre álló evidenciáknak.

Ez a „törekvés” nem akaratlagos mentális cselekvés, de nem is független az egyén mentális diszpozícióitól (Pettit és Smith 1996; Smith 1997).

Az elmélet jelen tanulmány témája szempontjából fontos következménye, hogy amennyiben a cselekvő helyes érvek és meggyőződések alapján cselek- szik, a viselkedéséért viselt felelősség összeegyeztethető annak gyakorlati szük- ségszerűségével. ha valaki a rendelkezésére álló evidenciák alapján igaz meg- győződésekre tesz szert – még ha adott esetben ez fájdalmat okoz is neki –, ezt helyesnek tartjuk, és nem firtatjuk, hogy képes volt-e másképp vélekedni. ha a szándékos cselekedeteket a cselekvő vágyai és meggyőződései határozzák meg, akkor a cselekedetekért viselt felelősség feltétele az, hogy a cselekvő helyes vágyak és vélekedések alapján cselekedjen. ha a helyes vélekedés az, ami meg- felel az episztemikus normáknak, szükségtelen azt feltételeznünk, hogy a cse- lekvő csak akkor felelős, ha képes lett volna másképp is cselekedni (vélekedni), mint ahogyan tette.

Mi a helyzet azonban akkor, amikor a cselekvő szándékosan, ámde helyte- lenül cselekszik? Ebben az esetben már releváns kérdésnek tűnik, hogy ké- pes volt-e a helyes vágyakra, illetve meggyőződésekre szert tenni. A kérdés ter- mészetesen nem arra vonatkozik, hogy „képes lett volna, ha akarja”. vannak azonban esetek, mikor úgy érezzük: képesek lettünk volna például egy feladat megoldására, vagy arra, hogy egy jobb döntést hozzunk, anélkül, hogy az aka- ratlagosság kérdése felmerülne. Aki csak egy félévet tanult franciául, attól nem várjuk el, hogy egy még soha nem hallott francia mondatot hibátlan ortográfiá- val leírjon. ugyanezt valószínűleg elvárjuk egy iskolázott francia felnőttől. ha utóbbi hibázik, abból indulunk ki, hogy képes lett volna helyesen is leírni a mondatot, és ezért tartjuk hibájáért felelősnek. hasonló módon, ha valaki képes egy adott szituációban helyes nézetet kialakítani arról, hogy miként kell csele- kednie, és arra is képes, hogy a cselekedet végrehajtására vágyjon, akkor fele- lősnek kell tartanunk a helytelen vélekedések és vágyak alapján végrehajtott cselekedetéért. Az erkölcsi megrovás tehát, szemben az erkölcsi magasztalással, összeegyeztethetetlen a gyakorlati szükségszerűséggel.

Az elmélet képviselői szerint az erkölcsi felelősség és szabadság orthonomi- kus elmélete jól magyarázza a felelősség tulajdonításával kapcsolatos intuíci- óinkat (Smith 1997, Smith 2003). Eszerint például az akaratgyenge egyén azért felelős, mert képes arra vágyni, hogy az általa helyesnek ítélt cselekedetet hajt- sa végre. Ezzel szemben a kényszeres cselekvő azért nem felelős, mert nem ké- pes arra vágyni, amit helyesnek ítél. hasonló módon, a manipulált egyén azért – és olyan mértékben – nem felelős, amennyiben nem képes helyes ítéletet hozni arról, mit kell tennie adott helyzetben. Ezzel szemben ha valaki azért hoz helytelen ítéletet, mert kapkodva, az általa ismert vagy számba vehető szem- pontokat figyelmen kívül hagyva dönt, az felelős azért, amit tesz, mert képes lett volna másképp is ítélni és cselekedni. A helytelen viselkedésért tulajdoní-

tott felelősség feltétele tehát gyakorlati lehetőség abban az értelemben, hogy valaki adott szituációban képes volt másként ítélni és más cselekedet végre- hajtására vágyni.

általában véve az orthonomikus felfogás melletti érvelés meggyőzőereje nagy- ban függ attól, mit gondolunk az oksági cselekvésmagyarázat azon változatáról, amit az elmélet feltételez. A felelősségtulajdonítás felől nézve különösen fontos szempont, hogy az elméletbe rendkívül nehéz beilleszteni azt a feltételezésün- ket, hogy az erkölcsileg felelős személy képes döntést hozni arról, mit tesz. ha a szándékos cselekedet a releváns vélekedések és vágyak következménye, akkor a döntéshozatalnak mint sajátos mentális képességnek nincs közvetlen szerepe a viselkedés alakításában. közvetett szerepe akkor lehetne, ha feltételeznénk, hogy képesek lehetünk arra, hogy másra vágyjunk, vagy a cselekedet értékéről mást gondoljunk, ha úgy döntünk. De ilyesmit az elmélet – nagyon helyesen – nem feltételez. következésképp ezen elmélet szerint nem az erkölcsi normák alkalmazása követeli meg a gyakorlati lehetőségeket (ahogyan azt a hagyomá- nyos „ought implies can” elv képviselői vélik), hanem a lehetőségek alapulnak a vágyaink és vélekedéseink alakításával kapcsolatos normatív elvárásokon. érde- mes megjegyezni, hogy bár – mint korábban láttuk – az elmélet alkotói az ortho- nómia fogalmát a kanti autonómia fogalmával állítják szembe, ez az elképzelés nem volt idegen kanttól.

A szabad választást tehát nem úgy kell értenünk, mint egy képesség gya- korlását, hanem mint a „szabad vélekedés és vágy” következményét (Smith és Petit 1996, 448). De miként lehet egy vélekedés szabad, ha kialakítása nem követeli meg a gyakorlati lehetőségeket? Mi különbözteti meg a pusztán kény- szeresen vagy manipuláció hatására helyesen cselekvő egyént a dicséretre méltó módon cselekvőtől? Az, hogy utóbbi helyes cselekedete saját, vélekedései és vágyai kialakítására vonatkozó képességének gyakorlása, előbbié azonban nem.

A szabad és felelős egyén olyan körülmények között, amelyben aktuális vágyai és vélekedései helytelenek lennének, más vágyakkal és vélekedésekkel ren- delkezne, mint amikkel aktuálisan rendelkezik. A kényszeres vagy manipulált egyén vágyait azonban a körülmények változása nem befolyásolná. Ebben az értelemben vágyai és meggyőződései nem saját racionális képessége gyakorlá- sának termékei, ezért nem felelős azokért a cselekedeteiért, amelyeket az ilyen vágyak okoznak.

Nem világos azonban, hogyan egyeztethető össze mindez azzal, hogy a helyes cselekedetekért viselt felelősség nem kívánja meg a gyakorlati lehetőségeket.

Az elmélet feltevése szerint a helyes és helytelen cselekedetekért viselt felelős- séget az különbözteti meg egymástól, hogy a helytelen cselekedetek esetében az aktuális körülmények között az aktuális képességekkel rendelkező egyén vé- lekedhetett/cselekedhetett volna másképp, míg helyes cselekedetek esetében csak az érdekel bennünket, hogy az alternatív körülmények között az aktuális képességekkel rendelkező egyén vélekedhetett/cselekedhetett volna másképp.

huorANSzki FErENC: ErköLCSi FELELőSSéG éS GyAkorLATi MoDALiTáSok 27 ha azonban e két kontrafaktuális két különböző képességet ragad meg, abból az következik, hogy a helytelenül vélekedő/cselekvő egyén olyan képességek birtokában van, amivel a helyesen cselekvő nem rendelkezik. következésképp a felelősségtulajdonítás oksági cselekvés magyarázaton alapuló elmélete hasonló nehézséggel kell, hogy szembenézzen, mint a korábban tárgyalt orthonomikus elmélet: a cselekedetet egy aktuális képesség hiánya tesz helyessé. Ezt a követ- kezményt pedig igen nehéz elfogadni. Például nem az erkölcsi ítéleteinek meg- felelő módon cselekvő felelős egyénről gondoljuk, hogy híján van valamilyen racionális képességnek, hanem az akaratgyenge cselekvőről.¹⁵

iv. MENTáLiS MEChANizMuSok éS kéPESSéGEk

Számos kortárs kompatibilista szerint azonban a helyes és helytelen cselekede- tekért viselt felelősség feltételei közt nincs aszimmetria. Mégpedig azért, mert mind a helyes, mind pedig a helytelen cselekedetekért viselt felelősség össze- egyeztethető a gyakorlati szükségszerűséggel. A szemikompatibilisták szerint annak megítélése során, felelős volt-e valaki tetteiért, nem azt vizsgáljuk, képes volt-e másképp cselekedni, mint ahogyan cselekedett, függetlenül attól, hogy helyes vagy helytelen cselekedetet hajtott-e végre. A kérdésünk inkább az, mi- lyen mentális folyamatok vagy mechanizmusok eredménye volt a cselekedet.

A szemikompatibilisták, akárcsak az aszimmetrikus felfogás hívei, amellett érvelnek, hogy az egyént racionális képességeinek gyakorlása teszi felelőssé. Az aszimmetrikus felfogás képviselőivel ellentétben azonban nem kell szembenéz- niük azzal a nehézséggel, hogy a felelős, ámde helytelenül cselekvő egyénnek olyan képességet tulajdonítanak, amelynek a helyesen cselekvő, ámde felelős egyén híján van. Mindkét típusú cselekvőnek ugyanazon racionális képességek- kel kell rendelkeznie ahhoz, hogy felelősnek tartsuk, és e képességek gyakorlá- sa egyik esetben sem követeli meg a gyakorlati lehetőségeket.

Mint láttuk, az orthonomikus felfogás szerint a cselekvő akkor felelős a helyes cselekedetéért, ha aktuális képességeivel rendelkezve, de eltérő körülmények között másképp cselekedett volna (mert más, az adott körülmények között he- lyes vágyai és meggyőződései lettek volna). A szemikompatibilizmus egyik vál- tozata szerint egy hasonló kontrafaktuálisnak kell kielégülnie akkor is, amikor helytelen cselekedetekért tulajdonítunk felelősséget. van azonban két fontos különbség abban, ahogyan a kontrafaktuálisokat az orthonómiafelfogás képvise- lői és a szemikompatibilisták értelmezik.

Először is, a szemikompatibilisták e feltételt közvetlenül a cselekedetekre alkalmazzák, nem pedig a cselekedeteket befolyásoló/meghatározó vágyakra és vélekedésekre. Másodszor, a szemikompatibilisták egy része szerint a releváns

15 vö. huoranszki 2011b.

kontrafaktuálisok nem képességeket, hanem a képességek gyakorlásának alapul szolgáló konkrét mechanizmusokat azonosítanak. A „mechanizmus – képesség”

distinkciót nem könnyű értelmezni, de mint látni fogjuk, a szemikompatibilista elmélet két eltérő típusát épp ennek segítségével különböztethetjük meg. Már- pedig épp a két eltérő típusú szemikompatibilista elmélet kapcsán felmerülő dilemma segítségével érzékeltethető a legkönnyebben az elmélet legfőbb gyen- gesége.

A felelősségtulajdonításra vonatkozó szemikompatibilista elméletet érdemes az orthonomikus elmélettel összevetve bemutatni, mert utóbbi a felelős egyén vélekedéseire, illetve vágyaira vonatkozó feltevése nagyon hasonlít a szemikom- patibilisták cselekedetekre vonatkozó feltevésére. Bár az orthonomikus felfogás képviselői tudtommal erre sehol sem hivatkoznak, mindkettő rokonságot mutat a tudás úgynevezett nyomkövető elméletével.¹⁶ Eszerint csak akkor mondhat- juk, hogy valaki tud valamit, ha igaz vélekedése érzékeny azokra a tényekre vagy körülményekre, amelyek vélekedését igazzá teszik. A vélekedések szen- zitivitását egy kontrafaktuális segítségével értelmezhetjük: egy igaz vélekedés akkor minősül tudásnak, ha a (releváns) körülmények változásával a vélekedés is megfelelő módon változna. hasonló módon, az orthonomikus felfogás szerint a helyes cselekedetért viselt felelősség feltételezi, hogy az egyén képes a helyes cselekedetre vonatkozó vélekedéseit és vágyait megváltoztatni, ha a szituáció változik. Ez pedig azt jelenti, hogy vélekedései és vágyai érzékenyek azokra a tényekre, illetve racionális megfontolásokra, amelyek alapul szolgálnak nekik.

A szemikompatibilizmus egyik változata szerint azonban a nyomkövetés kri- tériumát nem arra kell alkalmaznunk, hogy a felelősségtulajdonításnak alapul szolgáló helyes vélekedések kialakításának képességét jellemezzük vele, hanem közvetlenül a cselekedetek és az alapjukul szolgáló gyakorlati érvek (reasons) vi- szonyára. Eszerint akkor felelős valaki azért, amit tesz, ha cselekedete egy olyan mechanizmus eredménye, amelyről igaz, hogy ha az illető más, megfelelően erős gyakorlati érvekkel rendelkezett volna, akkor ezen érvek konklúziójának meg- felelően cselekedett volna. Az elmélet képviselői szerint ez nem jelenti azt, hogy az illető – akár helyesen, akár helytelenül cselekedett – adott körülmények kö- zött képes lett volna arra, hogy mást tegyen, mint amit tett (Fischer és ravizza 1998. 75). A kontrafaktuális pusztán azt az aktuális – feltételezhetően pszicholó- giai – mechanizmust jellemzi, amelynek eredményeként a cselekedet létrejött.

következésképp az erkölcsi felelősség összeegyeztethető a gyakorlati szükség- szerűséggel. A felelős cselekvőnek nem kell képesnek lennie arra, hogy adott körülmények közt másképp is cselekedhessen, mint ahogyan tette.

A szemikompatibilizmus „mechanizmuselméletének” azonban legalább két, igen nehezen megválaszolható ellenvetéssel kell szembenéznie. Az egyik, hogy

16 Erről magyarul Nozick 1980/2002. Bővebben Nozick 1980. 172–185. Fischer explicit módon utal Nozick tudásról alkotott elméletére, lásd Fischer 2004. 168.